Mit mondhatok?1
mesék, elégiák, époszok után, |
mikor istálló-trágyát eszik a bárány |
s a bárányvérben ürülék-méreg, szenny-molekula kering, |
mikor fekete csizmában csahol a róka |
s fején arany tajtéktonna-sörényű oroszlán-álarc papírosból |
s két lábon járnak a király-szarvasok az őszi tarlókon, őszi mezőkön, |
s agancsuk hátrafelé vízszintes gyökérzászló csontból |
s isten-hiánytól részegen tántorognak a filozófusok |
s fejjel-lefelé lógnak a költők az égről |
a kék pára-anyagról lefelé csöppenve mozdulatlan, |
mint a legyek a mennyezetről: |
hab-papucs mágnesfelhőkkel a szilárd semmire ragadva |
s kék alabástrom-szögekből épített szemükben, |
a szikrázó emlő-dülledésben |
zölden és selymesen mereng a lenti viszály, |
mint jégrudakból torlódott dombra szivárgott zöld festék, |
a csönd fölszárasodó kapilláris-csöveiben föltolódó növesztő hevesség |
s potroh-hasuk szeletes zománc-délköreinek pórusaiból |
penészgombafonalak puha szövevény-szerkezete |
terped végtelen hínár-dimenziókkal a befejezhetetlen mindenségben |
s a terpedés-végtelen szögleteiben, hézag-szigeteiben, |
a fonal-zegzugok tér-telepeiben |
a tűz-izgalom döbbent csillagok, héj-üres égitestek, |
héj-burkolt magfúzió-halmazok |
lengnek és hódolnak keringve moccanatlan az elmúláson, |
mint fűszárra, fűlevélre ragadt csigaházak. |
És a megmaradásban nincs semmi alázat. |
És nem magyarázat, ami magyarázat. |
És múlandóságból az összeg, a részlet, az egy-darab, a vázlat. |
Mikor görbe fényvonal a gyilkolás a kaszaélen |
és zümmögés-vödör, halál-kancsó darázsfészkek az emberek szívében, |
mint öreg, korhadás-parázs szív-pitvar faodukban: |
Mit mondhatok, amikor láttam, amit láttam |
s testetek testem volt a rettenetes vonulásban, |
a könyörtelen, tántorgó emberhangya-szalaglánc-tódulásban, |
az ön-feladás alázat-gyászban, |
mint aki azt hiszi remény van a hóban |
s tenyerével szemeit takarja |
mert a téboly örvénylik a látomásban |
s a kárhozat vihog a pusztításban és a pusztulásban |
s a bakancsok, vállkendők, fejkendők, viharkabátok, |
kalapok, svájcisapkák, leventesapkák, |
derékon dróttal-átkötött télikabátok, kiskabátok, |
zsákcsomag spárga-cipők, cementeszsák-papírcsizmák, |
hátizsákok, vulkánfíber-kofferek, szatyrok, kulacsok, |
kézitáskák, drótív-fülű konzervdoboz-csajkák, |
térdzoknis, bokabütyökig-zoknis, meztelen lábak |
folyamhömpölygése bennem, hisz odakint, |
hisz odakint, a téli tér sáros és fagyott iszaptaréjos hullámföldjén, |
az üres krumplifészkes dombokon, |
amely mint lépviasz meghajlított cellafülke-lapja |
s zsongva zsibongtatok, őrjöngve, dünnyögve zuhantatok |
a krumpliföld üres sejtfészkes púpjaira, lapályvölgyébe, |
hátha maradt ott egy-egy szemölcsös, vörös-pattanásos növénytojás, |
a tűszőrös tökszárak, barna-címeres, hártya-ér leveles, kék üszög-golyvás, |
üszög-herpeszes, bőrös koromzacskó-herezsákos kukoricaszárak alatt. |
és szemetek volt a kifosztott emberiség |
és az ég szögesdrót hengergubancokkal és szögesdrót hálólapokkal beterítve, |
és a sárga marcipán-fogaskerekekként nyüzsgő sokaság |
és szemetekből a bánat állt ki zöld alganyálas, sáros levelekkel, |
mint árvíz-sodrásból a zöldleveles faág |
s én voltam tág pupillátok |
s pupillám irisz-dombszélig tágulása ti voltatok |
s mint a gyík pupilláján a Földőslét gigász-vallomása kinéz: |
pupillátokból a létezés-kezdet és létezés-egész |
förtelem-iszonyúság, rémület-kovász embertörténelem, |
emberiség-gyötrelem, szégyen-szerelem, |
