még világ-éhség, amikor fölébred, |
amit lát: világ-szomjúság, |
még ujjaiban a vers irgalom-prése, |
az igen, a mégse, a lombhullás-mégis, |
pupillájában a mindenség tizennégymilliárd éves szívverése, |
égitest-korhadás ásványparázs-üszke, |
még nem ül gyász-folyóban, |
rovargép-űrhajóban, ami fénysemmi űrtömb szivébe visz, |
abban hisz, amit kitalálhat, |
még fáj, ahogy csak az ember fájhat, |
még nem hasította szálkás, sárga szenvedés-halommá a bánat, |
hisz volt a bánatra okkal oka, |
szögletes, szögecses páncél-kín, mint légy-pofa, |
s ha szive fáj, mintha gyémánt szül időt, |
térdepelve szétrepedt szülőasszony előtt, |
s a húsa fáj s a húsban meszes csontjai: |
a csonttűk, csontcsőrök csigolya-szögek, |
még akarja szivét emberiséggé osztani, |
magát, mint halat, s kenyeret, |
még szeretői a tárgyak, a lények, az állapotok, a dolgok, |
még homlokára nyomja ujját a történelmi érdek: |
leveles viasz-párapecsétet |
csókolva töprengés-ráncaira, |
még szélselyem piros zászló, csillagcsatak-lobogó |
ha hiszed, ha nem hiszed, |
gyűlölet-bányában derengő, vízzel-eláradt könnyű ifjúság, |
ő a titok-utak titok-keresője |
titkok titka titok-kastélyház szobáit kinyitó remény-titok, |
mint a tűzözön-látomásban kétlábon vánszorgó gigászi ősállatok: |
Föld-szívig sűllyedve, ágaskodva kristály-űrbe nőve, |
velük az elhibázott, kisérleti természet zokog |
s buta balgaságuk csontváz-fölszabadúlva, |
a titok-váz titok-temetője, |
még úgy néz a halandóság boldog élet-rácsaira, |
mint ujjongó ember-kerítésre a gyors-futó |
s az ember-rács üvöltésnek egymillió pontszeme van, |
szemcsés pázsit-golyó harmat, |
mint egy vízszintes láng-hosszú lánc-rovarnak, |
egymillió emberszemgolyó higany-híd éhségvonala van |
a halálból-szőtt győzzön-izgalomnak, |
az ember-szívverés őrjöngő ricsaj-partnak, |
mert nekik a csillagfényfutás kevés, |
s dörrennek, mint a jég-rianás, |
lényükben a semmi pirosan dereng, |
s gúny-füttyük villám-cikcakkal hosszan elnyúlva zeng, |
mint befagyott vastag tavon az üresség-gyökér végtelen jégrepedés, |
még sírni tud, ha rézfúvósok apa-keringővel lángolnak, |
még az emberiségre kinyitott ember-ablak, |
csak versvígasz-remegése, |
aki az ütésre virággal felel, |
szivében a fölfalt valóság gomolyog a nedves vérré-átalakulásban, |
mint a növény az emlős-állatok emésztő előgyomrában, |
szivében iszonyú fekete mindenség-terek |
csóvái, pontjai, köb-dimenziói árván fehéren fénylenek. |
Benne a szenvedély anyag-gyűjteménye |
a habzó öröklét mámor-szenvedélye. |
Most zöld május-eső zuhog ferdén, világ-dőlten, |
üveg-gerendákban, üveg-lepedőkben, |
szilánkcsokor-gömbbé robban szét a zöldben, |
zöld szilánk-púpokon, szilánk-zöld ernyőkön, |
s rengve, mozdulatlan csúszik le a sárga |
bodzavirág csipkehabszilánk-szigetekké szakadt fátyla |
virág-vízesésként a kő-útig folyva, |
zöld szirt-zománckőről növény-muszlinnal zuhogva, |
mintha zöld lónyakról fehér sörény csurogna, |
mint lóhátról a hab, lószájból a tajték. |
Mint havas földrészek, világ-lemezek zöld tengereken, |
szilánkos jéghegy-kúpmezők óceánhús zöld görbületen. |
Ó, hát mondjátok, hogy ne várja az estét |
ez az esőt-néző ember-kötelesség, |
ami úgyis eljön, a teljes tüzesség, |
s ráborúl, mint anyja, a parázshús éjtest, |
mint ős-gyémánt polip köréje gomolyog, |
s csönddé szívja, mint a harangszót a holttest. |
Aztán csak a nincs-ő puszta éje, |
Isten-üres testek anyagfénye |
s az Isten-viselős csillagszövedék vibrál, bizsereg, szikrázik, ragyog. |
|