A legyőzhetetlen megmaradás-mámor*

Nem lehet hogy vége, nem lehet hogy nincs már amit hittem gyönyörömben!
Nem lehet hogy csak volt, nem lehet hogy köd-táj, nehéz könnyező özönlés,
amiben a sűllyedt teremtés tenyészik, borzolt fekete ág, toll-léc,
fekete csipke-pajzs, bozont-háromszöglet szemöldöksátor a ködben,
bütykös, csomós, indás növénypálca-boglyák nedves-szilárdan ragyognak
a vastag puhába merülve keményen, könnyük szikrás pára-oldat,
könnyük, mint só-oldat, kérgek, gombák, mohák üvegrügye, bimbó-túrás,
tört-rajzú ág-hegyek, kúsza gally-ág drótok szemgolyói ködcsepp-vízből,
s nyúlós víztest-szárral leszakadnak súlyos hullással a víz-fény bőrről,
nagy nehéz vízcseppek könnytest-kopogása köd-ásvány pára-izzás.
Leszakadnak, mint a szűzfekete űr-ág gallyáról az égitestek,
mint a földre-omló tejút lángcsöppjei: száraz fű-élre potyognak,
s a fű celulóze-pengéje szétvágja testük, metsz két könny-félholdat
és a könny-félholdak nyúlánk test-folyással fűhamu-szál-púpra esnek,
s a mozgás-réteges üveglemez-csúszás patakba hullnak csörögve,
mint nagy üveggolyók egy más dimenziót képző csobogó üvegbe,
s csobban csöppenésük a hidegvérű gyík-pikkelytest fény-rög futásban,
ami lapos, mégis mintha jéghegy-gúlák lebegnének tenger-zöldben,
mert a víz alatti fű, moha, sás, hínár világít parázzsal zölden.
Mint nagy zöld krokodíl: csontkúp-mozaiktest a patak-hús a köd-lázban.
S a gyík-gyors patakban, kígyóhús-üvegben zöld hínárnyálas, mohás kő,
körötte vízszintes lemez-folyás fodrok, örvény üvegcserepekből,
habzó üvegtölcsér, síküveg völgyrengés, hónalj moszatlebenyekből,
megakad a víz és mint a vakondtúrás nagy lélegzés-púppal felnő,
legyezősen szétfut, kagylósan behorpad, szilánk gallyakkal szétszakad,
s foszló bagoly-hulla vízgyökér-gyékényen szétlebbent oszlás-szárnyakat,
mint nagy toboz fekszik kinyílt pikkelyekkel: barna toboz toll-kereszten,
arccal a köd felé s a tobozkagylók közt ráng a víz, zöld nyál-hónaljú,
arca toll-tálakból két homorú szív-fél, mint fehér rózsakoszorú,
lovagsisak-csőre, ember-szempillája, vas-gally lába vízzel biccen.
S letört ág a vízben, korhad feketéje, vízfürtökkel szőlőt játszik,
kövér gyöngygolyókból halál-súly kúp-függés: ős-rovarszem ikra-tőgyből,
s a bokrok fém-iszony karmain gyümölcsök vérzenek a köd-időből,
mint Jézus test-ágán megalvadt vércsöppek, velük a halál parázslik,
mint katicabogár-halomból szőtt köpeny, zöld szentjánosbogár-palást,
kékizzás rózsacsöpp rózsabogarakból zöld bogyó-ing, csönd-zuzmarás,
tűhegy mályvapettyes, fullánkszúrás-szeplős növény-katicabogarak,
űrkék növény-dongók, nyeles-szemű legyek a gyász-bokrok gyümölcsei,
piros viaszukon, kék bőrükön gyöngy-gríz, köd-por géz-rács tekercsei.
Mint alvadtvér-szemölcs, szemcsés rög-duzzanat, hiány-hús seb-üszke: salak.
