Hol vagytok költők, barátaim? Hol vagytok költők?: a vers sörényébe csimpaszkodó társak, az elégiák kék hamvát aranyvödörbe gyűjtögetők s ti szárnytalan mással-repülők, a depressziók és mániák fekete virágporát madártojás zöldszeplős héjába gyűjtők, a vers homlokszőrébe, tarkószőrébe, csáptövébe, a vers csáptő-szőrkoszorújába, mint eleven töviskoronába vörös marokkal, behorpadt fehér ujjhegyekkel, a begyűrt rece-süvegekkel, nagy papírusztekercs-körmű ujjakkal kapaszkodók, a hajnalt aranyoszlopokkal kitámasztók, az alkonyt lemezes véromlással betapasztók! Az az ohridi hajnal, az az ohridi alkony!, s nem csörög zöld üvegzajjal a ködpárás magas tó, ó, ti kinyitott ajtók, amin az űr zuhog át, mint a huzat-szél túlvilág-havazással, ó, ti becsukott ajtók, amik mögött a nyár van, a kapkodás tilalma, radarernyő-virágok és közben a hajam nő és közben nő a bajszom és közben körmeim nőnek, kézkörmöm, lábkörmöm nő. És közben az elhagyás rózsakertje mélység, illat-magasság, szirom-örvény csönd-tér. Hol vagytok költők, barátaim, ti csupa szki-nevüek, mert vezetéknevetek aranyló potroha szki, balkáni szkíták, Antalok, Péterek s te a filozófus Pascal név-örököse Paszkál: Ante Popovszki, Petre Bakevszki, Pascal Gilevszki! Hol vagytok a feketeliliom űr sárga hangszálain lovaglók, mint sárga zsiráfokon, sárga trombitahalakon, sárga kardhalakon, lándzsa-halakon, sárga-borostyán-kakasfaroktoll csikóhalakon, a fekete-lándzsahegyű sárga porzórudakon, a virágzás belső arany-árbócain lengők, a nemző vitorlarudakon, az üres piros tulipán-mellkas nemi bordacsontjain, a szerelmes porzó-tűkre ragadva, s körül a fodros, merev növénybőr-kelyhek párzás-szín könnyűsége: szem-lepkék, látólencse-látomásbogarak, aranygatyás szó-szivárvány bohócok s mint a mozaiklégy-alkony barna pont-gyűjtemény kosár-szemében kék parázsbizsergés az egymáshoz préselt szemek pontokból-félgömb gomba-mezője, fekete álarcban gyöngygombóc szivárványtojása: s benne az osztott és térgömb-rácslátássá összegzett másik világ, a kinti boldogtalan szövevény s odabent, a szem-mélyben szivárványkutak rezgő kristálycsap-oszlopcsokor fénytörés-boldogsága szem-összeg magány. Hol vagytok költők, barátaim?: akik a létnemzés kozmosz-virág sárga porzószálain lengtek, mint gyerek a deszkamérleg-hintán, mint végtelen dárdás péniszeken, mint szakadék fölötti könnyű növényrost-kötélhídon és lent a zöld és kék és fekete szikla-szorosban bömböl, habzik, zuhog a víz és dörög a víz és zörög a víz, mint celofán-hajó a szélben, mint fehérsörényű zöld ménesek futása kősivatagon, mintha kentaurcsorda robogna nagy szőke zászló-hajjal, térdig-érő fehér pajzs-szakállal, sárga sörény-tejúttal, barnafoltos-fehérpettyes testszőrrel, múmia-szemhéjú fekete patákkal, hosszú farokszőrüket a levegőben maguk után húzva, mint az örvénylő bolygórendszereket, mint a barbárok mítoszait, ó, ti, a Pegazus patanyomából csillagharmatot szürcsölők, vért kortyolók, mert vér bugyog föl a kőből, a földből, ahol a költészet szalad, ahol a költészet csillaghalmaz-pettyes fekete világméne tipor és tapos, erszény-tálakban és patanyom-vödrökben sűrű vér, nehéz fekete vér, vér, vér, vér, vér, vér, mert vérzik a föld, vérzik a kő, vérzik a levegő, ha a költő beleharap, vérzik a víz ha ujjával beledöf a költő s a növények lombja vért csöpög és vérgolyókkal görnyed a fűkalász, mint ribizlibokor értollpihe-vérfüggő-fürtje, s vérzik az idő, mint havonta a nők: ez a remény megtisztulása, ez a hit havi vérzése megújulás!, ó, ti végtelen száraz haj-folyamban evezve, hattyúzva, békahártyával löködve úszók, az űrön átzuhogó selyemszál-fényhömpölyegen hab-matrac lencse-tutajjal, tajtékcsillag-légpárna-vánkossal csúszó vízipókok, ti, a megmaradás csontjait gyufaszálként tördelők, vázak építői, vázak rombolói ön-húsotokból kivont anyagból, ön-lényetek emésztő-nedvétől mérgezetten, rágva, ahogy a mindenség önmagát eszi önmagával: tépve, fosztva, cibálva, harapva, ahogy önmagából szüli önmagát az idő: kicsúszva látomása szülőhüvelyén véres hajjal, véres testtel, véres szemekkel és fülekkel, ti emberbe-épített részeg hárfák, bíbor hegedűk, csengőkúp bronzkalapján nyargalók s odabent, alúl az ütő-here leng, mintha csődörló rohan, kristálykürtök haragból, az