Mit mondhatok?1
| mesék, elégiák, époszok után, |
| mikor istálló-trágyát eszik a bárány |
| s a bárányvérben ürülék-méreg, szenny-molekula kering, |
| mikor fekete csizmában csahol a róka |
| s fején arany tajtéktonna-sörényű oroszlán-álarc papírosból |
| s két lábon járnak a király-szarvasok az őszi tarlókon, őszi mezőkön, |
| s agancsuk hátrafelé vízszintes gyökérzászló csontból |
| s isten-hiánytól részegen tántorognak a filozófusok |
| s fejjel-lefelé lógnak a költők az égről |
| a kék pára-anyagról lefelé csöppenve mozdulatlan, |
| mint a legyek a mennyezetről: |
| hab-papucs mágnesfelhőkkel a szilárd semmire ragadva |
| s kék alabástrom-szögekből épített szemükben, |
| a szikrázó emlő-dülledésben |
| zölden és selymesen mereng a lenti viszály, |
| mint jégrudakból torlódott dombra szivárgott zöld festék, |
| a csönd fölszárasodó kapilláris-csöveiben föltolódó növesztő hevesség |
| s potroh-hasuk szeletes zománc-délköreinek pórusaiból |
| penészgombafonalak puha szövevény-szerkezete |
| terped végtelen hínár-dimenziókkal a befejezhetetlen mindenségben |
| s a terpedés-végtelen szögleteiben, hézag-szigeteiben, |
| a fonal-zegzugok tér-telepeiben |
| a tűz-izgalom döbbent csillagok, héj-üres égitestek, |
| héj-burkolt magfúzió-halmazok |
| lengnek és hódolnak keringve moccanatlan az elmúláson, |
| mint fűszárra, fűlevélre ragadt csigaházak. |
| És a megmaradásban nincs semmi alázat. |
| És nem magyarázat, ami magyarázat. |
| És múlandóságból az összeg, a részlet, az egy-darab, a vázlat. |
| Mikor görbe fényvonal a gyilkolás a kaszaélen |
| és zümmögés-vödör, halál-kancsó darázsfészkek az emberek szívében, |
| mint öreg, korhadás-parázs szív-pitvar faodukban: |
| Mit mondhatok, amikor láttam, amit láttam |
| s testetek testem volt a rettenetes vonulásban, |
| a könyörtelen, tántorgó emberhangya-szalaglánc-tódulásban, |
| az ön-feladás alázat-gyászban, |
| mint aki azt hiszi remény van a hóban |
| s tenyerével szemeit takarja |
| mert a téboly örvénylik a látomásban |
| s a kárhozat vihog a pusztításban és a pusztulásban |
| s a bakancsok, vállkendők, fejkendők, viharkabátok, |
| kalapok, svájcisapkák, leventesapkák, |
| derékon dróttal-átkötött télikabátok, kiskabátok, |
| zsákcsomag spárga-cipők, cementeszsák-papírcsizmák, |
| hátizsákok, vulkánfíber-kofferek, szatyrok, kulacsok, |
| kézitáskák, drótív-fülű konzervdoboz-csajkák, |
| térdzoknis, bokabütyökig-zoknis, meztelen lábak |
| folyamhömpölygése bennem, hisz odakint, |
| hisz odakint, a téli tér sáros és fagyott iszaptaréjos hullámföldjén, |
| az üres krumplifészkes dombokon, |
| amely mint lépviasz meghajlított cellafülke-lapja |
| s zsongva zsibongtatok, őrjöngve, dünnyögve zuhantatok |
| a krumpliföld üres sejtfészkes púpjaira, lapályvölgyébe, |
| hátha maradt ott egy-egy szemölcsös, vörös-pattanásos növénytojás, |
| a tűszőrös tökszárak, barna-címeres, hártya-ér leveles, kék üszög-golyvás, |
| üszög-herpeszes, bőrös koromzacskó-herezsákos kukoricaszárak alatt. |
| és szemetek volt a kifosztott emberiség |
| és az ég szögesdrót hengergubancokkal és szögesdrót hálólapokkal beterítve, |
| és a sárga marcipán-fogaskerekekként nyüzsgő sokaság |
| és szemetekből a bánat állt ki zöld alganyálas, sáros levelekkel, |
| mint árvíz-sodrásból a zöldleveles faág |
| s én voltam tág pupillátok |
| s pupillám irisz-dombszélig tágulása ti voltatok |
| s mint a gyík pupilláján a Földőslét gigász-vallomása kinéz: |
| pupillátokból a létezés-kezdet és létezés-egész |
| förtelem-iszonyúság, rémület-kovász embertörténelem, |
| emberiség-gyötrelem, szégyen-szerelem, |
| mint a megesett, elhagyott lány |
