| Zöld csalamádéval megrakott kis tehenes-szekér, nyikorgó boldog zöld kosár, boldogság-szagú kerekes zöld kazal és |
| kikericsek, akár a vér, kikericsek, kikericsek, kikericsek, mint a vér, mindenütt bársonyos kikerics-zene, mintha a dérsóhaj |
| föld vérzene, mintha a vérzékeny tiszta könnyű föld bőrére bugyogna az erekből pelyhesen fölfelé omladozva a vér, |
| a vér, a vér, csipkés, csillagos, bársonyos, szőrös, darázsbundás piros, kék, lila, vörös kürtökkel, lapos kürt-sziromlevelekkel, |
| a vér, a vér, a vér, mintha a vér a szájból zuhogva kiömlene, habosan, lemezesen, füstölögve fehéren, járunk a vérben |
| és a véren, csak a völgy-út két kocsikeréknyom-szalaga fekete, mint a villamos-sín vályús párvonala a kocsiút |
| a véres zöld abroszon, a szikrázó emlővölgy mezőlapon, bolyhos, bársonyos kék tehénszemekkel teleszórva a rét, |
| a völgy, az arany-dongákkal szelvényesen kapaszkodó legyezőtorlasz föld-mennyiség és aranyostyával alkonyodik |
| a kék, barna pehelylemezek és szivárványos vattás pihelapok szivárognak ki a kékmárvány apályból, zöldviasz deszkák, |
| barnarács aranygerendák porladoznak az ezüsthíg tartományból, az ezüstlúg árnyból s a májfoltos tehén szarvai közt a ködfonalak, |
| ökörnyál-vonalak, mint aranyhárfa eltört húrjai, s a kis tehén rózsaszín, pórusos szivacs-ajkai közűl földig-lógó |
| lobogó gyémánt-szakáll folyik a dologi időre, ahogy az idő folyik szálazva, cérnásan, csöppenve, csöpögve dologra, |
| tárgyra, jelenésre, létezőre és időre, s mi úgy megyünk hozzátok hazafelé, mint első áldozók az oltár elé, mikor |
| kis kezünket imára összetéve térdepeltünk az Isten elé, korgó gyomorral, ünneplő ruhában, éhesen Isten testére várva. |
| Pista, Pityu, Pityesz, ahogy mókázva berúgva mondtam, meg mikor józan voltam, Pityesz, Pityu, Pista, István, Simon István. |
| S most itt merengek, fiú, magamban nélküled, és fáj minden ami volt, ami volt már nem veled, hisz nélküled, fáj minden |
| ami volt, mert nem veled, hisz nélküled, s nehéz szivemre hull egy-egy szavad a halálból, ahogy a lomblevél a fáról, |
| ahogy a szükség hull a hiányról, dolog-törmelék a dologról, ahogy a tárgy a dologról, állapot-részlet az állapotról, |
| állapot-hasáb, öreg kéreg a fáról, állapot-kéreg, állapot-héjazat, állapot-pikkely, mint nagy zöld halról, ha késsel |
| levakarják. És barna héja körözött a kis májfoltos szőke tehén Apollinaire-szemében, fönt a lilával |
| begyapjasodó kékben, s a fekete tehénpupilla-mélyben, mint felhő-árny a kút öreg vizében, a vízlencse-feketében. |
| S nehéz szivemre hull egy-egy véres, könnyű, hártyás, bíborfoltos, éranyajegyes tiszta szavad a halálból, ahogy a hulló |
| lomblevél a nehéz őszi fáról, ha karmos kékpikkely lábával lerúgja könnyű bóbitás, sárga pofa-pénzes énekesmadár, |
| vagy magától hullva, kristály-súlyától törve lefele száll a csipkés barna avarra, ami mintha a föld lenne sárga |
| fakanállal lemezesre, taréjosra habarva, ezer lapos, rozsdás gyíkszáradék hever egymásra-torlódva és csörögve. |
| Hol vagy már?, hol jársz?, miféle másik szekér után ballagsz kis ország-gazda csontváz, és miféle mezőn és |
| miféle réti kocsiúton árnytalanúl, hisz nincs árnya a halottnak, és nincs árnya a másik létben ballagó |
| alaknak, embernek, tehénnek, dolognak, jelenésnek és titoknak, árny-nélküli a halott, a halott árnytalan, |
| ott túl az időtlen valahol-mezőben, csak derengése és sugárzása van a jelennek és az idő-nincs jövőnek, |
| a növénynek, az állatnak, a kőnek, ahogy árnytalan a víz, a fény, az elemi-részecske Isten-tolongás, az aranytömb |