Apokalipszis pókhálókockarács könnyű trombitái, végtelen, feszes háló-kürtök: végítéletből, mint keményített cérnacsipke-kosszarvtülök, kitépett angyalszárnytollak véres szarucsőhegyeivel fogaitokat piszkálók, a világtény korhadás-réseket, mert csillagok tömődtek az odukba, hisz úgy zabáljátok a világűrt, mint bolond az aranyhalat s az aranypikkelyek, a csillagok fogatok zománcán, a zománc-lukakban az idegig mérgezve, nyomva az égitest-súly ragyogással s az ajakredők is csillagaranyhal-pikkelyesek, s a kitépett pillahártya-szárnykés, az angyaltoll véres csőszár-hegyével, a túlvilág-fogvájóval turkáltok fogaitok közt, ahogy a kitépett lúdtoll sárga, véres és mirigyzsíros varrótű-hegyével, az angyalgép-tűvel fogunkat piszkáltuk gyerekkorunkban és nyálat köptünk az alkonyokra: sisteregni, buborékhalmaz párapontokkal füstölögve enyészni és hajnalt haraptunk fehér fogakkal és haraptunk anyaemlőt: csecsemők, fiúk, férfiak, asszony-emlőt szerelemben rágicsálva, szopogatva!, mellbimbó pihetál, mirigytál barnalila gyűrű-félgömbjét, mintha vérkörte fejét nyalogatnánk csumástól, ó, költők, ti, barátaim, ti: ragadozás-láncok krokodílus-csorda úszásból, hullarablás-láncfűzérek keselyű-ugrálásból, keselyű-szárnylengetésből, gőzölgő szénatojásért térdepelve tátogók az éposz-lovak segge alatt, az éposz-ló görbülve fölemelt szőr-ív farka alatt guggolva ihletettek, várva, hogy megszülessen a mítikus lilafekete hús-vödörből, a puha, feketeszeplős, aranypettyes rózsaszínkék kürtként kitüremkedő kehelyből a varázslat-lószar, az éposz-ürülék nyálas, gőzölgő szent világ-gombóc, ti a nyálas, szent kozmosz-táltosló halál-tojását, szarrá emésztett édenét kézzel cinkvödörbe, ezüstvödörbe, kristályvödörbe, aranyvödörbe gyűjtögetők, mert jó lesz a házfal-tapasztáshoz, sárgaföld-padlósár-gyúráshoz, vályogtégla-készítéshez: amiből a mámor vers-temploma, a szegények hit-katedrálisa fölépűl, a misztikus, sár-szilárd, agyag-meleg, Isten-szemfenék-sötét Isten-gyomor, hisz ez is ragyogás és ez is nyomor!, ó, ti költők, ez is az egyik öröklét, nemcsak a frissen-tojt madártojás, de ez az éposz-ló nagycombú segge alatti ihlet-guggolás, ez a füstölgő világ-varázs!, ó, ti boldog megszállók, kegyetlen hódítók, lovakról hátrafordúlva nyilazó menekülők, ti öldöklések és mészárlások vérző szent sebei, megerőszakolt nők gyűlölet-erjedésű méhe, elevenszülő halottak, lenyelt, megemészthetetlen rák-tonnák a történelem bálna-gyomrában, költők, ti, akik az éj hangszálain ültök, mint sárga fűszálon a hegyes hártya-hintaló szöcskék és combotokra, lábszáratokra, szárnyatokra szerelt hegedűk és csáp-dobhártyátokban, comb-belső hallóhártya-fületekben a világzene, világzaj, világdübörgés, akik csillagmező-pajzsok fényszálkái között ültök, mint zöld fűkalász tű-halcsontváz halálhárfa-utánzatában a fekete tücskök, a kezdet élő vulkán-krátereiből tűzmasszát evők, ahogy mancsával a medve nyúl a faodúba mézért s kezetekről nyúlós, plazmás tűz csorog le s az atomerjedés-gőz illata orrlikaitokban, gyémánt kacorkirályok, kétlábon-járó alvilág-árnya emberlovak, kakaskukorékolások hajnali tűzvészei, galamb-epéből gyúrt Krisztus-szívek, bánat-barlangok, pokol-kijárata kürtők, az elmúlás papírusz-hajói, fény-mézet gyűjtők, Istent szemgolyóval-horzsolók s pupillátokba zuhan az Isten-árnyék, denevérszárnyú vámpírok petetojás-belsőtavú, virágporos potrohába fogsorral kapaszkodók, a csillag-éjt, mint száraz kukoricacsövet morzsolók, bújdosók, száműzöttek, menekülők, üldözöttek, rab-tábor lakók, ti Krisztus lábának, Krisztus kezének szögei, a rózsaszínkék világegyetem töviskoronaként fejeteken, ti halott világokból élő tetem, űr-szerkesztő-csillagászok, kozmikus szentek, lét-feltaláló bolondok, ti temetők ügynökei, halott-árusok, halpiacok véres-kötényű sellő-kofái, szirén-árusítói, szíveteken polip-koszorú, fejeteken tintahal-korona: nyálas, szemölcsös, pipás, gyémántgombos, savó-szemű fodrokból, szalagokból, karokból, púpokból szemhéjtalan kazlak, ti, háborúban elveszett varázsbotok, tündérek arany-mankói az üveghegyen túl, ti a hang és a csönd strucc-fogattal húzott aranyszekerein ülők, sasok-húzta kristály-gyászhintók légyszemként befűzött bak-párnáin ülők, halál-kocsisok, feketeszalagos üvegcilinderű