18 Megláttalak a kertben, ott…

Megláttalak a kertben, ott álltál piros sálban, nagy kőműveskötényben, keskeny szűk kiskabátban, tejeskávébőr-színű rongy-eresz micisapkád szeplős, ritka hajadon. És fogtad az éj sarkát. Mint egy koporsólábat. Éj volt, csillag volt, hold volt. A zöld lombok közt álltál, tested foszforkék fény-rojt. S rajtad a lombmozgásból foltok, pontok, árny-ékek. Akár egy zsiráf-kan, te, akit káosz-tűz szült meg. Mint pettyes-lábú árvaszúnyog tejút-toll csáppal. Hogy jöttél ide onnan? Földben szememig kúszva, földet nyelve, ürítve, mint a földigiliszta. Néztél engem a gondból, mint madár a lomb-kövér lemez-társadalomból: köd-hús léc-rács parázzsal. Űr-apámban a csontváz tűzkocsi Göncölszekér.