Pupillák

Gyászhímzés-kendő Radnóti Miklós koponyáján

23 szonett¹

1 Mint a Föld szívéig…

Mint a Föld szívéig kúp-titán réztölcsér,

belső falán sűrű tág út-spirálissal,

felszínig gyűrű-bő rézérc-útpadokkal:

tátong a réz-örvény fénykút bánya-körtér.

Lent munka-matatás retina-pokolban

s a nyersérc-szállító csajkás teherautók

Küklopsz-szem nagy gumikereke csillámpont,

mint a hangyaszem, ha morzsáin nap robban.

A kiherélt szemű Sátán szemgödrének

héjperemén állok, mint mészderes, sziksós

pusztafű, kő-sás, mint te: Radnóti Miklós.

Tölcsérfalon holtak nyüzsgés-függönye ráng,

mint hangyaboly kráter-szorgalma. Lepkének

szárnyhónalj-erében naptűz-atommáglyák.

2 „Borban az igazság…

„Borban az igazság, hej borban a vigasz!”:

recseg a hangtölcsér vad operett-tavaszt.

Hazug oszlop-szó! Mert Borban a halál van,

gyűlölet-méreg, mint Shakespeare poharában.

Mit énekeltetek koszosak, tetvesek,

rongyosak, éhesek, jövőre-kényesek?,

hüvelykujj-kagylók közt fehér tetűt törve,

s repedt a fénypajzs, mint gyerek hosszú körme.

Ha csillaggal telt meg a bánya, mint az űr

s fönt is űr, lent is űr gigász rézkehelyben:

két űr közt tutajként lengtetek az éjben:

mint zürjén tűzözön láng-itéletében

mítosz-tutajlakók, várva, a gyász kihűl.

S a vágyban több erő, mint az anyatejben.

3 Ahogy falumon áthömpölyögtetek…

Ahogy falumon áthömpölyögtetek

csoszogva, bukdácsolva, galambként bokacsonton tipegve,

hónaljba fűzött karral egymást húzva, rángatva, cipelve,

mint Jézust a hívők, hurcolva a neki-feszületet!

S föl a krumpliföldre a hit-közöny szenvedés-legyező,

mint ráhullatott férgekkel nyüzsgő terebély szőr-palást,

mert az üres krumplifészkekben talán van még valami ehető:

barnabőrű sáros gumó, mogyorónyi feketehimlős növénytojás.

Felhősen széttenyészve, mint világtemetőnyi gond

sétált, csipkedett, túrt, kapált a fekete embervarjú-domb.

S tudtam: ott vagy te is az atom-hemzsegés éhség-erjedésben.

Borban, töviskorona-ágból, mikor szobrodat avattam:

hüvelykujjnyi, vastag rézdrót-fonatot kaptam.

S abból azóta vér csöpög, s hullaszag atomrács bomlás-szitája a rézben.

4 Úgy ömölt a Fő utcán…

Úgy ömölt a Fő utcán egy héten át szemmel, rózsa-orral, pocakkal, szarvval

a ló, a tehén, az ökör, a bika, a malac, a bárány, a gida, a húszcsöcsű anyakoca, a disznókan,

a borjú, a csikó, a juh, a kos, a kecske, a bivaly, a szamár, a feketetökű csődör, az eleven szappan,

hogy kétoldalt vastagon zsíros, enyvesen fényes, sárgán méhviaszos lett a házfal.

A lemezes, vedlett vakolathoz kente szőre kövér zsírját, tompa potroh-tégla faggyú-fényét

a bőgés-tülkölés-nyerítés-bégetés-röfögés-mekegés-zihálás-sikítás-horkanás-láva,

a táltosfej, a rózsapalack-orr, a szőrcsápos fül, a dülledt eres has, a tőgylengés, a far, a vonulás szempillája

s az országút-hópapír csipketűz sarába fekete vízjeleket taposott a patás, körmös özön-állatlét.

Nem téglaszín Minotauruszok, mítoszi Kentaurok kanca-hím emberarcú, bikafejű csorda-robogása

volt ez az űrben, a néma tejút-szitafátyol, a hangtalan űr-fanszőrzet világéj-omlása!

Az ország-kifosztás kanász-tülkét fújta a szolga, a béres, a cseléd, a fogoly, a katona, a hóhér.

Aztán az enyv-utca üres. S a cafatos, szennyhabos, vízjel-bélyeges hótajtékon ürülék-szőnyeg,

mint az Úrnapi virág-út: bogyó, lepény, hurka, gombóc, tojás, a fákon vizelet-fröccsenés sárga gyöngyfüggönye felhő-heg.

Aztán ti folytatok, özönöltetek gőzölögve, mint vágóhíd-vályúban lüktető szívek, habosan csobogó vér.

5 Mint a tűzarany magma-golyó…

Mint a tűzarany magma-golyó lágy burkán csúszva, úszva, szigetekként lebegő

égitest-belső mozaik-dióhéj roppant szikla-belsőcsigaház-lemezek

sík-gömb hátáig tölcséresen kifúrt fordított titáni rézkúp-üreg:

a felszíni bánya. Meteorit-becsapódás földhús-sebtülke levegő!

Kifelé ferde végtelennel táguló óriás vörösréz-süveg körfalában

milliárd légyszem, darázs-szem, bogárszem, lepkeszem, szitakötőszem szikratű-kaktusza,

mint a borostyán-rögbe, az izzás-örökbe dermedt ősföldkor, a látásmirigyfürt-haláltusa.

Mint Isten lukas őrlőfoga, s irizáló aranybélés a szilánkos kör-emelet tágulásban.

Itt hevertetek csontváz-felhők, éhség-felhők, tetű-felhők, földig lesűllyedt hab-álommal,

bakanótákat énekelve, verset, levelet írva, tetvészkedve, vért köpve, vért pisálva,

szőr-palástú bolha-templomok, háton, hason könyökölve, mint csirkelábcsontot: fűszálat rágicsálva.

Vagy puskatussal, korbáccsal ütötten ügetve futottatok, sárga púp-hullám dromedárok.

És nem tudtátok még, hogy gázdoboz-autók, emberégető-kemencék, szögesdrót-palástok.

S szemetek fölött a fagyos űr a mindenség végtelenéig nőtt csillagtömb-gyémánt siratófal.

6 Előbb a zsidókat vitték…

Előbb a zsidókat vitték, löködték üvöltve a timsószínű, favályús, állathúgyszagú marhavagonokba.

Mint kis ősember-csoport a dolog-üres, vágy-hiány földrészeken: vánszorgott az esernyőnyél-görbe nép:

bakancsban, kalucsniban, kofferrel, hátizsákkal, selyemharisnyásan, kézben vitte tűsarkú cipőjét.

S szemük a szögesdrót-rácson otellószőlőfürtfal, a dróttövis-négyzeteken viaszhamvasan áthólyagozva.

Aztán a sváb-szegényeket vitték, tuszkolták a marhavagonokba, rúgva csizmájuk vasholdas hegyével,

kocsilőccsel, géppisztoly-aggyal ütve, nagy botokkal verve, bíborban káromkodva, szégyen-meszelten röhögve.

És nézte a mindkét pokol-gyaloglást kapukban ácsorogva, az ablak csipkefüggönyét ujjheggyel félrebökve

a légy-közönyös nép hatezer pontszemből összetett látómozaik-emlő-pajzs légyarc-szemével.

És közben átzörgött, átzuhogott a két katatón tébolycsönd gyászmenet közt, a jövőt görgetve magával:

tankvassal csörögve, vágtató lovakon hujjogva, hintókkal, szekerekkel, teherautókkal, Sztálin-orgonákkal,

gyalog, nyeregtelen ágaskodó csődörökön harmonikázva: a háború, az okkupálás, a szabadság-hit, felszabadulás-igéret.

És azóta is: háborúk, lágerek, szétfűrészelt emberek, anyából kitaposott magzatok, emberszemekkel pöckölők,

emberfejekkel labdázó eszelős boldogok! S nincs kapu, csak üreggel átfűzött Idő-Szív a bűnös és a bűn között.

És ki váltja meg?, milyen Értelem, miféle Krisztus-halál a bűnös és a bűntelen, a szaporodni szüntelen földgolyónyi emberiséget?

7 Kétdekás, egygrammos…

Kétdekás, egygrammos, félgrammos, 1 hidrogénatomtömegű dalton, atto(10^-18) fájdalom-csomagokból,

9,1 · 10^-31 kg tömegű elektron, egy mól: 6,022 · 10²³ részecske anyagmennyiség kín-csomóiból tűz-szövetté

van összeragasztva a testem, s a csomaghártyák, sejtmembrán-kapuk, receptorok hálófal-cellahomálya ugyanabból,

s a lüktetés-dagadáspontok háromdimenziós millpoints téranyaga fájdalom-töltetté feszűl, kín-tartály felületté.

Gyötrő kínsejt-pontokból az agyvelő, a csontállomány, a tüdőcserje-mélység, a vesehús, a heregomolygás,

a szívtest izomtokja, pillérlemeze, feszítő hárfa-húrjai, a finom küllőseprű, a billentyű-kalap,

a hajam is fáj, ágyékszőröm is fáj, hónaljszőröm is fáj, szempilláim is fájnak, fáj a látás, a körömkitolódás

s fáj az agy neuronszerkezet-katedrálisa, a neuron-csobogás: testem belső szakálla, pupillámban kovács-máglyán vas-patkók izzanak.

Látod, mondanám ha élnél s itt ülnél velem könyvtárdoboz-írószobámban, a mélybőr-karosszékben:

panaszkodom és némán jajgatok, némán, hisz csak leírom s úgy ülök kínjaimban, mint nagy tócsa alvadtvérben.

És hol vagy ha voltál?, és mért nem vagy, hisz voltál? És sírod fájdalmam földje, sírfüved halszálkacsontváz-ólom.

És hogy fájhatott neked még a lélegzet is! Mint a tüdőbetegnek, ha a tüdőrothadás kaverna-sajt-szigetcsoport szakadása

és vérokádás a hajnal és az alkony. S a végső dörgés a mindenségben görög tovább, s világdübörgés hang-távolodása.

Egyetlen robbanás-hang a kozmosz. S mint neutroncsillag: húszmilliárd fényév tág fekete luk a golyórés koponyatarkódon.

8 A csönd közepe ez…

A csönd közepe ez. Nem a csönd széle. A síkcsönd közepe.

Mint rece-vályú körökkel mikro-sűrű hanglemez, fekete térsík.

És nincs játszani gép a zenét, gyémánt-fog tűhegy-körfutása, aminek szúráspontja izzik,

csak a néma hang-vályuk, hallgatás-lécek lapos spirál-köremelete. Csönd-epe.

Ahol a sík dombnak képzeli magát, elnyúlt teve-púpokkal hullám-görbületnek,

az esőfelhő szürke puszta gyűrődés-magányán temetők. Cifra, gőgös pénz-örökléttel belepve.

Zöld műanyag páfrány-tölgylevél-rozmaring-nyuszifül-koszorúk felhőivel a sírok köpenyezve.

Mint foszforeszkáló havas algatelepek, pikkelypajzs-koronák. Mint zöld fodros-pajzsgalléros tüskésgyíkok merednek.

Apró vályogház falábú, ferde cserép-eresze alatt öreg cigányférfi: sárga-púptócsa kalaposgomba,

zsíros, penészes barna kalapban a széken, mint az elszáradt tudat: búboskemence-építés katatón gondja.

Lesz művirág fűteni elég! Hisz minden ég, olvad a földben, a föld fölött: a hulla, a művirág-koszorú, a ganéj-tető.

Koszos gyerek kezében ezüstpénz-kicsi véres hal. Vércsöpp-szemű. És lesz majd tyúk is, tojni, borjazni tehén.

S rothadó barna csönd-kúp a szalmakazal. Gémeskút. Láng-olló kakas. S te úgy heversz halott, szívembe kerítve, a csönd-űr közepén,

mint a két cifraszűr-temető között, híg sártavak, bozótos törpe akácos mellett a virágtalan, kopár, vak zsidótemető.

9 Halottak napja jön most…

Halottak napja jön most. Csontodon fűgyökerek.

Sírod bokros, bozontos akác-bodzaligetben

apró nehéz föld-bárka ponttyal, harcsával telten

és indák, gallyak, törzsek a hal-szemgolyó-erek.

A halszem-tükrözésben. És ecetfa-ősföldkor.

Te úszástalan úszás, halálköd csónak-vermed.

Sírodon sovány felhők: hab-tehenek legelnek.

A föld pikkelye, bőre esőcsillogás-vízpor.

Én vagyok tested sírja, hús-lényedé, mi nincs már.

S bennem csak csontok, bordák, s koponyád mint hínár-

kazal vízmélyben széttört porcelán-kehely részek.

Szétnyílt a barna páfrány varrat-csipkefog cippzár.

S a tarkólemez-csillag lövéslukban moszatnyál.

S szivem fölé vérrózsát teszek, mint aki részeg.

10 A befejezetlen és befejezhetetlen…

A befejezetlen és befejezhetetlen föld-éjszakában,

a barna homokkal töltött barna homokmárvány-szarkofágban

se évszakok, se napszakok, csillagszakok, csak az égitest-belső sötét fagy-hatalma!

És széthullt csontvázad könnyű már, mint havon fekhelynyi sárga szalma.

Önmagával-bezárt koponyád kinyílt a földben, mint harmat-reggelen a tulipán,

öt eres sziromkagylóból tátott kehellyé, s nem zárja láng-süveggé magát, mint este a tulipán,

csúcsos hagymakupola-templomtorony csigaházzá, a csontlemez-görbületek nem csukódnak álomba zártan,

miknek belső falhomorúján az agyér-nyomok, mint földigiliszta redősorvályú csúszásnyoma a sárban.

Te örökre-kinyílt sírmélyi tulipán!, földmélyi fehér virág!, illattalan! Csontkelyhedben homokföld, gyökércérna,

mint fészeknyi vörösfonalféreg-tenyészet, s a homlokod alatti arckoponya csontkeret-szemgödréből

mintha üvegtelen szemüvegkeretből lógna ki csomókban zöld penészfonal, pók hálórács-kürtje lábszövésből.

Örök tulipán, felsőfogsoros arckoponya-szirom, alsó-fogsoros leesett-állkapcsú virrasztás-virág, néma

örök nyitottság!, csont-tulipán, féreg-kehely, gyökér-serleg ott égsz lángtalan a végső éjszakában,

a bolygó-keringés kettős pördület-tömeghatásban. Bolygó-spin virága! S nincs idő, élet, halál! Csak halál-után csönd a tulipánban.

11 Láttam egy szkíta…

Láttam egy szkíta fejedelem szurokkal átitatott, zsalutetős fagerenda-sírkastélyát.

Négyméteres karcsú túlvilág-szekér, halál-kocsi a kastélytetőn, mint a homok-éjszaka Göncölszekere.

Gyöngyház-pikkelyekkel berakott oldala, rúdja, gyöngyházpántos, gyémántszögekkel rügyes küllő-kereke

szikrázott, mint szivárványfonalakból szőtt óriás pókháló-szekér, galaxis-kocsi, amit halandó nem lát.

S a nagyhajú fekete fejedelem a nyílhorda-pusztacsászár a tiszta szobában fűrészbak-asztalon, faorsó-tokban, mint a kitömött halak,

halpikkely-levéltest-köpenyben, mezítláb, halál-tátottan, s száraz fűszéna-csomó állt ki hasoldal-bőrlukából,

ahol a belső szerveket kivették, a bordák alatt a cserzett bőr élet-ürülés szív-alatti bőrtulipán-ánuszából

s a halánték-lukban, szájban, orrlikakban is ezeréves barna fű. S a szemgödrökben zöld smaragdgolyó. A homokhegy alatt.

S a fülcsigákban elszáradt fűhab. S az ajakcimpák penészes bőrlombozatában a fogsor-vigyor, a zománcpatkó-gyümölcs. S a gyöngykesztyűs gyíkláb-kezek

s az elrohadt-gyöngycsizmás lábak. És szívemben nem volt semmi gyász. Smaragd sugárzászölddel nézett a múmia.

Mert akkor ünnep volt a halál. Boldog gyilkos lakodalmi bál, ember-sereg lenyilazás. A túlvilágba így kellett bevonulnia!

És te? És ti? Az egyiket asztalterítőbe csomagolva ölében hozta felesége, lassú, nyikorgó, zörgő paraszt-szekéren,

a csont-haj-bőr-köröm-maradékot, s fújtak a havas sárban tántorgó lovak, a másikat meg se találták, a harmadik penészes katonaládában érkezett.

És sárosak a sírásók. És sáros volt sárga viharkabátod. Versfüzeted vérhúggyal átitatott. És sáros fegyvergolyó-lukak a Yorick-koponyák hátsó csontlemezében.

12 És mennyi halott…

És mennyi halott! Micsoda szent, szörnyű halott-tömeg! Kutakban, folyókban, bánya-járatokban,

mocsár-mezők víz-szilánk ikralap-mélyén, sziklabarlangokban, faluszéli szeméttelep szenny-gödrében,

vasúti sínpályák, országutak, lakótelepek alatt, folyószéli sárgaföldszakadék lemezes agyagredőzetében,

tavak bizsergő sárpenész teknőcpajzs-alján, temető-árkokban, pincékben, barna szántóföld-varratokban.

Férfi, nő, kisfiú, kamaszlány, csecsemő, magzat, újszülött, törpe, púpos, bicebóca, sánta, vízfejű, idióta,

falu bolondja szelíd habogó, húscsőrfejű lila embergólya, egyujjú kampókezű, hisz öt ujja répagyökérré összenőtt

és lángelme, kurva, hülye, ártatlan, gyilkos, fölcsinált kisanya, kétmázsás varangy-nő kapott a Földgolyó-kéregben temetőt:

rothadva állatszarban, ember-hagyaték szemétben, mikróbás, egysejtűekből csillag-űr humuszban az embertörténelem kezdete óta.

Mert tegnap is, ma is, s holnap is bizonyára! Mert mért lenne más az ember-alakú lény, az ember-szívű halandó, ha eddig ilyen volt?

Kés, fejsze, favágó hold-fűrész, dorong, lángban-izzított húszcentis vasszög, ácskapocs, bitó, láb alól kirúgott sámli, szék,

puska, gépfegyver, kard, lándzsa, revolver, kötél van még elég, s náluk bonyolúltabb irtó-eszközök: hidrogén-bomba, atom-ágyú, lézerpisztoly.

Neutron-számszeríj, szupernóva-hőtű nyílpuska! És lett-e boldogabb aki ölt, röhögve gyilkolt, baszva halálra-erőszakolt

kislány-szűzet, vénasszonyt, tízhónapos terhes anyát, mintha egy ringyó sziklatoll-krokodil döfné a sikító rózsakürtbe lila óriástövis péniszét.

S a kitépett szemgolyókat csámcsogta, mint disznó a ringlószilvát. Csütörtök-versemmel motyogom újra: „Ments meg uram minket a gonosztól!”

13 Göndör barna lombhaj…

Göndör barna lombhaj köpenyezte vállam,

akár az elképzelt Jézusnak, hippiknek,

punkoknak. Légy-potroh Petőfi-szakállam.

Tizenhat évemben csak a versek hittek.

Hisz halálra-ítélt voltam akkor én is!

Katonának vittek hadi teherautón.

Szívemben gyémánt-dac, s gyémánt volt a vér is:

mikor hazaszöktem hadi teherautón.

Zsákomban szalonna, kolbász, kenyér, könyvek:

Kant és Tóth Árpád és Oscar Wilde meséi.

S az eső rajtam, mint tűvel tömött párna.

S szökött halott, láttam: bukdosva ömölnek

a zsidó-csillagos tejút tűz-igéi:

s gőz, csont, szőr, vízhólyag-csönd szemgolyó-láva.

