Gyászhímzés-kendő Radnóti Miklós koponyáján

23 szonett¹

1 Mint a Föld szívéig…

Mint a Föld szívéig kúp-titán réztölcsér,

belső falán sűrű tág út-spirálissal,

felszínig gyűrű-bő rézérc-útpadokkal:

tátong a réz-örvény fénykút bánya-körtér.

Lent munka-matatás retina-pokolban

s a nyersérc-szállító csajkás teherautók

Küklopsz-szem nagy gumikereke csillámpont,

mint a hangyaszem, ha morzsáin nap robban.

A kiherélt szemű Sátán szemgödrének

héjperemén állok, mint mészderes, sziksós

pusztafű, kő-sás, mint te: Radnóti Miklós.

Tölcsérfalon holtak nyüzsgés-függönye ráng,

mint hangyaboly kráter-szorgalma. Lepkének

szárnyhónalj-erében naptűz-atommáglyák.

2 „Borban az igazság…

„Borban az igazság, hej borban a vigasz!”:

recseg a hangtölcsér vad operett-tavaszt.

Hazug oszlop-szó! Mert Borban a halál van,

gyűlölet-méreg, mint Shakespeare poharában.

Mit énekeltetek koszosak, tetvesek,

rongyosak, éhesek, jövőre-kényesek?,

hüvelykujj-kagylók közt fehér tetűt törve,

s repedt a fénypajzs, mint gyerek hosszú körme.

Ha csillaggal telt meg a bánya, mint az űr

s fönt is űr, lent is űr gigász rézkehelyben:

két űr közt tutajként lengtetek az éjben:

mint zürjén tűzözön láng-itéletében

mítosz-tutajlakók, várva, a gyász kihűl.

S a vágyban több erő, mint az anyatejben.

3 Ahogy falumon áthömpölyögtetek…

Ahogy falumon áthömpölyögtetek

csoszogva, bukdácsolva, galambként bokacsonton tipegve,

hónaljba fűzött karral egymást húzva, rángatva, cipelve,

mint Jézust a hívők, hurcolva a neki-feszületet!

S föl a krumpliföldre a hit-közöny szenvedés-legyező,

mint ráhullatott férgekkel nyüzsgő terebély szőr-palást,

mert az üres krumplifészkekben talán van még valami ehető:

barnabőrű sáros gumó, mogyorónyi feketehimlős növénytojás.

Felhősen széttenyészve, mint világtemetőnyi gond

sétált, csipkedett, túrt, kapált a fekete embervarjú-domb.

S tudtam: ott vagy te is az atom-hemzsegés éhség-erjedésben.

Borban, töviskorona-ágból, mikor szobrodat avattam:

hüvelykujjnyi, vastag rézdrót-fonatot kaptam.

S abból azóta vér csöpög, s hullaszag atomrács bomlás-szitája a rézben.

4 Úgy ömölt a Fő utcán…

Úgy ömölt a Fő utcán egy héten át szemmel, rózsa-orral, pocakkal, szarvval

a ló, a tehén, az ökör, a bika, a malac, a bárány, a gida, a húszcsöcsű anyakoca, a disznókan,

a borjú, a csikó, a juh, a kos, a kecske, a bivaly, a szamár, a feketetökű csődör, az eleven szappan,

hogy kétoldalt vastagon zsíros, enyvesen fényes, sárgán méhviaszos lett a házfal.

A lemezes, vedlett vakolathoz kente szőre kövér zsírját, tompa potroh-tégla faggyú-fényét

a bőgés-tülkölés-nyerítés-bégetés-röfögés-mekegés-zihálás-sikítás-horkanás-láva,

a táltosfej, a rózsapalack-orr, a szőrcsápos fül, a dülledt eres has, a tőgylengés, a far, a vonulás szempillája

s az országút-hópapír csipketűz sarába fekete vízjeleket taposott a patás, körmös özön-állatlét.

Nem téglaszín Minotauruszok, mítoszi Kentaurok kanca-hím emberarcú, bikafejű csorda-robogása

volt ez az űrben, a néma tejút-szitafátyol, a hangtalan űr-fanszőrzet világéj-omlása!

Az ország-kifosztás kanász-tülkét fújta a szolga, a béres, a cseléd, a fogoly, a katona, a hóhér.

Aztán az enyv-utca üres. S a cafatos, szennyhabos, vízjel-bélyeges hótajtékon ürülék-szőnyeg,

mint az Úrnapi virág-út: bogyó, lepény, hurka, gombóc, tojás, a fákon vizelet-fröccsenés sárga gyöngyfüggönye felhő-heg.

Aztán ti folytatok, özönöltetek gőzölögve, mint vágóhíd-vályúban lüktető szívek, habosan csobogó vér.

5 Mint a tűzarany magma-golyó…

Mint a tűzarany magma-golyó lágy burkán csúszva, úszva, szigetekként lebegő

égitest-belső mozaik-dióhéj roppant szikla-belsőcsigaház-lemezek

sík-gömb hátáig tölcséresen kifúrt fordított titáni rézkúp-üreg:

a felszíni bánya. Meteorit-becsapódás földhús-sebtülke levegő!

