| Négy napja fekszem. Hátamban, mint hernyótalpas markológép imádkozó-sáska feje görbe vashorgony-fogsorokkal |
| gyűrűsen szivemig mar a fájdalom. Harap, tép, szakít, ás mellkasomban a csont-vonatkozás. Nagy cérnás tű varr húsomban |
| csapkodva, csattogva, zuhogva, mintha varrógépet nyeltem volna, s testemben forog a gép, billeg a vasrács-hajtótalp, |
| pörög a fényvas lendkerék, egyfogú tűpofa vas-ínnyel zabál, fémszilánk narváltű-agyarát belső szöveteimbe csapkodva |
| nyomva ütemesen és fényesen. Fém-orrlikában a cérnaszál, mint feszes idegvezeték, hajtószíja szivemben ég, dolgozik |
| bennem a fájdalom haraggal, mint a sziklákra dübörgő tengerparti hajnal, millió kristálykelyhe csilingelve és csörögve |
| töri szilánk-szégyenné magát szivemben, csipkésen zúg, habzik, tajtékosan dörren, hab-lapállyá ájúl szikla-vödörben, |
| sziszegése, mint a hullámzó sárga búzaföld, sziklaszivacsban sustorogva forr, magát magából visszahívja, ahogy |
| a gyerek orrát szívja, csönddé lapúl és habosan pezseg, üvegkagylóvá tágúlva lágyan visszasistereg, jajgatva tombol. |
| Bennem varrógép: fájdalomból. Szöveteimet átfolyva dolgozik húsomban zakatolva! És te és te és te és te? |
| Aki tíz éve fekszel és lenni már nem is igyekszel. Mert nincs lenni mód, akárhogy akarnád. Ha akarni tudnád, tán nem |
| is akarnád. Mi vagy te? Ezüstkéreg hajhát, megrozsdásodott könnyű drót, váz-szobor cella-mozaik föld-némaság. |
| Borfoltos, ételpecsétes ezüstszőttes asztalterítő, leszedett ünnepi asztal, elhagyott, bemocskolt |
| barátkozás, májfoltos ezüstkendő zsíros sebvarrat-viasszal, szőrös malac-orrú cigarettacsikkel, széncérna- |
| nyakú üszökpont láng-utáni gyász maradék gyufaszállal. Összetöpörödve már a halállal. Összezsugorodva a láng- |
| nyaldosástól, zsugori könnyelműség, gyűrűs bádog-állvány a földbe ásva, hajlított vaslemez-ászka karéjos, sávos |
| szelvényes föld-ászka töltelékkel, gipszkéreg szobor-üresség redős gipsz-dió herékkel, földvonzástól kiszopott |
| velőscsont, egyszerű gond, hisz azért gondtalan, mert irgalmának már csak árnya van, s az is árnytalan, mint |
| kék égre kent kék festék. Zsíros kéreg a fényen, lecsorgó kék üresség. Akár az Isten-esték. Akár az ember- |
| esték. Csak csont, szőr, ruhafoszlány, szivacsos sárga combcsont, ágyékszőr, hónaljszőr, ezüstsárga hajszőr, fehér csontpálcák |
| egyszervolt embervolt zilált halandóság-kotyvaléka, kékbársony ruha-foszlány, bársonypenész kék gyűlölködésben, |
| fehér ingszáradék a vízszintes szőke csonton, mint szivárvány a gombon, elmerothadás a gondon, mint régi |
| kitüntetések a bolondon, nyaktól ágyékig a ruhára tűzve fém-mélytengeri halacska biztosítótűvel, és |
| szikráznak az érmek, a király-arcú pénzek, a címer-szemű pénzek, mint kukackása földet majszoló fogsorod |
| arany-tömései, a csöpp aranypolipok, gyökér-aranyszilánkágak, mint harmatos pókok harmatpárás pókszemei |
| hajnalból-szőtt félgörbe rács-ihlet üvegkosárban. Bennem voltál, mint madár a tojásban. Bennem voltál, |
| mint tojás a madárban. Szivemben növekedtél. Lényemben teljesűltél. És nincs másom. Csak a megmaradásom. |
| A megmaradásom a vígasztalásom. A vígasztalásom: a megmaradásom. Szórványod feketén tántorog, mint a fekete |
| betűsorok. Aki zománc lettél zölden: ásítás vagy a földben, fehér ásítás, kréta-ásítás, mész-ásítás, csont-ásítás, |
| márvány-ásítás. A gyöngyteknőc körmök szétmásztak a földben, a felhős szarupénzek, holdsarló-nyakú csíkos |
| szaru-ujjvégpikkelyek úgy állnak a földben, mint szemöldökszőrben, hónaljszőrben, ágyékszőrben a nagy |
| háború-tetvek, állnak a barna földben a vérgerincű üvegpajzs-tetvek, az érbolyhos, sárga-cirmos |
| viaszkéreg sólyom-arc olvadtan belecsorgott a koponya-héjgömbbe, szemeid szétdurrant virágmintás |