14 Fekete volt, gyűrt, ráncos…

Fekete volt, gyűrt, ráncos, hólyagos, ágaskodó szeplős, szőrecsetes hernyóként fölfele görbülő,

kemény, mint csonttülök, szelvénybordás ránclegyező hajlás-kanyarral tubaként bővülő,

mint kormos kályha-könyökcső, még láb-elhagyottan langyos, üresség-fészekkel bűvölő,

füstölgő óriás bőrpipa a nagyujj-bütyköktől, kisujj-tyúkszemektől buborékos bakancs-cipő.

A bakancs-pár! A szétnyílt szárnyvitorlák, bőr-oldallapok közt ék-alakú, gombafej-üresség

s fém-orrlik-párhuzamosból a vastag bakancsfűző háromszög-keretű hárfahúrjai, mint szétnyílt hasi seb fonal-rácsa,

akár egy nagy fekete toll az űrháromszögre terítve, mint nagybőgő-húrok: a szirom-doboz híd-lánca

a láb-üres járó-tok szívpitvarfalai közt feszülve, s bent a sötét, büdös csönd a lábalakú árny-töltelék.

A rakodópart rózsaszín márvány-erkélyén, a pórusos kőnyelv-ajakon állt a két fekete bakancs,

mint halál-oltáron fekete kelyhek, doboz-citerák, tátott, fekete, fogsoros hulla-szájak a Duna szélén

és lomhán csúszott a víz, piszkosan barnán kotyogva és csoszogva, a folyékony kotlós, zörgött, mint rozsdás evőeszközök csörömpölése.

És lassan hömpölygő kövér sárga köd a víz-krokodil folyam-kúszáson. És már se fegyverdördülés, se lövésparancs.

Ott állt a két bakancs. A madárcsőr-orrlikú fűző-pontos bőr-álarc. S éllel egy sárga falevél a lant-húron, s ködpor a levél lepkeszárny-élén.

És csönd volt és irtózat és szégyen. S a két Van Gogh-bakancs két fekete csillag-luk. A város láb-edénye. Nem Martin Heidegger filozófia-tévedése!

15

Halálodból szegény Krisztus-árnyéka költő szívemben házat építettem.

S ez a mésztekervénykürt, héjhártya-trombita, üresség-csőkupac megmaradásom belső csigaháza.

Izom-könny, hús-nyál, idegbozót, sejtszövetizzadmány, vér csönd-épületem fala, spirál-űre, váza.

S a te bomlás-vizenyőd, rothadás bőr-szagod, hát-verejtéked a szálkás fán, s az atomszerkezet-bent szögekben.

Virrasztalak, amíg élek! Ravatal-gyertyáid a csillagok. A ponttűz-égitestek. Kvadrillió kozmikus gyertyaláng.

Zsíros viaszfényük arcomra csöpög. Puha viaszkelyhükbe mártom ujjhegyeim, mint forró gyertyaláng-tőbe a gyermek

s ujjhegyeimen áttetsző, vékony, ujjléc-redős kagylókká, gyűszűkké, sisakokká, süvegekké dermednek a viaszvér gyertyakönnyek.

Ölembe vennélek, mint halott megváltó-fiát az anyja. De sírodban már csak koponya-törmelék, hajpenész, csípőcsonk-szilánk.

Jövök, megyek, élek, táplálkozom, ürítek, alszom, verset írok, temetek, s boldog vagyok a test-test szerelemben

s majd meghalok én is. Halálodnál könnyebb, vagy bonyolúltabb, nehezebb halállal. Mikor? Honnan is tudhatná ezt a halandó?

Megváltanálak, mint a Jézus. De csak megváltás-hűségem van, nincs későbbi föltámadás! Hisz te is megváltottál engem.

Ha éjszakám kinyitom, mint a mese-ajtót, ahová Griffmadár vitt: szitakötő-lávaként ömlik rám a mulandó

s gigászi hő-tömbök szivárvány-dugattyúi löknek hanyatt. S márvány-mélyből dühöng rám a pokol-morgás.

Mint gépházból. Halott vagy? Mint titán óriás-szíve ver idő-szíved. Tarkón lőttek. S élő örökléted lett a végső megoldás.

16 Az egyik Häftling, fiatal férfi…

Az egyik Häftling, fiatal férfi, a tompa, hósáros országút-menetből hátizsákját ledobva kiugrott:

futott a kukoricaszár-töves sündombra föl, szállt, szökellt, óriás híd-ívekkel röpült, mint a zöld sáska,

skarlát-eres zöld hártyaszárnyakat lobbantva szinte, s világított a zöld papírbőrben a vízjel-vitorláshajó, az erek vízedény-kapilláris szétfutása,

mint a magzatvízben kuporgó gyermek viaszhúsán átlátszó vörös erezet hálóhorgolás emberalakja, a mellkas, a kéz, a láb, a szemhéj, a homlok.

Két óriás zsákcsizma-talppal toppantva, mint a kenguru ugrott, elnyúlva négy viasz-rozmaring végtaggal,

mint tóban a hínárfészekről békalencsenyál-kásába ugró kecskebéka. És üvöltött az őr: „Pass auf, der Jude springt!”

És gyorsabb volt az az életért-futás, mint a tíz másodpercen belüli síkrohanás, a lucskos győzelem-robogás, az olimpiai sprint!

Aztán gyors, célzott lövés, vállhoz emelt puskával, a golyó a hát szív-táján csapódott a szökevénybe, gyűrűző füsttel, durranás-utóhanggal.

Vagy géppisztoly volt? S a háton kereszt-alakú seb-luksorból csomósan fröcskölt ki a vér, mint a paradicsom-húslé-szakáll sajka-szitában,

mint Ciano gróf hátából, egy falnak támlával fordított tonettszéken lovagolva ült, háta működő Hold-vulkán, a moziban láttam.

De őt, a fiatal zsidót, a menekülőt a levegőben érte a lövés, s hullás-spirállal elcsavarodott, mint vízbe visszahulló delfin, kinagyított film-lassításban.

Mintha a télbe, a jégbe fúrnának ferdén vascsavart!! És hanyatt zuhant és nyitott szája rózsakék vérhabbuborékkal telt meg.

Fogsorai közt lucskos vérdália, alvadó rózsafej. Még másnap is ott feküdt a sárga kukoricakéve-kúpok között, a halál-újszülött, a gátszakadás-véres gyermek.

S mint emberégetés hamuja a hó. Aztán fagytiszta éj. S szemgolyószélig kupola-tág gnu-pupilláján hemzsegő csillagmilliárd. Mint a tetvek.

17 Mit tettem? Hisz mit is tehettem…

Mit tettem? Hisz mit is tehettem? A ködnyirkos, köd-özön télben a faluszéli réten ácsorgó költő-kamasz.

Hisz otthon lett volna lenni jó! De otthon nem volt lenni jó, a vérköhögésben, részeg, baltás veszekedésben.

Hát a jegenyés, nyárfás, nádas rét-patak finom, jégtű-síkhalmazmintás bőrét föltépve kotorásztam az űrhideg vízmélyben,

a hínáros, moszatos, nyálmohos folyadékban, a vízmeder kagylós, csíboros, piócás, csigahéjas, nádgyökér-tyúklábas enyvmocsarában keresve a tavaszt.

Hogy a nyálkapenészes, víz-visszeres, levegőhólyag-molekulás zöldszőrű mocsárpaplanba bújt csoda-állatot megtaláljam:

a tarajosgőte-hímet, a csődörüstökös kocsonya-táltost, akinek aranypettyezés-lángtollak, kékszeplő-láncvasingek gyertyahúsába szorúlva,

a belső lovagpáncélruha, s taréjcsipkéje nyaktól farok-tőig liliomszirom, s szeme, mintha piros csipkebogyó sárga növénypapircsillag-kalapos fejébe aranyfejű gombostű szúrva,

szemhéjtalan ribizliszem, s a vörös szembőr alatt a fénylő erek bozót-háromdimenzió-vízhajszálak a szem sárga zselé-gyomrában.

Mellettem száraz barna fű, jégcsipkévé átfinomodott hóernyő-szemfödőkkel a havas fűtalajig púposan lenyomva,

mint nagy széles fehér zománctollak, deres nádcímer, barna bársonyszőr nádfejgyertyák, csontváz-kaszáspókok hószerkezetből,

celofánszobor-üres szelvénybordás szöcske-huszár, mint kanalas daru, cérnaszögesdrót-lábakból, gyűrűemelet hajszál-szarvakból, porckorongos szalmacsövekből.

És akkor jött a bőrkorbáccsal, csikós-ostorral, ordítozással hajtott omló, áradó, bukdácsoló, tántorgó, támolygó gyalogmenet, folyamdeltaként a halál felé folyva.

És testemen, mint kezemen a szemölcsök: millió szemgolyó nőtt, fejbúbomtól lábfejemig fekete-óriás szemgolyó-rügyezés lettem.

És nézett millió szemem, s millió pupillám kamasz-szívembe csordította látomás-rettenetem. És semmitse tettem. És semmitse tehettem.

18

És tudtok-e, tudtok-e megbocsájtani

a köd-réten néző bonyolult kamasznak,

kiben a mindenség csíra-halmazai,

mintha fiatal fa készül a tavasznak?

Aki körül habos ködben lebegő rét,

aki egész testtel egyetlen pupilla,

s lényében növeszti börtönét és őrét

s mint karfiol-szemölcs: szívén gyász-papilla.

Mint összetett légyszem, pontszemek félgömbje:

léte kín-szorongás-dühpont prizma-köteg

s látása térgörbe osztott mélységekből.

S nézés-millióból kozmosz látás-tömbje

sors-rács világ-ketrec, s bent világ-rengeteg.

S emberisége majd: megváltás a bűnből.

19 Nem a négyökrös szekér…

Nem a négyökrös szekér, a puszta-pupillán ballagó, a tejút omlásfátylában fehér, csillagválasztó Petőfi Sándorral s Erzsikével,

nem a négyökrös szekér nyikorgott zötyögve az éji országúton csillagcsipketűz-űr menyasszonyfátyollal beborítva

az álmodozás-esküvőn, az izgalom-izzadt kezek-csókja úton, mikor lábszárak, térdek, combok, testoldalak egymáshoz szorítva

s oly mélyen és tisztán hullt rájuk a sziporka-éj, mint a havazás, s szempillájuk, hajuk, s az ökörhát, ökörfül, ökörszarv szikrázik hópihével.

Nem is úgy, mint a honfoglalók fakorong-kerekű szekere talán, asszonyokkal, gyerekekkel, csecsszopókkal, terhes anyákkal

s hömpölygött, folyt, áramlott a több-módozatú állatcsorda, s a hazát-kereső ember-nyáj, a baktató fáradt földműves, a tegzes, íjas, nyilas lovas-horda,

apró méneken, törpe csődörökön, fanyereggel, borda-kupolás bőrsisakokkal, pajzsokkal, kardokkal, ügetve, előre-futva lovagolva,

az Ázsiát-elhagyók, a tajtékos lovakon futva hátrafele nyilazók, a nomád kentaurok, szívükben tajgákkal, tundrákkal, sivataggal, fű-pusztasággal.

De kétlovas, zöldrefestett katona-szekér, hadsereg-parasztkocsi csörgött, csikorgott az országút hómocsok-sarában

s a kerékvasakon, lovak patáin sárga hó-rózsakoszorúk, mintha pihéje, madártolla nőtt volna a pántoknak, küllőknek, kerékagyaknak, lábbal-telt szarukelyheknek

s csörömpölt a szekér s Európa pokol-menete síkban ömölve legyezősen zuhogott, mint záporbuborék-szemhólyag villám-csatában.

Ment a halál-szénásszekér! S a keréklőcsöt fogva a vánszorgók, a száműzve hazát-elhagyók, s a szekéren tömegsír-emberboglya:

egymáson halomba a betegek, köhögők, vér-köpők, vér-szemgolyó-vakok, ruhás csontvázak, pajeszos, Mózes-szakállas a fa-félhold vasrúd-félkosár saroglya,

mint óriás rácskoporsó! S mint vadászaton lelőtt véres őz hátsó, hasított körmű lábai, a saroglyára hasalt rab bakancsai az útsarat gereblyézve kerepeltek.

20 Mózes-szakállakból moha-erdő…

Mózes-szakállakból moha-erdő, páfrány-erdő, mimóza-erdő, füsthínár-erdő, agancspáfrány-erdő,

göndör szőrpikkelypajzs, lepkeáll-pödörnyelvcsiga sírkőhalom, cilinder, keménykalap, svájcisapka az eleven temetőként döcögő szekéren.

S mint szőlőfürtökkel telten púpos bolygókeringés-ovális gyűjtőkád az egylovas hosszú stráfszekéren:

emberszemek, piros és sárga víz-erekkel, nyirok-erekkel hús-belsejű golyók halmazata a saroglya vas-esernyő.

S a gyeplőt fogó kocsis, a közkatona, s a hóbőrű, jég-tojáshéjas útsárban cuppogó csizmás, lószarszín-köpenyes,

zöld páncélsisakos őrkatona: a géppisztolyos vonuló kerítés: dóznit vett elő, gyufát, rágyújtott s azt figyelte:

parancsra, vagy önként kit kell majd lelőni, nem érdekelte Isten, Sátán, Menny, Pokol, a Szűzmenzesz lelke,

orrlikain a füstöt kifújta, mint két hosszú fehér vatta-trombitát. S nézte az emberkazlat, mint ki a tisztítótűzben halottnak való lelket keres.

Ment az önmaga-éjszakában. S mint a cikkanó denevér, ha apró, turcsi malac-kutyafejéből ultrahangot lő ki

s az visszaverődik az ehető, ölhető páncélosról, púderkönny-puháról óriás skarlát-küllős rubint-esernyős hő-kagyló fülébe

s ultrahang nyíl-fonalán az áldozatra csap, mintha hőtű-lézerfénnyel szögezné a hőtérkép-fölizzót szája boxer-fogsoros bíbor nyál-kelyhébe.

Így száll a katona, a csontvázcikkely-bőrszárnyas éj-belső telhetetlen lakoma, a ragadozó szelíd vámpír-moha az önmaga-éjszakában.

A forró hő-szúrás ultrahangú vadász. Pedig csak gyalogol, cigarettát szív. S nem tudja: világmindenség-erő van az Időt agyukba temetők Sámson-hajában.

S himlő-kráteres arany kopasztott csirketest az alkony. S telenő fekete pihékkel. S én nézek. S lila a kelő hold, mintha akasztott a nyelvét kiölti.

21 Mit tegyek, mert mindezt láttam…

Mit tegyek, mert mindezt láttam?

Dideregve, kiskabátban.

Vályogfal mellett lapulva.

Pálmaként elétek hullva.

Pedig ti nem szamárháton

mentetek diadal-úton

Jeruzsálembe, ragyogva!

Halál-út gyász-pálmám tolla.

Mint ős-kín ősborostyánban

dermedek időmbe zártan:

szivárványhíd zöld légyszemben.

Sorsom: kozmosz-súlya könnycsepp,

ég, mint kézben, lábban szög-seb,

Isten-súly könny Krisztus-szemben.

22 Földrengés, özöneső, tornádó…

Földrengés, özöneső, tornádó, tájfun, szökőár, árvíz, hurrikán, ciklon, aszály, homokvihar, vulkán-tűzvihar, csillagzápor,

földcsuszamlás iszap-emelet temető, városvastag lávabugyogás tűzmocsár-köpeny, parázs-eső, kén-eső,

a föllázadt óceán vér-virág fenékhomályig rengő vízmárvány-csődörménes ágaskodása a szakadék-magasság tajték-koszorújából,

terpedt, mérgező világűr-tág gázfelhő-gombák tűzgyűrűs köd-kalapja, a kopasz égen hamu-sapka, jégkorszak világbőre kövér csönd-mező.

Szikrázó jégzsírból fehér toronyfelhő-magas csönd-sivatag. Ezt kapod jutalmúl ostoba történelem-létedért emberiségem!

Te ártatlan természet szülte bűnös természet, megszülő élet-bolygódtól, a Nap körül keringő csöpp körte-ponttól, izzó tüdővel.

Vagy a kozmikus törvény ovális huzalgyűrűzés-véletlenét: ha ősnagy üstökös, meteorit csapódik a Földgolyóba vak ütközésben,

s elpárolog a bolygó, mint a harmat, mert hárommilliárd hidrogénbomba robbanás-dühéből az űr-kő halál-hatalma a hő-erővel.

Vagy a robbanásban széttört bolygó görbekúp-tömbjei, tűz-szívig szilánkjai, földrész-cserepei az űrben távolodva szállnak,

fénygömb-sugáralakban, mint pont-prizmáira szétesett légyszem, egyre messzebb zuhanva, egyre távolabb végtelenekbe izzás-átokkal suhanva,

égitest-keringésvonalak összefüggés-rendjét tépve, mint pókhálót, a mindenség-hálózat egyre bővebb rács-dimenzióit átvarrva törmelék-tömegükkel.

És a bolygó-töredékeken minden, ami volt! És minden hamu, minden halott, minden temető! És kőbe-sült, tűzbe-szenesült természet-árnyak.

Ennyi jelen!, és ennyi jövőnk-lehet nem elég: tiszta, bűnös, kőszamár-buta emberiség? Aki önmagad láng-poklának tigris-fogától harapva!

És hogy számolsz el szívedben a Keresztre-feszítettel, szemgolyóidban a vér-ezüsttel, liliomkehely-finom orrlikaidban az emberégető-kemence-füsttel?

23

Kihímeztem hát a fehér gyászkendőt, fekete fonalakkal, fekete csipke-négyzetekkel, fekete varratokkal,

egymás száraihoz, ágaihoz szorosan simuló, egymáshoz derékszögben szorúlt fonaljelükkel sík térré táguló fekete keresztekkel,

a gyász-puzzle rejtvény-játék, a fekete összerakósdi hímzés-freskó fekete pamut-mozaik rács-ablakokkal:

fekete szenvedés-térkép, fekete stáció-vonulás, a megesett történelemmel szövött kép, árny-rajzolat hullás-tetemekkel.

Ó, ez a gyászhímzés fekete kép! Fekete szorzás! Fekete összeadás! Fekete szorzójelek, fekete összeadás-jelek egymáshoz préselt

torlódás-síktömege megaláztatás-vonulat és tágfekete csipkesík halál-édenkertté dermedt csoszogás-táj, iszonyat-tér,

ahol a megfordítva jó rettenet!, mert Éden a halál, s élni még pokol!, s reménytelen aki él még, s mosolyog a már kivégzett!,

mert nem kell a kiűzetésre várnia már, s fogsorában zöld papírpéppé rágott fűszál, s világító vízkapilláris-toll, hajszálcső-lándzsahegy a levélcsúcsban a sárga visszér.

S ami a feketehímzés gyászképen bárányfelhősen fehér, jégrepedésként, sarlósan, kanyarulatosan, lombrésekben, apró buborék-öblökben világít,

fehér háromszög-halmazokban terül, mint Hantai Simon kifeszített gyűrés-képén a fehér szilánk-lomb a narancsban, a lilában, a kékben:

mint nyitott tömegsíron a frissen lehullott hó. S a hóból kiálló meztelenek: arcok, kezek, lábak, tarkók. A tél a pupillákra állt itt!

S a szempillákon fehér horgoláscsipke-csillagkeresztekké fagyott víz, piciny monstranciákká. S a hópelyhek izzó sziromtutajok a könny-vér-lepedéken.

S a feketehímzés fehér gyászkendő alvilág-éjébe leszállva ott megyek én is. Orfeuszként gyalogolva, múltam jövőjébe nem nézve hátra.

S most ráterítem a gyászhímzés-világkendőt, mint vérrel és halállal telt kehelyre: lövésluk-tarkós, száraz, szappangömb-sárga, földszemgolyós világűr-koponyádra.

Minden szép volt ami élet

26 szonett¹

1

Mint földrengéskor ha rádomlik a ház

s a rom-kazalban kis jég-nyílást találsz

és beszívhatod a füstölgő eget

s kék hal-tátogástól vénül meg szíved

s a rádszorúlt beton, fagerenda-él,

mint világ-lemezből vastag lomblevél

s a repedt föld gyökér-tág varratában

még dörgés-jaj, mint lövés koponyában:

ha hideg szemét-barlangjába temet

a rádzuhant lét-kín, élet-rettenet:

lebegni segít, hogy lenni megmaradj,

mint halhólyag a testláng-pikkelyzsákot,

az az ős-vágy, hogy nem-lenni nincs rá ok!