gyászkakas-huszárok, koporsókat okádók, temetőket majszolók, hajnali éggé gyűjtött búzavirág-kazlak, világ-utak vadászai, út-gyűjtő vadászok, s az utak nyüzsögnek bennetek, mint nagy kosár kígyó, egymáson csúszva, tekeredve, hullámozva az utak, mint sziklavölgyet megtöltő milliárd kígyó, hemzsegve, izmosan, pikkelyesen és iszamosan hömpölyögve a kígyó-szemű utak, a kígyó-fejű utak, a kígyó-sziszegés utak s az utak fejéből, a lapos és páncélgyűrűs orrlikak alatt kék lángér-horgonyok milliárdjai lövődnek ki hosszan, mint amikor a láva-erek gomolya lecsurogva a hegyről kéken irizál, zölden beszél, ti mesék két bivaly húzta zöld szénásszekéren kuporgók s szívetek párás, nedves dzsungel-talaján: mint Madagaszkár szigetén a páradús őserdei levegő, a nedvesség-tömött mocsárszivacs-föld könnyei, a Stumpffia Pygmaeák, a 10-13 milliméteresre nőtt, alig 0,25 gramm tömegű aranyvörös békák nyüzsögnek, a könnyek, a könnyek, a könnyek s kicsinyük alig 3 milliméter, sziveteken törpe-béka milliárd, s úgy ülnek a rózsaszín hüvelykujj-körmön, mint piciny feketeszeder, Assisi Szent Ferenc feketebarna könnycseppjei, mint ló szempilláján a véres pára-pont: az aranygríz-vörhenycsücsök kuporgások, a gyöngymanó-köpések, az arany-szemüveg szemkeretű pislogás-pontok, a foltos rudacskák hegyesedői, a gyöngymalac vérszeplő-ragyogások, párabőr-tündérpázsit pislogás-kúpok, a nyitott magzat-szemű mézes-vér csöpp kuporgás-csomók, úgy ülnek a bennetek-dzsungel burjánzás-zöldben, a páragőz mocsár-talaj-retinán ködként, zöld füstként a csönd szárain, a hallgatás oszlopain függő fátyolmoha-erdők szemfenék-idegfoltján a látás-nap-kapun: akár a mindenség hemzseg végtelen pislogó hálószövedékben, úgy ül a pislogás-apró béka-milliárd: a létben kijelentve lényével magát: az ugráló barna pont-tömeg, a mászkáló barna mitesszer-kása pettyek, mint hajszáleres könnyek, kapilláris-kúp enyv-csillagocskák, eleven aranyszemcse-kupacok, apró bőrmanók arany-millpoen öltözetben. Hol vagytok költők, barátaim? Hol vagytok költők, akik ortodox vagyonokból vagytok és ikon-arany füstlap-anyákból: akiknek jobb tenyerében piciny kő-buborék templom, bal tenyerében a gyermek-Jézus áll tarkójából kinőtt aranyostya-pajzzsal, mint a Triceratops gyönyörű óriás tarkó-párta-csontgallér őshüllő-nyitott nyakesernyő-taréja, a tarkóból a fej fölé magasodó küllő-ráncos fodros gyöngyszövet-bőrpalást, a gyöngyvászon-bőrpajzs, mint egy sarlósan széthúzott színes lampion, fej fölé torlódó királyi kabátgallér-gyémántszőr-félkehely, lepkeszárnyú bordás vietnámi dzsunka-vitorla, mint a galléros gyík csontlemez-legyező szivárvány-tarkópajzsa meredve, mint égő petróleumlámpa üvegcilinderének hátlapja fénylő fémkorong, az óriás aranyostya-glória tarkó-pupillás Jézus, hol vagytok költők, akiknek szívéből világ-óriás hólyag éhség-tasakok, falánkság-zacskók lógnak ki, a szív-gége alatt, az égés-túlműködés zsákok, a hatalmas, vastag nyaki golyvák, az áll alatti rettenetes, vérerekkel átszőtt lila gombák s a szív-tasakok, a kitüremkedés üresség-sérvek, mint a legyek emésztő-bögye, méhek, darazsak elő-gyomor gyűjtő-bögye, a vágy-herezacskó: s abban tároljátok a csillag-ős sűrű mindenséget, a csillagözönlét tetves tüzet, hogy legyen mit majd vers-szájatokba fölböfögni, mint csecsszopó hangosan a fogatlan szájba az anyatejet: vért, mézet, égitest-létezéstüzet, halál-kínfagyot, savanyú, mérgezett, büdös emésztett folyadékot, ti keményen, sárgán, páncélosan csillogók, mint a krokodílus-has mozaik-márvány kéreg-pikkelyei, vérmozaik-függőleges csonthártya-lepkecsillag karéjtöltelék koponyabelsejű gránátalmák, ölyv-karmúak, lepke-fogúak, őz-merengésű csöndek a suttogás-erdő aranyból fáradt zöld sátraiban, barna öbleiben, az aranypetty rezgés-tavakban, ti hátatokon számmal-megjelöltek, mint a rab-kopaszok, fekete sirályok alvilágból, sugárzás-hattyúk árny-dagályból, akik kopár karszthegyekből vagytok, hígopál tóból, mályvazöld folyóból és a sárga kapilláris-szőr hegyi úton apró ezüst szamár kapaszkodik és kosarak jobbra-balra cukordinnye-pocakján, az óriás értojáson, mint az egyensúly két fordított vesszőfonat-kalapja és völgyszirom-hátán kisgyerek és a tóban aranyrózsákból font titán hempereg és a jegenyefák víz-súllyal feszes