| Hó után eső, esőre hó, és egyikse tudja mirevaló, csak létezik, csak van, csak törvény szerint fizikai törvényt |
| beteljesít, nincs akarata, gyásza, öröme, vágya, csak állapota és tulajdonsága, anyaga van, anyag-formája, nincs |
| boldogsága, reménye, hite, csak anyaga van, anyag-szerkezete, anyag-módozata, anyag-állapota, súlyának |
| önmagát betöltő tömege, úgy hull csöpögve, zuhanva, libegve, sűllyedve, lebegve le, hogy tömegével törvényét |
| teljesíti be, nem boldogtalanúl, nem boldogan, csak azzal ami létére szabályozva van, anyagára, súlyára, |
| testére, tartamára, módozatára és alakzatára, mintázatára és állapot-gyakorlatára, úgy hull, hogy közben |
| átalakúl, letelepszik és vissza-módosúl, ami híg időként zuhogva folyt: lebegő könnyű sűrű piheszövet lesz, ami |
| kristálykereszt pehelyváz csillag-atom-levél volt lefelé sűllyedő csipkelánc-lengéssel: olvadva közelebb szivárog a vízhez, |
| nehéz, embertelen könny lesz, nem állatok könnye, gyíkoké, kutyáké, őzeké, szarvasoké, teheneké, bikáké, lovaké, |
| de a páragőz oldott szervetlen életé, így hull az anyag, táncolva könnyen, muszlinfátyol-lobogással fehéren, |
| így hull az anyag, a föloldott szilárdabb pihés szerkezet vízzé kicsapódva a mindenség-közöny mágnes-közelében, |
| hó után eső, esőre hó, hóra eső, hó az esőre, hóra eső, esőre hó, és egyikse tudja mirevaló, a barna avar ezüstösen |
| fényes, a zöld fű közt üveges hószivacsok, a fekete faágak közt fehér csipkelapok, rongyosan lecsüngő csipkelepedők, |
| szegényes, lukas állapotok, bolyhos keresztküllőkkel összenőtt könnyű-fajsúlyú nehézkedési erők, esőre fény, hóra nap, |
| ezüstlemezek, aranyvonalak, fagyott pehelyláng-anyaggondolat, olvadó, szikrázó tüllabrosz-utánzat, vizet szivárgó puha |
| szőrhab, csupa megvalósulás, csupa átalakulás, csupa föloldódás, csupa látszat, csupa kezdet és csupa utánzat, csupa |
| kezdet és csupa befejeződés, csupa elindulás és csupa átrohadás, feketén feketét sodor a fényes fehér szél, nehéz fekete |
| tömböket csúsztat lila béléssel, parázsliszt harsogó hasadással, megdől az ég habos lilára, begyűrődik a magány |
| homálya, ferdén siklik gomolygó szennyes tömegével a habdaganat gőzkomor magasság, ferdén csúszik a feketekék |
| földagadt égi szűzesség, fekete habragálya a borzas tar fák fekete bozont-kelyheit sikálja, fekete varjak hullnak |
| a foszlékony ürességből, a pirosból, az aranyból, a kékből, mint szakadozott öreg fekete női magas-szárú cipők, |
| amit lerúgtak lábukról a dagadt-lábú nők, püffedt, kék ér-szőlőindás vízoszlop-lábú fáradt öregasszonyok. |
| A háztetőkön nedves fénytócsa-alkalom. A kert fekete magas-szárú fűzős női cipő-halom. Magas-szárú |
| kitaposott öreg cipők, üres fekete fűzőscipők lábnélküli néma halmaza a föld, s az imbolygó, hömpölygő fényes |
| levegő is magas-szárú fekete női fűzőscipőkkel teledobálva, ott úsznak billegve, libegve a szennyes habon, mint |
| üres hordók, nehéz farönkök, fölfúvódott könnyű hólyag-dob állat-dögök a tajtékos kövér árvíz-folyamon, |
| ott lebegnek forogva és állva, s hó után eső, esőre hó, és egyikse tudja mirevaló, s csúszik ferdén a szennyes ég, csúszik laposan |
| tolongva a lila és hibbant súlyos szürkeség, könnyen mintha téli ásítás omolna hajnalfeketében gomolyogva forró gőzgubanccal. |
