Üdvösség-szilánkok*

1.
Embernap
A lábosban jajgat, sír,
kék gázlángon ráng a zsír,
habzik, dünnyög, sistereg,
buborék-tájjal zizeg.
Mint sárga kalász-halom,
átcsapó víz tutajon:
ágaskodva hömpölyög
magával maga fölött.
A belé-tolt hús-szelet:
füstölgő vulkán-sziget,
test-tömbjéből gejzírek
gőzlomb-pálmája sziszeg.
A hús fölágaskodik,
mint a nap felé a gyík,
vére vesztes rózsaszin
kilombozva rostjain.
Az asszony kenyeret vág,
férje asszony-szomjúság.
Hangya kenyérhéjat rág:
ez a hangya-szomjúság.
A két kislány megterít.
Úgy zsibongtak estelig,
mint égő gyufásdoboz
ha láng lángokat szoroz.
Koccan, cseng amit lerak:
a tányérok, poharak,
hús-fák, evőeszközök.
A kék zöld habbal dörög.
Most egy kicsit nem is fáj
ami olyan nagyon fáj.
A pohárban vörösbor,
villanyfényből aranytoll.
A bor hártyalemezén
arany-tollpehely a fény,
aranypikkely-rothadás
vérben aranyhal-csontváz.
Kint barna gőz-púp mögött
fehér csillag gőzölög.
S villám legyezője fény
szenny-kagyló görbületén.
Ránk az éj hálót hajít
ami zsibong hajnalig,
s hajnal-kékkel kihúzva
szivünkből tűz-puttonya.
S míg a zöld lomb ácsorog,
mint zöld dombon zöld juhok:
kék szilánkkal ránkzuhog
űr-hálóból fény-dolog.
S rács-szatyrában pikkely, hab
nyüzsög, ráng, mint a halak,
mozaik-fürt üveggel
a kihalászott reggel.
Az emberiség-reggel
napfénnyel, napmeleggel.
Talán ma még élhetünk.
Ehetünk, szerethetünk.
Talán ma még lehetünk:
tűz-tengerré nem leszünk.
Holdon sziszegő könnyé,
űr-dagadt tűzözönné.
2.
Bánatvirág
Szivemben az öreg húsos bánat,
mint a mélytengeri virágállat.
Ott tenyészik én-kezdetem óta:
felhő-virág bizsergés-haj óra.
Rajta embersorsból rengő márvány,
rajta kozmosz-létből tűz-találmány.
Bánathús-testében vízfeszültség
csőkéve-tornyából szűk feszesség.
Csáphaj-habpénz feje nyüzsgő-éhes,
mintha holt emberszív fehér-férges,
lágyan leng, ring a hólyagcsövesség
fosztogatni szelíd enyv-szövetség.
Ragadozó, mohó bánat-tajték,
mint a vihar-lila habmirigy ég.
Bánatvirág, mint szempilla rebben
állat-tajték-csillag a szivemben.
Aki ott égsz árnytalan virágzó,
gyűlölet-szövet-nem árny-hiányzó:
körötted, mint éji lomb-tolongás
árny-hordákból egyhelyben-bolyongás.
Körülötted, mint a búzaszálak
suhogó, hömpölygő ember-árnyak,
mintha búzaföldet fúj a fény-táj
s megdől, lobog ami arannyal fáj.
Az ember-utáni ember-árnyak
jajonganak, némán kiabálnak.
S világmindenség-csontvázat szül hab:
szivemben a virágállat-bánat.
Embertest-nélküli ember-árnyak:
erdőként tolongó árny-vak nyájak.
Bégetésük, mint halál-vasárnap,
szív-esésük világ-öreg bánat.
Odalent a szívderengés mélyén
iszonyatsúly alja jaj-fekélyén
virágzik a bánathús merev hab,
mint kőselyem-szárú árnycsönd-csillag.
Isten-magánynál nagyobb magánya,
emberevő virág-tartománya!
S szikráznak, mint a lerágott gondok
sóhegyként az emberiség-csontok.
S ez a virág el sose virágzik,
halálomból pirosan kilátszik!
Halálomból örök űrbe nő föl,
mint egy tájfun örvénykürt-erőből.
S mint vérből test tűzliliom ott ég
s körülötte a tejút-összesség,
hideg, kopár fekete terekben
fallikusan mered az örökben.
Bánatvirág ősszé sose szárad
szivem-mélytengeri virágállat.
Csak a test, mint üvegesen szárad
száraz sziklán hab-jég virágállat.
Mert a bánat nagyobb én-sorsomnál,
virág-sors az ember-állapotnál!
Ő a könnyek szökőkút-szilárdja:
összes múlandóság jaj-virága.
3.
Mosolyasszony
A mosoly kilép a házból,
még rám visszanéz, még rámszól.
Úgy megy el szőkén, kigyúltan,
mint fény-láng zöld alagútban.
Zöld gesztenye-lombok nehéz
árnybarlangjából visszanéz,
s eltűnik láng-csavarodva
kalász-kígyó szőke copfja.
A gesztenyelomb zöld tűzbe,
szilánkfelhőjébe tűzve
virág-toboz rózsa-gyertyák,
mint rózsaszín karácsonyfák.
Csillagszórók rózsa-lángból,
csillagszökőkút: parázsból.
Gyerek rohan kerékpáron,
felhő-keze fémkormányon.
Kis kezei bárányfelhők.
Bámulja a bajszos felnőtt.
A földön felhő gomolyog:
fehér puli csattog, forog.
Mert a darázsra haragszik,
izgatja a sok aranycsík,
aranykehelyből kiállva
gombostűcsokor szem-málna.
Bántja a darázs-mohóság,
a dülledő ikra-rózsák
emlőit osztó aranypánt,
az aranyduruzsolás-láng.
Tőle a véres húst félti.
Nézi a bajuszos férfi,
kinek orrlikai alatt
ezüstfenyő-ág tű-hidak.
Így megyek író-szobámba.
Szivemben a vers homálya.
Majd a szív-csöndből előtör,
mint gőzfújás-fa a cetből.
Mert a vers-szív hullámmal ráng,
mint fújtató bálna-bikák
s a vers-jövő szív-egészben,
mint föld-nagy bálna-herékben.
A költő-szív menzeszében
új pete a holt helyében,
mint a bálna-vaginában:
a bálna-nő ösztruszában.
S hempereg, fúj lomhán csavart
ívvel, mint gigászi hús-kard.
Fark-tolla mint szikla-lemez
vitorla felhőket legyez.
S amikor már elfáradtam,
s a vers-lángot lecsavartam,
mint régen üveghólyag-zárt
petróleum-lámpa lángját:
nézem, mint zöld varázs-kutat
a gesztenye-alagutat,
a mese-sátor zöld vászont,
aminek zöld végén kék pont.
Hogy a mosoly fénnyel köszönt:
ahogyan az üstökös jött:
szőkén, nagy arany-bozonttal,
beüvegezve égbolttal!
Ahogyan az üstökös jött:
látomást hozva és üdvöt!
Arany-csóvával csobogva
az éjszakát lánggal oldva.
S amikor az utca-végen
befordul a szőkeségben
s zöldben arannyal világít,
s extraszisztolét: világnyit!
S mikor a kapuban csönget
arany tör szét világ-csöndet
s a csönd cserepei mállnak,
mint a csillagok szétszállnak!
S ha befolyik csókja nyála
csókkal parázs-barlang számba:
verstől varanggyá varázsolt:
létem a lét szemén fény-folt!
Aki varázs-varangy voltam,
varázs-ujjon kuporogtam:
mint szempillás selyem-könnycsepp,
s súlyomnál a világ könnyebb:
varangybőröm leoldódik,
árnyfolt-irhám földre hullik
s úgy hever ott a könny-ragyás,
mint embervéres zöld palást.
Kiújulok vigaszomból:
tündér-sors vers-vagyonomból
s király leszek újra, szárnyas:
nyár-kékben lengő fehér sas.
4.
Éji tó partján kamaszkor
Sűrű sötét vak suttogás
a hold-alja tószéli sás.
Néha ugró béka toccsan
a hold-foncsor láz-titokban.
Mint aranyozott nagy kavics
amit mohával öl a víz.
Hold-sóban a békaszemek:
taplógolyón arany-hegek.
Nád nyikorog, árnyat lódít,
nádszálhoz nád csiszolódik.
Zöldet áhít, szikrát hódít,
árny az árnytól reszelődik.
Rezgő nyárfaszív-levelek:
