17 Mit tettem? Hisz mit is tehettem…

Mit tettem? Hisz mit is tehettem? A ködnyirkos, köd-özön télben a faluszéli réten ácsorgó költő-kamasz. Hisz otthon lett volna lenni jó! De otthon nem volt lenni jó, a vérköhögésben, részeg, baltás veszekedésben. Hát a jegenyés, nyárfás, nádas rét-patak finom, jégtű-síkhalmazmintás bőrét föltépve kotorásztam az űrhideg vízmélyben, a hínáros, moszatos, nyálmohos folyadékban, a vízmeder kagylós, csíboros, piócás, csigahéjas, nádgyökér-tyúklábas enyvmocsarában keresve a tavaszt. Hogy a nyálkapenészes, víz-visszeres, levegőhólyag-molekulás zöldszőrű mocsárpaplanba bújt csoda-állatot megtaláljam: a tarajosgőte-hímet, a csődörüstökös kocsonya-táltost, akinek aranypettyezés-lángtollak, kékszeplő-láncvasingek gyertyahúsába szorúlva, a belső lovagpáncélruha, s taréjcsipkéje nyaktól farok-tőig liliomszirom, s szeme, mintha piros csipkebogyó sárga növénypapircsillag-kalapos fejébe aranyfejű gombostű szúrva, szemhéjtalan ribizliszem, s a vörös szembőr alatt a fénylő erek bozót-háromdimenzió-vízhajszálak a szem sárga zselé-gyomrában. Mellettem száraz barna fű, jégcsipkévé átfinomodott hóernyő-szemfödőkkel a havas fűtalajig púposan lenyomva, mint nagy széles fehér zománctollak, deres nádcímer, barna bársonyszőr nádfejgyertyák, csontváz-kaszáspókok hószerkezetből, celofánszobor-üres szelvénybordás szöcske-huszár, mint kanalas daru, cérnaszögesdrót-lábakból, gyűrűemelet hajszál-szarvakból, porckorongos szalmacsövekből. És akkor jött a bőrkorbáccsal, csikós-ostorral, ordítozással hajtott omló, áradó, bukdácsoló, tántorgó, támolygó gyalogmenet, folyamdeltaként a halál felé folyva. És testemen, mint kezemen a szemölcsök: millió szemgolyó nőtt, fejbúbomtól lábfejemig fekete-óriás szemgolyó-rügyezés lettem. És nézett millió szemem, s millió pupillám kamasz-szívembe csordította látomás-rettenetem. És semmitse tettem. És semmitse tehettem.