Alvó asszony^*

A magasban könnyű kelmék, habos dolgok, foszlány-szemlék,   szünet-torlódás aranyból, híg oszlások zöld fehérben, pára-púpok üveg térben,   teve-vonulás higanyból. A kék gyöngyháztüze szürke, vasfürt sűllyed tajtékfürtre,   fény-üregből tej szivárog, márványos merengés-lapok, szikkadt parafa-csónakok:   egymásba-csúszó hiányok. Madár-üres a tágasság, a muszlin-lomb rezgés-ostyák   cérna-terpedése sárga, a gomolygó terjedésnek, fodrozó selyem-ömlésnek   szikrázik madár-hiánya. Hiány-levelek hiányból, kiszövődik ág az ágból,   lombmagánya ködgubancból. Köd-erek bolyhos pamatban tolongnak viasz-szivacsban:   elszivárgó gőz viaszból. Egymásba-tolódó fények, tajték-bögrék, nyál-lepények,   összehömpölyödő barna puha taréjkúpok sárga, ezüstgyász tekercs-omlása,   mint legelők foltos barma. Arany sebvarratok lazán a kék behorpadás hasán   domborodó arany-fésűk, repedezett kéreg-tollak ejtenek egy ágat, holdat:   lét-nyomuk rózsaszín bőr-tűk. Az új bőr rózsaszín léte, fogazata, erezése,   fényhártya seb-nyom síkosság: mint a kő alatti sárga fű jégfehér lapulása,   s dér-ősz nedvhártya-nyirkosság. Ahol a földagadt másból, hab-koszorú elromlásból   kifeszűl a koszorú-luk, mint kék dobhártya fény-csöndből, szilárd feszesség közönyből,   gyapotban kék barlang-kapuk. Kék szűzhártyák túlvilágból, izzás-pénzek kék homályból,   szűz belsőt kékkel elfedők, a bonyolúlt megfoganás asszony-mélye titok-parázs   csarnok-kürtjeit leplezők. A semminek kék a rácsa, hab-szikla a lázadása,   bomlása örvénylő penész, nyájak szalagot hintenek, milliárd juh-orrlik pezseg,   sárga juh-fogsor nevetés. A kék göndör sorvadása rászárad az elmúlásra,   mint zománcüvegre hajszőr, mint halál-hab halott-csontra, koponyára-száradt arcra,   ruhás csontvázon ül, dőzsöl. A besüppedt zöld szemgolyón: takony-csészén vízenyv-dugón,   mélyén fekete hártya-pénz: csipkés fehér posztó-süveg. A fogsoron szelvény-merev   szőrös hernyó: halál-penész. Odabent a koporsóban a csontvázon szőrös só van,   a halotti ingen, ruhán. A koporsó, s a föld-sötét erjedés tajték-ünnepét   utánozza az ég puhán. Szétfoszlik ami toronylott, gomba-erdő lesz a bomlott   szitás, fátylas páraköteg: kalapos, csúcsos, tölcséres, lemez-hónalj medúza-test,   vízfeszülés ernyő-tömeg. A torony lemezzé mélyűl, gömbből síklappá fehérűl,   földagad a hullámredő, örvény-kalappá sötétűl, majd ránc-völggyé visszaszédűl   a páraláz sziklamező. A dagadt hömpölygés ezüst torlaszai legyező-füst   lepedőkké módosulnak, pihés pára-evezőkké, pudvás toll-szoknya gőzökké   oszladozva léccé hullnak. Kék szél gyűrte, kék szél gyúrta, szél cibálta, szél gyalúlta   felhők sűrű ritkulásban, mint a mosóteknő habja mikor anyám gyúrta, csapta:   dagadt, foszlott nagymosásban. A teknőből buborékos szivárvány-lomb foszladékos   hólyag-ömlennyel kiszaladt, mint fölfújt disznóbél-halom gyűrűfonadék-szárazon   fénylett az átlátszó csomag. Mint a fölfújt disznóbelek tekervény-halmaza remeg   átlátszóan és szárazon: fölfújt belekből tekert agy, ragyogó, mosóteknő-nagy   üresség-szövedék-halom. Zsír-páfrányok, érlomb-cérnák, kapilláris kék folyókák,   zöld címer-cirádáival befutott üresség-csövek hártya-cső agytekervények:   a szappanhab-vízhártya-hal. Mintha hatalmas ezüst hal, amely csapkod far-uszonnyal,   lenne a nagy teknő foglya, a teknőt végig betöltve, kopoltyúival vergődve,   pikkely-háttal domborodva. Szappanhabból óriás-hal föltarajló hátuszonnyal,   pezseg könnyű test-tömege, domború vízlemezei hártya-félgömb héjsejtjei   hártya-lemezzel elmetszve. S