ezüstlemez-boglya sziszeg.
Mintha egyszerre a sokban
százezer gyufaláng lobban.
Gyufaláng-felhő a nyárfa,
holdfény-gyaluforgács máglya.
Önmagába keveredve
önmagát behömpölyögve.
Mint a napgolyó tűzgömbje
önmagának örvény-tömbje,
amiben, mint súlyzó-forgács
hintázik, leng a súly-izzás:
egyik súlyzó-golyó nagyobb,
másik kisebb testtel ragyog,
így bugyog, forr izzás-gondja,
néha felszinén súlypontja,
néha bőrén szív-test magja
láng-gömbcikkely-héj központja,
a láng-golyó egyenlőtlen
tűz-elosztás súly tűz-gömbben.
A nyárfa hold-üveg nyárban:
hal-felhő üvegtartályban.
Hal-rebbenés pikkely-csorda
lombként taszítva, sodorva.
Aranyhal-habzás a fényben
zizegő doboz-edényben.
Lengő lap-cikkanás gyászban
rács-domború sejt-szitásan.
Mint egy óriási légyszem:
osztott, sejtes dülledésben.
Mintha gyors késsel uborkát
szeletelnek: hártya-ostyát:
zöld bőrperemű pénzeket,
nárcisz-köldökű hideget,
híg növényhús-korongokat,
vízből-szilárd körlapokat,
s a kocsonyás húskorongok
csillagai fehér magok,
mint egy lesajtolt tulipán
sziromcsillaga jég-deszkán.
Fényvonalak élen, éren
az ezüst-szeletelésben.
Kákics-csokrok, halk loccsanás,
a kákics-domb: sün-szuszogás.
A kákics-sün árny-hallgatás,
körülötte árny-kard a sás.
Mocsár-vízben markolata,
érc-lángja: középkor-csata.
Tömeg-egyhelyben-vonulás,
vasból-gyűjtött szálkás parázs.
A kákicsok, mint fújt üveg-
hártyakígyók: hólyagcsövek:
csúcsvég-csőtüskéjük tűhal
aranymirigy-koronával,
amely mint barna madárszem
aranykoszorú-keretben.
Hal lángol rácsgörbét szórva,
víz-sebzés a karéj-csóva,
s a hal-vízbe-visszahullás
pikkelysarló-vízaratás.
Nádirigó, nádiveréb
csomózza a szál-feketét.
A nád-madár mocorgása
árny-szelvények zsibbadása.
Alszik a többi létező
szárny-mozgató bogár-erő.
Árnyviasz-taréj a lepke,
hódomb éjen ezüst eke,
az ekevas, ekeszarvak
virrasztása magánnyal vak.
A szitakötő kincs-halom,
mint eldőlt üveg-szélmalom.
Szúnyoglárva vízhártyán lóg:
gyász-tollsöprűs üveghorog.
A nádtáblák moccanása
fény-éjhullám gyík-hallása.
Mint nagy fejsze kék farönköt:
hold hasogat nádas-tömböt.
Zuhan ezüst fejsze-éle
a ciromhab feketére.
S amit a sötétből kiszel
megtelik éles ezüsttel.
A szilánkos hasadások
rés-legyezője fény-árok.
A szétdűlő árny-hasábok
ék-küllőibe űr csorog.
Vályú-legyezősen nyíló
árny-fugák közt ezüst olló.
Ezüst ollók szétdobálva
nyitott ékkel szúrva nádba.
Árny és ezüst függőleges
bozót-tömbje gyíkbőr-üres.
A nád árnycső-rendszerében
higany ülepszik le mélyen.
Higany rezeg a tövek közt
egymáson, egymással szemközt.
Nádcsövek függőlegese
hold és titok csönd-szőttese.
Árny-vízben alszik a vidra,
szempillája holdfény-kobra.
Pára néz bajuszos fejet:
ezüstlemezen szőr-sziget.
Ülök a tóparton holddal,
együtt éj-kamaszkorommal.
Szélén ülök, szive a hold.
Néha nehéz madár rikolt.
Nézem ami elmúlt s itt-van
a susogó állapotban.
Aki voltam izzás-habból:
éji tó partján kamaszkor.
Aki voltam bánat-fényből:
fénybánat-csók kamasz-éjből.
Aki voltam virágzó gyász,
tópart-éjben csillag-párzás.
Aki voltam: a nem-lehet-
mégis-leszek fény-őrület.
Aki voltam a szegénység
tündér szív-gyomra lét-éhség.
Aki voltam a halálból,
s sorsot ettem a halálból.
Aki voltam, mint a Jézus:
Isten-ihlet és emberhús.
Aki voltam a hit ácsa:
szegény-nép föltámadása.
Éjből-gyúrt és virradatból
két történelem egy pokol.
Aki, mint a Dózsa-hordák
tobzódás-szabálya ország:
égtem boldog tódulással,
szivemben virágos ággal
s vártam, hogy a szépre intsék
az időt: a düh, s szelídség.
Éji tó partján, mint akkor,
ülök, s velem a kamaszkor.
Víz-éjben alga virágzik,
vízbe-kevert holdban játszik:
mint a spermaszálak lombja
szétterűlve és bolyongva,
spermaszál-felhők fehéren
a hold-víz elvegyülésben.
S nézem az örök szegélyét,
kivilágított űr mélyét.
S szív-testem fáj, a szív-csúcs ég,
akár az izzó mindenség,
s az is, mint alga-virágzás:
spermaszál-felhő tolongás,
az öröknél örökebb lét
nemzés-anyaga teljesség,
ami, mint alga virágzik
szikra-osztással parázslik.
Az éj, mint ős-kristályhajó,
feketét összefoglaló
kristálypontok szerkezete,
amiben az űr-fekete,
mint lemezek, sejtek, dongák,
mozaiklap szelvény-szolgák.
S én is ott ülök a szótlan
égő fénykristály-hajóban,
s szájamba olvad a rost-láng
tejút, mint cukorhab-foszlány:
kamasz-búcsúban cukorhab
amit nyálas fogam harap.
Ülök a kristályfény-testben,
s kristály-szivacsa testemben
forog, örvénylik, burjánzik,
elpárolog kivirágzik,
s tizenötmilliárd fényév
messze galaxis ős-fényét,
fénytestét hordom szivemben,
itt ragyog szív-közepemben,
szív-méhemben ül a dermedt,
mint anyjában magzat-gyermek:
4C41 17
számú csillagrendszer éjét
őrzi szivem fényszilárdan
a lét-kezdet ifjúságban.
A kezdetnél is kezdetibb
fény-szövetség gigász-testit:
tizenöt milliárd fényév
távol sors-éjem láz-lényét.
Éjből vagyok, fény-vigaszból,
mint az éj-parti kamaszkor.
Emberré felnőtt tavaszból,
fény-tavakból, nem panaszból.
S mellettem mint üres gyíkbőr
ifjúságom, rossz Édenből.
S ím, létem: világ-összesség:
tűz, gyémánt, tűz, gyémánt, hűség.
5.
Fecskevírradat
Nézem a gőz-abrosz tavat.
Most van a fecske-vírradat:
a levegőben száz, ezer
selyem-olló suhog, legel,
bukdos, pörög, ível, suhan,
leng, ollóz hajnal-boldogan,
cikkan, cikázik, fényt cibál,
redőt redőre ráncigál,
fénnyé csíp köd-vánkosokat.
Most töltöm be a hatvanat.
Most ébred föl a lét-egész,
a tájból ami vizi-rész,
a tájból ami földi rész,
a fa, a fű mélye penész,
a zöld, arany, a lilakék
ásvány éjszaka-üledék,
tó-széle hínár-lepedék,
barna-torlódás hordalék,
zöld ringó lomb zöld víz alatt.
Most töltöm be a hatvanat.
Ébred a rovar-szorgalom
amit az éj a fűre nyom
csillagos sötét tenyérrel,
tejút-űrcsorgás kövérrel,
amiből álom és harmat
vont ki szerelmet s hatalmat
s lehűlve nem is vétkezett
a sok kis finom szerkezet,
fény-óra szárnyas nem-tudat.
Most töltöm be a hatvanat.
A biológiai sok
hártya-szobor gép-szárnyasok
harmattól hűtve hidegen
zsibbadoznak a füveken,
amit a harmat súlya nyom:
hólyag-szív lángjuk alacsony,
csillag folyt pórusaikba
aranyszivaccsá itatva
s csáptollon, szem-sejten harmat.
Most töltöm be a hatvanat.
Száradoznak az ébredők,
szárny-hónalj tükrös fény-evők,