Mert boldogabb vagy hogyha már halott vagy?

2

Lovam a vers-asztal lábához kötöttem,

mint viola-lovat piros almafához,

páncél-mellény nyerge pont-szemből szövötten

hasonlít tűz-epres darázs-koponyához.

A földig borúl le két kupola-szárnya,

szobámat fény-ködként gomollyal betömve,

mint a szűz tejút, a mindenség szakálla

s hihetem hozzám a kozmosz költözött be.

S mennyi baj, gyűlölet, háború, bűn, átok,

éhség, menekülés tél-ablakomon túl!

S az alkonyat mintha vér szárad a sóban.

S mit mondjak ha lovam röpülni elindul?

Szemem vérzi ami iszonyatot látok.

S éjemben halott-csönd, mint zárt koporsóban.

3

Favázas, óriás fény-ponyva dobozok

alatt a vérzsíros, büdös halárusok,

sárga tokájába szúrt szöghorgony-tűvel

pikkelyzöld hal földig lóg nyál-hegedűvel.

S tepsikben halszelet, zsírfodros ikra-sár,

mint véres, epés mák, kazettás vér-hajszál.

S ordítás, gépzene, könyvárus, koldus-kéz,

pénz-kalap, s penész-lomb rezgés a könyörgés.

S krőzus-kirakatok, utca-vásár zsibong.

Ég a neon-lánggal kihímzett szemétdomb.

S szikra-fenyőfát köp áramszedő-rombusz.

Nagy kalapban nézem a kapitalizmust.

S hull a hó. Lebegek versem méhburkában.

Vízhalálra-ítélt, bevarrt kenderzsákban.

4 Ami lehetetlen, azt akarom mindig…

Ami lehetetlen, azt akarom mindig,

hogy a titok-ajtó egyszercsak kinyílik,

hogy mint a papírlap tűszúrás luk-pontján

látom, sík távcsövön, mit jövőm hagyott rám.

A papír-pont űrben, döfés-kör szikrán át

túlvilággá tágúlt fölnagyított rózsát:

szirma cső-mozaik víz-erezetében

úgy csobog az Isten, mint vér véredényben.

Hogy a halálon túl kozmosz-teret látom,

míg életem hordom, mint télikabátom.

S élő tűz leszek ha testem csönd jég-ággal.

S béka-lebegésben függök két világban:

fejig csillag-ködben, zöld szemhéj-pusztában:

orrlikkal, bőrkelyhes szemgolyó-almákkal.

5

Ki mondja meg hogy mit tegyek ha én nem mondom meg magamnak?

Fésülködjek, mint a legyek, ha zölden nyers húsra zuhannak?

Zöld hab-gombatál tenyeres, csuklós csonthajszál-mellkezükkel:

az arc-páncél szőr-pikkelyes nyergét kenik dörzspapír-tűkkel.

A lógó szájhólyag-tököt, gégecsöves szivattyú-pumpát,

a szívó-herés köldököt, a köldökzsinór herezsákját,

a kazettás szem sejtjeit fényesítik szorgalom-kézzel,

mint gyerek ha cipőt tisztít kakaspasztás cipőkefével.

Azt tegyem én is, mint a légy, lila húsbűztől részegülten?

Nekem a halál nem ebéd! Pedig tőle nem menekültem.

És dögbogár sosem leszek: aki a halálba petézik.

Anyám méhéből nyíltam én párducpettyes tűzliliommá.

A halandóság az enyém. Az növeszt világ-tartalommá.

Szagát démon s angyalszemek a túlvilágból is megérzik.

6 Naponta reggel fél ötkor kelek…

Naponta reggel fél ötkor kelek

s bekapcsolom a világ-hangdobozt:

s a szó-vízesés döf, megüt, kifoszt.

Jaj, szégyen-hajnalok, rém-reggelek!

Háború, nyomor, terror, túsz-szedés,

tarkónlövés, kommandós akciók.

S zúzmara-virág az éjjeli csók,

s jég-ing a test-testhő érintkezés.

Mi bűnt tehetsz még tébolyúlt élet?

Mi bűnt gyermekkel, férfival, nővel?

Föld!, ember óta ember-förtelem!

Szégyenkezik a szelíd természet.

Jaj!, epilepsziás történelem!

S a két lány ha felnő, mire nő fel?

7

Ment a két ló, bársony-kalap orrlikában

hosszú gőz-pipával, mint két öregember

aki a Földgolyót húzza hám-igával,

s csöpögő hab-gyűrű a zablakarika.

Az alvilág-lovak, lóvarázs-öregek

a tömegvonzás-tér mágnes-kötelében

s a bolygótömeg-gömbsúly-könny tojásában

a Föld halottai, mint szöggel teli zsák.

Többmillió-éves és méhből kikapart

csontpapír-kezdemény ember-ihlet lények:

állva, ülve, háton, hason, kuporogva.

A lovas gyászhintó gyomrában a halott.

Űr-test nehéz, mikor koporsóba tettem.

S hangyaboly-rézsörény: sárban csoszogó nép.

8

Könnyű neked, te már semmitse tudsz arról

ami itt a Földön és ami lehet még.

Vissza nem néztél a magas ravatalról

s fejeden géz-arc a sárga halál-festék.

De milyen nehéz volt a ravatalig-út:

vér, vizelet-méreg, húgyvérűség lángja

rángatta fejed, mint csődört ha hóban fut

s csontváz-angyal kézben kötőfék-istrángja.

Én meg ittmaradtam. Világ-óceánban

vándorló jéghegyként. A semmin lebegve.

Könnyű a nehézen. A szilárd a hígon.

Alattam lét s halál: tömegmély-magányban.

Fújva, csipogva, váz-lombhullásként lengve.

Kopogok egy síron. Halálig kibírom.

9 Az órás az üvegliliom…

Az órás az üvegliliom ágylámpára akasztotta föl magát,

betegágyban ülve, dunyha, párnák közt csüngött a rézdróton,

mint köldökzsinór-fojtásban a magzat, vízdülledés a szem-bimbókon,

ingmelle véres, mint egy csatazászló, érfonat-szobrát nap sütötte át.

A pincér is ágyban halt meg, önakasztásban ülve lógott a hajlott rézcső-tulipánon

s a templomban leesett a faangyal festett, pávafarkosan szétlegyezett szárnya.

A harangozó a padlásgerendáról lógott lilán egy tehénkötélen, lábujjhegyen állva.

A csavargó kopasz fekete téli fán függött kiskabátban moha-mozaik faágon.

Az asszony a mennyezet alatti kék gázcső-keresztre hurkolt bíbor selyemövön:

köntös-kötőmön függött, tört nyaka pihéi arany-pók-tömeg a gázvezetéken.

Néznem kellett őket. Lengtek: aranyláncon arany-zsebórák. Álltam az akasztottak rózsakék mosolyában.

És úgy lógnak rajtam, mint piros gyermekkesztyűk pamutsodronyfonálon a gallér-körön:

pamut-tőgyekként üresen. Élek: önkivégzettek fürtjeként. Mint bolond az elmegyógyintézet ajtó-ívében:

nyaktól bokáig biztosítótűkkel fölpikkelyezett kitüntetésekkel. Kétlábon álló gyík szivárvány-páncélruhában.

10

Mint tűhegyekre szúrt deres nagy tollpihék,

a púpos árvaszúnyogok bojt-csápjai

s a szarucső nád-gégében a tű-csúcs szikra-ágai:

a bárányfelhős ég, mint a fátyol-szarvakat hordó szárnyas légi-tevék.

S a felhők toll-pilláin át ragyog a téli égi kék

s a szűrő-toll fésű-szitán kék vonalakból mérhetetlen toll:

pupillámat metsző kés-szeletelés, kék vonalrács tündöklő pokol,

mint mohapúp homlok alatt a gyémánt látógombóccá gyúrt szem-morzsalék.

Tél van. Telem-e már? Erdő-irtás hegycsúcson állok, fekete kalapban.

S mint a friss szántás fényes fekete földkagyló-héjazatai alattam:

barna, fekete erdők csontbozont kúphalmazai kiemlősödve egymásból.

S nincs szarvas, őz, vadkoca, vadkan, róka, far nemző-virága fehér pamut-tulipán.

A madarak véremben énekelnek. Neuron-hálózatom a tücsök-szó hímzés-hangmagány.

Rajtam a csönd átlátszó idő-harang. Szív-töviskoronám gyászból, elmúlásból.

11

A vér nem számít, a halott nem számít, a levágott fej, leszakadt testrész,

a hüvelykujjal kinyomott szem, mint kocsonyazsír fényeres vörös szőlőbogyó,

a sarlósan elmetszett gége: a csomós vért lövellő porc-kürt, a halál-vörössel harangozó,

s a hajnal: bordás ezüst-álarcú mandrill-kakas, mirigykoszorú-seggű pávián-hím, a tetvész.

Arany űr-sziklán ül, embercsecsemő-arcú fekete kölykéből, az éjből csillagokat csíp ki

s fogaival szétharapja, mint a tetveket az átlátszó könnyű égitesteket, s ugat és bogarászik.

S nem számít a hóra gőzölögve ömlő forró bélköteg, a vízdinnye-gyomor, ahogy fagy-tökké virágzik.

A nyakig fölhúzott ing alatt a szív-seb, a lehúzott csizma, a dér-pipa, ahogy magát üveggé inti.

Az élet nem számít, a halál nem számít, a bánat se azoknak akik a bűnt kitervelik.

S lesz mit zabálni, falni, tépni, nyelni a természet ártatlan, egyszerű, boldog, tiszta lényeinek,

a Földgolyó égöv-elosztása szerint: a krokodilnak, keselyűnek, sakálnak, patkánynak, sűnnek.

Lesz elég hús, zsír, agyvelő, in, bőr, zsiger, izom, emberi belsőrész, szív, vese, máj, tüdő mindenkinek,

a féregnek, szalonnabogárnak, baktériumnak, légynek. A szájpumpahólyagos gyémántszerkezetek a halált lefetyelik.

S őrjöng az Isten-büntetése Sátán s világegyetemmé dagadt szemgolyói fekete-fény nem-lét üreget szülnek.

12 Összevissza lassú…

Összevissza lassú üresség-rögökben

laza hálófüggés, hópihe-bolyongás

fölöttem a híg tér több fény-emeletben,

háromdimenziós üveg-kristályszorzás.

Bennem hálós finom atomrács-rezgésből

szőtt csönd dereng, lüktet, mint fény hóhullásban.

S ömlik a világűr a kék repedésből,

hogy fekete mélyed káprázat meglássam.

Ember-alakú szív, egyetlen vér-tömlő

vagyok, hajamig szív, szív a bőrkülsőig,

csipkefüggöny-kozmosz pontláng-szívszövetből.

Ó, valóság-gomoly!, testemben szétömlő!,

mit rejtesz odabent, ami nincs odakint?

Szén-óra a varjú. Szarka: páfrány ködből.

13 Alszik. Feje hátraesve…

Alszik. Feje hátraesve, mint a halottnak. Sárga virágmintás fekete párna-gödörben.

Műfogsortalan nyitott szájában föl-le száll a nehéz kristályos zümmögés,

mint szikrázó zöld légy, a páncélos hím-üveg kiszáradt gémeskútban, a penész-nyögés

s elakad, zölden robban, a lila ínyperemre ül, s csönddé olvad a lélegzés-vödörben.

Ritka-kóc hajából kilátszik rózsaszín fejbőre. Már halott. Az engem nemzésben foganó, kihordó, megszülő.

Combjai, lábai összezárva, mint szerelem után, hogy a boldog forró sperma ki ne csurogjon.

Sírlapján négy teknőc-lábú kőtálban húsos, vastag, kagylós kövirózsa-domb, zöld hímzés gombon.

A márványon gyerekkorom, mint hurkapálcából, papírfából, zsírpapírból épített játék-repülő.

Áhitatom és múltam. Élete: tündöklés-szökőkút, vak őszirózsa, szemcsés, tüskés remény,

zöld gesztenyeburok sün-újszülöttek tű-dió malacfutása pislogása, az esernyős szőrbordák,

csomós, lila tüdővér-mosás: lavórból, ingből, mellkasról, hasról, ágyékszőrről, dunyháról, hímvesszős herékről.

És véres volt arca, haja, könyékig keze, karja. Mint a mészárosoké, boncmestereké. Véres a kötény.

Élt mert született. Meghalt, hisz élt. Halandó csak így lehetett. És mit se hitt a túlvilág fény-malomkerékről.

Én mondom: boldog vagyok! Nem éli újra a napszámos kiscseléd régi sorsát: lehajtott fejű, levett kalapú néma ország.

14

Napi munka után, a versírás után

megjáratom ifjú, fehér puli-kutyám.

Ő is a Teremtés szőr-hólomb angyala:

a kertben őrjöngő négylábú dália.

Piros pórázon húz, ugrál, cibál, rángat,

mint vitorlás bárkát kagyló-láng tengerhab,

kuporogva kakál, gőzöl a salak-mész:

dülledt távcső-szemmel, mint házas csiga néz.

Emelt hátsó lábbal vizel minden ékre,

kőre, kerítésre, nagy autókerékre.

Engem is az Idő futtat halál-száron.

Hisz a halál-kocsány: halhatatlanságom.

Éj: nagytökű vizsla, folt-fekete pettyes:

vörös hús-erszényben hold-szem, űrtől nedves.

15 Mintha egy átlátszó hal hideg…

Mintha egy átlátszó hal hideg belsejében állnék,

a zsírhártya-léghólyag, levegő-tök úszó-tojás

hajhínáros, ércérnás feszes oldalának dűlve:

állok az éjszakában, fejem a holdra támasztom.

S köröttem az áttetsző test világító homálya,

a fehér hús, s a húsban a szálka-szerkezet-függés,

tűcseppkőből hajóváz, fönt a gerinc, lent tű-ernyő,

s mint venyigetűz-parázs a kopoltyú-lomb lobogás.

S erek: szilárd villámok, bozont-ágazás kék felhők,

moha-dzsungel fátylai, a nemzőszerv-tok, zöld belek

s bentről kifelé a szem: szemhéjtalan fény-pogácsa.

Két kristálymoha-krumpli. S bordás lángok a test-szárnyak.

S az űr burka pala-bőr: csillag fény-tetű pikkelyből.

Éjem, láng-rács Isten-hal! Benned égek s te köröttem.

16 Mintha egy hím-fácán…

Mintha egy hím-fácán pupillája lennék

s magamat nem látva nézném amit látok,

a hó-görnyedt ernyős fűszál-kuszaságot,

a szárak, csövek közt az űr-idom csöndjét.

A nádcirom hószőr veszett lángot remél

ahogy barna tollal hópúppal legörbed

s tört fagy-erekkel a sás csont-lázat zörget,

benne a víz jégrúd, mint a ceruzabél.

Alacsony tél-háló, halál-háló tömbje

amiben futásom, csöndem, merengésem,

s testem virágoskert: tűzzománc-öltönyben.

S bezúdul a fehér az éj-kör szemrésen:

s bennem csipke-omlás szikra-hegye, völgye.

S csőr-orrlikamban vér ha a puska dörren.

17 Ceruzát-fogó ujjamban…

Ceruzát-fogó ujjamban bőrrepedés-szálka árkok,

a hasadás húr-sor húsig nyomott tűkosár-halcsontváz,

bőrbe-préselt vályú-hárfa, lékseb fájdalom-hegedű,

elsűllyedt cimbalom-asztal redős jéghártyába fagyva.

Fáj az ujj és fáj az írás! A ceruza-nyomás láncok

hurok-súlya fölfelé nyom, az ujj-húsban mint áram ráz,

s körmöm alatt hálós lángok, hajszálideg belső gyűszű,

s a papíros visszafáj a bőrseb-szitáig dagadva.

Ne mondjátok hogy mit írjak! Mit higgyen a Kozmosz-arcú!

Azért vagyok a világon, hogy kimondjam a világom.

Istenből kifelé látok, Istenbe befelé hullok.

Ő-szemgolyó vagyok, s fény-ő. A nincs, a van, mint a varjú

sétál az önmaga-kívűl irgalom-gyász pusztaságon.

S kripta-kilincsen koszorúk: az űrben függő tűz-poklok.

18 Megláttalak a kertben, ott…

Megláttalak a kertben, ott álltál piros sálban,

nagy kőműveskötényben, keskeny szűk kiskabátban,

tejeskávébőr-színű rongy-eresz micisapkád

szeplős, ritka hajadon. És fogtad az éj sarkát.

Mint egy koporsólábat. Éj volt, csillag volt, hold volt.

A zöld lombok közt álltál, tested foszforkék fény-rojt.

S rajtad a lombmozgásból foltok, pontok, árny-ékek.

Akár egy zsiráf-kan, te, akit káosz-tűz szült meg.

Mint pettyes-lábú árvaszúnyog tejút-toll csáppal.

Hogy jöttél ide onnan? Földben szememig kúszva,

földet nyelve, ürítve, mint a földigiliszta.

Néztél engem a gondból, mint madár a lomb-kövér

lemez-társadalomból: köd-hús léc-rács parázzsal.

Űr-apámban a csontváz tűzkocsi Göncölszekér.

19

Konganak a bolondok, akár a nagyharangok,

bronz-dinnyés bronz-bunkóval bronz-inget kalapálnak,

a belső kupolában bolond-szívek himbálnak

s zuhognak ön-ütéstől a jajgatás érc-hangok.

Ütő s ütött egy lényből, a vagyok-ugyanabból:

a köpeny s a szív-pénisz, a harang-űrben lengő.

S a bolondok szeméből csorog a véres kendő,

mintha géz-ködöt okád médium asztrál-habból.

Ketyegnek a bolondok, akár az atom-órák,

vegyi agysejt-zagyvával, csöpp digitális aggyal,

mint másodpercmutatók szűk-pontosan biccennek.

S kongásból, ketyegésből szőtt mindenség az éj-zsák.

Mint késsel hadonászó asszony szúr, részeg hajjal.

S szánalmam kinek adjam? A Sátánnak? Istennek?

20 Zöld sáska a szobában…

Zöld sáska a szobában. Ideszökött a nyárból.

Falról a könyvre pattan: hártyaszoknyás zöld csontváz,

leng, mint kalászos fűszál, bőrteste nyár-hiányból

keskeny tüske-szerkezet, csönd-csőben kúszó zöld láz.

Háromszögletű arcán, a páncélkapa csücskén

zöld bojt, zöld virágállat, evő-szakáll rügyekből,

zöld salátafej-szájszerv, töviskorona-erszény,

szájtömő falánk hajzat gyémánthajszál-kezekből.

S fönt a háromszög-tálak héjában zöld tojások:

a vesegumó-szemek selyemfény dülledésből

s lent a lábszárcsont talpán gyöngycérna-lábujj perc-hús.

A többi zöld szelvény-holdból, csáp-csont szőr-horgolások.

Pókhálót majszol. Kaptál ennyit a teremtésből

Villon bagzás-akasztás-fohásza Herceg Jézus?

21 A szemgolyó-fájdalom…

A szemgolyó-fájdalom! Könny-gömbjével a szemtest,

s belűl a gömbhéj-hártyák, egy köbmikron szövetben

hajszálérgomoly-tonna könnyű háló-szünetben

s ég a bent zártan omló páfrány-csönd súlyból szőttes.

S a forrás-gyökérzetként csobogó ideg-aljzat,

a kőben vízhajszállal széterjedő nedv-szőrzet,

kőpórus-csövecskékben szivárgó tiszta ős-nedv,

mintha koponyabőrből az agyba nő a hajzat.

S a csapok, pálcák, vályúk, gátak, bíborfolt, folt-nap,

a sejtek, molekulák, atomok, vegy-kötések

vastag nyomással fájnak. Szemvíz: jégtojás-rabság.