víz-erek az izzás-fehérben, a fönti magasból odalenti mélyben és a jegenyefák árnya a jegenyékben s a fény-robbanás árnymotor nukleáris hangjai, mint a megvalósulás zöld Isten-harangjai a levelekben, az ág-kéreg, törzs-kéreg alatt a növényi éjben, a nedvszilárd mélyben a sejt-reményben, molekula-edényben, atomrács-szenvedélyben, az elektron-bolyongás-sugárcsomag-hullámlázban, mint áram-szövet befalazott házban, s az aranybuborékláng hagymakupolán zöld aszály s a kör-erkélyes minaret-csápok, a sír-jele kőturbánok halál-udvarán kő-törmelék és sűrű tiszta fű. És pupillátok kocsonya-dióban fekete betű. Mert mióta itt voltatok nálam, mióta nálatok voltam: mindíg csak rátok gondolok. Ti a messziség hígmagas, bárány-öves tenyészetében, a kristályhigany tó túlsó oldalán, a zöld víz mögötti zöld patak zöld fái alatt, mint egy másvilág-mesében. Én, itt, mint ősi lényekkel kifestett kőkorszak-barlang üregében, a színes állat-varázslat kő-hüvelyében s a nyirkos, izzadt sárga barlangsárban óriás medvekarom-nyomok, négyujjas sárbárka medvetalpnyomok s cseppkővirágzásból fehér rozmaring-ágak, szilárd lomb-vízesés szőlőlevelek. Mert itt a sors hideg. Ti a magassá-terpedt ősfűzfák lomb-görnyedt, zöldszálkás keretében a fűgyapjú félsziget árnygazdag, aranyfoltos asztalainál, mint csápos darázskoponyatetőket körülülve, mint titán ősmadarak pikkelyes, karmos lábujjai közt, a gyökereknél s a forrás-tó hosszú, lapos, áttetsző oldalsejtébe dobva ezer borospalack, ezer kristályvizes-üveg s a víz-alja lágyan ringó zöld moháig látható a többezer függőleges üvegtest, mint légy, darázs, méh, szitakötő szemének pontszem-rudacskái, facetta-kelyhei, a látó-gombostűk halmazkötege kéve, hatalmas rovarnézés volt a tószél vize az ősfűzfák aranyzöld-befűzés forgács-tükör idézetében s ti ott ültetek hagymát, húst, paradicsomot, paprikát, kenyeret harapva, fehérbort, vörösbort nagy poharakkal a Pegazus-szájba döntve, mintha hatlábú táltoslovak ónkannákból parazsas lángot isznak, mintha Pegazus-ménes kristályvödörből vért, harmatot inna, vízzel higított virágmézet, mézes tejet inna, csillag-emlők anyatejét, mazsolát enne, illathab-rózsaerdőt legelne, habzsolna tűzliliom-szirmot. És szólt a zene! Mint az Apokalipszis végítélet-csatája villogott, szikrázott, lángolt a zenészek réz-magasság kürtje, trombitája, pisztona, tubája, fekete, ezüst-légytalpas fuvolája. S a harmonika szelvényes fújtatója a hangszálfogsor résén hörögte a zenét. S fényt lőve villámlott a holnap a bárányhalál késén. Mint akkor, apám temetésén: a zöldvihar februári esőben. Ó, költők! Költők, barátaim! S ti könnyű, szép trubadúrok a dohogva csúszó könnyű kotlós-hajón, a vizen-kotyogón s a hajó-orr vastag fehér tajték-bajsza végtelen ék-alakú hógerinc-sövény a fölgyűrt, szilánkos zöld víz üveggé némuló felszínén. Két hosszú, fehér rózsákból font szirén, két hosszú sellő-test, ahogy sziszegő hab-anyagával víz-csönddé simúl. Ó, költők! Költők, barátaim! Ti és én. Ti ott ültetek a zöld fűsziget terített ünnep-asztalainál. Én a magam barlangjaiba, bánya-járataiba nyál-cérnán kötve hullva, önmagam-szülte önmagamon, csöndem pókfonalán az üregek sáros, titok-nedv ragyogás talajáig lecsúszva: ott álló üvegóraként megállva az Idő Ős-Csönd szívverését hallgatom. Ahogy a teljes szív dörejét hallja a szív-atom. S ragyog a véres üveg-óratest, mint sár-sziromra tett kioperált emberszemgolyó. Akár az arany-pisztránglombú tó. Pedig öreg zöld vascsónakban ülök a forrás-tavon. Mi vagyok itt? A kint, a bent. Mi vagyok itt? A fönt, a lent. Mint a lét-selyemragyogás beszűkülése, kiterjedése: a mindenütt-van mámor-indulat. Vas-csónakban a gondolat. És fönt a bárányfelhős messzi ég, a mese-kék ragyogás-mennyiség és alattam a víz ami csöndet-sodorva csönd-ágain visz és lent a víz alján, a víztestben a lebegő, lengő, merev zöld tenyészet. A csönd-lomb a csöndben zöld terjedésben. Mint mindíg a részlet a szétzáruló egészben. A zártan szétámuló terjedésben. Az, aki én vagyok: a természet, az, aki ti vagytok: az igézet. Az, ami emberré összeszőve mind vagyunk: halál. Ember az emberben csak elmúlást talál? S az elmúlás csönd-dróthálóban függő homálytömb-kötegei az ember-alatti lét titoktest-jelenéseiben s lógnak, mint a