| még világ-éhség, amikor fölébred, |
| amit lát: világ-szomjúság, |
| még ujjaiban a vers irgalom-prése, |
| az igen, a mégse, a lombhullás-mégis, |
| pupillájában a mindenség tizennégymilliárd éves szívverése, |
| égitest-korhadás ásványparázs-üszke, |
| még nem ül gyász-folyóban, |
| rovargép-űrhajóban, ami fénysemmi űrtömb szivébe visz, |
| abban hisz, amit kitalálhat, |
| még fáj, ahogy csak az ember fájhat, |
| még nem hasította szálkás, sárga szenvedés-halommá a bánat, |
| hisz volt a bánatra okkal oka, |
| szögletes, szögecses páncél-kín, mint légy-pofa, |
| s ha szive fáj, mintha gyémánt szül időt, |
| térdepelve szétrepedt szülőasszony előtt, |
| s a húsa fáj s a húsban meszes csontjai: |
| a csonttűk, csontcsőrök csigolya-szögek, |
| még akarja szivét emberiséggé osztani, |
| magát, mint halat, s kenyeret, |
| még szeretői a tárgyak, a lények, az állapotok, a dolgok, |
| még homlokára nyomja ujját a történelmi érdek: |
| leveles viasz-párapecsétet |
| csókolva töprengés-ráncaira, |
| még szélselyem piros zászló, csillagcsatak-lobogó |
| ha hiszed, ha nem hiszed, |
| gyűlölet-bányában derengő, vízzel-eláradt könnyű ifjúság, |
| ő a titok-utak titok-keresője |
| titkok titka titok-kastélyház szobáit kinyitó remény-titok, |
| mint a tűzözön-látomásban kétlábon vánszorgó gigászi ősállatok: |
| Föld-szívig sűllyedve, ágaskodva kristály-űrbe nőve, |
| velük az elhibázott, kisérleti természet zokog |
| s buta balgaságuk csontváz-fölszabadúlva, |
| a titok-váz titok-temetője, |
| még úgy néz a halandóság boldog élet-rácsaira, |
| mint ujjongó ember-kerítésre a gyors-futó |
| s az ember-rács üvöltésnek egymillió pontszeme van, |
| szemcsés pázsit-golyó harmat, |
| mint egy vízszintes láng-hosszú lánc-rovarnak, |
| egymillió emberszemgolyó higany-híd éhségvonala van |
| a halálból-szőtt győzzön-izgalomnak, |
| az ember-szívverés őrjöngő ricsaj-partnak, |
| mert nekik a csillagfényfutás kevés, |
| s dörrennek, mint a jég-rianás, |
| lényükben a semmi pirosan dereng, |
| s gúny-füttyük villám-cikcakkal hosszan elnyúlva zeng, |
| mint befagyott vastag tavon az üresség-gyökér végtelen jégrepedés, |
| még sírni tud, ha rézfúvósok apa-keringővel lángolnak, |
| még az emberiségre kinyitott ember-ablak, |
| csak versvígasz-remegése, |
| aki az ütésre virággal felel, |
| szivében a fölfalt valóság gomolyog a nedves vérré-átalakulásban, |
| mint a növény az emlős-állatok emésztő előgyomrában, |
| szivében iszonyú fekete mindenség-terek |
| csóvái, pontjai, köb-dimenziói árván fehéren fénylenek. |
| Benne a szenvedély anyag-gyűjteménye |
| a habzó öröklét mámor-szenvedélye. |
| Most zöld május-eső zuhog ferdén, világ-dőlten, |
| üveg-gerendákban, üveg-lepedőkben, |
| szilánkcsokor-gömbbé robban szét a zöldben, |
| zöld szilánk-púpokon, szilánk-zöld ernyőkön, |
| s rengve, mozdulatlan csúszik le a sárga |
| bodzavirág csipkehabszilánk-szigetekké szakadt fátyla |
| virág-vízesésként a kő-útig folyva, |
| zöld szirt-zománckőről növény-muszlinnal zuhogva, |
| mintha zöld lónyakról fehér sörény csurogna, |
| mint lóhátról a hab, lószájból a tajték. |
| Mint havas földrészek, világ-lemezek zöld tengereken, |
| szilánkos jéghegy-kúpmezők óceánhús zöld görbületen. |
| Ó, hát mondjátok, hogy ne várja az estét |
| ez az esőt-néző ember-kötelesség, |
| ami úgyis eljön, a teljes tüzesség, |
| s ráborúl, mint anyja, a parázshús éjtest, |
| mint ős-gyémánt polip köréje gomolyog, |
| s csönddé szívja, mint a harangszót a holttest. |
| Aztán csak a nincs-ő puszta éje, |
| Isten-üres testek anyagfénye |
| s az Isten-viselős csillagszövedék vibrál, bizsereg, szikrázik, ragyog. |
|