Kint tapogatva járok. Hányás-körhinta forgat.

Bent vasból kaktusz-bojtok, szivárvány-ünneplések.

És fáj, hogy a szabadság akár a szerzett vakság.

22 A tér-látás…

A tér-látás, a test-látás szerve vagyok, egész testem

mellkasomtól a hátamig, lábujjtól koponyabúbig,

heréimtől a tarkómig létet néző egyetlen szem.

Lencsés pupillámon át a fény szív-bent-munkámba zúdul.

Egész testbőröm pupilla, fény-gyűjtő, fény-áteresztő

sötét ablak amin a fény kéve-kúttal belém bújik

s mint lézer-fénnyel lőtt kristály ragyog a hús s a csont-belső.

Lét-gyűjtő szívembe súlya aranytűz-lávával tódul.

Egy és mégis bonyolultabb, mint az összetett zöld légyszem:

zöld pontokból szita-dombbá szőtt szem-kürtök csillám-púpja.

Látni akarom a Mindent! Azt is amit nem láthat szem!

S a fény is én vagyok ami a semmit világgá fújja!

Mért akarsz megvakítani, kioltani korom-kórság,

mint a vesztes a vas-trónon máglyán-sütött győztest, Dózsát?

23 Ki volt? Álmom mért tudná…

Ki volt? Álmom mért tudná? Szőr-korhadt deszka-házban

feküdt lukas díványon, talán kék szalmazsákon,

haj-ritka koponyával, gyűrt tág vászonruhában

s nyitott szemein púpok kukoricabajuszból.

Laza fekete halmaz növénypamutrács-kazlak,

üszkös moszatnyál-felhők a vízmélyi csigákon,

mint szem-műtét után ha szemgolyót befalaznak:

s szemüveg vatta-gömbből és ragasztó-szalagból.

Majd szűk városban mentem, mint egy büdös kriptában

s az egyik utcavégen rózsaszín márványkorlát,

mint elől tört műfogsor s sziklapajzs-félserlegben:

smaragdzöld óceán-bő, űr-nagy tigris-szem lázban

s néztem márvány-lószájból a zöld szívó-pupillát.

S menny hőtérkép-emlődben: szivárvány-csönd légyszemben.

24 Mint kutyák szimatolnak…

Mint kutyák szimatolnak, szaglásznak, kotorásznak,

mint a kutyák a hóban, nyakig sűllyedve, fújva,

havas szájjal prüszkölnek, jég-szőlős manccsal ásnak

s mint madárhátról tépett tollpihe a hó szétszáll.

Mellkasomban a kínok angyal-hordája tombol:

ragadozó angyalok, dögevő angyal-falka

őrjöng, zabálni készül szív-eremből, húsomból

s csoszog drótcsizma-lábbal, kés-koszorúval járkál.

Kutya az égből-dunyhát, angyal a szívzsák-pumpát

gyötri foggal, karommal, lábcsillag jégveréssel,

holtat harapva, köpve, élőbe marva fészket.

Ne jöjj halál! Ne jöjj még! Ne rágd szét hitem gondját!

Hadd tudjam meg a Titkot! Agy-tiszta szenvedéssel:

a látott s láthatatlan Csönd-tűz-szövet Egészet!

25 De szép volt…

De szép volt! Amikor az utca-aszfaltozók, járda-aszfaltozók, útburkolók

pihenni hajnalban hanyatt-feküdtek a fekete hőlap-szőnyegeken,

a hosszú fa-simítókkal laposra dörzsölt forró bitumen-szőnyegen,

s hullt rájuk a hó, pettyesen, kövéren s az élő tetemeken hóból kúp, csipkerács, pók.

Úgy feküdtek hanyatt, mint szárnyukkal enyvpapírra ragadt legyek, vagy hason,

potrohukkal, szívó-áll hólyag-tokájukkal a fekete vastag sugárzás-négyzetek rabjai,

fölöttük a göndör hő-omlás légpárna-asztalai, forróság-dunyha szőrvászon gőzhalmazai.

Mint pokol-padlón melegedő halottak, s dőlt rájuk az égi fehér omlás lengő rácsemelet-ingatagon.

S közben morogva, nyikorogva, füstölve dolgozott a vaskerekű, kéményes fekete olvasztó-mozdony,

nyitott fűtő-ajtaján a kemence-gyomor bíbor és sárga és lilakék szénparázs-rögei, láng-függönye

s hátul a potrohcsőr-csapon a fölhúzott zsilip alól vastalicskába folyt a lángoló fekete massza.

S a forró, fekete, hőpuha útburkolaton a tenyér-vonalak vázrece-síkszerkezetei, a sors-nyom,

mint borostyánba száradt légyszárny-mozaikérszerkezet. S test-nyögésükben az anyag-hő hömpölyege.

S villamos-csengő szólt. Havas sinek. S feküdtek mint nehéz világok Isten pupillájára ragasztva.

26 Mert minden szép volt ami élet…

Mert minden szép volt ami élet! A napszámos-munka, a kőműves-munka, az ács-munka,

a három-műszakos gyári-munka. A pamutfonoda világító ablak-cellái, a vaskeretesek.

Mint szitakötőszem magsejtjei. A gyárban az éjszakai tücskök. A vagonlépcső-korlátra fagyott kezek.

Ahogy álltam a villamos külső deszka-erkélyén s lila ujjaim ráégtek faggyal a kapaszkodó-rézrúdra.

S most?, hogy sors-időm lassan elfogy, mint búvárpalackból az oxigén! A titkok tömeg-mélyében lebegtem!

A szines, pikkelyes, légyszem-halszemes élet-lomb ringása, mosolya, tű-koszorú fogsorai között.

S néztek borostyán csikófejek, gigászi gyöngytekervény púp-émelyek, hajszál-gombatelep borzongás-közönyök.

Tüdőszakadással, mint tüdőbeteg fuldokolva: élek. Hajnalban kelek. És sose tudom: mire ébredtem?

Mert háború, éhség, szegénység, nyomor, bűn, terror, kiújult járvány-középkor, fajirtás, gyűlölet, nép népet öl,

csalás, rablás, gyilkolás, maffiák, sikkasztók, lefizetettek, nő-kurvák, férfi-kurvák, gyerek-kurvák,

megerőszakoltak és erőszakolók, nukleáris bombák. S az emberiség fölött az űr tajtékkal ringó vihar-öböl.

S kinek jut eszébe, hogy eljön majd a legrosszabb béke, mikor a csillag-végtelen világ-mennyiség rovar-riadtan

néz a Földgolyóra, mint kopár kőre, mert kiölte magát emberisége s a puha természet: elhamvadt formák

s elpárolgott az óceán is, üres a kő Noé-bárka s elfő Szent Bolygónk is a ráhólyagzó Napban.

Az ohridi források¹

Hol vagytok költők, barátaim?

Hol vagytok költők?:

a vers sörényébe csimpaszkodó társak,

az elégiák kék hamvát aranyvödörbe gyűjtögetők

s ti szárnytalan mással-repülők,

a depressziók és mániák fekete virágporát madártojás zöldszeplős héjába gyűjtők,

a vers homlokszőrébe, tarkószőrébe, csáptövébe,

a vers csáptő-szőrkoszorújába, mint eleven töviskoronába

vörös marokkal, behorpadt fehér ujjhegyekkel,

a begyűrt rece-süvegekkel, nagy papírusztekercs-körmű ujjakkal kapaszkodók,

a hajnalt aranyoszlopokkal kitámasztók,

az alkonyt lemezes véromlással betapasztók!

Az az ohridi hajnal, az az ohridi alkony!,

s nem csörög zöld üvegzajjal a ködpárás magas tó,

ó, ti kinyitott ajtók, amin az űr zuhog át,

mint a huzat-szél túlvilág-havazással,

ó, ti becsukott ajtók, amik mögött a nyár van,

a kapkodás tilalma, radarernyő-virágok

és közben a hajam nő és közben nő a bajszom

és közben körmeim nőnek, kézkörmöm, lábkörmöm nő.

És közben az elhagyás rózsakertje mélység,

illat-magasság, szirom-örvény csönd-tér.

Hol vagytok költők, barátaim,

ti csupa szki-nevüek,

mert vezetéknevetek aranyló potroha szki,

balkáni szkíták,

Antalok, Péterek

s te a filozófus Pascal név-örököse Paszkál:

Ante Popovszki,

Petre Bakevszki,

Pascal Gilevszki!

Hol vagytok

a feketeliliom űr sárga hangszálain lovaglók,

mint sárga zsiráfokon, sárga trombitahalakon, sárga kardhalakon,

lándzsa-halakon, sárga-borostyán-kakasfaroktoll csikóhalakon,

a fekete-lándzsahegyű sárga porzórudakon,

a virágzás belső arany-árbócain lengők,

a nemző vitorlarudakon,

az üres piros tulipán-mellkas nemi bordacsontjain,

a szerelmes porzó-tűkre ragadva,

s körül a fodros, merev növénybőr-kelyhek párzás-szín könnyűsége:

szem-lepkék,

látólencse-látomásbogarak,

aranygatyás szó-szivárvány bohócok

s mint a mozaiklégy-alkony barna pont-gyűjtemény kosár-szemében

kék parázsbizsergés az egymáshoz préselt szemek pontokból-félgömb gomba-mezője,

fekete álarcban gyöngygombóc szivárványtojása:

s benne az osztott és térgömb-rácslátássá összegzett

másik világ, a kinti boldogtalan szövevény

s odabent, a szem-mélyben szivárványkutak rezgő kristálycsap-oszlopcsokor

fénytörés-boldogsága szem-összeg magány.

Hol vagytok költők, barátaim?:

akik a létnemzés kozmosz-virág

sárga porzószálain lengtek,

mint gyerek a deszkamérleg-hintán,

mint végtelen dárdás péniszeken,

mint szakadék fölötti könnyű növényrost-kötélhídon

és lent a zöld és kék és fekete szikla-szorosban

bömböl, habzik, zuhog a víz

és dörög a víz és zörög a víz, mint celofán-hajó a szélben,

mint fehérsörényű zöld ménesek futása kősivatagon,

mintha kentaurcsorda robogna nagy szőke zászló-hajjal,

térdig-érő fehér pajzs-szakállal, sárga sörény-tejúttal,

barnafoltos-fehérpettyes testszőrrel, múmia-szemhéjú fekete patákkal,

hosszú farokszőrüket a levegőben maguk után húzva,

mint az örvénylő bolygórendszereket, mint a barbárok mítoszait,

ó, ti, a Pegazus patanyomából csillagharmatot szürcsölők,

vért kortyolók,

mert vér bugyog föl a kőből, a földből, ahol a költészet szalad,

ahol a költészet csillaghalmaz-pettyes fekete világméne tipor és tapos,

erszény-tálakban és patanyom-vödrökben sűrű vér,

nehéz fekete vér,

vér, vér, vér, vér, vér,

mert vérzik a föld, vérzik a kő,

vérzik a levegő, ha a költő beleharap,

vérzik a víz ha ujjával beledöf a költő

s a növények lombja vért csöpög

és vérgolyókkal görnyed a fűkalász,

mint ribizlibokor értollpihe-vérfüggő-fürtje,

s vérzik az idő, mint havonta a nők:

ez a remény megtisztulása, ez a hit havi vérzése megújulás!,

ó, ti végtelen száraz haj-folyamban evezve, hattyúzva, békahártyával löködve úszók,

az űrön átzuhogó selyemszál-fényhömpölyegen hab-matrac lencse-tutajjal,

tajtékcsillag-légpárna-vánkossal csúszó vízipókok,

ti, a megmaradás csontjait gyufaszálként tördelők,

vázak építői, vázak rombolói

ön-húsotokból kivont anyagból, ön-lényetek emésztő-nedvétől mérgezetten, rágva,

ahogy a mindenség önmagát eszi önmagával:

tépve, fosztva, cibálva, harapva,

ahogy önmagából szüli önmagát az idő:

kicsúszva látomása szülőhüvelyén

véres hajjal, véres testtel, véres szemekkel és fülekkel,

ti emberbe-épített részeg hárfák, bíbor hegedűk,

csengőkúp bronzkalapján nyargalók

s odabent, alúl az ütő-here leng, mintha csődörló rohan,

kristálykürtök haragból,

az Apokalipszis pókhálókockarács könnyű trombitái,

végtelen, feszes háló-kürtök: végítéletből,

mint keményített cérnacsipke-kosszarvtülök,

kitépett angyalszárnytollak véres szarucsőhegyeivel fogaitokat piszkálók,

a világtény korhadás-réseket, mert csillagok tömődtek az odukba,

hisz úgy zabáljátok a világűrt, mint bolond az aranyhalat

s az aranypikkelyek, a csillagok fogatok zománcán, a zománc-lukakban

az idegig mérgezve, nyomva az égitest-súly ragyogással

s az ajakredők is csillagaranyhal-pikkelyesek,

s a kitépett pillahártya-szárnykés, az angyaltoll véres csőszár-hegyével,

a túlvilág-fogvájóval turkáltok fogaitok közt,

ahogy a kitépett lúdtoll sárga, véres és mirigyzsíros varrótű-hegyével,

az angyalgép-tűvel fogunkat piszkáltuk gyerekkorunkban

és nyálat köptünk az alkonyokra: sisteregni,

buborékhalmaz párapontokkal füstölögve enyészni

és hajnalt haraptunk fehér fogakkal

és haraptunk anyaemlőt: csecsemők, fiúk, férfiak,

asszony-emlőt szerelemben rágicsálva, szopogatva!,

mellbimbó pihetál, mirigytál barnalila gyűrű-félgömbjét,

mintha vérkörte fejét nyalogatnánk csumástól,

ó, költők, ti, barátaim,

ti: ragadozás-láncok krokodílus-csorda úszásból,

hullarablás-láncfűzérek keselyű-ugrálásból, keselyű-szárnylengetésből,

gőzölgő szénatojásért térdepelve tátogók az éposz-lovak segge alatt,

az éposz-ló görbülve fölemelt szőr-ív farka alatt guggolva ihletettek,

várva, hogy megszülessen a mítikus lilafekete hús-vödörből,

a puha, feketeszeplős, aranypettyes rózsaszínkék kürtként kitüremkedő kehelyből

a varázslat-lószar, az éposz-ürülék nyálas, gőzölgő szent világ-gombóc,

ti a nyálas, szent kozmosz-táltosló halál-tojását, szarrá emésztett édenét

kézzel cinkvödörbe, ezüstvödörbe, kristályvödörbe, aranyvödörbe gyűjtögetők,

mert jó lesz a házfal-tapasztáshoz,

sárgaföld-padlósár-gyúráshoz,

vályogtégla-készítéshez:

amiből a mámor vers-temploma, a szegények hit-katedrálisa fölépűl,

a misztikus, sár-szilárd, agyag-meleg, Isten-szemfenék-sötét Isten-gyomor,

hisz ez is ragyogás és ez is nyomor!,

ó, ti költők, ez is az egyik öröklét,

nemcsak a frissen-tojt madártojás,

de ez az éposz-ló nagycombú segge alatti ihlet-guggolás,

ez a füstölgő világ-varázs!,

ó, ti boldog megszállók, kegyetlen hódítók, lovakról hátrafordúlva nyilazó menekülők,

ti öldöklések és mészárlások vérző szent sebei,

megerőszakolt nők gyűlölet-erjedésű méhe,

elevenszülő halottak,

lenyelt, megemészthetetlen rák-tonnák

a történelem bálna-gyomrában,

költők, ti,

akik az éj hangszálain ültök,

mint sárga fűszálon a hegyes hártya-hintaló szöcskék

és combotokra, lábszáratokra, szárnyatokra szerelt hegedűk

és csáp-dobhártyátokban, comb-belső hallóhártya-fületekben

a világzene, világzaj, világdübörgés,

akik csillagmező-pajzsok fényszálkái között ültök,

mint zöld fűkalász tű-halcsontváz halálhárfa-utánzatában a fekete tücskök,

a kezdet élő vulkán-krátereiből

tűzmasszát evők,

ahogy mancsával a medve nyúl a faodúba mézért

s kezetekről nyúlós, plazmás tűz csorog le

s az atomerjedés-gőz illata orrlikaitokban,

gyémánt kacorkirályok,

kétlábon-járó alvilág-árnya emberlovak,

kakaskukorékolások hajnali tűzvészei,

galamb-epéből gyúrt Krisztus-szívek,

bánat-barlangok, pokol-kijárata kürtők,

az elmúlás papírusz-hajói,

fény-mézet gyűjtők,

Istent szemgolyóval-horzsolók

s pupillátokba zuhan az Isten-árnyék,

denevérszárnyú vámpírok petetojás-belsőtavú,

virágporos potrohába fogsorral kapaszkodók,

a csillag-éjt, mint száraz kukoricacsövet morzsolók,

bújdosók, száműzöttek, menekülők, üldözöttek, rab-tábor lakók,

ti Krisztus lábának, Krisztus kezének szögei,

a rózsaszínkék világegyetem töviskoronaként fejeteken,

ti halott világokból élő tetem,

űr-szerkesztő-csillagászok, kozmikus szentek, lét-feltaláló bolondok,

ti temetők ügynökei, halott-árusok,

halpiacok véres-kötényű sellő-kofái, szirén-árusítói,

szíveteken polip-koszorú, fejeteken tintahal-korona:

nyálas, szemölcsös, pipás, gyémántgombos, savó-szemű

fodrokból, szalagokból, karokból, púpokból szemhéjtalan kazlak,

ti, háborúban elveszett varázsbotok,

tündérek arany-mankói az üveghegyen túl,

ti a hang és a csönd strucc-fogattal húzott aranyszekerein ülők,

sasok-húzta kristály-gyászhintók légyszemként befűzött bak-párnáin ülők,

halál-kocsisok, feketeszalagos üvegcilinderű gyászkakas-huszárok,

koporsókat okádók, temetőket majszolók,

hajnali éggé gyűjtött búzavirág-kazlak,

világ-utak vadászai, út-gyűjtő vadászok,

s az utak nyüzsögnek bennetek, mint nagy kosár kígyó,

egymáson csúszva, tekeredve, hullámozva az utak,

mint sziklavölgyet megtöltő milliárd kígyó,

hemzsegve, izmosan, pikkelyesen és iszamosan hömpölyögve

a kígyó-szemű utak,

a kígyó-fejű utak,

a kígyó-sziszegés utak

s az utak fejéből, a lapos és páncélgyűrűs orrlikak alatt

kék lángér-horgonyok milliárdjai lövődnek ki hosszan,

mint amikor a láva-erek gomolya

lecsurogva a hegyről kéken irizál, zölden beszél,

ti mesék két bivaly húzta zöld szénásszekéren kuporgók

s szívetek párás, nedves dzsungel-talaján:

mint Madagaszkár szigetén

a páradús őserdei levegő, a nedvesség-tömött mocsárszivacs-föld

könnyei,

a Stumpffia Pygmaeák,

a 10-13 milliméteresre nőtt, alig 0,25 gramm tömegű

aranyvörös békák nyüzsögnek,

a könnyek, a könnyek, a könnyek

s kicsinyük alig 3 milliméter,

sziveteken törpe-béka milliárd,

s úgy ülnek a rózsaszín hüvelykujj-körmön,

mint piciny feketeszeder,

Assisi Szent Ferenc feketebarna könnycseppjei,

mint ló szempilláján a véres pára-pont:

az aranygríz-vörhenycsücsök kuporgások,

a gyöngymanó-köpések,

az arany-szemüveg szemkeretű pislogás-pontok,

a foltos rudacskák hegyesedői,

a gyöngymalac vérszeplő-ragyogások,

párabőr-tündérpázsit pislogás-kúpok,

a nyitott magzat-szemű mézes-vér csöpp kuporgás-csomók,

úgy ülnek a bennetek-dzsungel burjánzás-zöldben,

a páragőz mocsár-talaj-retinán

ködként, zöld füstként a csönd szárain, a hallgatás oszlopain

függő fátyolmoha-erdők szemfenék-idegfoltján

a látás-nap-kapun:

akár a mindenség hemzseg végtelen pislogó hálószövedékben,

úgy ül a pislogás-apró béka-milliárd:

a létben kijelentve lényével magát:

az ugráló barna pont-tömeg,

a mászkáló barna mitesszer-kása pettyek,

mint hajszáleres könnyek,

kapilláris-kúp enyv-csillagocskák,

eleven aranyszemcse-kupacok,

apró bőrmanók arany-millpoen öltözetben.