| belseje. Hol vagy embervérrel rozsdapáfrány homályos bonckésem, az Istentől-fölcsinált csillagokig szőkén harmonikázó |
| csikónevetésem, aranyfogú véres könnyű bárányfelhő, a tűzözön alá kinyitott sárga selyemesernyő, hervadtra-aszalt |
| halálszagú virágkazal, szivemre-fölpattanó szalmatestű szőke szöcske, szerelmes pirospöttyös kávésbögre, taréjos, |
| habzó, kis selyemsusogással aranytollakat csacsogó vizen könnyű-léptű kajla-kalapos fehér mosolygás-igézet, |
| aki nem hitted, hogy egyszer te is bevégzed, pedig tudtad, hogy te is bevégzed gyorsan, s beszéded, ahogy villogó |
| gyerekfogak közt a piros alma sárga húsa harsan, merre bóklászol, hová tántorogsz, hol jársz összezsugorodott |
| kis paraszti haza-csontváz, akit úgy vinnék két karomban a földből kiszeretve, mint beteg gyermeket kórházba |
| az apja, s az apa testét a gyerekláz átitatja, s fut a férfi a téli éjszaka sárga holddal átütött bolyongó |
| hóvitorlái csattogó kristálysziszegésébe csavarva. Pityu, Pista, István, Simon István, az ünnepet most magányodba |
| hoznám, ha még egyszer, fiú, hazajönnél hozzám, a boldogságos gyermekfényeket, a zöld-csipkézet, zöld- |
| varázslat megszületés-ünnepet, pedig jó mindíg te sem voltál hozzám és én sem voltam jó mindíg tehozzád, de |
| mit számít ez amíg élünk, és most se számít már, hogy rengeteg halott vagy, rengeteg halott, akár egy őskorban |
| sárga foltokkal, ezüst bőr-vértekkel, ónos törzsbőrrel vedlő platánfa-őserdő, hol vagy egyszerű, kopasz csontváz-szűzesség és hol vannak |
| a kéket feketén csivogva behálózó fecskék, akik a levegőt, a koraősz sárga időt röptükkel nyiszálva, nyesve, |
| cibálva, ráncigálva a levegőben az élő állatmorzsákat keresték s a kék aranyhomályból csőrükkel kicsipegették |
| a pihetoll-arcú, páfrány-fejbajszú, mohos kőmálna-szemű hártyaszárnyas szerves anyagot. És mit se számít már |
| a jóság, bűn, vers-adósság, testvér-hit, angyalkurva-szerelem, ha más se vagy, mint csontváz-türelem, sárga |
| csontváz-hagyaték, fehér csontváz-bohócság fehér ingben, fekete halotti ruhában, s halott testedből minden |
| víz forrva, bugyogva és bugyborogva, kis gejzír-tollakkal lövődve kifolyt, s nem lát a föld már csak |
| széles ezüst-töméses-fogsorú koponya-mosolyt, s csontra-száradt inget, gatyát, penészes öltöny-kérgeket, |
| gyűrt páncélokat és gyűrt bádogcsöveket bütykös, sárga, szálkás, repedezett, szilánkos csontokkal kitömve. |
| Hol vagy mosolyom könnye, könnyem mosolya? Az elmúlásba hátra visszaszaladt a csengős-nyakú |
| barna kiscsikó, elpárolgott, mint a léthajnali harmat a barnafoltos fehér kis tehén, a zöld csalamádés-szekér, |
| s részeg kézfogásunk egy nő nedves nyitott combjai között az asztal alatt, részeg kézfogásunk egy asszony |
| szétnyitott gerjedés-lucskos combjai között az asztal alatt a kávéházban és még egy üveg bor és még egy konyak, |
| a bugyiba-nyúlás közösen, a rostos göndör szőr, az ajkak, a mirigykút, s forró mézes nagyujjunk találkozása az élő selyemben, |
| és mit számít már a bolond ügetés hátadon telefondrót-tárcsával, óriás hadsereg-csigaházzal, zöld sáskaszökkenés-fiú, |
| és mit a kopasz hadifogság, ott az ácsszekerce, a drótkerítés-szerelem, amikor a kopasz asszony a szöges drótkerítéshez dugta emelve |
| meztelen farát, s a kopasz katona a drótkerítés hatszögű sejtablakán átdugva merev vesszőjét szerette képzelt otthoni |
| asszonyát, s mit a söröskorsó, amiben arany gombaszár a sör, és sercegő, pattogó fehér habfánk a kövér gombafej, |