| akiben a titkolt magzat, mint a jövő-hiány, |
| az ezt-nem-akartam ragaszkodás, |
| szűzesség-hűtlenség testgyermekhez-hűség |
| s szemetek mégis a szenvedő tudás-egész, |
| az nézett ki szemetekből: minden kezdet és keletkezés, |
| mintha Isten a semmi nyitott ablakán önmagából kinéz. |
| ásvány-szigorú, ős-sárkány szomorú tág, közöny-tömb magasság. |
|
| Mit mondhatok csillag-ájulatok, |
| nem-kárhozat láng-zuhatagok, |
| tejút-milliók fekete szemgolyókból? |
| Mit mondhatok, amíg állok az idő hónalja alatt, |
| mint kék katedrális-boltív alatt a gyermek? |
| Fekete füsttel gomolygó fekete termek, |
| fehér hamuval beszórt éjszakák! |
| Mint rőzsetűzzel imbolygó vermek |
| a lehetetlen lobog ki éjetekből. |
|
| Ti bennem, mint az összegyűjtött versek |
| s azokban mindenség-súlyok, vágy-vegyület párák, |
| terek, idők, ürességek, anyagok szövetsége öröklét. |
| S én bennetek, mint akinek a föld alól üzennek |
| s csontváz-millió rázkódik halálos hitében |
| s keresi: miféle túlvilág az Éden, |
| s mint szivárványban, jár a valóság tündér-kötegében. |
| mikor a Nap már kéket legel, |
|
|
Mi lenne tovább?*
|
Csányi László halálára
| nem mehettem el, hogy megnézzelek, |
| s aluminium-szöglet arcodra hintsem merengésem virágporát, |
| ahogy anyánk a hajnali lisztet sárga fatálba, |
| zöld bundásbogárra a liliom, |
| hogy gyászom sárga lisztjét kubista szemhéjadra szitáljam, |
| mint foltos, szén-kapros darázs-arcra a virágporzó, |
| te tündér-küldemény ember-áldozat, |
| gyönyörű, pontos, szorgalmas posta, halandóság-kárhozat, |
| Szekszárd kövein bicegő könnyű csillag, |
| kampósbottal elütött lábú galambocska, |
| gyufaszállal, cérnával sinezve rögzített |
| tört-lábszárcsontú énekes kalicka-madár, |
| aki úgy mentél ahogy az eltört lábú páncélos bogár vánszorog, |
| fém-szerelékekbe ágyazottan a repedezett, narancsgomba ágbőrön lecsorog, |
| mint ketyegő, kattogó kitin-borítású óraszerkezet |
| és fájnak a zsilipek, csuklók, kötések, dugattyúk, térd-könyökök, |
| szárny-hónaljak, térdhajlatok, nyak-övek, váz-csövek, |
| ó, te szemüveges, vörhenyszőke, tántorgó akarat!, |
| belőled a mindenség kifakadt |
| és domború foszlás a piros pecséten, |
| mert vér-szivárgás a mező-pihében, |
| ahogy eltörik az ér-hajszál a szemgolyófehérben, |
| mert a belső túlnyomás vérmagas feszültsége robban |
| a finom érfalat széttörve a látószerv-titokban, |
| a bonyolúlt szerkezet szivárvány-szövetében |
| s csontváz-birkanyáj legelészik a piros pehelytér-kövérben, |
| ami mint párolgó fagyökerek, rózsagyökerek a földben. |
| Kinek írhatok holnap levelet? |
| Ki ír nekem most már levelet? |
| Kinek mondhatom: mérd meg a világot, |
| egyszárnyú táltosló: idd meg a lángot, |
| ropogtass világűr-parazsat, |
| töröld ki magányomból az utókort, |
| ami bűn is, meg jövő is, meg cirkusz, meg hóbort, |
| de nem több, mint előbb volt: |
| az emberiségből nekünk elő-kor. |
| te szeretet, szánalom, bánat, szorgalom, |
| hogy ujjhegyekkel csúcsosra csípett zsebkendővel kotord |
| ahogy gyerek-szemgolyóról |
| a belehullt, könnybe-fúlt mikro-életszerkezetet, a muslicát, |
| ahogy halott szeméből a lét-megereszkedés, csatornapont-kinyílás |
| mert az már a könnyzacskó érzet-nélküli ürülése, |
| a testbomlás-megaljasodás béke, |
| ahogy az ajakpárát az aranyserlegről letörlik, |
| falon-függő rézedényről a port, |
| te széteső kvadrillió atom, |
| amiket nem szorít eggyé az együttműködés szigorú ember-vonzás, |
| hogy tépd ki a trópusi békamirigy-méreggel bekent |
| vashegyű jelenkor-nyílvesszőt szívemből, |
| mert a settenkedők, a leskelődők, a lopakodók, |
| a nyilazók, a költővadászok |