És a vízanyaggá visszaváltozott köd szikra-üveg csöppje mélyben
a kékmáz, folt-tarka, spriccelt vértől himlős ágbőr nyerges vízcsöpp-talpán,
a kék ág-domború, csigatalp-homorú vízcsöpp-lángok gyomor-alján
fényfinom bőrlécek, hajszálér-kontyocskák, mint amőba-testlepényben
pontok, kutak, vesék, pelyhek, szikra-pálmák, tölcsér-spirál test-buzgások,
csönd-lécek, vonalak, bugyogás-virradat, mozdulatlan mozgás-rácsok,
víz összetevői: hidrogén, oxigén, víz-atomok halmaz-csöndje
s térkép, hisz átlátszik, a vízmolekulák zsúfolt tömbje fény-golyóban,
ágbőr-talpuk szines földrész-térkép, föld-táj s égboltjuk a vízcsöpp-tóban.
S madár cikkan, ugrik, suhan, csörög, surran, grafit-gyertyát szúr a ködre.
A köd-belső seb, vér, kavernás tüdőkkel, sípoló vak szivacs-csüngés,
madár-csörömpölés, nyúlszimat-tapsolás, őz-fej muszlinba csavarva,
a piros bogyókra háromszög-küllőkből lapos aranykalap varrva.
s a köd selyem-láza fehér homály-alkú, bozont-ömleny pók-sistergés,
függőleges hártya-csónak cikkelyekből hártyatojás pudva-száron,
a szelvények léce, mint parafa-pántív, s vízjel a dombsziget-sávon,
mint a papírtestben a zsírfényű vízjel: vitorláshajó, címer, sas,
száraz pamutpálcák tolongnak fehérben, mint Segesvár dzsidásai
s száraz hártya-pajzsok a kőpamut-tornyok hajócsúcs alsó ajkai
s pókszál-rácsidomban halott szúnyog lóg, mint rács-szív horgon celofán-sas.
Nem lehet, hogy ilyen köd-bozót temető legyen ami fényigaz volt,
sugár-kézzel húzott piros, zöld és sárga hullám-üdvösség anyagból,
virág-üdvözülés, csíkos darázs-párzás, csontváz-nász-szobor aranyból,
lepke-naperőmű: selyemtükör-szárnnyal pacsirtával feszűlt égbolt,
ahol a hang-csomó, mint a szív-boldogság fényverésben ütve feszes,
testére hurkolva százmilliárd kék szál, kék háló-özön ég-szőttes,
azt rántja, rángatja, énekkel cibálja, dallal ráncigálja, mint pók,
akár a mindenség-tűznyál-csillaghálót az erjedő élet-minden,
akár a mindenség burjánzó hálóit az arany-gyűjtemény Isten,
s hullámrács-tölcsérút, hullámrács-toronykúp emeli, ejti, mint hajót.
Nem lehet, hogy ilyen köd-barlang hideg hab cellázza be hűség-létem,
hol, mint cseppkőbarlang jajvirágzás-szájban a kő könnyei csöpögnek,
ahol a köd, mint a cseppkő-száj boltív sír, kupolája a könnyeknek,
s szivem körűl háromezer fénysavó-kúp köteg-kelyhe: rács-gömb légyszem,
mégse látok én e légyszem-púp kristállyal, a szivem-gömbkéve köddel,
hiszen homály-felhő szivem látás-sírja, szilánk-ragyogása tördel,
s én e rovarszem-sír eleven halottja a szem-ideg napkorongban
ülök odatűzve, mint kristályrudakból ferdén csiszolt fénysüveggel,
s ködből lemezgomba óriás-daganat hab-félgolyó tört üveggel:
szivem látás-inge, lemez-boltív éje, mint küllők a cérnagombban.
Nem lehet, hogy ilyen köd-rejtett bozót-gyász, híg köd-cserje kéve-bomlás,
nyirkos köd-virágzás legyen a fény öble, ami kalásszal süvített,
hogy a köd rögökben, sziklákban, köbökben tenyésszen be örök ihlet,
ami úgy erjed, mint rák asszony-tüdőben, s laza-permet tajték-romlás!
