Minden szép volt ami élet

26 szonett¹

1

Mint földrengéskor ha rádomlik a ház

s a rom-kazalban kis jég-nyílást találsz

és beszívhatod a füstölgő eget

s kék hal-tátogástól vénül meg szíved

s a rádszorúlt beton, fagerenda-él,

mint világ-lemezből vastag lomblevél

s a repedt föld gyökér-tág varratában

még dörgés-jaj, mint lövés koponyában:

ha hideg szemét-barlangjába temet

a rádzuhant lét-kín, élet-rettenet:

lebegni segít, hogy lenni megmaradj,

mint halhólyag a testláng-pikkelyzsákot,

az az ős-vágy, hogy nem-lenni nincs rá ok!

Mert boldogabb vagy hogyha már halott vagy?

2

Lovam a vers-asztal lábához kötöttem,

mint viola-lovat piros almafához,

páncél-mellény nyerge pont-szemből szövötten

hasonlít tűz-epres darázs-koponyához.

A földig borúl le két kupola-szárnya,

szobámat fény-ködként gomollyal betömve,

mint a szűz tejút, a mindenség szakálla

s hihetem hozzám a kozmosz költözött be.

S mennyi baj, gyűlölet, háború, bűn, átok,

éhség, menekülés tél-ablakomon túl!

S az alkonyat mintha vér szárad a sóban.

S mit mondjak ha lovam röpülni elindul?

Szemem vérzi ami iszonyatot látok.

S éjemben halott-csönd, mint zárt koporsóban.

3

Favázas, óriás fény-ponyva dobozok

alatt a vérzsíros, büdös halárusok,

sárga tokájába szúrt szöghorgony-tűvel

pikkelyzöld hal földig lóg nyál-hegedűvel.

S tepsikben halszelet, zsírfodros ikra-sár,

mint véres, epés mák, kazettás vér-hajszál.

S ordítás, gépzene, könyvárus, koldus-kéz,

pénz-kalap, s penész-lomb rezgés a könyörgés.

S krőzus-kirakatok, utca-vásár zsibong.

Ég a neon-lánggal kihímzett szemétdomb.

S szikra-fenyőfát köp áramszedő-rombusz.

Nagy kalapban nézem a kapitalizmust.

S hull a hó. Lebegek versem méhburkában.

Vízhalálra-ítélt, bevarrt kenderzsákban.

4 Ami lehetetlen, azt akarom mindig…

Ami lehetetlen, azt akarom mindig,

hogy a titok-ajtó egyszercsak kinyílik,

hogy mint a papírlap tűszúrás luk-pontján

látom, sík távcsövön, mit jövőm hagyott rám.

A papír-pont űrben, döfés-kör szikrán át

túlvilággá tágúlt fölnagyított rózsát:

szirma cső-mozaik víz-erezetében

úgy csobog az Isten, mint vér véredényben.

Hogy a halálon túl kozmosz-teret látom,

míg életem hordom, mint télikabátom.

S élő tűz leszek ha testem csönd jég-ággal.

S béka-lebegésben függök két világban:

fejig csillag-ködben, zöld szemhéj-pusztában:

orrlikkal, bőrkelyhes szemgolyó-almákkal.

5

Ki mondja meg hogy mit tegyek ha én nem mondom meg magamnak?

Fésülködjek, mint a legyek, ha zölden nyers húsra zuhannak?

Zöld hab-gombatál tenyeres, csuklós csonthajszál-mellkezükkel:

az arc-páncél szőr-pikkelyes nyergét kenik dörzspapír-tűkkel.

A lógó szájhólyag-tököt, gégecsöves szivattyú-pumpát,

a szívó-herés köldököt, a köldökzsinór herezsákját,

a kazettás szem sejtjeit fényesítik szorgalom-kézzel,

mint gyerek ha cipőt tisztít kakaspasztás cipőkefével.

Azt tegyem én is, mint a légy, lila húsbűztől részegülten?

Nekem a halál nem ebéd! Pedig tőle nem menekültem.

