A tízmilliárd éves szív

 

 

 

 

Kis ecetfa*

Az autóút városba-lecsúszó meredekegyenes bal betonszalaga, s az autóút városból-fölkúszó csigaháztekert,
lapályemelettel fölgyűrűző betonszalaga közt, ahol az úthurok összeér, mint szívcsúcsban a szívfalak ferde
zuhanása, a csöpp rozsdagyász földsziget tetején, a vasrácsos kőkorlát, barna fű-homlok kezdet-küszöbén,
ahonnan kőlapok tolongnak fehéren omolva lassú cikcakkban lefelé, mint dérhátú lehullt őszi lombok,
s a lépcső-vízesés szögletes, szabályos elnyúló zuhogása, mint kinyitott, széthúzott kőharmonika csurog le
folyékony, szilárd, szikrázó szelvényeivel, nyitottan, görbén csavarodva a mélybe, s a lépcső-lehullás
merev kagyló-szabálya, mint lassú kinyitott kőlegyező, s itt-ott némi megrepedt sziklakövek, s fölásott sárga
agyagos föld, akár a sír, a kibontott, most-megásott, s kőből a lehullott fehér lomblevél, a csöndfa lehullott
városi lomblevele, s piros-fehér csíkos fűrészbak-lábú fakorlát, s a forrongó hideg vízbugyborék-sírban eltört
vízvezetékcsövek, sárga kócderekú fekete gázvezetékcsövek, s lágyan, gyűrűsen páfránylik a víz az agyagcsésze
csöves sírgödörben, s a gázvezetékcső, mint sárga-fekete-gyűrűs darázspotroh, itt a csipkés kőháromszög nehéz
szívrepedéséből kis ecetfa nőtt ki, kis zöld pirosló ecetfa áll merengve, mint egy nagyobb, nádpálca-nyelű
zöld tollsöprű, zöld kicsi felhő piros erekkel, rúzs-csókos levelekkel, hosszú, álló, kosaras, szökőkút-sugaras
drótfogas, fogasküllőire drótozott megszáradt zöld halakkal, drótfa-lánchinta kinyílt körforgás-moccanatlan,
szétálló forgás-szárain gutaütéses zöldbőrű hegyes növényi salakkal, ér-anyajegyes, lemezes, vízszintes, bíbor
májfoltos zöld szilánk-szavakkal, kék és ezüst késekkel szilánk-forgácsosra szurkált kinyitott zöld árva
selyemesernyő, küllőin zöld selyemtollak, hosszú halforma selyemhabok. S a kis ecetfa alatt, a kis ecetfa mellett
a zsíros hideg agyagsírban a víz páfrányosan buzog, zizeg, mintha ott lennt az alvilág-hit sírna, mintha az űrnek a víz
lenne a sírja, mintha a fölvilágra-tülekvő Cháron szemgolyója mozogna puhán a sírban, mintha fehér pezsgéspontokból és ezüstös lassú
pezsgéslevelekből nyílna hullámzó és ringó páfránybokor az izmos, boldog, puha, néma, rángó sárga vízben.
Kis ecetfa! Kis ecetfa! Kis ecetfa! A szürke béna kő szívréséből mereven, merőlegesen és magányosan fölsugalló
gyöngéd, tiszta hit, egyszerű zöld könnyű csipke-táj, boldog szótlan növényi szabály, gigászi apró növény-akarat,
titán-megmaradás kis csipke-templom növényi igen és növényi muszáj az ólomlemez horpadt ég alatt, merev
egyenes oldal-ágaid és hosszúkás pikkelytelen halkés-leveleid mondják nekem magányod dacos tartalmait,
mondják nekem reményem derengő növényesernyő-bátorságait, nedveidben az elhalkuló hőt, akaratodban
a legyőzhető időt, meredten föllövellő szerkezetedben a mégis-legyőzhető időt a halál előtt, íveid, pilléreid,
ívborda-hatalmaid, lapjaid, lemezeid, szálaid, száraid, tollaid, kőinda-oldalszáraid, s azokon a szilánkos
ritka levélkupola, mint hálós csillagmennyezet, pánthálós dongaboltozat, kazettás kék mennyezet, fölmagasodó
növényi ellengravitáció, hited akár a konok emberé, nem befelé, de fölfelé, zöld zuhogás fölfelé tarajosodva,
fölágaskodó szelíd növényi kobra, levegőre terpedő nagyonis-egyszerű szabályos sugaras növényi gond, aki vagy és
voltál oly bolond, hogy e lépcsősugaras, por-vattás, szögletes, szikár, penészes kő-magas pókhálós szívrepedéséből
kinőve úgy nézz a körötted dübörgő időre, ahogy magányos kisgyerek néz a nőre, anyját látva minden asszonyi
testben, anyját látva minden asszony-alakban, a szemekben, csípőben, emlőkben, karokban, sötét eső-zilált,
vagy köd-vattás szőke hajakban. Kis ecetfa! Kis ecetfa! Kis ecetfa! Eddig nem tudtalak, de most hirtelen, magány,
megláttalak, ahogy fölkanyarodva a dombra a taxi vitt haza, munkából, délután, egynapi újra-terhesség után,
szivem elnehezülve, mint az asszony viselősen, fáradtan, s magzatától vizenyősen, megláttalak magány, merengés,
kinyitott bánat-esernyő, egymagad egy ősföldkori erdő, megláttalak ritka-szerkezetű csipkés zöld növényi
felhő, ősfák könnyű, sugaras kicsi utóda, a csönd apró szökőkút-gondja, kőkoponyán égő zöld toll-gyertya,
vérrel árnyék-varangyos ecetfa, zöld tollsöprű sárga bambusz-száron, növényi párapikkely zöld kupola,
merev magány, vércsíkbolyhos álom, hemofiliás merengés, vérzékeny könnyű fölfele-derengés, kis ecetfa tollas
kupola, növényi újszülöttkori vérzékenység, morbus haemorrhagicus neonatorum növényi anyagból,
sík, bársonyos növényi agyagból, hisz ereid, hajszálereid áteresztik a vért, s újszülött bőröd csupa vér,
újszülött föld-újkori bőröd pórusain pelyhesen, pihésen kiszivárog a vér, mert ősz van, azért, mert
ősz van, ősz, ősz, ősz, ősz van, ősz, ősz, ősz, ősz van újra, s te itt merengsz és itt derengsz halállá kipirúlva
halálosan és véresen, kis ecetfa, ősföldkori ősfa-utánzat, Föld-őskori újkori derengés-látszat, kis
ecetfa, hitem, magányom, hitem, édesem, megláttalak az út kő-szívpilléres fehér kanyarulatában, mikor
a taxi vitt haza, megláttalak merengő és derengő növényi kis haza, hitem hazája, ősz vérrel tarka kis
