Alauda arvensis*

Száműzve megint. Száműzve abból amit meg sose kaptam, de magamnak megszereztem, amit a történelemből
meghódítottam magamnak, hisz tulajdonomúl jogszerint enyém, akár a halandóság, száműzve megint, hisz jogszerint
enyém, akár a testem, jogommal enyém akár a testi valóság, akár a földművesé a föld, hisz azt mondtuk: azé aki
megműveli, s nem azé aki gőgösen birtokolja. Száműzve megint a földről, ami enyém, száműzve megint, mert úgy hiszem
ahogy hiszem, mert gyűlölik amit én szeretek, s amit szeretek attól megvonják jogom. Mint amikor bűntelenűl elzavarnak
hazádból, vár a marhavagon a vasútállomáson, a vörös, vasrácsos, bánat-szállító deszkadoboz az olajos fényszalag sineken,
ez a táj a tiéd is, dehát elveszik tőled a szerelmet a nem-bűntelenebbek. Mint a kitelepítéskor. Aranyrózsás bíbor
ágyterítővel lekötött ruháskosáron ült anyám, apám sírva ült a konyhaszéken, a szomszédok már a malacot, libákat, tyúkokat,
kakast vitték. Száműzve megint. Apám a konyhaszéken fehér ingben, fekete kalapban. Aztán mégiscsak ittmaradtunk.
Száműzve megint, mert ki akarnak lökdösni hitemből, mint kiosztott földjéről cseléddé zavarják vissza a parasztot, kizavarják az
összetett egyszerű történelemből, legyen a kiszúrt-szemű bivalyok vezetője megint hajnali tarlón, legyen a kiszúrt-szemű égbolt
fekete szempillája alatt tántorgó zsibbadt türelmes a lomha fekete ringó szuszogásban. Száműzve megint. Ülök a merengés
bíborzöld dombföldjén, a zöldcsíkos, bíborvályús, arannyal-vonalazott lóhere-dombon, mint gyerekkoromban, mikor már
csak a magány maradt enyém, mikor már csak a magány maradt, a bűn után, a kés után, a balta után, s feküdtem a puha
parázsú fekete-lepedő zöld búzadombon, a búzaföld közötti száraz kocsiút mellett hanyatt a bűnzöld fűbuckák éles, keserű
kaktusz-szigetén, a zöld sündisznó-kupac sírdombon, s rozsdapettyes, vérpettyes, rózsapettyes szőke szöcske surrogott
szívalakú szőke szárnypehely-lobbanással, csuklós combrugó-páncélos lőcslökéssel, a repülő lóhere, pelyhes lóhere-hattyú,
a bajszos aranyfüst lóhere-zizegésdugattyú, s a kocsikeréknyom páros vályúi, mint fényes, irizáló vas-csatornák, s a megszáradt
sár szivárványos szirmai, kagylói, pikkelyei, forgácsai közt katicabogár mászott, hangya, virágpoloska, ahogy egy vércsöpp
gurul, rugós vasmorzsa-golyóláncot fúj a szél, ahogy a barna tobozpikkely pajzsot mond önmagával, szívmag-háttövűt.