És dögbogár sosem leszek: aki a halálba petézik.

Anyám méhéből nyíltam én párducpettyes tűzliliommá.

A halandóság az enyém. Az növeszt világ-tartalommá.

Szagát démon s angyalszemek a túlvilágból is megérzik.

6 Naponta reggel fél ötkor kelek…

Naponta reggel fél ötkor kelek

s bekapcsolom a világ-hangdobozt:

s a szó-vízesés döf, megüt, kifoszt.

Jaj, szégyen-hajnalok, rém-reggelek!

Háború, nyomor, terror, túsz-szedés,

tarkónlövés, kommandós akciók.

S zúzmara-virág az éjjeli csók,

s jég-ing a test-testhő érintkezés.

Mi bűnt tehetsz még tébolyúlt élet?

Mi bűnt gyermekkel, férfival, nővel?

Föld!, ember óta ember-förtelem!

Szégyenkezik a szelíd természet.

Jaj!, epilepsziás történelem!

S a két lány ha felnő, mire nő fel?

7

Ment a két ló, bársony-kalap orrlikában

hosszú gőz-pipával, mint két öregember

aki a Földgolyót húzza hám-igával,

s csöpögő hab-gyűrű a zablakarika.

Az alvilág-lovak, lóvarázs-öregek

a tömegvonzás-tér mágnes-kötelében

s a bolygótömeg-gömbsúly-könny tojásában

a Föld halottai, mint szöggel teli zsák.

Többmillió-éves és méhből kikapart

csontpapír-kezdemény ember-ihlet lények:

állva, ülve, háton, hason, kuporogva.

A lovas gyászhintó gyomrában a halott.

Űr-test nehéz, mikor koporsóba tettem.

S hangyaboly-rézsörény: sárban csoszogó nép.

8

Könnyű neked, te már semmitse tudsz arról

ami itt a Földön és ami lehet még.

Vissza nem néztél a magas ravatalról

s fejeden géz-arc a sárga halál-festék.

De milyen nehéz volt a ravatalig-út:

vér, vizelet-méreg, húgyvérűség lángja

rángatta fejed, mint csődört ha hóban fut

s csontváz-angyal kézben kötőfék-istrángja.

Én meg ittmaradtam. Világ-óceánban

vándorló jéghegyként. A semmin lebegve.

Könnyű a nehézen. A szilárd a hígon.

Alattam lét s halál: tömegmély-magányban.

Fújva, csipogva, váz-lombhullásként lengve.

Kopogok egy síron. Halálig kibírom.

9 Az órás az üvegliliom…

Az órás az üvegliliom ágylámpára akasztotta föl magát,

betegágyban ülve, dunyha, párnák közt csüngött a rézdróton,

mint köldökzsinór-fojtásban a magzat, vízdülledés a szem-bimbókon,

ingmelle véres, mint egy csatazászló, érfonat-szobrát nap sütötte át.

A pincér is ágyban halt meg, önakasztásban ülve lógott a hajlott rézcső-tulipánon

s a templomban leesett a faangyal festett, pávafarkosan szétlegyezett szárnya.

A harangozó a padlásgerendáról lógott lilán egy tehénkötélen, lábujjhegyen állva.

A csavargó kopasz fekete téli fán függött kiskabátban moha-mozaik faágon.

Az asszony a mennyezet alatti kék gázcső-keresztre hurkolt bíbor selyemövön:

köntös-kötőmön függött, tört nyaka pihéi arany-pók-tömeg a gázvezetéken.

Néznem kellett őket. Lengtek: aranyláncon arany-zsebórák. Álltam az akasztottak rózsakék mosolyában.

És úgy lógnak rajtam, mint piros gyermekkesztyűk pamutsodronyfonálon a gallér-körön:

pamut-tőgyekként üresen. Élek: önkivégzettek fürtjeként. Mint bolond az elmegyógyintézet ajtó-ívében:

nyaktól bokáig biztosítótűkkel fölpikkelyezett kitüntetésekkel. Kétlábon álló gyík szivárvány-páncélruhában.