szaggatott növényi selyemesernyő, lapos ágakkal levelezve árva kis növényi véres gyertya-lámpa,
ahogy a taxi vitt haza, munka után, ólom-délután, mikor még a csillag-űr nem reszket, s a holtak
a földben nem vetnek keresztet, megláttalak, ahogy a taxi vitt haza, ahol egy lakás-tiszta télkezdeti nyár
gyűrődés-nélküli arany-vigasza vár, a Mandula-utca sziget-vigasza, egy darab megszerkesztett zsúfolt magányos
egyszerű éden: két lányom, feleségem, a sorsot-beborító könyv-nyugalom, s a megírt éposz az íróasztalon.
Kis ecetfa! Kis ecetfa! Kis ecetfa! Ólombőrű törzse a kőfekete fehér szívrepedéséből függőlegesen kiállva
fénytelenül ragyog, mint egy unikornis szűzesség szarv-magánya, mint egy kőcsiga mereven fölbugyogott szemtornya
a toronycsőben a higanyszár-szemekkel, a folyékony állat-hőmérő, a merev húsüveg állatlázmérő, csak most
növényi szár, amiből oldalt vízszintesen alúlról fölfelé egymásra emeletesen, nagy-hézagú emeletekkel
a lombszárak ólompálcái kinyúlnak, bevérzett zöld levelekkel kigyúlnak, mint nagy ritka ólomfésű
a kis ecetfa test-szerkezete, s az oldalt-pálca ólomszálakon, a levélszárakon hegyesen, lemezesen, laposan,
vízszintesen a pikkelytelen haltest zöld ecetfalevelek, mint embercsontvázra ragasztott sötétzöld
posztó-szivek, amik véres ujjakkal összefogdosva véresen, s az ujjhegyek léc-szives címerei gyűrűpihékkel,
finom gerenda-pelyhekkel véresen bolyhoznak a hegyes zöld posztószivekbe itatódva, s zöld toll-halas keskeny
és mégis terpedt levélág-emelet levélág-emelet fölött, levélág-emelet levélág-emelet alatt vízszintes
csipkés szigorú szétlazulásban a sűrű higanyhíg levegőre akasztva és ragasztva, s levelek, sávok, csíkok,
lemezek, szeletek a csönd higanyszigorára tapasztva terpedten, módozatosan és emeletesen lefelé,
fölfelé, fölfelé, lefelé a növényi csontszerkezet ritka, magányos ólomfésű-fogain. Akár egy Megváltás zöld sebei!
A tenyérbeli, a bokafejbeli. A mellkas bal-elsőfali. És eszembejutott akkor a Földőskori hajnali aggkor,
amikor zsurlófák, pecsétfák, pikkelyfák óriás, puha, szivacsos létezés-tornyai, teremtés-söprűi,
szilárd szivacs-szökőkútjai, szilánkos és pénzes növényi gejzír-lángjai között behemót kő-szabású
lények legelésztek és heverésztek, taréjos, tüskés páncélkő-harangok nemzettek kőpáncélkupola
tüskés állatasszonyokra mászva, s guggolva tojtak, ahogy az ember a mezőn ürít, a kő-ostya-halmaz
titáni sárkánytyúkok, s gigászi bőresernyők forogtak rikácsolva és recsegve a tajtékhörgés óceán-szélben,
mint hólyagosra-kifeszűlt vitorla-lepedők, s szivárványtollas gyémántsziklák csattogtak át csikorogva
az ős-zöld zsurló-hajnalon az emberre-készülő, embertest-váró ősi hajnal ember-nélküli vércafat-
szél-ürességben. S eszembejutott akkor az elmegyógyintézeti betonszoba-délutánban, ahol a kék
műanyag-papucsos embercsoszogás a cementpadló-homályban, ahol a csönd, mint egy szeplősen légyszaros
villanykörte sárgán világít, s fekete, zöld, kék, sárga, barna légyszarpettyek, ürítés-pénzek a száraz,
sivár, bolond emberszemek a dülledés gyérfényű domború féltudat-üvegén, s a világító-udvar sötét, négyzetes
akna-csöve szemfenekén, a kórház sárgafoltján, látóbíborán, az elmebaj fovea centrálisán
májkrémes-dobozok fémpénz-gallérú kinyalt üres homálya, összegyűrt cigarettadobozok, zsíros szalvéták, száraz tojáshéjak között a
villanysárga csöndből kis ecetfa nőtt ki páfrányosan zölden derengve a szalmasárga katatóniában,
amit látni kellett, s láttam, kis ecetfa, zöld törpe ecetfa, függőleges világító-udvar ideghártyája
középen a kőből, fölágaskodva a kőből, mint átvilágított tengerhomályban szögletes karcsú csikóhal,
s lombja a csikóhal páfránycsokor kocsonyabóbitája. S eszembejutott akkor, hogy otthon, Bián, a zöld
kerekeskút mellett is kinőtt egy kis ecetfa az apám-csinálta betonból, hogy én azt a kis ecetfát szerelmesen
szerettem, s afféle gyerek-kamaszként vékony ősemlék-törzsével csókolództam, mikor a csillag vesszőnyála csöppent.
Kis ecetfa! Kis ecetfa! Kis ecetfa! Megkozmásodott városi növény-gyertya, Föld-őskor fája, meg az egész
behemót állat-tenyészet üzenet-fája, sors-fa, sorsom-pikkelyfája, a barna homály reményfája zölden,
év-milliók mély-belsejéből üzenetet hozó szelíd toronylás és terpedt zöld merengés derengve! Kis ecetfa!
Hasonló bérházak között fölgyújtott növényi gyertya-remény! Üzenetem fája, gyerekkor-hűségesem, édesem!
Ki vagyok én? Mi vagyok én? Mit tettem én? Mért lettem én? Ki vagyok én, mi vagyok én, hogy ennyi szilárd
gyűlölet torlódik tolongva körém, mint köréd a repedezett, szalagos, nyitott harmonika-legyező nehéz kő,
amiből boldogan sarjadva kinőttél, jelenkori titokzatos növényi őslény, te se hím-se nőstény szelíd
terpedés-alakzat, zöld lángcsipke-magzat, aki e lemezes kődudor repedéséből tolongva boldogan
kinőttél, mint csatahalott deres középkori lópáncél-öltözet hullámos szoknyaréseiből és hajlított, görbe, fodros lemez-fugáiból,
lápba-sűllyedt, kilőtt, kiégett jelenkori tank páncéllemez görbe sziromkelyheiből az elmúlás a holdban.
Boldog lenni én itt akarok! Nem egy másik jobb égitesten, vagy fölolvadva a nem-boldog, nem-boldogtalan égő, magányos, titoklét csillagokban!