| és mit a szövetségek és minden módosulás és gépfegyver-sorozat, tankágyú-lövés, égő város, dróthalmaz rom-üdvözülés, |
| minden nagy hajnalra-nyitott lángtócsa vörös ablak, amikor Föld-őskori rengeteg halott vagy, mint az őslápba kövesedett |
| gyémántos gyíktestű ősmadár, hisz az vagy már, ősi első föllobbanás, Archaeopterix, a múltra-kapcsolt aranylakat, |
| a túlvilág titka: zár, a létezés része: egyszerű emberi halandóság, csontvázcsipke-halálvalóság, és bánat-sóval |
| átkristályosodott nehéz szivemben, mint szikrázó pilléres sóbarlangban meztelen hadifogoly ül a hiábavalóság, |
| az ívekkel, pillérekkel, boltozatokkal, oszlopokkal megosztott és föltámasztott fehér homályban te ülsz egyszerű |
| sárga költő-csontváz, húrtalan csont-hegedű, száraz sószikla-cölöpön görnyedt csont nagy M-betű, |
| és nincs szived és nincs szemed és nincsenek heréid, ajkaid, és nemzőtested sincs és nincs semmiben hiányod. |
| Csak élet-hiányod van, de azt már nem tudod. Hisz mit tud a halott a komoly és tiszta hűvös léthiányról? |
| A dologról, ami bőr és selyem és kő és növény és oxigén és vér és öntudat és gondolat és gyűlölet és halandóság-bársony? |
| És nincs nyelved és nincsenek belső szerveid és nincs füled és agyvelőd földpára és idegrendszered rózsagyökér. |
| Ott ülsz szivemben, mint kitömött fehér madár, fehér sas, fehér sólyom, fehér galamb, fehér hattyú, fehér |
| gólya, a semmi görcsös ágait markolva pikkelyes lila karmos és sarkantyús madár-ujjaiddal és szemed |
| helyén a koponya szemüregében a csönd kék üveg-szemgolyói, mint az Isten fogsorába ágyazott halott égitestek, |
| kavicsok a csönd fehér tollazatában, szilánkos, szögletes zafírkövek a szótlanság csőrös fehér toll-álarcában. |
| És én itt ülök a Mindenség ember-partján, Pista, Pityu, István, Simon István, itt ülök az emberlét kőredő |
| mindenség ajkán, s töprengek sorsodon történő, hömpölygő való világ, habos hömpölyeiden, hatalmaidon, |
| erőiden, szorgalmaidon, ahogy vagyok, s ahogy részedként ember én vagyok, amíg virradok, szeretek, amíg meghalok. |
| S fénykép-arcod nézem, az alsót, az utolsót, s fölfal a bánat egészen, ahogy a gyík a szitakötőt megeszi: |
| kinyílnak a bánat pikkelyes, zománcos, orrlikas, fogsoros, hegyes ajkai, kinyílnak zöld pikkelyei és bíbor tébolyai, |
| s ropogva, rángva kutyaként ugatva befelé löködve rángatva nyeli a hártyát, zománcot, kocsonyát, |
| porcelánt, recét, eret, karmot, drótot, pálcát, állati üveget, állati porcelánt, s nyál, celofán, zsírpapír, |
| selyempapír, szemcse, üveg, gombás mirigygumó, zománcos potrohdugó, kék farvégi zománc-sarlópár tömődik |
| ropogva, recsegve a forró mirigyes vörös toroküregbe, s véres angyal-szárny ami a sátán csukott szájából |
| gyűrten, mereven, beszegetten, legyezősen kilóg! Mert halál-előtti utolsó arcod, utolsó halál-arcod, |
| mint az emberujjakkal összefogdosott citromlepkeszárny, mint az összefogdosott káposztalepkeszárny, kopaszra, zsírosra, |
| hártyásra, meztelenre, csupaszra összefogdosott halálfejes narancsbíbor lepkeszárny, feketefoltos, bíborgyűrűs |
| lepkeszárny az ujjfogdosástól kopaszra lekopva, zsíros hártyapapír, zsírfoltos zsírpapír, viasz-árnyékos |
| selyempapír, kihúzott sárga flusszpapír, lécekkel, papírszögletekkel, viaszpálcákkal, kemény fényes |
| szárnyerekkel, zsíros áttetsző sejtekkel, viaszragyogású cikkelyekkel, viaszvonalakkal, zsírpapír- |
| háromszögekkel, mert a fogdosó ujjhegyekre ragadva már a szárny zsindelye, pikkelye, bolyha, pázsit- |
| palája, hímpora, állatpor zsindelyszőnyege. Halálos lepkeszárny-arcod, lepkeszárny halál-arcod, |