| nyílhegyüket gyűlöletük váladékába mártják, |
| epehólyag-ürülékük mérgével kenik be, |
| hogy öljön az epesár szennye, |
| mint a délamerikai bennszülöttek a rövidfejű békafélék, |
| a Brachycephalidaeák családjába tartozó Dendrobatestinctoriusok |
| a nyilazók, a hosszú-fúvócsövezők, |
| szólj rám: vigyázzak!, hogy védj meg engem, |
| húzd le bánatomról átizzadt, büdös jelenidő-ingem, |
| hisz te már tudod: a halált se adják ingyen, |
| hisz amíg suhogó vágtatásunk odaér, |
| mint nagy terek, csövek, futások után szívből a szívbe a vér: |
| a lucskos ing alatt reumacsomó, hátizom-fájdalom, |
| körben a háthúsban, mellkas-szövetben. |
| Ki ért meg most már engem? |
| És kinek mondhatom: értelek én, |
| te világszövedék próza-költemény, |
| verspróza ember-alakban és ember-adagban. |
|
| Nem mehettem el, hogy elbúcsúzzak tőled, |
| mielőtt hanyatt a földbe zuhansz, |
| hogy lássalak és megpihenjen halál-kubista okker-arcodon |
| messzi magányból jött és hosszú útra készülő vándor-repülésem |
| s két szemem mocsár-ősz hínáros arcodon ácsorogva álljon, |
| mint a tósár zöldszőrű vízlemez-rezgéstükörlapályán |
| a kócsag, a gólyatöcs, a gém, a kanalasgém. |
| S majd elszáll a madár s a vízfüves sármező a bolygóba süllyed. |
| úgy, mint egy beszáradt zöld-iriszű emberszem. |
| És csillagtetvek szikrafürtjei izzanak szárazjég-párolgással |
| a salétromsó-sástutajon, a sziksó-sárladikban, |
| mint tetves haj a bárddal, pallossal levágott emberfejen, |
| ami a deszka-emelvény véres fűrészporában hever |
| s zöldbarna békák százezrei ugrálnak a repedezett sár-hálón, |
| a megaszalódott, cserepes hiányon. |
|
| Ó, te sántikáló, lábfej-vető, bicegő, botozó! |
| Ó, te értelem-tiszta szó, |
| gyémántrács ember-beszéd, |
|
| Járóbotoddal hova kopogtál |
| befelé gyalogolva a Földgolyóban, |
| a Földgolyó közepe felé tántorogva, |
| minden szilárd és híg anyagon áthatolva, |
| hogy lásd, milyen a gömbközép szívmassza kezdet-működése, |
| S arcod és szemed visszhangja a magma-vörösség. |
|
| Okos szavadért csöndet kaptál. |
| Kit vált meg a csönd? És minek? |
| s abban a fekete időtlenség-mezőben, |
| a nem-zárt-kiterjedés örökben |
| laza, szétszórt, derengő pontok, ikrafürt-örvények |
| mint óriás fekete jégtömbök közé préselt aranylegyek, |
| mint a halálban kifőtt csigolyád, koponyád, csontod. |
|
| És nézi a Föld a kíváncsi holtat, |
| mint kiboncolt agyat a megőrző oldat, |
| mint önmagába befelé látó szem, |
| mint vasúti jelzőlámpa a síneken ácsorgó bolondot. |
|
| Mint a megkövült idő csontváza a kőben: |
| foszlányaid, árny-rajzolataid a föltámadás-nélküli temetőben, |
| hogy nem-istentelen a teremtés-minden, |
| a csak a lét csúcsán látó anyag. |
| amit a szemek, szemgolyók, látó-ideglemezek, fényszál-idegvonók |
| a pontok, golyók, csíkok, csövek, kelyhek, kupolák, |
| hólyagcsokor száras dülledés-virágok |
| s azokban a vízben a lángok, |
| mint égő szeszben a sistergés-fuvola-horpadások |
| s a lángban az osztások, fonalak, hínárok, csövecskék, csapok, |
| tartályok, áramlások, bolyhok, molekulák, gyepecskék, |
| A távolságok, távközök hálózat-szervezése, |
| sűrű, feszes egymásban-szünetelése |
| és szoros tapadása, munka-kötése. |
|
| Pedig valaha te is futottál, |
| mint zöld mély mezőkalász hullámcsönd-sziszegésén a kiscsikó: |
| torpanva, ágaskodva, hőkölve, vágtatva, nyerítve, |
| körötted a tág torlódás-tértudat illatpáráját földerítve |
| hogy az is van, az is a tied, |
| amit a föld magából zölddé, kalásszá, virággá kiszeret: |
| a selymes, sárga-zöld-piros-kék tücsök-szőttes, zümmögés-paplan |
| s te abban a boldog élet-futás |
|
| S most már szél-kabátban, |