 

 

 

Isten lepkehálója*

Zöld csalamádéval megrakott kis tehenes-szekér, nyikorgó boldog zöld kosár, boldogság-szagú kerekes zöld kazal és
kikericsek, akár a vér, kikericsek, kikericsek, kikericsek, mint a vér, mindenütt bársonyos kikerics-zene, mintha a dérsóhaj
föld vérzene, mintha a vérzékeny tiszta könnyű föld bőrére bugyogna az erekből pelyhesen fölfelé omladozva a vér,
a vér, a vér, csipkés, csillagos, bársonyos, szőrös, darázsbundás piros, kék, lila, vörös kürtökkel, lapos kürt-sziromlevelekkel,
a vér, a vér, a vér, mintha a vér a szájból zuhogva kiömlene, habosan, lemezesen, füstölögve fehéren, járunk a vérben
és a véren, csak a völgy-út két kocsikeréknyom-szalaga fekete, mint a villamos-sín vályús párvonala a kocsiút
a véres zöld abroszon, a szikrázó emlővölgy mezőlapon, bolyhos, bársonyos kék tehénszemekkel teleszórva a rét,
a völgy, az arany-dongákkal szelvényesen kapaszkodó legyezőtorlasz föld-mennyiség és aranyostyával alkonyodik
a kék, barna pehelylemezek és szivárványos vattás pihelapok szivárognak ki a kékmárvány apályból, zöldviasz deszkák,
barnarács aranygerendák porladoznak az ezüsthíg tartományból, az ezüstlúg árnyból s a májfoltos tehén szarvai közt a ködfonalak,
ökörnyál-vonalak, mint aranyhárfa eltört húrjai, s a kis tehén rózsaszín, pórusos szivacs-ajkai közűl földig-lógó
lobogó gyémánt-szakáll folyik a dologi időre, ahogy az idő folyik szálazva, cérnásan, csöppenve, csöpögve dologra,
tárgyra, jelenésre, létezőre és időre, s mi úgy megyünk hozzátok hazafelé, mint első áldozók az oltár elé, mikor
kis kezünket imára összetéve térdepeltünk az Isten elé, korgó gyomorral, ünneplő ruhában, éhesen Isten testére várva.
Pista, Pityu, Pityesz, ahogy mókázva berúgva mondtam, meg mikor józan voltam, Pityesz, Pityu, Pista, István, Simon István.
S most itt merengek, fiú, magamban nélküled, és fáj minden ami volt, ami volt már nem veled, hisz nélküled, fáj minden
ami volt, mert nem veled, hisz nélküled, s nehéz szivemre hull egy-egy szavad a halálból, ahogy a lomblevél a fáról,
ahogy a szükség hull a hiányról, dolog-törmelék a dologról, ahogy a tárgy a dologról, állapot-részlet az állapotról,
állapot-hasáb, öreg kéreg a fáról, állapot-kéreg, állapot-héjazat, állapot-pikkely, mint nagy zöld halról, ha késsel
levakarják. És barna héja körözött a kis májfoltos szőke tehén Apollinaire-szemében, fönt a lilával
begyapjasodó kékben, s a fekete tehénpupilla-mélyben, mint felhő-árny a kút öreg vizében, a vízlencse-feketében.
S nehéz szivemre hull egy-egy véres, könnyű, hártyás, bíborfoltos, éranyajegyes tiszta szavad a halálból, ahogy a hulló
lomblevél a nehéz őszi fáról, ha karmos kékpikkely lábával lerúgja könnyű bóbitás, sárga pofa-pénzes énekesmadár,
vagy magától hullva, kristály-súlyától törve lefele száll a csipkés barna avarra, ami mintha a föld lenne sárga
fakanállal lemezesre, taréjosra habarva, ezer lapos, rozsdás gyíkszáradék hever egymásra-torlódva és csörögve.
Hol vagy már?, hol jársz?, miféle másik szekér után ballagsz kis ország-gazda csontváz, és miféle mezőn és
miféle réti kocsiúton árnytalanúl, hisz nincs árnya a halottnak, és nincs árnya a másik létben ballagó
alaknak, embernek, tehénnek, dolognak, jelenésnek és titoknak, árny-nélküli a halott, a halott árnytalan,
ott túl az időtlen valahol-mezőben, csak derengése és sugárzása van a jelennek és az idő-nincs jövőnek,
a növénynek, az állatnak, a kőnek, ahogy árnytalan a víz, a fény, az elemi-részecske Isten-tolongás, az aranytömb
belseje. Hol vagy embervérrel rozsdapáfrány homályos bonckésem, az Istentől-fölcsinált csillagokig szőkén harmonikázó
csikónevetésem, aranyfogú véres könnyű bárányfelhő, a tűzözön alá kinyitott sárga selyemesernyő, hervadtra-aszalt
halálszagú virágkazal, szivemre-fölpattanó szalmatestű szőke szöcske, szerelmes pirospöttyös kávésbögre, taréjos,
habzó, kis selyemsusogással aranytollakat csacsogó vizen könnyű-léptű kajla-kalapos fehér mosolygás-igézet,
aki nem hitted, hogy egyszer te is bevégzed, pedig tudtad, hogy te is bevégzed gyorsan, s beszéded, ahogy villogó
gyerekfogak közt a piros alma sárga húsa harsan, merre bóklászol, hová tántorogsz, hol jársz összezsugorodott
kis paraszti haza-csontváz, akit úgy vinnék két karomban a földből kiszeretve, mint beteg gyermeket kórházba
az apja, s az apa testét a gyerekláz átitatja, s fut a férfi a téli éjszaka sárga holddal átütött bolyongó
hóvitorlái csattogó kristálysziszegésébe csavarva. Pityu, Pista, István, Simon István, az ünnepet most magányodba
hoznám, ha még egyszer, fiú, hazajönnél hozzám, a boldogságos gyermekfényeket, a zöld-csipkézet, zöld-