10

Mint tűhegyekre szúrt deres nagy tollpihék,

a púpos árvaszúnyogok bojt-csápjai

s a szarucső nád-gégében a tű-csúcs szikra-ágai:

a bárányfelhős ég, mint a fátyol-szarvakat hordó szárnyas légi-tevék.

S a felhők toll-pilláin át ragyog a téli égi kék

s a szűrő-toll fésű-szitán kék vonalakból mérhetetlen toll:

pupillámat metsző kés-szeletelés, kék vonalrács tündöklő pokol,

mint mohapúp homlok alatt a gyémánt látógombóccá gyúrt szem-morzsalék.

Tél van. Telem-e már? Erdő-irtás hegycsúcson állok, fekete kalapban.

S mint a friss szántás fényes fekete földkagyló-héjazatai alattam:

barna, fekete erdők csontbozont kúphalmazai kiemlősödve egymásból.

S nincs szarvas, őz, vadkoca, vadkan, róka, far nemző-virága fehér pamut-tulipán.

A madarak véremben énekelnek. Neuron-hálózatom a tücsök-szó hímzés-hangmagány.

Rajtam a csönd átlátszó idő-harang. Szív-töviskoronám gyászból, elmúlásból.

11

A vér nem számít, a halott nem számít, a levágott fej, leszakadt testrész,

a hüvelykujjal kinyomott szem, mint kocsonyazsír fényeres vörös szőlőbogyó,

a sarlósan elmetszett gége: a csomós vért lövellő porc-kürt, a halál-vörössel harangozó,

s a hajnal: bordás ezüst-álarcú mandrill-kakas, mirigykoszorú-seggű pávián-hím, a tetvész.

Arany űr-sziklán ül, embercsecsemő-arcú fekete kölykéből, az éjből csillagokat csíp ki

s fogaival szétharapja, mint a tetveket az átlátszó könnyű égitesteket, s ugat és bogarászik.

S nem számít a hóra gőzölögve ömlő forró bélköteg, a vízdinnye-gyomor, ahogy fagy-tökké virágzik.

A nyakig fölhúzott ing alatt a szív-seb, a lehúzott csizma, a dér-pipa, ahogy magát üveggé inti.

Az élet nem számít, a halál nem számít, a bánat se azoknak akik a bűnt kitervelik.

S lesz mit zabálni, falni, tépni, nyelni a természet ártatlan, egyszerű, boldog, tiszta lényeinek,

a Földgolyó égöv-elosztása szerint: a krokodilnak, keselyűnek, sakálnak, patkánynak, sűnnek.

Lesz elég hús, zsír, agyvelő, in, bőr, zsiger, izom, emberi belsőrész, szív, vese, máj, tüdő mindenkinek,

a féregnek, szalonnabogárnak, baktériumnak, légynek. A szájpumpahólyagos gyémántszerkezetek a halált lefetyelik.

S őrjöng az Isten-büntetése Sátán s világegyetemmé dagadt szemgolyói fekete-fény nem-lét üreget szülnek.

12 Összevissza lassú…

Összevissza lassú üresség-rögökben

laza hálófüggés, hópihe-bolyongás

fölöttem a híg tér több fény-emeletben,

háromdimenziós üveg-kristályszorzás.

Bennem hálós finom atomrács-rezgésből

szőtt csönd dereng, lüktet, mint fény hóhullásban.

S ömlik a világűr a kék repedésből,

hogy fekete mélyed káprázat meglássam.

Ember-alakú szív, egyetlen vér-tömlő

vagyok, hajamig szív, szív a bőrkülsőig,

csipkefüggöny-kozmosz pontláng-szívszövetből.

Ó, valóság-gomoly!, testemben szétömlő!,

mit rejtesz odabent, ami nincs odakint?

Szén-óra a varjú. Szarka: páfrány ködből.

13 Alszik. Feje hátraesve…

Alszik. Feje hátraesve, mint a halottnak. Sárga virágmintás fekete párna-gödörben.