mint a megesett, elhagyott lány |
akiben a titkolt magzat, mint a jövő-hiány, |
az ezt-nem-akartam ragaszkodás, |
szűzesség-hűtlenség testgyermekhez-hűség |
s szemetek mégis a szenvedő tudás-egész, |
az nézett ki szemetekből: minden kezdet és keletkezés, |
mintha Isten a semmi nyitott ablakán önmagából kinéz. |
ásvány-szigorú, ős-sárkány szomorú tág, közöny-tömb magasság. |
|
Mit mondhatok csillag-ájulatok, |
nem-kárhozat láng-zuhatagok, |
tejút-milliók fekete szemgolyókból? |
Mit mondhatok, amíg állok az idő hónalja alatt, |
mint kék katedrális-boltív alatt a gyermek? |
Fekete füsttel gomolygó fekete termek, |
fehér hamuval beszórt éjszakák! |
Mint rőzsetűzzel imbolygó vermek |
a lehetetlen lobog ki éjetekből. |
|
Ti bennem, mint az összegyűjtött versek |
s azokban mindenség-súlyok, vágy-vegyület párák, |
terek, idők, ürességek, anyagok szövetsége öröklét. |
S én bennetek, mint akinek a föld alól üzennek |
s csontváz-millió rázkódik halálos hitében |
s keresi: miféle túlvilág az Éden, |
s mint szivárványban, jár a valóság tündér-kötegében. |
mikor a Nap már kéket legel, |
|
|
Mi lenne tovább?*
Csányi László halálára
nem mehettem el, hogy megnézzelek, |
s aluminium-szöglet arcodra hintsem merengésem virágporát, |
ahogy anyánk a hajnali lisztet sárga fatálba, |
zöld bundásbogárra a liliom, |
hogy gyászom sárga lisztjét kubista szemhéjadra szitáljam, |
mint foltos, szén-kapros darázs-arcra a virágporzó, |
te tündér-küldemény ember-áldozat, |
gyönyörű, pontos, szorgalmas posta, halandóság-kárhozat, |
Szekszárd kövein bicegő könnyű csillag, |
kampósbottal elütött lábú galambocska, |
gyufaszállal, cérnával sinezve rögzített |
tört-lábszárcsontú énekes kalicka-madár, |
aki úgy mentél ahogy az eltört lábú páncélos bogár vánszorog, |
fém-szerelékekbe ágyazottan a repedezett, narancsgomba ágbőrön lecsorog, |
mint ketyegő, kattogó kitin-borítású óraszerkezet |
és fájnak a zsilipek, csuklók, kötések, dugattyúk, térd-könyökök, |
szárny-hónaljak, térdhajlatok, nyak-övek, váz-csövek, |
ó, te szemüveges, vörhenyszőke, tántorgó akarat!, |
belőled a mindenség kifakadt |
és domború foszlás a piros pecséten, |
mert vér-szivárgás a mező-pihében, |
ahogy eltörik az ér-hajszál a szemgolyófehérben, |
mert a belső túlnyomás vérmagas feszültsége robban |
a finom érfalat széttörve a látószerv-titokban, |
a bonyolúlt szerkezet szivárvány-szövetében |
s csontváz-birkanyáj legelészik a piros pehelytér-kövérben, |
ami mint párolgó fagyökerek, rózsagyökerek a földben. |
Kinek írhatok holnap levelet? |
Ki ír nekem most már levelet? |
Kinek mondhatom: mérd meg a világot, |
egyszárnyú táltosló: idd meg a lángot, |
ropogtass világűr-parazsat, |
töröld ki magányomból az utókort, |
ami bűn is, meg jövő is, meg cirkusz, meg hóbort, |
de nem több, mint előbb volt: |
az emberiségből nekünk elő-kor. |
te szeretet, szánalom, bánat, szorgalom, |
hogy ujjhegyekkel csúcsosra csípett zsebkendővel kotord |
ahogy gyerek-szemgolyóról |
a belehullt, könnybe-fúlt mikro-életszerkezetet, a muslicát, |
ahogy halott szeméből a lét-megereszkedés, csatornapont-kinyílás |
mert az már a könnyzacskó érzet-nélküli ürülése, |
a testbomlás-megaljasodás béke, |
ahogy az ajakpárát az aranyserlegről letörlik, |
falon-függő rézedényről a port, |
te széteső kvadrillió atom, |
amiket nem szorít eggyé az együttműködés szigorú ember-vonzás, |
hogy tépd ki a trópusi békamirigy-méreggel bekent |
vashegyű jelenkor-nyílvesszőt szívemből, |
mert a settenkedők, a leskelődők, a lopakodók, |
