| Izzó zöld parázspénz a kutya éji szemében, függőleges izzó zöld pázsitpénz a kutya éji szemében, mind a két |
| szemében, ahogy előttem áll a havas lámpafényben, a szemhólyagszélig tágúlt pupilla-tényben izzó zöld parázs-ostyák, |
| fölizzó zöld parázs-pogácsák a kutya éji szemében, a pázsitpénz zöld sűrű szemcserácsa arany szűrőkkel ragyog, éllel |
| elbillen, forog, ahogy csavarja, elhasítja egy keskeny árny-dolog, már csak zöld parázs-reszelő, zöld pázsit-szalag, pénz-éle |
| rece-ív, ahogy ferdén rázuhan a szorgos, szigorú villanylámpafény, az áhítat-tömény, ahogy ráomlik égve a folyékony, |
| hideg, sárga foton-kéve. S a hó fölötti kemény téli telehold nehéz fényhúsában ázva merednek a fák a fehér árny-sugárra, |
| derengve szűköl a szűk fehér rühesség, mint tubusból kinyomott sárga festék rücskös holdnapfény a havas faágakon, a téli |
| telehold a hóizzás-fényhaszon, a havas háztetők fénylő sárgával bekenve, mintha ágaskodó gyík-csoport lenne folyékony |
| arannyal bekenve, s lehajlik, mint fehér toll-legyező kupola a havas faág a havas föld felé, fehér növényi toll-hamvadása |
| most nem az emberé, lehajlik fehéren a görnyedt lét-alkalom, amit a semmi súlya nyom, s szálkásra, görbére hasít a szilárdan |
| moccanatlanúl rázuhanó aranyhalom. A fénysemmi halmaz-arany, aminek fény-minden világűr-súlya van. Némán, |
| behavazottan alszik a madár a havas faágak közt, a hókehely bokorban, havas szemhéja mozog merev szemgolyóin, szőrös |
| szemhéjjal hunyorog, mint behavazott csillag, forró szárnyhónaljában a tollpihék forró szilánkpelyhei között csőrös feje, |
| mint anyaméhben a magzat alszik önmagába temetve, fényes farokesernyőjén szikrázó csillagfátyol-vászonablak, mágneses |
| holdéji verőfény. A madár csöpp szivében lehalkítva ragyog az atomtűz, félig fölhúzva az atom-máglya-tokban a pontos |
| grafit-rudak, halkra csitítva a nukleáris bomlás égés-üteme, szerkezet-hőzátony a termonukleáris hiszékeny |
| szupernóva-hőben, higgadt a madárhő-égés a madárszív-időben, a mindenség csöpp szerves anyagában, apró titkos |
| anyag-szervében. A madár: az egyik Éden, a sárga téli telehold a másik, a hó a harmadik. Az én szivem nincs tüzében |
| lefosztva. Az én szivem nincs téllel lefokozva. Az én szivem nincs hőráccsal megosztva, hűtő-oszlopok égést-fékező |
| dugattyú-fürtjével boldog szívhő-ragályom nem osztozik. Égek grafit-fék hőt-közömbösítő rúd-kévéje |
| nélkül, elmúlás-hajnalig. Halál-holnapig. Az én szivemet nem csitítja hőgát, semmiféle anyag, anyag-korlát, |
| az én szivem nem gubbaszt téli ágon, havas ágon holdban kuporogva, havas ágon és behavazottan, mintha éppen hóra |
| tojást tojna, tojás-csöndet, fagy-tojást a hóra, hűtött testéből párásan kifújva nagy fényhólyagot, csönd-buborékot. |
| Kint a tél. És idebent az ünnep. Ünnep van. Hát ünnepelek. Csillag-tüzemmel rádlehelek nyolcvan-éves anyám: |
| Andresz Borbála. Vak, vacogó kis csontvázadra fújom én a halál-oldó lángot, csontvázad vékony, finom, ráncos, |
| kék ér-páfrány-földrészes, májfoltos, hipermangán-lencsés húsköpenyére fújom én a halál-űző lángot, ez a |
| halandóság halála, ez a megmaradás hajszálcsövessége, ez az önző iszonyat gyönyörűvad vére. Szerelmes lángom |