| mint nyitott ajtajú, ablakú házban: |
| a hódító, barbár anyag-ellenforradalomban. |
|
| És könnyű vagy, mint az elszáradt |
| falevelek, viráglevelek, fűlevelek |
| hajszálfinom üres közlekedő-edényei, |
| a fűszárak parafa-száraz kapilláris-kéve vízvezetékcsövei, |
| a karcsú, nyulánk vízér-hengerek, |
| a hártyacsont szűk feszültség-csövek, |
| a pudvás rostokban a neuronvezeték-vízjelek, |
| az üres csőtokok kemény gejzir-füstje, hajszálszökőkút csontváz-tornya |
| és könnyű vagy, mint a lepkeszárny erei, |
| szitakötőszárny csőváz-mozaik síkja, zárt terülése. |
| És nehéz vagy, mint a háborús alkony, |
| bombázással, tankágyúzással szétszaggatott vörös feketeség, |
| mint a hegymagas márvány-üledék |
| az óceánalji élet-virágtalan, fény-virágtalan, |
| homályhíg, ősnyálkás penész-mocsárban |
| és nehéz vagy, mint a kénes, fullasztó nyári vihar, |
| mikor a vihar-dülöngésben Minotauruszokat herélnek |
| s véres hörgésük, tojástalan vérkút ágyék-puttonyuk |
| forró fekete villámhabja a tajték-görgés nappali kúsza ég |
| és nehéz vagy, mint a halálraítéltek |
| hajnali üveges iszony-tántorgása az akasztófa alá, |
| mint a nyak-kötél előtti utolsó kiáltás, |
| mint a kötélen kifeszült akasztottak, |
| mint egy önmagába omlott csillag, |
| mint tengerpart hullája bálna-tekintet: |
| súlyos bőrredő szoknya-csónakban |
| a szempillátlan embercsecsemőszem-üvegpont |
| és súlyos vagy, mint a mammut-csont, kétemeletes Brachioszaurusz-tibia, |
| Triceratops-sípcsont-márványoszlop, |
| mint az elvizesedett agyvelő, |
| virágszobrát összegyűrő, aszalttá hamvasztó |
| Akár a Nap-csillag gyomrában súlyozó, hömpölygő |
| tűz-masszív nukleáris hő. |
|
| A tér egyensúlya voltál, s lettél a bonthatatlan, bonyolult korlát. |
|
| S én úgy hordalak, mint hátamból kinőtt árbócos vitorlát, |
| bőrlepedő-rombusz Pteranodon-szárnyat |
| és sikítva tol a szél a kopár vizeken |
| és némán lengek kifeszűlten úszva a kopár vizek fölött |
| s a víz-magányon vásznaim habos árnya |
| s a víz-aszályon bőrszárnyaim gigászi árny-magánya |
| nem látnak üvegablak-rózsa kőkerék szemeim, |
| nem tudnak selyemkaktusz-levél hát-uszonyaim, |
| amiknek árnya tüskés sűrű zöld, |
|
| maradt nekem s e bolygót burkoló könnyű öreg kék |
| levegő-fajsúlyú híg élet-mennyiség. |
| S te bennem ragyogsz némán zsibongva, |
| fénylisztporral hangtalan suhogva, |
| mint űrben tejút-talpú teremtő-lábnyom. |
|
| mint az érinthetően sem érinthető |
| te túlvilágból képzelt ritka sűrűség, |
| akár a kék kiterjedés gömbhéj-mennyiség: |
| az anyag súlyának és térfogatának |
|
| világidőben, világanyagban, |
| a tér látható és láthatatlan torlaszaiban. |
| És nem kutat érted a földben. |
| vázról olvadó te-voltál-maradék. |
|
| Ó, te Hűség! Köröttem kék páraparázs ég! |
| derengsz bennem viaszfény-csillogással, |
| mint gyantahús-hangyaimágó a csöndszövet bábban, |
| mint kék láng-ér a sárga lángban, |
| mint a gleccser-ős fagyott hó. |
| Mért nem később? Mért nem korábban? |
| Mért az új-tőkefelhalmozás korában? |
| Amit halottan csönddel kérdezel |
| Nincs Isten, idő, válaszadó! |
|
| Függsz, mint csillag éjszaka-ágon: |
| reggeli felejtés viráglámpa-álom. |
|
| Mint fagyott hártya-rovarhéj, |
| hártyahólyagocskákból látópárnává fűzött üresség-pontkaportányér-szemű |
| üresség-csoda a téli narancsbőr-mirigygombás fekete faágon. |
|
| Szikrázol akár a mese-üveghegy, |
| te milliárdok közül kiválasztott egyik egy |
|
| És növekszel a bennem-időben, |
| Pedig ember-burjánzásod már nincs tovább. |
| És nősz bennem, mint magzat a nőben, |
| S nem tudlak élővé megszülni halott |
| s nem tudsz halottá fölfalni engem |