Kifelé ferde végtelennel táguló óriás vörösréz-süveg körfalában

milliárd légyszem, darázs-szem, bogárszem, lepkeszem, szitakötőszem szikratű-kaktusza,

mint a borostyán-rögbe, az izzás-örökbe dermedt ősföldkor, a látásmirigyfürt-haláltusa.

Mint Isten lukas őrlőfoga, s irizáló aranybélés a szilánkos kör-emelet tágulásban.

Itt hevertetek csontváz-felhők, éhség-felhők, tetű-felhők, földig lesűllyedt hab-álommal,

bakanótákat énekelve, verset, levelet írva, tetvészkedve, vért köpve, vért pisálva,

szőr-palástú bolha-templomok, háton, hason könyökölve, mint csirkelábcsontot: fűszálat rágicsálva.

Vagy puskatussal, korbáccsal ütötten ügetve futottatok, sárga púp-hullám dromedárok.

És nem tudtátok még, hogy gázdoboz-autók, emberégető-kemencék, szögesdrót-palástok.

S szemetek fölött a fagyos űr a mindenség végtelenéig nőtt csillagtömb-gyémánt siratófal.

6 Előbb a zsidókat vitték…

Előbb a zsidókat vitték, löködték üvöltve a timsószínű, favályús, állathúgyszagú marhavagonokba.

Mint kis ősember-csoport a dolog-üres, vágy-hiány földrészeken: vánszorgott az esernyőnyél-görbe nép:

bakancsban, kalucsniban, kofferrel, hátizsákkal, selyemharisnyásan, kézben vitte tűsarkú cipőjét.

S szemük a szögesdrót-rácson otellószőlőfürtfal, a dróttövis-négyzeteken viaszhamvasan áthólyagozva.

Aztán a sváb-szegényeket vitték, tuszkolták a marhavagonokba, rúgva csizmájuk vasholdas hegyével,

kocsilőccsel, géppisztoly-aggyal ütve, nagy botokkal verve, bíborban káromkodva, szégyen-meszelten röhögve.

És nézte a mindkét pokol-gyaloglást kapukban ácsorogva, az ablak csipkefüggönyét ujjheggyel félrebökve

a légy-közönyös nép hatezer pontszemből összetett látómozaik-emlő-pajzs légyarc-szemével.

És közben átzörgött, átzuhogott a két katatón tébolycsönd gyászmenet közt, a jövőt görgetve magával:

tankvassal csörögve, vágtató lovakon hujjogva, hintókkal, szekerekkel, teherautókkal, Sztálin-orgonákkal,

gyalog, nyeregtelen ágaskodó csődörökön harmonikázva: a háború, az okkupálás, a szabadság-hit, felszabadulás-igéret.

És azóta is: háborúk, lágerek, szétfűrészelt emberek, anyából kitaposott magzatok, emberszemekkel pöckölők,

emberfejekkel labdázó eszelős boldogok! S nincs kapu, csak üreggel átfűzött Idő-Szív a bűnös és a bűn között.

És ki váltja meg?, milyen Értelem, miféle Krisztus-halál a bűnös és a bűntelen, a szaporodni szüntelen földgolyónyi emberiséget?

7 Kétdekás, egygrammos…

Kétdekás, egygrammos, félgrammos, 1 hidrogénatomtömegű dalton, atto(10^-18) fájdalom-csomagokból,

9,1 · 10^-31 kg tömegű elektron, egy mól: 6,022 · 10²³ részecske anyagmennyiség kín-csomóiból tűz-szövetté

van összeragasztva a testem, s a csomaghártyák, sejtmembrán-kapuk, receptorok hálófal-cellahomálya ugyanabból,

s a lüktetés-dagadáspontok háromdimenziós millpoints téranyaga fájdalom-töltetté feszűl, kín-tartály felületté.

Gyötrő kínsejt-pontokból az agyvelő, a csontállomány, a tüdőcserje-mélység, a vesehús, a heregomolygás,

a szívtest izomtokja, pillérlemeze, feszítő hárfa-húrjai, a finom küllőseprű, a billentyű-kalap,

a hajam is fáj, ágyékszőröm is fáj, hónaljszőröm is fáj, szempilláim is fájnak, fáj a látás, a körömkitolódás

s fáj az agy neuronszerkezet-katedrálisa, a neuron-csobogás: testem belső szakálla, pupillámban kovács-máglyán vas-patkók izzanak.

Látod, mondanám ha élnél s itt ülnél velem könyvtárdoboz-írószobámban, a mélybőr-karosszékben:

panaszkodom és némán jajgatok, némán, hisz csak leírom s úgy ülök kínjaimban, mint nagy tócsa alvadtvérben.

És hol vagy ha voltál?, és mért nem vagy, hisz voltál? És sírod fájdalmam földje, sírfüved halszálkacsontváz-ólom.

És hogy fájhatott neked még a lélegzet is! Mint a tüdőbetegnek, ha a tüdőrothadás kaverna-sajt-szigetcsoport szakadása

és vérokádás a hajnal és az alkony. S a végső dörgés a mindenségben görög tovább, s világdübörgés hang-távolodása.