Hol vagytok költők, barátaim?

Hol vagytok költők,

akik ortodox vagyonokból vagytok és ikon-arany füstlap-anyákból:

akiknek jobb tenyerében piciny kő-buborék templom,

bal tenyerében a gyermek-Jézus áll

tarkójából kinőtt aranyostya-pajzzsal,

mint a Triceratops gyönyörű óriás tarkó-párta-csontgallér

őshüllő-nyitott nyakesernyő-taréja,

a tarkóból a fej fölé magasodó küllő-ráncos fodros gyöngyszövet-bőrpalást,

a gyöngyvászon-bőrpajzs, mint egy sarlósan széthúzott színes lampion,

fej fölé torlódó királyi kabátgallér-gyémántszőr-félkehely,

lepkeszárnyú bordás vietnámi dzsunka-vitorla,

mint a galléros gyík csontlemez-legyező szivárvány-tarkópajzsa meredve,

mint égő petróleumlámpa üvegcilinderének hátlapja fénylő fémkorong,

az óriás aranyostya-glória tarkó-pupillás Jézus,

hol vagytok költők,

akiknek szívéből világ-óriás hólyag

éhség-tasakok, falánkság-zacskók lógnak ki,

a szív-gége alatt, az égés-túlműködés zsákok,

a hatalmas, vastag nyaki golyvák,

az áll alatti rettenetes, vérerekkel átszőtt lila gombák

s a szív-tasakok, a kitüremkedés üresség-sérvek,

mint a legyek emésztő-bögye, méhek, darazsak elő-gyomor

gyűjtő-bögye, a vágy-herezacskó:

s abban tároljátok a csillag-ős sűrű mindenséget,

a csillagözönlét tetves tüzet,

hogy legyen mit majd vers-szájatokba fölböfögni,

mint csecsszopó hangosan a fogatlan szájba az anyatejet:

vért, mézet, égitest-létezéstüzet, halál-kínfagyot,

savanyú, mérgezett, büdös emésztett folyadékot,

ti keményen, sárgán, páncélosan csillogók,

mint a krokodílus-has mozaik-márvány kéreg-pikkelyei,

vérmozaik-függőleges csonthártya-lepkecsillag karéjtöltelék

koponyabelsejű gránátalmák,

ölyv-karmúak, lepke-fogúak, őz-merengésű csöndek

a suttogás-erdő aranyból fáradt zöld sátraiban, barna öbleiben,

az aranypetty rezgés-tavakban,

ti hátatokon számmal-megjelöltek, mint a rab-kopaszok,

fekete sirályok alvilágból,

sugárzás-hattyúk árny-dagályból,

akik kopár karszthegyekből vagytok, hígopál tóból, mályvazöld folyóból

és a sárga kapilláris-szőr hegyi úton apró ezüst szamár kapaszkodik

és kosarak jobbra-balra cukordinnye-pocakján, az óriás értojáson,

mint az egyensúly két fordított vesszőfonat-kalapja

és völgyszirom-hátán kisgyerek

és a tóban aranyrózsákból font titán hempereg

és a jegenyefák víz-súllyal feszes víz-erek az izzás-fehérben,

a fönti magasból odalenti mélyben

és a jegenyefák árnya a jegenyékben

s a fény-robbanás árnymotor nukleáris hangjai,

mint a megvalósulás zöld Isten-harangjai

a levelekben, az ág-kéreg, törzs-kéreg alatt a növényi éjben,

a nedvszilárd mélyben

a sejt-reményben, molekula-edényben, atomrács-szenvedélyben,

az elektron-bolyongás-sugárcsomag-hullámlázban,

mint áram-szövet befalazott házban,

s az aranybuborékláng hagymakupolán zöld aszály

s a kör-erkélyes minaret-csápok, a sír-jele kőturbánok

halál-udvarán kő-törmelék és sűrű tiszta fű.

És pupillátok kocsonya-dióban fekete betű.

Mert mióta itt voltatok nálam,

mióta nálatok voltam:

mindíg csak rátok gondolok.

Ti a messziség hígmagas, bárány-öves tenyészetében,

a kristályhigany tó túlsó oldalán,

a zöld víz mögötti zöld patak zöld fái alatt,

mint egy másvilág-mesében.

Én, itt, mint ősi lényekkel kifestett kőkorszak-barlang üregében, a színes állat-varázslat kő-hüvelyében

s a nyirkos, izzadt sárga barlangsárban

óriás medvekarom-nyomok, négyujjas sárbárka medvetalpnyomok

s cseppkővirágzásból fehér rozmaring-ágak,

szilárd lomb-vízesés szőlőlevelek.

Mert itt a sors hideg.

Ti a magassá-terpedt ősfűzfák lomb-görnyedt, zöldszálkás keretében

a fűgyapjú félsziget árnygazdag, aranyfoltos asztalainál,

mint csápos darázskoponyatetőket körülülve,

mint titán ősmadarak pikkelyes, karmos lábujjai közt, a gyökereknél

s a forrás-tó hosszú, lapos, áttetsző oldalsejtébe dobva

ezer borospalack, ezer kristályvizes-üveg

s a víz-alja lágyan ringó zöld moháig

látható a többezer függőleges üvegtest,

mint légy, darázs, méh, szitakötő szemének

pontszem-rudacskái, facetta-kelyhei, a látó-gombostűk halmazkötege kéve,

hatalmas rovarnézés volt a tószél vize az ősfűzfák

aranyzöld-befűzés forgács-tükör idézetében

s ti ott ültetek hagymát, húst, paradicsomot, paprikát, kenyeret harapva,

fehérbort, vörösbort nagy poharakkal a Pegazus-szájba döntve,

mintha hatlábú táltoslovak ónkannákból parazsas lángot isznak,

mintha Pegazus-ménes kristályvödörből vért, harmatot inna,

vízzel higított virágmézet, mézes tejet inna, csillag-emlők anyatejét,

mazsolát enne, illathab-rózsaerdőt legelne, habzsolna tűzliliom-szirmot.

És szólt a zene!

Mint az Apokalipszis végítélet-csatája

villogott, szikrázott, lángolt a zenészek réz-magasság

kürtje, trombitája, pisztona, tubája, fekete, ezüst-légytalpas fuvolája.

S a harmonika szelvényes fújtatója a hangszálfogsor résén hörögte a zenét.

S fényt lőve villámlott a holnap a bárányhalál késén.

Mint akkor, apám temetésén:

a zöldvihar februári esőben.

Ó, költők! Költők, barátaim!

S ti könnyű, szép trubadúrok

a dohogva csúszó könnyű kotlós-hajón,

a vizen-kotyogón

s a hajó-orr vastag fehér tajték-bajsza

végtelen ék-alakú hógerinc-sövény

a fölgyűrt, szilánkos zöld víz üveggé némuló felszínén.

Két hosszú, fehér rózsákból font szirén,

két hosszú sellő-test, ahogy sziszegő hab-anyagával víz-csönddé simúl.

Ó, költők! Költők, barátaim!

Ti és én.

Ti ott ültetek a zöld fűsziget terített ünnep-asztalainál.

Én a magam barlangjaiba, bánya-járataiba nyál-cérnán kötve hullva,

önmagam-szülte önmagamon,

csöndem pókfonalán az üregek sáros, titok-nedv ragyogás talajáig lecsúszva:

ott álló üvegóraként megállva

az Idő Ős-Csönd szívverését hallgatom.

Ahogy a teljes szív dörejét hallja a szív-atom.

S ragyog a véres üveg-óratest,

mint sár-sziromra tett kioperált emberszemgolyó.

Akár az arany-pisztránglombú tó.

Pedig öreg zöld vascsónakban ülök a forrás-tavon.

Mi vagyok itt? A kint, a bent.

Mi vagyok itt? A fönt, a lent.

Mint a lét-selyemragyogás beszűkülése, kiterjedése:

a mindenütt-van mámor-indulat.

Vas-csónakban a gondolat.

És fönt a bárányfelhős messzi ég,

a mese-kék ragyogás-mennyiség

és alattam a víz

ami csöndet-sodorva csönd-ágain visz

és lent a víz alján, a víztestben a lebegő, lengő, merev zöld tenyészet.

A csönd-lomb a csöndben zöld terjedésben.

Mint mindíg a részlet a szétzáruló egészben.

A zártan szétámuló terjedésben.

Az, aki én vagyok: a természet,

az, aki ti vagytok: az igézet.

Az, ami emberré összeszőve mind vagyunk: halál.

Ember az emberben csak elmúlást talál?

S az elmúlás csönd-dróthálóban függő homálytömb-kötegei

az ember-alatti lét titoktest-jelenéseiben

s lógnak, mint a semmi-hálózatkeretű semmiben

a feszesség-idomok, feszültség-kúphalmaz-csomagok,

gravitáció-gyümölcsök

a derengés-éjben,

az enyészet-szenvedélyben

megérett rejtelem-állapotok.

Akár a feketefürt fekete csillagok

a végtelen tér-magányban.

Ahogy az Isten önmagában.

Akár a bogyógyümölcsös téli gallyak a sűrű páragríz

köd-homályban.

A forrás-tavon lebegek.

Mint könnycseppen a napfény-pikkely.

Mert könnycsepp a forrás-tó

egy ősangyal szemcsücskében.

Mert az ős-tó, mint földgolyó-gömbterülése tág

ősangyal-titán óriás kék szemgolyója

s a kék szivárványhártya gyöngyszőr-korongmezőben

fekete pupilla a Nap.

S a pupilla-mélyben hallgatag szénrudak

s a szemfenéki erek rubint gyökérsík szőnyegfonata világít,

mintha láng erez lángot

s a kék kristály repedés-hálózatába vér gyülemlik lassan

s a látótestből skarlát kapilláris-füst szivárog.

S a gigászi kék szemgolyóban

arany-tölgyfák rezgő arany-lombjai a halak,

hullástalan halandó aranylevelek.

Mint szem-idegben ragyogó molekula-tömeg,

mint molekulákban a ragyogó atomok,

elemi görbék, sugarak, pánt-nyalábok, pontrezgés kötelek,

rácsok, párahullámok, elemi négyzetek.

Fönt a tó fölött a fű-korpa törpe hegytetőn,

a fehér kő borda-bőrén, a napfény hónaljában

a feketecsíkos, borkőszínű kolostortemplom,

a vöröstégla-istenakarás:

akár egy aranycsíkos-feketecsíkos,

vörös prizma-mozaik szemsisak-kupolás

aranyköd-potrohú tömzsi darázs.

És lent az ónszürke karszthegylánc-görbe alatt a tó,

a titán türkiz-egysejtű, smaragd-amőba

és túl Albánia kopár hegyei, partjai,

a cserjés hegyek, kőmaláta partok

s a néma vízben, a kék csönd-örömben

határ-kerítés fehér bója-lánc, mozdulatlan sejt-koszorú,

önmagát-ringató, önmagán lengve derengő tojáskerítés-béke.

Egy ország kezdete, egy ország vége.

És itt az ősfák zizegő, ferde lombzuhatag

hullástalan hullása alatt,

a kettős lebegésben,

a lenti magasban, fönti mélyben

a forrás-tó,

mint kiszélesedett hosszú pogácsa-ér,

mint vastag, zöld visszér,

kövér kék nyirok-ér

a föld fűszőrös lábszárában, a kő combjában:

a zöld mélység, zöld néma lassúság

a lombtükrözés szilánkos zöld mozgástömegével beszőve.

S bárányfelhők a víz-alatti égből

púposodva, göndörödve, habcsiga-vánszorgással kinőve.

Itt-ott sás, kákics, nád-ringás

egyenes zöld vonalakból,

zöldbojtú némaság-rudakból,

hajlított pengeszál hegyesség-lapokból

s egy vízbe-dőlt öreg fűzfa

csontszerkezetté kopaszodva rohadva,

mint sárkány-ősmadár csontváza,

szárny-ujjcsontjain zöld hártyacafatok.

A vízben zölden szőrösödő lét-száraz gally-halom:

a fűzfa-Pteranodon.

És az ősangyalszem-tóba

széles zsilip-fogsoron át

a forrás-tó vize zuhog:

a zöld a kékbe

a fehér a zöld teljesség hidegébe,

a mozgás a mozdulatlanságba,

a rángás a nyugalomba

millió zöld izommá fonódva fonva,

a hang a csöndbe,

a kifolyó könny a fölgyülemlett könnybe,

ahogy lapozva kéken a zöld mindenség könyve,

széles, tág hab-túrás, tajték-forgács terülés-vízfarokkal,

csapkodó zöld vastag hal-farokkal, kristályszög-hártyabőr uszonyokkal,

ágaskodó vízoszlop-tutajokkal, dörgéshab-csúszáslapokkal,

széterező nehéz vízkéve-seprűhalmazokkal,

a víz a vízbe tolódik önmagából önmagává megsemmisülni,

mint a kijárat-kövér kő-ősasszony

magzatvize, ha zuhogva elfolyik

s kezdi majd a rettenetet, a mindenség-óbégatást szülni,

s a fönti fehér gyűrődés ránc-téboly hab-dörejében,

mint mikor beomlik az Éden,

az Itélet vízözönében

a páfrányos, hólyagos tollasodás

s a tóban a vastag-vágy víz-erek zöld oszlás-függőkertjében

a csönd szaga rángás-dimenziók,

amíg az eleven híg kristályoszlop-dugattyúsorok,

rángó óriás víz-hárfák,

földrész-nagy tollak vízből,

emeletesen lefelé-zuhogó gigászi víz-templomi orgonák

a tóba fúródva és hullámfolyással hullva

elolvadnak mint jégcsap-agyarszakállak az eső zöld ködében,

amíg a távolodásban, a befelé-mélyülésben

a rángás, gyűrűtágulás, tollpihe-hipermozgás, rengés önmagába-enyészve kisimul.

Istenné öregülve

a forrás-tavon lebegek

öreg, kék vascsónakban ülve.

Szívem nehéz a vasladikban, mint a karszthegyek.

És hol az én Istenem?

Ismerem? Nem ismerem?

Aki a csónakban ül

Istenként öregül,

időtlenül

mereng létezése lehetetlen önmaga-idejében,

mint fekete a feketében,

fehér a fehérben

s benne és kívüle az a világ

ami tágban a szűk, szűkben a tág,

a vékonyban a vastag, a vastagban a vékony,

a hígban a szilárd, a szilárdban a folyékony,

a négyzetben a kör, a gömbben a négyzet,

s a háromszögekből végtelenné csomagolt

részlet-összesség, összesség-részlet,

ami van, ami lesz, ami volt,

az eleven, a holt,

a hulló, a növekedve fölágaskodó,

a semmi rácsaiba elfehérült ujjhegyekkel kapaszkodó,

hogy önmagából önmagába ne hulljon,

vérezzen arany-álarcból szemgolyója,

sétáljon az űrön, mint vízréten a gólya,

s tejutak patakzanak fogrései közül, mint a nyál

és látása ráncos zománc, recés ezüst

s önmaga, amin áll

s gomolyog a világegyetem-aranyfüst

s a gomolygásban izzás-csomók petefürtje világít.

Halpete-fészek, békapete-függöny,

habharang levegő-pókkupolában hízik a világ-gyöngy.

És az elmúlás, mint nagymacska nyálasan ásít.

És szájgödrében a semmi forró homálya pirosan világít.

Mint sziklarésen barlangba hulló csillag

a víztócsa-tálban arany ponttal visszarezeg:

a piros homályban az emlékezet.

S ami lét volt: árnysötét görbület-folt.

S vastag, puha, mély üveghús-merengésen ringatódzom

kopott, horpadt, kék bádogladikban ülve,

alattam hínárhömpölyeg

leng, lebeg

iszapmohás-szárú iszapmohás levelekkel,

bokros, szétburjánzó levélkötegekkel,

növény-fülekkel és növénykötelekkel

a tó-iszapból kinőve,

a tóvíz felszíne alatt omolva, szétágazva, hegyeződve

s a fenék-iszapból, a homokmocsárból,

a növényi váztörmelék-sejthulladék-halálszemét-iszapsárból

apró gejzirek

piciny szódavíz-pálmafái esernyőzve föltüremlenek,

vízhólyagocska-vízpetelánc-szomorúfűzek,

vízbuborék-kéve vulkán-működések

erjednek föl a vízfenékről

s eloszlanak tóvá egyesülve,

a vízben összetörve, tóvá oldódva a vízben a vízből

az esernyőborda-kalap buborék-ágak,

vízgyöngy-peteoszlop gyöngyfürternyő-virágok,

víz nő a vízben,

vízgyöngy-gerincoszlopú, vízgyöngy-pártataréjú víz-csikóhalak

halcsikó-ménese lent a mélyben a szódatű-buborékvirágzás,

vízvirágok mezője, törpe nyáj bizsergés-liget szódavízből

lent a mélység,

a sárga lófarok-szőrből szőtt síkosan száraz tófenék,

mint aprószemű, finom ezüstláncokból

ernyő, kampósbot, selyemkesztyű, selyemharisnya,

kristálykorona, töviskoszorú

a vízben a homokmoszatból föltoluló vízbugyborék-erjedés, szóda-csáp ágaskodás,

mert hosszú, csigolyás rovarcsápok,

lepkecsápok, hőscincércsápok,

kigöngyölt lepke-pödörnyelvek,

szelvényes potrohvázak,

finom kaportányér-dróthorgolás bogárlábak

nőnek a rovarpete-sodronylánc vízbugyborék-hajszálnövekedésből,

hosszú petelánc-szakállak és petefűzés-szempillák,

mert a vízbugyborék-tolulás vízpete-szőrzet örök növekedése

lent a forrás-tó mocsár-koporsó homokdeszka-alja

ahogy hangtalanul sistereg, kierjed, fölerjed s molekuláival szétzizeg,

mint szüntelen születő, szüntelen szétfoszló, szüntelen elfoszló,

tóvá olvadó

virágállatok hajparóka csillagtelepe,

hajcsillagok bizsergés-vízlánc virágállat-virágzás-állománya.

Mint elemi részecskék ütközéséből,

a roppant energia-összecsapódásból

szökőkutasan szétspriccelt

páfrány-ihletű bomlás,

kacskaringókkal és buborék-páralánc görbékkel, csigákkal,

csipkékkel széterjedő bomlás-páfrány, egyesülés-bozontszakáll,

füstkarikák, lánchólyag-Bábeltornyok emelet-kürtje,

tűzfényen ringó hólyaglánc-szövés kalapja.

Ó, a forrás-tó kapillárisai!

A víz-alatti ferde, rücskös, mozaikos, lemezes, függőleges

sziklák kivezető csövecskéiből, köldök-pontjaiból

emlőbimbó-nyílásaiból, hajszálszűk közlekedőedény-pórusaiból

a vízbe lefelé ferdén, vagy vízszintes lánc-vonallal,

vagy lefelé-ágazás láncfonallomb-gyökerekkel

bozsog, bugyog, forr ki, lövődik, nő szakállazva,

tolódik, mint a bimbós tavaszi ág,

apró fogsorok fűrészeként kiegyenesedve,

lombfűrész-szál mozgással a vízbelsőt fűrészelve, reszelve,

mint gyöngylánc-reszelőcskék,

ontják a forrás-tó vízébe merűlt potrohú

hatalmas kő-bogarak tojócsövei,

a mohos sziklák szülőcsatorna-szigonykürtjei

láncosan, fürtösen, csomósan a ragyogó petehalmazokat,

a pete-kötelek végtelen fonaltörzsecskéit

s azok buborék-kupolákkal, buborék-kúpokkal,

buborék-medúzafejjel,

kígyólomb-hajjal,

ragyogás-pikkellyel,

peteragyogásból készült cilinderrel,

vizfüstlánc-kalappal,

földig-szoknyás apró szomorúfűz-köpennyel,

kutyatej-pézsmakehellyel

a vízbe-születve vízzé enyésznek a vízben

és összefolynak, mint tűz a tűzben

és eggyé olvadnak, mint láng a lángban

a kő-repedésekből, a kőszivacs-likakból gyöngyözve áradók

s a vízben mégis külön a víz,

mintha szilárdabb anyag,

millió apró só-csomag,

cukorkristály-adag

tolulna föl bozsgó és mocorgó virágállat-telepeivel,

hiszen a tóban a kéksárga símanyál vízfenék

apró szökőkút víz-virágai fehér gyöngyfűzés-rojt-sipkákkal,

gyöngyhab-süvegekkel

szikráznak, láncosan hólyagzanak, fürt-kalapokkal buborékzanak.