| bennem-terpedő falánk halott, |
| bomló test, korhadó anyag, bomolhatatlan magány. |
|
| Csak emlék-bozótrácsod nő bennem hatalommá |
| s így leszek élve halál-bizalommá, |
| Elhagyott pókrács-csöndiszonnyá. |
|
| Így vagyunk élve és halva ketten: |
|
| Pedig nem gyáva a remény! |
| S a halandóság minden formája élet-ravasz. |
| S buta a halhatatlanság tündér-tünemény: |
| a szárnyas áttűnés szitakötőcsalás-asszony, |
| mert nem tudja, hogy a tapír, hangyász-sün, tarajos sül, |
| szarvasbogár, béka, fóka, tengeri szegfű, varangy, gém ugyanaz. |
| Mert az öröklétnél nem adja alább |
| s Csányi Vilmos injekcióstűvel szelíddé, |
| elhízott, mázsás, tátogó, csillogó, |
| hegyszita-oldalú kék pontyhalánál ostobább. |
| Hisz kézből eszi a kukoricát, mint cukrot a ló. |
|
| Mert mit tesz a tudós, a rokon-nevű, |
| a világ-evolúció-tekintetű? |
| A páncélos moszatzöld hal-homlokcsontot |
| hogy a csont mint lukas alumínium-fillér, |
| a tű-szívókával az agyba ér, |
| mint kigöngyölt pödörnyelvével a virágba a lepke |
| s kiszívja az agyból a gyanakvás-sejteket a tűhegyen rezegve, |
| a védekezés-ösztön köbmillimikron sejthalmazát. |
| S a hal azontúl csak éhes, |
| befelé vak, s úgy függ a halálban, |
| mint a tojás van a tojásban, |
| mert nem tudja: a hamvadás a földagadó lángban |
| s a ponty azontúl csak éhes |
| falánk, zsíros éhség-szerkezetté lesz, |
| üveggolyó-szemű zabálás-mohó test, |
| mint egy gégefogsoros, pikkelyes, fényes orsó, |
| halhólyag-belsőléggömbös tátogó élő koporsó, |
| mert éhség-ösztöne legyőzte benne, |
| mintha csak örökké, mindörökké lenne: |
| a megmaradás titokvágy-iramát. |
| függőlegesen, kövéren a vízben |
| a szűk üvegládában, a neki mély-magasban, |
| mint nehéz öreg falevél a gally-ágon |
| mint szikragomoly-füst a tűzben, |
| pikkelyhólyagként imbolyog, |
| mint növénypapír-lampion terméstok. |
|
| Mi nem hízhattunk eleven halállá |
| ilyen csoda-lefokozásban. |
| Agyunkból a halandóságtudat-lángot nem műtötte ki az Isten!, |
| hogy dagadjunk kövéredvén a közömbösség élet-gyászban. |
| Mert hittünk az elmúlásban. |
|
| Mert ha élet van: halál van. |
|
|
Mi lesz még?1
| Leng, biceg, szár-kötve csúszik, |
| rezeg, billeg a zöld levél |
| a könnyű sárga nyári szél. |
|
| Ahogy a zöld fán átcsobog |
| s reszket az eres bőr-dolog, |
| mint fény, árnyék vízben, vizen. |
|
| Hol béke van, hol háború, |
| népvándorlás-düh a világ. |
| cseppkő-erdők az éjszakák. |
|
| Roppant ívek, boltozatok, |
| szirmok, szárak, kaktusz-falak |
| alján, mint a barlanglakók |
| élnek, rémület-kúp alatt. |
|
| S a csillag-űr a kő-tágban |
| ködvíz, mint Diptera-nézés |
| a szinparázs-híd fénytörés. |
|
| S a pontrács tűz: légy-szemgumó |
| osztott-egy szivárványhalom |
| s mögöttük szétfolyt árny-csomó |
| füstcsönd vízkő-bozótokon. |
|
| A párás, nyálkás kőgyomor |
| mélyén nőtt tűzgomba-titán, |
| mint vérző seb, ami kiforr |
| a barlangsav gyomorfalán. |
|
| Azt nézik s őket nézi az. |
| Jégkor, vízözön, Föld-tavasz, |
| özöntűz? Mi hoz holnapot? |
|
| Sárkány, cet, emlős, ősmadár, |
| páfrányfenyős mocsár után |
| mit szül a természeti gyár? |
|
| A nőstény-hím testszomja csók? |
|
| Mint nagymacskák, krokodilok, |
| tunyán szunnyadó kobra-nyár: |
| s hogy ölhessen már, arra vár. |
|
| S nem tudja, hisz nem is meri |
| hisz a törvényt nem ismeri, |
| a hálót kötő szív-homályt. |
|
| Bűn, gyilkosság, kín, gyűlölet, |
| járvány, éhség, önzés, nyomor, |
| tömeg-hullákból rak tüzet |
| amit most élünk, ez a kor. |
|
| Mi lesz még? Hibbant, istenes |
| asztráltest-átlényegülés? |
| S megérjük, hogy természetes |
|
| Jövő!, jövőnkül ezt hozod? |
