Sejtelem-fátyolhíd angyaltudat*

Hó után eső, esőre hó, és egyikse tudja mirevaló, csak létezik, csak van, csak törvény szerint fizikai törvényt
beteljesít, nincs akarata, gyásza, öröme, vágya, csak állapota és tulajdonsága, anyaga van, anyag-formája, nincs
boldogsága, reménye, hite, csak anyaga van, anyag-szerkezete, anyag-módozata, anyag-állapota, súlyának
önmagát betöltő tömege, úgy hull csöpögve, zuhanva, libegve, sűllyedve, lebegve le, hogy tömegével törvényét
teljesíti be, nem boldogtalanúl, nem boldogan, csak azzal ami létére szabályozva van, anyagára, súlyára,
testére, tartamára, módozatára és alakzatára, mintázatára és állapot-gyakorlatára, úgy hull, hogy közben
átalakúl, letelepszik és vissza-módosúl, ami híg időként zuhogva folyt: lebegő könnyű sűrű piheszövet lesz, ami
kristálykereszt pehelyváz csillag-atom-levél volt lefelé sűllyedő csipkelánc-lengéssel: olvadva közelebb szivárog a vízhez,
nehéz, embertelen könny lesz, nem állatok könnye, gyíkoké, kutyáké, őzeké, szarvasoké, teheneké, bikáké, lovaké,
de a páragőz oldott szervetlen életé, így hull az anyag, táncolva könnyen, muszlinfátyol-lobogással fehéren,
így hull az anyag, a föloldott szilárdabb pihés szerkezet vízzé kicsapódva a mindenség-közöny mágnes-közelében,
hó után eső, esőre hó, hóra eső, hó az esőre, hóra eső, esőre hó, és egyikse tudja mirevaló, a barna avar ezüstösen
fényes, a zöld fű közt üveges hószivacsok, a fekete faágak közt fehér csipkelapok, rongyosan lecsüngő csipkelepedők,
szegényes, lukas állapotok, bolyhos keresztküllőkkel összenőtt könnyű-fajsúlyú nehézkedési erők, esőre fény, hóra nap,
ezüstlemezek, aranyvonalak, fagyott pehelyláng-anyaggondolat, olvadó, szikrázó tüllabrosz-utánzat, vizet szivárgó puha
szőrhab, csupa megvalósulás, csupa átalakulás, csupa föloldódás, csupa látszat, csupa kezdet és csupa utánzat, csupa
kezdet és csupa befejeződés, csupa elindulás és csupa átrohadás, feketén feketét sodor a fényes fehér szél, nehéz fekete
tömböket csúsztat lila béléssel, parázsliszt harsogó hasadással, megdől az ég habos lilára, begyűrődik a magány
homálya, ferdén siklik gomolygó szennyes tömegével a habdaganat gőzkomor magasság, ferdén csúszik a feketekék
földagadt égi szűzesség, fekete habragálya a borzas tar fák fekete bozont-kelyheit sikálja, fekete varjak hullnak
a foszlékony ürességből, a pirosból, az aranyból, a kékből, mint szakadozott öreg fekete női magas-szárú cipők,
amit lerúgtak lábukról a dagadt-lábú nők, püffedt, kék ér-szőlőindás vízoszlop-lábú fáradt öregasszonyok.
A háztetőkön nedves fénytócsa-alkalom. A kert fekete magas-szárú fűzős női cipő-halom. Magas-szárú
kitaposott öreg cipők, üres fekete fűzőscipők lábnélküli néma halmaza a föld, s az imbolygó, hömpölygő fényes
levegő is magas-szárú fekete női fűzőscipőkkel teledobálva, ott úsznak billegve, libegve a szennyes habon, mint
üres hordók, nehéz farönkök, fölfúvódott könnyű hólyag-dob állat-dögök a tajtékos kövér árvíz-folyamon,
ott lebegnek forogva és állva, s hó után eső, esőre hó, és egyikse tudja mirevaló, s csúszik ferdén a szennyes ég, csúszik laposan
tolongva a lila és hibbant súlyos szürkeség, könnyen mintha téli ásítás omolna hajnalfeketében gomolyogva forró gőzgubanccal.