varázslat megszületés-ünnepet, pedig jó mindíg te sem voltál hozzám és én sem voltam jó mindíg tehozzád, de
mit számít ez amíg élünk, és most se számít már, hogy rengeteg halott vagy, rengeteg halott, akár egy őskorban
sárga foltokkal, ezüst bőr-vértekkel, ónos törzsbőrrel vedlő platánfa-őserdő, hol vagy egyszerű, kopasz csontváz-szűzesség és hol vannak
a kéket feketén csivogva behálózó fecskék, akik a levegőt, a koraősz sárga időt röptükkel nyiszálva, nyesve,
cibálva, ráncigálva a levegőben az élő állatmorzsákat keresték s a kék aranyhomályból csőrükkel kicsipegették
a pihetoll-arcú, páfrány-fejbajszú, mohos kőmálna-szemű hártyaszárnyas szerves anyagot. És mit se számít már
a jóság, bűn, vers-adósság, testvér-hit, angyalkurva-szerelem, ha más se vagy, mint csontváz-türelem, sárga
csontváz-hagyaték, fehér csontváz-bohócság fehér ingben, fekete halotti ruhában, s halott testedből minden
víz forrva, bugyogva és bugyborogva, kis gejzír-tollakkal lövődve kifolyt, s nem lát a föld már csak
széles ezüst-töméses-fogsorú koponya-mosolyt, s csontra-száradt inget, gatyát, penészes öltöny-kérgeket,
gyűrt páncélokat és gyűrt bádogcsöveket bütykös, sárga, szálkás, repedezett, szilánkos csontokkal kitömve.
Hol vagy mosolyom könnye, könnyem mosolya? Az elmúlásba hátra visszaszaladt a csengős-nyakú
barna kiscsikó, elpárolgott, mint a léthajnali harmat a barnafoltos fehér kis tehén, a zöld csalamádés-szekér,
s részeg kézfogásunk egy nő nedves nyitott combjai között az asztal alatt, részeg kézfogásunk egy asszony
szétnyitott gerjedés-lucskos combjai között az asztal alatt a kávéházban és még egy üveg bor és még egy konyak,
a bugyiba-nyúlás közösen, a rostos göndör szőr, az ajkak, a mirigykút, s forró mézes nagyujjunk találkozása az élő selyemben,
és mit számít már a bolond ügetés hátadon telefondrót-tárcsával, óriás hadsereg-csigaházzal, zöld sáskaszökkenés-fiú,
és mit a kopasz hadifogság, ott az ácsszekerce, a drótkerítés-szerelem, amikor a kopasz asszony a szöges drótkerítéshez dugta emelve
meztelen farát, s a kopasz katona a drótkerítés hatszögű sejtablakán átdugva merev vesszőjét szerette képzelt otthoni
asszonyát, s mit a söröskorsó, amiben arany gombaszár a sör, és sercegő, pattogó fehér habfánk a kövér gombafej,
és mit a szövetségek és minden módosulás és gépfegyver-sorozat, tankágyú-lövés, égő város, dróthalmaz rom-üdvözülés,
minden nagy hajnalra-nyitott lángtócsa vörös ablak, amikor Föld-őskori rengeteg halott vagy, mint az őslápba kövesedett
gyémántos gyíktestű ősmadár, hisz az vagy már, ősi első föllobbanás, Archaeopterix, a múltra-kapcsolt aranylakat,
a túlvilág titka: zár, a létezés része: egyszerű emberi halandóság, csontvázcsipke-halálvalóság, és bánat-sóval
átkristályosodott nehéz szivemben, mint szikrázó pilléres sóbarlangban meztelen hadifogoly ül a hiábavalóság,
az ívekkel, pillérekkel, boltozatokkal, oszlopokkal megosztott és föltámasztott fehér homályban te ülsz egyszerű
sárga költő-csontváz, húrtalan csont-hegedű, száraz sószikla-cölöpön görnyedt csont nagy M-betű,
és nincs szived és nincs szemed és nincsenek heréid, ajkaid, és nemzőtested sincs és nincs semmiben hiányod.
Csak élet-hiányod van, de azt már nem tudod. Hisz mit tud a halott a komoly és tiszta hűvös léthiányról?
A dologról, ami bőr és selyem és kő és növény és oxigén és vér és öntudat és gondolat és gyűlölet és halandóság-bársony?
És nincs nyelved és nincsenek belső szerveid és nincs füled és agyvelőd földpára és idegrendszered rózsagyökér.
Ott ülsz szivemben, mint kitömött fehér madár, fehér sas, fehér sólyom, fehér galamb, fehér hattyú, fehér
gólya, a semmi görcsös ágait markolva pikkelyes lila karmos és sarkantyús madár-ujjaiddal és szemed
helyén a koponya szemüregében a csönd kék üveg-szemgolyói, mint az Isten fogsorába ágyazott halott égitestek,
kavicsok a csönd fehér tollazatában, szilánkos, szögletes zafírkövek a szótlanság csőrös fehér toll-álarcában.
És én itt ülök a Mindenség ember-partján, Pista, Pityu, István, Simon István, itt ülök az emberlét kőredő
mindenség ajkán, s töprengek sorsodon történő, hömpölygő való világ, habos hömpölyeiden, hatalmaidon,
erőiden, szorgalmaidon, ahogy vagyok, s ahogy részedként ember én vagyok, amíg virradok, szeretek, amíg meghalok.
S fénykép-arcod nézem, az alsót, az utolsót, s fölfal a bánat egészen, ahogy a gyík a szitakötőt megeszi:
kinyílnak a bánat pikkelyes, zománcos, orrlikas, fogsoros, hegyes ajkai, kinyílnak zöld pikkelyei és bíbor tébolyai,
s ropogva, rángva kutyaként ugatva befelé löködve rángatva nyeli a hártyát, zománcot, kocsonyát,