És tépő fájás a mellkasomban, ízelt vascsipke-kesztyűkkel tépdes szivem körűl a szorongás-lombban a bánat és a
társadalmi magány, s a fájdalom izzó drótcsontvázai húsomba nyomva és csontvázamba húzva, mintha zengő ragacsos
áram folyna, zizegve csorogna a csontvelő-állományban, s koponyámban szitás és rácsmező-legyezőbélésű fájdalom-
gömbök vékony drótaranyból egymásban befelé kicsinyűlve, s agyvelőmben sercegő drótgömbváz villanyhalak, mint
villanykörte hólyagcsöpp belsejében sugárküllőkön fémszálhengergyűrűs izzó félkosár, félig-elfújt gyermekláncfű-
pehelylabda izzásaranyból, s az ébredés megint oly nehéz, mint kertben-talált rozsdás kés piros gyermektenyérben, s a
csorba késpengén vörös gombafejek, lemezküllő esernyőbelsejű rozsdahólyagok, sárga parafagombok vashabrothadásból,
s úgy hurcolom húsomat, szivemet, csontvázamat, mint vállamra-dobott cementes-zsákot, vállamra emelt óriás
követ kiskamaszkoromban, mikor napszámos voltam a kőműveseknél. Jaj, mikor törik el a szív és mikor hasad szét
az igézet szilánkos darabokra, szétdőlve szálkás hasábjaival a világegyetemben, ahogy hínáros, békanyálas vízben
lágyan küllősen szétdőlve, oldalt-hajolva sűllyednek lassan a márvány-deszkalapok, nyálzó égitest-lombokat
sodorva hólyagosan, csillagzó zöld nyál-lombot taszítva örvényesen maguk alá? Jaj, mikor törik ketté a szív,
mint kiszáradt zöldpettyes madártojás, mikor hasad szét az igézet suhogó, dörgő márvány-lapokra, mint az Istent
tartó sárga vályús márványoszlopok, mikor hull a zöld erjedés piros lomblevele fehér csontvázzal fehéren, mint
vörös-érsöprűs márvány-pihetoll, mikor a márványtoll fehér fosztogatása, mikor a márvány-madarak lefejezése,
mintha barna szálrosta farönkön kopasznyakú tyúk fejét baltával levágják, s röpűl a sárga-szemhéjas,
sárga-bőrszakállas, sárga-taréjos, sárga csigaház-fülű, sárga-csőrű pihés fej, mint pirosan-füstölgő drótháló-
sisakos pezsgős-dugó, s a sárga-bőrös, sárga-gégés nyakcsonk szétlövellő vére, ahogy a zellergumó zöld
lombja fényes csipkékkel terped őszi bársony bíborhamvadásban. És mikor lesz a fénynek száraz hamvadása most?
A bánat iszonyhullása, széttóduló pernye, a vér csomósodása, a halottak végtelen kiáltozása, tigris-hörgés sárga
darázs-rácsa, a halottak kukacos, férges föltámadása, hullaszerelem, űrsavó a tér lehetetlen szivében, véres sárga
vizenyő-gyülemlés az áhitat hulla-szívkamráiban? És mikor lesz a teljes erdőirtás fejszével, gépfűrésszel,
a mozgó, recés fémnyelv-sikolyokkal, hold-alakú hengerfűrész-tollal, amit kétoldalon sorsom favágói húznak?
Mereng magányomban a pokol-vesztes ítélet, mereng magányom zöld palasátrai alatt az éden-nyertes ének, mint
zöld erdő laposan sziszegve és zizegve tömörlő, zuhogva csipkésen tarajló és fényes ropogással hömpölygő
lombjai alatt fehérpettyes, fehér vászonszív ivarszervszigetű barna őz, karcsú fejében vastag érfutamok
a szőr alatt a párás, nedves fekete orrlikakig, szempillás barna nagy szeme pupillátlan kiálló barna
fényhólyag a zöldmagánytűz erdőtársulásban, s aranyszilánkok, aranytollak, csipke-metszés aranyomlás-
holdak testén és teste körűl a zöldszáraz virágfüvön, s a gombafű, mint pettyes csigabigák parafafelhő-
halmaza s a merengésen szilánkos árny-levelek, terpedt árnyrezgés levél-lepedők lilakék lemez-lebegésben.
Száműzve megint. Ülök a zöld magányon. Ülök a virágzáson. Ülök az elmúláson. S fehér szorongás-rácson áll
szivemben, irgalmas köd-parázson az okos mindenség, a hibbant nemlét s a vaspáncél-itélet, mint Hamlet
szellem-apja, a páncélruhás szellem-akarat a fénynárcisz csillagéjszakában s vas-sisakja csukott vas-
szemhéjai alól fehér gőz szívárog, s fehér gőz gomolyog az orrvédő vascsőr sas-orrlikaiból, s a vasrostély
sötét arc-kapu nehéz sötét fugáiból fehér gőz göngyölög fátylasan, foszlányosan lobogva, mintha égő
kályha-belsejű vasrinocérosz-ember füstölne kétlábra állva az űrben, sas-arcú vascső-kereszt.