Ez már a hiány homálya. Ez már az elszakadt mindenség nehéz fodrai közül kiökrendő hártyaszűk indulat.
Ez már a habos hömpölygés világlét-magánya. Ez már az utolsó halál a semmibe-fordított szőrös Isten-arccal.
Ez már az első találkozás a mangánnal, a rézzel, a magnéziummal, a vassal, az arannyal, a szénnel, a kárpittal, a kvarccal,
a sziliciummal, a sóval, a jóddal, az elmosással, ránccal és redővel. Ez már az elemi részek összerobbanva boldog
megnagyobbodása. Ez már a vér újraszülető tisztuló asszonyfolyása. Ez már az erő-repedezés a részeg homályon.
Magam vagyok. Ki látja titkomat? Magam vagyok. Ki tudja titkomat? Magam vagyok. Ki akar titkomba ámúlva
belépni? Hisz sorsom, mint a ház ajtaja kinyitva, és sorsom titkába léphet ember, Isten, sorsom titkába léphet angyal,
ördög, bemászhat oda tündér és a sárkány, bejöhet oda gyilkos és varázsló, Griffmadár páncél-bárd lépegetéssel,
szakállas manó, hókupac-törpe, zölden, üvegpuhán ugrálva a csöpp levelibéka, nedves szem-rügyei fölött kis
aranykoronával, a himbálva-úszó sárga tajték-kesztyű szellem, a kőszagú sastestű-oroszlán, valamennyi vértanú, áldozat.
Minden titok sorsomba beléphet. Minden titok, halál és jelenség. Minden állapot, küldés és jelentés, minden erő,
indulat, ellenség, minden képzett képzelet, valóság, minden anyag és jelenvalóság halandószép titkomba beléphet,
halhatatlan titkomba beléphet, nyitott-ajtajú titok-házamba, sors-házamba beléphetsz sors-vándor,
titok-házamba titok-őgyelgő, udvaromon ácsorgó üdvösség, kerítésen átleső hűvösség, rejtelem, bűn, átok,
sokasodó, szapora szervesség, egyszeri tény, csoda, csoda-váró, hisz az ajtót be sohase zártam, s odabent
az asztalnál egy ember, hímzett fehér asztalterítőre könyökölve ül, két kezében arca, égő gyertya előtte, nyitott könyv.
S körülötte ülnek a halottak. Ülnek, állnak, feküsznek a földön, levegőben, lógnak kis kötélen, s csak a férfi
látja vérző testük, ahogy sírnak, ahogy bevizelnek, ahogy fintorognak, integetnek, kréta-bajszuk hegyesre pödörve.
Magam vagyok. Titkomat ki látja? Magam vagyok. Titkomat ki tudja? Magam vagyok. Én a nyitott ajtó. Magam
vagyok, én, a gyertyafény-ház. S körülöttem körben a halottak: fénylenek, mint a zöldhit Karácsony!
