A megőrzött meztelen test^*

Csak gyermekkoromban láttam meztelenűl, azóta se láttam!   Most egy guruló-ágy vászonteknőjében fekve   zöld vászonlepellel emlőkig takarva aludt, könnyű pala-szobor este, szivacslávakőhab dombmező-egyedűl zöld vászon-magányban.   Küllős gumikerék a vissza-út. A halálból vissza, vissza a halálba könnyű toló-ágyon.   Csuklós gumikerék puhán nyikorogva hozta.   Fehér válla, fehér karjai holdsütött kövek. Szája ráncok süppedt csokra, arca tollbordázat-szálkaselyem-hárfa, szemein az álom:   kék lisztbogáron zöld mohakövek. Torkig-omló szája hangyász-leső csapda: halál-homoktölcsér.   A selyemgyöngy-homok púp-kör tölcsérnyak tövében   horog-csipeszekig merülve a hangyász ránca, ahogy én lestem őt régen, guruljon a hangya hártya-örvényt csapva, selyem-görgő páncél:   a homokba-bújt liszt-kútba rántja. Szája ráncfüst-felhő csáphajjal bizsergő omló virágállat,   ezer vonal, vágás, vályú, léc, csatorna fodra,   mocorog, hullámzik, örvénylik, tarajlik lágyan, mint fekete cérna-szoknya az ínyekre bomló kévésen hömpölygő bőr-ránc-harang bánat:   állatvirág tengeralj-homályban. A meztelen vállak, a meztelen karok, a meztelen emlők!   Kis vászon-szemüveg, kis vászon-puttonyok nélkül.   A vállakon puttony-iga-árnyak szeplős nyárból. Hátbőre hínárral kékül. Hónaljai sárga állat-hajcsillagok. Nézem, én a felnőtt:   csecsszopóként vakon a hiányból. Ahogy Jézus feküdt szűz anyja ölében, úgy emeltem én őt,   meleg szalmaszobrot, karjaimmal fehér ágyba.   Szép szeméremtestén zöld pálmalevél a vászon, melle pettyes selyempálma, sziklán aszalódott medúza ősfényben. Mint kis fehér-felhőt   emeltem föl súlyom és halálom. Csak most Ő a Jézus, én vagyok az asszony, én vagyok az anyja!   Bütykös, gyíkkarmú zöld lába hengerkaktusz ága.   Ez most a megváltás-csere, élet-halál-csere. Asszony: Megváltás Talánya! Isten-súly emberhúst világgal roskasszon! Nyaka, térd-hónalja   karomban: űröm gyémánt-tömege. S lemerűlt zöld arcán árny-üszök gomolygott a bőrbe beszőve,   pezsgett feketén és szálkásan zsibongott álma,   mintha ezer fehér halcsontváz zuhanna lombbá, tányér halgerinc, halszálka, pont és bőrlemezke kása-dombvidék volt szemhéja, nyak-ősze.   Így győzött ki nem lett hatalommá! S csókoltam a kezét, homlokát, szemhéját, meztelen vállait.   Puha csókjaimmal a behorpadt szájat ettem.   Fiú-csókjaimmal etettem az álom-asszonyt. Vele újra megszülettem. S száján a csönd hínárbojtja cérnák bolyongtak valamit:   halandóért elmúlás virrasszon. Szép volt, mint nádkéve, mint leégett tarló test-meztelensége!   Májfolt, petty, bőrszeplő, kapilláris-felhő bolyha,   lencse, ércsomócska, páfránylomb-sistergés bőrben, kék sustorgás márvány-gondja. A húsban kagylósan szétszórva pazarló arany-ostyák éje:   virágállat-tenyészet víz-völgyben. Ilyen szépnek én még őt sohase láttam, ilyen gyönyörűnek!   Test-meztelen alkony, szivárványkő-este bánat,   vak fájdalom-ásvány, reszkető víz-márvány serleg. Szép volt, mint öreg vasárnap, ha nem részeg a férj, nincs bolond a házban, nincs kése a bűnnek,   ha nem hazudsz, s bottal meg nem vernek. Csigaház-ujjvégű kezei az ágyon lágyan zsiborogtak.   Mint csigahéj-kürtszáj mészpáncélhártyája fodros,   mész-eres, domb-bordás, mész-vályús, mész-léces körmök. Csak a semmi, amit fogdos, babrál fehér vászon-gyűrődés-virágon. Verejtékpont-salak   hamuz hajbőrt, gyémántoz nyak-gödröt. Szemét kinyitotta, kék homállyal nézett, mint kék krétatojás.   Esőkék szemében a fekete üst, korom-kehely   a szemtest-üregbe, a szilárd szemvízbe ásva kis látás-sír szilánk-kehely. Mint a túlvilágról most vissza-igézett élő csodálkozás   nézett a halálnak magyarázva. S a fehér párnák közt feketén tátongó bőrbárkába nyúlva   fehér műfogsorát, porcelánpatkót a szolga   kiemelte és a paplant tél-arcára húzva kopasz szájába benyomta, fehérrel patkolta lilán kitarajló ínyhátát kisujja:   lila sziszegéstől így búcsúzva. Lila íny-patkóit zománccal patkolta, fehér koszorúval!   S foggal mosolygott már, fehér babérkoszorúval,   szájában glóriák izzó babszem-koronája. Fölmerűlt a süppedt sóhaj, fekete cérnabojt-csengővé nőtt csókja mikor vissza-csókkal   bozsgott viaszrózsa-csápdomb szája. És ujjára húztam karikagyűrűjét! Mintha eljegyezném!   Az elvékonyodott gyíkszem-sárga kötés-pántot.   Barna gyűrűsujja fehér bőrgyűrű-árnyára. Nyakára az aranyláncot, mint kisebb űr nagyobb űr csillagköd-fényét az örök-tény estén.   Két Mindenség néz most két Halálra. S piheg, mint a gyík, kék száját nyalogatja a gyöngypikkely-kúptoll,   mellső lábhónalja sárga gyöngyvászonnal lüktet:   ül a hidegvérű idő aranysziklán zölden. Állat-repkényháló-zöldet gondol sziveinkre Óriás-Múlt gondja, hódít irgalomból:   csontvázakká gyűlölne a földben. S lenne újra dagadt Föld-Ura Szivárvány, behemót, nyers, lomha   hús-sziklák páncélos nyüzsgése, takony-lomb rengés,   taréjos kaktuszok szirt-állat magánya béke. Tojást-tojó szikla-nyögés, párzó, viaskodó Ember-Nincs Van-Sárkány állat-atombomba.   Lét: aminek nincs emberisége. Lét: aminek nincsen ember-szívverése! Csak Sárkány-bizalma.   Magány-gúlák tonna-szive dobbanása börtön,   páfrány-ligetekben legelésző tudat-csöndek. Meztelen tested úgy őrzöm, mint a világ-sorsot világ-sorssal égve! Szivem Kis Hatalma:   anyja vagy az ember-után csöndnek!