páncél vízpora párolog
s munkálkodni kezd a dolog
molekulákban, sejtekben,
mint emberek a kertekben,
a megszáradt már fölrepül,
a félig-száraz földön ül,
lábával csáp-bajszán matat.
Most töltöm be a hatvanat.
S a fecskék, mint fényt-nyiszáló
szétterpedt fekete háló!
Szétbolydúlva, összerázva,
egymás röptét nyesve, vágva,
a kék csöndet megcsomózva,
egymás röptébe hurkolva,
suhanás-nyállal ragasztják
pók-házzá az izzás-vattát.
Lázuk bársonyrács-daganat.
Most töltöm be a hatvanat.
S az ég, mint nagy kék szövőgép,
gyors szövőtűi a fecskék,
összevissza röptük kúsza
csöndszál-fonalakat húzva
szövi a rózsát feketén
aminek sejt-cellája fény,
csőrükben a kék fonalak
izzás-húr pára-vonalak.
Romlás-tornyuk alacsonyabb.
Most töltöm be a hatvanat.
Füvet súrol, vizet borzol,
részeg a hajnali tortól.
Mint boldog fekete söprű
suhog a kék hajnal-testű
csivogó fecske-virradat,
kicsipkedi a bogarat
vízből, fűből, levegőből,
ehetőt nem-ehetőből
pára-nászba fúrva lukat.
Most töltöm be a hatvanat.
Amit az ég megtölt nyárral,
több-dimenziós szitával,
földtől holdig növő rosttal
lény-rács tömb-szitadobozzal,
ami pezsegve, mozogva
arany-szitaháló kocka:
hab-rögöcskék, hártya-pontok,
pihe-sejtrúd-morzsalékok
nyüzsgés-doboza villanat.
Most töltöm be a hatvanat.
S a pici szárnyas dinamók,
vegyi-égés hús-motorok,
törékeny láng-szerkezetek
szikra-tömbje ahogy rezeg,
mintha hó hullna aranyból
véresen a hajnal-napból.
S égtől földig billeg, suhog,
s földtől égig mállva lobog
fecske-vérengzés-vírradat.
Most töltöm be a hatvanat.
Emelkedik és lesűllyed
a szárnyas hús-morzsa ünnep,
mint szélben szőke asszonyhaj,
bolyhos árvalányhaj-kazal
pehely-lángpetty tűzoszloppal,
páncél-parázs tömb-pontokkal
zizeg a rovar a kékben,
ásít a bogár a fűben.
Halandónál nem szabadabb.
Most töltöm be a hatvanat.
Nézem a smaragd-ágyakat,
a kálcedon-sújtás tavat,
ahogy gyűrődik fehéren
önmaga opál sebében,
türkíz és bíbor lemezek
összecsúszva örvénylenek
s nikkel a szegélye csipke,
kőre tajték szennye hintve
sárgán kő-mohára rohad.
Most töltöm be a hatvanat.
Most van a fecske-vírradat.
Halál a haláltól szabad.
A fecske-lomb, mint gomolygó
ezer könnyű selyem-olló
fehér has-szívvel forogva
metszi a kéket suhogva,
csípkedi a hajnalt sárga
csőrét kék ünnepbe vágva.
Gyűjt mikroszkópikus vadat.
Most töltöm be a hatvanat.
Mint óriás szemgolyó-kék
körül szempilla-sűrűség,
ezer szempilla árnyaz be
kék szemet rózsán remegve:
a fecskék a hajnal-pára
ezer sötét szempillája.
Nézem a fecske-lobbanást:
a fekete halál-palást,
arany gyász-ing élőt kutat.
Most töltöm be a hatvanat.
S a szálloda-eresz alatt
körben-kockás márvány-falak
hónaljában ezer bögre
sárból nyállal kőhöz kötve:
sár-buggyanás csipke-részeg
sár-félkehely fecskefészkek,
mint sárból font féltölcsérek,
sár-alsó-ajak-függések:
arany kürttel virágzanak.
Most töltöm be a hatvanat.
Félbevágott szivek sárból,
sárgolyókból, szalmaszálból,
hínár-ágból, zöld-fűszálból,
ürülékből, fecske-nyálból,
széna-törmelék kalászból,
sárcsipke szívfal-futásból.
Függőlegesen szétvágott
fél-szivek a serleg-ólmok.
Sár-tobozok kő-árny alatt.
Most töltöm be a hatvanat.
Sár-tobozok a kő-márvány
fenyőlomb csönd-ág csontvázán,
zöldkék mirigyduzzanatok,
titán mirigydaganatok
a kő-szürke hónaljában,
sár-koponyák virág-lázban,
s alattuk széthabzó, lapos
csillaghalmaz a fecskefos,
száraz ürítés-áradat.
Most töltöm be a hatvanat.
S az ólomszivekből kifolyt
perem-koszorúkból félhold
üreg-sötétből kimetszve,
akár a félholdas este,
amikor a sötét másból
fénysarló nő a hiányból.
S szív-szájakból lő ki a láng,
mint pettyes tűzliliom-ág:
piros bőr-kürtök nyílanak.
Most töltöm be a hatvanat.
Mint az éjből kilátszanak
csillagok ha virágzanak:
a tollpelyhes toboz-oduk,
a mirigyszáj pehely-kapuk,
a sár-kehely peremszélek,
sár-koponya nyílás-részek
éhség-kürttel virágzanak,
újszülött lánggal habzanak,
hártya-kancsók piroslanak.
Most töltöm be a hatvanat.
Vörös nyálkahártya-kancsók
mirigyfüstje fészekből lóg,
éhség-virága jövőt hisz,
mint egy csokor sárga nárcisz.
S a fészek köré terpedten
legyezett szárnnyal görbűlten
helyben lebeg, levegőn áll
a hím, a nőstény fecske-nyár
selyem harang-kanyarulat.
Most töltöm be a hatvanat.
Mint rezgő kristály-kolibri
lebegését görbén hinti,
s mint Jézus kenyeret, halat:
csőrrel oszt pondrót, bogarat,
lárvát, kukacot és férget,
legyet, szúnyogot, fű-tetvet.
S fészek-ajkakon a fejek
pislogó moha-szigetek,
aranycsőr pihedomb-halak.
Most töltöm be a hatvanat.
Nézem az üvegzsír vizet,
nézem a pára-nyáj eget,
a víz zsírüveg-redősen,
az ég gőz-ránccal felhősen,
a kék fecske-sürgésből szőtt,
mintha fekete esernyőt
bolondozva nyitnak, csuknak,
küllő-feszítéssel nyitnak:
játszik a fecske-vírradat.
Ma töltöm be a hatvanat.
Feszes fekete esernyőt
nyitnak a fénypálca-küllők,
gömbcikkelyek félgömb-tornyát
héjazzák a küllő-bordák
s a csuklós feszítő-csápok
küllő-tölcsére ív-rácsok
ha rács-tűhallá omolva
s a selyempúp becsukódva:
redő-jegenyévé lohad.
Most töltöm be a hatvanat.
Így a fecske-hajnal lombja:
égre nyitva, földre nyomva,
zárt selyemtoronnyá húzva
selyem-félhólyaggá fújva,
feketén nyílik, csukódik,
szétterűl, összehúzódik,
szelvény-félgömbbé nő a kék
kezében a feketeség,
s fekete süveggé ragad.
Most töltöm be a hatvanat.
S csiveg, csivitel lobogva
a hajnal fecske-lomb gondja,
suhog, hömpölyög, enyészik,
s a kék űr-szemtest bevérzik
hínáros értest-bolyhokkal,
ér-mozaik csomagokkal,
háromdimenziós térrel
tömődik be hajszál-vérrel.
Esernyő elevent arat.
Most töltöm be a hatvanat.
S nézem: a felhők a tóban,
mint uszályok a folyóban,
tajték uszály-óriások
csöndje fordítva szivárog,
gőz-tömbök csúsznak el lassan
a tó éje virradatban,
s a szitadoboz elszakad,
összetörik az aranyhab.
Az állat-hóhullás meghalt.
Ma töltöm be a hatvanat.
Szárad a fecske-virradat.
Majd jön a fecske-alkonyat,
amikor vér-kristályba nő
a szitadoboz lény-felhő
s a fecskék újra legelnek,
mint lángot a halál-ünnep.
S ott állsz majd a fecske-őszben
s sors-helyem sorsom-szivedben:
sors-fészkem üresen marad.
Halál hívja a hatvanat.
6.
Öregasszonyvasárnap
Zöld kádban, mint ősz szalmaszöcske
 
