A teremtés születésnapja^*

Megy bíborban, támolyog fehérben,   fehér tárgyak között tántorog,   kicsi kóc van a fejében,   arany-brokát vánkosok: arannyal-átszőtt selyemszövetből,   rács-éj temetőből. Kicsi idő-szál emlékezet-kóc   az összegubancolódott rend   angyalhaja száraz lobonc,   selyemkazla fény-fülledt, összevissza hullott dolgok gondja   egymásra rakódva. Vakon forog fordítva hall, úgy néz,   mint egy üdvözült fehér sirály,   arcában a látó-testrész   gömbölyű hálós homály, mintha csak a bal fülével látna   forgás-csigaháza. Száraz üveg-gyapot vérben ázva,   hold-virradás ember-temető,   só-völgy sárgára alázva:   benne az alvadt idő. Lét-árny a résekben, szünetekben   nehéz lombként lebben. Mint horpadtra, kagylósra gyúrt, csorba   könnyű alumínium-gyertya   a gyász ághegyére forrva:   fémmel összekevert pudva. Keskeny Giacometti-szobor éje   vájva, fosztva, tépve. Aranyselyem piros ragyogása:   piros-arany vérből selyemvég,   vászondenevér-hullása   zászló-omlás vereség. Ül az ágy gyűrt fehér szélén, mintha   szállna vászon-hinta. Anyja batyu-hintája fa-ágon,   diófa zöld leveles ágán   s a batyu-mély mérleg-tálon   feküdne: gyermek-márvány. Márvány: aki bömböl habos szájjal,   habot sír a nyárral. Homlokán zöld sáska: kristály-állvány,   gyémánt-szita szemében a kék   sejtekre-tört dülledt ásvány,   osztott égi könnyűség. Már megszoptathatná halott anyja   holt emlőjét adva. Túlvilág-tejet a halott emlő.   Halállal az élőt etetné.   A gyermek míg holttá felnő   gyarapodjon emberré. A műfogsoros cérnabojt-szájba   árny-emlőkkel mállva. Száll, mint vitorlázórepülőgép   bárány-pettyes, göndör kék ölben.   Érte Istent is megölnék,   pedig embert sem öltem. Áthullámzik rajtam sík-gyűrődve   teste árny-keresztje. Száll vakon, mint ezüst szitakötő   kinek tizenötezer szemét   savba mártott ecset-kenő   pezsegve roncsolta szét. Minden él, szöglet, csúcs, lap, függő sík   lényének ütődik. A vak gyémánt-szivacs szív-kettősnek,   az arc-másolat ember-gipsznek!   Megy mint akit le nem győznek,   mint akiben még hisznek. Mint akivel a hit támolyog még,   az elárúlt eszmék! Múlttá gyullad amit ütve fogdos,   nyakán szikrázik aranylánca.   Éli amit élni fontos,   piros hintója: láza. Arany-dróttá olvadt jegygyűrűje   galaxis-fénygörbe. Imbolyog többezer mozgás-csáppal,   mint egy hosszúkásan gomolygó   virágállat hullámzással.   Mintha ő volna a hó: lebeg önmagát ráccsal fölosztva:   űr-medúza-rózsa. Törpe alumínium-jegenye:   fémlap-szivekkel dőlve, lengve!   Csillag-zizegés kis teste:   csillagból éj, fény-gyenge. Éjét átkarolom, úgy ölelem:   űrt férfi-szerelem. Fehér nadrágja vászon-szív arca   aranykéreg-foltos, májfoltos,   mint darázs-arc kitin-pajzsa,   pettyes aranypapiros. Mint a tűzliliom párducpettye   teste skarlát kelyhe. A vászon-koponya tarkó-dombja   fehér lófej kék szőrfoltokkal.   Indigó árny-lomb a gondja.   Az ágy, asztal, a fal. A lengő-ajtó fehér csapása:   elárúltatása! Pofozza a kórház-fal, a vízcsap,   mint lányként, kiscseléd-korában   a gőgös rokon, a gazdag:   annak szolgálatában: tizenhárom-éves vak cselédlányt   cibál, lök, taszít, ránt. Majd fényképezőgép elé ülnek   gőg-bajusszal, gőgvas-palástban:   s fénycsizmás, kötényes ünnep,   s gyöngylánc a lány nyakában, kis kezében fehér őszirózsa   habszilánk-csomója. Így is volt, meg úgy is volt, meg másképp!   Szegényen, kiszolgáltatottan.   