Jajgyötört ifjúságom*

Hajnalból recés kérgek,
 
mint körmök nőnek a fények,
 
ezüst-sziták gyűlnek hajamban.
 
Hallgatok fejem lehajtva,
rámsújt az arany-balta,
 
súlyos arany-ék nyakhúsomban.
Ezüstszőr kapor-fátylak
 
hajszőrömben szétziláltak.
 
Bőrlécből, lécvályúból púpok
 
vörös világ-domborúja
dől a kő-homorúra:
 
parázs-tollak a város-csúcsok.
A körmök lemezekben
 
a kék-örök ujjbegyekben
 
kárminnal szememig sarjadnak.
 
A hold iszlám pára-görbe
gőz-zárójellé ölve:
 
űr-emléke a hódítónak.
Az üresség nyitott sír.
 
Összefogdosott zsírpapír:
 
foltok, erek, pelyhek, toll-lécek
 
feszes és gyűrt gyűjteménye,
zsírral ásványos fénye
 
viasz-tűkből csontárny-tenyészet.
Lehet, majd eső esik,
 
az árnyak ezt rebesgetik.
 
Dongás bronz-lapokból az árnyak.
 
Aranypetty a madárszemen
akár a húslevesen.
 
Cellás dombok aranyat zárnak.
Görbül, mint az öregség
 
a piros hajszálcsövesség,
 
sűllyed vörös oszlás-papírral,
 
öreg lombként billegve hull,
most így halhatatlanúl.
 
Megbékél koporsóval, sírral.
Ez az űr fény-élete,
 
ez a földbelső-fekete
 
sötétség szemgolyó-magánya.
 
Űrcsönd-prizmával felbontott
fény, a szinekre osztott.
 
Csöndje kong, mint elhagyott bánya.
Nézek, mint idegenre.
 
Nézem az időt merengve,
 
mint aki hadifogságból jött.
 
Elborít, mint véres álom
jajgyötört ifjúságom:
 
rongyosan, szakállasan köszönt.
Fejem csönd-rönkre hajtva,
 
nyakcsontomban arany-balta,
 
súly-aranymetszéssel fejemet
 
leválasztja most törzsemről,
sorsomat életemről.
 
S kit sirat meg aki eltemet?
Nézlek betemetőm: Föld,
 
nézlek megszülőm bolygó-föld,
 
jajgyász-jajszegénység égitest,
 
mint vak anyám a magányra,
vak tárgyat taszigálva:
 
alagútból fényt ujjal keres.
Dörgő sötét aknában
 
fölfelé hull önmagában,
 
a cső-útvégen zöld tölcsérszáj,
 
zöld moszatlebenyfény-korong:
fénye tágúlva tolong,
 
mint túlvilággá hígúlt kristály.
S a kék pára-kerítés
 
mögött szelid tülekedés:
 
szárnyas és szárnytalan halottak
 
sűrűsödnek gomolyogva:
fölrobbant atombomba
 
tűzgolyója füstkör-sugárvak.
Tűzgyűrűk emelete
 
tűzgyűrűkön szétterpedve
 
a szétdagadó tűzgömb nyaka,
 
sugárfertőzés-ártatlan
füst-létük öntudatlan,
 
mint északi-fényű éjszaka.
Mint méhész-szitasisak
 
szitakötőszem-rácsozat
 
dülledt szív-hólyag drót-álarcán
 
az egymáson-nyüzsgő méhek,
s mint sárga felhő égnek
 
a drótszita-álarc rács-dombján.
S a holtak, mint füst-gomba,
 
aranygyűrűs vadméh-bunda,
 
bizsergő vastag penész-tajték
 
sejtesen-osztott légyszemen.
Ők a vakság-győzelem,
 
a pezsgő halál-test szövedék.
Amely, mint egy drótfazék
 
megfagyott szappanbuborék:
 
szőrrel, kitinnel, csáppal födve.
 
A túlvilág zöld fény-ikra
űr-ostya kapu-szikra
 
áttetsző hűs holtakkal nyögve.
Így megyek majd én is el?
 
