Pupillák

 

 

 

 

Mit mondhatok?1

Az első vers után,
a második vers után,
a századik vers után,
mesék, elégiák, époszok után,
mikor istálló-trágyát eszik a bárány
s a bárányvérben ürülék-méreg, szenny-molekula kering,
mikor fekete csizmában csahol a róka
s fején arany tajtéktonna-sörényű oroszlán-álarc papírosból
s két lábon járnak a király-szarvasok az őszi tarlókon, őszi mezőkön,
s agancsuk hátrafelé vízszintes gyökérzászló csontból
s isten-hiánytól részegen tántorognak a filozófusok
s fejjel-lefelé lógnak a költők az égről
a kék pára-anyagról lefelé csöppenve mozdulatlan,
mint a legyek a mennyezetről:
hab-papucs mágnesfelhőkkel a szilárd semmire ragadva
s kék alabástrom-szögekből épített szemükben,
a szikrázó emlő-dülledésben
zölden és selymesen mereng a lenti viszály,
mint jégrudakból torlódott dombra szivárgott zöld festék,
a csönd fölszárasodó kapilláris-csöveiben föltolódó növesztő hevesség
s potroh-hasuk szeletes zománc-délköreinek pórusaiból
penészgombafonalak puha szövevény-szerkezete
terped végtelen hínár-dimenziókkal a befejezhetetlen mindenségben
s a terpedés-végtelen szögleteiben, hézag-szigeteiben,
a fonal-zegzugok tér-telepeiben
a tűz-izgalom döbbent csillagok, héj-üres égitestek,
héj-burkolt magfúzió-halmazok
lengnek és hódolnak keringve moccanatlan az elmúláson,
mint fűszárra, fűlevélre ragadt csigaházak.
És a megmaradásban nincs semmi alázat.
És nem magyarázat, ami magyarázat.
És múlandóságból az összeg, a részlet, az egy-darab, a vázlat.
Mikor görbe fényvonal a gyilkolás a kaszaélen
és zümmögés-vödör, halál-kancsó darázsfészkek az emberek szívében,
mint öreg, korhadás-parázs szív-pitvar faodukban:
mit mondhatok?
Mit mondhatok?
Mit mondhatok, amikor láttam, amit láttam
s testetek testem volt a rettenetes vonulásban,
a könyörtelen, tántorgó emberhangya-szalaglánc-tódulásban,
az ön-feladás alázat-gyászban,
mint aki azt hiszi remény van a hóban
s tenyerével szemeit takarja
mert a téboly örvénylik a látomásban
s a kárhozat vihog a pusztításban és a pusztulásban
s a bakancsok, vállkendők, fejkendők, viharkabátok,
kalapok, svájcisapkák, leventesapkák,
derékon dróttal-átkötött télikabátok, kiskabátok,
zsákcsomag spárga-cipők, cementeszsák-papírcsizmák,
hátizsákok, vulkánfíber-kofferek, szatyrok, kulacsok,
kézitáskák, drótív-fülű konzervdoboz-csajkák,
térdzoknis, bokabütyökig-zoknis, meztelen lábak
folyamhömpölygése bennem, hisz odakint,
hisz odakint, a téli tér sáros és fagyott iszaptaréjos hullámföldjén,
az üres krumplifészkes dombokon,
amely mint lépviasz meghajlított cellafülke-lapja
s zsongva zsibongtatok, őrjöngve, dünnyögve zuhantatok
a krumpliföld üres sejtfészkes púpjaira, lapályvölgyébe,
hátha maradt ott egy-egy szemölcsös, vörös-pattanásos növénytojás,
mogyorónyi krumpli-törpe
a tűszőrös tökszárak, barna-címeres, hártya-ér leveles, kék üszög-golyvás,
üszög-herpeszes, bőrös koromzacskó-herezsákos kukoricaszárak alatt.
És szemetek volt az ég,
és szemetek volt a kifosztott emberiség
és az ég szögesdrót hengergubancokkal és szögesdrót hálólapokkal beterítve,
az üres mennyiség
és a sárga marcipán-fogaskerekekként nyüzsgő sokaság
és szemetekből a bánat állt ki zöld alganyálas, sáros levelekkel,
mint árvíz-sodrásból a zöldleveles faág
s én voltam tág pupillátok
s pupillám irisz-dombszélig tágulása ti voltatok
s mint a gyík pupilláján a Földőslét gigász-vallomása kinéz:
pupillátokból a létezés-kezdet és létezés-egész
nézett ki velem,
az egész
förtelem-iszonyúság, rémület-kovász embertörténelem,
emberiség-gyötrelem, szégyen-szerelem,
mint a megesett, elhagyott lány
akiben a titkolt magzat, mint a jövő-hiány,
az ezt-nem-akartam ragaszkodás,
szűzesség-hűtlenség testgyermekhez-hűség
s szemetek mégis a szenvedő tudás-egész,
az nézett ki szemetekből: minden kezdet és keletkezés,
mintha Isten a semmi nyitott ablakán önmagából kinéz.
A bűntelen mélység,
ásvány-szigorú, ős-sárkány szomorú tág, közöny-tömb magasság.
Mit mondhatok?
Mit mondhatok csillag-ájulatok,
sárga csillag-daganatok,
nem-kárhozat láng-zuhatagok,
tejút-milliók fekete szemgolyókból?
Mit mondhatok, amíg állok az idő hónalja alatt,
mint kék katedrális-boltív alatt a gyermek?
Fekete füsttel gomolygó fekete termek,
fehér hamuval beszórt éjszakák!
Mint rőzsetűzzel imbolygó vermek
a lehetetlen lobog ki éjetekből.
Ti bennem, mint az összegyűjtött versek
s azokban mindenség-súlyok, vágy-vegyület párák,
terek, idők, ürességek, anyagok szövetsége öröklét.
S én bennetek, mint akinek a föld alól üzennek
s csontváz-millió rázkódik halálos hitében
s keresi: miféle túlvilág az Éden,
s mint szivárványban, jár a valóság tündér-kötegében.
S fölveszi szégyenét.
S magára húzza a szégyen
szikrahűs páncélzatát,
a megmaradás-védőruhát,
mint minden reggel
mikor a Nap már kéket legel,
fürdés után fehér ingét.