Műfogsortalan nyitott szájában föl-le száll a nehéz kristályos zümmögés,

mint szikrázó zöld légy, a páncélos hím-üveg kiszáradt gémeskútban, a penész-nyögés

s elakad, zölden robban, a lila ínyperemre ül, s csönddé olvad a lélegzés-vödörben.

Ritka-kóc hajából kilátszik rózsaszín fejbőre. Már halott. Az engem nemzésben foganó, kihordó, megszülő.

Combjai, lábai összezárva, mint szerelem után, hogy a boldog forró sperma ki ne csurogjon.

Sírlapján négy teknőc-lábú kőtálban húsos, vastag, kagylós kövirózsa-domb, zöld hímzés gombon.

A márványon gyerekkorom, mint hurkapálcából, papírfából, zsírpapírból épített játék-repülő.

Áhitatom és múltam. Élete: tündöklés-szökőkút, vak őszirózsa, szemcsés, tüskés remény,

zöld gesztenyeburok sün-újszülöttek tű-dió malacfutása pislogása, az esernyős szőrbordák,

csomós, lila tüdővér-mosás: lavórból, ingből, mellkasról, hasról, ágyékszőrről, dunyháról, hímvesszős herékről.

És véres volt arca, haja, könyékig keze, karja. Mint a mészárosoké, boncmestereké. Véres a kötény.

Élt mert született. Meghalt, hisz élt. Halandó csak így lehetett. És mit se hitt a túlvilág fény-malomkerékről.

Én mondom: boldog vagyok! Nem éli újra a napszámos kiscseléd régi sorsát: lehajtott fejű, levett kalapú néma ország.

14

Napi munka után, a versírás után

megjáratom ifjú, fehér puli-kutyám.

Ő is a Teremtés szőr-hólomb angyala:

a kertben őrjöngő négylábú dália.

Piros pórázon húz, ugrál, cibál, rángat,

mint vitorlás bárkát kagyló-láng tengerhab,

kuporogva kakál, gőzöl a salak-mész:

dülledt távcső-szemmel, mint házas csiga néz.

Emelt hátsó lábbal vizel minden ékre,

kőre, kerítésre, nagy autókerékre.

Engem is az Idő futtat halál-száron.

Hisz a halál-kocsány: halhatatlanságom.

Éj: nagytökű vizsla, folt-fekete pettyes:

vörös hús-erszényben hold-szem, űrtől nedves.

15 Mintha egy átlátszó hal hideg…

Mintha egy átlátszó hal hideg belsejében állnék,

a zsírhártya-léghólyag, levegő-tök úszó-tojás

hajhínáros, ércérnás feszes oldalának dűlve:

állok az éjszakában, fejem a holdra támasztom.

S köröttem az áttetsző test világító homálya,

a fehér hús, s a húsban a szálka-szerkezet-függés,

tűcseppkőből hajóváz, fönt a gerinc, lent tű-ernyő,

s mint venyigetűz-parázs a kopoltyú-lomb lobogás.

S erek: szilárd villámok, bozont-ágazás kék felhők,

moha-dzsungel fátylai, a nemzőszerv-tok, zöld belek

s bentről kifelé a szem: szemhéjtalan fény-pogácsa.

Két kristálymoha-krumpli. S bordás lángok a test-szárnyak.

S az űr burka pala-bőr: csillag fény-tetű pikkelyből.

Éjem, láng-rács Isten-hal! Benned égek s te köröttem.

16 Mintha egy hím-fácán…

Mintha egy hím-fácán pupillája lennék

s magamat nem látva nézném amit látok,

a hó-görnyedt ernyős fűszál-kuszaságot,

a szárak, csövek közt az űr-idom csöndjét.

A nádcirom hószőr veszett lángot remél

ahogy barna tollal hópúppal legörbed

s tört fagy-erekkel a sás csont-lázat zörget,

benne a víz jégrúd, mint a ceruzabél.

Alacsony tél-háló, halál-háló tömbje

amiben futásom, csöndem, merengésem,

s testem virágoskert: tűzzománc-öltönyben.