e buborék-halom tömeg pukkan, foszlik, dagad, rezeg,   magát magából kifújja, oszlanak a hátpikkelyek, születnek hólyag-testhegyek:   mert anyám a habot gyúrja. Dolgozik anyám a halban, a kék haltest-szappanhabban,   mos a szűk kis mennyiségért. Félbevágott hólyag-habok, álló, ferde, sík vízlapok   láncolják hártya-kötését. Kezén szappanhabból kesztyű! Lánccal-csúszó hólyag-testű,   vízhártyával vízszintesen félbevágott gömbhéj-testek szövete kis kezén reszket,   áll szelvény-emeletesen. S tátog a test-tömegével teknőt-bedagadó kéjjel.   Bíbor-páfrány kopoltyú-láng. Buborék-halmazzal dagad. Szappanhab-hólyag szeme vak.   Attól nő, hogy gyúrja anyánk! Mintha egy teknő szemgolyó: keletkező és szétfolyó   lenne a hab-szivárvány-hal. Teknő-testből púposodó, megszülető, szétpukkanó   szemet csinálna mosollyal. Mint aki gyúrja a lángot: most csinálja a világot,   ott dagaszt az ősreményben! Könyékig a szappanhabban két kis keze lankadatlan   mozog a szemgolyó-létben. S ruha-ingéből kilógó két kis emlőig tolongó   szappanhab-csóva a bimbón: szappanhólyagból font nyaklánc, buborék-gyíkfarok sejt-ránc   hab-félhold emlőtányéron. S a szappanvíz hártyahéjak, a pupillátlan gömb-ablak   hártyalappal félbevágva, álló, fekvő lemezekkel, görbe, lapsík hártyatesttel   egymáson torlódva, állva! Ahogy egymásra ragadnak, ahogy egymásra tapadnak:   hártya-üregükben dörgés. Anyám kezén szőlőfürtök, szappanhabból gyíkok, kürtök.   Keze: teremtés, könyörgés! Keze: hűség és alázat, láz, szerelem, magyarázat   az űr-kezdet ősidőben. Ahogy gyúr, dagaszt görnyedten a lúg-habos szenny-üvegben,   mint folyékony szürke kőben. Lúg-lángtól hervadtra szopott, ránc-rudakká hasogatott   ujjai, mint csigabajszok: redős, lágy látó-ág gondok, hús-csészében higany-gombok,   bajusz-végi serleg-taknyok. Kék golyók fehér hólyagban, redő-kehely virradatban,   látás-golyók hús-serlegben. Selyemcsészében kék szilva: föltolódva, gömbbé nyilva:   függőleges folyadék-szem. Ujjai mosó anyámnak! Horpadt ráccsá szívott tíz vak.   Dolgozik habos híg kőben. Keze kék már, mint az űr-láz, fehér inget, lepedőt ráz   hideg vízlomb kékítőben. Így mos az ég, így mos ott fönn. Bizsereg az örök börtön.   Lepedőit szappanozza. A hólyagzó ing-vásznakat, a vászon-szív hólyagokat   arany-kefével csíkozza. Fény-gyökérkefével sárga deszka-oldalon sikálja   a habosra főtt anyagot. És a barna deszka-erek, fodros évjárat-lemezek   behímzik az aranylapot. Gyalúlt barna csomók, rücskök, foszlás-üstökös fabütykök   a selyem-sík oldalában. Mint egy koporsó-belsőben: a szőke mosóteknőben   felhők, csillagok a fában. Mint egy koporsó-belsőben: tajték-csúcsok szűk mezőben,   halott rothadás-parazsa, hablángot szült a merevség, ferde belső szögletesség   befelé-ferde doboza. Ami voltunk: a víz habbá rothad, szalmiák-salakká,   arany-csontvázrácsra szárad. Rothad az ég hab-kalásszal, kék ránccal, ezüst palásttal,   tömör zöld lazán szétárad. S vékony aranycső-lemezek, aranyrúd küllő-kötegek   mélye lila vályú, árok, aranyoszlop-repedések gyökér-útján szakadék-seb   sistergő láva szivárog. Mint anyám kisebesedett, csontokig fölrepedezett   könnyű kis kezéből a vér! Mert kis keze vérhínárfű húsrepedés-gyökérkesztyű:   Krisztus-test, véres és fehér. Tövis-ággal megkorbácsolt tövis-szögekkel megcsókolt,   tövis-harapás vér-rácsa, mint lemorzsolt kukorica piros csöve: cella-gyertya,   fog-fészkek hártya-sejt ága. Gyűrűrács nő gyűrűrácsra, korong korongra egymásra,   üvegcellák koszorúja, üvegcellák, selyemcellák, szilárd növényi igazság   rúd-legyezője