 

 

 

Mi lenne tovább?*

Csányi László halálára

 
Hát nem mehettem el.
Hát mégse mehettem el,
nem mehettem el hozzád,
nem mehettem el, hogy megnézzelek,
hogy lássalak utoljára,
hogy megnézzelek Halott
s aluminium-szöglet arcodra hintsem merengésem virágporát,
ahogy anyánk a hajnali lisztet sárga fatálba,
zöld bundásbogárra a liliom,
hogy gyászom sárga lisztjét kubista szemhéjadra szitáljam,
mint foltos, szén-kapros darázs-arcra a virágporzó,
te tündér-küldemény ember-áldozat,
gyönyörű, pontos, szorgalmas posta, halandóság-kárhozat,
Szekszárd kövein bicegő könnyű csillag,
kampósbottal elütött lábú galambocska,
gyufaszállal, cérnával sinezve rögzített
tört-lábszárcsontú énekes kalicka-madár,
titok-küldemény
egyszerű fény,
aki úgy mentél ahogy az eltört lábú páncélos bogár vánszorog,
fém-szerelékekbe ágyazottan a repedezett, narancsgomba ágbőrön lecsorog,
mint ketyegő, kattogó kitin-borítású óraszerkezet
és fájnak a zsilipek, csuklók, kötések, dugattyúk, térd-könyökök,
szárny-hónaljak, térdhajlatok, nyak-övek, váz-csövek,
ó, te szemüveges, vörhenyszőke, tántorgó akarat!,
most már minden elmarad,
önmagad lekésve
vagy a mégse,
belőled a mindenség kifakadt
ahogy a tüdővér szakad
és domború foszlás a piros pecséten,
mert vér-szivárgás a mező-pihében,
ahogy eltörik az ér-hajszál a szemgolyófehérben,
mert a belső túlnyomás vérmagas feszültsége robban
a finom érfalat széttörve a látószerv-titokban,
a bonyolúlt szerkezet szivárvány-szövetében
s csontváz-birkanyáj legelészik a piros pehelytér-kövérben,
a vérszőr-mezőben,
ami mint párolgó fagyökerek, rózsagyökerek a földben.
Mi lett veled?
Kinek írhatok holnap levelet?
Ki ír nekem most már levelet?
Kinek mondhatom: mérd meg a világot,
egyszárnyú táltosló: idd meg a lángot,
ropogtass világűr-parazsat,
adj egy pohár vörösbort,
töröld ki magányomból az utókort,
ami bűn is, meg jövő is, meg cirkusz, meg hóbort,
de nem több, mint előbb volt:
az emberiségből nekünk elő-kor.
Kinek mondhatom
te szeretet, szánalom, bánat, szorgalom,
aki mert volt
most már halott:
hogy ujjhegyekkel csúcsosra csípett zsebkendővel kotord
a halált mosolyomról,
ahogy gyerek-szemgolyóról
a belehullt, könnybe-fúlt mikro-életszerkezetet, a muslicát,
ahogy halott szeméből a lét-megereszkedés, csatornapont-kinyílás
könnyeit kitörlik,
mert az már a könnyzacskó érzet-nélküli ürülése,
a testbomlás-megaljasodás béke,
ahogy az ajakpárát az aranyserlegről letörlik,
falon-függő rézedényről a port,
kinek mondhatom
te széteső kvadrillió atom,
amiket nem szorít eggyé az együttműködés szigorú ember-vonzás,
az élet-alkalom,
kinek mondhatom:
hogy tépd ki a trópusi békamirigy-méreggel bekent
vashegyű jelenkor-nyílvesszőt szívemből,
mert a settenkedők, a leskelődők, a lopakodók,
a nyilazók, a költővadászok
nyílhegyüket gyűlöletük váladékába mártják,
epehólyag-ürülékük mérgével kenik be,
hogy öljön az epesár szennye,
mint a délamerikai bennszülöttek a rövidfejű békafélék,
a Brachycephalidaeák családjába tartozó Dendrobatestinctoriusok
méreg-váladékába,
a nyilazók, a hosszú-fúvócsövezők,
s rám úgy vadásznak,
kinek mondhatom:
szólj rám: vigyázzak!, hogy védj meg engem,
húzd le bánatomról átizzadt, büdös jelenidő-ingem,
hisz te már tudod: a halált se adják ingyen,
hisz amíg suhogó vágtatásunk odaér,
mint nagy terek, csövek, futások után szívből a szívbe a vér:
a lucskos ing alatt reumacsomó, hátizom-fájdalom,
nehéz köhögés
és kések a húsban,
vasvillák, vasboronák,
szögesdrót-koronák
körben a háthúsban, mellkas-szövetben.
Ki ért meg most már engem?
És kinek mondhatom: értelek én,
te világszövedék próza-költemény,
verspróza ember-alakban és ember-adagban.
Hát nem mehettem el.
Nem mehettem el, hogy elbúcsúzzak tőled,
hogy lássalak utoljára,
mielőtt hanyatt a földbe zuhansz,
hogy lássalak és megpihenjen halál-kubista okker-arcodon
messzi magányból jött és hosszú útra készülő vándor-repülésem
s két szemem mocsár-ősz hínáros arcodon ácsorogva álljon,
mint a tósár zöldszőrű vízlemez-rezgéstükörlapályán
a kócsag, a gólyatöcs, a gém, a kanalasgém.
S majd elszáll a madár s a vízfüves sármező a bolygóba süllyed.
Egészen
úgy, mint egy beszáradt zöld-iriszű emberszem.
És csillagtetvek szikrafürtjei izzanak szárazjég-párolgással
a salétromsó-sástutajon, a sziksó-sárladikban,
mint tetves haj a bárddal, pallossal levágott emberfejen,
ami a deszka-emelvény véres fűrészporában hever