| madártollal növi be asszony-magányod, szerelmes táncom a te ünnep-palástod te kicsinyke édes, Mama, nyolcvan |
| éves, özvegység lánya, léthűség könnyű kis embertartománya, a hazugság hiánya, halál ellen-árnya: Andresz Borbála! |
| Az én szivem nem gubbaszt havas ágon, mint havas madár holdban dideregve, az én szivem már győzött a halálon, akkor |
| is ha holnap meghalok. Az én szivemben nincsen téli álom, benne nem a holdas téli éjszaka világít, az én szivemben |
| nincs a holdas téli éjnek fagyott csillag-sikolyokkal teleszurkált gyémánt űr-szaga. Ünnepem vagy sárga holddal- |
| könnycsepp ötmilliárd-éves földi tél-éjszaka. Szól a magnetofon-zene: Johann Strauß téli valcere, |
| An der schönen blauen Donau, Wiener Blut, Geschichten aus dem Wienerwald, Rosen aus dem Süden, |
| s hátadon karom, kezemben kezed, vállamon karod, s úgy forgunk vakon, lassan keringve, mint lassú-lángú páros |
| lassú égitestek, s merev szemüveged, mint egy szitakötő kiálló gyémánt-küldetés szeme, te szédülsz és én majdnem |
| belehalok, így táncolhatnak a halottak a túlvilági bálon, s vállam alatt a viaszmárvány zsúfolt kicsi arc! |
| Így táncolhatnak a semmi kertjében a halottak, terpedő széles semmi-fák alatt, semmi-zsiráfok, semmi-keselyűk között. |
| S emberként néz a sok túlvilági állat, életre-éhes emberszemekkel, az orrszarvú, a viziló, az elefánt, a teve, |
| a zebra, a tigris és a páva, az őz és az oroszlán, a krokodíl, a denevér, a papagáj, a tukán, a szivárvány-sziszegés kolibri. |
| S bután bámúl a papucs-csőrű gólya, mint egy fosszilia-gémeskút, őskőzet-csákány, s egy-lábon állva, fejét |
| szárnya alá hajtva rózsaszín tollkígyó-nyakkal a rózsaflamingó, szárnyát lobbantva kecsesen ásít a fehér íbisz, |
| s mint egy madár-arcú ősi bőrfújtató ősi kovácsnál aranybőr hajó-puttonnyal, aranyhártya támasztó talpcsillagokkal állva |
| böfög a tömör, együgyü pelikán. És semmi-lepkék, és semmi-virágok illatoznak, nárciszok, liliomok illatoznak, mint a Szűz |
| Anya méhe, mint a Szűz-Anya cimpás és rostcsigás szülőedénye, mint a Szűz-Anya placentája, mint a szűz menyasszonyok boldog keresztrefeszítés, boldog |
| lándzsadöfés után, illatoznak vérrel és fehér takonnyal, illatoznak, mint az első szülés, a rózsa, labdarózsa, bazsarózsa, tearózsa, |
| babarózsa, jázmin és jácint, orgona, istenkürt, bodzavirág. Óvatosan ölellek Mama, mint egy virágos ágat, gyöngéden lassan |
| forgatlak és csodállak, így forog együtt az erő és a bánat, egymást ölelve, egymással keringve, egymást karolva, fény-gyűrűláz- |
| surrogásunk egymásra hintve, pedig te rám se nézel, csak valahova messze előre hátra, mint énekkel, zászlóval, csengővel, |
| rezesbandával megtaposott virágszőnyeg-kocsiútra és virágszőnyeg-hídra az ünnep úrnapi kifosztott, Isten-üres, |
| hervadó tölgyfalomb-sátra, s a villanyfény-levegő csupa gyöngyházgombos piros polip-gomolygás, csupa áttetsző |
| tintahal fej-üvegcsokor lövődés, csupa sűllyedő, lebegő, pörögve lágyan bolyongó üvegtakony hidra, valahová máshová |
| nézel, egy másik világba, vagy a túlvilágba, vakon vaksin mosolyogva forogva, s föléd hajlik a csönd árnya sziszegve, mint |
| egy szív-fejű, két tölgyfalevél arctoll-bőrtarajú, fölágaskodó, merev, csiszolt tüzkő-szemű kobra, s merev nagy |