S az elmúlás ráadásképp   halálba-csomagoltan! Háromszor szült, ezerszer temetett:   halandó életet. Mintha fecske beszáll a szobába   az ablakon nyártűz-alkonyon   s csapkod röptét ráncigálva   s cikkan homály-iszonyon s falnak csapódik lágyan tolongva   röpte selyem-lombja. S az alkony-húsban, mint selyem-olló,   forró ember-húsban selyem-kés:   nyiszálja vér-aranyló   fényhalál-üllepedést: cikázik, leng, hull megháborodva   az alvadás foglya. Fehér falnak, széknek, ágy-él vasnak   így csapódik a vak eleven.   Mint szénaponyva-lazsnak   halált gyűjt a csönd-verem. Lepedője, párnatakarója   gyűrt verejték-óra. Arany-hárfakeret-üveghintó   száraz láza: abban ül vakon.   Néz a két darázs-tarka ló,   ő a hintó-ablakon. Pedig hintóban sohase ült még   a bánatban hűség. Könnyű hintóban sohase ült még,   arany-rózsalánc fakeretű   üvegdobozban nem vitték,   ami piros kerekű. Puffadt vörös bőrlegyező-dívány   légyszem-rácskagylóján. Zizegő, könnyű üveg-szúnyogban:   sejt-gömb üveghólyagba kötve,   kis sportrepülőgép-agyban   nem röpűlt émelyegve. Sem zöld óceán fölött dübörgő   fém-cetben nem ült ő. Zöld bársony-susogás denevér-raj   szőlőben ha guggolva vizelt,   s piros virág combtűz-hónalj   szült aranykard víz-tüzet: ő csak így ült, bámúlva a nem-lét   fodros tajték-szennyét. Fehér szülő-ágyban, betegágyban,   műtét-ágy, haldoklás-ágy mellett,   halottas-ágy vérbokrában   ölelve a szerelmet. Hold-fagy ravatal-éjszaka sárga   hold-szemébe rántva. Vászonpizsamás csipkés korall-ág:   áll a fénylucsokba dermedve!   Cseppkőtű-rácshalmaz-virág   barlang-éjben derengve. Víz-szűrő baktériumok pelyhe   kővé meszesedve. Szive, mint a kálcium-kiszűrő   baktériumok, mészkő-gyárak   a testükön átgyűrődő   vízből mészpehely-vázat szülnek és ők is megkövesednek:   kristály-inggé lesznek! Könny-szűrő szive kristállyá indúl,   önmagát növeszti cseppkővé,   mész-szűrő szive átfordúl   kálcium-rács kő-inggé. Vére mészpelyheket csap ki szűrve   kővé egyesűlve! Szivében a gyertyagyújtás éje,   petróleumlámpa-ködrózsa:   páragömb-sugárkeféje   gyöngykéreg-szőrét szórja. Szivében csillag-sziszegés arany   mindenség-bokra van. Keze fekete cérnavonal-fa,   keze fekete cérnakesztyű,   nagyujja gyűszű-kalapja   az űr-éj, ős-ezüstű. Cérnakesztyű-keze selyme száraz   forró hártya-válasz. Csókolgatom: űrhajós a földet:   a teremtés születésnapját!   Mint Jézus árny-anyját a Seb,   Jézus túlvilág-árnyát. Mint az asszony ott az Élő Kertben   Isten-szerelemben. S visszacsókol, arcom tapogatja   csipkecsöcs könnyűség-ujjakkal.   Szempilláim csókolgatja   búcsú-ujjkúpjaival. Búcsúmból rád hosszan visszanézek   Megvakúlt Igézet. Mint kire a Tűzözön nem áradt   s űrhajón más csillag felé száll,   más bolygót keres magának   ha talál, ha nem talál. Emberiség-nemző új talajon   köt ki űr-tutajon. S nézi a gép-ablakon a Földet,   a golyóból ponttá sűllyedőt:   az a foszlás-test teremtett   Sors-emberiség-időt! Boldog növényi, állati létet   testéből igézett! Ő volt minden! Ő, a Múlhatatlan!   Lény-nyüzsgés boldog ámulat!   Ő a Minden! A tudatban   világító öntudat! Még akkor is, hogyha én-tudatlan   hálóba ragadtan! Ő volt a Virágzás, a Tenyészet,   az Áldás a Tűzözön előtt!   Az emberré vált természet,   Emberiség Anyja: Föld! Testéből mi emberré kiváltunk:   ez örömünk, átkunk. Nélküle csak kopár feketében   függő tűzgolyók szivacsában   kvadrillió év űr-éjben   emberiség-hazátlan szállunk arany-tüdőben, száradva:   ember-szobor szalma!