porcelánt, recét, eret, karmot, drótot, pálcát, állati üveget, állati porcelánt, s nyál, celofán, zsírpapír,
selyempapír, szemcse, üveg, gombás mirigygumó, zománcos potrohdugó, kék farvégi zománc-sarlópár tömődik
ropogva, recsegve a forró mirigyes vörös toroküregbe, s véres angyal-szárny ami a sátán csukott szájából
gyűrten, mereven, beszegetten, legyezősen kilóg! Mert halál-előtti utolsó arcod, utolsó halál-arcod,
mint az emberujjakkal összefogdosott citromlepkeszárny, mint az összefogdosott káposztalepkeszárny, kopaszra, zsírosra,
hártyásra, meztelenre, csupaszra összefogdosott halálfejes narancsbíbor lepkeszárny, feketefoltos, bíborgyűrűs
lepkeszárny az ujjfogdosástól kopaszra lekopva, zsíros hártyapapír, zsírfoltos zsírpapír, viasz-árnyékos
selyempapír, kihúzott sárga flusszpapír, lécekkel, papírszögletekkel, viaszpálcákkal, kemény fényes
szárnyerekkel, zsíros áttetsző sejtekkel, viaszragyogású cikkelyekkel, viaszvonalakkal, zsírpapír-
háromszögekkel, mert a fogdosó ujjhegyekre ragadva már a szárny zsindelye, pikkelye, bolyha, pázsit-
palája, hímpora, állatpor zsindelyszőnyege. Halálos lepkeszárny-arcod, lepkeszárny halál-arcod,
mint vékony viasz-ostya, vékony viasz-pénz, sárga szív-alakú viasz-lapocska, zsírral átitatott
nagy liszt-ostya, Isten tepsijében sütött, amiben hígabb vízjelként Krisztus testfüggése, Krisztus
vízjel-keresztje áttetsző fehéren a fényben! Összefogdosott lepkeszárny a te arcod, a te arcod vékony
sárga viaszostya, vékony sárga faggyú-pénz, amelynek felülethúsában az ujjhegyek egymásra-
épülő görbe bőrléceinek kapugyűrűi, bevésődve a léclenyomatok vályúsan, kiállva gyűrűsen
a vékony viaszgerendák, mint a lepkeszárny erei. A léc-pajzsok, ujjléc-címercsókok,
vályús és vonalas redőpecsétek! Összefogdosott kopasz lepkeszárny a te halál-előtti áttetsző
borostyán-címer arcod Pityu, Pista, István, Simon István, ujjhegyekkel recésre-nyomkodott viaszostya-szív.
Mert nem lepkehálóval fogott meg az Isten, nem lepkehálóval merített ki a létből, gyönyörű ország-tavasz lepke,
lobogó eres lánglevelecske, csillagokká és csipkékké összeállt lobogó könnyű atomszövevény, kis páfrányos-csápú
imaszőnyeg, aranykehely-beszövésű oltárterítő, nem fanyeles, drótkeretes fehér selyemszita-kancsóval
meritett ki az Isten téged a létből, mint gyerek a lepkét zöld réten, s a hosszú fehér selyemkancsót dagadtra
fújja a szél, mint repülőtéri légzsákot, mint fehér lepkehálóval zöld réten fut a kisgyerek,
a lepkehalász, a lepkefogó, a lepkevadász, s a fényben-tántorgó, libegő, billegő, lobogó, tovább-lobbanó zöld állati
tölgyfalevél után csap fehér szitarács-kancsójával, hogy a kékből, a fényből, a sárgából, a fehérből a zöld
lepkét halászva kimerítse. Nem lepkehálóval fogott meg az Isten, hogy a létből magának kimerítsen, s könnyében
áztatva gombostűre merevítsen, hogy veled is gazdagabb legyen túlvilág-gyűjteménye, ahol arany-tűkre fűzve
angyalok, emberek, sátánok száradoznak, sugárzó túlvilág-kristály embermadarak, fekete s barna alvilág-emberdenevérek!
Isten lepkehálója kikerült téged, a transzcendens üldözés, az egy-életnyi bolyhos, aranyporos, piheporzsindelyes
gyertyától-elszakadt gyertyaláng-lobogás merítő és hódító háló-ragálya, hálóbörtöne, háló-vadászata!
Hisz Isten lepkehálója te voltál, te voltál a lepke és a háló, te voltál a háló rabság-haszna, csillagzó
szines állatvirág, kicsike, könnyű tétova tiszta láng biológiai halálanyagból, életnek is halál lepke-atomokból,
lepke-ragacsból, lepke-viszonyokból, lobogó viasz-ostya arc, Isten gyerekujjaival összefogdosott kopaszra súrolt lepkeszárny.
Téged kézzel, marokkal fogott meg az Isten, hogy önmagának gyorsabban segítsen! Kézzel, marokkal, ahogy
mi gyerekkorunkban a citromlepkét, halálfejes lepkét, káposztalepkét, oltárterítő-lepkét, Krisztus-palást lepkét
kézzel, marokkal sötétzöld ered nádlevélen, zöld halcsontváz fűkalászon, rózsán, liliomon, egyszerűbb virágon.
Két ujjal két szárnyát összecsípve fogtuk, lepkedöglésig fogtuk, nyomogattuk, míg kopasz viasz-ostya sárgafehér
bőrléces Simon István-arc lett a lepkeszárny, recés hártyatoll, szárnyér-redős hártya-balta, zsíros selyempapír-legyező.
S mutatóujjunk, s hüvelykujjunk hegyén, a piros bőrlécpajzsok üregeiben, szüneteiben, vályúiban és hátvonalán,
a lécgerinceken: aranyos szárnyzsindelypor, foszlott pehelypala-láng, aranypor, szikracsillám, csillagrúzs lepketűzből!
Téged kézzel, marokkal fogott meg az Isten, tántorgó könnyű tiszta kicsi fény, röpködő vigasz, törékeny csipkés
csillag-edény, hogy halálfüzetébe téged préselve beleírjon. S ujjain léted aranypora, s ujjain arany-merengés.