s zöldbarna békák százezrei ugrálnak a repedezett sár-hálón,
a sár-aszályon,
a megaszalódott, cserepes hiányon.
Ó, te sántikáló, lábfej-vető, bicegő, botozó!
Ó, te értelem-tiszta szó,
értelem-szép
gyémántrács ember-beszéd,
halandósága-szép
szivárvány-szelídség,
a jóságban bőség,
sejtelem-lehetőség,
rejtelem-minőség,
kozmikus hűség,
szupernóva-hőség,
könnyű felhős ég,
márvány-erősség,
egyszerű tüdős jég
hova jutottál?
Járóbotoddal hova kopogtál
befelé gyalogolva a Földgolyóban,
a Földgolyó közepe felé tántorogva,
minden szilárd és híg anyagon áthatolva,
hogy lásd, milyen a gömbközép szívmassza kezdet-működése,
a benti háborgó béke.
S arcod és szemed visszhangja a magma-vörösség.
Okos szavadért csöndet kaptál.
Kit vált meg a csönd? És minek?
Mert az lettél: űr-hideg
s abban a fekete időtlenség-mezőben,
a nem-zárt-kiterjedés örökben
laza, szétszórt, derengő pontok, ikrafürt-örvények
végtelene lebeg,
mint óriás fekete jégtömbök közé préselt aranylegyek,
mint a halálban kifőtt csigolyád, koponyád, csontod.
És nézi a Föld a kíváncsi holtat,
mint kiboncolt agyat a megőrző oldat,
mint önmagába befelé látó szem,
mint vasúti jelzőlámpa a síneken ácsorgó bolondot.
Mint a megkövült idő csontváza a kőben:
foszlányaid, árny-rajzolataid a föltámadás-nélküli temetőben,
akár hitted, akár nem
hogy nem-istentelen a teremtés-minden,
a csak a lét csúcsán látó anyag.
Mert csak az a vak
amit a szemek, szemgolyók, látó-ideglemezek, fényszál-idegvonók
be-nem-vallanak,
a pontok, golyók, csíkok, csövek, kelyhek, kupolák,
hólyagcsokor száras dülledés-virágok
s azokban a vízben a lángok,
mint égő szeszben a sistergés-fuvola-horpadások
s a lángban az osztások, fonalak, hínárok, csövecskék, csapok,
tartályok, áramlások, bolyhok, molekulák, gyepecskék,
vegyi-atomi distanciák.
A távolságok, távközök hálózat-szervezése,
sűrű, feszes egymásban-szünetelése
és szoros tapadása, munka-kötése.
Pedig valaha te is futottál,
mint zöld mély mezőkalász hullámcsönd-sziszegésén a kiscsikó:
torpanva, ágaskodva, hőkölve, vágtatva, nyerítve,
körötted a tág torlódás-tértudat illatpáráját földerítve
hogy az is van, az is a tied,
amit a föld magából zölddé, kalásszá, virággá kiszeret:
a selymes, sárga-zöld-piros-kék tücsök-szőttes, zümmögés-paplan
s te abban a boldog élet-futás
csikó-alakban.
S most már szél-kabátban,
halál-huzatban,
mint nyitott ajtajú, ablakú házban:
a fölbomlás-pokolban,
a hódító, barbár anyag-ellenforradalomban.
És könnyű vagy, mint az elszáradt
falevelek, viráglevelek, fűlevelek
hajszálfinom üres közlekedő-edényei,
a fűszárak parafa-száraz kapilláris-kéve vízvezetékcsövei,
a karcsú, nyulánk vízér-hengerek,
a hártyacsont szűk feszültség-csövek,
a pudvás rostokban a neuronvezeték-vízjelek,
az üres csőtokok kemény gejzir-füstje, hajszálszökőkút csontváz-tornya
és könnyű vagy, mint a lepkeszárny erei,
szitakötőszárny csőváz-mozaik síkja, zárt terülése.
És nehéz vagy, mint a háborús alkony,
bombázással, tankágyúzással szétszaggatott vörös feketeség,
mint a hegymagas márvány-üledék
az óceánalji élet-virágtalan, fény-virágtalan,
homályhíg, ősnyálkás penész-mocsárban
és nehéz vagy, mint a kénes, fullasztó nyári vihar,
mikor a vihar-dülöngésben Minotauruszokat herélnek
s véres hörgésük, tojástalan vérkút ágyék-puttonyuk
forró fekete villámhabja a tajték-görgés nappali kúsza ég
és nehéz vagy, mint a halálraítéltek
hajnali üveges iszony-tántorgása az akasztófa alá,
mint a nyak-kötél előtti utolsó kiáltás,
mint a kötélen kifeszült akasztottak,
mint egy önmagába omlott csillag,
mint tengerpart hullája bálna-tekintet:
súlyos bőrredő szoknya-csónakban
a szempillátlan embercsecsemőszem-üvegpont
és súlyos vagy, mint a mammut-csont, kétemeletes Brachioszaurusz-tibia,
Triceratops-sípcsont-márványoszlop,
mint a szegénység-gond,
mint a hosszú szomjúság,
mint a hosszú éhség,
mint az elvizesedett agyvelő,
mint a teremtő élet
aranyszobrát elolvasztó
virágszobrát összegyűrő, aszalttá hamvasztó
halálos itélet.
Akár a Nap-csillag gyomrában súlyozó, hömpölygő
tűz-masszív nukleáris hő.
A tér egyensúlya voltál, s lettél a bonthatatlan, bonyolult korlát.
S én úgy hordalak, mint hátamból kinőtt árbócos vitorlát,
bőrlepedő-rombusz Pteranodon-szárnyat
és sikítva tol a szél a kopár vizeken
és némán lengek kifeszűlten úszva a kopár vizek fölött
s a víz-magányon vásznaim habos árnya
s a víz-aszályon bőrszárnyaim gigászi árny-magánya
s te nem vagy sehol,