Ilyen dübörgő üreggel
 
taszít, lök, szív átindulásom?
 
S várnak a rajzó halottak,
a derengésre forrtak,
 
a többezer-billió rám-szomj.
Vár a sok sugárhús vak?
 
Az átlátszó kiváncsiak,
 
mint kristálysugártömb sejtjei?
 
Az űr-sok fénykristály sárga,
mint üveg-szúnyoglárva:
 
hemzseg, leng, ring. Kezd már sejteni.
Mint viaszkéreg-golyók,
 
tollas viasz-szelvény-horgok
 
szem-töltelék kehely-ólommal:
 
vízben-rángó szúnyoglárvák
a rám-váró lét-árvák,
 
zöld-szakállal, arany-bajusszal.
Néznek viasz-talánnyal,
 
szemükben a túlvilággal,
 
mint az óceánvíz horgonnyal,
 
vízderengés türelemmel,
fehér papír-szemekkel,
 
papír-szemben vízjel-sólyommal.
Örök fénytömb-bánattal,
 
mint a mélytengeri ős-hal
 
fölött kvadrillió víztonna,
 
domború kék víz-hárfákkal,
kézben szív szívhártyákkal,
 
lángok sárga lángokba folyva.
Nézésük ragyás, nehéz
 
fehér cella-fal lépesméz,
 
vad édes nyál viasz-vödrökben.
 
Úgy bámúlnak, mint a holnap,
ahogy reggel visz holdat
 
kékbe-sűllyedt fehér köldökben.
Szemükkel szimatolnak,
 
mint a kutyák ha szagolnak,
 
a fekete pupilla-szimat
 
tág-szűk lesz gyöngyszilánk-tokban,
mint nedves kutyaorrban
 
a cserép-mozaik orrlikak.
Szemükkel gyász-pénzt szórnak.
 
Önmagukból kihajolnak,
 
önmagukba visszacsorognak.
 
Szemük halál-emberéhség,
sugárszövet-sötétség,
 
bennük farkasok vicsorognak.
Emberiség tűz-ködből,
 
emberiség fény-üvegből,
 
parázsló, izzó sugár-súlyos
 
könnyű pára-tömörülés
molekula-remegés
 
osztozással másállapotos.
Egymást szorozzák, osztják,
 
mint fehér Krisztusos ostyák
 
olvadnak el a fény szájában,
 
ami testük volt, a kemény,
foszlik a láng nyelvhegyén
 
emberiség-emlék ruhában.
Ők: ácsorgó alvadás,
 
ők: a sóvárgó fényparázs!
 
Oda vágynak ahonnan jövök.
 
Emberré visszavágyódnak:
hisz csak testükkel voltak.
 
Sugáririgy vágyuk hömpölyög.
Vágyuk: nem fény-sejtelem.
 
Vágyuk embertest-szerelem.
 
Jelenlét az emberiségben.
 
Hisz ott túl a fénymoszat tág
barlangjában szomjúság
 
gyötri őket vérszegénységben.
Sűrűségük mosolyog
 
ha majd közéjük zuhanok
 
a dübörgés fémcső éj-úton.
 
Mint sugárzó viasz-ágak
zöldből tolongva várnak
 
s zöld moha csönd-hólyag arcukon.
Finom pázsit-szőrű fény,
 
mint a zöld légy parázs-szemén
 
a buborékpont-szitadombon,
 
mintha tésztaszűrőn zöld nyál
buggyan át, görbe kristály,
 
mint zöld zuzmós kő páfrány-dombon.
Befogadó csókjuk: tél,
 
köd, zuzmara-toll, havas szél.
 
Egymásból egymásba áttűnnek,
 
osztódva egymásba mállnak,
bevegyülnek, kiválnak.
 
Sorsukban nincs ember-bűn, ünnep!
Most még a földet nézem.
 
Fáj szapora érverésem.
 
Bokron madár madarat zavar,
 
kék zománc zöld zománcot
ütve sző vér-palástot.
 
Aranytű fényfoltot árnyra varr.
Most még nézem a földet.
 
