Káprázat, élet-ígéret^*

Káprázat-parázsból űr-zománcvödörrel olvadt aranykévét zúdít rám a reggel,   mint anyám a kútvizet suhintva,   s rámzuhant a párás ezüst-hinta, a gőzölgő ezüst-híd víz-szilánk tőrrel, hasáb-kardokra tört üvegdörgés-szőrrel,   s ámúlta a kamaszfiút   a zöld kocsikerekes kút. S álltam meztelenűl a hó-olvadásban: téllel-üvegezett párás üvegházban,   hócsipke-kúp esernyők, dér-pálmák   árny-bőrüket szivemre alázták s veréb, cinke ugrált a gally-kúsza fában, hunyorogva: drótsejt-üvegkalickában,   nézett ide-oda kéken   a fehéren feketében. Mintha homorúan függő, szelvény-görbe csillámlap-üveghíd darabokra törne:   mint léc-hártya üres darázspotroh   szelvény-csöve s azon a lég-pontok, héjbőr-szelvényezett kardhüvely zörögve, légzsák-kéregsarló hullna szűk szirt-völgybe:   széttört lemezekké folyva   tarkóm csattogás-vízbokra. Így állok én itt most téli reggelemben. Arannyal leöntött ember-türelemben.   Mint nap-égett hámló bőr: a hajnal   foszlik rólam hártyahám-cafattal, arcomon az arany hártyahólyag-fürtben, vállaimon vérbojt medúza-űr lebben.   Odakint a tél zöld-árva   borzolt sötét kúszasága. Akit temetni kell, hogy temessem majd el? Legyek koporsója nyitott fiú-öllel?   Lemerüljek guggolva a földbe   úgy vegyem a szülő-asszonyt ölbe? S rámolvad majd hajjal, habbal, kukac-földdel, rám-omlik, mint kőre bokor pikkely-zölddel?   S csontváz csontvázat szül lassan   földmély oszlás-virradatban. Aki neki örök életet igértem: igéret-szegővé bűntetlenűl értem!   Mondtam: hogy dögöljön az Árny Árnya   kristály-fejszét ütök a Halálba, körűl-folyja élet kristály-megőrzésem, s nem csorog be az Árny repedésen, résen,   őrzöm: lepkét ősborostyán   s bent él a zsindelyporos láng. Tömör fénykristályból katedrális-templom őrzi testét kristály-növés fiú-sorsom,   s ott él, közel, a Tudat Szivéhez,   mint üvegkosárban örökmécses, amely mint piros szív három aranyláncon függött a homálycsönd-mellkasban húr-pánton   s csúcspánt belső süveg-sapka   térmozaik fényből rakva. Gyermekkorom hó-Hold télköd-hajnalának didergése felnőtt szivemben a bánat.   Hó volt, nagyharang-szó, fehér horda   nyihogással szememet tiporta, jéggel-taposta meg bíbor retinámat, látásomban fájt a jégpata-útálat.   S a falu-űr lószem-holdja,   mint nagy sárga rácsos ostya. Én meg ott vacogtam a kristály-kúp térben, az alig-hitt Isten összetett szemében,   piros légyszem lila idegdúcán   s köröttem könnyű prizma-szivárvány, kristály-látáskúpok pont-gömb összegében, mint egy jéggel töltött nagy üvegedényben.   S holdfény-folyondár a gipsz-hús-   testű függő Jézus Krisztus. Űr-parázs reggelem: állok aranyodban, kék hüvösség foszló forgács-foncsorodban.   Zománc-vödröd aranyat zuhint rám   s kékkel önt el az öröklét-hullám. Ha ugyan az örök a nekünk-magasban s nem az anyag mélye erő-sugarasban!   Gubancok a fény-teret tág   fehér mozaikra osztják. Nézd űr megszülettem, nőttem, szaporodtam, gyalúlt szegénység, gyász, majd fölszabadúltam,   emberré nőtt bennem az akarat,   vasrácson át néztem szelíd vadat, ahogy föl-le járkál, vizel, ásít nyúltan, aranycsíkkal folyik hörögve kigyúltan:   még csak izmában ütése,   most evése, ürítése. Ember, kő, rács, állat, csillag-rés éj-részlet: versem virágzása a világ-tenyészet.   Szép lesz majd a jázminbokor-pezsgés:   mint újszülött borjú foltosan néz, bárányfelhő-tőgyet orral döfve lépked, látja, mégsem érti anyját, s az egészet.   Jaj, csak én tudom mivé lett   káprázat, élet-ígéret!