| Az autóút városba-lecsúszó meredekegyenes bal betonszalaga, s az autóút városból-fölkúszó csigaháztekert, |
| lapályemelettel fölgyűrűző betonszalaga közt, ahol az úthurok összeér, mint szívcsúcsban a szívfalak ferde |
| zuhanása, a csöpp rozsdagyász földsziget tetején, a vasrácsos kőkorlát, barna fű-homlok kezdet-küszöbén, |
| ahonnan kőlapok tolongnak fehéren omolva lassú cikcakkban lefelé, mint dérhátú lehullt őszi lombok, |
| s a lépcső-vízesés szögletes, szabályos elnyúló zuhogása, mint kinyitott, széthúzott kőharmonika csurog le |
| folyékony, szilárd, szikrázó szelvényeivel, nyitottan, görbén csavarodva a mélybe, s a lépcső-lehullás |
| merev kagyló-szabálya, mint lassú kinyitott kőlegyező, s itt-ott némi megrepedt sziklakövek, s fölásott sárga |
| agyagos föld, akár a sír, a kibontott, most-megásott, s kőből a lehullott fehér lomblevél, a csöndfa lehullott |
| városi lomblevele, s piros-fehér csíkos fűrészbak-lábú fakorlát, s a forrongó hideg vízbugyborék-sírban eltört |
| vízvezetékcsövek, sárga kócderekú fekete gázvezetékcsövek, s lágyan, gyűrűsen páfránylik a víz az agyagcsésze |
| csöves sírgödörben, s a gázvezetékcső, mint sárga-fekete-gyűrűs darázspotroh, itt a csipkés kőháromszög nehéz |
| szívrepedéséből kis ecetfa nőtt ki, kis zöld pirosló ecetfa áll merengve, mint egy nagyobb, nádpálca-nyelű |
| zöld tollsöprű, zöld kicsi felhő piros erekkel, rúzs-csókos levelekkel, hosszú, álló, kosaras, szökőkút-sugaras |
| drótfogas, fogasküllőire drótozott megszáradt zöld halakkal, drótfa-lánchinta kinyílt körforgás-moccanatlan, |
| szétálló forgás-szárain gutaütéses zöldbőrű hegyes növényi salakkal, ér-anyajegyes, lemezes, vízszintes, bíbor |
| májfoltos zöld szilánk-szavakkal, kék és ezüst késekkel szilánk-forgácsosra szurkált kinyitott zöld árva |
| selyemesernyő, küllőin zöld selyemtollak, hosszú halforma selyemhabok. S a kis ecetfa alatt, a kis ecetfa mellett |
| a zsíros hideg agyagsírban a víz páfrányosan buzog, zizeg, mintha ott lennt az alvilág-hit sírna, mintha az űrnek a víz |
| lenne a sírja, mintha a fölvilágra-tülekvő Cháron szemgolyója mozogna puhán a sírban, mintha fehér pezsgéspontokból és ezüstös lassú |
| pezsgéslevelekből nyílna hullámzó és ringó páfránybokor az izmos, boldog, puha, néma, rángó sárga vízben. |
| Kis ecetfa! Kis ecetfa! Kis ecetfa! A szürke béna kő szívréséből mereven, merőlegesen és magányosan fölsugalló |
| gyöngéd, tiszta hit, egyszerű zöld könnyű csipke-táj, boldog szótlan növényi szabály, gigászi apró növény-akarat, |
| titán-megmaradás kis csipke-templom növényi igen és növényi muszáj az ólomlemez horpadt ég alatt, merev |
| egyenes oldal-ágaid és hosszúkás pikkelytelen halkés-leveleid mondják nekem magányod dacos tartalmait, |
| mondják nekem reményem derengő növényesernyő-bátorságait, nedveidben az elhalkuló hőt, akaratodban |
| a legyőzhető időt, meredten föllövellő szerkezetedben a mégis-legyőzhető időt a halál előtt, íveid, pilléreid, |
| ívborda-hatalmaid, lapjaid, lemezeid, szálaid, száraid, tollaid, kőinda-oldalszáraid, s azokon a szilánkos |
| ritka levélkupola, mint hálós csillagmennyezet, pánthálós dongaboltozat, kazettás kék mennyezet, fölmagasodó |
| növényi ellengravitáció, hited akár a konok emberé, nem befelé, de fölfelé, zöld zuhogás fölfelé tarajosodva, |
| fölágaskodó szelíd növényi kobra, levegőre terpedő nagyonis-egyszerű szabályos sugaras növényi gond, aki vagy és |
| voltál oly bolond, hogy e lépcsősugaras, por-vattás, szögletes, szikár, penészes kő-magas pókhálós szívrepedéséből |