Csupa gyíkfarok, gyíkszem, gyíkszemhéj, gyíkpikkely

ragyogás-foszláspillanat.

Ó, a vízben a sárga iszap-talajból, a szürkekék szikla-oldalakból kinövő

vízpete hajszálcsövecske-szálak

imbolyognak és mereven csúcsosodnak,

mint a fejtető hajforgóján

a tetűserkékkel bütyökcsövecskékké dagadt hajszálak.

És mindenütt csönd.

Csöndet virágzik a vízmély csöndje

s a forrás-tó híg kristálytömb lassú csúszás-magánya

vízpete-szódaerjedésből csönd-virágzás.

És bugyborog, forr, szökik, ágaskodva fürt-szirmokkal olvad

a vízpetelánc lenti virágoskert,

a peteláncfonat hólyagocska-oszlop törzse, hólyagocska-vízszál ága,

magából fonva, bontva oszlás-özönt.

Ez a virágzó csönd.

Ez a csönd virága.

Ez a csönd-virágzás csönd-temetője csönd-tenyészet.

Nézem és értem a vizet,

a haltól, békától szüzet.

Nézem és értem az egészet.

A kétfajta működésű egy-anyag,

a más az azonosban, az azonos a másban,

mint az arany-villanás a gyászban,

az ugyanaz a születésben, elmúlásban, megmaradásban.

Ahogy a vízmélyi oldalkövek hajszálcsövecske-szivacsrendszerén

tódul, tolul ki a hólyaggyöngyöcske-lánc, vizpete-hajszálfüst küldemény,

akár a csillagból a fény,

mint gondból a remény

s a víz-sarjadás a vizet növeszti,

a víz-szőrgomoly széles zöld forrás-tóvá dagad,

óriás hínáros csönd-sejtté kristályosul

az ugyanabból ugyanaz,

a forrás-tó nem-folyó.

És szikrázik és ragyog, mint egy óriás zöld-iriszű szemgolyó.

És a tóban nincsenek halak!

Se békák, se békalárvák:

bent ebihalak, fönt szitakötők.

Mert ez a tó a csönd.

Ez a csönd-hatalom!

Nincs rajta szitakötő gyémánt-vízimalom.

Zölden, pirosan, kéken, sárgán

szikrázó kristályalma-fejű négyszárnyú állat-szivárvány,

irizálás-ragadozó,

hogy zöld nádlevélen ülne, mint a halálra-mohó

angyal az Isten zöld-kés szempilláján.

Mert zöld csönd a tó.

És csönd a tó fölött,

csönd a víz felszínén,

iszapfenékig-csönd a vízben,

a csöndfelszín ránctalan vízbőre alatt.

S lebegek a tavon, tükörképként megfordítva a vízben

s úgy vagyok látásként a tóban,

mint egy óriás szemgolyóban,

s csónakom a pupilla

óriásra kinyílva

s a vízbőrön, a szemhártyán a nap

parázs-lovai sárgán legelésznek,

sercegve parázslanak

s a zöld irisz-szőrök domború moszat-mezőként izzanak.

S ami lent van: pezsegve, forrva fölszáll,

s ami fönt van: zuhanó kőként lehull.

Időnk akár egy fűszál.

Igy van a halandó halhatatlanul.

Ez a csönd.

A csönd

és a csönd vidéke borzas feszesség,

természet-alakzatokba zárt feszültség.

Mert a borítások, kérgek, héjak, bőrök, páncélok alatt

munkák, szorgalmak, zenék, viharok, robbanások,

működés-magányok és munka-társulások,

csillag-járás utak, üstökös-gyűjtemények,

csöpp atommáglya-létezéslelemények

nukleáris lángok.

Rám a kék űr,

mint hatalmas, üveges halszáj tátog.

És fénytűből vannak a halfogak:

a halfogsor tű-sörte, a tűkoszorú-csengő gégefogak.

S imbolyog a csónak,

a fabordás vas-sajka

s a lassú evező-csapástól

csörög, törik, lemez-lombbal tántorog, füstöl a víz,

mintha száz szódavízzel teli szódásüveg robbanna szét:

forró, őrült szénsav-kévéket lökve,

zöld üvegcserepekkel szilánkosan dühöngve,

mintha csillag születik, földrész születik.

S ez mégis a csönd.

A vízrehajló nyárfák, a vízig-szoknyás fűzek

csönd-ernyő zöldje.

Az evezőről a vízbe nagy zöld vízcsöppek hullnak:

üveg-gyümölcsök nyara ez

és csöppenés-súllyal táguló karikákat gyúrnak a vízbőrön,

mint égitest, ha könny,

aztán fény-felületté simúlnak

s csörömpölnek, mint az üvegtörés a víz-szilánkok,

a lapát-mozgástól az üvegláng-cserepek.

Ahogy önmagából az áttetsző tiszta fajsúly kireped

s reng, mint a lomblevelek.

S a vízre-hajló fák lombja a víz

s a vízben tükör fák zöldje a lomb.

Jaj, mennyi gond!

És hol az irgalom?

És hol a szánalom?

És mért bűn és mért fájdalom, vér, üldözöttség, öreg bánat

amit az ember kimond?

Jaj, mennyi rettenet!

A költő hova mehet, kihez mehet?

Ha körötte a mindenség

s benne a világ-teljes ég,

mint bozóttűz, erdőtűz ropogva, sajogva ég,

szikrát köp, sisteregve, sziszegve lobog

és fröccsenve, durranva szállnak, lövődnek

a fenyő-tobozokból kirobbanó hús-szív pikkelyek,

a parázs-bogarak, a tűz-metamorfózis szentjánosbogarai,

hosszú, görbe, egyenes, vörös, sárga meteorit-izzás-vonalakat

húzva a dörgő lángok közti hő vörös üregeibe

és csontváza pórusai is kék füstöt eresztenek, füst-gallyat növesztenek,

mint a kémény

s tudja hogy együtt ég el

az égés-özön mindenséggel,

a növényekkel, állatokkal, madarakkal, rovarokkal,

a kővel, a földdel, a levegővel, a vízzel.

A tűz-poklokkal,

mert lét-azonos a csillagokkal.

Költők! Barátaim!

Ahogy az élő létezőkben a nedv csobog,

szűk edényekben, finom csőszálakban, tág edényekben

bonyolúlt-széterjedésű hálórendszerekben,

háromdimenziós hálóköb-emelet kapilláris-torony szerkezetekben

a vér, a víz és minden más folyadék, enyv, plazma, nyirok:

úgy legyünk romantikusok,

ahogy az élet

mibennünk mindenné lett

s kis billentyű-kapuk, finom visszatartó-csapok

szabálya fékezi,

hogy sorsunk, a mindenség-hasonmás

ne legyen zuhatag összeomlás.

Az ámulat-erekben sajtolódva fölfelé

s a vissza-áramlás álom-gyökerekben szállva lefelé:

mint a kútba,

amelynek vízoszlop-pupillája alatt

hatszáz kristálytornyú kristálykastély van

s a hatszáz tündérasszony-fejű gyíksárkány-férfinő lakik abban,

a Szemgolyófürt tündérsárkánygyík-nőférfi hatalom

s a tornyok, a várfalak nyitott kristálykönyv-ablakaiban

a tündérnőférfiszemek az ablaküvegek,

mint domborúan-kirakott

ólomkazettás színes üvegablakok,

fehérpupillás óriás szivárványtojások

a kristálykeretből légyszem-emlőkként irizálva

prizma-mozaik szerkezet-hólyagként kidagadva.

Én most úgy vagyok

a forrás-tó csöndjén megkettőzve lebegve,

magányomból magány-fallá emelve,

a kint, a bent, a lent, a fönt

sima zöld szódavíz-telepszigetén merengve,

mint öröklét-függvény a kozmikus szabályban,

tűnődés-bőség, hideg űrterek függőlegese,

kitárult irgalom,

mert csillag ezen az oldalon, csillag azon az oldalon,

csillag mindenütt.

Én most így vagyok a kettéválasztott űr közepén

magányomból kinyílt szánalom.

A szánalom tövises, virágos ága.

Az összesség boldogsága és boldogtalansága.

Nyitott út.

Fonjatok belőlem fejetekre égitestek, költők virágos töviskoszorút!

Most a forrás-tó a költő

s a költő a forrás-tó.

Mint pusztába épített egyetlen házfalon,

a teret egyetlen merőleges síkkal kétfelé osztó épület-lapon,

a síkot a függőlegessel metsző magányos házfalon

kinyitott ablak, ajtó

és nincs odakint és nincs idebent,

mert ugyanaz mindkét oldalon:

puszta tér, fű-sík, szél, levegő, fény-alkalom,

ablak-nyikorgás, ajtó-csikorgás,

vinnyogó rozsdás zsanérok,

üveg-lapozás,

deszka-tégla lengés

kifelé, befelé

és nincs befelé és nincs kifelé

csak függőleges nyitott kétoldaliság van,

mint az éjszaka egy faágon lógó télikabátban

és hull a csillag, mint a hó

és a szövetposztó már csillagból való,

és nappal fényt jelent, éjjel űrt jelent

a függőlegesben a függőleges nyitottság,

a kívűl-belűl roppant tér-azonosság

és a halál az üres térben, a lapozódó tér-üregben

a kinyitott elválasztás.

A dicsőség, a halandóság, a lét-olvadás, erő-hatalom.

Hisz minek a megosztás,

ha ugyanaz mindkét oldalon?

Lebeg ladikom

a vízszintes-sík láthatatlanul mozgó vízfalon.

Az örvénytelen zöld forrástavon.

A zöld kígyó-halmazként moccanatlanul tenyésző,

arany-pikkelyhordával legelésző zöld óriás-izomzaton.

Az érzékeny halandóság lebeg így a közönyös halhatatlanon.

Az élet a halál-tutajon.

Az összetett lét-izgalom

a bonyolult-tudatú világlét-anyagon.

Ami nincs is talán, pedig összeállt kristályosan

látó-oszlopokból szőtt látó-egészben

mint a légyszem:

az erők, tömbök, tüzek, tömegek, vonzások összege pára,

amely szövevény-szem-világegyetemével úgy maradt magára,

mint földben a halott.

Ami van, ami volt.

S kigőzölög a boldog indulat különös pórusaiból,

a hálózat-pontok verejték-likacsaiból.

A se-menny, se-pokol Titok.

Ami van, hiszen lenni fog.

A roppant súly, amelyben a könnyű mindenség gomolyog,

a mégis-súlytalan mennyiség.

Ami úgy ég el, hogy el sose ég.

Tüzében lángolni sose elég!

És nincs határa, mert önmaga a határa.

Pupillák

Mit mondhatok?¹

Az első vers után,

a második vers után,

a századik vers után,

mesék, elégiák, époszok után,

mikor istálló-trágyát eszik a bárány

s a bárányvérben ürülék-méreg, szenny-molekula kering,

mikor fekete csizmában csahol a róka

s fején arany tajtéktonna-sörényű oroszlán-álarc papírosból

s két lábon járnak a király-szarvasok az őszi tarlókon, őszi mezőkön,

s agancsuk hátrafelé vízszintes gyökérzászló csontból

s isten-hiánytól részegen tántorognak a filozófusok

s fejjel-lefelé lógnak a költők az égről

a kék pára-anyagról lefelé csöppenve mozdulatlan,

mint a legyek a mennyezetről:

hab-papucs mágnesfelhőkkel a szilárd semmire ragadva

s kék alabástrom-szögekből épített szemükben,

a szikrázó emlő-dülledésben

zölden és selymesen mereng a lenti viszály,

mint jégrudakból torlódott dombra szivárgott zöld festék,

a csönd fölszárasodó kapilláris-csöveiben föltolódó növesztő hevesség

s potroh-hasuk szeletes zománc-délköreinek pórusaiból

penészgombafonalak puha szövevény-szerkezete

terped végtelen hínár-dimenziókkal a befejezhetetlen mindenségben

s a terpedés-végtelen szögleteiben, hézag-szigeteiben,

a fonal-zegzugok tér-telepeiben

a tűz-izgalom döbbent csillagok, héj-üres égitestek,

héj-burkolt magfúzió-halmazok

lengnek és hódolnak keringve moccanatlan az elmúláson,

mint fűszárra, fűlevélre ragadt csigaházak.

És a megmaradásban nincs semmi alázat.

És nem magyarázat, ami magyarázat.

És múlandóságból az összeg, a részlet, az egy-darab, a vázlat.

Mikor görbe fényvonal a gyilkolás a kaszaélen

és zümmögés-vödör, halál-kancsó darázsfészkek az emberek szívében,

mint öreg, korhadás-parázs szív-pitvar faodukban:

mit mondhatok?

Mit mondhatok?

Mit mondhatok, amikor láttam, amit láttam

s testetek testem volt a rettenetes vonulásban,

a könyörtelen, tántorgó emberhangya-szalaglánc-tódulásban,

az ön-feladás alázat-gyászban,

mint aki azt hiszi remény van a hóban

s tenyerével szemeit takarja

mert a téboly örvénylik a látomásban

s a kárhozat vihog a pusztításban és a pusztulásban

s a bakancsok, vállkendők, fejkendők, viharkabátok,

kalapok, svájcisapkák, leventesapkák,

derékon dróttal-átkötött télikabátok, kiskabátok,

zsákcsomag spárga-cipők, cementeszsák-papírcsizmák,

hátizsákok, vulkánfíber-kofferek, szatyrok, kulacsok,

kézitáskák, drótív-fülű konzervdoboz-csajkák,

térdzoknis, bokabütyökig-zoknis, meztelen lábak

folyamhömpölygése bennem, hisz odakint,

hisz odakint, a téli tér sáros és fagyott iszaptaréjos hullámföldjén,

az üres krumplifészkes dombokon,

amely mint lépviasz meghajlított cellafülke-lapja

s zsongva zsibongtatok, őrjöngve, dünnyögve zuhantatok

a krumpliföld üres sejtfészkes púpjaira, lapályvölgyébe,

hátha maradt ott egy-egy szemölcsös, vörös-pattanásos növénytojás,

mogyorónyi krumpli-törpe

a tűszőrös tökszárak, barna-címeres, hártya-ér leveles, kék üszög-golyvás,

üszög-herpeszes, bőrös koromzacskó-herezsákos kukoricaszárak alatt.

És szemetek volt az ég,

és szemetek volt a kifosztott emberiség

és az ég szögesdrót hengergubancokkal és szögesdrót hálólapokkal beterítve,

az üres mennyiség

és a sárga marcipán-fogaskerekekként nyüzsgő sokaság

és szemetekből a bánat állt ki zöld alganyálas, sáros levelekkel,

mint árvíz-sodrásból a zöldleveles faág

s én voltam tág pupillátok

s pupillám irisz-dombszélig tágulása ti voltatok

s mint a gyík pupilláján a Földőslét gigász-vallomása kinéz:

pupillátokból a létezés-kezdet és létezés-egész

nézett ki velem,

az egész

förtelem-iszonyúság, rémület-kovász embertörténelem,

emberiség-gyötrelem, szégyen-szerelem,

mint a megesett, elhagyott lány

akiben a titkolt magzat, mint a jövő-hiány,

az ezt-nem-akartam ragaszkodás,

szűzesség-hűtlenség testgyermekhez-hűség

s szemetek mégis a szenvedő tudás-egész,

az nézett ki szemetekből: minden kezdet és keletkezés,

mintha Isten a semmi nyitott ablakán önmagából kinéz.

A bűntelen mélység,

ásvány-szigorú, ős-sárkány szomorú tág, közöny-tömb magasság.

Mit mondhatok?

Mit mondhatok csillag-ájulatok,

sárga csillag-daganatok,

nem-kárhozat láng-zuhatagok,

tejút-milliók fekete szemgolyókból?

Mit mondhatok, amíg állok az idő hónalja alatt,

mint kék katedrális-boltív alatt a gyermek?

Fekete füsttel gomolygó fekete termek,

fehér hamuval beszórt éjszakák!

Mint rőzsetűzzel imbolygó vermek

a lehetetlen lobog ki éjetekből.

Ti bennem, mint az összegyűjtött versek

s azokban mindenség-súlyok, vágy-vegyület párák,

terek, idők, ürességek, anyagok szövetsége öröklét.

S én bennetek, mint akinek a föld alól üzennek

s csontváz-millió rázkódik halálos hitében

s keresi: miféle túlvilág az Éden,

s mint szivárványban, jár a valóság tündér-kötegében.

S fölveszi szégyenét.

S magára húzza a szégyen

szikrahűs páncélzatát,

a megmaradás-védőruhát,

mint minden reggel

mikor a Nap már kéket legel,

fürdés után fehér ingét.

Mi lenne tovább?^*

Csányi László halálára

Hát nem mehettem el.

Hát mégse mehettem el,

nem mehettem el hozzád,

nem mehettem el, hogy megnézzelek,

hogy lássalak utoljára,

hogy megnézzelek Halott

s aluminium-szöglet arcodra hintsem merengésem virágporát,

ahogy anyánk a hajnali lisztet sárga fatálba,

zöld bundásbogárra a liliom,

hogy gyászom sárga lisztjét kubista szemhéjadra szitáljam,

mint foltos, szén-kapros darázs-arcra a virágporzó,

te tündér-küldemény ember-áldozat,

gyönyörű, pontos, szorgalmas posta, halandóság-kárhozat,

Szekszárd kövein bicegő könnyű csillag,

kampósbottal elütött lábú galambocska,

gyufaszállal, cérnával sinezve rögzített

tört-lábszárcsontú énekes kalicka-madár,

titok-küldemény

egyszerű fény,

aki úgy mentél ahogy az eltört lábú páncélos bogár vánszorog,

fém-szerelékekbe ágyazottan a repedezett, narancsgomba ágbőrön lecsorog,

mint ketyegő, kattogó kitin-borítású óraszerkezet

és fájnak a zsilipek, csuklók, kötések, dugattyúk, térd-könyökök,

szárny-hónaljak, térdhajlatok, nyak-övek, váz-csövek,

ó, te szemüveges, vörhenyszőke, tántorgó akarat!,

most már minden elmarad,

önmagad lekésve

vagy a mégse,

belőled a mindenség kifakadt

ahogy a tüdővér szakad

és domború foszlás a piros pecséten,

mert vér-szivárgás a mező-pihében,

ahogy eltörik az ér-hajszál a szemgolyófehérben,

mert a belső túlnyomás vérmagas feszültsége robban

a finom érfalat széttörve a látószerv-titokban,

a bonyolúlt szerkezet szivárvány-szövetében

s csontváz-birkanyáj legelészik a piros pehelytér-kövérben,

a vérszőr-mezőben,

ami mint párolgó fagyökerek, rózsagyökerek a földben.

Mi lett veled?

Kinek írhatok holnap levelet?

Ki ír nekem most már levelet?

Kinek mondhatom: mérd meg a világot,

egyszárnyú táltosló: idd meg a lángot,

ropogtass világűr-parazsat,

adj egy pohár vörösbort,

töröld ki magányomból az utókort,

ami bűn is, meg jövő is, meg cirkusz, meg hóbort,

de nem több, mint előbb volt:

az emberiségből nekünk elő-kor.