semmi-hálózatkeretű semmiben a feszesség-idomok, feszültség-kúphalmaz-csomagok, gravitáció-gyümölcsök a derengés-éjben, az enyészet-szenvedélyben megérett rejtelem-állapotok. Akár a feketefürt fekete csillagok a végtelen tér-magányban. Ahogy az Isten önmagában. Akár a bogyógyümölcsös téli gallyak a sűrű páragríz köd-homályban. A forrás-tavon lebegek. Mint könnycseppen a napfény-pikkely. Mert könnycsepp a forrás-tó egy ősangyal szemcsücskében. Mert az ős-tó, mint földgolyó-gömbterülése tág ősangyal-titán óriás kék szemgolyója s a kék szivárványhártya gyöngyszőr-korongmezőben fekete pupilla a Nap. S a pupilla-mélyben hallgatag szénrudak s a szemfenéki erek rubint gyökérsík szőnyegfonata világít, mintha láng erez lángot s a kék kristály repedés-hálózatába vér gyülemlik lassan s a látótestből skarlát kapilláris-füst szivárog. S a gigászi kék szemgolyóban arany-tölgyfák rezgő arany-lombjai a halak, hullástalan halandó aranylevelek. Mint szem-idegben ragyogó molekula-tömeg, mint molekulákban a ragyogó atomok, elemi görbék, sugarak, pánt-nyalábok, pontrezgés kötelek, rácsok, párahullámok, elemi négyzetek. Fönt a tó fölött a fű-korpa törpe hegytetőn, a fehér kő borda-bőrén, a napfény hónaljában a feketecsíkos, borkőszínű kolostortemplom, a vöröstégla-istenakarás: akár egy aranycsíkos-feketecsíkos, vörös prizma-mozaik szemsisak-kupolás aranyköd-potrohú tömzsi darázs. És lent az ónszürke karszthegylánc-görbe alatt a tó, a titán türkiz-egysejtű, smaragd-amőba és túl Albánia kopár hegyei, partjai, a cserjés hegyek, kőmaláta partok s a néma vízben, a kék csönd-örömben határ-kerítés fehér bója-lánc, mozdulatlan sejt-koszorú, önmagát-ringató, önmagán lengve derengő tojáskerítés-béke. Egy ország kezdete, egy ország vége. És itt az ősfák zizegő, ferde lombzuhatag hullástalan hullása alatt, a kettős lebegésben, a lenti magasban, fönti mélyben a forrás-tó, mint kiszélesedett hosszú pogácsa-ér, mint vastag, zöld visszér, kövér kék nyirok-ér a föld fűszőrös lábszárában, a kő combjában: a zöld mélység, zöld néma lassúság a lombtükrözés szilánkos zöld mozgástömegével beszőve. S bárányfelhők a víz-alatti égből púposodva, göndörödve, habcsiga-vánszorgással kinőve. Itt-ott sás, kákics, nád-ringás egyenes zöld vonalakból, zöldbojtú némaság-rudakból, hajlított pengeszál hegyesség-lapokból s egy vízbe-dőlt öreg fűzfa csontszerkezetté kopaszodva rohadva, mint sárkány-ősmadár csontváza, szárny-ujjcsontjain zöld hártyacafatok. A vízben zölden szőrösödő lét-száraz gally-halom: a fűzfa-Pteranodon. És az ősangyalszem-tóba széles zsilip-fogsoron át a forrás-tó vize zuhog: a zöld a kékbe a fehér a zöld teljesség hidegébe, a mozgás a mozdulatlanságba, a rángás a nyugalomba millió zöld izommá fonódva fonva, a hang a csöndbe, a kifolyó könny a fölgyülemlett könnybe, ahogy lapozva kéken a zöld mindenség könyve, széles, tág hab-túrás, tajték-forgács terülés-vízfarokkal, csapkodó zöld vastag hal-farokkal, kristályszög-hártyabőr uszonyokkal, ágaskodó vízoszlop-tutajokkal, dörgéshab-csúszáslapokkal, széterező nehéz vízkéve-seprűhalmazokkal, a víz a vízbe tolódik önmagából önmagává megsemmisülni, mint a kijárat-kövér kő-ősasszony magzatvize, ha zuhogva elfolyik s kezdi majd a rettenetet, a mindenség-óbégatást szülni, s a fönti fehér gyűrődés ránc-téboly hab-dörejében, mint mikor beomlik az Éden, az Itélet vízözönében a páfrányos, hólyagos tollasodás s a tóban a vastag-vágy víz-erek zöld oszlás-függőkertjében a csönd szaga rángás-dimenziók, amíg az eleven híg kristályoszlop-dugattyúsorok, rángó óriás víz-hárfák, földrész-nagy tollak vízből, emeletesen lefelé-zuhogó gigászi víz-templomi orgonák a tóba fúródva és hullámfolyással hullva elolvadnak mint jégcsap-agyarszakállak az eső zöld ködében, amíg a távolodásban, a befelé-mélyülésben a rángás, gyűrűtágulás, tollpihe-hipermozgás, rengés önmagába-enyészve kisimul. Istenné öregülve a forrás-tavon lebegek öreg, kék vascsónakban ülve. Szívem nehéz a vasladikban, mint a karszthegyek. És hol az én Istenem? Ismerem? Nem ismerem? Aki a csónakban ül Istenként öregül, időtlenül mereng létezése lehetetlen önmaga-idejében, mint fekete a feketében, fehér a fehérben s benne és kívüle az a világ ami tágban a szűk, szűkben a tág, a vékonyban a