15 Halálodból szegény Krisztus-árnyéka…

Halálodból szegény Krisztus-árnyéka költő szívemben házat építettem. S ez a mésztekervénykürt, héjhártya-trombita, üresség-csőkupac megmaradásom belső csigaháza. Izom-könny, hús-nyál, idegbozót, sejtszövetizzadmány, vér csönd-épületem fala, spirál-űre, váza. S a te bomlás-vizenyőd, rothadás bőr-szagod, hát-verejtéked a szálkás fán, s az atomszerkezet-bent szögekben. Virrasztalak, amíg élek! Ravatal-gyertyáid a csillagok. A ponttűz-égitestek. Kvadrillió kozmikus gyertyaláng. Zsíros viaszfényük arcomra csöpög. Puha viaszkelyhükbe mártom ujjhegyeim, mint forró gyertyaláng-tőbe a gyermek s ujjhegyeimen áttetsző, vékony, ujjléc-redős kagylókká, gyűszűkké, sisakokká, süvegekké dermednek a viaszvér gyertyakönnyek. Ölembe vennélek, mint halott megváltó-fiát az anyja. De sírodban már csak koponya-törmelék, hajpenész, csípőcsonk-szilánk. Jövök, megyek, élek, táplálkozom, ürítek, alszom, verset írok, temetek, s boldog vagyok a test-test szerelemben s majd meghalok én is. Halálodnál könnyebb, vagy bonyolúltabb, nehezebb halállal. Mikor? Honnan is tudhatná ezt a halandó? Megváltanálak, mint a Jézus. De csak megváltás-hűségem van, nincs későbbi föltámadás! Hisz te is megváltottál engem. Ha éjszakám kinyitom, mint a mese-ajtót, ahová Griffmadár vitt: szitakötő-lávaként ömlik rám a mulandó s gigászi hő-tömbök szivárvány-dugattyúi löknek hanyatt. S márvány-mélyből dühöng rám a pokol-morgás. Mint gépházból. Halott vagy? Mint titán óriás-szíve ver idő-szíved. Tarkón lőttek. S élő örökléted lett a végső megoldás.