 öregasszony vízzel csörög,
 
 drótszobor-hegyesség,
 
 szalmahéj-feszesség,
 
 lábai drót-kúppá hajtva,
mint űr-hosszú nyitott drót-körzők,
 
 a szalmahéj ér-rajza
 
 papírsejt-festék,
 
 kezéről a víz lepörög,
mintha éj-Styx folyón evezne.
Ül a kádban, mint szűk zöld sírban.
 
 Ő: a folyó, bárka, utas,
 
 víz-éjen Kháron-árny,
 
 élő Kháron-magány.
 
 Eleven, kit eleven visz:
árny-felhőkarcoló éj-kakas.
 
 Halál-loccsanás a víz,
 
 holdja hold-hiány.
 
 Zöld zománc-koporsóban sas,
nőstény-gyász, mint vízjel papírban.
Ágyékszőre bozót tó alján,
 
 pókház nyál-harang vízmélyben,
 
 levegő-gyöngyökkel
 
 fény-tetves hab-kehely,
 
 lába, combja tört szalmacső
két gótikus torony-pillérben,
 
 lábfején víz-márványhő,
 
 ölyvvel ünnepel
 
 körme horgas szenvedélyben,
víz Dali-órák folynak combján.
Emlőit három fiú szopta.
 
 Viasz-pecsétek emlői:
 
 bordás-papíroson,
 
 papírtoll-sírcsokron.
 
 Itatós-papír sírkő hát
hajlik hó-temetőre dőlni.
 
 Mint krizantémos korlát,
 
 virág-púp bokron,
 
 galaxisok köd-felhői
űr-gyász hidegből fénnyé lopva.
Hasán bozsgó hangya-domb, barna,
 
 fürtje köldökéig mászik,
 
 nehéz fátyol-patak,
 
 denevérszárny-barlang.
 
 Kézkörmei sólyomkarmok.
Zöld víz-cserepekből virágzik.
 
 Szálkás kék szaru-horgok.
 
 Mint gyűszű-kupak
 
 szivacs-golyó ami látszik,
sisakozza burjánzó karma.
Meztelenűl ül a zöld kádban:
 
 ugróvillás hártya-szöcske.
 
 Drót-körző lábai,
 
 drót-olló tornyai
 
 szalma-válláig fölérnek,
drótszív-csúcsuk vállcsontba döfve.
 
 Nincs benne már bűn, érdek,
 
 semmi az ami,
 
 mint molyos rongy habbá szökve
s enyészet-bűz a hiúságban.
Végbelében nagy kőgolyó van.
 
 Az a golyó sors-súlypontja.
 
 Mint Jancsi-babában
 
 nagy ólomgolyó van:
 
 súlya: gravitációja:
attól ül föl csönd-szobor gondja.
 
 Lét-súlypontja, mint óra:
 
 sors-dobozában
 
 idő-szeletet vagdosva
halál-forgácsot gyűjt halomban.
Bordái, mint potrohszelvények
 
 félkör-ívvel görbén futnak
 
 hátulról előre
 
 a mellkas-mezőre
 
 s a szelvények közti hártya
gyűrt vályúi szívre horpadnak,
 
 mint mályvás póker-kártya,
 
 vad hónalj-szőre
 
 tűz-bokra a menny-kapuknak.
Égő gyufa-szobor test-ének.
Csupa szálka, léc, vonal, géz-rács,
 
 feszes selyemgyűrődés-fal,
 
 pont, petty, szemölcs, mályva,
 
 sziget: barna, sárga
 
 ráncból tölcsér-tágulások.
Ül mint feldöntött empir-asztal,
 
 évgyűrű fodor-lángok,
 
 fabütyök-csóva
 
 osztozik a deszka-hússal:
a szűk asszonytest tündér-romlás.
Kitépett-tollú madárszárnyak
 
 bőr-ekéi: lapockái.
 
 Testét szőkén mossa
 
 habbal és pirosra
 
 könnyű kézzel szőke asszony.
Nem gyűlöl a bánatra várni.
 
 S úgy néz vak élet-hasznom,
 
 mint papír-rosta
 
 papír-fűzés rácslap-fái,
mint szalmacső vége fény-lakat.
Mossa a szenvedést az élő,
 
 mintha egy halottat mosnak!
 
 Mint mikor halottat,
 
 meztelen halottat
 
 mosott ez az öregasszony,
lángja az ülő vér-viasznak,
 
 tüdő-rohadt csók-alkony
 
 szemhéján csillag,
 
 s azért látszik világosnak
mert fényétől az éj tágra nő.
Mint gyermekláncfű-pihegolyót
 
 harmat-kezével a hajnal:
 
 úgy mossa a jaj-lét
 
 vén pehely-gömb fejét,
 
 mintha ősz halottat mosnak!
Száraz szemcse-hólyag rács-arccal
 
 darázs-szemek szagolnak
 
 így pettyezett fényt
 
 parázs-sisak szem-sóhajjal:
virágzás volt, most száraz bozót!
A víz alatt nemi szőrzete
 
 gomolyog, mint barna felhő,
 
 mély vízpázsit-bokor,
 
 hínárnyál hab-fodor,
 
 fodorgomba fatörzs-ékben,
nádbojt-erdő: vízmélyben rengő,
 
 s a nyílás felhő-éjben
 
 cserép szirmokból.
 
 Amikor a költő felnő
gyermek-bűne már nem szégyene.
A sáska-szerkezet üresség
 
 drótszobor úgy ül a kádban,
 
 mint drót-sejtekből font
 
 csiga Gaudi-templom:
 
 térdei a csigaszemek
vízből-kigyűrt toronycsúcs-vázban.
 