a nyilazók, a költővadászok |
nyílhegyüket gyűlöletük váladékába mártják, |
epehólyag-ürülékük mérgével kenik be, |
hogy öljön az epesár szennye, |
mint a délamerikai bennszülöttek a rövidfejű békafélék, |
a Brachycephalidaeák családjába tartozó Dendrobatestinctoriusok |
a nyilazók, a hosszú-fúvócsövezők, |
szólj rám: vigyázzak!, hogy védj meg engem, |
húzd le bánatomról átizzadt, büdös jelenidő-ingem, |
hisz te már tudod: a halált se adják ingyen, |
hisz amíg suhogó vágtatásunk odaér, |
mint nagy terek, csövek, futások után szívből a szívbe a vér: |
a lucskos ing alatt reumacsomó, hátizom-fájdalom, |
körben a háthúsban, mellkas-szövetben. |
Ki ért meg most már engem? |
És kinek mondhatom: értelek én, |
te világszövedék próza-költemény, |
verspróza ember-alakban és ember-adagban. |
|
Nem mehettem el, hogy elbúcsúzzak tőled, |
mielőtt hanyatt a földbe zuhansz, |
hogy lássalak és megpihenjen halál-kubista okker-arcodon |
messzi magányból jött és hosszú útra készülő vándor-repülésem |
s két szemem mocsár-ősz hínáros arcodon ácsorogva álljon, |
mint a tósár zöldszőrű vízlemez-rezgéstükörlapályán |
a kócsag, a gólyatöcs, a gém, a kanalasgém. |
S majd elszáll a madár s a vízfüves sármező a bolygóba süllyed. |
úgy, mint egy beszáradt zöld-iriszű emberszem. |
És csillagtetvek szikrafürtjei izzanak szárazjég-párolgással |
a salétromsó-sástutajon, a sziksó-sárladikban, |
mint tetves haj a bárddal, pallossal levágott emberfejen, |
ami a deszka-emelvény véres fűrészporában hever |
s zöldbarna békák százezrei ugrálnak a repedezett sár-hálón, |
a megaszalódott, cserepes hiányon. |
|
Ó, te sántikáló, lábfej-vető, bicegő, botozó! |
Ó, te értelem-tiszta szó, |
gyémántrács ember-beszéd, |
|
Járóbotoddal hova kopogtál |
befelé gyalogolva a Földgolyóban, |
a Földgolyó közepe felé tántorogva, |
minden szilárd és híg anyagon áthatolva, |
hogy lásd, milyen a gömbközép szívmassza kezdet-működése, |
S arcod és szemed visszhangja a magma-vörösség. |
|
Okos szavadért csöndet kaptál. |
Kit vált meg a csönd? És minek? |
s abban a fekete időtlenség-mezőben, |
a nem-zárt-kiterjedés örökben |
laza, szétszórt, derengő pontok, ikrafürt-örvények |
mint óriás fekete jégtömbök közé préselt aranylegyek, |
mint a halálban kifőtt csigolyád, koponyád, csontod. |
|
És nézi a Föld a kíváncsi holtat, |
mint kiboncolt agyat a megőrző oldat, |
mint önmagába befelé látó szem, |
mint vasúti jelzőlámpa a síneken ácsorgó bolondot. |
|
Mint a megkövült idő csontváza a kőben: |
foszlányaid, árny-rajzolataid a föltámadás-nélküli temetőben, |
hogy nem-istentelen a teremtés-minden, |
a csak a lét csúcsán látó anyag. |
amit a szemek, szemgolyók, látó-ideglemezek, fényszál-idegvonók |
a pontok, golyók, csíkok, csövek, kelyhek, kupolák, |
hólyagcsokor száras dülledés-virágok |
s azokban a vízben a lángok, |
mint égő szeszben a sistergés-fuvola-horpadások |
s a lángban az osztások, fonalak, hínárok, csövecskék, csapok, |
tartályok, áramlások, bolyhok, molekulák, gyepecskék, |
A távolságok, távközök hálózat-szervezése, |
sűrű, feszes egymásban-szünetelése |
és szoros tapadása, munka-kötése. |
|
Pedig valaha te is futottál, |
mint zöld mély mezőkalász hullámcsönd-sziszegésén a kiscsikó: |
torpanva, ágaskodva, hőkölve, vágtatva, nyerítve, |
körötted a tág torlódás-tértudat illatpáráját földerítve |
hogy az is van, az is a tied, |
amit a föld magából zölddé, kalásszá, virággá kiszeret: |
a selymes, sárga-zöld-piros-kék tücsök-szőttes, zümmögés-paplan |