tíz ujja. Keze, mint Krisztus vér-ajka! Mint akinek kutya marta   kezét nyálas fogsorával! S keze csupa harapás-luk, véres gödrök, lukak, vályuk   szitaszövete láz-nyállal. Vérgödrök, seb-szakadékok, temetetlen tömegsírok   véres rostszövet-páfránya. Lebeg a magányon úszva, mint vízben hólyagmedúza   virágfeszüléssel ázva. Ezer összeharapdált kéz vér-rácsa a fönti egész:   anyám keze mozgás-lombja. Kéket ráncigál fehéren, fehéret merít a kékben,   összegyúrja és kibontja. Összegyömöszöli habbá, szétgyúrja hólyag-fodorrá   a fehéret a kék mélyben, mintha millió medúzát fújna a feszítő víz-láng,   s rojt-csokruk leng lebegésben. A takonytest-hártyahólyag, a takonyszív-hártyacsónak   köldökzsinórja: élő zsír, állat-takonyból lánc-bimbók. Éhség-ragacs száj-hasból lóg,   mint légyfogó enyves papír. Mint légypapír a plafonról, s rajta ezer légy sír, tombol,   visít, nyafog, nyög: szőr-gubacs többezer szeme gömb-tömbje mérgezett mézzel eltömve,   mint méztálon barna szivacs. S a dülledt ponthalmaz-diók, gömbtest látóliliomok   egy-gyökerű bársonycsokra a méz-magány rácsra hintve, mint rózsakoszorúk üszke   téli jégüveg-sírokra. S a mélyben, a merülésben, itt, a lenti terülésben   aszalódik a növényi. Lassan a lomb hullni készűl, léte halállá egészűl,   elkezd már kristállyá égni. Csak egy árva szitakötő, mint fél-másodpercnyi idő   szitál hártyakés-csokorral: a hátából kinőtt pengék szeletelik a jelenlét   ásvány-türelmét szigorral. Ércet varr a jövő-hiány. Mint egy vízszintes buzogány:   a zöldszáras bársony-bunkó barna henger zölddel sovány zöld zománc-szelvény tor-nyakán   négy sűrű zizegés-olló. Két szeme két teknőc-héjból, két teknőcpajzs rácspáncélból,   összeragasztott gyöngy-dió. Tűszál viszi puttony-szemét. Szeme: üvegputtony sörét!   Tűhegyen parafadugó. A levegőt nem ereszti, varrja, férceli, növeszti,   mint egy lebegő varrógép, amely dolgozik a nyárral, egy-tű-fogú tűpofával   varrja a fény hártyabőrét. Itt libeg a remegésben, itt lobog a lebegésben,   itt lebeg az ásvány-száraz vedlésben és veszteségben, mint tű-vékony szorgos éden   csönd-szivárvány forgás-halmaz. Vedli a fény selyembőrét, vedli a nyár aranyszőrét:   gyík, kígyó, bölény, kabóca, őz és róka szőrcsomói, hártyacafat foszlány-sói,   virág-minta pórus-rózsa. A fém-szitakötő végül zöld fűszál zöld hegyére ül,   zöld lándzsahegy-háromszögre. S a fűszál gyöngén lehajlik, lappal előre tarajlik:   szitakötő-súlytól nyögve. Mint kék csillámkőből csiszolt szív, szívteste szivárványfolt:   a hátrafelé nyeles szem, óriási kristály-könnycsepp, zöld cseresznye, bársony-mérleg,   a háromszög fű-lemezen. Szárnyas emlőpár-harangszó, két üveggolyóból súlyzó,   csillámszövetből tarisznya, dagadt, szitás, fénylő, mákos széltől fölfújt nadrág-zsákos   dülledt kék selyemharisnya. Sűllyedt a sejtes, pórusos, piheszőrrel selyemlapos   csúcs-háromszög szív-lemeze, a zöld pillér-támasztékos merev zöld selyempapíros   zöld szivacspenge csúcshegye. Nyomta szitakötő-test-súly, nyomta szitakötő-szem-súly,   lebillent zöld toll-mérlege, mintha egyik serpenyőben gyémántrögök sűllyedőben,   a másikban fénysúly röge. Ím, a megszikkadt pillanat! Kék hátából négy hártyakard   széttollazva áll laposan, drótüveg-kardok erezve, parafával szegélyezve   ég arany-fogazatosan. Arany reszelőléc-hurkok, mint teniszütő-keret-tok   a kifeszűlt húr-rács körül, a sejtekben fényarany-prés száraz dobhártya-feszülés   csillogva átlátszóra hül. S fénnyé nyomja a fény súlya, fényben fénnyé ellapulva   a fény-dermedt szitakötő: nem ketyeg a