Hatvan*

Még dacos, még büszke,
még gőgös, még boldog,
még hisz, még szeret,
még világ-éhség, amikor fölébred,
amit lát: világ-szomjúság,
még ujjaiban a vers irgalom-prése,
az igen, a mégse, a lombhullás-mégis,
pupillájában a mindenség tizennégymilliárd éves szívverése,
égitest-korhadás ásványparázs-üszke,
még nem ül gyász-folyóban,
mint állat a hóban,
állat az ólban,
rovargép-űrhajóban, ami fénysemmi űrtömb szivébe visz,
abban hisz, amit kitalálhat,
még fáj, ahogy csak az ember fájhat,
még nem hasította szálkás, sárga szenvedés-halommá a bánat,
hisz volt a bánatra okkal oka,
szögletes, szögecses páncél-kín, mint légy-pofa,
s ha szive fáj, mintha gyémánt szül időt,
térdepelve szétrepedt szülőasszony előtt,
s a húsa fáj s a húsban meszes csontjai:
a csonttűk, csontcsőrök csigolya-szögek,
még akarja szivét emberiséggé osztani,
magát, mint halat, s kenyeret,
még szeretői a tárgyak, a lények, az állapotok, a dolgok,
a jelenségek,
még homlokára nyomja ujját a történelmi érdek:
leveles viasz-párapecsétet
csókolva töprengés-ráncaira,
még szélselyem piros zászló, csillagcsatak-lobogó
akar lenni érted,
ha hiszed, ha nem hiszed,
ha érted, ha nem érted,
gyűlölet-bányában derengő, vízzel-eláradt könnyű ifjúság,
ő a titok-utak titok-keresője
titkok titka titok-kastélyház szobáit kinyitó remény-titok,
buja
szív-súlya
mint a tűzözön-látomásban kétlábon vánszorgó gigászi ősállatok:
Föld-szívig sűllyedve, ágaskodva kristály-űrbe nőve,
velük az elhibázott, kisérleti természet zokog
s buta balgaságuk csontváz-fölszabadúlva,
az elmúlásban kinyúlva
a titok-váz titok-temetője,
még úgy néz a halandóság boldog élet-rácsaira,
mint ujjongó ember-kerítésre a gyors-futó
versenyfutó,
ahogy suhan,
s az ember-rács üvöltésnek egymillió pontszeme van,
szemcsés pázsit-golyó harmat,
mint egy vízszintes láng-hosszú lánc-rovarnak,
egymillió emberszemgolyó higany-híd éhségvonala van
a halálból-szőtt győzzön-izgalomnak,
az ember-szívverés őrjöngő ricsaj-partnak,
mert nekik a csillagfényfutás kevés,
a fényrohanás,
s dörrennek, mint a jég-rianás,
lényükben a semmi pirosan dereng,
s gúny-füttyük villám-cikcakkal hosszan elnyúlva zeng,
mint befagyott vastag tavon az üresség-gyökér végtelen jégrepedés,
még teremt, még temet,
még csókol, még ölel,
még sírni tud, ha rézfúvósok apa-keringővel lángolnak,
még az emberiségre kinyitott ember-ablak,
nincs a jövőre kése,
csak versvígasz-remegése,
ő a nem-gyűlölet,
aki az ütésre virággal felel,
szivében a fölfalt valóság gomolyog a nedves vérré-átalakulásban,
mint a növény az emlős-állatok emésztő előgyomrában,
szivében iszonyú fekete mindenség-terek
csóvái, pontjai, köb-dimenziói árván fehéren fénylenek.
Benne a szenvedély anyag-gyűjteménye
a habzó öröklét mámor-szenvedélye.
Szellemláz fény-zenéje.
Most zöld május-eső zuhog ferdén, világ-dőlten,
üveg-gerendákban, üveg-lepedőkben,
szilánkcsokor-gömbbé robban szét a zöldben,
zöld szilánk-púpokon, szilánk-zöld ernyőkön,
s rengve, mozdulatlan csúszik le a sárga
bodzavirág csipkehabszilánk-szigetekké szakadt fátyla
virág-vízesésként a kő-útig folyva,
zöld szirt-zománckőről növény-muszlinnal zuhogva,
mintha zöld lónyakról fehér sörény csurogna,
mint lóhátról a hab, lószájból a tajték.
Mint havas földrészek, világ-lemezek zöld tengereken,
szilánkos jéghegy-kúpmezők óceánhús zöld görbületen.
Ó, hát mondjátok, hogy ne várja az estét
ez az esőt-néző ember-kötelesség,
ami úgyis eljön, a teljes tüzesség,
s ráborúl, mint anyja, a parázshús éjtest,
mint ős-gyémánt polip köréje gomolyog,
s csönddé szívja, mint a harangszót a holttest.
Aztán csak a nincs-ő puszta éje,
űrterek tág feketéje,
Isten-üres testek anyagfénye
s az Isten-viselős csillagszövedék vibrál, bizsereg, szikrázik, ragyog.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]