Megváltó Páncél-rinocérosz, páncéllemezekből forrasztott és kovácsolt orrszarvú-állat emberisten.
Száműzve megint. Ülök a zöld merengés rózsaszín dombmezőjén, köröttem, oldalt, lágy hullásban alattam és puhán, tompán
púpozódva mögöttem bíborfehér, bíborzöld, fehérbíbor, zöldbíbor csíkozású és vonalazású vetés-lepedők, dombba domb
olvad, völgybe völgy merűl, egymásba hullámmal folyva és csorogva völgy, domb, lanyha púp-áradás, bomló, súllyal
lefelé csúszó könnyű lapály, egymásba-tolva, egymásból torlódva kifolyva síkmeredek hengerhullámfelületek,
s csokros zöld fésűsorok, zöldpenge uszonytaréj sövényvonalak, egymásnak dőlt zöld lóhátak, egymásra-hajló
zöld lónyakak, egymásra dobott hatalmas zöld halak oldalt, háttal, hassal, ezüst szitaráccsal, fehér bőrparázzsal
s zöldbíbor vályúk, vonalak, sövénysugarak, sövény-fésűlécek csíkozzák be a dombokat, hónaljakat, hajlatokat,
völgyeket, lapályokat, dombmagasokat, lapos örvényű dombtető-kúpokat, bíborfehér, bíborzöld sávok, vonalak,
zöldbíbor hullámegyenesek, fehérbíbor vonalhullámok, zöld pántok, bíbor csíkfutások hólyagzó lepedőhulláma a föld.
Lent a zöld, fönt a kék. A sűrűbb s a hígabb anyag-mennyiség. Fönt nagy tömött, duzzadt cihák legelnek, s a kék
hiányban árnyfoltos bamba gőzhab vándorol torlódva súlyosan és csordafehéren, felhőárny felhőárnyat lökdös
barnán, mint torlódva vonuló bivalyok, ökrök, tehenek a háborúban, parázsló szivacsok, nyers taplók nedves és
puha halmazaiból, ezüstös kéreglemez-vályúk, gyöngyházcsatornák parafalegyező alsó-ajkaiból fölfújt hólyagzó
lapályok csúsznak ki izzadtan, holddal megcsomózva, s a hold, mint fehér sűrű cérnaküllős cérnagomb,
ezüst alumíniumkarikára hurkolt cérnaküllő-kerék, cérnacsillag-köldökű cérnarács-cérnapénz, fehér hímző-
gyűrű, űrben-függő fehér szövőszék, sárga gipszrózsa egy meztelen kék zománc-asszony kék kezében.
És káprázat, magasság, olvadt sugármezők, iszapossá alvadt fénysűllyedések, gyöngyház-beomlás, gyöngyfüst-
süppedés, gyöngykéreg kagylóhéjbelső rózsazománca sárgán, sugárhő kékhab aszalék, olyan kék, olyan fehér,
hogy már lila, hogy már fekete a torlódó tömény sugárkristály magasság, az összegyűjtött homályos opálos fénymennyiség.
S fölöttem, fönt, fönt, fönt a gőzkagylókkal teleszórt kékaszály opálköd-magasban pacsirta énekel. Mezei pacsirta.
Fönt, fönt, fönt, a kagylófelhőkkel telenőtt óceánfenék opálmagasban lüktető pici fekete pont, éneklő pici atommáglya,
atombomlás-hő énekpont, biológiai atomhő-zene, biológiai csillagzene, gyönyörű robbanómotor szívhúsból,
szívfalakból, szíverekből, szívbillentyűkből tollas kristálycsengő, a sajgó űropál csengő szempillaverése.
Alauda arvensis! Mezei pacsirta! Skylark! Feldlerche! Alouette des champs! Alauda montana! Alauda
cantarella! Alauda crassirostris! Alauda albigularis! Alauda tenuirostris! Alauda minor! Alauda arvensis
cantarella! Rokona az erdei pacsirtának, az Alouette lulunak, az Alauda cristatellának, Galerita musicának!