| szemüveged függőlegesen tükrözve villog ráncos csodaszikla homlokod alatt, kicsike, vékony asszony-rom arcodon, |
| mint Holdra-telepített lézer-tükrök, bekeretezett szigorú üvegpallosok szabdalják forgásunk körül küllősen az árnyat |
| és a fényt, árny-küllők, fény-küllők vízszintes kerékforgása táncunk, arany-küllők, kőszén-küllők vízszintes lassú |
| kerékpörgése, mint vízszintesre kifeszített harmatos könnyű pókháló, sokszögletű halálragacs lapos szikrázó, hajnali |
| vonal-vitorla, lassú pörgés-szálakból csévézett rombusz-alakú szoros, zárt cérna-orsó, mint egy függőleges, villogó |
| nagy üvegkoporsó, amibe ketten vagyunk egymást-átölelve beletemetve, mint állva-forgó vastag kristályoszlop fényből és sűrű |
| homályból, roskadt könnyű télből és érett tiszta nyárból összevilágosodott és behomályúlt forgó kristályoszlop, anya s fia |
| kettős néma ember-örvény, ragyogó forgástölcsért gyűrűzve az embermesszi sugárkristály mélyben, a múlt-idő jelen-dobogású öreg |
| szivében, zárt-lengésű könnyű lánchinta-pörgés volt a mi táncunk, ölelő egyhelyben-keringés, bütykös, tyúkszemes, villámzáras, fekete nagy |
| bundás-csizma toporgás, mert minden más cipőben fáj a lábad, hatvan éve fáj, óriás sárga tyúkszemeid, struccok, emuk, nanduk, |
| gnúk-szeme nagy nagyujjbütykeid ragyogva és ropogva fájnak, mint Krisztus húsának hatalmas vas-szögei, amiken legyek, méhek, |
| bögölyök, darazsak zsongnak zsibongva, gyász-szalagokkal karikázva, barnakék bársonyövekkel, arany-álarcokkal, vérfoltos aranyhártya |
| Afrodité halotti maszkokkal és aranypánt-csigarugóval szikrázva és mállva, szemük zöld, kék, piros, vörös, szivárvány-parázs |
| féklámpák a bozsgás szögecses páncélhomlokán, te keringtél velem-csoszogva, én forogtam gyöngén veled-kanyarodva, |
| keringve én húztalak, keringve te vontál feketében fehéren Johann Strauß téli valcerében, forogtál velem könnyedén |
| vakon, hisz szemlencséd helyén csipke-alakú lék-gödör van, kis befelé-kúp üresség-gödör a szemtest rugalmas húsában, |
| s a másik szemedben mész-palás korallcsőbozont idegsorvadás, s látásod, mint a messzi város, amit sárga szalmacsövön át |
| látott Arany János, a szalmacső-gukkeren, a szalmacső végiben a fényhártya körablakon, a fénymembránhártyafalon párologva és remegve áttűnő |
| fekete vaskakas-taréjú fehérláz templomtorony, s délibáb-gulya, délibáb-ménes, fordítva szivárványosan rezegve a puszta |
| sárga mása, az éghabos síkföld okker-ragyogása. És tétova vak szemed fölött az elmúlás tükre szemüveged, s kis |
| szikkadt kontyod göndör fonás-csomag fehéren kilátszó koponyabőrödre sóval-meghintett perecként tapasztva, s homlokod |
| gyűrött, ráncos, összehajtogatott, s kisimított-hajtogatású nyitott könyv, s két vakság-szemgolyód, mint a megfagyott |
| könny, te picike, aprócska, egyedűlvaló, bonyolúlt, egyszerű, gazdag, árva, aki ömagadba vagy bezárva, mert látásod halálába |
| vagy bezárva! Táncol, aki elmenni készűl, mert már mindíg elmenni készűl, az elmúlás majd vele kiegészűl, kering |
| szegényen Johann Strauß valcerében, s a semmire gyorsan fölvázolt rajz lesz a köldök alatt a kemény rost-pajzs, a barna |
| szilárd hónaljfüst, amit annyiszor láttam a hajladozó nagyteknős habsikoly nagymosásban, a szikrázó sáskaszem vese-emlők, |