Egyetlen robbanás-hang a kozmosz. S mint neutroncsillag: húszmilliárd fényév tág fekete luk a golyórés koponyatarkódon.

8 A csönd közepe ez…

A csönd közepe ez. Nem a csönd széle. A síkcsönd közepe.

Mint rece-vályú körökkel mikro-sűrű hanglemez, fekete térsík.

És nincs játszani gép a zenét, gyémánt-fog tűhegy-körfutása, aminek szúráspontja izzik,

csak a néma hang-vályuk, hallgatás-lécek lapos spirál-köremelete. Csönd-epe.

Ahol a sík dombnak képzeli magát, elnyúlt teve-púpokkal hullám-görbületnek,

az esőfelhő szürke puszta gyűrődés-magányán temetők. Cifra, gőgös pénz-örökléttel belepve.

Zöld műanyag páfrány-tölgylevél-rozmaring-nyuszifül-koszorúk felhőivel a sírok köpenyezve.

Mint foszforeszkáló havas algatelepek, pikkelypajzs-koronák. Mint zöld fodros-pajzsgalléros tüskésgyíkok merednek.

Apró vályogház falábú, ferde cserép-eresze alatt öreg cigányférfi: sárga-púptócsa kalaposgomba,

zsíros, penészes barna kalapban a széken, mint az elszáradt tudat: búboskemence-építés katatón gondja.

Lesz művirág fűteni elég! Hisz minden ég, olvad a földben, a föld fölött: a hulla, a művirág-koszorú, a ganéj-tető.

Koszos gyerek kezében ezüstpénz-kicsi véres hal. Vércsöpp-szemű. És lesz majd tyúk is, tojni, borjazni tehén.

S rothadó barna csönd-kúp a szalmakazal. Gémeskút. Láng-olló kakas. S te úgy heversz halott, szívembe kerítve, a csönd-űr közepén,

mint a két cifraszűr-temető között, híg sártavak, bozótos törpe akácos mellett a virágtalan, kopár, vak zsidótemető.

9 Halottak napja jön most…

Halottak napja jön most. Csontodon fűgyökerek.

Sírod bokros, bozontos akác-bodzaligetben

apró nehéz föld-bárka ponttyal, harcsával telten

és indák, gallyak, törzsek a hal-szemgolyó-erek.

A halszem-tükrözésben. És ecetfa-ősföldkor.

Te úszástalan úszás, halálköd csónak-vermed.

Sírodon sovány felhők: hab-tehenek legelnek.

A föld pikkelye, bőre esőcsillogás-vízpor.

Én vagyok tested sírja, hús-lényedé, mi nincs már.

S bennem csak csontok, bordák, s koponyád mint hínár-

kazal vízmélyben széttört porcelán-kehely részek.

Szétnyílt a barna páfrány varrat-csipkefog cippzár.

S a tarkólemez-csillag lövéslukban moszatnyál.

S szivem fölé vérrózsát teszek, mint aki részeg.

10 A befejezetlen és befejezhetetlen…

A befejezetlen és befejezhetetlen föld-éjszakában,

a barna homokkal töltött barna homokmárvány-szarkofágban

se évszakok, se napszakok, csillagszakok, csak az égitest-belső sötét fagy-hatalma!

És széthullt csontvázad könnyű már, mint havon fekhelynyi sárga szalma.

Önmagával-bezárt koponyád kinyílt a földben, mint harmat-reggelen a tulipán,

öt eres sziromkagylóból tátott kehellyé, s nem zárja láng-süveggé magát, mint este a tulipán,

csúcsos hagymakupola-templomtorony csigaházzá, a csontlemez-görbületek nem csukódnak álomba zártan,

miknek belső falhomorúján az agyér-nyomok, mint földigiliszta redősorvályú csúszásnyoma a sárban.

Te örökre-kinyílt sírmélyi tulipán!, földmélyi fehér virág!, illattalan! Csontkelyhedben homokföld, gyökércérna,

mint fészeknyi vörösfonalféreg-tenyészet, s a homlokod alatti arckoponya csontkeret-szemgödréből

mintha üvegtelen szemüvegkeretből lógna ki csomókban zöld penészfonal, pók hálórács-kürtje lábszövésből.

Örök tulipán, felsőfogsoros arckoponya-szirom, alsó-fogsoros leesett-állkapcsú virrasztás-virág, néma

örök nyitottság!, csont-tulipán, féreg-kehely, gyökér-serleg ott égsz lángtalan a végső éjszakában,

a bolygó-keringés kettős pördület-tömeghatásban. Bolygó-spin virága! S nincs idő, élet, halál! Csak halál-után csönd a tulipánban.

11 Láttam egy szkíta…

Láttam egy szkíta fejedelem szurokkal átitatott, zsalutetős fagerenda-sírkastélyát.

Négyméteres karcsú túlvilág-szekér, halál-kocsi a kastélytetőn, mint a homok-éjszaka Göncölszekere.