hártya-óra, selyem-óramutatója   fény-gyantába száradt idő. Mint kő alatt a fehér fű, a citromtoll-viasztestű   lenyomva, elnyomva őszűl, s viasz-szalag, viasz-spárga a fakuló lemez-sárga   nedv-homállyal kiegészűl. Mint virág kő-fagyott nyálban, őslény borostyánsziklában,   az átlátszó aranytömbben: fény-kőben a szitakötő, a megfulladt hártya-idő,   bársony-kereszt könnyű kőben. Idő-kőben könnyű kereszt, mint keresztre-feszített test,   zománc-selyem-bársony-korpusz, kereszttel földre fektetve, a feszítés-vízszintesre   szögezett kéktestű Krisztus. S a benti tört ragyogásban, az örvényes sárga lázban   látni a lény minden dolgát: gyöngy-ponthalmaz szem-puttonyok, sarkantyúk, szelvény-dobozok,   drót, tüske, szár, páncélszív-hát. Szem-alatti rabló-szerve, mint egy asszony nemiszerve   szőrbozót far-sonkák között. A farvégi sarló-páros ivar-ollót, szivárvány-rost   pánt-övben elmúlás-ködöt. Aranypor-hólyagban rabok a pont-szemcse szemhólyagok.   S az álló-szerkezet állvány: áramszedő drótváz-idom fordított villanymozdonyon.   Zománc, porcelán, kék márvány. Barnafoltos, élet-öreg lángcsipke szőlőlevelek   kürt-tekerccsé összegyűrve, a szikkadó venyigének fürtjei rohadtan érnek   üvegkocsonyává sülve. A homályzöld bőrű golyók gyanta-kéreg viasz-gubók,   mag-bolygói homály-húsban, zöld üvegpép viasz-tokban, láthatóan, nem titokban,   mély bőr-erezet cirmokban. Rózsafej rongyokra hull szét, potyognak a sárga körték,   gyulladt rothadás-folt barna szigetek piros bőrükön. Mint trahomás ősember-könny,   leprás arc csontig rohadva. A rothadás pont-közepe darázs-szúrás seb-köldöke,   penész-fodros kenő-szappan mibe farszív-tűvel ő tojt: injekcióstű-szúráspont   jódfoltos könyökhajlatban. A gyümölcs félig kirágva, látszik a csont-csillag-hártya   küllő-szárnyas él-lapokkal. A hús-romban penész-hideg szétfutó rothadás-erek   pelyhekkel, szőrkanyarokkal. S a húsban két üveg-lepke párzik, szárny-csonthártya-teste   nyitott könyv függőlegesen: szétnyílt pergament-lapokkal, zsírpapíros csontszárnyakkal.   A belső uszony élesen. Mint hal, aminek testében van uszonya, a hús-mélyben,   nem a testen, de odabent, a szálkás hús fehér törzsben, a törzs-belsőszerv vörösben,   jéglemez-ostyaként mered. Ott bennt győzve az irányon, mágnes-gömb tömegvonzáson,   emelkedés-sűllyedésen. És most kiáll él-lapokkal, nem győzött az uszonyokkal   a darázs-gyümölcsevésen. Földre csöppent gyümölcs-súlya, tömegvonzás súlya húzta,   ágáról a szilárd mélybe, mint égitest híg űr-ágról, érett csillag jég-magányról,   fű-kötényre, űr-köténybe. Sörét-tányér kapor-ágon, kerék-forgástalanságon,   növény-biciklikeréken, a száraz küllő-pálcikák feszítik a növény-ikrát,   golyó-rácsa rozsda-szégyen. Virág-romok, rovar-romok, pikkelyfonat törzsoszlopok,   szikkadt rücsök-horgok szárral, a bogárhéj szelvényesen két hártyagolyó-üresen   sűllyed az aranyroncs-nyárral. Szemhártya fölötti barna meghajló csigolyás bajsza   sejtszökőkút bambusz-pálca, mosolya, mint parafából szeletelt pénz, hőség-gyászból   fűrészelt parafa-tálca. Szivacsos, sűrű, vak, szemcsés, rostos, szálkás parafa-pénz   magasmély-parafakorong, sárga, barna sorvadások fodrában kék olvadások   gálicleve gőzöl, csurog. A szemétdomb rothadásrács fűkazla fekete parázs   szálkás üszök-halmazokból. Nagy sündisznó túrás-nyomok odvában párolgó szurok   büdös árnylég-atomokból. A csigaház kürtnyílása, a szelvényes kürt-pogácsa,   a mészhéj-tekercs kürt-alma, asszony-ivarszervű ajtó, vagina-fodros koporsó   nagy mészpénzzel befalazva. A mésztüske-csúcstól lassan