Kinek mondhatom

te szeretet, szánalom, bánat, szorgalom,

aki mert volt

most már halott:

hogy ujjhegyekkel csúcsosra csípett zsebkendővel kotord

a halált mosolyomról,

ahogy gyerek-szemgolyóról

a belehullt, könnybe-fúlt mikro-életszerkezetet, a muslicát,

ahogy halott szeméből a lét-megereszkedés, csatornapont-kinyílás

könnyeit kitörlik,

mert az már a könnyzacskó érzet-nélküli ürülése,

a testbomlás-megaljasodás béke,

ahogy az ajakpárát az aranyserlegről letörlik,

falon-függő rézedényről a port,

kinek mondhatom

te széteső kvadrillió atom,

amiket nem szorít eggyé az együttműködés szigorú ember-vonzás,

az élet-alkalom,

kinek mondhatom:

hogy tépd ki a trópusi békamirigy-méreggel bekent

vashegyű jelenkor-nyílvesszőt szívemből,

mert a settenkedők, a leskelődők, a lopakodók,

a nyilazók, a költővadászok

nyílhegyüket gyűlöletük váladékába mártják,

epehólyag-ürülékük mérgével kenik be,

hogy öljön az epesár szennye,

mint a délamerikai bennszülöttek a rövidfejű békafélék,

a Brachycephalidaeák családjába tartozó Dendrobatestinctoriusok

méreg-váladékába,

a nyilazók, a hosszú-fúvócsövezők,

s rám úgy vadásznak,

kinek mondhatom:

szólj rám: vigyázzak!, hogy védj meg engem,

húzd le bánatomról átizzadt, büdös jelenidő-ingem,

hisz te már tudod: a halált se adják ingyen,

hisz amíg suhogó vágtatásunk odaér,

mint nagy terek, csövek, futások után szívből a szívbe a vér:

a lucskos ing alatt reumacsomó, hátizom-fájdalom,

nehéz köhögés

és kések a húsban,

vasvillák, vasboronák,

szögesdrót-koronák

körben a háthúsban, mellkas-szövetben.

Ki ért meg most már engem?

És kinek mondhatom: értelek én,

te világszövedék próza-költemény,

verspróza ember-alakban és ember-adagban.

Hát nem mehettem el.

Nem mehettem el, hogy elbúcsúzzak tőled,

hogy lássalak utoljára,

mielőtt hanyatt a földbe zuhansz,

hogy lássalak és megpihenjen halál-kubista okker-arcodon

messzi magányból jött és hosszú útra készülő vándor-repülésem

s két szemem mocsár-ősz hínáros arcodon ácsorogva álljon,

mint a tósár zöldszőrű vízlemez-rezgéstükörlapályán

a kócsag, a gólyatöcs, a gém, a kanalasgém.

S majd elszáll a madár s a vízfüves sármező a bolygóba süllyed.

Egészen

úgy, mint egy beszáradt zöld-iriszű emberszem.

És csillagtetvek szikrafürtjei izzanak szárazjég-párolgással

a salétromsó-sástutajon, a sziksó-sárladikban,

mint tetves haj a bárddal, pallossal levágott emberfejen,

ami a deszka-emelvény véres fűrészporában hever

s zöldbarna békák százezrei ugrálnak a repedezett sár-hálón,

a sár-aszályon,

a megaszalódott, cserepes hiányon.

Ó, te sántikáló, lábfej-vető, bicegő, botozó!

Ó, te értelem-tiszta szó,

értelem-szép

gyémántrács ember-beszéd,

halandósága-szép

szivárvány-szelídség,

a jóságban bőség,

sejtelem-lehetőség,

rejtelem-minőség,

kozmikus hűség,

szupernóva-hőség,

könnyű felhős ég,

márvány-erősség,

egyszerű tüdős jég

hova jutottál?

Járóbotoddal hova kopogtál

befelé gyalogolva a Földgolyóban,

a Földgolyó közepe felé tántorogva,

minden szilárd és híg anyagon áthatolva,

hogy lásd, milyen a gömbközép szívmassza kezdet-működése,

a benti háborgó béke.

S arcod és szemed visszhangja a magma-vörösség.

Okos szavadért csöndet kaptál.

Kit vált meg a csönd? És minek?

Mert az lettél: űr-hideg

s abban a fekete időtlenség-mezőben,

a nem-zárt-kiterjedés örökben

laza, szétszórt, derengő pontok, ikrafürt-örvények

végtelene lebeg,

mint óriás fekete jégtömbök közé préselt aranylegyek,

mint a halálban kifőtt csigolyád, koponyád, csontod.

És nézi a Föld a kíváncsi holtat,

mint kiboncolt agyat a megőrző oldat,

mint önmagába befelé látó szem,

mint vasúti jelzőlámpa a síneken ácsorgó bolondot.

Mint a megkövült idő csontváza a kőben:

foszlányaid, árny-rajzolataid a föltámadás-nélküli temetőben,

akár hitted, akár nem

hogy nem-istentelen a teremtés-minden,

a csak a lét csúcsán látó anyag.

Mert csak az a vak

amit a szemek, szemgolyók, látó-ideglemezek, fényszál-idegvonók

be-nem-vallanak,

a pontok, golyók, csíkok, csövek, kelyhek, kupolák,

hólyagcsokor száras dülledés-virágok

s azokban a vízben a lángok,

mint égő szeszben a sistergés-fuvola-horpadások

s a lángban az osztások, fonalak, hínárok, csövecskék, csapok,

tartályok, áramlások, bolyhok, molekulák, gyepecskék,

vegyi-atomi distanciák.

A távolságok, távközök hálózat-szervezése,

sűrű, feszes egymásban-szünetelése

és szoros tapadása, munka-kötése.

Pedig valaha te is futottál,

mint zöld mély mezőkalász hullámcsönd-sziszegésén a kiscsikó:

torpanva, ágaskodva, hőkölve, vágtatva, nyerítve,

körötted a tág torlódás-tértudat illatpáráját földerítve

hogy az is van, az is a tied,

amit a föld magából zölddé, kalásszá, virággá kiszeret:

a selymes, sárga-zöld-piros-kék tücsök-szőttes, zümmögés-paplan

s te abban a boldog élet-futás

csikó-alakban.

S most már szél-kabátban,

halál-huzatban,

mint nyitott ajtajú, ablakú házban:

a fölbomlás-pokolban,

a hódító, barbár anyag-ellenforradalomban.

És könnyű vagy, mint az elszáradt

falevelek, viráglevelek, fűlevelek

hajszálfinom üres közlekedő-edényei,

a fűszárak parafa-száraz kapilláris-kéve vízvezetékcsövei,

a karcsú, nyulánk vízér-hengerek,

a hártyacsont szűk feszültség-csövek,

a pudvás rostokban a neuronvezeték-vízjelek,

az üres csőtokok kemény gejzir-füstje, hajszálszökőkút csontváz-tornya

és könnyű vagy, mint a lepkeszárny erei,

szitakötőszárny csőváz-mozaik síkja, zárt terülése.

És nehéz vagy, mint a háborús alkony,

bombázással, tankágyúzással szétszaggatott vörös feketeség,

mint a hegymagas márvány-üledék

az óceánalji élet-virágtalan, fény-virágtalan,

homályhíg, ősnyálkás penész-mocsárban

és nehéz vagy, mint a kénes, fullasztó nyári vihar,

mikor a vihar-dülöngésben Minotauruszokat herélnek

s véres hörgésük, tojástalan vérkút ágyék-puttonyuk

forró fekete villámhabja a tajték-görgés nappali kúsza ég

és nehéz vagy, mint a halálraítéltek

hajnali üveges iszony-tántorgása az akasztófa alá,

mint a nyak-kötél előtti utolsó kiáltás,

mint a kötélen kifeszült akasztottak,

mint egy önmagába omlott csillag,

mint tengerpart hullája bálna-tekintet:

súlyos bőrredő szoknya-csónakban

a szempillátlan embercsecsemőszem-üvegpont

és súlyos vagy, mint a mammut-csont, kétemeletes Brachioszaurusz-tibia,

Triceratops-sípcsont-márványoszlop,

mint a szegénység-gond,

mint a hosszú szomjúság,

mint a hosszú éhség,

mint az elvizesedett agyvelő,

mint a teremtő élet

aranyszobrát elolvasztó

virágszobrát összegyűrő, aszalttá hamvasztó

halálos itélet.

Akár a Nap-csillag gyomrában súlyozó, hömpölygő

tűz-masszív nukleáris hő.

A tér egyensúlya voltál, s lettél a bonthatatlan, bonyolult korlát.

S én úgy hordalak, mint hátamból kinőtt árbócos vitorlát,

bőrlepedő-rombusz Pteranodon-szárnyat

és sikítva tol a szél a kopár vizeken

és némán lengek kifeszűlten úszva a kopár vizek fölött

s a víz-magányon vásznaim habos árnya

s a víz-aszályon bőrszárnyaim gigászi árny-magánya

s te nem vagy sehol,

nem látnak üvegablak-rózsa kőkerék szemeim,

nem tudnak selyemkaktusz-levél hát-uszonyaim,

amiknek árnya tüskés sűrű zöld,

mert nem vagy sehol,

akár a megváltás,

akár a föld.

Pedig te vagy a Föld.

Hűségem téged örökölt.

És hol van az örökség?

Nem találom.

Csak a hűség

maradt nekem s e bolygót burkoló könnyű öreg kék

levegő-fajsúlyú híg élet-mennyiség.

S te bennem ragyogsz némán zsibongva,

fénylisztporral hangtalan suhogva,

mint űrben tejút-talpú teremtő-lábnyom.

És könnyű vagy, Halott,

mint az érinthetően sem érinthető

levegő

fajsúlya könnyűség-ok,

te túlvilágból képzelt ritka sűrűség,

akár a kék kiterjedés gömbhéj-mennyiség:

önmagad könnyűség-oka,

hiszen a fajsúly

az anyag súlyának és térfogatának

hányadosa.

Hűségem téged keres

világidőben, világanyagban,

a tér látható és láthatatlan torlaszaiban.

És nem kutat érted a földben.

Mert ami ott vagy

már nem te vagy,

csak szétfolyó szövet,

elbomló alak,

vázról olvadó te-voltál-maradék.

Ó, te Hűség! Köröttem kék páraparázs ég!

Dermedsz bennem,

a halandó túlvilágban,

derengsz bennem viaszfény-csillogással,

mint gyantahús-hangyaimágó a csöndszövet bábban,

mint kék láng-ér a sárga lángban,

mint a gleccser-ős fagyott hó.

Mért nem később? Mért nem korábban?

Mért az új-tőkefelhalmozás korában?

Amit halottan csönddel kérdezel

arra ki felel?

Nincs Isten, idő, válaszadó!

Függsz, mint csillag éjszaka-ágon:

reggeli felejtés viráglámpa-álom.

Mint fagyott hártya-rovarhéj,

hártyahólyagocskákból látópárnává fűzött üresség-pontkaportányér-szemű

száraz kitin-éj,

ember-küllemű,

oszlott-szellemű

üresség-csoda a téli narancsbőr-mirigygombás fekete faágon.

Szikrázol akár a mese-üveghegy,

te milliárdok közül kiválasztott egyik egy

halálom.

És növekszel a bennem-időben,

mint daganat a tüdőben.

Pedig ember-burjánzásod már nincs tovább.

És nősz bennem, mint magzat a nőben,

a szív-magzathólyagban

hatalmas éj-ég alakban

test, halott, hiány.

S nem tudlak élővé megszülni halott

s nem tudsz halottá fölfalni engem

bennem-terpedő falánk halott,

bomló test, korhadó anyag, bomolhatatlan magány.

Csak emlék-bozótrácsod nő bennem hatalommá

s így leszek élve halál-bizalommá,

sejtelem-hálóhalommá.

Elhagyott pókrács-csöndiszonnyá.

Így vagyunk élve és halva ketten:

egymásba temetetten,

egymással temetetten.

Pedig nem gyáva a remény!

S a halandóság minden formája élet-ravasz.

S buta a halhatatlanság tündér-tünemény:

a szárnyas áttűnés szitakötőcsalás-asszony,

mert nem tudja, hogy a tapír, hangyász-sün, tarajos sül,

szarvasbogár, béka, fóka, tengeri szegfű, varangy, gém ugyanaz.

Mert az öröklétnél nem adja alább

s Csányi Vilmos injekcióstűvel szelíddé,

gyanakvástalanná operált

elhízott, mázsás, tátogó, csillogó,

hegyszita-oldalú kék pontyhalánál ostobább.

Hisz kézből eszi a kukoricát, mint cukrot a ló.

Mert nem tudja az életet

és nem tudja a halált.

Mert mit tesz a tudós, a rokon-nevű,

a világ-evolúció-tekintetű?

A páncélos moszatzöld hal-homlokcsontot

injekcióstűvel kifúrva,

hogy a csont mint lukas alumínium-fillér,

a tű-szívókával az agyba ér,

mint kigöngyölt pödörnyelvével a virágba a lepke

s kiszívja az agyból a gyanakvás-sejteket a tűhegyen rezegve,

a védekezés-ösztön köbmillimikron sejthalmazát.

S a hal azontúl csak éhes,

befelé vak, s úgy függ a halálban,

az önmaga héjazatában,

mint a tojás van a tojásban,

mert nem tudja: a hamvadás a földagadó lángban

s a ponty azontúl csak éhes

falánk, zsíros éhség-szerkezetté lesz,

üveggolyó-szemű zabálás-mohó test,

mint egy gégefogsoros, pikkelyes, fényes orsó,

halhólyag-belsőléggömbös tátogó élő koporsó,

mert éhség-ösztöne legyőzte benne,

mintha csak örökké, mindörökké lenne:

a megmaradás titokvágy-iramát.

Csak leng lassan,

függőlegesen, kövéren a vízben

a szűk üvegládában, a neki mély-magasban,

mint nehéz öreg falevél a gally-ágon

a könnyű nyári huzatban,

mint szikragomoly-füst a tűzben,

mint halál a halál-ágon,

óriássá öregülten

pikkelyhólyagként imbolyog,

mint növénypapír-lampion terméstok.

Elhülyülten

várja hogy enni fog.

A csak-éhség

pikkely-buborék.

Evőgép.

Emésztőgép.

Barátom! Halott halott!

Ugye tudod:

az élet csoda volt!

Mi nem hízhattunk eleven halállá

ilyen csoda-lefokozásban.

Agyunkból a halandóságtudat-lángot nem műtötte ki az Isten!,

aki van, vagy nincsen!,

hogy dagadjunk kövéredvén a közömbösség élet-gyászban.

Mert hittünk az elmúlásban.

És nincs csoda csodább!

Mert ha élet van: halál van.

És mi lenne tovább?

Mi lesz még?¹

Leng, biceg, szár-kötve csúszik,

rezeg, billeg a zöld levél

ahogy a lombon átúszik

a könnyű sárga nyári szél.

Ahogy a zöld fán átcsobog

láthatatlan-vízszintesen

s reszket az eres bőr-dolog,

mint fény, árnyék vízben, vizen.

Hol béke van, hol háború,

népvándorlás-düh a világ.

S a népek körűl szigorú

cseppkő-erdők az éjszakák.

Roppant ívek, boltozatok,

szirmok, szárak, kaktusz-falak

alján, mint a barlanglakók

élnek, rémület-kúp alatt.

S a csillag-űr a kő-tágban

ködvíz, mint Diptera-nézés

látótest pálcacsokrában

a szinparázs-híd fénytörés.

S a pontrács tűz: légy-szemgumó

osztott-egy szivárványhalom

s mögöttük szétfolyt árny-csomó

füstcsönd vízkő-bozótokon.

A párás, nyálkás kőgyomor

mélyén nőtt tűzgomba-titán,

mint vérző seb, ami kiforr

a barlangsav gyomorfalán.

Azt nézik s őket nézi az.

A vénülő a hamvadót.

Jégkor, vízözön, Föld-tavasz,

özöntűz? Mi hoz holnapot?

Sárkány, cet, emlős, ősmadár,

páfrányfenyős mocsár után

mit szül a természeti gyár?

Történelem előtt s után.

A gyík-vedlő idő-alak?

A nőstény-hím testszomja csók?

Tépőfoggal ásítanak

emberré lett ragadozók.

Mint nagymacskák, krokodilok,

tunyán szunnyadó kobra-nyár:

a homo sapiens szuszog

s hogy ölhessen már, arra vár.

S nem tudja, hisz nem is meri

a benne növekvő halált,

hisz a törvényt nem ismeri,

a hálót kötő szív-homályt.

Bűn, gyilkosság, kín, gyűlölet,

járvány, éhség, önzés, nyomor,

tömeg-hullákból rak tüzet

amit most élünk, ez a kor.

Mi lesz még? Hibbant, istenes

asztráltest-átlényegülés?

S megérjük, hogy természetes

embernek az emberevés.

Jövő!, jövőnkül ezt hozod?

S ember-torral virraszt a még

emberiséggel jóllakott

tovább-élő emberiség.

Pupillák¹

Ferkó kutyám lábamnál hever,

mint egy eldőlt fehér szőr-szék,

négylábú kis híd égtajtékból.

Horkol, szuszog, fúj, hisz alszik.

Szájában nyálcérna-pillanat

erezi be fehér fogait,

átlátszó hajszálgyökerek

csúsznak, gyűrűzve fölszívódnak.

Öt mohapárnás láb-rózsája

tűz-szigetcsoport lábfejemen,

nyála, mint a lázmérőhigany

föl-le száll csöndüveg-szájában.

Csillám-szakáll, folyékony függöny,

páravíz-háló az álom-nyitott fejben:

méri a megmaradás-hőt

a függvény-mező a fogsorok közt.

Mint rózsamárvány barlangbelső

bordaíves homorújára

ragadt fekete pipacs-szirmok,

levélárnyak a szájpadlás-foltok.

Feketegomba csigahús-orrán

a parafa-pince orrlikakból

fölnyílik s örvényként behömpölyög

lélegzete, mint a csigaszarvak.

Itt ülök íróasztalomnál,

mint hínáros tóba merülve:

jegyzet-harminc-év éposz-vázlat

hínár-tengere anyám, temetőm.

Bokros, indás, fürtös, tér-lombos,

eres víz-szemgolyó anyaméhem,

föltámadást igérgető

világ-bozót halmaz zöld temetőm.

Mindenség-váz szerkezet-dolgok

erjedő világossága

agyamban és a papíroson,

akár az óra-alkatrészek.

Mint munka-asztalon az óra-részek

kupacokban és külön-külön:

hajszálrugó, gyémántcsap, tengely, kerék,

lengő-kalapács, tű-fogsor, szám-ostya, csavar.

A részekben még alszik az idő,

a részletekben a csönd hatalma.

Mint a működés előtti hökkent

szívcsíra-térköd sejthólyag-testképlete.

Mint amikor a Megteremtő

agy-asztalán, ihlet-kötényében,

látomás-tenyerén ott dermedtek

a már megcsinált jövő-részek.

Vagy a képzelet lét-darabjai

még csak erő-gömb csomaggá gyúrva

s benne feszültség-súly sugárzás-parancs:

mikor robbanjon hullám-tágulássá.

Azt mondják: ez mikrokozmosz.

Azt mondom: ez makrokozmosz.

Világmindenség a puli

s alvó kutya a mindenség.

Nem látszik ki pupillája

a szőrlemez fej-suba alól.

Szikrazöld borzongás-fátyol

a tág éj-híg pupilla-űr.

Jönnek, mennek sötét felhők,

úszik az ég hab-feketével,

papíromon fény-pókháló

ég árnytalan küllőivel.

Holnap talán meg is halok,

pedig most még nem akarok.

Azt akarom hogy meglásson

világ-összeg látomásom.

Nézzen milliárd szemével,

mint légy tükrök tömegével,

sík-tört fürt-egész prizma-tömbbel

osztás-tömeg cella-görbülettel.