 

 

 

Sejtelem-fátyolhíd angyaltudat*

Hó után eső, esőre hó, és egyikse tudja mirevaló, csak létezik, csak van, csak törvény szerint fizikai törvényt
beteljesít, nincs akarata, gyásza, öröme, vágya, csak állapota és tulajdonsága, anyaga van, anyag-formája, nincs
boldogsága, reménye, hite, csak anyaga van, anyag-szerkezete, anyag-módozata, anyag-állapota, súlyának
önmagát betöltő tömege, úgy hull csöpögve, zuhanva, libegve, sűllyedve, lebegve le, hogy tömegével törvényét
teljesíti be, nem boldogtalanúl, nem boldogan, csak azzal ami létére szabályozva van, anyagára, súlyára,
testére, tartamára, módozatára és alakzatára, mintázatára és állapot-gyakorlatára, úgy hull, hogy közben
átalakúl, letelepszik és vissza-módosúl, ami híg időként zuhogva folyt: lebegő könnyű sűrű piheszövet lesz, ami
kristálykereszt pehelyváz csillag-atom-levél volt lefelé sűllyedő csipkelánc-lengéssel: olvadva közelebb szivárog a vízhez,
nehéz, embertelen könny lesz, nem állatok könnye, gyíkoké, kutyáké, őzeké, szarvasoké, teheneké, bikáké, lovaké,
de a páragőz oldott szervetlen életé, így hull az anyag, táncolva könnyen, muszlinfátyol-lobogással fehéren,
így hull az anyag, a föloldott szilárdabb pihés szerkezet vízzé kicsapódva a mindenség-közöny mágnes-közelében,
hó után eső, esőre hó, hóra eső, hó az esőre, hóra eső, esőre hó, és egyikse tudja mirevaló, a barna avar ezüstösen
fényes, a zöld fű közt üveges hószivacsok, a fekete faágak közt fehér csipkelapok, rongyosan lecsüngő csipkelepedők,
szegényes, lukas állapotok, bolyhos keresztküllőkkel összenőtt könnyű-fajsúlyú nehézkedési erők, esőre fény, hóra nap,
ezüstlemezek, aranyvonalak, fagyott pehelyláng-anyaggondolat, olvadó, szikrázó tüllabrosz-utánzat, vizet szivárgó puha
szőrhab, csupa megvalósulás, csupa átalakulás, csupa föloldódás, csupa látszat, csupa kezdet és csupa utánzat, csupa
kezdet és csupa befejeződés, csupa elindulás és csupa átrohadás, feketén feketét sodor a fényes fehér szél, nehéz fekete
tömböket csúsztat lila béléssel, parázsliszt harsogó hasadással, megdől az ég habos lilára, begyűrődik a magány
homálya, ferdén siklik gomolygó szennyes tömegével a habdaganat gőzkomor magasság, ferdén csúszik a feketekék
földagadt égi szűzesség, fekete habragálya a borzas tar fák fekete bozont-kelyheit sikálja, fekete varjak hullnak
a foszlékony ürességből, a pirosból, az aranyból, a kékből, mint szakadozott öreg fekete női magas-szárú cipők,
amit lerúgtak lábukról a dagadt-lábú nők, püffedt, kék ér-szőlőindás vízoszlop-lábú fáradt öregasszonyok.
A háztetőkön nedves fénytócsa-alkalom. A kert fekete magas-szárú fűzős női cipő-halom. Magas-szárú
kitaposott öreg cipők, üres fekete fűzőscipők lábnélküli néma halmaza a föld, s az imbolygó, hömpölygő fényes
levegő is magas-szárú fekete női fűzőscipőkkel teledobálva, ott úsznak billegve, libegve a szennyes habon, mint
üres hordók, nehéz farönkök, fölfúvódott könnyű hólyag-dob állat-dögök a tajtékos kövér árvíz-folyamon,
ott lebegnek forogva és állva, s hó után eső, esőre hó, és egyikse tudja mirevaló, s csúszik ferdén a szennyes ég, csúszik laposan
tolongva a lila és hibbant súlyos szürkeség, könnyen mintha téli ásítás omolna hajnalfeketében gomolyogva forró gőzgubanccal.
Ez már a hiány homálya. Ez már az elszakadt mindenség nehéz fodrai közül kiökrendő hártyaszűk indulat.
Ez már a habos hömpölygés világlét-magánya. Ez már az utolsó halál a semmibe-fordított szőrös Isten-arccal.
Ez már az első találkozás a mangánnal, a rézzel, a magnéziummal, a vassal, az arannyal, a szénnel, a kárpittal, a kvarccal,
a sziliciummal, a sóval, a jóddal, az elmosással, ránccal és redővel. Ez már az elemi részek összerobbanva boldog
megnagyobbodása. Ez már a vér újraszülető tisztuló asszonyfolyása. Ez már az erő-repedezés a részeg homályon.
Magam vagyok. Ki látja titkomat? Magam vagyok. Ki tudja titkomat? Magam vagyok. Ki akar titkomba ámúlva
belépni? Hisz sorsom, mint a ház ajtaja kinyitva, és sorsom titkába léphet ember, Isten, sorsom titkába léphet angyal,
ördög, bemászhat oda tündér és a sárkány, bejöhet oda gyilkos és varázsló, Griffmadár páncél-bárd lépegetéssel,
szakállas manó, hókupac-törpe, zölden, üvegpuhán ugrálva a csöpp levelibéka, nedves szem-rügyei fölött kis
aranykoronával, a himbálva-úszó sárga tajték-kesztyű szellem, a kőszagú sastestű-oroszlán, valamennyi vértanú, áldozat.
Minden titok sorsomba beléphet. Minden titok, halál és jelenség. Minden állapot, küldés és jelentés, minden erő,
indulat, ellenség, minden képzett képzelet, valóság, minden anyag és jelenvalóság halandószép titkomba beléphet,
halhatatlan titkomba beléphet, nyitott-ajtajú titok-házamba, sors-házamba beléphetsz sors-vándor,
titok-házamba titok-őgyelgő, udvaromon ácsorgó üdvösség, kerítésen átleső hűvösség, rejtelem, bűn, átok,
sokasodó, szapora szervesség, egyszeri tény, csoda, csoda-váró, hisz az ajtót be sohase zártam, s odabent
az asztalnál egy ember, hímzett fehér asztalterítőre könyökölve ül, két kezében arca, égő gyertya előtte, nyitott könyv.
S körülötte ülnek a halottak. Ülnek, állnak, feküsznek a földön, levegőben, lógnak kis kötélen, s csak a férfi
látja vérző testük, ahogy sírnak, ahogy bevizelnek, ahogy fintorognak, integetnek, kréta-bajszuk hegyesre pödörve.
Magam vagyok. Titkomat ki látja? Magam vagyok. Titkomat ki tudja? Magam vagyok. Én a nyitott ajtó. Magam
vagyok, én, a gyertyafény-ház. S körülöttem körben a halottak: fénylenek, mint a zöldhit Karácsony!
A szégyen szikrafény-tömbolvadása átszűrődik a változatháló-mindenségrácson. Asszony: add emlőd, kezed, add mézes
páratűz-vágyadat, merengő ujjaimnak rózsa-barlangodnak kemény címerrostját, hűséged és hited arany-olvasztó tégelyekből
csurgasd szívverésemre, Jézus-szív pupillámba, hisz a kettő nem lehet egy-árva, s kiket a testünk közösen teremtett:
ragyogva rajong húsunkon a gyermek, ásítva csimpaszkodva. S úgy élünk mi a sziget-szilárdan szikrázó idő ketyegés-áradatában,
mint más csillagra menekűlt Föld-lakók, nézzük a rozsdás űrhajót, az ide-menekítő idő gépszerkezetét, s ott messze túl a fénylő
égitest-habon az elégett, rothadó fekete golyót, emberiségünk földjét, ahogy bekormozottan és roncsoltan forog, mint megégett darázs
fény-fújta lukas levegőben. Az ünnep elmúlt, a szégyen szégyen maradt, s rejtelem maradt a rejtelem. Már nem vár levelet a