 Vízmolekula pezseg
 
 a látás-gombon,
 
 mint kamillafej-gombában
sárga szilánkmorzsa gömb-szemcsék.
Úgy mossa az asszonyt az asszony,
 
 az öreget a fiatal,
 
 mintha ősz halottat
 
 fölültetve mosnak,
 
 mintha mosnak egy halottat.
Halál-ágya lucskos ravatal.
 
 Viasz-kutyák csaholnak,
 
 éjbe-vakoltak
 
 agyag-rózsakertben násszal:
viasz-szivük követ virrasszon.
Mert befalazott ajtó: szeme,
 
 néz, mint üvegszék sötétben,
 
 mint stoppoló-gomba
 
 fahold-púpkorongja,
 
 mint penészes befőttes-üveg.
Úgy lát, ahogy kalász leng szélben:
 
 fény-mozaik hal-süveg,
 
 ősz arany-lombja
 
 sziszeg térmozaik-tömbben
s korom-ráccsal görbűl tömege.
Arany-szilánk, aranylemez-él,
 
 aranykúp, arany-háromszög,
 
 fénypikkely-dombhátból
 
 kalászsejt-aranytoll
 
 szívárog a retinára,
tűk, tüskék, gyűszű-fénypontvödrök
 
 merülés-fényhínára
 
 világanyagból:
 
 úgy lát, mintha a köd megjött
s abban a lét enyészve eszmél.
Zöld kádban, mint háromszög-csokor
 
 meztelenűl ül a vakság.
 
 Mint zöld koporsóban
 
 árny Kháron-hajóban:
 
 ő az utas, s a ladikos,
a Styx és az éj-bárka rabság,
 
 Kháron, a halál-okos,
 
 alvilág-holdban
 
 evező büdös szabadság:
görnyedt árnya az asszonyra forr.
Aki, mint üveghéjú óra
 
 időt mond szerkezetével,
 
 mint kis üveglencse
 
 átlátszik kis teste,
 
 derékszögben megtörve ül
a víz-törésben óra-lénnyel,
 
 vakon és meztelenűl:
 
 üvegszék-este,
 
 mint a folyékony idővel
ostyás víz üveglobogója.
S a tengelyek, fogaskerekek,
 
 tű-sarlók, lengő-gereblyék,
 
 rugó-csigafészkek,
 
 kis inga-keresztek
 
 összmunkája üvegtokban:
dolgozik a belső jelenlét
 
 látható nem-titokban.
 
 A víz reng, reszket.
 
 A vak asszony-meztelenség,
mintha lélekharang megreped.
Szeme: lét-burok sors-hólyagzás:
 
 füsttel-töltött nagy üveggömb,
 
 hártyaüveg-gömbtér,
 
 amibe sok füst fér
 
 s a füst odabent gomolyog
s nincs az idő bent, nincs lent, nincs fönt,
 
 csak univerzum-dolog
 
 S. W. Hawking-tér
 
 fönt kezdő idő-szelvénygömb
táguló, s szükülő rakódás.
Szeme: finom vékony aranycső
 
 mészgálic-szilánkgolyóban,
 
 mészbozót-felhőben
 
 szűk fény-luk a csőben.
 
 Mint kék darázspotroh far-szív
fullánkja szikra-szőr rózsában
 
 s vér-rece a gömbhéj-ív,
 
 mint kék esőben
 
 bodzagyümölcs elfolyóban
repedezett földön vért-szülő.
Ül, mint kiszáradt fehér darázs:
 
 héj, donga, kúp, szelvény, cikkely,
 
 mozaik-pontokból
 
 félgömb tér-viszonyból:
 
 vas-kantárban gyopár-rózsák,
csupa tér-fölosztás kitinnel,
 
 keret, vályú, rece-zsák,
 
 váz léc-páfrányból,
 
 szőr-pórus-ér hártya-hüvely,
ág: az asszony-összefoglalás.
Tartalmát kifalta hangya-hő.
 
 S most itt ül a hártyaszobor,
 
 mint szerelem-koldus
 
 megvénült ősz Vénusz
 
 őslét-tengerből kiállva,
s szeme üveg-krizantém-csokor.
 
 Nem bátor és nem gyáva.
 
 Nő-csönd: nem is hús.
 
 Költőt szülő asszony-őskor:
S most csöndhártya anya-temető.
Mint az idő ember-ős szivében
 
 kis asszony-paleantrophusz,
 
 kis anya-ősember
 
 idő-kőzetekben:
 
 ül a magány-kőzet kádban.
Paleocén kőzet a szemhús
 
 üledék-kőbe zártan:
 
 szitakötő-szem
 
 kőrács-szita a kő-rombusz
fosszilia árny-keresztjében.
Szeme: üledékes kőzetben
 
 szitakötő-fény temető,
 
 kő a kőben rácsból
 
 kőpont-tál szitából.
 
 Paleozoológia
előtti vak gyűrődés-kő
 
 amit most kell tudnia
 
 születés-hamvadásról.
 
 Paleovulkanikus hő
gyűr földrész-kőzetet szivemben.
Szivemben bánat és csodálat!
 
 Pihelomb-haját, ölyv-karmát
 
 ollóval nyírja
 
 menny-sorsa, szív-sírja.
 
 S haj, köröm test-rész víz-részben.
Kháron-hajóból Noé-bárkát,
 
 utast, bárkást néztem
 
 sírva nem-sírva.
 