vastag, a vastagban a vékony, a hígban a szilárd, a szilárdban a folyékony, a négyzetben a kör, a gömbben a négyzet, s a háromszögekből végtelenné csomagolt részlet-összesség, összesség-részlet, ami van, ami lesz, ami volt, az eleven, a holt, a hulló, a növekedve fölágaskodó, a semmi rácsaiba elfehérült ujjhegyekkel kapaszkodó, hogy önmagából önmagába ne hulljon, vérezzen arany-álarcból szemgolyója, sétáljon az űrön, mint vízréten a gólya, s tejutak patakzanak fogrései közül, mint a nyál és látása ráncos zománc, recés ezüst s önmaga, amin áll s gomolyog a világegyetem-aranyfüst s a gomolygásban izzás-csomók petefürtje világít. Halpete-fészek, békapete-függöny, habharang levegő-pókkupolában hízik a világ-gyöngy. És az elmúlás, mint nagymacska nyálasan ásít. És szájgödrében a semmi forró homálya pirosan világít. Mint sziklarésen barlangba hulló csillag a víztócsa-tálban arany ponttal visszarezeg: a piros homályban az emlékezet. S ami lét volt: árnysötét görbület-folt. S vastag, puha, mély üveghús-merengésen ringatódzom kopott, horpadt, kék bádogladikban ülve, alattam hínárhömpölyeg leng, lebeg iszapmohás-szárú iszapmohás levelekkel, bokros, szétburjánzó levélkötegekkel, növény-fülekkel és növénykötelekkel a tó-iszapból kinőve, a tóvíz felszíne alatt omolva, szétágazva, hegyeződve s a fenék-iszapból, a homokmocsárból, a növényi váztörmelék-sejthulladék-halálszemét-iszapsárból apró gejzirek piciny szódavíz-pálmafái esernyőzve föltüremlenek, vízhólyagocska-vízpetelánc-szomorúfűzek, vízbuborék-kéve vulkán-működések erjednek föl a vízfenékről s eloszlanak tóvá egyesülve, a vízben összetörve, tóvá oldódva a vízben a vízből az esernyőborda-kalap buborék-ágak, vízgyöngy-peteoszlop gyöngyfürternyő-virágok, víz nő a vízben, vízgyöngy-gerincoszlopú, vízgyöngy-pártataréjú víz-csikóhalak halcsikó-ménese lent a mélyben a szódatű-buborékvirágzás, vízvirágok mezője, törpe nyáj bizsergés-liget szódavízből lent a mélység, a sárga lófarok-szőrből szőtt síkosan száraz tófenék, mint aprószemű, finom ezüstláncokból ernyő, kampósbot, selyemkesztyű, selyemharisnya, kristálykorona, töviskoszorú a vízben a homokmoszatból föltoluló vízbugyborék-erjedés, szóda-csáp ágaskodás, mert hosszú, csigolyás rovarcsápok, lepkecsápok, hőscincércsápok, kigöngyölt lepke-pödörnyelvek, szelvényes potrohvázak, finom kaportányér-dróthorgolás bogárlábak nőnek a rovarpete-sodronylánc vízbugyborék-hajszálnövekedésből, hosszú petelánc-szakállak és petefűzés-szempillák, mert a vízbugyborék-tolulás vízpete-szőrzet örök növekedése lent a forrás-tó mocsár-koporsó homokdeszka-alja ahogy hangtalanul sistereg, kierjed, fölerjed s molekuláival szétzizeg, mint szüntelen születő, szüntelen szétfoszló, szüntelen elfoszló, tóvá olvadó virágállatok hajparóka csillagtelepe, hajcsillagok bizsergés-vízlánc virágállat-virágzás-állománya. Mint elemi részecskék ütközéséből, a roppant energia-összecsapódásból szökőkutasan szétspriccelt páfrány-ihletű bomlás, kacskaringókkal és buborék-páralánc görbékkel, csigákkal, csipkékkel széterjedő bomlás-páfrány, egyesülés-bozontszakáll, füstkarikák, lánchólyag-Bábeltornyok emelet-kürtje, tűzfényen ringó hólyaglánc-szövés kalapja. Ó, a forrás-tó kapillárisai! A víz-alatti ferde, rücskös, mozaikos, lemezes, függőleges sziklák kivezető csövecskéiből, köldök-pontjaiból emlőbimbó-nyílásaiból, hajszálszűk közlekedőedény-pórusaiból a vízbe lefelé ferdén, vagy vízszintes lánc-vonallal, vagy lefelé-ágazás láncfonallomb-gyökerekkel bozsog, bugyog, forr ki, lövődik, nő szakállazva, tolódik, mint a bimbós tavaszi ág, apró fogsorok fűrészeként kiegyenesedve, lombfűrész-szál mozgással a vízbelsőt fűrészelve, reszelve, mint gyöngylánc-reszelőcskék, ontják a forrás-tó vízébe merűlt potrohú hatalmas kő-bogarak tojócsövei, a mohos sziklák szülőcsatorna-szigonykürtjei láncosan, fürtösen, csomósan a ragyogó petehalmazokat, a pete-kötelek végtelen fonaltörzsecskéit s azok buborék-kupolákkal, buborék-kúpokkal, buborék-medúzafejjel, kígyólomb-hajjal, ragyogás-pikkellyel, peteragyogásból készült cilinderrel, vizfüstlánc-kalappal, földig-szoknyás apró szomorúfűz-köpennyel, kutyatej-pézsmakehellyel a vízbe-születve vízzé enyésznek a vízben és összefolynak, mint tűz a tűzben és eggyé