14 Fekete volt, gyűrt, ráncos…

Fekete volt, gyűrt, ráncos, hólyagos, ágaskodó szeplős, szőrecsetes hernyóként fölfele görbülő, kemény, mint csonttülök, szelvénybordás ránclegyező hajlás-kanyarral tubaként bővülő, mint kormos kályha-könyökcső, még láb-elhagyottan langyos, üresség-fészekkel bűvölő, füstölgő óriás bőrpipa a nagyujj-bütyköktől, kisujj-tyúkszemektől buborékos bakancs-cipő. A bakancs-pár! A szétnyílt szárnyvitorlák, bőr-oldallapok közt ék-alakú, gombafej-üresség s fém-orrlik-párhuzamosból a vastag bakancsfűző háromszög-keretű hárfahúrjai, mint szétnyílt hasi seb fonal-rácsa, akár egy nagy fekete toll az űrháromszögre terítve, mint nagybőgő-húrok: a szirom-doboz híd-lánca a láb-üres járó-tok szívpitvarfalai közt feszülve, s bent a sötét, büdös csönd a lábalakú árny-töltelék. A rakodópart rózsaszín márvány-erkélyén, a pórusos kőnyelv-ajakon állt a két fekete bakancs, mint halál-oltáron fekete kelyhek, doboz-citerák, tátott, fekete, fogsoros hulla-szájak a Duna szélén és lomhán csúszott a víz, piszkosan barnán kotyogva és csoszogva, a folyékony kotlós, zörgött, mint rozsdás evőeszközök csörömpölése. És lassan hömpölygő kövér sárga köd a víz-krokodil folyam-kúszáson. És már se fegyverdördülés, se lövésparancs. Ott állt a két bakancs. A madárcsőr-orrlikú fűző-pontos bőr-álarc. S éllel egy sárga falevél a lant-húron, s ködpor a levél lepkeszárny-élén. És csönd volt és irtózat és szégyen. S a két Van Gogh-bakancs két fekete csillag-luk. A város láb-edénye. Nem Martin Heidegger filozófia-tévedése!