| a kőszilánk lábujj-körmök, pergament-rózsaszirom kézujjkörmök, s a gyűrt, összevagdosott, zománcosra-tördelt, üveg- |
| repedésesre zúzott, puhagyűrt, kemény ránc-lemez beültetéses sárga viaszmárvány kicsi arc, az összezsugorodott gyermek-ámulat. |
| Ó, Mama! Oly pici lettél, oly könnyű, olyan apró, olyan törékeny, a halállal olyan makacs, az élettel olyan engedékeny, mint |
| az a picinyke aranykontyú fehérporcelán Vénusz-szobor, amit egyszer a kertben a földből kiástam, s nézett rám festett |
| kék szemével, rúzsozott ajkaival, s a csöpp porcelán-emlők bimbói arany-pontok, mint a bogarak léces kitin- |
| szárnyainak pöttyei, pontjai, ahogy feküdt a tenyeremen, mikor nyálammal s ujjhegyemmel dörzsölve a föld-piszkot |
| tört fehér torzó-testéről letöröltem s tenyérvonalaim, tenyérléceim mikrobarázdás völgydombjai közt csillogott fehéren, |
| arany-konttyal, kék szemekkel, piros szájjal, aranytűpont-emlőgombokkal, mintha két aranypénz feküdne fehér |
| asszony-hulla-emlőn, akinek karjait, lábait levágták vállnál, térdbütyöknél: a picinyke fehér porcelán-asszony, |
| a Vénusz-meztelen föld-húsa üzenet. Oly picinyke lettél, olyan apró, olyan könnyű, olyan árva egyedűl-magad |
| márványviasz-sárga, s nem fiad lesz, akit becsap az arcodon egymásra lemezesen torlódó, egymásra ráncokkal |
| forgó viaszos márványhű húsiszap, arcod tószéli sáriszap lemezes, legyezős, ránc-morzsa zománcos szikkadás-sárga |
| magány-állománya, kezeid sárga viaszkesztyűk, amibe belenyomva zöldleveles, indás folyondárszövetek, lilakék tollpihék. |
| És már elkezdődött a csúcsosodás, elkezdődött a kihegyesedés, valahogy hegyes, csúcsos és szögletes lett mosolyod és sárga magányod. |
| És már elkezdődött a beteljesülés, és már indulnál, mennél, pedig itt táncolsz velem Eleven Kicsi Emberi Történelem, |
| könnyű, lágy feketébe-öltözött márványviasz-szobor táncol velem, viaszmárvány súlyos könnyűség, karomban a |
| velem-forgó csillagos ég, a világegyetem végtelen csillagburjánzása karjaimban, a fénnyel bepontozott, fény-ikra |
| örök sötét, s a sötét néma lét-szülő halálba szőtt végtelen csillag-mennyiség, húszmilliárd év lüktető, emberszemnek |
| sárga, látható és láthatatlan, irgalom-hiány, borzongó, hömpölygő égitest-tartománya, fény-születése, fény-halála! |
| Johann Strauß téli valcerére táncolsz velem, s aranyozott szemüveg-lemezeiden arcom bajuszos tükörképe, |
| forgunk, s forog körötted a szobányi lét, mint a kivilágított emberiség, sorsod minden hiánya, hozama, picike |
| Mama, forog veled minden lét és nemlét, forog veled a teljes létezés-árnyék, mint festett körkép legyező-lejtős |
| nagy deszka-korong körűl, mint Feszty Árpád körképe a Ligetben, amit ámúlva néztünk mi kézenfogva ketten |
| gyerekkoromban, a Honfoglalás, a Magyarok Bejövetele, úgy hittük igazi a ló, igazi a tűzparázs, a vitéz, a tehénpásztor, |
| a hét vezér, az egész gyermekvarázs áhítat-csalás honfoglalás, körötted sokszögű körkörös álló lemezlapok szines |
| varázsgyűrűje forog, minden lét, minden állapot, minden jelenés, dolog, minden tegnapi jelen és valóság-történelem, |
| minden igazság, minden hazugság, napszám, gyerekkor, kamaszkislány-vakság, az Ó-magyar Mária-siralom, |