s te abban a boldog élet-futás |
|
S most már szél-kabátban, |
mint nyitott ajtajú, ablakú házban: |
a hódító, barbár anyag-ellenforradalomban. |
|
És könnyű vagy, mint az elszáradt |
falevelek, viráglevelek, fűlevelek |
hajszálfinom üres közlekedő-edényei, |
a fűszárak parafa-száraz kapilláris-kéve vízvezetékcsövei, |
a karcsú, nyulánk vízér-hengerek, |
a hártyacsont szűk feszültség-csövek, |
a pudvás rostokban a neuronvezeték-vízjelek, |
az üres csőtokok kemény gejzir-füstje, hajszálszökőkút csontváz-tornya |
és könnyű vagy, mint a lepkeszárny erei, |
szitakötőszárny csőváz-mozaik síkja, zárt terülése. |
És nehéz vagy, mint a háborús alkony, |
bombázással, tankágyúzással szétszaggatott vörös feketeség, |
mint a hegymagas márvány-üledék |
az óceánalji élet-virágtalan, fény-virágtalan, |
homályhíg, ősnyálkás penész-mocsárban |
és nehéz vagy, mint a kénes, fullasztó nyári vihar, |
mikor a vihar-dülöngésben Minotauruszokat herélnek |
s véres hörgésük, tojástalan vérkút ágyék-puttonyuk |
forró fekete villámhabja a tajték-görgés nappali kúsza ég |
és nehéz vagy, mint a halálraítéltek |
hajnali üveges iszony-tántorgása az akasztófa alá, |
mint a nyak-kötél előtti utolsó kiáltás, |
mint a kötélen kifeszült akasztottak, |
mint egy önmagába omlott csillag, |
mint tengerpart hullája bálna-tekintet: |
súlyos bőrredő szoknya-csónakban |
a szempillátlan embercsecsemőszem-üvegpont |
és súlyos vagy, mint a mammut-csont, kétemeletes Brachioszaurusz-tibia, |
Triceratops-sípcsont-márványoszlop, |
mint az elvizesedett agyvelő, |
virágszobrát összegyűrő, aszalttá hamvasztó |
Akár a Nap-csillag gyomrában súlyozó, hömpölygő |
tűz-masszív nukleáris hő. |
|
A tér egyensúlya voltál, s lettél a bonthatatlan, bonyolult korlát. |
|
S én úgy hordalak, mint hátamból kinőtt árbócos vitorlát, |
bőrlepedő-rombusz Pteranodon-szárnyat |
és sikítva tol a szél a kopár vizeken |
és némán lengek kifeszűlten úszva a kopár vizek fölött |
s a víz-magányon vásznaim habos árnya |
s a víz-aszályon bőrszárnyaim gigászi árny-magánya |
nem látnak üvegablak-rózsa kőkerék szemeim, |
nem tudnak selyemkaktusz-levél hát-uszonyaim, |
amiknek árnya tüskés sűrű zöld, |
|
maradt nekem s e bolygót burkoló könnyű öreg kék |
levegő-fajsúlyú híg élet-mennyiség. |
S te bennem ragyogsz némán zsibongva, |
fénylisztporral hangtalan suhogva, |
mint űrben tejút-talpú teremtő-lábnyom. |
|
mint az érinthetően sem érinthető |
te túlvilágból képzelt ritka sűrűség, |
akár a kék kiterjedés gömbhéj-mennyiség: |
az anyag súlyának és térfogatának |
|
világidőben, világanyagban, |
a tér látható és láthatatlan torlaszaiban. |
És nem kutat érted a földben. |
vázról olvadó te-voltál-maradék. |
|
Ó, te Hűség! Köröttem kék páraparázs ég! |
derengsz bennem viaszfény-csillogással, |
mint gyantahús-hangyaimágó a csöndszövet bábban, |
mint kék láng-ér a sárga lángban, |
mint a gleccser-ős fagyott hó. |
Mért nem később? Mért nem korábban? |
Mért az új-tőkefelhalmozás korában? |
Amit halottan csönddel kérdezel |
Nincs Isten, idő, válaszadó! |
|
Függsz, mint csillag éjszaka-ágon: |
reggeli felejtés viráglámpa-álom. |
|
Mint fagyott hártya-rovarhéj, |
hártyahólyagocskákból látópárnává fűzött üresség-pontkaportányér-szemű |
üresség-csoda a téli narancsbőr-mirigygombás fekete faágon. |
|
Szikrázol akár a mese-üveghegy, |
te milliárdok közül kiválasztott egyik egy |
|
És növekszel a bennem-időben, |
Pedig ember-burjánzásod már nincs tovább. |
