Az indabozót szerelme^*

Fehér pihehaj-labdák bozontos inda-ágon merengésük mutatják a szárbozót magányon. Fölmerednek a fényre a merev küllős fürtök, pihéjük feketéje, mint koszhab gyerekköldök. Fölöttük feketéből növény-vasrozsda-csipke: pálcákból, lágy fekélyből drótgubanc-váz terítve. Meredten, ferdén, dőlten támaszkodnak a semmi híd-ívére gyötörten: halál-pillérré lenni. Az elmúlás mutatja habgolyóit a térben: vattája fölitatja a kimúlást a vérben. Ami rajta levél volt, eres, pórusos, fényzöld bordázat-csontváz, pajzs-bolt: földre-száradtan széttört. Ezer növényi rajzszög heggyel fölfele állva, pikkelyből tű amit bök: már halállá alázva. Rostok, szövetek, izmok szögbütyök kötél-teste nagy halászhálóként lóg szárazra dermedezve. Szövevény-felhőjében nagy üres madárfészek: elhagyott madár-Éden fűcsésze üresség-heg. Ágcsipke-torlaszokból meredő magány-hálók, rücskös vashuzalokból görbített póklomb-zászlók. Elszáradt növénycérnák merülnek, szivacs-szálak. Üres selyemharisnyák a csizma-testű nyálak. Testükön pára-páncél, testükön moszat-mellvért. Már nem a tagadás-cél jövőjük, e selyem-lét! Vak fekete magházak a pikkelygombócokban, halálból nőtt alázat a szőrfüst-habgolyókban. A gyász bolyhai lógnak, a semmi bojtja száraz, a csöndhöz csiszolódnak, pihe-gömbjük csönd-válasz. Szilárd füstszőrből fürtök, habdaganatok sárga golyói, ti majd szültök hiányt a híg hiányra. Csüng a hab-pamacs nemlét kék szakadék-viszályba, mint száraz habból dinnyék, a viasz-völgy aszálya. Pórusos bőr-kő ágon szűk szivacstű-küllőkkel, mint hold az elmúláson: kövén ezüst-hüllőkkel. Ősgyíkok hold-ezüstből, néznek az ürességre, az űrtest-kevesebből a több-emberiségre. Bámúlnak szánalommal, gyík-szivük moccanatlan. Nem törődve a korral, az ember-akarattal. Néznek arany-higgadtan, toll-gyertyaláng-szív sárgán, mint erezet a tollban, pehelypamat-szőrágán. Habhát habhátra loccsan, mintha vízesés volna, száraz szőke púpokban hab-lombként leomolva. Mint a Tejút nyáréjben hangtalanúl suhogva, zuhogó szenvedélyben szilárdan függve folyva. Alatta drót, halcsontváz, zsírpapír, toll, konzervkulcs, madárhulla, elszórt láz: zöld fű, keskeny fény-koldus. Aranya: fény-megosztás, mámora: hulla-oszlás, ragálya: pihe-foszlás, szigora: ember-fosztás. Szilárd füst-kazlak csokra leng a fürt pamutboglya: a fény a füstnek foglya bolyhában gomolyogva. Eltévedt varjú károg, hangja szilánkkal pattog, mint kő-ütött zománc-fog repesz-hálója: csattog. A füst a fénynek foglya: ránc-aranyerezéses terpedésben bolyongva simúl a kihűléshez. A koszos hab-palástot kifeszítik dülledtre az ellenállás-rácsok, mint aranyát az este. Zengőlégy, zöld üvegpont: kopasz fényt nyiszál késsel, s a szögesdrót-növénycsont hull hártya-késeléssel. Madár ugrál a fában, az ág-térszünetekben. A rácsbozont-cellában, mint zöld szempilla rebben. Zöldike, csíz, pinty, cinke, harkály, aranymálingó, rózsapirók ráhintve: tűz-olló, arany-olló. Ugrál az ág-boglyában, az üvegezett fában, mint sejtes üvegházban: Európa-trópusában. Ezüstpapír-gyűrődés- kehely ez a pillanat: benne megüresedés inda-szerelme rohad. Itt a kiüresedés indabozót-szerelme. A kehely-mély kék-kevés emberhiány űr-köve. Rengve ring az orgona, lila habja rozsdarom, rozsdás habja még lila világhalál-uralom. Fehér kürthab-rothadás, nedves-rozsdaszáradás, kürtöcskékből tőgy-parázs rozsdafelhő-lázadás. Elkeverve a híg a szilárddal csüng csurogva, a víz a párát hívja pehellyé párologva. Eső jön délutánra, majd a szemünkbe lüktet! Halál a lét-utánra, ezüstté gyűlöl minket! Majd átöleljük egymást éj-sötétben, mint két vak, köszönve az elmúlást: eljövendő halottak! Lábaiddal átölelsz, én testemmel lefoglak, s hörög majd a gyémánt-nyers gepárd-éj testű csillag. S rádsül, mint izzó vasrács nyitott kék szemgolyódra a kék-sárga éj-habzás, szemedben folytatódva! Bennünk az elmúlás-kert terpedve úgy növekszik, mint asszonyban a gyermek terpedve széttelepszik. Az éj magára feszít testemben széttolongva gyémánt gyökér-ágait husom éjébe fosztva. Mintha rézhabot fújnak be a végbélnyíláson, s réztölcsérek kinyílnak kürtként a szájnyíláson. A fül és orrnyíláson, s belűl a testben bélként gyűrődne rézcső-rácsom, csavarodás-függvényként. Szivemben elmúlás van, csillag-kastély aranytűk, minta a csiga-húsban a mészpáncél-csigakürt. Mintha a kürt-tekercs fül bent a csiga húsában, bent dagadna tekert űr, mint tojás a madárban. S bent lenne ami kint kell: a háton a test-kastély. S rajta habzó test-nedvvel a hús, nem a kürt-páncél! Mint többkilós puha pók szitává rohadt selyme: szilárd növényfüst-csomók pók-temetője lengve! Koszos muszlin függöny-hab: indabozót-szerelem! Mi halunk meg hamarabb! Te túlnősz az emberen! Rajtad nem győz hatalom: hó-nádszállal döfködő tél-ellenforradalom, a fehér-rács más-erő! Egész testemben érzem nagy fulladt szív-ütésem: kéz-ujjhegyekig érzem, láb-ujjhegyekig érzem! Pupilla-körig érzem, a kéz-körmökig érzem, a láb-körmökig érzem mellkasi földrengésem! S érzed te is a hangot: Jézusból nő-szivárvány, ahogy szivedig ragyog, s reng csontvázad hús-árnyán. S az űrben a csillag-éj: ősborostyánban béka: bőre átlátszó fehér, csontváza kis korall-fa. S nem sípol a tücsök-láng a szív előbőr-éjén, mint Isten makk-kalapján gyürke-kör előbőrén. Mint fű árny-tövén, élén a kabócák, a tücskök, mint Isten-szív szegélyén százezer néger püspök. Ők az alkony-vérhátyán, a sötétség szívmélyén: csontrece-hártya hárfán tér-ráspolyuk hónalj-fény. Most csak az indabozót habhomálya némaság, s a körtefa-ketrecdrót borzas-rigó-árvaság. Néz kontakt-lencsés szemmel, fejjel fordul ahogy néz. S bozót-lomb szerelemmel alkonyodó lét-penész.