| Ez már a hiány homálya. Ez már az elszakadt mindenség nehéz fodrai közül kiökrendő hártyaszűk indulat. |
| Ez már a habos hömpölygés világlét-magánya. Ez már az utolsó halál a semmibe-fordított szőrös Isten-arccal. |
| Ez már az első találkozás a mangánnal, a rézzel, a magnéziummal, a vassal, az arannyal, a szénnel, a kárpittal, a kvarccal, |
| a sziliciummal, a sóval, a jóddal, az elmosással, ránccal és redővel. Ez már az elemi részek összerobbanva boldog |
| megnagyobbodása. Ez már a vér újraszülető tisztuló asszonyfolyása. Ez már az erő-repedezés a részeg homályon. |
| Magam vagyok. Ki látja titkomat? Magam vagyok. Ki tudja titkomat? Magam vagyok. Ki akar titkomba ámúlva |
| belépni? Hisz sorsom, mint a ház ajtaja kinyitva, és sorsom titkába léphet ember, Isten, sorsom titkába léphet angyal, |
| ördög, bemászhat oda tündér és a sárkány, bejöhet oda gyilkos és varázsló, Griffmadár páncél-bárd lépegetéssel, |
| szakállas manó, hókupac-törpe, zölden, üvegpuhán ugrálva a csöpp levelibéka, nedves szem-rügyei fölött kis |
| aranykoronával, a himbálva-úszó sárga tajték-kesztyű szellem, a kőszagú sastestű-oroszlán, valamennyi vértanú, áldozat. |
| Minden titok sorsomba beléphet. Minden titok, halál és jelenség. Minden állapot, küldés és jelentés, minden erő, |
| indulat, ellenség, minden képzett képzelet, valóság, minden anyag és jelenvalóság halandószép titkomba beléphet, |
| halhatatlan titkomba beléphet, nyitott-ajtajú titok-házamba, sors-házamba beléphetsz sors-vándor, |
| titok-házamba titok-őgyelgő, udvaromon ácsorgó üdvösség, kerítésen átleső hűvösség, rejtelem, bűn, átok, |
| sokasodó, szapora szervesség, egyszeri tény, csoda, csoda-váró, hisz az ajtót be sohase zártam, s odabent |
| az asztalnál egy ember, hímzett fehér asztalterítőre könyökölve ül, két kezében arca, égő gyertya előtte, nyitott könyv. |
| S körülötte ülnek a halottak. Ülnek, állnak, feküsznek a földön, levegőben, lógnak kis kötélen, s csak a férfi |
| látja vérző testük, ahogy sírnak, ahogy bevizelnek, ahogy fintorognak, integetnek, kréta-bajszuk hegyesre pödörve. |
| Magam vagyok. Titkomat ki látja? Magam vagyok. Titkomat ki tudja? Magam vagyok. Én a nyitott ajtó. Magam |
| vagyok, én, a gyertyafény-ház. S körülöttem körben a halottak: fénylenek, mint a zöldhit Karácsony! |
| A szégyen szikrafény-tömbolvadása átszűrődik a változatháló-mindenségrácson. Asszony: add emlőd, kezed, add mézes |
| páratűz-vágyadat, merengő ujjaimnak rózsa-barlangodnak kemény címerrostját, hűséged és hited arany-olvasztó tégelyekből |
| csurgasd szívverésemre, Jézus-szív pupillámba, hisz a kettő nem lehet egy-árva, s kiket a testünk közösen teremtett: |
| ragyogva rajong húsunkon a gyermek, ásítva csimpaszkodva. S úgy élünk mi a sziget-szilárdan szikrázó idő ketyegés-áradatában, |
| mint más csillagra menekűlt Föld-lakók, nézzük a rozsdás űrhajót, az ide-menekítő idő gépszerkezetét, s ott messze túl a fénylő |
| égitest-habon az elégett, rothadó fekete golyót, emberiségünk földjét, ahogy bekormozottan és roncsoltan forog, mint megégett darázs |
| fény-fújta lukas levegőben. Az ünnep elmúlt, a szégyen szégyen maradt, s rejtelem maradt a rejtelem. Már nem vár levelet a |