Ami kék zománc volt könnyű virág-csöndből, szív-lapokra tépett zöld bőr,
boldog madár-hajnal füttyláng-fénybizsergés atommáglya-csillaghőből:
ami a madár-szív, gomolyfelhő-úszás a magas-kék merületben,
ami fényt szitált, mint kék szitakötőszem tizenötezer sejtröggel,
hogy a levegő, mint atom-modell-gömbrács forrt szivárvány-örvény gömbbel:
nem lehet köd-rózsa őrület-gomolygás könny-hullató test-kötegben.
Böfög a föld, a kő, a fa, a száraz fű, minden rés, felület, vályú,
minden szitás gézből szőtt laza-rost árnyék, víz-tér, szederinda-boglya,
minden bőrzet, kéreg, szemcse, léc, vonal, él, minden üreg, tárgy eldobva,
minden gödör, hasadt anyag szakadéka, minden borzasság-szabályú,
minden mélység és csúcs, szöglet, növény-ábra ködöt böfög fehér nyállal,
mint a légy böfögi bögyéből szájába, kitin-erszény nyammogással
amit folyékonnyá oldott bögy-savával, a húst a száj-emésztésben,
ködöt böfög a táj, a földrész-nagy őslégy, a vér-virágzást emészti
s nézi, mint bolondot: magas-szárú cipős, flórharisnyás asszonyt férfi,
a köd-elmevakot: műfogsor-nélküli íny-vigyor-bugyogást néztem.
Nem lehet hogy ilyen elme-trágya velő zabálja föl ami láng volt,
s fogsortalan szájjal, gumi-hólyagzással vigyorogjon hömpölyögve,
gomolyogjon, mint nagy gyöngyharang-púp polip teremtésembe betörve!
S irgalmamat kérje, fényem fosztogassa, vizeljen, mint tigris rácsból!
Nem lehet, hogy a köd fehér parazsával csorogjon rád sisteregve,
mint a habzó láva égő patakokban vas-nyállal forrva dühöngve
piros nemi-álmom, ember-ébredésem, hitem büszke forradalma,
szegénység-titkomból kihajtott űr-zászlóm, győzelmeim szenvedélye,
nem lehet nyaramnak, teremtés-csókomnak könnyes őszi köd az éje,
hogy köd-vas szív-bábom, mint Pompei vasa, a költőre sült Vezuv-láva!
Elmondom hogy mi a bánat és öregség. Elmondom, hogy mi a szégyen.
Elmondom hogy mi a borzalom, ütés-súly, a bűntelen büntetése:
öregasszony vasal, vasal, vasal, vasal, vasalót süt szenvedésre.
Szemét zöld ősgyíkok csámcsogva kiették, csőr-fogsor vályuk szemében.
Testében nincs gyermek, testében nagy vérző karfiolrózsa kő-púp van,
nem a gyermek nyomja, de az eleven kő-rózsakert a bélfodorban,
nem tudja megszülni, mint madár a tojást, mint engemet hatvan éve,
könnyű, mint kis papír-hajtogatás szobor, mint szalmafonat-szobrocska,
a fájdalom sárga lángfonás-csöndkelyhe, mint kereszt-vízjeles ostya,
s vasal, mint akinek a villanyvasaló a szenvedés tűz-lap féke.
Vak szemtestén hattyúk, pávák, pelikánok, gólyák, íbiszek, flamingók,
gémek és kócsagok nyüzsögnek szigetben, sírnak, állnak, ásítoznak,
rózsaszín tollpelyhet fújva meglobognak, arany-mankón támaszkodnak,
szemén varánuszok gyűrődnek homályból, leguán-gyöngyzsák könny-fodrok.