 Paleantrophusz-magányát.
Ember-jövő múltja anyámat.
7.
Hajnalősz
Ó, ne még!
Ne még! Ne még! Ne még! Ne még!
Ne menj el hajnali ég.
Ne vond ki lényed őszi hajnalomból.
Űr-tonna pára-hasíték
asszony-ég
menzesz-mennyiség
tisztító vére csorogjon arcomra, hajamra, kezemre, szivemre,
mint a Halhatatlan Sebből a virrasztók embercsönd-bronzbokrára.
Mert te vagy a megmaradás ára,
nem az ember-hiába,
de az ember-mégis
megváltó selyem-türelme
nehéz, pontos, éhes, űr elégett petesejt-tisztulása vér,
üresség menstruációja
vér,
kimosod szivemből elvénűlt hasztalan éjszakámat
s mint az aranymosók iszap-rostája szita-teknőjében
a föld őskora ember-éden
ha víztől tiszta már a szűrőrács-koporsó:
aranyszemcse, aranyrögöcske a rács-likacs szűrőtál lapján,
fönnakadva a rács-likacsokban,
mint halak a hálóban:
sárgán csillog a vagyon és a bánat,
minden ember-éjem
széttört koporsója,
ami asszony-vér is,
mint bögölyszem aranyrácsot aranyponthalmazzal görbén szorzó
s szűköl, mint a kutya szétmállt szálkás halál-deszkám.
Ó, ne még!
Ne még! Ne még! Ne még! Ne még!
Ne múlj el hajnali ég.
Ne szűrd ki mélyed az ősz-irgalomból.
Ne szünj ki kék izzás-héjgörbület-magadból.
Hadd mutassam meg hajnalomnak
aki szőke nyárral most vállamra borzad,
mint a tejút köde fátyol-csöndet hajnalomra csorgat,
mint én a testébe,
testmélye öblébe
tejút-éjszakámat,
hadd mutassam meg a hajnali asszony-lángnak
a holdat,
a fehér holdat,
amely mint fehér tollpihékből gyúrt halál-golyó
könnyen világít kékeden
s nem bűnös, nem bűntelen,
se rossz, se jó
és szép, mint az értelem
s pelyhekbe a pelyhek, cirmokba a cirmok bordásan, páfrányosan belegyúrva,
a tollpihék hótaréjjá fújva
az űr-hideg hajnalától,
mintha nagy emberszem lenne: zuzmarából,
dér-istenszem, zuzmara-sárkányszem a kék mítosz-terjedésben,
a kék pára-arc parázs-üvegben.
S csak három csillag van a kékben,
a hajnaltér kék száműzetésben,
három nedv-pislogás magány-csipogás egyedűlvaló szikrapont
a hajnal kék homlok-lemezén,
a kék háromszög térmező rücsök-felületén,
mint kék légy homloklemez-háromszögén
a zománc-csont
kék süveg-fej látó-szigetben
a pontszemek, a három ikrahús csillogás-domb.
Egyszerű látó sejt-gomb.
S mélyen
a rózsaszínű kékben,
a rózsasziromhús kékben,
a nefelejcs-hús sziromkék alatt,
az egymástól-isten-nélküli-távol,
egymáshoz-halandó-látás-közel
csillagok tűkupola fagysejt-mező szúrástüze mögött
ahol a hajnali kék már szinte hajnali zöld,
mint kék gyíkba döfött
gombostűk, miket a gyík bőre lenyel:
alig-látható fény-hagyományok, fény-üllepedés fény-hiányból,
sejtelem-fényüszök-tudat,
ponttalan pontok kék sűllyedésbe feszűlve,
mint a fuldokló óceán-kékbe lemerűlve
s koponyájából már csak szikrafoszlás a víz-őslét kékhomályban.
Mintha géz-szűrőzacskó rézgáliclébe nyomva
s látszik még itt-ott cérna-négyszöge, cérna-pontja:
az éj-halál űr-arany szerkezet-anyagtudat
a hajnalkék világos hajnali ég alatt.
Szikra-sűllyedés
hamu-sejtelem dolog-lebegés.
Ó, ne még!
Ne még! Ne még! Ne még! Ne még!
Ne olvadj hajnali ég!
Tested a fénybe vissza ne told
zuzmara-tömeg hold,
dérből óra-inga, megkövesedett páfrányos tollpihe-hüllőszem.
Látásomnak háromszög csillagpont vonaltalálkozás vonatkozás az égen,
a hajnali kéken,
fénypont-fehér csücskök háromszög űrtáblája a kék megszünőben.
Csillag-dimenzió-tömbök alvadás-foszlánya az űr-fénymerülésben.
Alattad szótlan állok,
alattam lombok arany-repedéssel zöldbe-taréjló árnya árok,
zöld halom
harmatos élet-alkalom,
hónaljukban pára-kőből árnyak,
a fűszálakon nedves lény-pihék szikráznak,
szemsejtjeik térgömb-mozaik-tartományán
vízliszt, fénysóhaj-parázscsontváz, ólomcsillag,
látás-szőr, látás-ásvány.
A madár még hang-vak.
Tolla még borzolt, harmatnedv-hideg.
Sárga szemhéj-bőrcsészéje alatt szeme forog, hömpölyög, bizsereg,
mint anyjában a gyerek,
a ránc-bögre szemhéjat a mozgó szemgolyó hullámpúposan kinyomja:
az ébredő szemtest forgás-ütem,
a madár-álom magzatsúly-gyarapodásgondja.
Ó, ne még!
Ne még! Ne még! Ne még! Ne még!
Maradj: könyörgésemig hajnali ég!
Hadd kérjelek,
ha már Istent nem kérhetem,
hadd kérjelek hajnali Isten-nélküliség,
fölöttem kéklő puha élet-megtartó tűz,
aki látható véges végteleneddel szemeimbe terűlsz
fölöttem világosan sötétlő ember-közömbös közöny-mennyiség,
világegyetem-anyagszerkezet-végtelent elnyelő kék burkolat,
a Földgolyót fénytörés-kéken körülhéjazó öntudatlan lét-tudat,
csillagboly-káprázat-fényháló-forgásdöbbenetek,
világűr-térháló-atomrács-kristályszerkezetek
félnapi temetője,
amíg alkonyodból a mindenség-óra arany-összesség újra kinőve,
s a kékre a fekete ömlik, a sok a kevésre,
az űr-állapot fekete magömlése
arany sperma-sugárral:
hadd kérjelek, hiányt a hiánnyal:
ne úgy nézz ember-szivemre, mint egy temetőre!
Történelem-szivemre, mint egy ős-sárkány-temetőre!
De mint a jóra
ingerlő boldog tiszta szóra
a kék higanymorzsa-macskaezüstszemcse szemű kislány,
a tejsavó-szemű, kapros tökfőzelék-tekintetű öregek,
pina-szemű kiskatonák,
akik zöld ponyvasátras teherautóból fürtösen kilógva,
mint arany sziszegés-puttony darázs-láng,
a neonfény sárga gőz-ágára akasztott darázsboly-hemzsegésfürt,
aranydióval megtöltött hártyakancsó, mohóság-süveg,
s a nyüzsgés-kancsó, mint szőr-kazalban száz fölpattintott födelű
arany zsebóra:
