Téli hajnal*

 
Az űrben varánuszgyík mászik, nyakán torlódó pikkely-pajzsa
ezüst cikkelyekből nyitott esernyő, függőleges,
szájából hosszan kilövődő nyelve ostor-folyással csobog,
 
hengeres higany-patakként omlik a földi dolgokra,
 
tömpe hengerkaktusz lábai karmokká osztva
 
radar-tányér nyak-pajzsa merev mozaik-ostya,
 
gyürke-csészékből néz piros szemmel az állapotokra,
gyík-mosolya kék fényszóródás, sötét savval rácsot vigyorog,
hosszúkás ajak-patkóin a bőr májfoltos, feszes,
 
has-oldalán domború, fény-gyűrt pala-mezők, zöld csillám-hajsza.
 
Farka ezüst-csövekből bajusz, cső a csőbe tolva ezüsttel,
s az ezüst-zsákos bőr-sarló vastag foszfor-gyűjtemény,
s oszlik függése szétlazúlva, ahogy ritkúlva szemembe lóg,
 
indigópapír-gyűrődés málló magánya a foszlás,
 
ezüst olvadás-gyík az éj, ér-tollakkal csorog,
 
piros pára-kagylók, homorú kék vas-abroszok,
 
gőz-zománc legyező-tálak: az ezüstből gyík-felosztás.
Madár-függöny dombormű-mezők: ezer tűzbögyű rózsapirók,
ami ezüstből volt, most már puha pamut, nem kemény
 
állandóság szikra-anyagból, mintha füst keveredik tűzzel.
 
Szilánkokra robban a szilárd bizsergés, mocorgás, vacogás,
a sötét pihéje fénylik, a homály átlényegűl,
világít, mint a magzati bőr, magzathúsban az érhínár-test:
 
zöld magzatvízben lebegő viasz-kuporgás: az égbolt.
 
Kristály-izzadmánya vissza-sűllyedt az izzásba,
 
tejfehér-sárga-kék-narancs-zöld-bíbor parázsba.
 
Varangy-bújással a sötét üregében lágyan szétfolyt.
S kilátszik léte-önmagából minden tárgy, dolog, szerves szőttes,
szervetlen anyag, kő, fa, föld, ami ugat, vagy repűl,
 
a fekete, a fehér bánat, vak ácsorgás, borzas tolongás.
 
Minden ami vággyal halandó, minden ami vággyal növekvő!
Minden aminek vágya van, minden ami vágytalan.
Minden pajzs, kóc, ernyő, bolyongás, arany-izzás fehér szabályban.
 
Ami kitolúlni készűl, de most még kéreg mögött ég,
 
ami zöld lombbá egészűl, ha ólom-kapuja
 
mézzel, varázzsal szétnyílik, mint szülő-vagina,
 
s parázslik, mint a nyitott seb, s a himlőpetty-sebhasadék
előbb bíbor ceruzahegy-kúp, aztán piros selyem-csomagban
összehajtogatott hártyák kék szalag-gömb gumókban.
 
Minden ami úgy maradandó, hogy rész-hullása a jövendő!
 
Finom fehér szőr ég a fákon, finom kristályszálka-boronák,
fehér tűcsipke-fésűk, fehér-taréjú szőrkefék,
apró tejfogakból szalagok, hó-kalászok az ágvégeken,
 
jégtű-tollak, jégrács-lepkék, jégszálka-csengettyű-kelyhek,
 
kékbe mártva fehér bozont szerkezet-függése,
 
a fehér a kék csontváza, kék a fehér rése,
 
kék a fehér kúszasága, a fehér mély kékbe dermed,
az összevisszaság halmaza fehér szőrgubanc kék selymeken,
szőtt fehér drót a kék, s ami ebből fa: az nem az ég.
 
Rács és rács-sejt egymásból kiáll, egymásba gyűrve rácsok, cellák.
 
Áll a hajnal tél-mozdulatlan, áll a hajnal kék tél-zománcban.
Csöndbe csomagolva erő, mozgás, hő, test-indulat.
Pedig ott tombol, őrjöng, lobog az erő zárt anyag-gyászban,
 
a nem-rettenő természet minden pontjában gomolyog:
 
s lesz zöldlombú dübörgés majd, zöld selyemsziszegés,
 
mikor zöld-szivacs az erdő, kék árny-szeletelés,
 
s arany-szivacsból a ló, a zöld szivacsban áll, néz, borong,
s árny-szivacs a zöld ős-szivacsban, s fénypetty minden árny-likacsában,
s arany-szivacs a szarvas, őz, nyúl, bagoly, madár-szavak
 
selyem-ollója, kén-ollója zöld-szivacs hab-szuszogásban.
 
S árny-tőrökkel, árnyék-kardokkal csatázik a zöld páncél-sereg:
zölden szúr a feketébe, feketén döf a zöldbe,
s a levelibéka zöldselyem nyirokcsomó levél-hónaljban,
 
párolgó aranypislogás, ragacsos, nedves takony.
 
S a narancs-szegésű zöld mohaszalag a fákon
 
északot mutat a rücskös repedezett bársony.
 
S alúl a csalán-sürgetés zöld lap-szívvel csipke-haszon,
s üveg-nyílhegy fejű gyík csörög a barna, pudvás erdő-aljban,
szájában levéltetüt visz a vas-hangya küszködve,
 
s mögötte a barna hangya-szőr: vaslánc-palást sürög, sistereg.
 
De most még a téli hajnal kék-fehér ágbogában a lila
csomós, szálkás lemez-enyve, mint száraz véralvadék,
amely belűl frissen vérpuha, folyékonyan szövet-ragyogás,
 
csak kifelé kérgesűlt meg, kemény vérbőrrel fekete.
 