Gyöngyház-pikkelyekkel berakott oldala, rúdja, gyöngyházpántos, gyémántszögekkel rügyes küllő-kereke

szikrázott, mint szivárványfonalakból szőtt óriás pókháló-szekér, galaxis-kocsi, amit halandó nem lát.

S a nagyhajú fekete fejedelem a nyílhorda-pusztacsászár a tiszta szobában fűrészbak-asztalon, faorsó-tokban, mint a kitömött halak,

halpikkely-levéltest-köpenyben, mezítláb, halál-tátottan, s száraz fűszéna-csomó állt ki hasoldal-bőrlukából,

ahol a belső szerveket kivették, a bordák alatt a cserzett bőr élet-ürülés szív-alatti bőrtulipán-ánuszából

s a halánték-lukban, szájban, orrlikakban is ezeréves barna fű. S a szemgödrökben zöld smaragdgolyó. A homokhegy alatt.

S a fülcsigákban elszáradt fűhab. S az ajakcimpák penészes bőrlombozatában a fogsor-vigyor, a zománcpatkó-gyümölcs. S a gyöngykesztyűs gyíkláb-kezek

s az elrohadt-gyöngycsizmás lábak. És szívemben nem volt semmi gyász. Smaragd sugárzászölddel nézett a múmia.

Mert akkor ünnep volt a halál. Boldog gyilkos lakodalmi bál, ember-sereg lenyilazás. A túlvilágba így kellett bevonulnia!

És te? És ti? Az egyiket asztalterítőbe csomagolva ölében hozta felesége, lassú, nyikorgó, zörgő paraszt-szekéren,

a csont-haj-bőr-köröm-maradékot, s fújtak a havas sárban tántorgó lovak, a másikat meg se találták, a harmadik penészes katonaládában érkezett.

És sárosak a sírásók. És sáros volt sárga viharkabátod. Versfüzeted vérhúggyal átitatott. És sáros fegyvergolyó-lukak a Yorick-koponyák hátsó csontlemezében.

12 És mennyi halott…

És mennyi halott! Micsoda szent, szörnyű halott-tömeg! Kutakban, folyókban, bánya-járatokban,

mocsár-mezők víz-szilánk ikralap-mélyén, sziklabarlangokban, faluszéli szeméttelep szenny-gödrében,

vasúti sínpályák, országutak, lakótelepek alatt, folyószéli sárgaföldszakadék lemezes agyagredőzetében,

tavak bizsergő sárpenész teknőcpajzs-alján, temető-árkokban, pincékben, barna szántóföld-varratokban.

Férfi, nő, kisfiú, kamaszlány, csecsemő, magzat, újszülött, törpe, púpos, bicebóca, sánta, vízfejű, idióta,

falu bolondja szelíd habogó, húscsőrfejű lila embergólya, egyujjú kampókezű, hisz öt ujja répagyökérré összenőtt

és lángelme, kurva, hülye, ártatlan, gyilkos, fölcsinált kisanya, kétmázsás varangy-nő kapott a Földgolyó-kéregben temetőt:

rothadva állatszarban, ember-hagyaték szemétben, mikróbás, egysejtűekből csillag-űr humuszban az embertörténelem kezdete óta.

Mert tegnap is, ma is, s holnap is bizonyára! Mert mért lenne más az ember-alakú lény, az ember-szívű halandó, ha eddig ilyen volt?

Kés, fejsze, favágó hold-fűrész, dorong, lángban-izzított húszcentis vasszög, ácskapocs, bitó, láb alól kirúgott sámli, szék,

puska, gépfegyver, kard, lándzsa, revolver, kötél van még elég, s náluk bonyolúltabb irtó-eszközök: hidrogén-bomba, atom-ágyú, lézerpisztoly.

Neutron-számszeríj, szupernóva-hőtű nyílpuska! És lett-e boldogabb aki ölt, röhögve gyilkolt, baszva halálra-erőszakolt

kislány-szűzet, vénasszonyt, tízhónapos terhes anyát, mintha egy ringyó sziklatoll-krokodil döfné a sikító rózsakürtbe lila óriástövis péniszét.

S a kitépett szemgolyókat csámcsogta, mint disznó a ringlószilvát. Csütörtök-versemmel motyogom újra: „Ments meg uram minket a gonosztól!”

13 Göndör barna lombhaj…

Göndör barna lombhaj köpenyezte vállam,

akár az elképzelt Jézusnak, hippiknek,

punkoknak. Légy-potroh Petőfi-szakállam.

Tizenhat évemben csak a versek hittek.

Hisz halálra-ítélt voltam akkor én is!

Katonának vittek hadi teherautón.

Szívemben gyémánt-dac, s gyémánt volt a vér is:

mikor hazaszöktem hadi teherautón.

Zsákomban szalonna, kolbász, kenyér, könyvek:

Kant és Tóth Árpád és Oscar Wilde meséi.

S az eső rajtam, mint tűvel tömött párna.

S szökött halott, láttam: bukdosva ömölnek

a zsidó-csillagos tejút tűz-igéi:

s gőz, csont, szőr, vízhólyag-csönd szemgolyó-láva.