| Jézus Krisztus a boncasztalon, fölboncolt, összevagdosott véres apád a koporsóban, fehér katonaingben, fehér |
| katonagatyában, a havazás Isonzóban, Zita királyné barna bársonyruhában, barna bársonykalapban, Károly király |
| aranyvért-egyenruhában a biai vasútállomáson, ahogy az állomás-misén áldozva térdepelnek aranybojtos arany-vánkoson, |
| mint egy bögöly aranyszita szemén, Horthy Miklós ágyúlövése, a festett Horthy Miklós kép, a kirúzsozott-szájú vágtató |
| idegen lovas-tisztek, kórházi ágyban párnák közt ülő férjed, akinek csípőtől vállig fölvágott hátából úgy álltak |
| ki a fémcsövek, mint hárfás-hullámú orgonasíp-legyező, mint egy hal tüskelegyező hártyauszonya, a hátán, mint |
| Galapagos-szigeti varánuszgyík hatalmas tövislegyező háttaréj-bőrhártyavitorlája, meg a mosóteknő, meg a te-főzted |
| mosószappan, s a kerítés előtt üvöltve habzó irígy kis falusi csőcselék 1956-ban, meg az a bolond kis |
| elmebeteg asszony, a halál adósa skizofrén gyémánt-rózsa, a mániás-depressziós törékeny, kicsi ember-felhő, aki |
| azt hitte: egyszer öregségre felnő, aki nyáj se volt, se pásztor, s rettegett a vérzés-elmaradástól, s a kútba akart ugorni |
| mezitláb, s nagy konyhakéssel szaladt utánad, te meg zokogva futottál: Időtlenség, Betegség-Naptár, forradalom és |
| ellenforradalom, meg a háború, meg az erőszak-rettegés, haldokló legény-fiad fejénél az égő gyertya az éjjeliszekrényen, |
| és Ferenc József Habsburg-sívár bajsza és Joszif Sztálin kegyetlen csontváz-sivatag földrész-bajsza, a tankok a kertben és a szőke |
| Miskin-herceg a disznók között a szaros téli disznóólban, döglött deres lila katonaló, aminek fejszével-levágott combját vállamon vittem, mint Jézus a keresztet, |
| meg mind a három szülés, Hitler Adolf tajtékömlenye a rádióban, a szegénység-megváltás a mesebeli |
| aranydióban, és Rákosi Mátyás arcképe gömbölyűen a táblákon, plakátokon, és mindenféle kölcsön és |
| adósság, a végrehajtó sívár szív-apály, hullám, munka, változás, állandóság, körötted festett körképként |
| suhogva elforog minden megtörtént és elképzelt dolog, csontvázak, halottak, halottas-ágyak, ravatalok, |
| koporsók, temetők, Szűz Mária hét tőrrel átdöfött szivével az ovális hímzett szines faliképen a sugártömb |
| holdesőben aranykeretben, aranyozott fakarika-tojásban, minden angyal és szellem a látomásban, a csillag-viszonyok! |
| Te márvány és viasz gyűrődése, keveredése, hiúság száraz szalmavirág-csokra, te húsarany asszony-apadás, |
| picínyke roppant csúcs, világegyetem-kimagasodás, aki keringsz velem lágyan, csoszogva, fehéren, a hó-kegyelem |
| havas téli télben, Mama, nyolcvan-éves, már távolabb tőlem, s közelebb a Halál Szivéhez, nem hagylak magadra! |
| Most itt táncolok veled nyolcvan évben, keringünk Johann Strauß valcerében, te világegyetem-tengely kristály-rúdja! |
| Majd letáncolok én veled a földbe, két karommal pörgetve emelve téged, kis emberiség-nagy, mindenséganya-asszonyalak. |
| Majd körülnézek odalent a földben, föld-ágyadat megvetem fehéren, lágyan betakarlak. Nem lesz könnyű fiad vissza-útja! |
| S visszanézve hosszan nézem: a Föld-mag izzáslénye fölmelegíti hideg csontvázadat, lilán megitatja, pirosan átmerengi aranydarázsként aranyló arany-húsodat. |
|