nem látnak üvegablak-rózsa kőkerék szemeim,
nem tudnak selyemkaktusz-levél hát-uszonyaim,
amiknek árnya tüskés sűrű zöld,
mert nem vagy sehol,
akár a megváltás,
akár a föld.
Pedig te vagy a Föld.
Hűségem téged örökölt.
És hol van az örökség?
Nem találom.
Csak a hűség
maradt nekem s e bolygót burkoló könnyű öreg kék
levegő-fajsúlyú híg élet-mennyiség.
S te bennem ragyogsz némán zsibongva,
fénylisztporral hangtalan suhogva,
mint űrben tejút-talpú teremtő-lábnyom.
És könnyű vagy, Halott,
mint az érinthetően sem érinthető
levegő
fajsúlya könnyűség-ok,
te túlvilágból képzelt ritka sűrűség,
akár a kék kiterjedés gömbhéj-mennyiség:
önmagad könnyűség-oka,
hiszen a fajsúly
az anyag súlyának és térfogatának
hányadosa.
Hűségem téged keres
világidőben, világanyagban,
a tér látható és láthatatlan torlaszaiban.
És nem kutat érted a földben.
Mert ami ott vagy
már nem te vagy,
csak szétfolyó szövet,
elbomló alak,
vázról olvadó te-voltál-maradék.
Ó, te Hűség! Köröttem kék páraparázs ég!
Dermedsz bennem,
a halandó túlvilágban,
derengsz bennem viaszfény-csillogással,
mint gyantahús-hangyaimágó a csöndszövet bábban,
mint kék láng-ér a sárga lángban,
mint a gleccser-ős fagyott hó.
Mért nem később? Mért nem korábban?
Mért az új-tőkefelhalmozás korában?
Amit halottan csönddel kérdezel
arra ki felel?
Nincs Isten, idő, válaszadó!
Függsz, mint csillag éjszaka-ágon:
reggeli felejtés viráglámpa-álom.
Mint fagyott hártya-rovarhéj,
hártyahólyagocskákból látópárnává fűzött üresség-pontkaportányér-szemű
száraz kitin-éj,
ember-küllemű,
oszlott-szellemű
üresség-csoda a téli narancsbőr-mirigygombás fekete faágon.
Szikrázol akár a mese-üveghegy,
te milliárdok közül kiválasztott egyik egy
halálom.
És növekszel a bennem-időben,
mint daganat a tüdőben.
Pedig ember-burjánzásod már nincs tovább.
És nősz bennem, mint magzat a nőben,
a szív-magzathólyagban
hatalmas éj-ég alakban
test, halott, hiány.
S nem tudlak élővé megszülni halott
s nem tudsz halottá fölfalni engem
bennem-terpedő falánk halott,
bomló test, korhadó anyag, bomolhatatlan magány.
Csak emlék-bozótrácsod nő bennem hatalommá
s így leszek élve halál-bizalommá,
sejtelem-hálóhalommá.
Elhagyott pókrács-csöndiszonnyá.
Így vagyunk élve és halva ketten:
egymásba temetetten,
egymással temetetten.
Pedig nem gyáva a remény!
S a halandóság minden formája élet-ravasz.
S buta a halhatatlanság tündér-tünemény:
a szárnyas áttűnés szitakötőcsalás-asszony,
mert nem tudja, hogy a tapír, hangyász-sün, tarajos sül,
szarvasbogár, béka, fóka, tengeri szegfű, varangy, gém ugyanaz.
Mert az öröklétnél nem adja alább
s Csányi Vilmos injekcióstűvel szelíddé,
gyanakvástalanná operált
elhízott, mázsás, tátogó, csillogó,
hegyszita-oldalú kék pontyhalánál ostobább.
Hisz kézből eszi a kukoricát, mint cukrot a ló.
Mert nem tudja az életet
és nem tudja a halált.
Mert mit tesz a tudós, a rokon-nevű,
a világ-evolúció-tekintetű?
A páncélos moszatzöld hal-homlokcsontot
injekcióstűvel kifúrva,
hogy a csont mint lukas alumínium-fillér,
a tű-szívókával az agyba ér,
mint kigöngyölt pödörnyelvével a virágba a lepke
s kiszívja az agyból a gyanakvás-sejteket a tűhegyen rezegve,
a védekezés-ösztön köbmillimikron sejthalmazát.
S a hal azontúl csak éhes,
befelé vak, s úgy függ a halálban,
az önmaga héjazatában,
mint a tojás van a tojásban,
mert nem tudja: a hamvadás a földagadó lángban
s a ponty azontúl csak éhes
falánk, zsíros éhség-szerkezetté lesz,
üveggolyó-szemű zabálás-mohó test,
mint egy gégefogsoros, pikkelyes, fényes orsó,
halhólyag-belsőléggömbös tátogó élő koporsó,
mert éhség-ösztöne legyőzte benne,
mintha csak örökké, mindörökké lenne:
a megmaradás titokvágy-iramát.
Csak leng lassan,
függőlegesen, kövéren a vízben
a szűk üvegládában, a neki mély-magasban,
mint nehéz öreg falevél a gally-ágon
a könnyű nyári huzatban,
mint szikragomoly-füst a tűzben,
mint halál a halál-ágon,
óriássá öregülten
pikkelyhólyagként imbolyog,
mint növénypapír-lampion terméstok.
Elhülyülten
várja hogy enni fog.
A csak-éhség
pikkely-buborék.
Evőgép.
Emésztőgép.
Barátom! Halott halott!
Ugye tudod:
az élet csoda volt!
Mi nem hízhattunk eleven halállá
ilyen csoda-lefokozásban.
Agyunkból a halandóságtudat-lángot nem műtötte ki az Isten!,
aki van, vagy nincsen!,
hogy dagadjunk kövéredvén a közömbösség élet-gyászban.
Mert hittünk az elmúlásban.
És nincs csoda csodább!
Mert ha élet van: halál van.
És mi lenne tovább?