És nősz bennem, mint magzat a nőben, |
S nem tudlak élővé megszülni halott |
s nem tudsz halottá fölfalni engem |
bennem-terpedő falánk halott, |
bomló test, korhadó anyag, bomolhatatlan magány. |
|
Csak emlék-bozótrácsod nő bennem hatalommá |
s így leszek élve halál-bizalommá, |
Elhagyott pókrács-csöndiszonnyá. |
|
Így vagyunk élve és halva ketten: |
|
Pedig nem gyáva a remény! |
S a halandóság minden formája élet-ravasz. |
S buta a halhatatlanság tündér-tünemény: |
a szárnyas áttűnés szitakötőcsalás-asszony, |
mert nem tudja, hogy a tapír, hangyász-sün, tarajos sül, |
szarvasbogár, béka, fóka, tengeri szegfű, varangy, gém ugyanaz. |
Mert az öröklétnél nem adja alább |
s Csányi Vilmos injekcióstűvel szelíddé, |
elhízott, mázsás, tátogó, csillogó, |
hegyszita-oldalú kék pontyhalánál ostobább. |
Hisz kézből eszi a kukoricát, mint cukrot a ló. |
|
Mert mit tesz a tudós, a rokon-nevű, |
a világ-evolúció-tekintetű? |
A páncélos moszatzöld hal-homlokcsontot |
hogy a csont mint lukas alumínium-fillér, |
a tű-szívókával az agyba ér, |
mint kigöngyölt pödörnyelvével a virágba a lepke |
s kiszívja az agyból a gyanakvás-sejteket a tűhegyen rezegve, |
a védekezés-ösztön köbmillimikron sejthalmazát. |
S a hal azontúl csak éhes, |
befelé vak, s úgy függ a halálban, |
mint a tojás van a tojásban, |
mert nem tudja: a hamvadás a földagadó lángban |
s a ponty azontúl csak éhes |
falánk, zsíros éhség-szerkezetté lesz, |
üveggolyó-szemű zabálás-mohó test, |
mint egy gégefogsoros, pikkelyes, fényes orsó, |
halhólyag-belsőléggömbös tátogó élő koporsó, |
mert éhség-ösztöne legyőzte benne, |
mintha csak örökké, mindörökké lenne: |
a megmaradás titokvágy-iramát. |
függőlegesen, kövéren a vízben |
a szűk üvegládában, a neki mély-magasban, |
mint nehéz öreg falevél a gally-ágon |
mint szikragomoly-füst a tűzben, |
pikkelyhólyagként imbolyog, |
mint növénypapír-lampion terméstok. |
|
Mi nem hízhattunk eleven halállá |
ilyen csoda-lefokozásban. |
Agyunkból a halandóságtudat-lángot nem műtötte ki az Isten!, |
hogy dagadjunk kövéredvén a közömbösség élet-gyászban. |
Mert hittünk az elmúlásban. |
|
Mert ha élet van: halál van. |
|
|
Mi lesz még?1
Leng, biceg, szár-kötve csúszik, |
rezeg, billeg a zöld levél |
a könnyű sárga nyári szél. |
|
Ahogy a zöld fán átcsobog |
s reszket az eres bőr-dolog, |
mint fény, árnyék vízben, vizen. |
|
Hol béke van, hol háború, |
népvándorlás-düh a világ. |
cseppkő-erdők az éjszakák. |
|
Roppant ívek, boltozatok, |
szirmok, szárak, kaktusz-falak |
alján, mint a barlanglakók |
élnek, rémület-kúp alatt. |
|
S a csillag-űr a kő-tágban |
ködvíz, mint Diptera-nézés |
a szinparázs-híd fénytörés. |
|
S a pontrács tűz: légy-szemgumó |
osztott-egy szivárványhalom |
s mögöttük szétfolyt árny-csomó |
füstcsönd vízkő-bozótokon. |
|
A párás, nyálkás kőgyomor |
mélyén nőtt tűzgomba-titán, |
mint vérző seb, ami kiforr |
a barlangsav gyomorfalán. |
|
Azt nézik s őket nézi az. |
Jégkor, vízözön, Föld-tavasz, |
özöntűz? Mi hoz holnapot? |
|
Sárkány, cet, emlős, ősmadár, |
páfrányfenyős mocsár után |
mit szül a természeti gyár? |
|
A nőstény-hím testszomja csók? |
|
Mint nagymacskák, krokodilok, |
tunyán szunnyadó kobra-nyár: |
s hogy ölhessen már, arra vár. |
|
S nem tudja, hisz nem is meri |
hisz a törvényt nem ismeri, |
a hálót kötő szív-homályt. |
|
Bűn, gyilkosság, kín, gyűlölet, |
járvány, éhség, önzés, nyomor, |
tömeg-hullákból rak tüzet |
amit most élünk, ez a kor. |
|
Mi lesz még? Hibbant, istenes |
asztráltest-átlényegülés? |