| jézusi posta, a gyermekszív kifosztva, mint a mámor és a gyermekszív lefosztva, mint a karácsonyfa, s a gyermekhitben szálasan, |
| szakadozva ellohadt a sejtelem-fátyolhíd angyaltudat. Kihamvadt, szétfoszlott, elrohadt a sejtelembimbó-angyaltudat, |
| a sejtelemzászló-angyaltudat, a sejtelemfénytömeg angyaltudat, a sejtelem-csontváz angyaltudat, a sejtelemrácsozat |
| angyaltudat, a sejtelem-hálóhíd angyaltudat. A sejtelem-szivárvány angyaltudat, mely, mint a légy kristálydülledt |
| bársony-szemének szivárványszalag-hídja a látás-ikrába szőve, a látáskelyhek domború állatüvegéből fénytörés-pánttal |
| szineződve a gyermekpupillától a csillagig ér, szárnyasan, hártyásan, fehér muszlinfátyol szitarács könnyű angyalhíd-testtel |
| áhitat angyal-tejútként a naprendszerünkhöz legközelebb található csillagig, a Proxima Centauri tűszúrás sárga |
| fényhegyéig. Elrohadt a sejtelemangyal-fátyoltudat, amely a gyermekszívtől a csillagokig nőtt, mint gigászi fehér liliom, mint forró |
| és boldog hótorony, kocsonyásra rohadt, mint fagyott fehér virág, olvadó boldog kásás hóvilág, nincs tolla, foszladéka, csontja, rostja, |
| az űrbeli ünnepi menyasszonyi fátyol, a várakozás csöndből-szőtt végtelen tündérruhája, a mese-hit fehér fátyolköpenye, |
| amely, mint a Tejút szikrázva és lobogva bolyongva terűlt szét a mindenség szemtest-anyagának derengő hideg csarnokvizében. |
| S a gyermek azzal játszik, ami ittmaradt, a gyermek azzal játszik, ami az angyalfoszlás halál-semmijéből megmaradt: |
| tündér-rege könyvvel, óriás barna hajasbabával, füzettel, golyóstollal, szines ceruzával, hüvelykujját-szopó hatalmas barna |
| Moncsicsi-embermajommal, minden játékkal és minden játék-alkalommal, s kis szivében nem hever a valóság-vereség |
| kiégett páncél-tartománya, kis szivében nincsen elszakított zászló, megszállótól megtaposott zászló, nem hever a vérben behavazott kanca, páncél- |
| ruhás mén véres hólatyakban, nincs hernyótalp-gyúrta hóredő-szalag föld, kis szivében nincsen halott és haldokló. Nincs az behavazva. |
| Szivében csak béke és gyermek-irigység. Csak mi vagyunk a halálra ragasztva! Kérges, emberfényes és emberférges gömbköpenyére |
| szív a közönyös Földgolyó-test, az együgyü tiszta Mágnes, s szívünkkel így vagyunk halálra ítélve, te is, meg én is, |
| meg minden, mi földünkön öntudatlan halandó, meg az egész tudatos, balga, tétova mennyiség: az emberiség! Így vagyunk mi! |
| És jaj, Proxima Centauri, te naprendszerünkhöz legközelebb található csillag, te is 40 billiárd kilométer messze vagy innen, |
| 4,3 fényév messzire, első picike sziget, első közbeeső ablak! Isten egy sejtjébe vagyunk bezárva? Baruch de Spinoza gondolatába? |
| A halálhoz lakatolva, mi halál-rabok? Így fogunk a halállal halálba-vakulni? Vagy önmagából egyszer ki fog szabadulni az árva, |
| mégse-vereség halálba-beosztott emberiség? Kilök egyszer a fény sugárnyomása minket, a fény-nyomás röpítő gigász- |
| ereje Isten szív-terének mérhetetlen távoli tartománya lét-idejébe, vagy legalább képzeletünket és hitünket, hogy |
| ne tudjuk ennyire, halálra-ítéltek, hogy halálra-ítéltek vagyunk. Egy sugárnyomással hajtott űrhajó, egy fény-szél |