S bezúdul a fehér az éj-kör szemrésen:

s bennem csipke-omlás szikra-hegye, völgye.

S csőr-orrlikamban vér ha a puska dörren.

17 Ceruzát-fogó ujjamban…

Ceruzát-fogó ujjamban bőrrepedés-szálka árkok,

a hasadás húr-sor húsig nyomott tűkosár-halcsontváz,

bőrbe-préselt vályú-hárfa, lékseb fájdalom-hegedű,

elsűllyedt cimbalom-asztal redős jéghártyába fagyva.

Fáj az ujj és fáj az írás! A ceruza-nyomás láncok

hurok-súlya fölfelé nyom, az ujj-húsban mint áram ráz,

s körmöm alatt hálós lángok, hajszálideg belső gyűszű,

s a papíros visszafáj a bőrseb-szitáig dagadva.

Ne mondjátok hogy mit írjak! Mit higgyen a Kozmosz-arcú!

Azért vagyok a világon, hogy kimondjam a világom.

Istenből kifelé látok, Istenbe befelé hullok.

Ő-szemgolyó vagyok, s fény-ő. A nincs, a van, mint a varjú

sétál az önmaga-kívűl irgalom-gyász pusztaságon.

S kripta-kilincsen koszorúk: az űrben függő tűz-poklok.

18 Megláttalak a kertben, ott…

Megláttalak a kertben, ott álltál piros sálban,

nagy kőműveskötényben, keskeny szűk kiskabátban,

tejeskávébőr-színű rongy-eresz micisapkád

szeplős, ritka hajadon. És fogtad az éj sarkát.

Mint egy koporsólábat. Éj volt, csillag volt, hold volt.

A zöld lombok közt álltál, tested foszforkék fény-rojt.

S rajtad a lombmozgásból foltok, pontok, árny-ékek.

Akár egy zsiráf-kan, te, akit káosz-tűz szült meg.

Mint pettyes-lábú árvaszúnyog tejút-toll csáppal.

Hogy jöttél ide onnan? Földben szememig kúszva,

földet nyelve, ürítve, mint a földigiliszta.

Néztél engem a gondból, mint madár a lomb-kövér

lemez-társadalomból: köd-hús léc-rács parázzsal.

Űr-apámban a csontváz tűzkocsi Göncölszekér.

19

Konganak a bolondok, akár a nagyharangok,

bronz-dinnyés bronz-bunkóval bronz-inget kalapálnak,

a belső kupolában bolond-szívek himbálnak

s zuhognak ön-ütéstől a jajgatás érc-hangok.

Ütő s ütött egy lényből, a vagyok-ugyanabból:

a köpeny s a szív-pénisz, a harang-űrben lengő.

S a bolondok szeméből csorog a véres kendő,

mintha géz-ködöt okád médium asztrál-habból.

Ketyegnek a bolondok, akár az atom-órák,

vegyi agysejt-zagyvával, csöpp digitális aggyal,

mint másodpercmutatók szűk-pontosan biccennek.

S kongásból, ketyegésből szőtt mindenség az éj-zsák.

Mint késsel hadonászó asszony szúr, részeg hajjal.

S szánalmam kinek adjam? A Sátánnak? Istennek?

20 Zöld sáska a szobában…

Zöld sáska a szobában. Ideszökött a nyárból.

Falról a könyvre pattan: hártyaszoknyás zöld csontváz,

leng, mint kalászos fűszál, bőrteste nyár-hiányból

keskeny tüske-szerkezet, csönd-csőben kúszó zöld láz.

Háromszögletű arcán, a páncélkapa csücskén

zöld bojt, zöld virágállat, evő-szakáll rügyekből,

zöld salátafej-szájszerv, töviskorona-erszény,

szájtömő falánk hajzat gyémánthajszál-kezekből.

S fönt a háromszög-tálak héjában zöld tojások:

a vesegumó-szemek selyemfény dülledésből

s lent a lábszárcsont talpán gyöngycérna-lábujj perc-hús.