S megérjük, hogy természetes |
|
Jövő!, jövőnkül ezt hozod? |
S ember-torral virraszt a még |
|
|
Pupillák1
Ferkó kutyám lábamnál hever, |
mint egy eldőlt fehér szőr-szék, |
négylábú kis híd égtajtékból. |
Horkol, szuszog, fúj, hisz alszik. |
|
Szájában nyálcérna-pillanat |
csúsznak, gyűrűzve fölszívódnak. |
|
Öt mohapárnás láb-rózsája |
tűz-szigetcsoport lábfejemen, |
nyála, mint a lázmérőhigany |
föl-le száll csöndüveg-szájában. |
|
Csillám-szakáll, folyékony függöny, |
páravíz-háló az álom-nyitott fejben: |
a függvény-mező a fogsorok közt. |
|
Mint rózsamárvány barlangbelső |
ragadt fekete pipacs-szirmok, |
levélárnyak a szájpadlás-foltok. |
|
Feketegomba csigahús-orrán |
a parafa-pince orrlikakból |
fölnyílik s örvényként behömpölyög |
lélegzete, mint a csigaszarvak. |
|
mint hínáros tóba merülve: |
jegyzet-harminc-év éposz-vázlat |
hínár-tengere anyám, temetőm. |
|
Bokros, indás, fürtös, tér-lombos, |
eres víz-szemgolyó anyaméhem, |
világ-bozót halmaz zöld temetőm. |
|
Mindenség-váz szerkezet-dolgok |
|
Mint munka-asztalon az óra-részek |
kupacokban és külön-külön: |
hajszálrugó, gyémántcsap, tengely, kerék, |
lengő-kalapács, tű-fogsor, szám-ostya, csavar. |
|
A részekben még alszik az idő, |
a részletekben a csönd hatalma. |
Mint a működés előtti hökkent |
szívcsíra-térköd sejthólyag-testképlete. |
|
agy-asztalán, ihlet-kötényében, |
látomás-tenyerén ott dermedtek |
a már megcsinált jövő-részek. |
|
Vagy a képzelet lét-darabjai |
még csak erő-gömb csomaggá gyúrva |
s benne feszültség-súly sugárzás-parancs: |
mikor robbanjon hullám-tágulássá. |
|
Azt mondják: ez mikrokozmosz. |
Azt mondom: ez makrokozmosz. |
s alvó kutya a mindenség. |
|
a szőrlemez fej-suba alól. |
Szikrazöld borzongás-fátyol |
|
Jönnek, mennek sötét felhők, |
úszik az ég hab-feketével, |
|
Holnap talán meg is halok, |
pedig most még nem akarok. |
Azt akarom hogy meglásson |
|
Nézzen milliárd szemével, |
mint légy tükrök tömegével, |
sík-tört fürt-egész prizma-tömbbel |
osztás-tömeg cella-görbülettel. |
|
S én nézzem minden látópázsit-gömbbel |
s ő az összes rács-súly töltelékkel: |
egymást tündér-tűzzel nézi. |
|
Hogy egymással egymást mondják |
tükrök, sejt-szemek, pupillák, |
ahogy egymást két légyszem-fej |
befelé tág rács-osztott végtelen térrel. |
|
Világom a túlvilágot mondja |
s varangy-sikolyból a látomás-csók |
árulja el hogy ki is a Krisztus, |
hogy kicsoda az a Bolond Istók. |
|
Mert a világ és a túlvilág, |
a halál előtti s a halál mögötti |
egy síklap kétoldala távol, |
mint falevél eres hasa, lakk-minta háta. |
|
Egy testanyag vékony messzeségek, |
az elől, a hátúl szövet-ugyanabból, |
egymásnak háttal részei az egynek, |
egy test a két tér vízér-hajszál hártya. |
|
Mint egymásra hassal ragadt pupillák |
egy sík-szem néző-ablakai ideg-kutak, |
más-más örök-mezőt látók, fényt-gyűjtők, |
a két külön mámor látás-mélyükben összeforr. |
|
Más-más látásunk az előre, hátra |
találkozása az anyag-közösben, |
ahol aranytó láva-erekből |
s a két lét gyémánt-mocsárba döbben. |
|
S a bonyolúlt tűz elmúlás-arca, |
mint elefánt-darázs porcelánarc-pajzsa: |
sárga mozaik-zománc lemez-részekből |
s barna mozgató-fugák, barna dióparázs-szemek. |
|
Nézzük egymást, hisz egymás hő-térképe |
a szem-kozmosz s a szemmel látott lét, |
ahogy egymás szivárványa szín-ív |
|
hisz a tükrözött is tükör |
s abban ősmély tükrözések. |
|
s a teremtett, hisz ugyanaz |
|
Mint tükörben a tükrözött |
s a tükrözöttben a tükör, |
