23 Kihímeztem hát a fehér gyászkendőt…

Kihímeztem hát a fehér gyászkendőt, fekete fonalakkal, fekete csipke-négyzetekkel, fekete varratokkal, egymás száraihoz, ágaihoz szorosan simuló, egymáshoz derékszögben szorúlt fonaljelükkel sík térré táguló fekete keresztekkel, a gyász-puzzle rejtvény-játék, a fekete összerakósdi hímzés-freskó fekete pamut-mozaik rács-ablakokkal: fekete szenvedés-térkép, fekete stáció-vonulás, a megesett történelemmel szövött kép, árny-rajzolat hullás-tetemekkel. Ó, ez a gyászhímzés fekete kép! Fekete szorzás! Fekete összeadás! Fekete szorzójelek, fekete összeadás-jelek egymáshoz préselt torlódás-síktömege megaláztatás-vonulat és tágfekete csipkesík halál-édenkertté dermedt csoszogás-táj, iszonyat-tér, ahol a megfordítva jó rettenet!, mert Éden a halál, s élni még pokol!, s reménytelen aki él még, s mosolyog a már kivégzett!, mert nem kell a kiűzetésre várnia már, s fogsorában zöld papírpéppé rágott fűszál, s világító vízkapilláris-toll, hajszálcső-lándzsahegy a levélcsúcsban a sárga visszér. S ami a feketehímzés gyászképen bárányfelhősen fehér, jégrepedésként, sarlósan, kanyarulatosan, lombrésekben, apró buborék-öblökben világít, fehér háromszög-halmazokban terül, mint Hantai Simon kifeszített gyűrés-képén a fehér szilánk-lomb a narancsban, a lilában, a kékben: mint nyitott tömegsíron a frissen lehullott hó. S a hóból kiálló meztelenek: arcok, kezek, lábak, tarkók. A tél a pupillákra állt itt! S a szempillákon fehér horgoláscsipke-csillagkeresztekké fagyott víz, piciny monstranciákká. S a hópelyhek izzó sziromtutajok a könny-vér-lepedéken. S a feketehímzés fehér gyászkendő alvilág-éjébe leszállva ott megyek én is. Orfeuszként gyalogolva, múltam jövőjébe nem nézve hátra. S most ráterítem a gyászhímzés-világkendőt, mint vérrel és halállal telt kehelyre: lövésluk-tarkós, száraz, szappangömb-sárga, földszemgolyós világűr-koponyádra.