A többi zöld szelvény-holdból, csáp-csont szőr-horgolások.

Pókhálót majszol. Kaptál ennyit a teremtésből

Villon bagzás-akasztás-fohásza Herceg Jézus?

21 A szemgolyó-fájdalom…

A szemgolyó-fájdalom! Könny-gömbjével a szemtest,

s belűl a gömbhéj-hártyák, egy köbmikron szövetben

hajszálérgomoly-tonna könnyű háló-szünetben

s ég a bent zártan omló páfrány-csönd súlyból szőttes.

S a forrás-gyökérzetként csobogó ideg-aljzat,

a kőben vízhajszállal széterjedő nedv-szőrzet,

kőpórus-csövecskékben szivárgó tiszta ős-nedv,

mintha koponyabőrből az agyba nő a hajzat.

S a csapok, pálcák, vályúk, gátak, bíborfolt, folt-nap,

a sejtek, molekulák, atomok, vegy-kötések

vastag nyomással fájnak. Szemvíz: jégtojás-rabság.

Kint tapogatva járok. Hányás-körhinta forgat.

Bent vasból kaktusz-bojtok, szivárvány-ünneplések.

És fáj, hogy a szabadság akár a szerzett vakság.

22 A tér-látás…

A tér-látás, a test-látás szerve vagyok, egész testem

mellkasomtól a hátamig, lábujjtól koponyabúbig,

heréimtől a tarkómig létet néző egyetlen szem.

Lencsés pupillámon át a fény szív-bent-munkámba zúdul.

Egész testbőröm pupilla, fény-gyűjtő, fény-áteresztő

sötét ablak amin a fény kéve-kúttal belém bújik

s mint lézer-fénnyel lőtt kristály ragyog a hús s a csont-belső.

Lét-gyűjtő szívembe súlya aranytűz-lávával tódul.

Egy és mégis bonyolultabb, mint az összetett zöld légyszem:

zöld pontokból szita-dombbá szőtt szem-kürtök csillám-púpja.

Látni akarom a Mindent! Azt is amit nem láthat szem!

S a fény is én vagyok ami a semmit világgá fújja!

Mért akarsz megvakítani, kioltani korom-kórság,

mint a vesztes a vas-trónon máglyán-sütött győztest, Dózsát?

23 Ki volt? Álmom mért tudná…

Ki volt? Álmom mért tudná? Szőr-korhadt deszka-házban

feküdt lukas díványon, talán kék szalmazsákon,

haj-ritka koponyával, gyűrt tág vászonruhában

s nyitott szemein púpok kukoricabajuszból.

Laza fekete halmaz növénypamutrács-kazlak,

üszkös moszatnyál-felhők a vízmélyi csigákon,

mint szem-műtét után ha szemgolyót befalaznak:

s szemüveg vatta-gömbből és ragasztó-szalagból.

Majd szűk városban mentem, mint egy büdös kriptában

s az egyik utcavégen rózsaszín márványkorlát,

mint elől tört műfogsor s sziklapajzs-félserlegben:

smaragdzöld óceán-bő, űr-nagy tigris-szem lázban

s néztem márvány-lószájból a zöld szívó-pupillát.

S menny hőtérkép-emlődben: szivárvány-csönd légyszemben.

24 Mint kutyák szimatolnak…

Mint kutyák szimatolnak, szaglásznak, kotorásznak,

mint a kutyák a hóban, nyakig sűllyedve, fújva,

havas szájjal prüszkölnek, jég-szőlős manccsal ásnak

s mint madárhátról tépett tollpihe a hó szétszáll.

Mellkasomban a kínok angyal-hordája tombol:

ragadozó angyalok, dögevő angyal-falka

őrjöng, zabálni készül szív-eremből, húsomból

s csoszog drótcsizma-lábbal, kés-koszorúval járkál.

Kutya az égből-dunyhát, angyal a szívzsák-pumpát

gyötri foggal, karommal, lábcsillag jégveréssel,

holtat harapva, köpve, élőbe marva fészket.

Ne jöjj halál! Ne jöjj még! Ne rágd szét hitem gondját!