egymás tükrei kozmoszból: |
|
s az öröklét halhatatlan, |
kettő az egy, egy a kettő! |
|
Mint kutyaszemben a fény-pók: |
lázam: látás-reményem: a minden! |
s az én pupillám az Isten. |
|
|
Fény-vár, mindenség-ragyogás1
Sírodtól jövet, mint akit virággal ütnek: |
halál-szagú voltam, rög-dörgés szívütésem. |
Ember lehettél s én gondoltalak öröknek. |
S támolygok múlásodban, mint a mérgezésben. |
|
Most is azt hiszem a lét-örvényben az a jó |
ami élni segít, éj-térben a tűz-rózsák, |
az öröm-láng, gyász, a szívritmus-szabályozó, |
sors-vágyunk, mint Isten-szívbe szúrt elektródák. |
|
Mint virágporral liszt-pajzs porcelán darázs-arc: |
szememen szivárvány-csöndéjed nemzés-pokla. |
S űr-neuronháló tudatod légyszem-csokra. |
|
A halál tükör-fordulás, nem élet-kudarc. |
S agyad fény-vára, mint Szent Ágoston szavai |
János, hűségem virága, Szentágothai. |
|
|
Az egymás ágai menny és pokol1
Egy éve már hogy nem vagy itt. |
|
Nincs ki onnan hazatalál. |
|
Nincs onnan út se le, se föl. |
Vetkőzöl s földbe öltözöl. |
|
csontvázad gyász-húsa a föld. |
|
Hordod a Földgolyó-ruhát, |
csontodon föld-éj nagykabát. |
|
Sötétség-cipő, árny-kalap, |
föld-kesztyű védi csontodat. |
|
földbe-szült atom-bomladék. |
|
Üres már a szív-placenta, |
föld-köd enyészet-magzata. |
|
Földgömb-poklod kering veled, |
nincs benne gyász, emlékezet. |
|
csak az elhullás-bódulat. |
|
Nap-bolygórendszer tagjaként |
kint fény-ivó, belül sötét. |
|
Mint aki télen fát hasít, |
|
s könnyes a szálkás hasadás, |
illata nyers darázs-szúrás |
|
s vasra, fahúsra száll a hó, |
|
s a kéreg, hús-sárga fehér |
s hajon, szempillán hó-szekér: |
|
s a könny-nedv idő-hasadék |
|
mint mikor ettünk valamit, |
mintha a szegény jóllakik |
|
s fölugrik, mint tóból a hal |
|
a fénymozaik-szita ponty: |
a levegő-szomj sarló gond. |
|
Egy éve hogy nem láttalak |
s nincs erő hogy láthassalak. |
|
Nem túlvilág fény-ünnepét |
|
látnám ott, szivárvány-tavat. |
Csak húsa-is-volt csontodat. |
|
Az lenne ott, amit tudok: |
ember-lényedből test-piszok, |
|
haj, pillaszőr, penész-ebéd, |
csont, koponya, ruha-szemét. |
|
Semmi te-voltál, ami vagy. |
|
Míg jövök, megyek, dolgozom: |
lényed testemként hordozom. |
|
Mit testemből a fény kivon: |
|
kétdimenziós árny-foltja, |
|
súlytalan sötét sík-tömeg, |
|
mint aranylapon kimetszett |
tér helye üresség-metszet, |
|
mint arany-ágyból kivágott |
|
S mint halál-zászló földre hull, |
gyűrt fény-tokban simán borúl. |
|
Míg élhetek a fény alatt: |
hordalak, mint az árnyamat. |
|
S ha már én is a föld alatt: |
elhagylak, mint az árnyamat. |
|
Mert szétködlésünk árnytalan |
s a halál-testsúly súlytalan. |
|
Testem s árnyad egy lét-ihlet: |
|
A másik nélkül nincs az egy, |
ha megy hát ő is velemegy. |
|
S a kettőben a dupla sor: |
agy, szív, tüdő, pénisz, gyomor. |
|
A két test-alak összeforrt, |
háttal egymásnak akit hord, |
|
a járó tömb, a ferde sík. |
|
Velem összenőtt árny-alak |
iker-testemként hordalak. |
|
Pedig két más történelem, |
félelem, vágy, hit, szerelem. |
|
S ha az egyik előre megy: |
|
Lassan lépdelve, mint a rák: |
|
az ifjabb hanyatt araszol. |
|
S hanyatt húzza fekete toll: |
|
az egymást egyként cipelő, |
|
a negyven kéz és lábköröm, |
|
a két fej, négy lábfej, négy kar, |
négy szem, két orr, négy fül, két far: |
|
az összeforrt test-képletek |
egymást-csókoló mágnesek, |
|
széttéphetetlen volt s való, |
|
ami volt s ami lenni fog. |
|
Egyik veszít, másik talál, |
|
Egymás ágai menny s pokol, |