Mellette kis tálon piros őszibarack hangya-nyüzsgéssel bevonva,
vastag hangya-sün a véreres barack-bőr, rozsdás vaslánc-ing paróka,
barna kitin-horgok gömbfonat-bozsgása, suba szemekből, rágókból:
vakon fölveszi a hangyagömb-gyümölcsöt, beleharap és eldobja,
s szúrós hangya-folyás foga, szájbelseje, nyelve, ínye, ajka, ujja,
sikít, sír, köp, kapkod, fúj, hörög, szájában tű-pokol sav-hajszőr-téboly!
Mintha vas-szökőkút spriccelne vasgolyók láncaival kupolásan!
Szép szivén hajszőrből gomolyogna láva-bugyogás polip-láng kesztyű!
Nyüzsgés-homorulat, bozsgás-domborulat az öregség belseje fű.
Hemzseg a cukorra-éhes szaru-közöny a papír-gyász elmúlásban.
Így bozsog a halál közöny-láncaival, barna éhség-függönyével,
mint száraz haj-permet, borzolt árvalányhaj selyem hangyasav-dühével
sors-üregeinkben, halandóságunkon fürtökben, foltokban csúszva,
mint a vén vak asszony szájában, ujjain a futkosó könnyű hangyák
és már nem szabadság a megvakúlt hűség, hinni az árnyak se hagyják.
Mert csak fájdalom az öregség és bánat. S a test a léttől búcsúzva!
S a testek a testtől gyorsan messze-úsznak, mint rohanó csillag-felhők,
mint az Isten-nélkül galaxis-szövetség foszlány-gyöngylánc-rohanása,
a gigász-suhanás a tér-ürességben, tömeg-tényük szakadása
s gyermekének látja a kint az ember-láng, az elő-öreggé felnőtt.
Nem lehet, hogy csak volt, nem lehet hogy nincs már ami fénybe-szőtt magasság,
nem lehet, hogy hittem s most nem szabad hinnem aki te voltál szabadság!
Nem lehet, hogy ködbe gyásszal elmerűlve látomások anyag-teste,
mint óceán-mélye vadhomály fehérbe száztornyú mese-kristályvár
s fölötte billió tonna vízmagasság s nincs ősz és tél, tavasz és nyár,
csak vak nyálcsillogás hideg súly-homálya, alkonnyá fordított este.
S jajgat, szájába nyúl görbe nagyujjával, amely, mint mozgó gyíkfarok,
hústoll kövirózsa mohapúp nádtetőn pikkelyekből, cikkelyekből,
zölden kotorász a hangya-fókás nyálban, rozmárt söpör a tengerből,
mint Neptunusz-isten mítosz-zöld nagyujja ha tenger-nyálban háborog,
ha óceánt kavar önmagába nyúlva, hangyát köp, mint rozmárt, fókát.
Sír a hegyes, csúcsos, szögletes, lemezes papírhajtogatás-jóság,
vakon nyúlkál, forog, jajgat, köp, tántorog, sebzik tárgy-csúcsok, tárgy-élek,
míg kis cinke ugrál a lomblevelek közt, lágy ürüléket potyogtat,
sárga oldaltolla pehely-lombjai közt csipked, kék ollót csattogtat.
A vak lelke vér-tó, véres szemfenék. Nincs a madár-kalászban lélek.
Ilyen az öregség! Vakság és betegség! A természet megalázza!
Retina-bevérzés, vér-lomb a szem alján, csillogó piros púp-angyal,
mintha folyó-deltán vörös vulkán nyílna, s csönd-vért hörögne robajjal,
de csak a süketnek belül hallhatóan zúg páfránydomb-bugyogása.
S a delta-erek tág rojtos szétfutásán, mint zöld úszó lápszigeten
vérpikkelyekből a tonnás vakság-sárkány, nap-tojáson gyík-gyötrelem,
s a szemhús-hártyákban hajszálcső-messzeség, finom mész-hajszálcsövesség
gömbfonat-térháló mozaik-lomb szobra, s a térháló tér-sejtekben
fekete tömöttség, mint fa-gyökér kúpba foglalt nyirkos föld-rögökben.