Hadd tudjam meg a Titkot! Agy-tiszta szenvedéssel:

a látott s láthatatlan Csönd-tűz-szövet Egészet!

25 De szép volt…

De szép volt! Amikor az utca-aszfaltozók, járda-aszfaltozók, útburkolók

pihenni hajnalban hanyatt-feküdtek a fekete hőlap-szőnyegeken,

a hosszú fa-simítókkal laposra dörzsölt forró bitumen-szőnyegen,

s hullt rájuk a hó, pettyesen, kövéren s az élő tetemeken hóból kúp, csipkerács, pók.

Úgy feküdtek hanyatt, mint szárnyukkal enyvpapírra ragadt legyek, vagy hason,

potrohukkal, szívó-áll hólyag-tokájukkal a fekete vastag sugárzás-négyzetek rabjai,

fölöttük a göndör hő-omlás légpárna-asztalai, forróság-dunyha szőrvászon gőzhalmazai.

Mint pokol-padlón melegedő halottak, s dőlt rájuk az égi fehér omlás lengő rácsemelet-ingatagon.

S közben morogva, nyikorogva, füstölve dolgozott a vaskerekű, kéményes fekete olvasztó-mozdony,

nyitott fűtő-ajtaján a kemence-gyomor bíbor és sárga és lilakék szénparázs-rögei, láng-függönye

s hátul a potrohcsőr-csapon a fölhúzott zsilip alól vastalicskába folyt a lángoló fekete massza.

S a forró, fekete, hőpuha útburkolaton a tenyér-vonalak vázrece-síkszerkezetei, a sors-nyom,

mint borostyánba száradt légyszárny-mozaikérszerkezet. S test-nyögésükben az anyag-hő hömpölyege.

S villamos-csengő szólt. Havas sinek. S feküdtek mint nehéz világok Isten pupillájára ragasztva.

26 Mert minden szép volt ami élet…

Mert minden szép volt ami élet! A napszámos-munka, a kőműves-munka, az ács-munka,

a három-műszakos gyári-munka. A pamutfonoda világító ablak-cellái, a vaskeretesek.

Mint szitakötőszem magsejtjei. A gyárban az éjszakai tücskök. A vagonlépcső-korlátra fagyott kezek.

Ahogy álltam a villamos külső deszka-erkélyén s lila ujjaim ráégtek faggyal a kapaszkodó-rézrúdra.

S most?, hogy sors-időm lassan elfogy, mint búvárpalackból az oxigén! A titkok tömeg-mélyében lebegtem!

A szines, pikkelyes, légyszem-halszemes élet-lomb ringása, mosolya, tű-koszorú fogsorai között.

S néztek borostyán csikófejek, gigászi gyöngytekervény púp-émelyek, hajszál-gombatelep borzongás-közönyök.

Tüdőszakadással, mint tüdőbeteg fuldokolva: élek. Hajnalban kelek. És sose tudom: mire ébredtem?

Mert háború, éhség, szegénység, nyomor, bűn, terror, kiújult járvány-középkor, fajirtás, gyűlölet, nép népet öl,

csalás, rablás, gyilkolás, maffiák, sikkasztók, lefizetettek, nő-kurvák, férfi-kurvák, gyerek-kurvák,

megerőszakoltak és erőszakolók, nukleáris bombák. S az emberiség fölött az űr tajtékkal ringó vihar-öböl.

S kinek jut eszébe, hogy eljön majd a legrosszabb béke, mikor a csillag-végtelen világ-mennyiség rovar-riadtan

néz a Földgolyóra, mint kopár kőre, mert kiölte magát emberisége s a puha természet: elhamvadt formák

s elpárolgott az óceán is, üres a kő Noé-bárka s elfő Szent Bolygónk is a ráhólyagzó Napban.

Minden szép volt ami élet

26 szonett1

1 Mint földrengéskor ha rádomlik a ház…

2 Lovam a vers-asztal lábához kötöttem…

3 Favázas, óriás fény-ponyva dobozok…