14 Fekete volt, gyűrt, ráncos…

Fekete volt, gyűrt, ráncos, hólyagos, ágaskodó szeplős, szőrecsetes hernyóként fölfele görbülő,

kemény, mint csonttülök, szelvénybordás ránclegyező hajlás-kanyarral tubaként bővülő,

mint kormos kályha-könyökcső, még láb-elhagyottan langyos, üresség-fészekkel bűvölő,

füstölgő óriás bőrpipa a nagyujj-bütyköktől, kisujj-tyúkszemektől buborékos bakancs-cipő.

A bakancs-pár! A szétnyílt szárnyvitorlák, bőr-oldallapok közt ék-alakú, gombafej-üresség

s fém-orrlik-párhuzamosból a vastag bakancsfűző háromszög-keretű hárfahúrjai, mint szétnyílt hasi seb fonal-rácsa,

akár egy nagy fekete toll az űrháromszögre terítve, mint nagybőgő-húrok: a szirom-doboz híd-lánca

a láb-üres járó-tok szívpitvarfalai közt feszülve, s bent a sötét, büdös csönd a lábalakú árny-töltelék.

A rakodópart rózsaszín márvány-erkélyén, a pórusos kőnyelv-ajakon állt a két fekete bakancs,

mint halál-oltáron fekete kelyhek, doboz-citerák, tátott, fekete, fogsoros hulla-szájak a Duna szélén

és lomhán csúszott a víz, piszkosan barnán kotyogva és csoszogva, a folyékony kotlós, zörgött, mint rozsdás evőeszközök csörömpölése.

És lassan hömpölygő kövér sárga köd a víz-krokodil folyam-kúszáson. És már se fegyverdördülés, se lövésparancs.

Ott állt a két bakancs. A madárcsőr-orrlikú fűző-pontos bőr-álarc. S éllel egy sárga falevél a lant-húron, s ködpor a levél lepkeszárny-élén.

És csönd volt és irtózat és szégyen. S a két Van Gogh-bakancs két fekete csillag-luk. A város láb-edénye. Nem Martin Heidegger filozófia-tévedése!

15

Halálodból szegény Krisztus-árnyéka költő szívemben házat építettem.

S ez a mésztekervénykürt, héjhártya-trombita, üresség-csőkupac megmaradásom belső csigaháza.

Izom-könny, hús-nyál, idegbozót, sejtszövetizzadmány, vér csönd-épületem fala, spirál-űre, váza.

S a te bomlás-vizenyőd, rothadás bőr-szagod, hát-verejtéked a szálkás fán, s az atomszerkezet-bent szögekben.

Virrasztalak, amíg élek! Ravatal-gyertyáid a csillagok. A ponttűz-égitestek. Kvadrillió kozmikus gyertyaláng.

Zsíros viaszfényük arcomra csöpög. Puha viaszkelyhükbe mártom ujjhegyeim, mint forró gyertyaláng-tőbe a gyermek

s ujjhegyeimen áttetsző, vékony, ujjléc-redős kagylókká, gyűszűkké, sisakokká, süvegekké dermednek a viaszvér gyertyakönnyek.

Ölembe vennélek, mint halott megváltó-fiát az anyja. De sírodban már csak koponya-törmelék, hajpenész, csípőcsonk-szilánk.

Jövök, megyek, élek, táplálkozom, ürítek, alszom, verset írok, temetek, s boldog vagyok a test-test szerelemben

s majd meghalok én is. Halálodnál könnyebb, vagy bonyolúltabb, nehezebb halállal. Mikor? Honnan is tudhatná ezt a halandó?

Megváltanálak, mint a Jézus. De csak megváltás-hűségem van, nincs későbbi föltámadás! Hisz te is megváltottál engem.

Ha éjszakám kinyitom, mint a mese-ajtót, ahová Griffmadár vitt: szitakötő-lávaként ömlik rám a mulandó

s gigászi hő-tömbök szivárvány-dugattyúi löknek hanyatt. S márvány-mélyből dühöng rám a pokol-morgás.

Mint gépházból. Halott vagy? Mint titán óriás-szíve ver idő-szíved. Tarkón lőttek. S élő örökléted lett a végső megoldás.

16 Az egyik Häftling, fiatal férfi…

Az egyik Häftling, fiatal férfi, a tompa, hósáros országút-menetből hátizsákját ledobva kiugrott:

futott a kukoricaszár-töves sündombra föl, szállt, szökellt, óriás híd-ívekkel röpült, mint a zöld sáska,

skarlát-eres zöld hártyaszárnyakat lobbantva szinte, s világított a zöld papírbőrben a vízjel-vitorláshajó, az erek vízedény-kapilláris szétfutása,

mint a magzatvízben kuporgó gyermek viaszhúsán átlátszó vörös erezet hálóhorgolás emberalakja, a mellkas, a kéz, a láb, a szemhéj, a homlok.

Két óriás zsákcsizma-talppal toppantva, mint a kenguru ugrott, elnyúlva négy viasz-rozmaring végtaggal,

mint tóban a hínárfészekről békalencsenyál-kásába ugró kecskebéka. És üvöltött az őr: „Pass auf, der Jude springt!”