| S ember-torral virraszt a még |
|
|
Pupillák1
| Ferkó kutyám lábamnál hever, |
| mint egy eldőlt fehér szőr-szék, |
| négylábú kis híd égtajtékból. |
| Horkol, szuszog, fúj, hisz alszik. |
|
| Szájában nyálcérna-pillanat |
| csúsznak, gyűrűzve fölszívódnak. |
|
| Öt mohapárnás láb-rózsája |
| tűz-szigetcsoport lábfejemen, |
| nyála, mint a lázmérőhigany |
| föl-le száll csöndüveg-szájában. |
|
| Csillám-szakáll, folyékony függöny, |
| páravíz-háló az álom-nyitott fejben: |
| a függvény-mező a fogsorok közt. |
|
| Mint rózsamárvány barlangbelső |
| ragadt fekete pipacs-szirmok, |
| levélárnyak a szájpadlás-foltok. |
|
| Feketegomba csigahús-orrán |
| a parafa-pince orrlikakból |
| fölnyílik s örvényként behömpölyög |
| lélegzete, mint a csigaszarvak. |
|
| mint hínáros tóba merülve: |
| jegyzet-harminc-év éposz-vázlat |
| hínár-tengere anyám, temetőm. |
|
| Bokros, indás, fürtös, tér-lombos, |
| eres víz-szemgolyó anyaméhem, |
| világ-bozót halmaz zöld temetőm. |
|
| Mindenség-váz szerkezet-dolgok |
|
| Mint munka-asztalon az óra-részek |
| kupacokban és külön-külön: |
| hajszálrugó, gyémántcsap, tengely, kerék, |
| lengő-kalapács, tű-fogsor, szám-ostya, csavar. |
|
| A részekben még alszik az idő, |
| a részletekben a csönd hatalma. |
| Mint a működés előtti hökkent |
| szívcsíra-térköd sejthólyag-testképlete. |
|
| agy-asztalán, ihlet-kötényében, |
| látomás-tenyerén ott dermedtek |
| a már megcsinált jövő-részek. |
|
| Vagy a képzelet lét-darabjai |
| még csak erő-gömb csomaggá gyúrva |
| s benne feszültség-súly sugárzás-parancs: |
| mikor robbanjon hullám-tágulássá. |
|
| Azt mondják: ez mikrokozmosz. |
| Azt mondom: ez makrokozmosz. |
| s alvó kutya a mindenség. |
|
| a szőrlemez fej-suba alól. |
| Szikrazöld borzongás-fátyol |
|
| Jönnek, mennek sötét felhők, |
| úszik az ég hab-feketével, |
|
| Holnap talán meg is halok, |
| pedig most még nem akarok. |
| Azt akarom hogy meglásson |
|
| Nézzen milliárd szemével, |
| mint légy tükrök tömegével, |
| sík-tört fürt-egész prizma-tömbbel |
| osztás-tömeg cella-görbülettel. |
|
| S én nézzem minden látópázsit-gömbbel |
| s ő az összes rács-súly töltelékkel: |
| egymást tündér-tűzzel nézi. |
|
| Hogy egymással egymást mondják |
| tükrök, sejt-szemek, pupillák, |
| ahogy egymást két légyszem-fej |
| befelé tág rács-osztott végtelen térrel. |
|
| Világom a túlvilágot mondja |
| s varangy-sikolyból a látomás-csók |
| árulja el hogy ki is a Krisztus, |
| hogy kicsoda az a Bolond Istók. |
|
| Mert a világ és a túlvilág, |
| a halál előtti s a halál mögötti |
| egy síklap kétoldala távol, |
| mint falevél eres hasa, lakk-minta háta. |
|
| Egy testanyag vékony messzeségek, |
| az elől, a hátúl szövet-ugyanabból, |
| egymásnak háttal részei az egynek, |
| egy test a két tér vízér-hajszál hártya. |
|
| Mint egymásra hassal ragadt pupillák |
| egy sík-szem néző-ablakai ideg-kutak, |
| más-más örök-mezőt látók, fényt-gyűjtők, |
| a két külön mámor látás-mélyükben összeforr. |
|
| Más-más látásunk az előre, hátra |
| találkozása az anyag-közösben, |
| ahol aranytó láva-erekből |
| s a két lét gyémánt-mocsárba döbben. |
|
| S a bonyolúlt tűz elmúlás-arca, |
| mint elefánt-darázs porcelánarc-pajzsa: |
| sárga mozaik-zománc lemez-részekből |
| s barna mozgató-fugák, barna dióparázs-szemek. |
|
| Nézzük egymást, hisz egymás hő-térképe |
| a szem-kozmosz s a szemmel látott lét, |
| ahogy egymás szivárványa szín-ív |
|
| hisz a tükrözött is tükör |
| s abban ősmély tükrözések. |
|
| s a teremtett, hisz ugyanaz |
|
| Mint tükörben a tükrözött |
| s a tükrözöttben a tükör, |
| egymás tükrei kozmoszból: |
|