| mint vékony viasz-ostya, vékony viasz-pénz, sárga szív-alakú viasz-lapocska, zsírral átitatott |
| nagy liszt-ostya, Isten tepsijében sütött, amiben hígabb vízjelként Krisztus testfüggése, Krisztus |
| vízjel-keresztje áttetsző fehéren a fényben! Összefogdosott lepkeszárny a te arcod, a te arcod vékony |
| sárga viaszostya, vékony sárga faggyú-pénz, amelynek felülethúsában az ujjhegyek egymásra- |
| épülő görbe bőrléceinek kapugyűrűi, bevésődve a léclenyomatok vályúsan, kiállva gyűrűsen |
| a vékony viaszgerendák, mint a lepkeszárny erei. A léc-pajzsok, ujjléc-címercsókok, |
| vályús és vonalas redőpecsétek! Összefogdosott kopasz lepkeszárny a te halál-előtti áttetsző |
| borostyán-címer arcod Pityu, Pista, István, Simon István, ujjhegyekkel recésre-nyomkodott viaszostya-szív. |
| Mert nem lepkehálóval fogott meg az Isten, nem lepkehálóval merített ki a létből, gyönyörű ország-tavasz lepke, |
| lobogó eres lánglevelecske, csillagokká és csipkékké összeállt lobogó könnyű atomszövevény, kis páfrányos-csápú |
| imaszőnyeg, aranykehely-beszövésű oltárterítő, nem fanyeles, drótkeretes fehér selyemszita-kancsóval |
| meritett ki az Isten téged a létből, mint gyerek a lepkét zöld réten, s a hosszú
fehér selyemkancsót dagadtra |
| fújja a szél, mint repülőtéri légzsákot, mint fehér lepkehálóval zöld réten fut a kisgyerek, |
| a lepkehalász, a lepkefogó, a lepkevadász, s a fényben-tántorgó, libegő, billegő, lobogó, tovább-lobbanó zöld állati |
| tölgyfalevél után csap fehér szitarács-kancsójával, hogy a kékből, a fényből, a sárgából, a fehérből a zöld |
| lepkét halászva kimerítse. Nem lepkehálóval fogott meg az Isten, hogy a létből magának kimerítsen, s könnyében |
| áztatva gombostűre merevítsen, hogy veled is gazdagabb legyen túlvilág-gyűjteménye, ahol arany-tűkre fűzve |
| angyalok, emberek, sátánok száradoznak, sugárzó túlvilág-kristály embermadarak, fekete s barna alvilág-emberdenevérek! |
| Isten lepkehálója kikerült téged, a transzcendens üldözés, az egy-életnyi bolyhos, aranyporos, piheporzsindelyes |
| gyertyától-elszakadt gyertyaláng-lobogás merítő és hódító háló-ragálya, hálóbörtöne, háló-vadászata! |
| Hisz Isten lepkehálója te voltál, te voltál a lepke és a háló, te voltál a háló rabság-haszna, csillagzó |
| szines állatvirág, kicsike, könnyű tétova tiszta láng biológiai halálanyagból, életnek is halál lepke-atomokból, |
| lepke-ragacsból, lepke-viszonyokból, lobogó viasz-ostya arc, Isten gyerekujjaival összefogdosott kopaszra súrolt lepkeszárny. |
| Téged kézzel, marokkal fogott meg az Isten, hogy önmagának gyorsabban segítsen! Kézzel, marokkal, ahogy |
| mi gyerekkorunkban a citromlepkét, halálfejes lepkét, káposztalepkét, oltárterítő-lepkét, Krisztus-palást lepkét |
| kézzel, marokkal sötétzöld ered nádlevélen, zöld halcsontváz fűkalászon, rózsán, liliomon, egyszerűbb virágon. |
| Két ujjal két szárnyát összecsípve fogtuk, lepkedöglésig fogtuk, nyomogattuk, míg kopasz viasz-ostya sárgafehér |
| bőrléces Simon István-arc lett a lepkeszárny, recés hártyatoll, szárnyér-redős hártya-balta, zsíros selyempapír-legyező. |
| S mutatóujjunk, s hüvelykujjunk hegyén, a piros bőrlécpajzsok üregeiben, szüneteiben, vályúiban és hátvonalán, |
| a lécgerinceken: aranyos szárnyzsindelypor, foszlott pehelypala-láng, aranypor, szikracsillám, csillagrúzs lepketűzből! |
| Téged kézzel, marokkal fogott meg az Isten, tántorgó könnyű tiszta kicsi fény, röpködő vigasz, törékeny csipkés |
| csillag-edény, hogy halálfüzetébe téged préselve beleírjon. S ujjain léted aranypora, s ujjain arany-merengés. |
|