13 Alszik. Feje hátraesve…

Alszik. Feje hátraesve, mint a halottnak. Sárga virágmintás fekete párna-gödörben. Műfogsortalan nyitott szájában föl-le száll a nehéz kristályos zümmögés, mint szikrázó zöld légy, a páncélos hím-üveg kiszáradt gémeskútban, a penész-nyögés s elakad, zölden robban, a lila ínyperemre ül, s csönddé olvad a lélegzés-vödörben. Ritka-kóc hajából kilátszik rózsaszín fejbőre. Már halott. Az engem nemzésben foganó, kihordó, megszülő. Combjai, lábai összezárva, mint szerelem után, hogy a boldog forró sperma ki ne csurogjon. Sírlapján négy teknőc-lábú kőtálban húsos, vastag, kagylós kövirózsa-domb, zöld hímzés gombon. A márványon gyerekkorom, mint hurkapálcából, papírfából, zsírpapírból épített játék-repülő. Áhitatom és múltam. Élete: tündöklés-szökőkút, vak őszirózsa, szemcsés, tüskés remény, zöld gesztenyeburok sün-újszülöttek tű-dió malacfutása pislogása, az esernyős szőrbordák, csomós, lila tüdővér-mosás: lavórból, ingből, mellkasról, hasról, ágyékszőrről, dunyháról, hímvesszős herékről. És véres volt arca, haja, könyékig keze, karja. Mint a mészárosoké, boncmestereké. Véres a kötény. Élt mert született. Meghalt, hisz élt. Halandó csak így lehetett. És mit se hitt a túlvilág fény-malomkerékről. Én mondom: boldog vagyok! Nem éli újra a napszámos kiscseléd régi sorsát: lehajtott fejű, levett kalapú néma ország.