mint ág ágból kétfele forr. |
|
Mint hátpáncéllal összenőtt |
teknőc-ikrek: a lent, a fönt. |
|
Lent a négy láb teknő alól |
s a pálma-nyak is kihajol. |
|
S fönt a négy láb s karomcsokor, |
mint csontteknő kaktusz-bokor. |
|
S két szemhéjas szem lefelé |
s két szemhéjas szem fölfelé. |
|
Két páncélos vándor-hajó, |
a sors-kerék két hintaló, |
|
mert az egyik a föld felé, |
|
menny s pokol egyet mutat. |
|
S az összenőtt pokol és menny |
két tükrözés-láz sejtelem. |
|
Összenőtt tükrökben fátyol |
|
|
Köszöntésből szült köszönet1
Születésnapra, feleségemnek
Nincs semmim, amit adhatok! |
Hisz megfordítva: te adod |
|
A versem nem kell senkinek, |
az ország sírgödrébe ránt. |
Szívem fölött táncol, libeg |
a látomás-test lepke-láng. |
|
Itt minden kövér, puha sár, |
vízhártyás, zsíros süppedék |
és el-vágyam pörögve jár, |
mint sár-lukban jármű-kerék. |
|
Egyhelyben forog, sár-söprűt |
fölköpve hátra ráng, ragad. |
S darázs-szóm: a ne hagyd magad! |
|
Fogd homlokom, szorítsd kezem, |
tested szivárvány-híd legyen: |
hisz lényedből emlékezem, |
a légyszem-űrjég semmiben. |
|
Köszöntésből szült köszönet |
S mert szeretlek, tán elhiszed: |
hozzád virág-táltosa fut. |
|
S úgy néz a virágból szőtt mén, |
mint Szűzanya-emlőt a szent. |
S mint könnycsepp a szem peremén: |
|
|
A bennem-nőtt csönd-virág1
Felhős-napos égi változékonyság van. |
Itt állok a téli világűr-huzatban, |
árnyfoltos, fényfoltos télbe öltözötten, |
a halál előttem, a halál mögöttem, |
köröttem az űr-tér látszó s láthatatlan |
anyag-mennyisége végtelenbe szórtan. |
S bennem egy virág nő, ujjhegyemig ér el |
szárával, szirmával, gomoly-gyökerével. |
|
Csönd-virág. Ami a benti tűzből nőtt ki: |
talpig, hajhagymákig testemet kitölti, |
a bent-mindenütt-van hő-híg tömegével, |
ér-vályús szirmával, zöld-láng levelével, |
porzók, bibék vékony dúcaiból szorzás, |
mint pók-szövőszálból több-dimenziós rács |
s csönd-illatú a csönd csont-hús-vér-homályban, |
mint koszorú-halom ravatal-szobában. |
|
S köd-illatú a csönd, ami csönd-virágból |
szivárog, mint alkony-menzesz kék hegy-árnyból. |
Bennem csönd-virág, ki szót mondani jöttem: |
zománc-páfrány madár kóccal kitömötten, |
színes toll-szökőkút száraz idő-ágon: |
öreg fűvel töltött múmia-tok álom. |
S fagyott csillogással fény-pikkelyt vedletten |
a zöld pázsit-vulkán iriszű üvegszem. |
|
Itt állok telemben vastag szél-kabátban, |
mintha víz-hajszálér lennék szél-virágban. |
S zörög, csörög, ropog, őrjöng szél-kabátom, |
mintha fagy-kéz tépdes sírszobor-paláston, |
ami celofánból, dermedt üveg-hártya, |
mintha fagyott ködből deres köpeny-lámpa. |
Arany-csontvázas és aranyfoltos barna |
darázs-kitinruhám páncéljába varrva. |
|
Beborúlt az ég már. Beborúlt világom. |
Háború, bűn, éhség gyötör a világon. |
Hűtlenség, hit-vesztés, járvány, undor, émely |
korbácsol Földgolyóm rüh-kesztyűs kezével. |
Boldogtalan élő! Boldog aki már holt! |
Csillaghullás után sötétebb az égbolt, |
feketébb a sötét ha az űrtoll-tűzcsík |
a Föld mögé surrant, mint zöldparázsgyöngy-gyík. |
|
S már hódara, jégliszt zizeg a magasból, |
mintha lisztet szitált anyám hajnal ötkor. |
Nehéz szürke szenny fönt, fehéret szülő kő, |
világnagy koca-has, milliárd hab-emlő. |
S állok itt a télben, testemben virággal, |
lényemet betöltő csönd-virág zárvánnyal: |
kelyhében rigónyi sárkánygyík Föld-álma: |
láng-eres láng-pehely. Mint a gyertya lángja. |
|
|
Miből vagy költő?1
dzsungel-hang páfrányból, |
s lent ember-nyakszirtek, |
|
|