 

 

 

Mi lesz még?1

Leng, biceg, szár-kötve csúszik,
rezeg, billeg a zöld levél
ahogy a lombon átúszik
a könnyű sárga nyári szél.
Ahogy a zöld fán átcsobog
láthatatlan-vízszintesen
s reszket az eres bőr-dolog,
mint fény, árnyék vízben, vizen.
Hol béke van, hol háború,
népvándorlás-düh a világ.
S a népek körűl szigorú
cseppkő-erdők az éjszakák.
Roppant ívek, boltozatok,
szirmok, szárak, kaktusz-falak
alján, mint a barlanglakók
élnek, rémület-kúp alatt.
S a csillag-űr a kő-tágban
ködvíz, mint Diptera-nézés
látótest pálcacsokrában
a szinparázs-híd fénytörés.
S a pontrács tűz: légy-szemgumó
osztott-egy szivárványhalom
s mögöttük szétfolyt árny-csomó
füstcsönd vízkő-bozótokon.
A párás, nyálkás kőgyomor
mélyén nőtt tűzgomba-titán,
mint vérző seb, ami kiforr
a barlangsav gyomorfalán.
Azt nézik s őket nézi az.
A vénülő a hamvadót.
Jégkor, vízözön, Föld-tavasz,
özöntűz? Mi hoz holnapot?
Sárkány, cet, emlős, ősmadár,
páfrányfenyős mocsár után
mit szül a természeti gyár?
Történelem előtt s után.
A gyík-vedlő idő-alak?
A nőstény-hím testszomja csók?
Tépőfoggal ásítanak
emberré lett ragadozók.
Mint nagymacskák, krokodilok,
tunyán szunnyadó kobra-nyár:
a homo sapiens szuszog
s hogy ölhessen már, arra vár.
S nem tudja, hisz nem is meri
a benne növekvő halált,
hisz a törvényt nem ismeri,
a hálót kötő szív-homályt.
Bűn, gyilkosság, kín, gyűlölet,
járvány, éhség, önzés, nyomor,
tömeg-hullákból rak tüzet
amit most élünk, ez a kor.
Mi lesz még? Hibbant, istenes
asztráltest-átlényegülés?
S megérjük, hogy természetes
embernek az emberevés.
Jövő!, jövőnkül ezt hozod?
S ember-torral virraszt a még
emberiséggel jóllakott
tovább-élő emberiség.

 

 

 

Pupillák1

Ferkó kutyám lábamnál hever,
mint egy eldőlt fehér szőr-szék,
négylábú kis híd égtajtékból.
Horkol, szuszog, fúj, hisz alszik.
Szájában nyálcérna-pillanat
erezi be fehér fogait,
átlátszó hajszálgyökerek
csúsznak, gyűrűzve fölszívódnak.
Öt mohapárnás láb-rózsája
tűz-szigetcsoport lábfejemen,
nyála, mint a lázmérőhigany
föl-le száll csöndüveg-szájában.
Csillám-szakáll, folyékony függöny,
páravíz-háló az álom-nyitott fejben:
méri a megmaradás-hőt
a függvény-mező a fogsorok közt.
Mint rózsamárvány barlangbelső
bordaíves homorújára
ragadt fekete pipacs-szirmok,
levélárnyak a szájpadlás-foltok.
Feketegomba csigahús-orrán
a parafa-pince orrlikakból
fölnyílik s örvényként behömpölyög
lélegzete, mint a csigaszarvak.
Itt ülök íróasztalomnál,
mint hínáros tóba merülve:
jegyzet-harminc-év éposz-vázlat
hínár-tengere anyám, temetőm.
Bokros, indás, fürtös, tér-lombos,
eres víz-szemgolyó anyaméhem,
föltámadást igérgető
világ-bozót halmaz zöld temetőm.
Mindenség-váz szerkezet-dolgok
erjedő világossága
agyamban és a papíroson,
akár az óra-alkatrészek.
Mint munka-asztalon az óra-részek
kupacokban és külön-külön:
hajszálrugó, gyémántcsap, tengely, kerék,
lengő-kalapács, tű-fogsor, szám-ostya, csavar.
A részekben még alszik az idő,
a részletekben a csönd hatalma.
Mint a működés előtti hökkent
szívcsíra-térköd sejthólyag-testképlete.
Mint amikor a Megteremtő
agy-asztalán, ihlet-kötényében,
látomás-tenyerén ott dermedtek
a már megcsinált jövő-részek.
Vagy a képzelet lét-darabjai
még csak erő-gömb csomaggá gyúrva
s benne feszültség-súly sugárzás-parancs:
mikor robbanjon hullám-tágulássá.
Azt mondják: ez mikrokozmosz.
Azt mondom: ez makrokozmosz.
Világmindenség a puli
s alvó kutya a mindenség.
Nem látszik ki pupillája
a szőrlemez fej-suba alól.
Szikrazöld borzongás-fátyol
a tág éj-híg pupilla-űr.
Jönnek, mennek sötét felhők,
úszik az ég hab-feketével,
papíromon fény-pókháló
ég árnytalan küllőivel.
Holnap talán meg is halok,
pedig most még nem akarok.
Azt akarom hogy meglásson
világ-összeg látomásom.
Nézzen milliárd szemével,
mint légy tükrök tömegével,
sík-tört fürt-egész prizma-tömbbel
osztás-tömeg cella-görbülettel.
S én nézzem minden látópázsit-gömbbel
s ő az összes rács-súly töltelékkel:
a teremtő s a teremtett
egymást tündér-tűzzel nézi.
Hogy egymással egymást mondják
tükrök, sejt-szemek, pupillák,
ahogy egymást két légyszem-fej
befelé tág rács-osztott végtelen térrel.
Világom a túlvilágot mondja
s varangy-sikolyból a látomás-csók
árulja el hogy ki is a Krisztus,
hogy kicsoda az a Bolond Istók.
Mert a világ és a túlvilág,
a halál előtti s a halál mögötti
egy síklap kétoldala távol,
mint falevél eres hasa, lakk-minta háta.
Egy testanyag vékony messzeségek,
az elől, a hátúl szövet-ugyanabból,
egymásnak háttal részei az egynek,
egy test a két tér vízér-hajszál hártya.
Mint egymásra hassal ragadt pupillák
egy sík-szem néző-ablakai ideg-kutak,
más-más örök-mezőt látók, fényt-gyűjtők,
a két külön mámor látás-mélyükben összeforr.
Más-más látásunk az előre, hátra
találkozása az anyag-közösben,
ahol aranytó láva-erekből
s a két lét gyémánt-mocsárba döbben.
S a bonyolúlt tűz elmúlás-arca,
mint elefánt-darázs porcelánarc-pajzsa:
sárga mozaik-zománc lemez-részekből
s barna mozgató-fugák, barna dióparázs-szemek.
Nézzük egymást, hisz egymás hő-térképe
a szem-kozmosz s a szemmel látott lét,
ahogy egymás szivárványa szín-ív
az élet s a múlandóság.
Ahogy visszamutatkozik
a tükör a tükrözöttben,
hisz a tükrözött is tükör
s abban ősmély tükrözések.
Nézze egymást a teremtő
s a teremtett, hisz ugyanaz
a teremtett s a teremtő:
egymás szemei egymásból.
Mint tükörben a tükrözött
s a tükrözöttben a tükör,
egymás tükrei kozmoszból:
mélyülő tág terjedések.
Halandóság az öröklét
s az öröklét halhatatlan,
ím a tudásban a látás:
kettő az egy, egy a kettő!
Mint kutyaszemben a fény-pók:
lázam: látás-reményem: a minden!
Isten pupillája vagyok
s az én pupillám az Isten.