alágyűrűző kupacban   egyre tágabb öblű mészkürt csigavonal-tágulása, tág üreg-csavarodása   egyre bővülő spirál-fürt. Mésztű-hegyű héjtekercsből, apró kürt-tekercs cső-testből   egyre szélesebb belekké alátekeredő csavart mészpáncél fodor-tágulat   belesedik barlang-kürtté! S a tekercs-barlang kürt-szája szűzhártyával bepinázva,   nyálbőr-pénzzel beragasztva, száraz fehér mészkoronggal, szikkadt mész-ostya nyál-holddal:   héj-él abroncsra tapasztva. S a nyál-fillér hártya mögött, bőr-ostya szűzhártya mögött   a hermafrodita állat hidroglóbusz-szemét gyürke vagina-fejébe gyűrve,   úgy alszik, hogy ki nem szárad. Önmagával betakartan, önmagába becsavartan,   alszik kitavaszodásig. Lénye mészkürtbe tekerve, héj-kürt töltelék test-nyelve   héj-belső nedv-ragyogásig. Egészen a belső kúpig, a héj-tüske belső csúcsig   bedagadva a héj-tokot, ideg és ér héjbelsőre vak párabolyhokkal nőve   hajcsillagként bolyong, bozsog. Alszik aki élt egy nyáron. Csigahéjak rozsdaszáron,   mint mész-tekercs apró fülek, pogácsa-kürt pici pénzek, üresek, sárgák, fehérek.   Kürt-lepkék lepik a füvet. Apró lepkék mészhéj-kürtből, csőtekervény üres pénzből,   csőtekercsből üres pénzek. A fűszál fehér virágzás, ős-tengerkor múlt-tolongás:   kürt-pikkely csönd-tekercs-végzet. Ott kinn a nyár roncsa gőzöl. Arany vérzik az időből.   Szakadások, szálak, fércek, vasak, fénylemezek, csövek, zománc-dongák, párakövek   gyöngyház-páncélok tenyésznek. Arany-gerendák halomban összevissza zúzott lombban,   ezüst-deszkák, selyem-lécek, hullaviasz bársony-dolog düledék-tornya imbolyog,   kristály-suhintása részeg. Az elvékonyodás láza, az elkeskenyedés gyásza,   a szétszövődés-szünetek, az áttetsző megritkulás, tűháló-tér kitágulás   foszlás-tűz hálója rezeg. A száradás, csomósodás, szövet-ömleny kiájulás   fekete gubanca készül. Viaszos átalakulás, kristály-létté módosulás:   mint amikor halott nő szül. Nyalja a fény perem-élét, mint zöld gyík zöld szájaszélét:   a dülledt pikkely-figyelem. Bomlik ami megszövődött, sejt-súlyával ami győzött,   a molekula-fegyelem. Ami egyensúllyal terpedt ami zsúfoltan kiterjedt,   atom-csomók kötés-szaga, víz-erekkel ami lángolt, ami lágy, pedig szilárd volt:   lét-tömbök dolog-torlasza. Hisz amilyen üres az űr oly zsúfolt itt minden belűl:   az élő lét minden szava. Egy vízcsöpp többet leláncol, mint ezerszer milliárdszor   milliárd vízmolekula. Most már összetörik minden, kristály-iszonnyá a vízben   a vízmolekula fárad. Ami szerkezet volt, rom lesz, az egyenes a görbéhez   aljasúl, szégyenné szárad. A görbe az egyeneshez, az igen a nem-igenhez   igazodik kisimúlva. A nedves pernyévé sorvad, a szilárd puhává olvad   szétlazúlva és kigyúlva. Ráccsá szédül a tömör-tág és a hígabb bizonyosság   halál-sűrűvé szilárdúl. Megáll, mint az óraütés: fűszálban a vízketyegés,   az áramló szétsilányúl. Meghal ami élt a tokban: növény-kapillárisokban   az áramló, ketyegő víz. Szárad a folyékony óra, penész nő a boldog sóra,   a zöld szeme penész-irisz. Az összetömődött rostok, izmok, szövetek, hők, csontok   örök atommá szétmállnak: víz-atommá, szén-atommá, vas-atommá, fény-atommá.   Folynak a vegyület-árnyak. Lehullnak a halott dolgok. Élő dolgokról holt dolgok:   hull a halál az életről. Hull a halál a hiányról, öreg falevél a fáról,   s a fa gubancból, szünetből. Hull a dolog a dologról, a használt a használóról,   hull az élet a halálról, leng, libeg, ahogy aláhull, tárggyá züllötten leájul,   magány törik a magányról. Billegve, hintázva sűllyed, mint a himlőpettyes ünnep,   mint a papírsárkány-csoda, mikor szél-szünetbe esve alámerűlt rombusz-teste:   nádszál-kereszt papír-pina. Ahogy alatta futottam, rángattam, húztam, cibáltam   spárga-küllős csillagszárát, s kígyózva örvénylett bajsza: krepp-papír csokor-lánc farka.   