20 Mózes-szakállakból moha-erdő…

Mózes-szakállakból moha-erdő, páfrány-erdő, mimóza-erdő, füsthínár-erdő, agancspáfrány-erdő, göndör szőrpikkelypajzs, lepkeáll-pödörnyelvcsiga sírkőhalom, cilinder, keménykalap, svájcisapka az eleven temetőként döcögő szekéren. S mint szőlőfürtökkel telten púpos bolygókeringés-ovális gyűjtőkád az egylovas hosszú stráfszekéren: emberszemek, piros és sárga víz-erekkel, nyirok-erekkel hús-belsejű golyók halmazata a saroglya vas-esernyő. S a gyeplőt fogó kocsis, a közkatona, s a hóbőrű, jég-tojáshéjas útsárban cuppogó csizmás, lószarszín-köpenyes, zöld páncélsisakos őrkatona: a géppisztolyos vonuló kerítés: dóznit vett elő, gyufát, rágyújtott s azt figyelte: parancsra, vagy önként kit kell majd lelőni, nem érdekelte Isten, Sátán, Menny, Pokol, a Szűzmenzesz lelke, orrlikain a füstöt kifújta, mint két hosszú fehér vatta-trombitát. S nézte az emberkazlat, mint ki a tisztítótűzben halottnak való lelket keres. Ment az önmaga-éjszakában. S mint a cikkanó denevér, ha apró, turcsi malac-kutyafejéből ultrahangot lő ki s az visszaverődik az ehető, ölhető páncélosról, púderkönny-puháról óriás skarlát-küllős rubint-esernyős hő-kagyló fülébe s ultrahang nyíl-fonalán az áldozatra csap, mintha hőtű-lézerfénnyel szögezné a hőtérkép-fölizzót szája boxer-fogsoros bíbor nyál-kelyhébe. Így száll a katona, a csontvázcikkely-bőrszárnyas éj-belső telhetetlen lakoma, a ragadozó szelíd vámpír-moha az önmaga-éjszakában. A forró hő-szúrás ultrahangú vadász. Pedig csak gyalogol, cigarettát szív. S nem tudja: világmindenség-erő van az Időt agyukba temetők Sámson-hajában. S himlő-kráteres arany kopasztott csirketest az alkony. S telenő fekete pihékkel. S én nézek. S lila a kelő hold, mintha akasztott a nyelvét kiölti.