jézusi posta, a gyermekszív kifosztva, mint a mámor és a gyermekszív lefosztva, mint a karácsonyfa, s a gyermekhitben szálasan,
szakadozva ellohadt a sejtelem-fátyolhíd angyaltudat. Kihamvadt, szétfoszlott, elrohadt a sejtelembimbó-angyaltudat,
a sejtelemzászló-angyaltudat, a sejtelemfénytömeg angyaltudat, a sejtelem-csontváz angyaltudat, a sejtelemrácsozat
angyaltudat, a sejtelem-hálóhíd angyaltudat. A sejtelem-szivárvány angyaltudat, mely, mint a légy kristálydülledt
bársony-szemének szivárványszalag-hídja a látás-ikrába szőve, a látáskelyhek domború állatüvegéből fénytörés-pánttal
szineződve a gyermekpupillától a csillagig ér, szárnyasan, hártyásan, fehér muszlinfátyol szitarács könnyű angyalhíd-testtel
áhitat angyal-tejútként a naprendszerünkhöz legközelebb található csillagig, a Proxima Centauri tűszúrás sárga
fényhegyéig. Elrohadt a sejtelemangyal-fátyoltudat, amely a gyermekszívtől a csillagokig nőtt, mint gigászi fehér liliom, mint forró
és boldog hótorony, kocsonyásra rohadt, mint fagyott fehér virág, olvadó boldog kásás hóvilág, nincs tolla, foszladéka, csontja, rostja,
az űrbeli ünnepi menyasszonyi fátyol, a várakozás csöndből-szőtt végtelen tündérruhája, a mese-hit fehér fátyolköpenye,
amely, mint a Tejút szikrázva és lobogva bolyongva terűlt szét a mindenség szemtest-anyagának derengő hideg csarnokvizében.
S a gyermek azzal játszik, ami ittmaradt, a gyermek azzal játszik, ami az angyalfoszlás halál-semmijéből megmaradt:
tündér-rege könyvvel, óriás barna hajasbabával, füzettel, golyóstollal, szines ceruzával, hüvelykujját-szopó hatalmas barna
Moncsicsi-embermajommal, minden játékkal és minden játék-alkalommal, s kis szivében nem hever a valóság-vereség
kiégett páncél-tartománya, kis szivében nincsen elszakított zászló, megszállótól megtaposott zászló, nem hever a vérben behavazott kanca, páncél-
ruhás mén véres hólatyakban, nincs hernyótalp-gyúrta hóredő-szalag föld, kis szivében nincsen halott és haldokló. Nincs az behavazva.
Szivében csak béke és gyermek-irigység. Csak mi vagyunk a halálra ragasztva! Kérges, emberfényes és emberférges gömbköpenyére
szív a közönyös Földgolyó-test, az együgyü tiszta Mágnes, s szívünkkel így vagyunk halálra ítélve, te is, meg én is,
meg minden, mi földünkön öntudatlan halandó, meg az egész tudatos, balga, tétova mennyiség: az emberiség! Így vagyunk mi!
És jaj, Proxima Centauri, te naprendszerünkhöz legközelebb található csillag, te is 40 billiárd kilométer messze vagy innen,
4,3 fényév messzire, első picike sziget, első közbeeső ablak! Isten egy sejtjébe vagyunk bezárva? Baruch de Spinoza gondolatába?
A halálhoz lakatolva, mi halál-rabok? Így fogunk a halállal halálba-vakulni? Vagy önmagából egyszer ki fog szabadulni az árva,
mégse-vereség halálba-beosztott emberiség? Kilök egyszer a fény sugárnyomása minket, a fény-nyomás röpítő gigász-
ereje Isten szív-terének mérhetetlen távoli tartománya lét-idejébe, vagy legalább képzeletünket és hitünket, hogy
ne tudjuk ennyire, halálra-ítéltek, hogy halálra-ítéltek vagyunk. Egy sugárnyomással hajtott űrhajó, egy fény-szél
fújta űrhajó átröpíti tán valósághitünket e bolygó-tartományon, a szűk halálon, a pihekönnyű űrháló, az
1 kilométer átmérőjű űrszonda, amely a hajszálnál is vékonyabb drótháló, melynek teljes tömege mindössze 20 gramm.
S a hatszögletes mintázatban szőtt űrháló minden csomópontjában egy-egy mikroszámítógép lenne, s így ez a hajszálnál
vékonyabb űrháló, ez a pehelysúlyú szonda gigászi méretű és teljesítményű számítógép lenne, iszonyat-gyorsulású, s ezt
fújnák a hatalmas teljesítményű mikrohullámú sugárforrás összegyűjtött fotonjai, mint tollpelyhet a szél, mint feszes
vitorlát a szél, s úgy fújná a mézer, a mikrohullámokat létrehozó lézer, ahogy Isten fúj egy csillagot, hogy a végtelen hideg
feketébe fényesedjen. S a sugár fókuszáló gépe a Fresnel-lencse, a Fresnel-féle zónalemez lenne, amely mintegy
50 000 kilométer átmérőjű lenne, hajszálvékony fólialemezek körkörös gyűrűje, s abban üres részek körkörös gyűrűje,
mintegy a semmi belenyomva, s mindez az 50 000 kilométer átmérőjű fókusz-szerkezet a Naprendszer külső
részén állva lebegne, távol a bolygók, kisbolygók, üstökösök zavar-ügyétől, valahol a Mars és a Jupiter között!
Szivem a Földről most az űrbe költözött. Ó, gigászi űrháló 10 billió áramköre, te 60 000 kilométeres sebességgel száguldó
űrszonda, gigászi pehelytoll fémből, aki átfolynál a Proxima Centauri föltételezett bolygórendszerén, s meglátnád, amit sohase láthatok én,
űrháló-dróthuzalaiddal, értelmes áramköreiddel, mint egy óriás mesterséges szem fényérzékelő idegsejtjei a célbavett
csillag mikrohullámú jeleit s azt képpé bontva elküldenéd a Földre, te űrháló-antenna, lebegő reménysziget,
legszebb emberi képzelet költészet-adománya, s ti körkörös fázistoló hártyák, fényhullám-interferenciák
erősítői! Képzeletem most kifele szállva úgy kapaszkodik a tudomány-látomásba, mint anyja nyakába
éjszaka a gyermek, aki fölébred a sötétben, s azt hiszi egyedűl van, hiába szuszog mellette a másik,
a kicsinyke nővér, de nincs ott az anyja, hisz a szerelemért magára hagyta, s anyja után fut sírva a sötétben, s a szülői
ágyba mászik, anyja forró emlői alá. Csak a halál! Csak a halál! Röpűl űrháló-sejtelem-rácsom befelé a
végtelen halálig. Röpűl a sejtelemháló-végtelenségszonda végtelenemben végtelenűl befelé és köröttem, fölöttem és
alattam fénypontok, fényszigetek, szines óriás gázgömbök, izzás-golyók, röpülök befelé, mint éjszakai lepke.
S csipkés csápom szagló-gödrei, a szagló-molekula fülek bizsergés-kagylóiban a mindenség széthulló, szétzizegő fénye
illat-kalászokként rezeg, s kiálló lepkeszemem többezer kristálypontjában dülledten ragyogva ég a végtelen
halhatatlan halál-mennyiség, s istentelen lézerszél taszít tollpiheként végtelened szívterei mélység-erejébe
asszonyi hűség és asszonyi egyszerűség, hisz benned sűllyedve és lobogva átúszik sejtelemháló-szerkezetem a halálon.
Benned a győzelem titkát is megtalálom. Hisz az a kegyelem: az út-végtelen. A szerelem ezért embernek-való!
Míg ott kint a téli áldott veszteségben: hó után eső, esőre hó, jár a tél-óra higanymutatója, jár a tél-óra könnyű
hószál-mutatója: hó után eső, esőre hó, hó az esőre, eső a hóra, s egyikse tudja: mirevaló?