olvadnak, mint láng a lángban a kő-repedésekből, a kőszivacs-likakból gyöngyözve áradók s a vízben mégis külön a víz, mintha szilárdabb anyag, millió apró só-csomag, cukorkristály-adag tolulna föl bozsgó és mocorgó virágállat-telepeivel, hiszen a tóban a kéksárga símanyál vízfenék apró szökőkút víz-virágai fehér gyöngyfűzés-rojt-sipkákkal, gyöngyhab-süvegekkel szikráznak, láncosan hólyagzanak, fürt-kalapokkal buborékzanak. Csupa gyíkfarok, gyíkszem, gyíkszemhéj, gyíkpikkely ragyogás-foszláspillanat. Ó, a vízben a sárga iszap-talajból, a szürkekék szikla-oldalakból kinövő vízpete hajszálcsövecske-szálak imbolyognak és mereven csúcsosodnak, mint a fejtető hajforgóján a tetűserkékkel bütyökcsövecskékké dagadt hajszálak. És mindenütt csönd. Csöndet virágzik a vízmély csöndje s a forrás-tó híg kristálytömb lassú csúszás-magánya vízpete-szódaerjedésből csönd-virágzás. És bugyborog, forr, szökik, ágaskodva fürt-szirmokkal olvad a vízpetelánc lenti virágoskert, a peteláncfonat hólyagocska-oszlop törzse, hólyagocska-vízszál ága, magából fonva, bontva oszlás-özönt. Ez a virágzó csönd. Ez a csönd virága. Ez a csönd-virágzás csönd-temetője csönd-tenyészet. Nézem és értem a vizet, a haltól, békától szüzet. Nézem és értem az egészet. A kétfajta működésű egy-anyag, a más az azonosban, az azonos a másban, mint az arany-villanás a gyászban, az ugyanaz a születésben, elmúlásban, megmaradásban. Ahogy a vízmélyi oldalkövek hajszálcsövecske-szivacsrendszerén tódul, tolul ki a hólyaggyöngyöcske-lánc, vizpete-hajszálfüst küldemény, akár a csillagból a fény, mint gondból a remény s a víz-sarjadás a vizet növeszti, a víz-szőrgomoly széles zöld forrás-tóvá dagad, óriás hínáros csönd-sejtté kristályosul az ugyanabból ugyanaz, a forrás-tó nem-folyó. És szikrázik és ragyog, mint egy óriás zöld-iriszű szemgolyó. És a tóban nincsenek halak! Se békák, se békalárvák: bent ebihalak, fönt szitakötők. Mert ez a tó a csönd. Ez a csönd-hatalom! Nincs rajta szitakötő gyémánt-vízimalom. Zölden, pirosan, kéken, sárgán szikrázó kristályalma-fejű négyszárnyú állat-szivárvány, irizálás-ragadozó, hogy zöld nádlevélen ülne, mint a halálra-mohó angyal az Isten zöld-kés szempilláján. Mert zöld csönd a tó. És csönd a tó fölött, csönd a víz felszínén, iszapfenékig-csönd a vízben, a csöndfelszín ránctalan vízbőre alatt. S lebegek a tavon, tükörképként megfordítva a vízben s úgy vagyok látásként a tóban, mint egy óriás szemgolyóban, s csónakom a pupilla óriásra kinyílva s a vízbőrön, a szemhártyán a nap parázs-lovai sárgán legelésznek, sercegve parázslanak s a zöld irisz-szőrök domború moszat-mezőként izzanak. S ami lent van: pezsegve, forrva fölszáll, s ami fönt van: zuhanó kőként lehull. Időnk akár egy fűszál. Igy van a halandó halhatatlanul. Ez a csönd. A csönd és a csönd vidéke borzas feszesség, természet-alakzatokba zárt feszültség. Mert a borítások, kérgek, héjak, bőrök, páncélok alatt munkák, szorgalmak, zenék, viharok, robbanások, működés-magányok és munka-társulások, csillag-járás utak, üstökös-gyűjtemények, csöpp atommáglya-létezéslelemények nukleáris lángok. Rám a kék űr, mint hatalmas, üveges halszáj tátog. És fénytűből vannak a halfogak: a halfogsor tű-sörte, a tűkoszorú-csengő gégefogak. S imbolyog a csónak, a fabordás vas-sajka s a lassú evező-csapástól csörög, törik, lemez-lombbal tántorog, füstöl a víz, mintha száz szódavízzel teli szódásüveg robbanna szét: forró, őrült szénsav-kévéket lökve, zöld üvegcserepekkel szilánkosan dühöngve, mintha csillag születik, földrész születik. S ez mégis a csönd. A vízrehajló nyárfák, a vízig-szoknyás fűzek csönd-ernyő zöldje. Az evezőről a vízbe nagy zöld vízcsöppek hullnak: üveg-gyümölcsök nyara ez és csöppenés-súllyal táguló karikákat gyúrnak a vízbőrön, mint égitest, ha könny, aztán fény-felületté simúlnak s csörömpölnek, mint az üvegtörés a víz-szilánkok, a lapát-mozgástól az üvegláng-cserepek. Ahogy önmagából az áttetsző tiszta fajsúly kireped s reng, mint a lomblevelek. S a vízre-hajló fák lombja a víz s a vízben tükör fák zöldje a lomb. Jaj, mennyi gond! És hol az irgalom? És hol a szánalom? És mért bűn és mért fájdalom, vér, üldözöttség, öreg bánat amit az ember kimond? Jaj, mennyi rettenet! A költő hova mehet, kihez mehet? Ha