S piros tégla-kémények füstje foszló gondolat,
 
piros kéményen varjú áll, feketét bólogat,
 
a füst, mint az álomfoszlány, zihál arany-nász permete
és a havas tetőcserepek súlya ferde mozaik-csúszás.
S fölkaparja zöld madár a heget, s a vérszáradék
 
űr-résén nyúlós lágy vér csúszik. Várt, hogy legyen hol buggyannia!
 
Mert csak fölűl fényes, kék-száraz, mint a fölszántott föld hantjai,
s a szivárvány-kéreg alatt meleg a hullámtaréj,
pedig fölűl dől rá az arany, könnyű súllyal tömbösen a fény,
 
s a sarlós hullámlemezeken a bádogcsipke-gyászlapály.
 
Puha hó-szögekből álló vékony fogaslécek
 
a tárgyak élein, fésű-szalag hó-fűrészek.
 
Lassan kivilágosodik, mutatja magát a szabály,
már minden megvilágosodik, kibújt az éj-másból a törvény,
elöntve kékkel az aranyháló-tág űr-hideg éj,
 
s hajszálér-mozaik-recésen néz a kék, mint Simon: Hantai.
 
Minden dolog magát rendezi, a homályból minden kiázott!
Minden szövevény és szikár sötét héja leolvadt.
Mint rothadó test a föld-doboz forrásában vetkőzik csontra.
 
Csontvázzá marta a fehér sav a vak hanyagúl hanyatt
 
álmélkodó viasz-módot, hideg viasz-lágyat.
 
Most viszik a halottakat, vetik be az ágyat.
 
Most gyorsúl éj-lassú szivünk, s mint tüdőben a daganat:
burjánzik a gyors ember-bánat, nő az emberiség vad gondja.
Most veszi el, mint kréta-pénzt a kék tél a nagy holdat
 
és az űr éj-ajkára teszi: adózza az elmúlás-vámot!
 
Mire virrad ez a napom most? Milyen lándzsa-szúrást kapsz szivem?
Ki árul el könnyű csókkal, nedves csókkal ki ad el?
Ki gyűlöli hogy szeresselek, vassal ki üt költő-kezemre?
 
Tél-hajnali Isten-váró, állok a fagy kék szemében,
 
mint az olajfa-hegyén a názáreti zsidó,
 
a legyőzött hódító titok-szív titok-tudó!
 
Kakas itt nem kukorékol, kutya ugat lemez-lékben.
Szemetes-autó villogója kör-kaszával fényt metsz szemembe.
Int a szemetes és elfut darázs-gyűrűs mellénnyel.
 
Skarlát-karddal kaszabolt rácsfény-vágástérkép vérző testemen.
 
Lent a város neon-hálója hideg tűzzel dübörgést merit,
villamos vas-sikoltása szűk fény-doboz kanyarban.
Piros, sárga, narancs, kék, lila fény-plakátok, fénybetűk, számok,
 
zöld fény-ország gyullad, alszik, merülése árny-fantomkép.
 
Mintha baktérium-fényű hal árny-sziklarésből:
 
imbolygó ős-foszforpetty korona szenvedésből
 
gyúlna ki a víz-homályban, s fújná el petróleum-kék
fényű lámpáját a híg létben, s gyújtana újra gyufalángot:
lüktetsz téli hajnalom a gálickék pirkadatban.
 
Mint bogárszem többezer kúpja szikra-púppal nem tud emberit.
 
Mert mi emberit tudna a fény, az ezermilliárd éves tűz,
a szines sugárfolyás ami az űrön átzuhog,
s bogárszemben mozaikosan összetetten osztva domborúl,
 
a szem-ásvány cellarózsa celluloze-szivacstölcsér
 
tölcsérnyakából az agyba szűk atommal folyik:
 
viszik vegyi molekulák gyors állapotait?
 
Mit tud a fény a bogárról, ami a bogárban elfér?
Mit tud az ősfény az emberről, akiben kiderűl-beborúl
a lét-idő, a szív-idő, mint a felhős hajnalok,
 
akit a fény-láz fölszeletel, s akit arany-férccel összefűz?
 
Aki ébredni kezd: morog, nyújtózkodik aki fölébredt,
ásít, vizelni megy, áll, lassan támolyog mezitláb.
Messzi gőz-fények, vegyi lángok tenyészete vibrál, bizsereg:
 
mélytengeri világító szörnyhal-lángszőnyeg lebegés,
 
millió csáp, rügy, bimbó, tátott szájgödör fény-üst,
 
fénypajzs-szakáll, láng-bajusz, fénypontvonal tűz-ezüst
 
hemzseg mozdulatlan, tunyán, éhsége csak a rettegés.
S a kék márványhéj-lazulása ember-létünk húsára pereg.
Hull a kék lomb súlyos lemezekben, aranya ritkább.
 
Kéreg-súly ütése könnyű test, könnyebb súly, mint az ember-érdek.
 
Mire ébredtél nehéz szivem? Mit hoz neked ez a könnyű ég?
Ez a mindenség-könnyű súly, a súlyos súlytalanság?
Ez a kristály-sűrű pára-kúp, ez a súlytalanság súlya súly,
 
mely, mint szitás bogárszemre sziklatömb: létedre feszűl:
 
kocsonyás selyemrózsa sejtes látó-púpjára?
 
Óceántömb kőrács-hal ártatlan szörny-arcára.
 
Fönti fény a lenti fénybe alvad, üllepszik, szenderűl.
Mi vár engem bent a szivemben. Mi vár engem a szivemen túl?
Hűvös kék nagyujjad szememen áradó magasság.
 
Semmiből özönlő mennyiség: szemem szemed: az emberiség.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]