19 Nem a négyökrös szekér…

Nem a négyökrös szekér, a puszta-pupillán ballagó, a tejút omlásfátylában fehér, csillagválasztó Petőfi Sándorral s Erzsikével, nem a négyökrös szekér nyikorgott zötyögve az éji országúton csillagcsipketűz-űr menyasszonyfátyollal beborítva az álmodozás-esküvőn, az izgalom-izzadt kezek-csókja úton, mikor lábszárak, térdek, combok, testoldalak egymáshoz szorítva s oly mélyen és tisztán hullt rájuk a sziporka-éj, mint a havazás, s szempillájuk, hajuk, s az ökörhát, ökörfül, ökörszarv szikrázik hópihével. Nem is úgy, mint a honfoglalók fakorong-kerekű szekere talán, asszonyokkal, gyerekekkel, csecsszopókkal, terhes anyákkal s hömpölygött, folyt, áramlott a több-módozatú állatcsorda, s a hazát-kereső ember-nyáj, a baktató fáradt földműves, a tegzes, íjas, nyilas lovas-horda, apró méneken, törpe csődörökön, fanyereggel, borda-kupolás bőrsisakokkal, pajzsokkal, kardokkal, ügetve, előre-futva lovagolva, az Ázsiát-elhagyók, a tajtékos lovakon futva hátrafele nyilazók, a nomád kentaurok, szívükben tajgákkal, tundrákkal, sivataggal, fű-pusztasággal. De kétlovas, zöldrefestett katona-szekér, hadsereg-parasztkocsi csörgött, csikorgott az országút hómocsok-sarában s a kerékvasakon, lovak patáin sárga hó-rózsakoszorúk, mintha pihéje, madártolla nőtt volna a pántoknak, küllőknek, kerékagyaknak, lábbal-telt szarukelyheknek s csörömpölt a szekér s Európa pokol-menete síkban ömölve legyezősen zuhogott, mint záporbuborék-szemhólyag villám-csatában. Ment a halál-szénásszekér! S a keréklőcsöt fogva a vánszorgók, a száműzve hazát-elhagyók, s a szekéren tömegsír-emberboglya: egymáson halomba a betegek, köhögők, vér-köpők, vér-szemgolyó-vakok, ruhás csontvázak, pajeszos, Mózes-szakállas a fa-félhold vasrúd-félkosár saroglya, mint óriás rácskoporsó! S mint vadászaton lelőtt véres őz hátsó, hasított körmű lábai, a saroglyára hasalt rab bakancsai az útsarat gereblyézve kerepeltek.