| s az öröklét halhatatlan, |
| kettő az egy, egy a kettő! |
|
| Mint kutyaszemben a fény-pók: |
| lázam: látás-reményem: a minden! |
| s az én pupillám az Isten. |
|
|
Fény-vár, mindenség-ragyogás1
| Sírodtól jövet, mint akit virággal ütnek: |
| halál-szagú voltam, rög-dörgés szívütésem. |
| Ember lehettél s én gondoltalak öröknek. |
| S támolygok múlásodban, mint a mérgezésben. |
|
| Most is azt hiszem a lét-örvényben az a jó |
| ami élni segít, éj-térben a tűz-rózsák, |
| az öröm-láng, gyász, a szívritmus-szabályozó, |
| sors-vágyunk, mint Isten-szívbe szúrt elektródák. |
|
| Mint virágporral liszt-pajzs porcelán darázs-arc: |
| szememen szivárvány-csöndéjed nemzés-pokla. |
| S űr-neuronháló tudatod légyszem-csokra. |
|
| A halál tükör-fordulás, nem élet-kudarc. |
| S agyad fény-vára, mint Szent Ágoston szavai |
| János, hűségem virága, Szentágothai. |
|
|
Az egymás ágai menny és pokol1
| Egy éve már hogy nem vagy itt. |
|
| Nincs ki onnan hazatalál. |
|
| Nincs onnan út se le, se föl. |
| Vetkőzöl s földbe öltözöl. |
|
| csontvázad gyász-húsa a föld. |
|
| Hordod a Földgolyó-ruhát, |
| csontodon föld-éj nagykabát. |
|
| Sötétség-cipő, árny-kalap, |
| föld-kesztyű védi csontodat. |
|
| földbe-szült atom-bomladék. |
|
| Üres már a szív-placenta, |
| föld-köd enyészet-magzata. |
|
| Földgömb-poklod kering veled, |
| nincs benne gyász, emlékezet. |
|
| csak az elhullás-bódulat. |
|
| Nap-bolygórendszer tagjaként |
| kint fény-ivó, belül sötét. |
|
| Mint aki télen fát hasít, |
|
| s könnyes a szálkás hasadás, |
| illata nyers darázs-szúrás |
|
| s vasra, fahúsra száll a hó, |
|
| s a kéreg, hús-sárga fehér |
| s hajon, szempillán hó-szekér: |
|
| s a könny-nedv idő-hasadék |
|
| mint mikor ettünk valamit, |
| mintha a szegény jóllakik |
|
| s fölugrik, mint tóból a hal |
|
| a fénymozaik-szita ponty: |
| a levegő-szomj sarló gond. |
|
| Egy éve hogy nem láttalak |
| s nincs erő hogy láthassalak. |
|
| Nem túlvilág fény-ünnepét |
|
| látnám ott, szivárvány-tavat. |
| Csak húsa-is-volt csontodat. |
|
| Az lenne ott, amit tudok: |
| ember-lényedből test-piszok, |
|
| haj, pillaszőr, penész-ebéd, |
| csont, koponya, ruha-szemét. |
|
| Semmi te-voltál, ami vagy. |
|
| Míg jövök, megyek, dolgozom: |
| lényed testemként hordozom. |
|
| Mit testemből a fény kivon: |
|
| kétdimenziós árny-foltja, |
|
| súlytalan sötét sík-tömeg, |
|
| mint aranylapon kimetszett |
| tér helye üresség-metszet, |
|
| mint arany-ágyból kivágott |
|
| S mint halál-zászló földre hull, |
| gyűrt fény-tokban simán borúl. |
|
| Míg élhetek a fény alatt: |
| hordalak, mint az árnyamat. |
|
| S ha már én is a föld alatt: |
| elhagylak, mint az árnyamat. |
|
| Mert szétködlésünk árnytalan |
| s a halál-testsúly súlytalan. |
|
| Testem s árnyad egy lét-ihlet: |
|
| A másik nélkül nincs az egy, |
| ha megy hát ő is velemegy. |
|
| S a kettőben a dupla sor: |
| agy, szív, tüdő, pénisz, gyomor. |
|
| A két test-alak összeforrt, |
| háttal egymásnak akit hord, |
|
| a járó tömb, a ferde sík. |
|
| Velem összenőtt árny-alak |
| iker-testemként hordalak. |
|
| Pedig két más történelem, |
| félelem, vágy, hit, szerelem. |
|
| S ha az egyik előre megy: |
|
| Lassan lépdelve, mint a rák: |
|
| az ifjabb hanyatt araszol. |
|
| S hanyatt húzza fekete toll: |
|
| az egymást egyként cipelő, |
|
| a negyven kéz és lábköröm, |
|
| a két fej, négy lábfej, négy kar, |
| négy szem, két orr, négy fül, két far: |
|
| az összeforrt test-képletek |
| egymást-csókoló mágnesek, |
|
| széttéphetetlen volt s való, |
|
| ami volt s ami lenni fog. |
|
| Egyik veszít, másik talál, |
|
| Egymás ágai menny s pokol, |