És gyorsabb volt az az életért-futás, mint a tíz másodpercen belüli síkrohanás, a lucskos győzelem-robogás, az olimpiai sprint!

Aztán gyors, célzott lövés, vállhoz emelt puskával, a golyó a hát szív-táján csapódott a szökevénybe, gyűrűző füsttel, durranás-utóhanggal.

Vagy géppisztoly volt? S a háton kereszt-alakú seb-luksorból csomósan fröcskölt ki a vér, mint a paradicsom-húslé-szakáll sajka-szitában,

mint Ciano gróf hátából, egy falnak támlával fordított tonettszéken lovagolva ült, háta működő Hold-vulkán, a moziban láttam.

De őt, a fiatal zsidót, a menekülőt a levegőben érte a lövés, s hullás-spirállal elcsavarodott, mint vízbe visszahulló delfin, kinagyított film-lassításban.

Mintha a télbe, a jégbe fúrnának ferdén vascsavart!! És hanyatt zuhant és nyitott szája rózsakék vérhabbuborékkal telt meg.

Fogsorai közt lucskos vérdália, alvadó rózsafej. Még másnap is ott feküdt a sárga kukoricakéve-kúpok között, a halál-újszülött, a gátszakadás-véres gyermek.

S mint emberégetés hamuja a hó. Aztán fagytiszta éj. S szemgolyószélig kupola-tág gnu-pupilláján hemzsegő csillagmilliárd. Mint a tetvek.

17 Mit tettem? Hisz mit is tehettem…

Mit tettem? Hisz mit is tehettem? A ködnyirkos, köd-özön télben a faluszéli réten ácsorgó költő-kamasz.

Hisz otthon lett volna lenni jó! De otthon nem volt lenni jó, a vérköhögésben, részeg, baltás veszekedésben.

Hát a jegenyés, nyárfás, nádas rét-patak finom, jégtű-síkhalmazmintás bőrét föltépve kotorásztam az űrhideg vízmélyben,

a hínáros, moszatos, nyálmohos folyadékban, a vízmeder kagylós, csíboros, piócás, csigahéjas, nádgyökér-tyúklábas enyvmocsarában keresve a tavaszt.

Hogy a nyálkapenészes, víz-visszeres, levegőhólyag-molekulás zöldszőrű mocsárpaplanba bújt csoda-állatot megtaláljam:

a tarajosgőte-hímet, a csődörüstökös kocsonya-táltost, akinek aranypettyezés-lángtollak, kékszeplő-láncvasingek gyertyahúsába szorúlva,

a belső lovagpáncélruha, s taréjcsipkéje nyaktól farok-tőig liliomszirom, s szeme, mintha piros csipkebogyó sárga növénypapircsillag-kalapos fejébe aranyfejű gombostű szúrva,

szemhéjtalan ribizliszem, s a vörös szembőr alatt a fénylő erek bozót-háromdimenzió-vízhajszálak a szem sárga zselé-gyomrában.

Mellettem száraz barna fű, jégcsipkévé átfinomodott hóernyő-szemfödőkkel a havas fűtalajig púposan lenyomva,

mint nagy széles fehér zománctollak, deres nádcímer, barna bársonyszőr nádfejgyertyák, csontváz-kaszáspókok hószerkezetből,

celofánszobor-üres szelvénybordás szöcske-huszár, mint kanalas daru, cérnaszögesdrót-lábakból, gyűrűemelet hajszál-szarvakból, porckorongos szalmacsövekből.

És akkor jött a bőrkorbáccsal, csikós-ostorral, ordítozással hajtott omló, áradó, bukdácsoló, tántorgó, támolygó gyalogmenet, folyamdeltaként a halál felé folyva.

És testemen, mint kezemen a szemölcsök: millió szemgolyó nőtt, fejbúbomtól lábfejemig fekete-óriás szemgolyó-rügyezés lettem.

És nézett millió szemem, s millió pupillám kamasz-szívembe csordította látomás-rettenetem. És semmitse tettem. És semmitse tehettem.

18

És tudtok-e, tudtok-e megbocsájtani

a köd-réten néző bonyolult kamasznak,

kiben a mindenség csíra-halmazai,

mintha fiatal fa készül a tavasznak?

Aki körül habos ködben lebegő rét,

aki egész testtel egyetlen pupilla,

s lényében növeszti börtönét és őrét

s mint karfiol-szemölcs: szívén gyász-papilla.

Mint összetett légyszem, pontszemek félgömbje:

léte kín-szorongás-dühpont prizma-köteg

s látása térgörbe osztott mélységekből.

S nézés-millióból kozmosz látás-tömbje

sors-rács világ-ketrec, s bent világ-rengeteg.

S emberisége majd: megváltás a bűnből.