| kinőve úgy nézz a körötted dübörgő időre, ahogy magányos kisgyerek néz a nőre, anyját látva minden asszonyi |
| testben, anyját látva minden asszony-alakban, a szemekben, csípőben, emlőkben, karokban, sötét eső-zilált, |
| vagy köd-vattás szőke hajakban. Kis ecetfa! Kis ecetfa! Kis ecetfa! Eddig nem tudtalak, de most hirtelen, magány, |
| megláttalak, ahogy fölkanyarodva a dombra a taxi vitt haza, munkából, délután, egynapi újra-terhesség után, |
| szivem elnehezülve, mint az asszony viselősen, fáradtan, s magzatától vizenyősen, megláttalak magány, merengés, |
| kinyitott bánat-esernyő, egymagad egy ősföldkori erdő, megláttalak ritka-szerkezetű csipkés zöld növényi |
| felhő, ősfák könnyű, sugaras kicsi utóda, a csönd apró szökőkút-gondja, kőkoponyán égő zöld toll-gyertya, |
| vérrel árnyék-varangyos ecetfa, zöld tollsöprű sárga bambusz-száron, növényi párapikkely zöld kupola, |
| merev magány, vércsíkbolyhos álom, hemofiliás merengés, vérzékeny könnyű fölfele-derengés, kis ecetfa tollas |
| kupola, növényi újszülöttkori vérzékenység, morbus haemorrhagicus neonatorum növényi anyagból, |
| sík, bársonyos növényi agyagból, hisz ereid, hajszálereid áteresztik a vért, s újszülött bőröd csupa vér, |
| újszülött föld-újkori bőröd pórusain pelyhesen, pihésen kiszivárog a vér, mert ősz van, azért, mert |
| ősz van, ősz, ősz, ősz, ősz van, ősz, ősz, ősz, ősz van újra, s te itt merengsz és itt derengsz halállá kipirúlva |
| halálosan és véresen, kis ecetfa, ősföldkori ősfa-utánzat, Föld-őskori újkori derengés-látszat, kis |
| ecetfa, hitem, magányom, hitem, édesem, megláttalak az út kő-szívpilléres fehér kanyarulatában, mikor |
| a taxi vitt haza, megláttalak merengő és derengő növényi kis haza, hitem hazája, ősz vérrel tarka kis |
| szaggatott növényi selyemesernyő, lapos ágakkal levelezve árva kis növényi véres gyertya-lámpa, |
| ahogy a taxi vitt haza, munka után, ólom-délután, mikor még a csillag-űr nem reszket, s a holtak |
| a földben nem vetnek keresztet, megláttalak, ahogy a taxi vitt haza, ahol egy lakás-tiszta télkezdeti nyár |
| gyűrődés-nélküli arany-vigasza vár, a Mandula-utca sziget-vigasza, egy darab megszerkesztett zsúfolt magányos |
| egyszerű éden: két lányom, feleségem, a sorsot-beborító könyv-nyugalom, s a megírt éposz az íróasztalon. |
| Kis ecetfa! Kis ecetfa! Kis ecetfa! Ólombőrű törzse a kőfekete fehér szívrepedéséből függőlegesen kiállva |
| fénytelenül ragyog, mint egy unikornis szűzesség szarv-magánya, mint egy kőcsiga mereven fölbugyogott szemtornya |
| a toronycsőben a higanyszár-szemekkel, a folyékony állat-hőmérő, a merev húsüveg állatlázmérő, csak most |
| növényi szár, amiből oldalt vízszintesen alúlról fölfelé egymásra emeletesen, nagy-hézagú emeletekkel |
| a lombszárak ólompálcái kinyúlnak, bevérzett zöld levelekkel kigyúlnak, mint nagy ritka ólomfésű |
| a kis ecetfa test-szerkezete, s az oldalt-pálca ólomszálakon, a levélszárakon hegyesen, lemezesen, laposan, |
| vízszintesen a pikkelytelen haltest zöld ecetfalevelek, mint embercsontvázra ragasztott sötétzöld |
| posztó-szivek, amik véres ujjakkal összefogdosva véresen, s az ujjhegyek léc-szives címerei gyűrűpihékkel, |
| finom gerenda-pelyhekkel véresen bolyhoznak a hegyes zöld posztószivekbe itatódva, s zöld toll-halas keskeny |
| és mégis terpedt levélág-emelet levélág-emelet fölött, levélág-emelet levélág-emelet alatt vízszintes |
| csipkés szigorú szétlazulásban a sűrű higanyhíg levegőre akasztva és ragasztva, s levelek, sávok, csíkok, |
| lemezek, szeletek a csönd higanyszigorára tapasztva terpedten, módozatosan és emeletesen lefelé, |