Sírtam ferde zuhanását. Összetört a papír-vigasz, a piros zsírpapíros-pajzs,   papír-címer, szélcsönd gyásza. Drótkerete, nád-keresztje ferdén a földre hegyezve,   rongy a szűzhártya-dobhártya. Szél-magasság dobhártyája, gyermek-szivem szűzhártyája.   S átnézett a papír-rostán a föld-súlyhoz gyökérrel hű ezüst-tű kalász-fejű fű,   az előbb még szálló ostyán. Elszáradnak a zöld tények, péppé alvadnak a fények   a növénysejt-műhelyekben. Elgyávul a csakazértis klorofill-fotoszintézis,   üres fény-súly a sejtekben. A zöld festék-anyag meghal, ami fény-energiával   szervetlen vegyületekből szerves vegyületet épít, s lélegzete oxigén-hit!   Elege van már mindenből! A szív-alakú lapos gyár, a cikcakk csipkelap fény-gyár,   A vese-alakú zöld sík: összepödört hártya-szita cérnaszita-géztrombita,   növény-itatóspapír-csík. Már a zöld elmenni készűl, fény a tárggyal kiegészűl,   tárgy a fényben kopaszon ég! Zuhog a pikkely csörögve, haszontalan hasznos körme,   a fény ágai feketék. Kisebb, nagyobb kék mennyiség tolódik a pala-kefék   legyező-boltíve csöndbe, pajzsos sejtlemez-köpenye mintha ősgyík-hegy vedlene:   gyöngyház-inge űrrel töltve. Hab-hajszák némán suhannak, selyem-torlasszal ragadnak   hab-kagylókba, hab-redőkbe. Fehér tornyok lazán csúsznak, tajték-golyvákkal búcsúznak,   egymást zsibbadtan átszőve. Gőzzel egymásba tolódva, egymásra mászva bolyongva,   púppal egymásból csavarva. Mint óriás házas csigák héj-sodra, a selyemhús-fák,   szem-bajszuk pára-jogara. Sziklák, öblök, vályuk, szirtek, barlang-belsők, völgyre-hintett   kő-palástok kék omláson: felhők fehér zsibongásból, fehérmuszlin taréj-lázból,   aranyfésű-hullámzásból. Ágyamban egy asszony alszik. Nyög, köhécsel, nem is alszik,   vagy talán mégis-csak alszik, nem mocorog, nem is alszik, de lehet, hogy mégis alszik,   vagy csak, mint aki már alszik. Olyan pici, mint a gyermek, aki nemrég született meg:   ott a nagy bőr-asztal ágyon. A bőr-gyűrődés dobozon, kék-lepedő sziget-lapon   fekszik megszülőm, halálom. Fekszik a hatalmas ágyon, mint márvány-csönd szarkofágon   fekvő etruszk asszony-alak, oldalt a comb s a vállcsonton, mint egy márványszobor-asszony,   bal-keze bal-térdre ragadt. Betakarva önmagával, fogsortalan mosolyával,   barna gyapjútakaróval. Feje zöld párna-gödörben: sírföld zöld koszorú-körben   jégüveg-ránccal, köd-hóval. Fekszik jobb könyökön oldalt. Nem mozog a csontra-horpadt   barna teveszőr-takaró. Könnyű teste hogy ne nyomja nehéz szivét! Így is gondja   minden nem jó és minden jó! Alszik, vagy talán nem alszik? Nem alszik, vagy mégis alszik?   Nyög, cuppog, sóhajt, köhécsel, ahogy alszik, vagy nem alszik, alszik már, vagy már nem alszik,   ébren vár az ébredéssel. Fehérvászon pizsamában úgy fekszik a sziget-ágyban,   mint viasz-szobor kamaszlány. Mint szálkás kupac kis szalma. Könnyűsége betakarva:   éj-űrrel galaxis-foszlány. Apró jégléc-tollacskákból, viasz-pehely holdacskákból,   gyűrődés-cérna bolyhokból szőtt arca, mint hímzés-arckép, viasz-ágacskák vályu-szép   viaszcsokra kék bojtokból. Szeme csukva, szeme nyitva, szeme nyitva, szeme csukva:   így alszik az ébrenlétben. Ahogy halott csillag alszik: már csak volt-fénye haragszik.   