 

 

 

Fény-vár, mindenség-ragyogás1

Sírodtól jövet, mint akit virággal ütnek:
halál-szagú voltam, rög-dörgés szívütésem.
Ember lehettél s én gondoltalak öröknek.
S támolygok múlásodban, mint a mérgezésben.
Most is azt hiszem a lét-örvényben az a jó
ami élni segít, éj-térben a tűz-rózsák,
az öröm-láng, gyász, a szívritmus-szabályozó,
sors-vágyunk, mint Isten-szívbe szúrt elektródák.
Mint virágporral liszt-pajzs porcelán darázs-arc:
szememen szivárvány-csöndéjed nemzés-pokla.
S űr-neuronháló tudatod légyszem-csokra.
A halál tükör-fordulás, nem élet-kudarc.
S agyad fény-vára, mint Szent Ágoston szavai
János, hűségem virága, Szentágothai.

 

 

 

Az egymás ágai menny és pokol1

Egy éve már hogy nem vagy itt.
Éged a pokol lángjait.
Hiszen a pokol a halál.
Nincs ki onnan hazatalál.
Nincs onnan út se le, se föl.
Vetkőzöl s földbe öltözöl.
A Földgolyóba öltözött
csontvázad gyász-húsa a föld.
Hordod a Földgolyó-ruhát,
csontodon föld-éj nagykabát.
Sötétség-cipő, árny-kalap,
föld-kesztyű védi csontodat.
Belőled minden olvadék
földbe-szült atom-bomladék.
Üres már a szív-placenta,
föld-köd enyészet-magzata.
Földgömb-poklod kering veled,
nincs benne gyász, emlékezet.
Csak a teremtő indulat,
csak a temető akarat.
Csak a nemződés-áradat,
csak az elhullás-bódulat.
Nap-bolygórendszer tagjaként
kint fény-ivó, belül sötét.
Mint aki télen fát hasít,
fejszével hasábot szakít
s könnyes a szálkás hasadás,
illata nyers darázs-szúrás
s vasra, fahúsra száll a hó,
mert lehull mi alávaló
s a kéreg, hús-sárga fehér
s hajon, szempillán hó-szekér:
kidőlt időd szeletelem,
fejszém az emlék-türelem
s a könny-nedv idő-hasadék
lemez-erén mosolyod ég,
mint mikor ettünk valamit,
mintha a szegény jóllakik
s fölugrik, mint tóból a hal
a fából kék uszonyával
a fénymozaik-szita ponty:
a levegő-szomj sarló gond.
Egy éve hogy nem láttalak
s nincs erő hogy láthassalak.
Kiássam tested födelét?
Nem túlvilág fény-ünnepét
látnám ott, szivárvány-tavat.
Csak húsa-is-volt csontodat.
Az lenne ott, amit tudok:
ember-lényedből test-piszok,
haj, pillaszőr, penész-ebéd,
csont, koponya, ruha-szemét.
Semmi te-voltál, ami vagy.
Erőtered: a ne-maradj.
Míg jövök, megyek, dolgozom:
lényed testemként hordozom.
Mit testemből a fény kivon:
árny-síkod ember-alakom
háromdimenziós titka
kétdimenziós árny-foltja,
az anyagra rávetített
súlytalan sötét sík-tömeg,
mint aranylapon kimetszett
tér helye üresség-metszet,
mint arany-ágyból kivágott
üreg-alak test-hiányod.
S mint halál-zászló földre hull,
gyűrt fény-tokban simán borúl.
Míg élhetek a fény alatt:
hordalak, mint az árnyamat.
S ha már én is a föld alatt:
elhagylak, mint az árnyamat.
Mert szétködlésünk árnytalan
s a halál-testsúly súlytalan.
Testem s árnyad egy lét-ihlet:
akár a sziámi ikrek.
A másik nélkül nincs az egy,
ha megy hát ő is velemegy.
S a kettőben a dupla sor:
agy, szív, tüdő, pénisz, gyomor.
A két test-alak összeforrt,
háttal egymásnak akit hord,
szétszedhetetlen létezik
a járó tömb, a ferde sík.
Velem összenőtt árny-alak
iker-testemként hordalak.
Pedig két más történelem,
félelem, vágy, hit, szerelem.
S ha az egyik előre megy:
a másik hátrafele megy.
Lassan lépdelve, mint a rák:
az öregség s az ifjúság.
A vén ha előre lohol
az ifjabb hanyatt araszol.
S hanyatt húzza fekete toll:
viszi a testhalál-pokol.
Két külön-idő egy-idő
az egymást egyként cipelő,
a külön rejtelem, öröm,
a negyven kéz és lábköröm,
a két fej, négy lábfej, négy kar,
négy szem, két orr, négy fül, két far:
az összeforrt test-képletek
egymást-csókoló mágnesek,
széttéphetetlen volt s való,
egyensúly-gravitáció.
Szakíthatatlan vonzatok:
ami volt s ami lenni fog.
Egyik veszít, másik talál,