| takonymedúzák, szemeid befelé folytak a koponyádba, összekeveredtek a rózsasárga agyvelővel, szemeid |
| leüllepedtek, mint a folyékony fodorszalag-eres kavicsok az eres kőhéj-alvilág patakba, szemeid spermásan |
| szétlövelltek, szemeid elcsobogtak, mint a mámor utáni hajnal és mit tudsz csinálni már a csonttal és |
| a hajjal, mit tudsz csinálni a nikkel-csapokkal, nikkel-szögekkel? Hisz úgy vittelek a hátamon, a lépcsőkön |
| föl a hátamon, mint a nehéz bánat a nehéz világot, mint Anteusz a Földet, a mítoszi-görnyedt, úgy vittelek a hátamon, |
| mint csiga a csigaházat, a könnyű mészhéj-toronytekercset, mert nehéz voltál akkor, mint a világegyetem súlya, a |
| súlyösszesség Isten-tömeg mindenség-tonna és könnyű voltál akkor, mint egy felhő, könnyű, mint egy sárga selyemesernyő, |
| könnyű, mint az üres csigahéj, könnyű, mint egy szelet megszáradt kenyér, könnyű, mint a lepkeszem dombmozaik- |
| szikrapázsit bársonyfénye, könnyű, mint a boldog szerelem, könnyű, mint a nehéz szívhalál, könnyű, mint |
| lúdpehely a tejben, mint ünnepben az ágyban-heverészés, könnyű, mint a gyónás bűntelennek, akármi súllyal |
| is nyögi azt a gyermek, könnyű, mint esőcsepp gyermekarcon, mint alkonyat-piheláng ezüst férfibajszon, |
| mint anyának a szájból-etetés, ahogy az ételt előre-rágva lágyan beköpi a tátott gyerekszájba, könnyű, mint |
| kamasz-párzás kőműves-ősasszonnyal, mint fényre-emelt mélytengeri lánghal, könnyű, mint a mindenség-súly |
| csecsemőkoporsó. Könnyű voltál, mint a bolond bántás, könnyű voltál, mint az üres bántás, könnyű |
| voltál, mint a nehéz megbocsájtás. Két korsó sör. Két korsó sör a kocsma-asztalon. Két bordavályús nehéz |
| üvegkorsóban az arany jövő, a hab-virágkoszorús arany győzelem. Kanáritenyésztők csütörtöke volt. Zöld platánok: |
| sárga egylábú, vedlő kéreg-vértezetű sárkánygyík-titáncsorda tolongott zuhogva és dohogva a fehérmuszlin |
| ablakfüggönyök előtt, s a Szív-utca s a Lövölde-tér pára-dinnyehéj holdja csillagoktól kirágva, köd-nyüszítéssel kirabolva |
| zölden füstölt a háztetők fölött, fehér héjkagylójában smaragdból örök ragyás, palás, patás csillogás. |
| És akkor még villamos is járt arra, s ködből víjjogott a vasborda-kanyarra s a gesztenyés-asszony nagy arca |
| sercegő piros parázs-halomból szivárgó őszi dúdolás, keze október szikrázó arany-parázsból, fekete vállkendője hátán |
| rojtosan, feketén keresztbe kötve, s egy sörösló állt ott ködben gőzölögve, hámja rézpikkelyes, rafiás szív légyszem- |
| cellásan feketén bőrözött fából, és sörénye fölött a szívcsúcs: templomtorony piros zománcból, s harang szólt a sors- |
| hömpölyeg ködben. S a kocsmában a falon, plafonon, falszögeken, mennyezet-gerendákon apró drótkalickák. Ketrec-mennyország. |
| Száz kalicka, ezer kalicka. És beszélt, mint az Isten szivének rejtelme és titka, és csivitelt, csipogott, sípolt, sipogott, |
| csicsergett, énekelt, süvöltött, füttyögött, fütyűlt, pityegett, csobogott, zenélt, beszélt a száz madár, az ezer madár, úgy szállt |
| föl velük a füstös, ricsajos kocsma-este, mintha ezer kitollasodott tömpe-csőrű arany-szivecske emelné magasba, ezer angyalszárnyas gyermektestű puttó |
| ezer hang-cérnaszálon, ezer piros fonálon a hold felé a boldog kocsma-estét, mint a könnyű rongyos zarándokok |
| Krisztus nehéz akácfakeresztjét, mint Noé-bárkát az aranyselyem ősvíz-dagadás, a megváltó, újító boldog |
| áradás, mint arany szélörvény papírhajót, papírcsákót hörgő tigris-csíkos habhömpölygés barna viharban. |
| És mi boldogok voltunk a kalicka-zsivajban. Mert a finom és apró drótketrecekben, mintha egy iskolányi gyermek |
| szeme rebben, mint szüntelen gyermek-pislogás: ugrált, hintázott föl-le, föl-le a sárga madár-zenevarázs, |