| fölfelé, fölfelé, lefelé a növényi csontszerkezet ritka, magányos ólomfésű-fogain. Akár egy Megváltás zöld sebei! |
| A tenyérbeli, a bokafejbeli. A mellkas bal-elsőfali. És eszembejutott akkor a Földőskori hajnali aggkor, |
| amikor zsurlófák, pecsétfák, pikkelyfák óriás, puha, szivacsos létezés-tornyai, teremtés-söprűi, |
| szilárd szivacs-szökőkútjai, szilánkos és pénzes növényi gejzír-lángjai között behemót kő-szabású |
| lények legelésztek és heverésztek, taréjos, tüskés páncélkő-harangok nemzettek kőpáncélkupola |
| tüskés állatasszonyokra mászva, s guggolva tojtak, ahogy az ember a mezőn ürít, a kő-ostya-halmaz |
| titáni sárkánytyúkok, s gigászi bőresernyők forogtak rikácsolva és recsegve a tajtékhörgés óceán-szélben, |
| mint hólyagosra-kifeszűlt vitorla-lepedők, s szivárványtollas gyémántsziklák csattogtak át csikorogva |
| az ős-zöld zsurló-hajnalon az emberre-készülő, embertest-váró ősi hajnal ember-nélküli vércafat- |
| szél-ürességben. S eszembejutott akkor az elmegyógyintézeti betonszoba-délutánban, ahol a kék |
| műanyag-papucsos embercsoszogás a cementpadló-homályban, ahol a csönd, mint egy szeplősen légyszaros |
| villanykörte sárgán világít, s fekete, zöld, kék, sárga, barna légyszarpettyek, ürítés-pénzek a száraz, |
| sivár, bolond emberszemek a dülledés gyérfényű domború féltudat-üvegén, s a világító-udvar sötét, négyzetes |
| akna-csöve szemfenekén, a kórház sárgafoltján, látóbíborán, az elmebaj fovea centrálisán |
| májkrémes-dobozok fémpénz-gallérú kinyalt üres homálya, összegyűrt cigarettadobozok, zsíros szalvéták, száraz tojáshéjak között a |
| villanysárga csöndből kis ecetfa nőtt ki páfrányosan zölden derengve a szalmasárga katatóniában, |
| amit látni kellett, s láttam, kis ecetfa, zöld törpe ecetfa, függőleges világító-udvar ideghártyája |
| középen a kőből, fölágaskodva a kőből, mint átvilágított tengerhomályban szögletes karcsú csikóhal, |
| s lombja a csikóhal páfránycsokor kocsonyabóbitája. S eszembejutott akkor, hogy otthon, Bián, a zöld |
| kerekeskút mellett is kinőtt egy kis ecetfa az apám-csinálta betonból, hogy én azt a kis ecetfát szerelmesen |
| szerettem, s afféle gyerek-kamaszként vékony ősemlék-törzsével csókolództam, mikor a csillag vesszőnyála csöppent. |
| Kis ecetfa! Kis ecetfa! Kis ecetfa! Megkozmásodott városi növény-gyertya, Föld-őskor fája, meg az egész |
| behemót állat-tenyészet üzenet-fája, sors-fa, sorsom-pikkelyfája, a barna homály reményfája zölden, |
| év-milliók mély-belsejéből üzenetet hozó szelíd toronylás és terpedt zöld merengés derengve! Kis ecetfa! |
| Hasonló bérházak között fölgyújtott növényi gyertya-remény! Üzenetem fája, gyerekkor-hűségesem, édesem! |
| Ki vagyok én? Mi vagyok én? Mit tettem én? Mért lettem én? Ki vagyok én, mi vagyok én, hogy ennyi szilárd |
| gyűlölet torlódik tolongva körém, mint köréd a repedezett, szalagos, nyitott harmonika-legyező nehéz kő, |
| amiből boldogan sarjadva kinőttél, jelenkori titokzatos növényi őslény, te se hím-se nőstény szelíd |
| terpedés-alakzat, zöld lángcsipke-magzat, aki e lemezes kődudor repedéséből tolongva boldogan |
| kinőttél, mint csatahalott deres középkori lópáncél-öltözet hullámos szoknyaréseiből és hajlított, görbe, fodros lemez-fugáiból, |
| lápba-sűllyedt, kilőtt, kiégett jelenkori tank páncéllemez görbe sziromkelyheiből az elmúlás a holdban. |
| Boldog lenni én itt akarok! Nem egy másik jobb égitesten, vagy fölolvadva a nem-boldog, nem-boldogtalan égő, magányos, titoklét csillagokban! |
|