Szemüvege jobbkezében. A csont-keret egyik lapja cukorüveg fehér ostya,   a másik tárgyat-nagyító: a dolgokat az orrhegyig, a létet a szempillákig   húzva a szem-lékig hozó. Majdnem vak, nem egészen vak. Üres a szemgolyó-ablak:   szilánkos csöpp szakadék-rés. Lézerfűrésszel kivágva a lencse-hályogpogácsa.   Üres szeme: fény-könyörgés. Üres szeme: fény-tántorgás, toporgás és körbeforgás,   tapogatás és alázat. Szégyen és düh üres szeme, a sors körötte: fekete   élek, lécek, falak, vázak. Mint a kék-gömb szitakötő kék gyémánt-emlő ősidő   falnak csapódik szemével, a kristálycsöpp-szív dagadttal, gyémánt-sejtrács daganattal:   üti a lét lappal, éllel. S a tizenötezer töltött látás-tölcsérből szőtt felhőt,   a felhőkupac-facettát ahogy a kérgekhez csapja: az ütést már visszakapja,   tizenötezer sejt-szikrát. Durran puhán, rugalmasan, állat-szőlőszem magasan   a zománccsigolya-pálca két gyémántcsöpp ősemlőkkel, szitarács ezüstfelhőkkel:   a kemény anyagra rántva. Szívja a sötét, az éhes, mint a gombostűt a mágnes,   s rácsapódik golyó-fejjel a szívás-tömb síklapjára, élére, tömegsúlyára:   rabbá lesz mágnes-tömeggel. Az asszonyt is aki alszik, vagy nem alszik, vagy még alszik,   nyög, köhécsel, sóhajt, ásit, vagy alszik még, vagy nem alszik, nem is alszik, pedig alszik:   rántja, szívja a lét-másik! Mint szemérme minden gondját: kék szeméig takaróját   fölhúzva fekszik az ágyban. Szikkadtan néz, nem is alszik, szárazon néz, pedig alszik.   Fekszik, mint az elmúlásban. Hátamon két parázsgolyó, két tűzcsöpp, két villám-dió,   két hüvelykujj vakság-csöndből: a lapockák alá nyomva, a szivemig befúródva!   Lándzsahegyek félelemből! Ülök, néha hátranézek. Sorson-szólít az igézet.   Nézem a betakart testet: fehér homloka kilátszik viasz-félholddal virágzik,   halánték-pénzén ér lüktet. Már mindíg mindent megköszön! Ha kis szivének ütközöm,   kezébe poharat adok. Azt hogy lehet: megköszöni, ahogy a kenyeret eszi,   ahogy nem-léte fölragyog. Hogyha eszik: megköszöni! Hogyha iszik: megköszöni!   Ha lefekszik: megköszöni! Ha fölébred: megköszöni! Hogyha fürdött: megköszöni!   Riadalmát megköszöni! Hogyha szappant kap, virágot, kristályvizet, egy pohár bort,   könyvet, kesztyűt, bugyit, inget, ezüst-kristály kupa whiskyt, ami beleket megtisztít.   Már megköszön mindíg mindent! Ha kiül a kerti fényre, fehér vas-horgolás székre,   s elhiszi, hogy nem is szenved, s ölében fehér puli-fej, mint óriás dália-fej.   Megköszön már mindíg mindent! Lemezes fehér szőrök közt, loboncos fehér habok közt   kapar fehér keze lágyan. Ül az izzás-nyárutóban, mint arany-üveghintóban:   halál üveg-dobozában. Ha tapogatva, forogva, tántorogva és morogva   taxiba ül, s szemüvege cukor-ostyája világít, s tudja: suhan egy világnyit,   mint foton hullám-tömege. Fejjel előre becsúszik, vaksága lánggal búcsúzik,   szeme méh-árny emlékezet. Mint aki a létre kúszik: anyjából fejjel kicsúszik   mint aki épp most született. S fehér szemüveg-ostyája, mint szemcellák fehér hája   szitakötő fény-lomb fején: fehér festékkel bekenték a többezer látó-szemcsét,   s jég-bőr a parázs-gesztenyén. A csiszolt ásvány-szív szemet, a kálcedon-rózsa fejet   jéghártya-fehér borítja, jégben a tűz-ostya pontok, mint halpikkely szita-dombok,   mint hal-rajzás jégbe fagyva. Orrnyergén fény árnya lebzsel cukor-korong szemüveggel,   így mereng a suhanásban. Szem sejt-golyók kút-ásványa liliom-sátor látása   gömb-súly alatt: darázs-agyban. Alszik az asszony az ágyban, fekszik selyemharisnyában,   alsó-szemhéjig takarva. Mint kis kupac drót, léc, deszka, testét kúszán vonalazva.   