Jaj, ilyen a vakság: vénség-kegyetlenség, bánat-bűnben bűntelenség!
Nem lehet hogy ilyen vakság-hártya-álarc tapassza be szemgolyódat:
megmaradás-időm, élet-jelenidőm, könnyű zsindelyes habarccsal,
mintha világűrnyi lepke zuhanna rá ér-szitás állat-szirmokkal,
a világegyetem össz-súlya lepkékből, mintha köd lepi a holdat,
szemeden Mont Blanc-hegy púderlap-mocorgás szem-málnákkal, csáp-zsurlókkal,
lepke-lüktetésből világ-súly atom-tömb nyüzsgő erősáv-pontokkal,
erőcsomag-héjjal, erőcsomag-méllyel, gömbcikkely-gömbszelvény-csóva,
lábak, pödörnyelvek, szopó-szívószervek egymásban-gubanc tömege
borítsa hártyával, pálcákkal, karmokkal potroh-dongával verdesve,
mintha vakság-fátylat rántana gömbjére a szem gravitációja.
Mintha a titok-ős megnevezhetetlen mélyén élő tömegvonzás,
az űr-végtelenség ős-mélye vonzás-szív szívja a galaxis-lények
lánchab-szivacsgyöngyszem agyállomány-lényét szivébe virágzó éjnek,
s mint aranypetty-kentaur hordák vágtatása az űrben táguló hullás,
húzza szívébe a förgeteges hab-láng irtózatos test-tömegét,
vak erő-szívébe a tomboló tajték iszonyatfény tér-tömegét!
Szemed én-időm, mért vonzza így a fátylat, mért akarod hogy ne lássak?
Mért akarod, hogy vak, szem-süket legyek én, púder-könyv kvadrillióval
verdeső sötétség, fény-látástalanság, mint bérc betakarva hóval,
hó-haláltonnával, mint vágóhíd barmán vászon-álarc halálsisak.
Agyba-lövő pisztoly, halál-elektrosokk jön? Halálom én ne lássam?
S mint vágóhíd barma zuhanok hörögve, s bennem tündér összeomlás?
Szivemben a tündér-várak összetörnek, mint tükörből szőtt gomolygás.
S tündér-cserepek közt csobog szét a vérem, s megfagyok az elmúlásban.
S viasz lesz mi boldog sejtelem-kehely volt, buzgás, mozgás, forrás, éden.
Nem lehet az viasz-kehely a mindenség összetett lepkeszemében.
Nem lehet hogy vége, nem lehet, hogy nincs már, amit a hitemmel látok.
Nem lehet hogy csak volt, mint a nyári égbolt, s helyén tél-csillag jegesség,
minden csillag nádbojt: dér-ecset-toll gömbkúp, permete fehér üresség,
s foszlása, mint jégszőr hideg zuzmarával tél-csöndem éjén szivárog.
Nem lehet hogy vége, nem lehet hogy nincs már amit hittem gyönyörömben!
Nem lehet a kék ég pacsirta-üresség, látomásangyal-üresség!
Nem lehet a kék ég, mint a holtak szeme: vízkék kocsonya-merevség!
Nem lehet a kék ég szőre barna tajték lila habzás-zaj a könnyben!
Nem lehet a kék ég nyája bárány-népség rózsaszirom-szőre mint kő,
amit zöld hegyoldal görget legyezősen, redő-kőpalást a felhő!
Nem lehet, hogy nincs már, nem lehet hogy vége a megmaradás-mámornak,
a megteremtődés gyönyör-állapotnak, az ember-csodatevésnek,
nem lehet a fönt a lenttel Jézus-test, hogy a sokat mondjuk kevésnek!
S a derengő semmit higgyük Isten-méhkas űr-szív mindenség-dolognak!
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]