| mint ág ágból kétfele forr. |
|
| Mint hátpáncéllal összenőtt |
| teknőc-ikrek: a lent, a fönt. |
|
| Lent a négy láb teknő alól |
| s a pálma-nyak is kihajol. |
|
| S fönt a négy láb s karomcsokor, |
| mint csontteknő kaktusz-bokor. |
|
| S két szemhéjas szem lefelé |
| s két szemhéjas szem fölfelé. |
|
| Két páncélos vándor-hajó, |
| a sors-kerék két hintaló, |
|
| mert az egyik a föld felé, |
|
| menny s pokol egyet mutat. |
|
| S az összenőtt pokol és menny |
| két tükrözés-láz sejtelem. |
|
| Összenőtt tükrökben fátyol |
|
|
Köszöntésből szült köszönet1
|
Születésnapra, feleségemnek
| Nincs semmim, amit adhatok! |
| Hisz megfordítva: te adod |
|
| A versem nem kell senkinek, |
| az ország sírgödrébe ránt. |
| Szívem fölött táncol, libeg |
| a látomás-test lepke-láng. |
|
| Itt minden kövér, puha sár, |
| vízhártyás, zsíros süppedék |
| és el-vágyam pörögve jár, |
| mint sár-lukban jármű-kerék. |
|
| Egyhelyben forog, sár-söprűt |
| fölköpve hátra ráng, ragad. |
| S darázs-szóm: a ne hagyd magad! |
|
| Fogd homlokom, szorítsd kezem, |
| tested szivárvány-híd legyen: |
| hisz lényedből emlékezem, |
| a légyszem-űrjég semmiben. |
|
| Köszöntésből szült köszönet |
| S mert szeretlek, tán elhiszed: |
| hozzád virág-táltosa fut. |
|
| S úgy néz a virágból szőtt mén, |
| mint Szűzanya-emlőt a szent. |
| S mint könnycsepp a szem peremén: |
|
|
A bennem-nőtt csönd-virág1
| Felhős-napos égi változékonyság van. |
| Itt állok a téli világűr-huzatban, |
| árnyfoltos, fényfoltos télbe öltözötten, |
| a halál előttem, a halál mögöttem, |
| köröttem az űr-tér látszó s láthatatlan |
| anyag-mennyisége végtelenbe szórtan. |
| S bennem egy virág nő, ujjhegyemig ér el |
| szárával, szirmával, gomoly-gyökerével. |
|
| Csönd-virág. Ami a benti tűzből nőtt ki: |
| talpig, hajhagymákig testemet kitölti, |
| a bent-mindenütt-van hő-híg tömegével, |
| ér-vályús szirmával, zöld-láng levelével, |
| porzók, bibék vékony dúcaiból szorzás, |
| mint pók-szövőszálból több-dimenziós rács |
| s csönd-illatú a csönd csont-hús-vér-homályban, |
| mint koszorú-halom ravatal-szobában. |
|
| S köd-illatú a csönd, ami csönd-virágból |
| szivárog, mint alkony-menzesz kék hegy-árnyból. |
| Bennem csönd-virág, ki szót mondani jöttem: |
| zománc-páfrány madár kóccal kitömötten, |
| színes toll-szökőkút száraz idő-ágon: |
| öreg fűvel töltött múmia-tok álom. |
| S fagyott csillogással fény-pikkelyt vedletten |
| a zöld pázsit-vulkán iriszű üvegszem. |
|
| Itt állok telemben vastag szél-kabátban, |
| mintha víz-hajszálér lennék szél-virágban. |
| S zörög, csörög, ropog, őrjöng szél-kabátom, |
| mintha fagy-kéz tépdes sírszobor-paláston, |
| ami celofánból, dermedt üveg-hártya, |
| mintha fagyott ködből deres köpeny-lámpa. |
| Arany-csontvázas és aranyfoltos barna |
| darázs-kitinruhám páncéljába varrva. |
|
| Beborúlt az ég már. Beborúlt világom. |
| Háború, bűn, éhség gyötör a világon. |
| Hűtlenség, hit-vesztés, járvány, undor, émely |
| korbácsol Földgolyóm rüh-kesztyűs kezével. |
| Boldogtalan élő! Boldog aki már holt! |
| Csillaghullás után sötétebb az égbolt, |
| feketébb a sötét ha az űrtoll-tűzcsík |
| a Föld mögé surrant, mint zöldparázsgyöngy-gyík. |
|
| S már hódara, jégliszt zizeg a magasból, |
| mintha lisztet szitált anyám hajnal ötkor. |
| Nehéz szürke szenny fönt, fehéret szülő kő, |
| világnagy koca-has, milliárd hab-emlő. |
| S állok itt a télben, testemben virággal, |
| lényemet betöltő csönd-virág zárvánnyal: |
| kelyhében rigónyi sárkánygyík Föld-álma: |
| láng-eres láng-pehely. Mint a gyertya lángja. |
|
|
Miből vagy költő?1
| dzsungel-hang páfrányból, |
| s lent ember-nyakszirtek, |
|
|