A tegnapból kivont tavasz*

A körtefa-tavasz
előbb virág-állapot volt,
fehér szirom-örvény bizsergés-kúp,
kék levegő-tevén méz-beszéd selyempúp,
méhecske-aranymormogás,
hártyás arany-malmok májfoltos hálórács-süvege,
szelvény-páncélból ízesült viasz,
aztán gyümölcs-állapot lett,
barna növényszőr-koronás hosszúszárú zöld gumótojás:
körte-kezdet,
s a zöld tojás-gyertyák kobra-csecsemőként fölmerednek
a kék fényvályú-szegélyű levél-mozaik domb pusmogás
gubanc-szünetében
gömbszövet-keményen,
tegnap még viasz-párás békabőre volt
a zöld petróleumlámpa körte-kezdetnek,
a gyümölcs-magzat hólyagfelületnek,
békabőrrel feszűlt test-növekedésük belső sárga növény-üvege.
Tegnap is forró, sistergő gyöngyöt ittam szerelmes boldog pázsiton
és tegnap is úgy fájt az ember-türelem,
mint a rideg, szikár űrterek lángcsöppje: égitestek,
a kaszák, sarlók, fejszék, kardok, tőrök, kés-keresztek
aranyhálózat-mennyiség titokba-iramodása,
a fény a messzi mégis titok-súlya gyászba,
a sárga igen a fekete másba,
tegnap még csontom mésztelen virágzás,
s halál-hódolatom, mint az állati párzás
oly gyönyörű,
oly egyszerű,
s most a gyűlölet száraz tövislomb bozót-ágait tördelem,
mert tövisbozontja nőtt meztelen életemre,
száraz drótváz-kupolája csillagnedv-énekemre
s úgy állok sejtes dróttemplom-süvegében,
hogy csontomig szúr a befelé örvénylő növény-tű,
a száraz növénycsőr csontvázmadár-szégyen,
a szilánk-madarak hemzsegő tolongás-vigalma,
de testembe fénybő gyülemlés az emberi párzás,
s nász-ánizs szagú gyapjú-szigetén őriz a lüktető szerelem,
tegnap még a bűnt heréltem,
mint juhász a fekete kost, combjai közt, hanyatt a mellén tartva,
véres késsel,
bírkózva a kos-lüktetéssel,
kinyomva, mint egy szemgolyót
gyapjú-tokjából véres kézzel a nemzés-diót
s nem fájt a kan-bégetésben,
gyapju-bozont rugdalkozásban a vonaglás szőr-sírkő arca:
mint aki mítosz-királyt, szörnyet, sárkányhímet, sátánt herél,
s ma már azt mondják: mindnyájan bűnösök vagyunk,
mind bűnös, aki él!,
s a bűn nem bűnünk, hiszen jogunk,
mint a szeráfok szakálla, kerubok bajsza,
tegnap még álmaim szivárvány-mozaik kövezetén
nem omlott zsírosan aranyselyemmel füstölve lilán a vér,
mint vágóhídon az átvágott-nyakú barmok vére
a mészárlás cement-lap kövezetére,
a barmok vastag vérfeketéje,
akiknek szemén vászon-álarc, fején vászon-csuklya süveg-fehér
s hörgésük vászon arc-vödörben sótajték-fenyőlevél,
s döngve elzuhanva nyálzanak, ránganak, finganak,
mint akit visznek, hogy akasztanak,
tegnap még részem volt a föltámadásból,
a fénytömb sugár-zúdulásból,
s nemcsak azt hihettem
amit ettem,
ittam,
de tudtam
hogy a föltámadás a szivemben itt-van
s önmagamnak lettem tág fénymező párás láng-tömeg boldog túlvilága:
aminek fény a csönd-virága,
csönd a fény-virága,
s állatai a szárnyas, szerelmes, foltos, pettyes, patás, karmos csillaghús-állományok,
a tollas, pikkelyes,
csőrbüdös, csőrhegyes,
zománc-ceruza-egyenes
némaság-derengő hiány-tartományok
s most sav-éles, lúg-parázs büdös szivacs-poharat
hörböltet velem,
hulla-légy szagú, döglégy szőrös parázspikkely-antennaernyő szeme illatú,
húsevő virág pettyes dögkancsója, tüskés enyvpénz fedője szagú élő parafa-poharat
a tegnapból kivont tavasz,
zöld légyszáj-szagú szivacs-poharat,
vörös parázs-ikra légyszem-szagú parafa-poharat,
s a pohárban zöldfekete epe, sárga ecet összekeverve csillogás-gyüredék hajlatú,
mint a büdös békalencse-poshadás, békanyál-enyvdagadás vizesárok,
a tó ezüstgyűrűje szőrösen, döglés-vízszilánk csillámmal zölden,
a sors halál-erózióban:
az ezüstbe gyúrt zöld növényenyv-hullapép patakfolyóban,
s a zöld ezüstlábon a békák, mint arany-szűzhártyaluk-pislogású tyúkszemek.
Mintha zöld légyszájból innék, zöld parafa-selyempumpa légyszájból hullavért,
zöld hólyagos, vese-lencsés szivacs-szivattyú légyszáj zománc-vigyor vályuból
ömlene csurogva a számba a büdös jégmárvány-pokol,
s innám a légybögyből felböfögött emésztett másik szenvedélyt,
a halálból lett halálképző nedv-anyagot,
ahogy halott kering az eljövendő halottban,
halott-szerkezet élő állapot a halandó élő állapotban,
élőben az élő,
a már csak elemeivel, anyagrészeivel remélő
halott a halottban, jövő-halottban a most-halott.
Most szilánkos óriás szél-sziklákat görget az üveg-üresség
eső-vigasz
tegnapból kivont tavasz
a hömpölygő, hánytorgó sűrű-sorsú fákra,
s a lomb földig hajlik és remeg
s széttörik millió nedves, csillogó, zöld hegyes bőrszilánkra
s üvegszirtek átlátszó örvény-kévéje a hűvösség
és ámulat a földön és a földben
és könny-hűvös a földön és könny-hűvös a földben
s ember-szivemben,
ahogy az öröm-gyűlölet kialszik az ember-öregben:
a szél halála után a lomb-szétfeszülés, lomb üressé-mállás, lomb-szétfeszülés
ezer-sejtű egy kúppá zölden összeáll megint:
zöld kupolává reszketve összenő a széttört cserepes fényvágy-gyülekezés,
akárcsak odakint,
s ember-szivemben
nagy, lomha, nehéz, lapos, sík higanybozonttal a nádasban, a zöld függőlegesben
szilánk-tükör mozaik-szitakötőszemként domborúan terpedve szétdülledő,
lassú csúszással jövőbe-erjedő
holdpárás sárga irgalom-anyag ezüst-folyó van.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]