egyik élet, másik halál.
Egyik halál, másik élet:
a két önmaga-övé-lett.
Egymás ágai menny s pokol,
mint ág ágból kétfele forr.
A halál-fa ág földbe nő,
a lét-ág csillag-űrmező.
A nem-lét ág árny-vonala
az élet-test iker-haja.
Mint hátpáncéllal összenőtt
teknőc-ikrek: a lent, a fönt.
Az egyik hassal lefelé,
a másik hassal fölfelé.
Lent a négy láb teknő alól
s a pálma-nyak is kihajol.
S fönt a négy láb s karomcsokor,
mint csontteknő kaktusz-bokor.
S két szemhéjas szem lefelé
s két szemhéjas szem fölfelé.
Két páncélos vándor-hajó,
a sors-kerék két hintaló,
mert az egyik a föld felé,
mert a másik az űr felé.
És megfordítva magukat
menny s pokol egyet mutat.
S az összenőtt pokol és menny
két tükrözés-láz sejtelem.
Összenőtt tükrökben fátyol
túlvilágból, látomásból.

 

 

 

Köszöntésből szült köszönet1

Születésnapra, feleségemnek

 
Nincs semmim, amit adhatok!
Hisz megfordítva: te adod
amit jövőmül kaphatok:
a naponta kelő napot.
A versem nem kell senkinek,
az ország sírgödrébe ránt.
Szívem fölött táncol, libeg
a látomás-test lepke-láng.
Itt minden kövér, puha sár,
vízhártyás, zsíros süppedék
és el-vágyam pörögve jár,
mint sár-lukban jármű-kerék.
Egyhelyben forog, sár-söprűt
fölköpve hátra ráng, ragad.
Élem a mocskos köszörűt.
S darázs-szóm: a ne hagyd magad!
Fogd homlokom, szorítsd kezem,
tested szivárvány-híd legyen:
hisz lényedből emlékezem,
a légyszem-űrjég semmiben.
Köszöntésből szült köszönet
amit a költő adni tud.
S mert szeretlek, tán elhiszed:
hozzád virág-táltosa fut.
S úgy néz a virágból szőtt mén,
mint Szűzanya-emlőt a szent.
S mint könnycsepp a szem peremén:
kint fényli ami odabent.

 

 

 

A bennem-nőtt csönd-virág1

Felhős-napos égi változékonyság van.
Itt állok a téli világűr-huzatban,
árnyfoltos, fényfoltos télbe öltözötten,
a halál előttem, a halál mögöttem,
köröttem az űr-tér látszó s láthatatlan
anyag-mennyisége végtelenbe szórtan.
S bennem egy virág nő, ujjhegyemig ér el
szárával, szirmával, gomoly-gyökerével.
Csönd-virág. Ami a benti tűzből nőtt ki:
talpig, hajhagymákig testemet kitölti,
a bent-mindenütt-van hő-híg tömegével,
ér-vályús szirmával, zöld-láng levelével,
porzók, bibék vékony dúcaiból szorzás,
mint pók-szövőszálból több-dimenziós rács
s csönd-illatú a csönd csont-hús-vér-homályban,
mint koszorú-halom ravatal-szobában.
S köd-illatú a csönd, ami csönd-virágból
szivárog, mint alkony-menzesz kék hegy-árnyból.
Bennem csönd-virág, ki szót mondani jöttem:
zománc-páfrány madár kóccal kitömötten,
színes toll-szökőkút száraz idő-ágon:
öreg fűvel töltött múmia-tok álom.
S fagyott csillogással fény-pikkelyt vedletten
a zöld pázsit-vulkán iriszű üvegszem.
Itt állok telemben vastag szél-kabátban,
mintha víz-hajszálér lennék szél-virágban.
S zörög, csörög, ropog, őrjöng szél-kabátom,
mintha fagy-kéz tépdes sírszobor-paláston,
ami celofánból, dermedt üveg-hártya,
mintha fagyott ködből deres köpeny-lámpa.
Arany-csontvázas és aranyfoltos barna
darázs-kitinruhám páncéljába varrva.
Beborúlt az ég már. Beborúlt világom.
Háború, bűn, éhség gyötör a világon.
Hűtlenség, hit-vesztés, járvány, undor, émely
korbácsol Földgolyóm rüh-kesztyűs kezével.
Boldogtalan élő! Boldog aki már holt!
Csillaghullás után sötétebb az égbolt,
feketébb a sötét ha az űrtoll-tűzcsík
a Föld mögé surrant, mint zöldparázsgyöngy-gyík.
S már hódara, jégliszt zizeg a magasból,
mintha lisztet szitált anyám hajnal ötkor.
Nehéz szürke szenny fönt, fehéret szülő kő,
világnagy koca-has, milliárd hab-emlő.
S állok itt a télben, testemben virággal,
lényemet betöltő csönd-virág zárvánnyal:
kelyhében rigónyi sárkánygyík Föld-álma:
láng-eres láng-pehely. Mint a gyertya lángja.