Ó, Alauda arvensis! Mezei pacsirta! Lüktető fekete pont, éneklő pici húsból-épített atommáglya, égi sejtszövedék-
csengő, boldog, együgyű létatomokból épűlt nemiség-madárzene, szikrázik éneked, mintha tűvel megszúrt
nyaki véna, vagy ágyékvéna, vagy könyökhajlat-véna vérzene, a kékolvadás magashomály vércsöppje vagy!
Mezei pacsirta! Alauda arvensis! Jajgató boldog rózsahegedű hús-szövetből, csontszövetből, vérszövetből, nyirokszövetből,
tollszövetből, te énekké-szőtt dübörgő, dörgő kicsiny atomtársulás, lila aszálygyémánt halandó örök szívverése!
Síp, oboa, klarinét, fuvola, furulya, hegedű, csengő, cimbalom csöpp végtelen máglya-szövedéke bíbor mirigykürt torkodban
Alauda arvensis, Mezei pacsirta! Boldog orgonafújtató és boldog orgona együtt, lebegő eleven társulása, énekből rakott magas
messzi tűz, a kobaltkék semmire hímzett énekláz-virág sugárzástartomány, forró lobogó láz-kereszt lebegés-kastély a zöld
homályos hígmagas sugárkék gyémántpokol ujjhegyén, elfoszló sugárpont, test-nélküli eleven ének, láztest fekete csillagrezgése,
aki összecsukott szárnyakkal a zöld vetésbe zuhansz, mint pici boldog hím-atombomba, a költési időszak nőstény-tojó hite,
küldetés-atombomba megváltás-végzete madárhím, aztán surrogva, sárga légcsavarként laposan fölfele pörögve
pörgéstornyot pörgéstoronyra sziszegve csavarva és emelve tág s egyre szűkebb csavarvonalban szállsz énekelve fölfelé, föl,
föl, föl, a láthatatlanság kékizzás foszlás-küszöbéig, lebegés-csavarvonalakból egyre szűkebbre gyűrűzött, fekete
énekponttal csúcshegyű énekvonal-spirálkúpot tekersz fölrepülésed gyűrű-emeleteivel a csöndiszap opáltűz levegőbe,
míg eltűnsz a viaszos sugársűrűség olvadt kék derengés-lemezeiben, s csak az ének, csak éneked csorog arany
jaj-omlás szív-szúrással, mint összetört gyémánt morzsái, szilánkjai, pelyhei, rögei, súlyai, csomói csengve,
csilingelve, szikrázva, pörögve, zuhanva, folyva a rácsos levegő-tölcsérben lefelé szivemig, mintha keményített fehér
cérnarácsokból és cérnagyűrűkből horgolt óriás tölcsérben folyna lefelé és befelé gyűrűsen omolva és örvényesen
csorogva a szilárd, sűrű, nehéz tiszta fény, csilingelő és csengő csillagzúzalék, láng-aszalék, homályos habzó
tűzpatak. „Hossza 15,5–19, szárnya 9,8–12, farka 6,7–8, csőre 1–1,3, csüdje 2,1–2,3 cm között változik.”