Kis bárányfelhő, kúp szalma. Könnyű nádkéve, szöcske-gond, rozsdaszív-füst deres nádbojt,   apró jeges szénakazal. Léc-halmaz csont-szövetsége sárga szalma-csövessége   száraz jeget nyárrá aszal. Ráhorpad a gyapjú fénye sovány könnyű kis testére,   mint éj a falu-házakra, mint a gyíkbőr-foszlány-sátor: a tűz-pikkely tejút-fátyol   tetőkre, templomtornyokra. Mint a hold-nyál fű-mezőre, faluvégi temetőre,   Kálvária Krisztusára, latrok kő-comb-izmaira, karjára, kő-fogaira,   Jézus behorpadt hasára. Nyög, köhécsel, sóhajt, szuszog, lassan szive fölé forog,   szöglet, csúcs a szőrt kinyomja. Horkant, horkol, szipog, remeg, cuppog, mint álmában gyerek   mikor hüvelykujját szopja. Azt mondta: életkorábban, még az asszony-ifjúságban   egyszer sikítani kezdett, és nem bírta abbahagyni, mint akit részegen csalni   késsel a szegénység kezdett! Én erre már nem emlékszem, pedig volt a sikoly részem,   az az abbahagyhatatlan! Hiszen részeg röfögéssel mászott a férfi a késsel   négykézláb csipke-latyakban. Orrából sárbuborékok, szájából nagy sárhólyagok   fújódtak ki hártyabőrrel. Kezében kés, aktatáska, verte ősz kristálykorbácsa:   sárkesztyűvel, föld-cipővel. S az Isten-szívig kitátott szájból ős-kristályszilánkok   nőttek, szálkás kristály-szirtek, s az űr-tömbbe nőtt a jaj-fa kristály-szilánk sikoly-lombja   kristály-terpedt jaj-tenyészet. A sohase-hervadó lomb! Az a sikoly, az a bolond.   Az az abbahagyhatatlan! S ott tenyészik, csüng, szúr, terűl az Istenen kívűl, s belűl   világ-bomlás virradatban. Alkonyodik. Lassan. Csöndben. Kristály-fa zizeg az űrben,   lombja lassan látható lesz. Már nagyobb a fény hiánya, mint a földi dolgok árnya,   árny tódul a fény-selyemhez. Vörös bársony-gyűrődéssel a kék arany-émelyt présel   barna bolyhok gomolyából. Ezüst parafa-függönyök hálójában hab könyörög.   Só izzik vasrojt-dagályból. Zöld moszatok lebeny-lombja ring a feketén bolyongva,   smaragd sík-csúszások ferdén. Narancs-fodros márványtálak, lila-uszonyú űr-tájak   lebegnek a gyász türelmén. Alkony-széles pára-kagyló, rózsa-belsejét pazarló,   nehéz páncél-súllyal terjed. Jön az éjszaka nagy nyájjal, szemen-üt látás-súlyával.   Szerelmet kér, nem kegyelmet. Varangy szikrázik ugrálva, fényrög gyerekkor-tűz háta,   a zöldnyirkos, penészpuha. Gyíkhas gyémánt-csillogása az éj pikkelyborítása.   Fény-szünetekben árny-moha. Fény-vonal egy bogár körmén. Ím, így történik a törvény!   Így kell tudnom az egészet! Összerakódva dologból, erőből és alkalomból   az egészben ami részlet. Már kevesebb a fény súlya, szétritkul a molekula   a tág ragyogás-csomókban. Kisebb a szilánk-szövetség, nagyobb a szita-sejtesség   a szétcsorgó árny-súlyokban. Már a mindenség kilátszik önmagából, ahogy játszik   szikra-rácsa tágan mélyűl. Lüktetve terjed a boldog halhatatlan gyémántpontok   köde, mélyebb űrbe szédűl. Önmagából önmagával kilátszik lét-anyagával,   fátyla egyre befelébb hull. Tódul a rengeteg-kevés űrtág gyémánt-tülekedés,   a ritka ritkábbra ritkul. A végtelen golyó-fátyol kilobogva önmagából   mélyebb terek felé lobban. Pislog halandóság-hajjal a mindenség-láz parázs-raj.   Párzik, szül és nő titokban. Hunyorog, elalszik, kigyúl, a szita-éj kidomborúl,   az örök szitakötőszem: látó-pont gömb-rengetege a tűzözön látó-pete   dől szemembe. Ez a részem! Ím: ő örök tulajdonom, költő-jogom ember-jogon!   Sors-utam sors-iránya ő! Nézem ahogy Isten-erjedt gyémánt-röge fölém-dülled,   testével az űrt kitöltő. S mögöttem egy asszony alszik, vagy csak hallgat, nem is alszik.   Szive: világegyetem-súly. Vére húsomba temetve, mint űrbe gyémánt-este.   Innen a halálon és túl!