| apró sárga holdak ugráltak, lengtek csevegve, fütyűlve, csipogva, hanggal pityeregve, százezer arany-pislogás |
| arany-szempillaverés volt az a kocsma-ünneplés, zöld, sárga, kék szempillák madár-verése, kalicka-zenéje. |
| És mi boldogok voltunk a költő-akaratban. És boldogok voltunk a jövő-igenben, boldogok a szóban és a mézben, |
| boldogok a megtestesülésben. Boldogok mert lenni mi akartunk. Akartuk, hogy meglássák vers-arcunk. |
| És nevettünk a sárkány-tolongásban. És úgy folytunk a piros tódulásban, ahogy a vér a szívben, szív-erekben. |
| Akkor nem lehetett szebben. Szebben és hűségesebben. Az volt a kezdet-este. Most itt ülök: gyászod temetve. |
| És te és te és te és te és te és te és te és te és te és te és te és te és te és te és te és te és te és te és te és te és te? |
| Itt ülök téged teremtve. Teremtve, nem temetve. Most már csak ünnep, sose gyász, Éjféli Nap, Örökös Napfogyatkozás, |
| Korom-álarcú Fény-ostya, Eltört Krétakör, Lóitató Gyémántvödör, Zöld Lószáj-habtól Felhős Meszes Szív, |
| Páncél-mellvért, Ezüstkardon Rozsda, Lassú Lángból Nehéz Vonulás, Űrbe-görbedő Pilléres Ív, Egyszerűség |
| Az Ezüstben, elkapott téged az Isten, hogy én az arany fátyol-lobbanással ugró barna-eres szalmakéreg-szöcskét |
| gyerekkoromban, a villával és fátyollal ugró csévés szalmagépet, rózsaszín tenyér-kanyarítással a kék |
| levegőben, s pettyes szöcskecombját párban összefogtam, tenyeremben nem hagytam bizseregni, s a receléc |
| ujjbögy-szorítástól egyik lába a csontszív-térdbütyöknél letört és ottmaradt tenyeremben, pici tüske-ág |
| állati drótból, fenyőág, drótcsillagos picinyke tövis-ág, így kapott el téged is az Isten, két ujjbögyével a Gyermek- |
| Isten, két ujjbögyével megnyomorított, mintha két kő-felhő ölne lepke-csápot, két rubintkő-szív |
| összecsiszolva csikósörényű angyalmosolygást. S úgy bicegtél, ahogy botod koppant, nehéz járásodtól |
| süppedt és behorpadt a földlemez szemhályogtest-dombja. Akkor is, mikor őszi fényselyembe |
| csomagolva jöttünk le a hegyről, szüret után szikla-úton jöttünk, stráfszekéren nagy ovális zöld kád |
| volt, mint egy donga-oldalú nagy nulla, roggyant vissza hőkölve a vén fehér ló, a szőlőskád recsegve |
| megcsúszott, nyomtuk vissza vállal, kézzel, rúddal, s folyt ránk a must, hömpölygött |
| a szőlő. Azután mégiscsak hazaértünk. Te rámszóltál: ne szóljak apámra. Szöget vertünk a |
| szederfa-törzsbe, mint megkövesedett őskígyóba. A szögre meg petróleumlámpát akasztottam, hogy |
| reggelig égjen. Üveghólyag mögött aranylepke, mint az apostolok fölött Jézus lelke. Szőlőt daráltunk, szőlőt |
| préseltünk. Cigarettáztunk, nyögtünk, nevettünk. Nevettünk, nyögtünk, cigarettáztunk. Egész |
| éjjel verset hadonásztunk. Toporogtunk pedig nem is fáztunk. Apámnak a jövőt magyaráztuk. |
| Hullottak ránk vértől-öreg alvadt szederfalevelek. S a sötétből ősgyík-szemek: csillagok kiöregszenek. |
| S amikor a kakas kukorékolt: emberisten újjászületés volt! Én most markológép-szorításban. Gyászt- |
| vedletten piros szorításban. Szív-vedletten nézek kérgeimre. Páncélhéja szétrepedt recsegve. |
| S újszülött szivemben feszűl billegve: a megbocsájtás selyem-mérlege. Mint két fordított selyem- |
| csésze, mint fénybordákra feszített selyem-ernyő, két selyemtál csipkecakkosan, selyem-melltartó |
| férfi-kézben, két selyemvödör tűnyelvű számjeles száron. Fényselyem-mérleg a szivemben. |
| Egyik csészéjében koponyád. Koponyád és minden testcsontod. Száraz testcsontjaid halmaza. |
| Másik csészéjében csillagok: rögök fényből, ásványból, gázból. Másik csészéjében a világ. |
| Súlya egyensúllyal egyenes. Jaj, száraz csonthalom-testvér! Varázs-szivem eleven anyaméhed! |
| Grünewaldi sugárparázs-testként gyémántot nyerít az űrben tejút-sörényű megváltó halál-méned! |
|