19 Nem a négyökrös szekér…

Nem a négyökrös szekér, a puszta-pupillán ballagó, a tejút omlásfátylában fehér, csillagválasztó Petőfi Sándorral s Erzsikével,

nem a négyökrös szekér nyikorgott zötyögve az éji országúton csillagcsipketűz-űr menyasszonyfátyollal beborítva

az álmodozás-esküvőn, az izgalom-izzadt kezek-csókja úton, mikor lábszárak, térdek, combok, testoldalak egymáshoz szorítva

s oly mélyen és tisztán hullt rájuk a sziporka-éj, mint a havazás, s szempillájuk, hajuk, s az ökörhát, ökörfül, ökörszarv szikrázik hópihével.

Nem is úgy, mint a honfoglalók fakorong-kerekű szekere talán, asszonyokkal, gyerekekkel, csecsszopókkal, terhes anyákkal

s hömpölygött, folyt, áramlott a több-módozatú állatcsorda, s a hazát-kereső ember-nyáj, a baktató fáradt földműves, a tegzes, íjas, nyilas lovas-horda,

apró méneken, törpe csődörökön, fanyereggel, borda-kupolás bőrsisakokkal, pajzsokkal, kardokkal, ügetve, előre-futva lovagolva,

az Ázsiát-elhagyók, a tajtékos lovakon futva hátrafele nyilazók, a nomád kentaurok, szívükben tajgákkal, tundrákkal, sivataggal, fű-pusztasággal.

De kétlovas, zöldrefestett katona-szekér, hadsereg-parasztkocsi csörgött, csikorgott az országút hómocsok-sarában

s a kerékvasakon, lovak patáin sárga hó-rózsakoszorúk, mintha pihéje, madártolla nőtt volna a pántoknak, küllőknek, kerékagyaknak, lábbal-telt szarukelyheknek

s csörömpölt a szekér s Európa pokol-menete síkban ömölve legyezősen zuhogott, mint záporbuborék-szemhólyag villám-csatában.

Ment a halál-szénásszekér! S a keréklőcsöt fogva a vánszorgók, a száműzve hazát-elhagyók, s a szekéren tömegsír-emberboglya:

egymáson halomba a betegek, köhögők, vér-köpők, vér-szemgolyó-vakok, ruhás csontvázak, pajeszos, Mózes-szakállas a fa-félhold vasrúd-félkosár saroglya,

mint óriás rácskoporsó! S mint vadászaton lelőtt véres őz hátsó, hasított körmű lábai, a saroglyára hasalt rab bakancsai az útsarat gereblyézve kerepeltek.

20 Mózes-szakállakból moha-erdő…

Mózes-szakállakból moha-erdő, páfrány-erdő, mimóza-erdő, füsthínár-erdő, agancspáfrány-erdő,

göndör szőrpikkelypajzs, lepkeáll-pödörnyelvcsiga sírkőhalom, cilinder, keménykalap, svájcisapka az eleven temetőként döcögő szekéren.

S mint szőlőfürtökkel telten púpos bolygókeringés-ovális gyűjtőkád az egylovas hosszú stráfszekéren:

emberszemek, piros és sárga víz-erekkel, nyirok-erekkel hús-belsejű golyók halmazata a saroglya vas-esernyő.

S a gyeplőt fogó kocsis, a közkatona, s a hóbőrű, jég-tojáshéjas útsárban cuppogó csizmás, lószarszín-köpenyes,

zöld páncélsisakos őrkatona: a géppisztolyos vonuló kerítés: dóznit vett elő, gyufát, rágyújtott s azt figyelte:

parancsra, vagy önként kit kell majd lelőni, nem érdekelte Isten, Sátán, Menny, Pokol, a Szűzmenzesz lelke,

orrlikain a füstöt kifújta, mint két hosszú fehér vatta-trombitát. S nézte az emberkazlat, mint ki a tisztítótűzben halottnak való lelket keres.

Ment az önmaga-éjszakában. S mint a cikkanó denevér, ha apró, turcsi malac-kutyafejéből ultrahangot lő ki

s az visszaverődik az ehető, ölhető páncélosról, púderkönny-puháról óriás skarlát-küllős rubint-esernyős hő-kagyló fülébe

s ultrahang nyíl-fonalán az áldozatra csap, mintha hőtű-lézerfénnyel szögezné a hőtérkép-fölizzót szája boxer-fogsoros bíbor nyál-kelyhébe.

Így száll a katona, a csontvázcikkely-bőrszárnyas éj-belső telhetetlen lakoma, a ragadozó szelíd vámpír-moha az önmaga-éjszakában.

A forró hő-szúrás ultrahangú vadász. Pedig csak gyalogol, cigarettát szív. S nem tudja: világmindenség-erő van az Időt agyukba temetők Sámson-hajában.

S himlő-kráteres arany kopasztott csirketest az alkony. S telenő fekete pihékkel. S én nézek. S lila a kelő hold, mintha akasztott a nyelvét kiölti.

21 Mit tegyek, mert mindezt láttam…

Mit tegyek, mert mindezt láttam?

Dideregve, kiskabátban.

Vályogfal mellett lapulva.

Pálmaként elétek hullva.

Pedig ti nem szamárháton

mentetek diadal-úton

Jeruzsálembe, ragyogva!

Halál-út gyász-pálmám tolla.

Mint ős-kín ősborostyánban

dermedek időmbe zártan:

szivárványhíd zöld légyszemben.