„A csüd hátsó részének (planta tarsi) pajzsolt külseje.” „Az orrlikakat tollsörték fedik.” „A szárny hegyes és hosszú;
az elsőrendű evezők száma 10.” „Járásuk könnyed, gyors futás.” „Fészküket a földre építik s rendesen 4–6
fehéres, sárgás, lilás, vagy szürke alapszínű, sötét foltokkal sűrűn permetezett tojást raknak.” „Barna hátoldala sötét
sávozású, testalja sárgásfehér, mellén sötét hosszanti sávok sorakoznak.” „A szélső farktollak fehérek. Hosszú hegyes szárnyának
hátsó éle röptében fehéresnek látszik. Rövid bóbitáját gyakran fölmereszti. Énekelve emelkedik a levegőbe, s a magasban
függögetve lebeg, úgy folytatja énekét.” Alauda arvensis! Mezei pacsirta! Itt ülök zöld magányom tompa és hullámzó
dombmagasán, mint a tavasz domborzat-hőtérképén, számítógép-térképrajzán, bíbor vonalak, zöld sávok, zöldbíbor csíkozások, bíborzöld
vonalhullámok dülledt és apályos, horpadt, homorú és fölfelé örvénydomború lepedőhalmazai köröttem, a bíbor, a zöld,
a föld taréjos, tüskés, uszonyos hólyagszigetei és merülés-árnyai tavaszi bánat-talaján ülök, s le-nem-győzött szivem
hangos verését kézujjhegyeimben, lábujjhegyeimben hallom, s le-nem-győzött szivem kemény hangütését szemgolyóimban
hallom, lábkörmeimben és kézkörmeimben, száműzve megint, s te énekelsz fölöttem kékarany márványfolyadékban
lebegő sugárpont, pontköteg messzi tollkereszt-magasság, függőleges ének-folyosón, függőleges ének-csőben, függőleges ének-
kútban szállva hullámzó spirálkúppal fölfelé, egyre följebb, föl, föl, föl, föl, mint fehér cérnán fölhúzott fekete gomb, mint csigás
rézdróton fölfelé-húzott ének-sziget, mintha barna-kéregrepedés sziklaszakadékból húznak föl fekete zeneszerkezet-pókot
sárga selyemszálon, aranyhoroggal vízből repülő szárnyas szivárványhalat, lepkeszárnyú vizi gyémántbogarat, most szememmel
hallok, ujjaimmal hallok, szemgolyóimban dobhártyák a pupillák, ujjhegyeimen dobhártyák a domború piros bőrlécpajzsok, egyszerre
hallom szivem, s éneked, egyszerre hallom önmagam s hallak tégedet Alauda arvensis, Mezei pacsirta, hisz nem is
te vagy, aki ott lebegsz az olvadt lila kristályviasz magasban éneklő foszláspont, lebegő, merülő, sűllyedő, emelkedő hím
ének-kereszt, madárhím énekes toll-kereszt, a levegőmagasság kék toronycsúcsának zene-keresztje, Alauda arvensis,
Mezei pacsirta, én szállok ott fönt az ásványos könnyűhíg viaszmagasban Alauda arvensis, Mezei pacsirta, világének
hím szerelem-madár, lágy sűrű hullámhurkokkal, föl, föl, föl, egyre följebb csavarodva, kiszakítva szivemet a Földgolyó
szigorú vonzástömegéből, iszonyat-mágneskötegéből, egyre sűrűbb hullámcsavarokkal emelve ének-testemet, a Földtől-
megkönnyebbűlt szivet, előbb a habviasz-fehérsötétbe, aztán a torlódó lilakékbe, aztán az űrfényes csillagfeketébe,
föl, föl, föl a csillagok közé, énekelve lebegve és énekelve tolva egyre följebb és egyre mélyebb tér-üreseibe
halálos ének-szivemet, foszló és párás csillagszigetek közt egyre mélyebb csillagszigetek űrdobozaiba emelve testem
énektűz-keresztjét, ahogy Istenben száll föl, föl, föl, egyre följebb, a lényeg-fosztott űr üres irgalmában a jaj,
mert nincs már fönt, lent, oldalt, alúl és fölűl, nincs már kitüntetett irány, csak a jaj van, a jaj, a jaj, a jaj, a jaj,
az Alauda arvensis-jaj, a Mezei pacsirta-jaj, a Mezei pacsirta-jaj, az Alauda arvensis-jaj, a jaj-átok, jaj-öröm, jaj-virág,
a jaj, a jaj, a jajvágy, szerelem-vágy, a vágy, hogy szabálya oldja magányát, ahogy Istenben száll föl, föl, föl,
egyre följebb, a beláthatatlan mély és beláthatatlan tág mindenség-semmitoronyban hullámhurokgyűrűzéssel, sűrű
éneklő hullámcsavarodással, egyre mélyebben magasabban a foszlányos, terpedő magány-irányban a lét alól fölzuhant
emberszív-aranycsengő, Alauda arvensis, Mezei pacsirta, Mezei pacsirta, Alauda arvensis, Mezei pacsirta,
Alauda arvensis, míg madár-szívbénulásban, ének-szívbénulásban az Isten-alja szívkamra-sötétbe lezuhanok.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]