 

 

 

Miből vagy költő?1

Mennyből, remegésből,
kés-szeletelésből,
világító csöndből,
kővé száradt ködből,
fekete ünnepből,
fehér fény-üresből,
koporsó-vivésből,
gyereksegg-törlésből,
halott-lemosásból,
tóparti zöld sásból,
téli favágásból,
fejsze-suhogásból
fűrész-társulásból,
forgács-hullás-vázból,
moslékvödör-súlyból,
ganévilla-gúnyból,
malacvisításból:
amikor a hús-toll
rángó rózsaszín hang
hátadon a zsákban,
zöldnyál folyópartból,
béka-vadászatból:
az ácsszöges rúdon
az átszúrt bőrláng-lomb
négykezű béka csönd,
mint a tűre szúrt könny,
borjú-elletésből,
csikó-elletésből,
hüvely-enyvből-vérből,
világ-véredényből,
csillag-ájulásból,
szemvíz-túlnyomásból,
vak selyem-evésből,
kérdőjel-gyötrésből,
ópium-forgásból:
hason-tántorgásból
fekvő kocsikerék
pörgése küllős ég,
a vízszintes hinta
szédülés-körlánca,
kutyaugatásból,
varjúkárogásból,
lángoló huzatból,
bogárszem-paplanból,
fény-szidolozásból
sejt-üres a rácsból,
karcsont-ájulásból,
hanyatt-zuhanásból,
pillaszőr-hullásból,
pupillán ázó toll,
ha a tejút-porlap
szemgolyódra ragad
s űrtest-őslényformák
látásod kinyomják,
koporsó-köpésből,
bőrré aszalt vérből,
disznó-herélésből,
púpos ojtókésből,
s dörzspapír-dobozban
tücsök-fűrészbak van,
fekete-páncélos,
tarkólemez-csápos
hang-huszár, s test-öble
lemezekbe kötve,
cérna-nyávogásból,
papírsuhogásból,
ceruza-írásból,
halál-villogásból
és az összes másból,
fölépített házból,
könny-szüretelésből,
csók-üzekedésből,
mélyből és magasból,
hídból, láng-savakból,
halottas kocsikból,
halottas lovakból,
menyasszonyi gyászból
és lúgkő-ivásból,
hordó-kimosásból,
borkő-elszopásból,
kakas-nászugrásból,
virág-kan zománcból,
hólapátolásból,
márvány-kiáltásból,
égöv-ruházatból,
gömbháló-hajzatból,
Északi-sark fényből,
Antarktisz-jég éjből,
dzsungel-hang páfrányból,
hüllő-iszapnyájból,
világvégig-ráncból,
sárkányszemen táncból:
mintha jégkor-földrész-
kőn mammut-özönlés,
földrengés-dúlásból,
repedés-sírásból,
cseppkőbarlangokból,
gyomormély-savakból,
ecetsav-tavakból,
bélfodor-tavaszból,
szívritmus-zavarból,
szisztole-avarból,
kihagyás-ütésből,
elme-szédülésből,
alkony-smirglizésből
csorgó szikra-vérből,
világháló-érből,
idegdúc-kövérből,
árny-virág hónaljból,
Isten-szappanhabból,
vadász-üldözésből,
hajtó gally-ütésből,
hajó-tülkölésből,
repülő-dörgésből,
illat-tűz alvásból,
halálig álomból
s rózsák szirom-dombja
a szalmazsák, dunyha
s a fej-horpadt párna
piros rózsabárka:
a párna-bíbor éj
mint vörös nyálkút-kéj,
akár a nyitott seb,
mintha egy bevérzett
szemgolyón feküdnél,
keresztfán hím-tündér:
kétméteres vastag
szögeid a vér-csap.
S állsz a világ felett,
mint fára szögezett
ülve áll és függve,
feje jobbra csügg le
s nézi: tenyerében
kupac aranyérem:
nagy legyek pezsegnek,
aranyból rezegnek
s irizál szemükben
a szivárvány-mélyben
kristály-sejt oszlopban
a fény tört-osztottan.
Ő meg: van a voltból,
világ-gyanútlanból,
életöreg-kényből,
halálifjú-szénből,
vizzé bomló vérből,
zagyva keverékből
s lent ember-nyakszirtek,
macskák, kutya-szentek,
társadalom-arcok,
emberbőrű harcok,
páncélos igékből
ráncbőr-büdös tejföl
s a genny-bimbók rajta:
szemekből kirakva
s kifakad a látás,
mint sárga kiáltás,
az egész-test nézés:
epe-méreg vérzés
s alatta a tágban
kristály-ikon táj van.
Ő meg volt a vanból,
minden tartalomból,
minden állapotból,
rács-űr fény-gyapotból,
lény-sokaság habból,
lét-rengeteg napból
s benne a víz vendég-
óceán-csöndesség
csövecskékben zajlás,
mint vihar-morajlás.
Amíg el nem tűnik:
zölden surranó gyík,
akár egy gyöngyvászon
fenyőfa-karácsony
vadszőlő-sátorban:
világárny-Titokban.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]