12 És mennyi halott…

És mennyi halott! Micsoda szent, szörnyű halott-tömeg! Kutakban, folyókban, bánya-járatokban, mocsár-mezők víz-szilánk ikralap-mélyén, sziklabarlangokban, faluszéli szeméttelep szenny-gödrében, vasúti sínpályák, országutak, lakótelepek alatt, folyószéli sárgaföldszakadék lemezes agyagredőzetében, tavak bizsergő sárpenész teknőcpajzs-alján, temető-árkokban, pincékben, barna szántóföld-varratokban. Férfi, nő, kisfiú, kamaszlány, csecsemő, magzat, újszülött, törpe, púpos, bicebóca, sánta, vízfejű, idióta, falu bolondja szelíd habogó, húscsőrfejű lila embergólya, egyujjú kampókezű, hisz öt ujja répagyökérré összenőtt és lángelme, kurva, hülye, ártatlan, gyilkos, fölcsinált kisanya, kétmázsás varangy-nő kapott a Földgolyó-kéregben temetőt: rothadva állatszarban, ember-hagyaték szemétben, mikróbás, egysejtűekből csillag-űr humuszban az embertörténelem kezdete óta. Mert tegnap is, ma is, s holnap is bizonyára! Mert mért lenne más az ember-alakú lény, az ember-szívű halandó, ha eddig ilyen volt? Kés, fejsze, favágó hold-fűrész, dorong, lángban-izzított húszcentis vasszög, ácskapocs, bitó, láb alól kirúgott sámli, szék, puska, gépfegyver, kard, lándzsa, revolver, kötél van még elég, s náluk bonyolúltabb irtó-eszközök: hidrogén-bomba, atom-ágyú, lézerpisztoly. Neutron-számszeríj, szupernóva-hőtű nyílpuska! És lett-e boldogabb aki ölt, röhögve gyilkolt, baszva halálra-erőszakolt kislány-szűzet, vénasszonyt, tízhónapos terhes anyát, mintha egy ringyó sziklatoll-krokodil döfné a sikító rózsakürtbe lila óriástövis péniszét. S a kitépett szemgolyókat csámcsogta, mint disznó a ringlószilvát. Csütörtök-versemmel motyogom újra: „Ments meg uram minket a gonosztól!”