A szégyen szikrafény-tömbolvadása átszűrődik a változatháló-mindenségrácson. Asszony: add emlőd, kezed, add mézes
páratűz-vágyadat, merengő ujjaimnak rózsa-barlangodnak kemény címerrostját, hűséged és hited arany-olvasztó tégelyekből
csurgasd szívverésemre, Jézus-szív pupillámba, hisz a kettő nem lehet egy-árva, s kiket a testünk közösen teremtett:
ragyogva rajong húsunkon a gyermek, ásítva csimpaszkodva. S úgy élünk mi a sziget-szilárdan szikrázó idő ketyegés-áradatában,
mint más csillagra menekűlt Föld-lakók, nézzük a rozsdás űrhajót, az ide-menekítő idő gépszerkezetét, s ott messze túl a fénylő
égitest-habon az elégett, rothadó fekete golyót, emberiségünk földjét, ahogy bekormozottan és roncsoltan forog, mint megégett darázs
fény-fújta lukas levegőben. Az ünnep elmúlt, a szégyen szégyen maradt, s rejtelem maradt a rejtelem. Már nem vár levelet a
jézusi posta, a gyermekszív kifosztva, mint a mámor és a gyermekszív lefosztva, mint a karácsonyfa, s a gyermekhitben szálasan,
szakadozva ellohadt a sejtelem-fátyolhíd angyaltudat. Kihamvadt, szétfoszlott, elrohadt a sejtelembimbó-angyaltudat,
a sejtelemzászló-angyaltudat, a sejtelemfénytömeg angyaltudat, a sejtelem-csontváz angyaltudat, a sejtelemrácsozat
angyaltudat, a sejtelem-hálóhíd angyaltudat. A sejtelem-szivárvány angyaltudat, mely, mint a légy kristálydülledt
bársony-szemének szivárványszalag-hídja a látás-ikrába szőve, a látáskelyhek domború állatüvegéből fénytörés-pánttal
szineződve a gyermekpupillától a csillagig ér, szárnyasan, hártyásan, fehér muszlinfátyol szitarács könnyű angyalhíd-testtel
áhitat angyal-tejútként a naprendszerünkhöz legközelebb található csillagig, a Proxima Centauri tűszúrás sárga
fényhegyéig. Elrohadt a sejtelemangyal-fátyoltudat, amely a gyermekszívtől a csillagokig nőtt, mint gigászi fehér liliom, mint forró
és boldog hótorony, kocsonyásra rohadt, mint fagyott fehér virág, olvadó boldog kásás hóvilág, nincs tolla, foszladéka, csontja, rostja,
az űrbeli ünnepi menyasszonyi fátyol, a várakozás csöndből-szőtt végtelen tündérruhája, a mese-hit fehér fátyolköpenye,
amely, mint a Tejút szikrázva és lobogva bolyongva terűlt szét a mindenség szemtest-anyagának derengő hideg csarnokvizében.
S a gyermek azzal játszik, ami ittmaradt, a gyermek azzal játszik, ami az angyalfoszlás halál-semmijéből megmaradt:
tündér-rege könyvvel, óriás barna hajasbabával, füzettel, golyóstollal, szines ceruzával, hüvelykujját-szopó hatalmas barna
Moncsicsi-embermajommal, minden játékkal és minden játék-alkalommal, s kis szivében nem hever a valóság-vereség
kiégett páncél-tartománya, kis szivében nincsen elszakított zászló, megszállótól megtaposott zászló, nem hever a vérben behavazott kanca, páncél-
ruhás mén véres hólatyakban, nincs hernyótalp-gyúrta hóredő-szalag föld, kis szivében nincsen halott és haldokló. Nincs az behavazva.
Szivében csak béke és gyermek-irigység. Csak mi vagyunk a halálra ragasztva! Kérges, emberfényes és emberférges gömbköpenyére
szív a közönyös Földgolyó-test, az együgyü tiszta Mágnes, s szívünkkel így vagyunk halálra ítélve, te is, meg én is,
meg minden, mi földünkön öntudatlan halandó, meg az egész tudatos, balga, tétova mennyiség: az emberiség! Így vagyunk mi!
És jaj, Proxima Centauri, te naprendszerünkhöz legközelebb található csillag, te is 40 billiárd kilométer messze vagy innen,
4,3 fényév messzire, első picike sziget, első közbeeső ablak! Isten egy sejtjébe vagyunk bezárva? Baruch de Spinoza gondolatába?
A halálhoz lakatolva, mi halál-rabok? Így fogunk a halállal halálba-vakulni? Vagy önmagából egyszer ki fog szabadulni az árva,
mégse-vereség halálba-beosztott emberiség? Kilök egyszer a fény sugárnyomása minket, a fény-nyomás röpítő gigász-
ereje Isten szív-terének mérhetetlen távoli tartománya lét-idejébe, vagy legalább képzeletünket és hitünket, hogy
ne tudjuk ennyire, halálra-ítéltek, hogy halálra-ítéltek vagyunk. Egy sugárnyomással hajtott űrhajó, egy fény-szél
fújta űrhajó átröpíti tán valósághitünket e bolygó-tartományon, a szűk halálon, a pihekönnyű űrháló, az
1 kilométer átmérőjű űrszonda, amely a hajszálnál is vékonyabb drótháló, melynek teljes tömege mindössze 20 gramm.