| fújta űrhajó átröpíti tán valósághitünket e bolygó-tartományon, a szűk halálon, a pihekönnyű űrháló, az |
| 1 kilométer átmérőjű űrszonda, amely a hajszálnál is vékonyabb drótháló, melynek teljes tömege mindössze 20 gramm. |
| S a hatszögletes mintázatban szőtt űrháló minden csomópontjában egy-egy mikroszámítógép lenne, s így ez a hajszálnál |
| vékonyabb űrháló, ez a pehelysúlyú szonda gigászi méretű és teljesítményű számítógép lenne, iszonyat-gyorsulású, s ezt |
| fújnák a hatalmas teljesítményű mikrohullámú sugárforrás összegyűjtött fotonjai, mint tollpelyhet a szél, mint feszes |
| vitorlát a szél, s úgy fújná a mézer, a mikrohullámokat létrehozó lézer, ahogy Isten fúj egy csillagot, hogy a végtelen hideg |
| feketébe fényesedjen. S a sugár fókuszáló gépe a Fresnel-lencse, a Fresnel-féle zónalemez lenne, amely mintegy |
| 50 000 kilométer átmérőjű lenne, hajszálvékony fólialemezek körkörös gyűrűje, s abban üres részek körkörös gyűrűje, |
| mintegy a semmi belenyomva, s mindez az 50 000 kilométer átmérőjű fókusz-szerkezet a Naprendszer külső |
| részén állva lebegne, távol a bolygók, kisbolygók, üstökösök zavar-ügyétől, valahol a Mars és a Jupiter között! |
| Szivem a Földről most az űrbe költözött. Ó, gigászi űrháló 10 billió áramköre, te 60 000 kilométeres sebességgel száguldó |
| űrszonda, gigászi pehelytoll fémből, aki átfolynál a Proxima Centauri föltételezett bolygórendszerén, s meglátnád, amit sohase láthatok én, |
| űrháló-dróthuzalaiddal, értelmes áramköreiddel, mint egy óriás mesterséges szem fényérzékelő idegsejtjei a célbavett |
| csillag mikrohullámú jeleit s azt képpé bontva elküldenéd a Földre, te űrháló-antenna, lebegő reménysziget, |
| legszebb emberi képzelet költészet-adománya, s ti körkörös fázistoló hártyák, fényhullám-interferenciák |
| erősítői! Képzeletem most kifele szállva úgy kapaszkodik a tudomány-látomásba, mint anyja nyakába |
| éjszaka a gyermek, aki fölébred a sötétben, s azt hiszi egyedűl van, hiába szuszog mellette a másik, |
| a kicsinyke nővér, de nincs ott az anyja, hisz a szerelemért magára hagyta, s anyja után fut sírva a sötétben, s a szülői |
| ágyba mászik, anyja forró emlői alá. Csak a halál! Csak a halál! Röpűl űrháló-sejtelem-rácsom befelé a |
| végtelen halálig. Röpűl a sejtelemháló-végtelenségszonda végtelenemben végtelenűl befelé és köröttem, fölöttem és |
| alattam fénypontok, fényszigetek, szines óriás gázgömbök, izzás-golyók, röpülök befelé, mint éjszakai lepke. |
| S csipkés csápom szagló-gödrei, a szagló-molekula fülek bizsergés-kagylóiban a mindenség széthulló, szétzizegő fénye |
| illat-kalászokként rezeg, s kiálló lepkeszemem többezer kristálypontjában dülledten ragyogva ég a végtelen |
| halhatatlan halál-mennyiség, s istentelen lézerszél taszít tollpiheként végtelened szívterei mélység-erejébe |
| asszonyi hűség és asszonyi egyszerűség, hisz benned sűllyedve és lobogva átúszik sejtelemháló-szerkezetem a halálon. |
| Benned a győzelem titkát is megtalálom. Hisz az a kegyelem: az út-végtelen. A szerelem ezért embernek-való! |
| Míg ott kint a téli áldott veszteségben: hó után eső, esőre hó, jár a tél-óra higanymutatója, jár a tél-óra könnyű |
| hószál-mutatója: hó után eső, esőre hó, hó az esőre, eső a hóra, s egyikse tudja: mirevaló? |
|