a pina-éhes, pinaszag-szomjas darázs-szemek,
a nő-éhes ragyogás-kupacok baszása katona-életü,
füttyentenek, kurjantanak a nőkre:
a bámészkodókra, az ácsorgókra, a visszamosolygókra, az elsietőkre,
mint zenekarnyi rézkürt.
Úgy nézz rám, mint a vágyra
függesztett kékselymű teremtés-lámpa,
mint szerelmes az ágyra,
a leeresztett ingre,
nőstény-gepárd a hímre,
mint ősember a lángra,
ahogy a dzsungel néz gőzölögve kéken
a föltámadás-szenderülésben,
ahogy Jézus nézett az ágról:
kéken a feketén függőleges Isten-vállfa szárító-viszályról
az ember-hűsége gyáva
üresség-önmagára,
ahogy ott ácsorogtak,
lába alá csorogtak
s lábáról a könny, vér aranykéstől gyalúlva
szemükre, homlokukra,
mintha önmagából látna
önmaga-pupillába,
önmaga szemtestéből önmaga szemtestébe,
a halálból a létbe
s úgy lógott bíborsárgán,
mint gyűrt véres ing bársony-vállfán,
ahogy a tenger néz, önmagát az égből kékké boldogítva,
s benne a doboz-szelvény-harmonika-kérdőjel csikóhal:
aranypettyekkel, kristálykék viasz-pecsétfa csótár-szigorral,
ahogy a verssé száradt tinta
kéken a költőre beteljesűlve visszanéz,
mint a jövőt-kigondolóra:
az Istenné-szikkadóra
a lényekkel-zsúfolt, celláiban töltött,
egy-sejtjében-sem-üres teljes létvonatkozás látomás-egész,
ahogy kék cet néz, csecsemőben a köldök,
újszülöttből a vakság kék viasszal,
aranyszilánkhab-krizantémszemekkel a pontos ketyegés a halál-időben,
ahogy a fallosz-várakozás a nőben,
ahogy a mindenség-gömb égitest-világsúly szemű szitakötő-sebesség
kékpáncél test-tavasszal,
s a hitben a végesség
tágúlva, terjedve, gyorsuló csillagsziget-test űr-rohanással
nő: a sejtelem-végtelenség
az egyszer megszünőben.
Nézz rám
kakasszó-nélküli ember-virradóra
billegéstelenűl, habtalanúl, némán
feszített aranyhártya kidülledésbe sűllyedő kékörök szikraláz-atomóra,
aki úgy merülsz el az arannyá-öregedő tárgyi kimutatkozásban,
foszlány-pihékkel sejtelem-szitásan
ahogy száztonnás hal
lassú test-emlék árny-viasszal
lefelé-végtelen óceán-üregben
kezdetnél öregebben
s merülése mint a szenvedés:
csönd-összenövés
a folyékony anyagban,
s már csak a ragyogásrétegek szivárvány-piramisai befelé,
mint szivárványszalag a légy ikra-alma kék selyemszemében,
aminek kaleidoszkóp-forgásmorzsa parázshídján kék szikrapázsitok,
s lent a mélyben,
a fordított csöves kristálykúp tölcsér-üllepedésben
látó-molekuláival a gömbtérré tágúlt múlandóság mozog:
a lila földkéreg-vastag szemhéjú ragadozó titok,
mint a semmi, ami csak Istené.
A dolgok, az állapotok, a jelenségek, a tárgyak
kék egyenlőségedből szikrázva, lángolva kinőnek,
mint a tektonikus égitest-háborgásból
a szilárddá-száradó Földgolyó-felület-alakzat,
hogy talaja legyen a történő időnek:
víznek, növénynek, állatnak, emberkezdet-tavasznak,
hogy múlandósággá szikkadjanak az egyszerű elmúlásból
s lényeggé szerveződjenek anyagukkal a vágyak.
A szenvedés, súlytalan súly, kékedből magára hagyva!
Ó, ne még!
Ne még! Ne még! Ne még! Ne még!
Ne hamvadj arany magasság-aszállyá hajnali kék!
Kék Megváltó!
Ne hagyj magamra.
Hisz megváltódunk, ha fölébredünk.
Fölébredünk, mert élünk,
valósággal valóságot cserélünk,
hisz élünk, ha fölébredünk
s a természet itt van velünk,
a teremtés itt van velünk,
a szétszaggatott háló s az összes összetépett váltó
s lét-ösztönünk szíve fölött aranylombbal burjánzó
végtelenség-akarat
halandóság-emberöntudat.
Te telt, itt-ott fehér csipkecsücsköket:
fénytest-enyészetet
csírázó,
világossá-üresedő éjszaka-zárszó
ne fehéredj ki még könnyű aranysúly félgömbtér-üresség szitakötőszemmé,
mint emberben a nemlét,
mintha a kék a fehéret arannyal üzenné,
az embertest puha sárga viasz-szennyét.
Hadd kérjelek:
halandó a nála-egyszerűbb elevent,
kevésbé-összetett anyagot a nála-bonyolúltabb anyag,
könyörgésem kékjéűl hadd hívjalak,
maradj még lassú kék megszünés,
kékből arannyá kifehéredés
hajnalkék gömbhéj-zár, szemembe-préselt kékhajnal szikla-rés,
kékhez-könyörgő
kék könyörgés
vagyok most ezüst mindenség-gombostűkkel megszurkált kék
levegő-kupola hajnali ég,
létem itala kék,
vérem hajnal-anyaga kék,
tüdőm teljesülése hajnali kék:
hadd dolgozzak ma is ihlet-zárójel alkonyodig,
feleségem szivét ma is csíkozd be pára-borda szerelem-arannyal,
lányaim szemébe ma is ültess aranycimpájú nárciszokat,
ma se haljon meg anyám,
ma se öljenek meg lőfegyverrel, késsel, vagy versemre-haraggal,
barátaim ma se áruljanak el, s ha hűségük hasadozik
borítsd be kilátszó szív-testüket hűség-forrasztó szárnyad gyolcsaival,
add meg ma is mindennapi hazám,
nyerítsenek arany-csikók, futkossanak rózsaszín bárányok a gyermekek szivében,
mint selyem-hullám,
aranycsengős rózsagöndörödésben,
csókoljon szájon ma is az asszony, ha kedvem az irtózatban elkopik,
s higgyem ma is a holnap virradó lázkék hajnalokat,
a bűn ma se legyen érdem
s hűségem ma se büntetésem,
testvérem testvérem maradjon,
az ajándék válaszul ütést ma se kapjon,
versem ma is világegyetem-bátor legyen, ne halandókkal-gyáva
s ma se gyűlöljön rettenetes vogul-rege tűzözönt a világra:
emberiségre-ránk
haragvó Numi-Tarem apánk:
„Hét tele-nyara ég a tűz. Hét tele-nyara emészti a tűz a földet.
Hét tele-nyara mondja öreg (nagy) nő, öreg férfi: a mi világunk ím
elöntődve másra változik, hogyan menthetnők meg mi ezután
életünket (lelkünket)?”
 