S a hatszögletes mintázatban szőtt űrháló minden csomópontjában egy-egy mikroszámítógép lenne, s így ez a hajszálnál
vékonyabb űrháló, ez a pehelysúlyú szonda gigászi méretű és teljesítményű számítógép lenne, iszonyat-gyorsulású, s ezt
fújnák a hatalmas teljesítményű mikrohullámú sugárforrás összegyűjtött fotonjai, mint tollpelyhet a szél, mint feszes
vitorlát a szél, s úgy fújná a mézer, a mikrohullámokat létrehozó lézer, ahogy Isten fúj egy csillagot, hogy a végtelen hideg
feketébe fényesedjen. S a sugár fókuszáló gépe a Fresnel-lencse, a Fresnel-féle zónalemez lenne, amely mintegy
50 000 kilométer átmérőjű lenne, hajszálvékony fólialemezek körkörös gyűrűje, s abban üres részek körkörös gyűrűje,
mintegy a semmi belenyomva, s mindez az 50 000 kilométer átmérőjű fókusz-szerkezet a Naprendszer külső
részén állva lebegne, távol a bolygók, kisbolygók, üstökösök zavar-ügyétől, valahol a Mars és a Jupiter között!
Szivem a Földről most az űrbe költözött. Ó, gigászi űrháló 10 billió áramköre, te 60 000 kilométeres sebességgel száguldó
űrszonda, gigászi pehelytoll fémből, aki átfolynál a Proxima Centauri föltételezett bolygórendszerén, s meglátnád, amit sohase láthatok én,
űrháló-dróthuzalaiddal, értelmes áramköreiddel, mint egy óriás mesterséges szem fényérzékelő idegsejtjei a célbavett
csillag mikrohullámú jeleit s azt képpé bontva elküldenéd a Földre, te űrháló-antenna, lebegő reménysziget,
legszebb emberi képzelet költészet-adománya, s ti körkörös fázistoló hártyák, fényhullám-interferenciák
erősítői! Képzeletem most kifele szállva úgy kapaszkodik a tudomány-látomásba, mint anyja nyakába
éjszaka a gyermek, aki fölébred a sötétben, s azt hiszi egyedűl van, hiába szuszog mellette a másik,
a kicsinyke nővér, de nincs ott az anyja, hisz a szerelemért magára hagyta, s anyja után fut sírva a sötétben, s a szülői
ágyba mászik, anyja forró emlői alá. Csak a halál! Csak a halál! Röpűl űrháló-sejtelem-rácsom befelé a
végtelen halálig. Röpűl a sejtelemháló-végtelenségszonda végtelenemben végtelenűl befelé és köröttem, fölöttem és
alattam fénypontok, fényszigetek, szines óriás gázgömbök, izzás-golyók, röpülök befelé, mint éjszakai lepke.
S csipkés csápom szagló-gödrei, a szagló-molekula fülek bizsergés-kagylóiban a mindenség széthulló, szétzizegő fénye
illat-kalászokként rezeg, s kiálló lepkeszemem többezer kristálypontjában dülledten ragyogva ég a végtelen
halhatatlan halál-mennyiség, s istentelen lézerszél taszít tollpiheként végtelened szívterei mélység-erejébe
asszonyi hűség és asszonyi egyszerűség, hisz benned sűllyedve és lobogva átúszik sejtelemháló-szerkezetem a halálon.
Benned a győzelem titkát is megtalálom. Hisz az a kegyelem: az út-végtelen. A szerelem ezért embernek-való!
Míg ott kint a téli áldott veszteségben: hó után eső, esőre hó, jár a tél-óra higanymutatója, jár a tél-óra könnyű
hószál-mutatója: hó után eső, esőre hó, hó az esőre, eső a hóra, s egyikse tudja: mirevaló?
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]