Madár-ugrás gallyat zörget,
 
láb-súly hiányuktól ág lebeg.
 
Úgy zörögnek a bozótban,
mint kaleidoszkópban
 
morzsa-csillag szines-üvegek.
A volt-súlytól a kis ág
 
a híg kékben feketén ráng,
 
árnytalan hiány-test a madár-volt,
 
a madár-üresség csipke
szilárd, lágy kékre ütve,
 
emlék rezget felhő-pamatot.
Most még ez a föld néz rám,
 
mintha csodálkoznék súlyán.
 
Moha, moszat a fatörzseken,
 
zöld csík zöld mozaik-szalag
aranypiros gomba-hab:
 
vedlő foncsor tükörüvegen.
Mint egy rothadt falevél,
 
piros fodra aranyszegély:
 
halott lepke fekszik sós rögön,
 
pudvás léce, ere, csápja
halom parafa-pálca,
 
hártya-cserepe zöld fű-szögön.
Mint kis vitorláshajó,
 
roncsa a zöld tenger-savó
 
korall-agytest mészcső-lombjában.
 
S ahogy a zöld savó liheg,
sűllyed, dagad reng: libeg
 
a tél állat-hab bordavázban.
Mint levágott gyerekfül:
 
csigás, gyűrűs, üres belül.
 
Fekszik mint kis drótszerkezet-toll.
 
S egy fénycsöpp iramodása:
aranybogár futása.
 
S az ég hajó: kék itatósból.
A talajon nedv, gyász, hab,
 
szemeim, mint pókok másznak
 
a pudvás növény-rom kérgeken.
 
Szempilláim a póklábak,
a szemtest-csillanásnak
 
nedv-lángja a futva-szült selyem.
Lét-türelmem nem retteg,
 
mint szolga, akit ütöttek
 
gyermekkorom zöld falujában
 
ostorszíjjal, ostornyéllel,
hetykén, gőg-röhögéssel.
 
Állt mezitláb a tél szarában.
Fáj elmúlás-vakságom.
 
A mindenség: szem-nyomásom.
 
Kozmosz-test szemgolyóm ég, lüktet,
 
pulzál, mint öreg kvazárok,
érhínár-tartományok
 
térmozaik-gömblombja reszket.
Földet nézek, föld néz rám.
 
Nézzük egymást téllel némán.
 
Kivégzés ez: arany-fejszével!
 
Majd földbe száll a holt homlok,
földdel telnek a csontok,
 
csonttű-szivacs föld-töltelékkel.
Jajgyötört ifjúságom,
 
boldog piros vágtatásom
 
virágzó rózsafához kötve.
 
Arany-patái taposnak,
nyihog, szája tejút-hab.
 
Az Isten-szív: itató-vödre.
Jajgyötört ifjú-múltam
 
nyerítve sír, tombol rajtam,
 
már ami lényemből megmaradt.
 
Akár Krisztus a keresztről
üvölt függőlegesből:
 
köpése epe, tüdőcafat.
Köpése: vér, víz-spárga,
 
nyál halálfélelem-sárga,
 
ecethab, emberszáj-ürülék,
 
Isten-ürülés a szájból,
ökrendés haldoklásból.
 
Vád, könyörgés, megváltás-mesék.
Úgy lövi ki köpését,
 
mint kaméleon kék nyelvét,
 
a nyelv-ágvégen kék szívrüggyel:
 
hogy a világot megfogja,
halál-szájba sodorja,
 
mint legyet többezer szemrüggyel.
Jajgyötört, jajgyűrt, jajláng,
 
jajbüszkeség jajifjúság,
 
boldog világ-tűzözön, örök!
 
Nincs omlásod, csak termésed,
hisz te vagy a természet
 
erjedsz, hogyha szívben eltörök.
S bomlásom földbe zárom
 
ha túl-leszek a halálon
 
s lenyel majd a csillaganyag-föld.
 
S rózsát bont az űr-magányon
jajgyötört ifjúságom,
 
tűz-ifjúságom, a jajgyötört.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]