„Nincs sem fa, sem fű; úgy ahogy voltak összeroncsolódtak,
összeégtek. A (növényzet) földje egy öl mélységre ki van égve,
ki van a (tűztől) vájva; ezért nincsen sem fa, sem fű.”
 
„Arany-atér fia kiment a (házból),
aranyoshátú két csiborja közül
egy csibort megfogott,
a potrohát felszakította,
atyját a csibor belsejébe odatette.”
 
„Magától termett moszathalmi várukban,
magától termett tundrahalmi várukban
soká éltek, vagy rövid ideig éltek.”
 
„Hát én, nénécském, azért sírok:
az álló szent földön
ím szent tűzözön kerekedett;
nem maradt meg egy végső erdei fa,
nem maradt meg egy ember;
az emberke nélkül miképpen élhetek?”
 
Ne legyen
Tűzözönfejedelem.
Hogy majd, megmaradtak: halálunkig mi is így vigyázzunk,
arany-csibor potrohbelsejében legyen barlang-gyászunk,
mert az lesz megőrző nyálkás túlvilágunk:
a tracheatüdő-csőbokorburjánzás, bélgyűrűk, petefészkek
forró hártya-mirigy-légcső odujában
kuporogva,
vagy hasalva,
mint Jónás a cethalban:
a csibor-belső láz-büdösre nézünk: Lear-király üvöltések
vihar-dúlta ezüstőrület-ziláltan
a könnyben, a vérben, a szarban, a jajban
és sugárzik minden, mint a jelenések
és az egeken koromkilométer-vastag korongok
és csoszogunk elhülyülten a nukleáris télben
és szánkból, mint a részeg
ajkait, nyelvét összevissza vagdosó szájba-vett disznóölőkés:
nyállal kevert véres szavak folynak, s mint a bolondok
ha ürítenek az ajtótlan csempekocka-szekrényben
s ücsörgésük gatyátlan tűnődés:
világ-tél fölé lóg a lábunk,
s a csöndnek hibbantan, bandzsán makogva magyarázunk.
Bolondokháza-világklozeten:
a hamu-jég-lélekrothadás-létezésszenny-égitesten,
a fekete csótány-gömbszigeten,
visongást-habzó patkányhemzsegés-égitesttutajon
ül a csőtörzsű hajcsillag-állattá borzolt fájdalom,
odaragadva a sok hajszőrcsillag-virágállatgomba
a lehetetlen és undorodó fájdalomra,
mint vízalatti szikla-bárka
sziklacsőrének kőszivacs-orrlikára
a kősöprűnyél-nyakú állat-parókák,
a bizsergő árvalányhajsöprűk állati hús-szálból,
ül a szégyen-koszladék
döbbenet-maradék
jajkopasz megégett emberiség
s csontjain gennyes égésfolyadék-hártyahólyagfürt a hús,
ül, mint a koldus
az emberhiány Isten-ürességben,
tetvesen az utolsó nincsen-reményben,
nemzőerő-fosztott ágyékhomály-szegényen,
fogamzás-fosztott méh-magány belső-rész tocsogásban
önmagában,
mint csecsemő a kígyószúrás-szagú spenótszaros pelenkában,
mert elolvadt a város, mint az égő gyertya
s a beton, a kő, a vas redős megalvadt olvadás-nyálból
és csontvázak a fekete város-nyálban,
mint fehér tollpihék fekete cipőpasztában
és szakállas a nő
és szakállas a gyermek,
néznek, mint mohos kő,
mint penésszel habzó sárga szőrbozót krumplivermek,
ülnek: vörös égéshólyag-buborékkarácsonyfák,
fordított piramis lüktetés-szőlőfürtök,
és a szemgolyók menstruálnak
és a pupillák menstruálnak
és menstruálnak a mellkasok, a tarkók, a hátak
és pislog zöldarany bőrredő-dióhéjjal, mint a gyík a köldök,
ül a megőszült, világ-kopasz tudat-kotyvalék
emberiség-utáni ember-maradék
önmagát-ürítő gyász-emberiség:
jéghegy-klozeton kuporog,
mint jégrepedésben ezüstzöld zuzmó-csillagok
és nincs szivében átok, bűn, bűntudat, szerelem, bánat, jóság, hit, hűség.
És arcán folyik szeme menzesz-vére,
mint eső-szélben kóró-tű-sejtcella-uborka, szőr-foszló buzogány
bólogat a radióaktív kristálycsönd sugárzás-gúláját süvegként húzva fejére.
Mint teljes méh-kiirtás után
emberiség-szaporítás-hiánnyal hirtelen öregedő
nő:
teste jövő-üres:
szive világ-üres.
Hajhagyma-pórusfészkes piros márványfejére,
mint márványszivacs-golyó vörös görbületére,
mint a megszerzett nukleáris béke,
láng-vihar, parázs-zivatar, tűzeső
után sugármocsok
nyúlós, ragacsos fekete őszi eső zuhog.
Sugár-förtelem folyékony fekete halál-ingben vacog.
Mint a kozmosz-fekete üresség-ingben a nász-magány ondószálai csillagok.
Ó, ne még!
Ne még! Ne még! Ne még! Ne még!
Ne olvadj homorú arany-sivataggá,
redős, aranylepényes, aranytorlódás homokgyík taréjmezővé
hajnalkék
asszonyi bőrfeszesség,
hajnali nőnemű kékhajnal tűz-veszteség,
asszony-testiség
asszony-teljesség
kék kupola,
nőstény-teliség
kék gigászi, luciferin-tűzzel parázsló szentjánosbogár-nőstény potroha,
kúp-szelvényesen, cikkelyesen, dongás harmonika-kalappá
húzódva görbülsz fekete-szivárvány koponyámra
boldog
kék
gigantikus izzás-potroh,
három-csillaggal kék izzás-térmezőmozaikokra osztott
görbe kék magasság,
akinek feszes finom kék bőrhéja alatt a fekete petefészkek
fehér petecsomói: a galaxisok, galaxis-szuperhalmazok:
a roppant tág üres téridő izzás-magjai, tűz-tojásai, gyöngyszivacs-gomolyai,
sárga sugárvonalakkal szirmokra szeletelt kék tetővé,
hajnali hajnalősz temetővé
cikkelyezett lassan-forgó szélkerék,
hajnali kék
hajnali ég
vágyamra zuhogó titán-messziség,
mélymagas hajnalkék
láthatatlan fénytömeg-halandóságszövedék
sziromgyomrú hallgatás-rózsa,
kékparázs
rózsazuhogás,
te gyötrelem-dühtelen
kék párzás, egyszerű rejtelem,
te gyönyörű vak,
szivemnél nem bonyolúltabb
kék mindenség-csecsemőszem,
az űr alattvalója,
a fekete alattvalója,
a némaság alattvalója,
a csönd alattvalója,
a fény alattvalója
kéksátor hajnaltisztaság, rózsa-pácban ázó türelem:
maradj még, maradj még, maradj még, maradj még,
maradj velem!
Vigyázd hajnali lélegzetem,
őrizd hajnali ember-szivem.
Nem vagyok bűntelen
és hűtlen sem vagyok!
Hűségem: hogy sorsomat szerettem
s csillagomnál bűnösebb nem vagyok.
S mert ember-vágyból embernek születtem
sejtelmeimben a mindenség ragyog.
S mert a teljesség virágzás-vagyona kimondhatatlan,
kimondott rejtelmeimben
a végtelen fekete görbületéig látok magamban
s nem retten
az onnan és az innen:
virágzásomnak nem gyásza a fény,
a külső s a belső izzás-küldemény,
a testükkel gyászukban boldogok.
Sejtelem-virágok
tenyészete titok-lényemben
életemért a halál-ok!
Ó, régi, élet-régi, ó, régi, sorsom-régi hajnal-állomás!
Mentünk a hajnalőszi sárban
az arcunkra-csorgó puha hideg hajnalkék zománcban
a sárga-óriás
viaszcsöpp hold alatt az állomásra a vonathoz
s viaszcsordulás
haskéreg-gömbalja homlokunkra ragadt,
mint szánk redő-félholdjai a jégvirágos vonatablakhoz,
mentünk a fölfújódva ránkragadt
sárgaiszonyat
irgalom-veszteség óriás hold alatt,
mint Földőskorszak páfrány-időben
sziklás, csodás
Dinoszaurusz-vonulás
s oly közel volt hozzánk az Isten,
mint hozzájuk a teremtés-kezdet a sziklaruha-bilincsben,
mint gyerekvágy a nőben,
mint hozzájuk a sejtburjánzás csipketobzódás kezdés-hatalma,
ami magát állat-toronnyá horgolva
nézett velük jobbra-balra:
pislogva, csipogva, ásítva, éhesen, gyanakvóan, halált szimatolva.
Mentünk:
egy másik történelem,
egy másik szigorú hajnalősz jelen,
az emberig-út égitest-előtörténelem,
a Föld-történelem nem-emberbeli
szenvedés-páfrányerdői
Dinoszaurusz-gyermekei,
a megváltódás-vágy jövő-idői,
a Föld-őskor sárkány-varázstest elő-emberei:
mintha szemcsücsökből a könny lassan szivárog.
S akkor is hajnali kék
márvány-itatóspapír lisztfátyol feszesség
s akkor is, mint kék ragadozó nyáltól lángoló metszőfogai:
ti néhány hajnalcsillagok: üdvösség-szilánkok,
s most is hajnali kék
márvány-itatóspapír lisztfátyol feszesség
s most is, mint kék ragadozó nyáltól lángoló metszőfogai:
ti néhány hajnalcsillagok: üdvösség-szilánkok.
Nézem, ahogy szikrátok ásványosan forog,
mint háromszögletű cápa-uszonyok,
kiszúr a kékből izzás-háromszög merev hátlevéllel,
óceántokjába visszahúzódik a sugárkés-pénisz,
hunyorgó állatparázs-bogáncs embert néz baktériumtűz-nyélszemével
és fehér lesz a sejtes kékben a sejt-osztás látó-fehér is,
mert fehérré olvad a fehérré terpedő kék üressel,
a megmérhető semlegessel
s lassan piros csönd-bőrré enyészik aranyránc láva-hamvadásban.
És nem vagytok boldogok a mindenség-ragadozásban
és nem vagytok boldogok a kimondhatatlan súllyá törpülő összeomlásban:
ti a végtelen sejtjeiből gyúrt lángok:
üdvösség-szilánkok.
Ó, hajnali kék üdvözülésem
súlyomat megváltani szivembe nem nyúlsz le értem.
És miért nem?
Életem többjét már eléltem.
Sorsomból a sokat az életnek igértem.
Leülök dolgozni íróasztalomhoz:
amíg a munka tapaszt alkonyomhoz,
amíg újra rámdomborúl a fény-krizantém fekete űrbeliség:
az űrből virágzó fény-őszirózsa éj
s a tejút az égen, mint óriás habos száraz sárga fekély
csak parázslik, nem ég,
mint óriás herpesz Isten felső-ajkán,
vagy Isten makkján,
s úgy szikráznak rám zöld koszorúkban, zöld tértömb-gömbmezőben
emelkedőben, sűllyedőben
az üdvösség-szilánkok:
a sziták, a hálók, a fátylak, szivacsok, rácsok
véges öröklét-ütemben,
mint világtér-macskaszemben
a zöld parazsak, szemcsék, morzsák, tűk, gombostűk, higanyforgácsok,
mohák, penészek, fagombák, hínárok, páfrányok, zsurlók, zuzmók, zuzmarák.
Mint a macskaszem-titokszomjúság.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]