S én nézzem minden látópázsit-gömbbel

s ő az összes rács-súly töltelékkel:

a teremtő s a teremtett

egymást tündér-tűzzel nézi.

Hogy egymással egymást mondják

tükrök, sejt-szemek, pupillák,

ahogy egymást két légyszem-fej

befelé tág rács-osztott végtelen térrel.

Világom a túlvilágot mondja

s varangy-sikolyból a látomás-csók

árulja el hogy ki is a Krisztus,

hogy kicsoda az a Bolond Istók.

Mert a világ és a túlvilág,

a halál előtti s a halál mögötti

egy síklap kétoldala távol,

mint falevél eres hasa, lakk-minta háta.

Egy testanyag vékony messzeségek,

az elől, a hátúl szövet-ugyanabból,

egymásnak háttal részei az egynek,

egy test a két tér vízér-hajszál hártya.

Mint egymásra hassal ragadt pupillák

egy sík-szem néző-ablakai ideg-kutak,

más-más örök-mezőt látók, fényt-gyűjtők,

a két külön mámor látás-mélyükben összeforr.

Más-más látásunk az előre, hátra

találkozása az anyag-közösben,

ahol aranytó láva-erekből

s a két lét gyémánt-mocsárba döbben.

S a bonyolúlt tűz elmúlás-arca,

mint elefánt-darázs porcelánarc-pajzsa:

sárga mozaik-zománc lemez-részekből

s barna mozgató-fugák, barna dióparázs-szemek.

Nézzük egymást, hisz egymás hő-térképe

a szem-kozmosz s a szemmel látott lét,

ahogy egymás szivárványa szín-ív

az élet s a múlandóság.

Ahogy visszamutatkozik

a tükör a tükrözöttben,

hisz a tükrözött is tükör

s abban ősmély tükrözések.

Nézze egymást a teremtő

s a teremtett, hisz ugyanaz

a teremtett s a teremtő:

egymás szemei egymásból.

Mint tükörben a tükrözött

s a tükrözöttben a tükör,

egymás tükrei kozmoszból:

mélyülő tág terjedések.

Halandóság az öröklét

s az öröklét halhatatlan,

ím a tudásban a látás:

kettő az egy, egy a kettő!

Mint kutyaszemben a fény-pók:

lázam: látás-reményem: a minden!

Isten pupillája vagyok

s az én pupillám az Isten.

Fény-vár, mindenség-ragyogás¹

Sírodtól jövet, mint akit virággal ütnek:

halál-szagú voltam, rög-dörgés szívütésem.

Ember lehettél s én gondoltalak öröknek.

S támolygok múlásodban, mint a mérgezésben.

Most is azt hiszem a lét-örvényben az a jó

ami élni segít, éj-térben a tűz-rózsák,

az öröm-láng, gyász, a szívritmus-szabályozó,

sors-vágyunk, mint Isten-szívbe szúrt elektródák.

Mint virágporral liszt-pajzs porcelán darázs-arc:

szememen szivárvány-csöndéjed nemzés-pokla.

S űr-neuronháló tudatod légyszem-csokra.

A halál tükör-fordulás, nem élet-kudarc.

S agyad fény-vára, mint Szent Ágoston szavai

János, hűségem virága, Szentágothai.

Az egymás ágai menny és pokol¹

Egy éve már hogy nem vagy itt.

Éged a pokol lángjait.

Hiszen a pokol a halál.

Nincs ki onnan hazatalál.

Nincs onnan út se le, se föl.

Vetkőzöl s földbe öltözöl.

A Földgolyóba öltözött

csontvázad gyász-húsa a föld.

Hordod a Földgolyó-ruhát,

csontodon föld-éj nagykabát.

Sötétség-cipő, árny-kalap,

föld-kesztyű védi csontodat.

Belőled minden olvadék

földbe-szült atom-bomladék.

Üres már a szív-placenta,

föld-köd enyészet-magzata.

Földgömb-poklod kering veled,

nincs benne gyász, emlékezet.

Csak a teremtő indulat,

csak a temető akarat.

Csak a nemződés-áradat,

csak az elhullás-bódulat.

Nap-bolygórendszer tagjaként

kint fény-ivó, belül sötét.

Mint aki télen fát hasít,

fejszével hasábot szakít

s könnyes a szálkás hasadás,

illata nyers darázs-szúrás

s vasra, fahúsra száll a hó,

mert lehull mi alávaló

s a kéreg, hús-sárga fehér

s hajon, szempillán hó-szekér:

kidőlt időd szeletelem,

fejszém az emlék-türelem

s a könny-nedv idő-hasadék

lemez-erén mosolyod ég,

mint mikor ettünk valamit,

mintha a szegény jóllakik

s fölugrik, mint tóból a hal

a fából kék uszonyával

a fénymozaik-szita ponty:

a levegő-szomj sarló gond.

Egy éve hogy nem láttalak

s nincs erő hogy láthassalak.

Kiássam tested födelét?

Nem túlvilág fény-ünnepét

látnám ott, szivárvány-tavat.

Csak húsa-is-volt csontodat.

Az lenne ott, amit tudok:

ember-lényedből test-piszok,

haj, pillaszőr, penész-ebéd,

csont, koponya, ruha-szemét.

Semmi te-voltál, ami vagy.

Erőtered: a ne-maradj.

Míg jövök, megyek, dolgozom:

lényed testemként hordozom.

Mit testemből a fény kivon:

árny-síkod ember-alakom

háromdimenziós titka

kétdimenziós árny-foltja,

az anyagra rávetített

súlytalan sötét sík-tömeg,

mint aranylapon kimetszett

tér helye üresség-metszet,

mint arany-ágyból kivágott

üreg-alak test-hiányod.

S mint halál-zászló földre hull,

gyűrt fény-tokban simán borúl.

Míg élhetek a fény alatt:

hordalak, mint az árnyamat.

S ha már én is a föld alatt:

elhagylak, mint az árnyamat.

Mert szétködlésünk árnytalan

s a halál-testsúly súlytalan.

Testem s árnyad egy lét-ihlet:

akár a sziámi ikrek.

A másik nélkül nincs az egy,

ha megy hát ő is velemegy.

S a kettőben a dupla sor:

agy, szív, tüdő, pénisz, gyomor.

A két test-alak összeforrt,

háttal egymásnak akit hord,

szétszedhetetlen létezik

a járó tömb, a ferde sík.

Velem összenőtt árny-alak

iker-testemként hordalak.

Pedig két más történelem,

félelem, vágy, hit, szerelem.

S ha az egyik előre megy:

a másik hátrafele megy.

Lassan lépdelve, mint a rák:

az öregség s az ifjúság.

A vén ha előre lohol

az ifjabb hanyatt araszol.

S hanyatt húzza fekete toll:

viszi a testhalál-pokol.

Két külön-idő egy-idő

az egymást egyként cipelő,

a külön rejtelem, öröm,

a negyven kéz és lábköröm,

a két fej, négy lábfej, négy kar,

négy szem, két orr, négy fül, két far:

az összeforrt test-képletek

egymást-csókoló mágnesek,

széttéphetetlen volt s való,

egyensúly-gravitáció.

Szakíthatatlan vonzatok:

ami volt s ami lenni fog.

Egyik veszít, másik talál,

egyik élet, másik halál.

Egyik halál, másik élet:

a két önmaga-övé-lett.

Egymás ágai menny s pokol,

mint ág ágból kétfele forr.

A halál-fa ág földbe nő,

a lét-ág csillag-űrmező.

A nem-lét ág árny-vonala

az élet-test iker-haja.

Mint hátpáncéllal összenőtt

teknőc-ikrek: a lent, a fönt.

Az egyik hassal lefelé,

a másik hassal fölfelé.

Lent a négy láb teknő alól

s a pálma-nyak is kihajol.

S fönt a négy láb s karomcsokor,

mint csontteknő kaktusz-bokor.

S két szemhéjas szem lefelé

s két szemhéjas szem fölfelé.

Két páncélos vándor-hajó,

a sors-kerék két hintaló,

mert az egyik a föld felé,

mert a másik az űr felé.

És megfordítva magukat

menny s pokol egyet mutat.

S az összenőtt pokol és menny

két tükrözés-láz sejtelem.

Összenőtt tükrökben fátyol

túlvilágból, látomásból.

Köszöntésből szült köszönet¹

Születésnapra, feleségemnek

Nincs semmim, amit adhatok!

Hisz megfordítva: te adod

amit jövőmül kaphatok:

a naponta kelő napot.

A versem nem kell senkinek,

az ország sírgödrébe ránt.

Szívem fölött táncol, libeg

a látomás-test lepke-láng.

Itt minden kövér, puha sár,

vízhártyás, zsíros süppedék

és el-vágyam pörögve jár,

mint sár-lukban jármű-kerék.

Egyhelyben forog, sár-söprűt

fölköpve hátra ráng, ragad.

Élem a mocskos köszörűt.

S darázs-szóm: a ne hagyd magad!

Fogd homlokom, szorítsd kezem,

tested szivárvány-híd legyen:

hisz lényedből emlékezem,

a légyszem-űrjég semmiben.

Köszöntésből szült köszönet

amit a költő adni tud.

S mert szeretlek, tán elhiszed:

hozzád virág-táltosa fut.

S úgy néz a virágból szőtt mén,

mint Szűzanya-emlőt a szent.

S mint könnycsepp a szem peremén:

kint fényli ami odabent.

A bennem-nőtt csönd-virág¹

Felhős-napos égi változékonyság van.

Itt állok a téli világűr-huzatban,

árnyfoltos, fényfoltos télbe öltözötten,

a halál előttem, a halál mögöttem,

köröttem az űr-tér látszó s láthatatlan

anyag-mennyisége végtelenbe szórtan.

S bennem egy virág nő, ujjhegyemig ér el

szárával, szirmával, gomoly-gyökerével.

Csönd-virág. Ami a benti tűzből nőtt ki:

talpig, hajhagymákig testemet kitölti,

a bent-mindenütt-van hő-híg tömegével,

ér-vályús szirmával, zöld-láng levelével,

porzók, bibék vékony dúcaiból szorzás,

mint pók-szövőszálból több-dimenziós rács

s csönd-illatú a csönd csont-hús-vér-homályban,

mint koszorú-halom ravatal-szobában.

S köd-illatú a csönd, ami csönd-virágból

szivárog, mint alkony-menzesz kék hegy-árnyból.

Bennem csönd-virág, ki szót mondani jöttem:

zománc-páfrány madár kóccal kitömötten,

színes toll-szökőkút száraz idő-ágon:

öreg fűvel töltött múmia-tok álom.

S fagyott csillogással fény-pikkelyt vedletten

a zöld pázsit-vulkán iriszű üvegszem.

Itt állok telemben vastag szél-kabátban,

mintha víz-hajszálér lennék szél-virágban.

S zörög, csörög, ropog, őrjöng szél-kabátom,

mintha fagy-kéz tépdes sírszobor-paláston,

ami celofánból, dermedt üveg-hártya,

mintha fagyott ködből deres köpeny-lámpa.

Arany-csontvázas és aranyfoltos barna

darázs-kitinruhám páncéljába varrva.

Beborúlt az ég már. Beborúlt világom.

Háború, bűn, éhség gyötör a világon.

Hűtlenség, hit-vesztés, járvány, undor, émely

korbácsol Földgolyóm rüh-kesztyűs kezével.

Boldogtalan élő! Boldog aki már holt!

Csillaghullás után sötétebb az égbolt,

feketébb a sötét ha az űrtoll-tűzcsík

a Föld mögé surrant, mint zöldparázsgyöngy-gyík.

S már hódara, jégliszt zizeg a magasból,

mintha lisztet szitált anyám hajnal ötkor.

Nehéz szürke szenny fönt, fehéret szülő kő,

világnagy koca-has, milliárd hab-emlő.

S állok itt a télben, testemben virággal,

lényemet betöltő csönd-virág zárvánnyal:

kelyhében rigónyi sárkánygyík Föld-álma:

láng-eres láng-pehely. Mint a gyertya lángja.

Miből vagy költő?¹

Mennyből, remegésből,

kés-szeletelésből,

világító csöndből,

kővé száradt ködből,

fekete ünnepből,

fehér fény-üresből,

koporsó-vivésből,

gyereksegg-törlésből,

halott-lemosásból,

tóparti zöld sásból,

téli favágásból,

fejsze-suhogásból

fűrész-társulásból,

forgács-hullás-vázból,

moslékvödör-súlyból,

ganévilla-gúnyból,

malacvisításból:

amikor a hús-toll

rángó rózsaszín hang

hátadon a zsákban,

zöldnyál folyópartból,

béka-vadászatból:

az ácsszöges rúdon

az átszúrt bőrláng-lomb

négykezű béka csönd,

mint a tűre szúrt könny,

borjú-elletésből,

csikó-elletésből,

hüvely-enyvből-vérből,

világ-véredényből,

csillag-ájulásból,

szemvíz-túlnyomásból,

vak selyem-evésből,

kérdőjel-gyötrésből,

ópium-forgásból:

hason-tántorgásból

fekvő kocsikerék

pörgése küllős ég,

a vízszintes hinta

szédülés-körlánca,

kutyaugatásból,

varjúkárogásból,

lángoló huzatból,

bogárszem-paplanból,

fény-szidolozásból

sejt-üres a rácsból,

karcsont-ájulásból,

hanyatt-zuhanásból,

pillaszőr-hullásból,

pupillán ázó toll,

ha a tejút-porlap

szemgolyódra ragad

s űrtest-őslényformák

látásod kinyomják,

koporsó-köpésből,

bőrré aszalt vérből,

disznó-herélésből,

púpos ojtókésből,

s dörzspapír-dobozban

tücsök-fűrészbak van,

fekete-páncélos,

tarkólemez-csápos

hang-huszár, s test-öble

lemezekbe kötve,

cérna-nyávogásból,

papírsuhogásból,

ceruza-írásból,

halál-villogásból

és az összes másból,

fölépített házból,

könny-szüretelésből,

csók-üzekedésből,

mélyből és magasból,

hídból, láng-savakból,

halottas kocsikból,

halottas lovakból,

menyasszonyi gyászból

és lúgkő-ivásból,

hordó-kimosásból,

borkő-elszopásból,

kakas-nászugrásból,

virág-kan zománcból,

hólapátolásból,

márvány-kiáltásból,

égöv-ruházatból,

gömbháló-hajzatból,

Északi-sark fényből,

Antarktisz-jég éjből,

dzsungel-hang páfrányból,

hüllő-iszapnyájból,

világvégig-ráncból,

sárkányszemen táncból:

mintha jégkor-földrész-

kőn mammut-özönlés,

földrengés-dúlásból,

repedés-sírásból,

cseppkőbarlangokból,

gyomormély-savakból,

ecetsav-tavakból,

bélfodor-tavaszból,

szívritmus-zavarból,

szisztole-avarból,

kihagyás-ütésből,

elme-szédülésből,

alkony-smirglizésből

csorgó szikra-vérből,

világháló-érből,

idegdúc-kövérből,

árny-virág hónaljból,

Isten-szappanhabból,

vadász-üldözésből,

hajtó gally-ütésből,

hajó-tülkölésből,

repülő-dörgésből,

illat-tűz alvásból,

halálig álomból

s rózsák szirom-dombja

a szalmazsák, dunyha

s a fej-horpadt párna

piros rózsabárka:

a párna-bíbor éj

mint vörös nyálkút-kéj,

akár a nyitott seb,

mintha egy bevérzett

szemgolyón feküdnél,

keresztfán hím-tündér:

kétméteres vastag

szögeid a vér-csap.

S állsz a világ felett,

mint fára szögezett

ülve áll és függve,

feje jobbra csügg le

s nézi: tenyerében

kupac aranyérem:

nagy legyek pezsegnek,

aranyból rezegnek

s irizál szemükben

a szivárvány-mélyben

kristály-sejt oszlopban

a fény tört-osztottan.

Ő meg: van a voltból,

világ-gyanútlanból,

életöreg-kényből,

halálifjú-szénből,

vizzé bomló vérből,

zagyva keverékből

s lent ember-nyakszirtek,

macskák, kutya-szentek,

társadalom-arcok,

emberbőrű harcok,

páncélos igékből

ráncbőr-büdös tejföl

s a genny-bimbók rajta:

szemekből kirakva

s kifakad a látás,

mint sárga kiáltás,

az egész-test nézés:

epe-méreg vérzés

s alatta a tágban

kristály-ikon táj van.

Ő meg volt a vanból,

minden tartalomból,

minden állapotból,

rács-űr fény-gyapotból,

lény-sokaság habból,

lét-rengeteg napból

s benne a víz vendég-

óceán-csöndesség

csövecskékben zajlás,

mint vihar-morajlás.

Amíg el nem tűnik:

zölden surranó gyík,

akár egy gyöngyvászon

fenyőfa-karácsony

vadszőlő-sátorban:

világárny-Titokban.

Pupillák

Gyászhímzés-kendő Radnóti Miklós koponyáján

23 szonett1

1 Mint a Föld szívéig…

2 „Borban az igazság…

3 Ahogy falumon áthömpölyögtetek…

4 Úgy ömölt a Fő utcán…

5 Mint a tűzarany magma-golyó…

6 Előbb a zsidókat vitték…

7 Kétdekás, egygrammos…

8 A csönd közepe ez…

9 Halottak napja jön most…

10 A befejezetlen és befejezhetetlen…

11 Láttam egy szkíta…

12 És mennyi halott…

13 Göndör barna lombhaj…

14 Fekete volt, gyűrt, ráncos…

15 Halálodból szegény Krisztus-árnyéka…

16 Az egyik Häftling, fiatal férfi…

17 Mit tettem? Hisz mit is tehettem…

18 És tudtok-e, tudtok-e megbocsájtani…

19 Nem a négyökrös szekér…

20 Mózes-szakállakból moha-erdő…

21 Mit tegyek, mert mindezt láttam…

22 Földrengés, özöneső, tornádó…

23 Kihímeztem hát a fehér gyászkendőt…

Minden szép volt ami élet

26 szonett1

1 Mint földrengéskor ha rádomlik a ház…

2 Lovam a vers-asztal lábához kötöttem…

3 Favázas, óriás fény-ponyva dobozok…

4 Ami lehetetlen, azt akarom mindig…

5 Ki mondja meg hogy mit tegyek ha én nem mondom meg magamnak…

6 Naponta reggel fél ötkor kelek…

7 Ment a két ló, bársony-kalap orrlikában…

8 Könnyű neked, te már semmitse tudsz arról…

9 Az órás az üvegliliom…

10 Mint tűhegyekre szúrt deres nagy tollpihék…

11 A vér nem számít, a halott nem számít…

12 Összevissza lassú…

13 Alszik. Feje hátraesve…

14 Napi munka után, a versírás után…

15 Mintha egy átlátszó hal hideg…

16 Mintha egy hím-fácán…

17 Ceruzát-fogó ujjamban…

18 Megláttalak a kertben, ott…

19 Konganak a bolondok, akár a nagyharangok…

20 Zöld sáska a szobában…

21 A szemgolyó-fájdalom…

22 A tér-látás…

23 Ki volt? Álmom mért tudná…

24 Mint kutyák szimatolnak…

25 De szép volt…

26 Mert minden szép volt ami élet…

Az ohridi források1

Pupillák

Mit mondhatok?1

Mi lenne tovább?*

Mi lesz még?1

Pupillák1

Fény-vár, mindenség-ragyogás1

Az egymás ágai menny és pokol1

Köszöntésből szült köszönet1

A bennem-nőtt csönd-virág1

Miből vagy költő?1

23 szonett¹

15

18

23

26 szonett¹

1

2

3

5

7

8

10

11

14

19

Az ohridi források¹

Mit mondhatok?¹

Mi lenne tovább?^*

Mi lesz még?¹

Pupillák¹

Fény-vár, mindenség-ragyogás¹

Az egymás ágai menny és pokol¹

Köszöntésből szült köszönet¹

A bennem-nőtt csönd-virág¹

Miből vagy költő?¹