Sorsom: kozmosz-súlya könnycsepp,

ég, mint kézben, lábban szög-seb,

Isten-súly könny Krisztus-szemben.

22 Földrengés, özöneső, tornádó…

Földrengés, özöneső, tornádó, tájfun, szökőár, árvíz, hurrikán, ciklon, aszály, homokvihar, vulkán-tűzvihar, csillagzápor,

földcsuszamlás iszap-emelet temető, városvastag lávabugyogás tűzmocsár-köpeny, parázs-eső, kén-eső,

a föllázadt óceán vér-virág fenékhomályig rengő vízmárvány-csődörménes ágaskodása a szakadék-magasság tajték-koszorújából,

terpedt, mérgező világűr-tág gázfelhő-gombák tűzgyűrűs köd-kalapja, a kopasz égen hamu-sapka, jégkorszak világbőre kövér csönd-mező.

Szikrázó jégzsírból fehér toronyfelhő-magas csönd-sivatag. Ezt kapod jutalmúl ostoba történelem-létedért emberiségem!

Te ártatlan természet szülte bűnös természet, megszülő élet-bolygódtól, a Nap körül keringő csöpp körte-ponttól, izzó tüdővel.

Vagy a kozmikus törvény ovális huzalgyűrűzés-véletlenét: ha ősnagy üstökös, meteorit csapódik a Földgolyóba vak ütközésben,

s elpárolog a bolygó, mint a harmat, mert hárommilliárd hidrogénbomba robbanás-dühéből az űr-kő halál-hatalma a hő-erővel.

Vagy a robbanásban széttört bolygó görbekúp-tömbjei, tűz-szívig szilánkjai, földrész-cserepei az űrben távolodva szállnak,

fénygömb-sugáralakban, mint pont-prizmáira szétesett légyszem, egyre messzebb zuhanva, egyre távolabb végtelenekbe izzás-átokkal suhanva,

égitest-keringésvonalak összefüggés-rendjét tépve, mint pókhálót, a mindenség-hálózat egyre bővebb rács-dimenzióit átvarrva törmelék-tömegükkel.

És a bolygó-töredékeken minden, ami volt! És minden hamu, minden halott, minden temető! És kőbe-sült, tűzbe-szenesült természet-árnyak.

Ennyi jelen!, és ennyi jövőnk-lehet nem elég: tiszta, bűnös, kőszamár-buta emberiség? Aki önmagad láng-poklának tigris-fogától harapva!

És hogy számolsz el szívedben a Keresztre-feszítettel, szemgolyóidban a vér-ezüsttel, liliomkehely-finom orrlikaidban az emberégető-kemence-füsttel?

23

Kihímeztem hát a fehér gyászkendőt, fekete fonalakkal, fekete csipke-négyzetekkel, fekete varratokkal,

egymás száraihoz, ágaihoz szorosan simuló, egymáshoz derékszögben szorúlt fonaljelükkel sík térré táguló fekete keresztekkel,

a gyász-puzzle rejtvény-játék, a fekete összerakósdi hímzés-freskó fekete pamut-mozaik rács-ablakokkal:

fekete szenvedés-térkép, fekete stáció-vonulás, a megesett történelemmel szövött kép, árny-rajzolat hullás-tetemekkel.

Ó, ez a gyászhímzés fekete kép! Fekete szorzás! Fekete összeadás! Fekete szorzójelek, fekete összeadás-jelek egymáshoz préselt

torlódás-síktömege megaláztatás-vonulat és tágfekete csipkesík halál-édenkertté dermedt csoszogás-táj, iszonyat-tér,

ahol a megfordítva jó rettenet!, mert Éden a halál, s élni még pokol!, s reménytelen aki él még, s mosolyog a már kivégzett!,

mert nem kell a kiűzetésre várnia már, s fogsorában zöld papírpéppé rágott fűszál, s világító vízkapilláris-toll, hajszálcső-lándzsahegy a levélcsúcsban a sárga visszér.

S ami a feketehímzés gyászképen bárányfelhősen fehér, jégrepedésként, sarlósan, kanyarulatosan, lombrésekben, apró buborék-öblökben világít,

fehér háromszög-halmazokban terül, mint Hantai Simon kifeszített gyűrés-képén a fehér szilánk-lomb a narancsban, a lilában, a kékben:

mint nyitott tömegsíron a frissen lehullott hó. S a hóból kiálló meztelenek: arcok, kezek, lábak, tarkók. A tél a pupillákra állt itt!

S a szempillákon fehér horgoláscsipke-csillagkeresztekké fagyott víz, piciny monstranciákká. S a hópelyhek izzó sziromtutajok a könny-vér-lepedéken.

S a feketehímzés fehér gyászkendő alvilág-éjébe leszállva ott megyek én is. Orfeuszként gyalogolva, múltam jövőjébe nem nézve hátra.

S most ráterítem a gyászhímzés-világkendőt, mint vérrel és halállal telt kehelyre: lövésluk-tarkós, száraz, szappangömb-sárga, földszemgolyós világűr-koponyádra.