körötte a mindenség s benne a világ-teljes ég, mint bozóttűz, erdőtűz ropogva, sajogva ég, szikrát köp, sisteregve, sziszegve lobog és fröccsenve, durranva szállnak, lövődnek a fenyő-tobozokból kirobbanó hús-szív pikkelyek, a parázs-bogarak, a tűz-metamorfózis szentjánosbogarai, hosszú, görbe, egyenes, vörös, sárga meteorit-izzás-vonalakat húzva a dörgő lángok közti hő vörös üregeibe és csontváza pórusai is kék füstöt eresztenek, füst-gallyat növesztenek, mint a kémény s tudja hogy együtt ég el az égés-özön mindenséggel, a növényekkel, állatokkal, madarakkal, rovarokkal, a kővel, a földdel, a levegővel, a vízzel. A tűz-poklokkal, mert lét-azonos a csillagokkal. Költők! Barátaim! Ahogy az élő létezőkben a nedv csobog, szűk edényekben, finom csőszálakban, tág edényekben bonyolúlt-széterjedésű hálórendszerekben, háromdimenziós hálóköb-emelet kapilláris-torony szerkezetekben a vér, a víz és minden más folyadék, enyv, plazma, nyirok: úgy legyünk romantikusok, ahogy az élet mibennünk mindenné lett s kis billentyű-kapuk, finom visszatartó-csapok szabálya fékezi, hogy sorsunk, a mindenség-hasonmás ne legyen zuhatag összeomlás. Az ámulat-erekben sajtolódva fölfelé s a vissza-áramlás álom-gyökerekben szállva lefelé: mint a kútba, amelynek vízoszlop-pupillája alatt hatszáz kristálytornyú kristálykastély van s a hatszáz tündérasszony-fejű gyíksárkány-férfinő lakik abban, a Szemgolyófürt tündérsárkánygyík-nőférfi hatalom s a tornyok, a várfalak nyitott kristálykönyv-ablakaiban a tündérnőférfiszemek az ablaküvegek, mint domborúan-kirakott ólomkazettás színes üvegablakok, fehérpupillás óriás szivárványtojások a kristálykeretből légyszem-emlőkként irizálva prizma-mozaik szerkezet-hólyagként kidagadva. Én most úgy vagyok a forrás-tó csöndjén megkettőzve lebegve, magányomból magány-fallá emelve, a kint, a bent, a lent, a fönt sima zöld szódavíz-telepszigetén merengve, mint öröklét-függvény a kozmikus szabályban, tűnődés-bőség, hideg űrterek függőlegese, kitárult irgalom, mert csillag ezen az oldalon, csillag azon az oldalon, csillag mindenütt. Én most így vagyok a kettéválasztott űr közepén magányomból kinyílt szánalom. A szánalom tövises, virágos ága. Az összesség boldogsága és boldogtalansága. Nyitott út. Fonjatok belőlem fejetekre égitestek, költők virágos töviskoszorút! Most a forrás-tó a költő s a költő a forrás-tó. Mint pusztába épített egyetlen házfalon, a teret egyetlen merőleges síkkal kétfelé osztó épület-lapon, a síkot a függőlegessel metsző magányos házfalon kinyitott ablak, ajtó és nincs odakint és nincs idebent, mert ugyanaz mindkét oldalon: puszta tér, fű-sík, szél, levegő, fény-alkalom, ablak-nyikorgás, ajtó-csikorgás, vinnyogó rozsdás zsanérok, üveg-lapozás, deszka-tégla lengés kifelé, befelé és nincs befelé és nincs kifelé csak függőleges nyitott kétoldaliság van, mint az éjszaka egy faágon lógó télikabátban és hull a csillag, mint a hó és a szövetposztó már csillagból való, és nappal fényt jelent, éjjel űrt jelent a függőlegesben a függőleges nyitottság, a kívűl-belűl roppant tér-azonosság és a halál az üres térben, a lapozódó tér-üregben a kinyitott elválasztás. A dicsőség, a halandóság, a lét-olvadás, erő-hatalom. Hisz minek a megosztás, ha ugyanaz mindkét oldalon? Lebeg ladikom a vízszintes-sík láthatatlanul mozgó vízfalon. Az örvénytelen zöld forrástavon. A zöld kígyó-halmazként moccanatlanul tenyésző, arany-pikkelyhordával legelésző zöld óriás-izomzaton. Az érzékeny halandóság lebeg így a közönyös halhatatlanon. Az élet a halál-tutajon. Az összetett lét-izgalom a bonyolult-tudatú világlét-anyagon. Ami nincs is talán, pedig összeállt kristályosan látó-oszlopokból szőtt látó-egészben mint a légyszem: az erők, tömbök, tüzek, tömegek, vonzások összege pára, amely szövevény-szem-világegyetemével úgy maradt magára, mint földben a halott. Ami van, ami volt. S kigőzölög a boldog indulat különös pórusaiból, a hálózat-pontok verejték-likacsaiból. A se-menny, se-pokol Titok. Ami van, hiszen lenni fog. A roppant súly, amelyben a könnyű mindenség gomolyog, a mégis-súlytalan mennyiség. Ami úgy ég el, hogy el sose ég. Tüzében lángolni sose elég! És nincs határa, mert önmaga a határa.

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]