 

 

 

Márványviasz tél-keringő*

Izzó zöld parázspénz a kutya éji szemében, függőleges izzó zöld pázsitpénz a kutya éji szemében, mind a két
szemében, ahogy előttem áll a havas lámpafényben, a szemhólyagszélig tágúlt pupilla-tényben izzó zöld parázs-ostyák,
fölizzó zöld parázs-pogácsák a kutya éji szemében, a pázsitpénz zöld sűrű szemcserácsa arany szűrőkkel ragyog, éllel
elbillen, forog, ahogy csavarja, elhasítja egy keskeny árny-dolog, már csak zöld parázs-reszelő, zöld pázsit-szalag, pénz-éle
rece-ív, ahogy ferdén rázuhan a szorgos, szigorú villanylámpafény, az áhítat-tömény, ahogy ráomlik égve a folyékony,
hideg, sárga foton-kéve. S a hó fölötti kemény téli telehold nehéz fényhúsában ázva merednek a fák a fehér árny-sugárra,
derengve szűköl a szűk fehér rühesség, mint tubusból kinyomott sárga festék rücskös holdnapfény a havas faágakon, a téli
telehold a hóizzás-fényhaszon, a havas háztetők fénylő sárgával bekenve, mintha ágaskodó gyík-csoport lenne folyékony
arannyal bekenve, s lehajlik, mint fehér toll-legyező kupola a havas faág a havas föld felé, fehér növényi toll-hamvadása
most nem az emberé, lehajlik fehéren a görnyedt lét-alkalom, amit a semmi súlya nyom, s szálkásra, görbére hasít a szilárdan
moccanatlanúl rázuhanó aranyhalom. A fénysemmi halmaz-arany, aminek fény-minden világűr-súlya van. Némán,
behavazottan alszik a madár a havas faágak közt, a hókehely bokorban, havas szemhéja mozog merev szemgolyóin, szőrös
szemhéjjal hunyorog, mint behavazott csillag, forró szárnyhónaljában a tollpihék forró szilánkpelyhei között csőrös feje,
mint anyaméhben a magzat alszik önmagába temetve, fényes farokesernyőjén szikrázó csillagfátyol-vászonablak, mágneses
holdéji verőfény. A madár csöpp szivében lehalkítva ragyog az atomtűz, félig fölhúzva az atom-máglya-tokban a pontos
grafit-rudak, halkra csitítva a nukleáris bomlás égés-üteme, szerkezet-hőzátony a termonukleáris hiszékeny
szupernóva-hőben, higgadt a madárhő-égés a madárszív-időben, a mindenség csöpp szerves anyagában, apró titkos
anyag-szervében. A madár: az egyik Éden, a sárga téli telehold a másik, a hó a harmadik. Az én szivem nincs tüzében
lefosztva. Az én szivem nincs téllel lefokozva. Az én szivem nincs hőráccsal megosztva, hűtő-oszlopok égést-fékező
dugattyú-fürtjével boldog szívhő-ragályom nem osztozik. Égek grafit-fék hőt-közömbösítő rúd-kévéje
nélkül, elmúlás-hajnalig. Halál-holnapig. Az én szivemet nem csitítja hőgát, semmiféle anyag, anyag-korlát,
az én szivem nem gubbaszt téli ágon, havas ágon holdban kuporogva, havas ágon és behavazottan, mintha éppen hóra
tojást tojna, tojás-csöndet, fagy-tojást a hóra, hűtött testéből párásan kifújva nagy fényhólyagot, csönd-buborékot.
Kint a tél. És idebent az ünnep. Ünnep van. Hát ünnepelek. Csillag-tüzemmel rádlehelek nyolcvan-éves anyám:
Andresz Borbála. Vak, vacogó kis csontvázadra fújom én a halál-oldó lángot, csontvázad vékony, finom, ráncos,
kék ér-páfrány-földrészes, májfoltos, hipermangán-lencsés húsköpenyére fújom én a halál-űző lángot, ez a
halandóság halála, ez a megmaradás hajszálcsövessége, ez az önző iszonyat gyönyörűvad vére. Szerelmes lángom
madártollal növi be asszony-magányod, szerelmes táncom a te ünnep-palástod te kicsinyke édes, Mama, nyolcvan
éves, özvegység lánya, léthűség könnyű kis embertartománya, a hazugság hiánya, halál ellen-árnya: Andresz Borbála!
Az én szivem nem gubbaszt havas ágon, mint havas madár holdban dideregve, az én szivem már győzött a halálon, akkor
is ha holnap meghalok. Az én szivemben nincsen téli álom, benne nem a holdas téli éjszaka világít, az én szivemben
nincs a holdas téli éjnek fagyott csillag-sikolyokkal teleszurkált gyémánt űr-szaga. Ünnepem vagy sárga holddal-
könnycsepp ötmilliárd-éves földi tél-éjszaka. Szól a magnetofon-zene: Johann Strauß téli valcere,
An der schönen blauen Donau, Wiener Blut, Geschichten aus dem Wienerwald, Rosen aus dem Süden,
s hátadon karom, kezemben kezed, vállamon karod, s úgy forgunk vakon, lassan keringve, mint lassú-lángú páros
lassú égitestek, s merev szemüveged, mint egy szitakötő kiálló gyémánt-küldetés szeme, te szédülsz és én majdnem
belehalok, így táncolhatnak a halottak a túlvilági bálon, s vállam alatt a viaszmárvány zsúfolt kicsi arc!
Így táncolhatnak a semmi kertjében a halottak, terpedő széles semmi-fák alatt, semmi-zsiráfok, semmi-keselyűk között.
S emberként néz a sok túlvilági állat, életre-éhes emberszemekkel, az orrszarvú, a viziló, az elefánt, a teve,
a zebra, a tigris és a páva, az őz és az oroszlán, a krokodíl, a denevér, a papagáj, a tukán, a szivárvány-sziszegés kolibri.
S bután bámúl a papucs-csőrű gólya, mint egy fosszilia-gémeskút, őskőzet-csákány, s egy-lábon állva, fejét
szárnya alá hajtva rózsaszín tollkígyó-nyakkal a rózsaflamingó, szárnyát lobbantva kecsesen ásít a fehér íbisz,
s mint egy madár-arcú ősi bőrfújtató ősi kovácsnál aranybőr hajó-puttonnyal, aranyhártya támasztó talpcsillagokkal állva
böfög a tömör, együgyü pelikán. És semmi-lepkék, és semmi-virágok illatoznak, nárciszok, liliomok illatoznak, mint a Szűz
Anya méhe, mint a Szűz-Anya cimpás és rostcsigás szülőedénye, mint a Szűz-Anya placentája, mint a szűz menyasszonyok boldog keresztrefeszítés, boldog
lándzsadöfés után, illatoznak vérrel és fehér takonnyal, illatoznak, mint az első szülés, a rózsa, labdarózsa, bazsarózsa, tearózsa,
babarózsa, jázmin és jácint, orgona, istenkürt, bodzavirág. Óvatosan ölellek Mama, mint egy virágos ágat, gyöngéden lassan
forgatlak és csodállak, így forog együtt az erő és a bánat, egymást ölelve, egymással keringve, egymást karolva, fény-gyűrűláz-
surrogásunk egymásra hintve, pedig te rám se nézel, csak valahova messze előre hátra, mint énekkel, zászlóval, csengővel,
rezesbandával megtaposott virágszőnyeg-kocsiútra és virágszőnyeg-hídra az ünnep úrnapi kifosztott, Isten-üres,
hervadó tölgyfalomb-sátra, s a villanyfény-levegő csupa gyöngyházgombos piros polip-gomolygás, csupa áttetsző
tintahal fej-üvegcsokor lövődés, csupa sűllyedő, lebegő, pörögve lágyan bolyongó üvegtakony hidra, valahová máshová
nézel, egy másik világba, vagy a túlvilágba, vakon vaksin mosolyogva forogva, s föléd hajlik a csönd árnya sziszegve, mint
egy szív-fejű, két tölgyfalevél arctoll-bőrtarajú, fölágaskodó, merev, csiszolt tüzkő-szemű kobra, s merev nagy
szemüveged függőlegesen tükrözve villog ráncos csodaszikla homlokod alatt, kicsike, vékony asszony-rom arcodon,
mint Holdra-telepített lézer-tükrök, bekeretezett szigorú üvegpallosok szabdalják forgásunk körül küllősen az árnyat
és a fényt, árny-küllők, fény-küllők vízszintes kerékforgása táncunk, arany-küllők, kőszén-küllők vízszintes lassú
kerékpörgése, mint vízszintesre kifeszített harmatos könnyű pókháló, sokszögletű halálragacs lapos szikrázó, hajnali
vonal-vitorla, lassú pörgés-szálakból csévézett rombusz-alakú szoros, zárt cérna-orsó, mint egy függőleges, villogó
nagy üvegkoporsó, amibe ketten vagyunk egymást-átölelve beletemetve, mint állva-forgó vastag kristályoszlop fényből és sűrű
homályból, roskadt könnyű télből és érett tiszta nyárból összevilágosodott és behomályúlt forgó kristályoszlop, anya s fia
kettős néma ember-örvény, ragyogó forgástölcsért gyűrűzve az embermesszi sugárkristály mélyben, a múlt-idő jelen-dobogású öreg
szivében, zárt-lengésű könnyű lánchinta-pörgés volt a mi táncunk, ölelő egyhelyben-keringés, bütykös, tyúkszemes, villámzáras, fekete nagy
bundás-csizma toporgás, mert minden más cipőben fáj a lábad, hatvan éve fáj, óriás sárga tyúkszemeid, struccok, emuk, nanduk,
gnúk-szeme nagy nagyujjbütykeid ragyogva és ropogva fájnak, mint Krisztus húsának hatalmas vas-szögei, amiken legyek, méhek,
bögölyök, darazsak zsongnak zsibongva, gyász-szalagokkal karikázva, barnakék bársonyövekkel, arany-álarcokkal, vérfoltos aranyhártya
Afrodité halotti maszkokkal és aranypánt-csigarugóval szikrázva és mállva, szemük zöld, kék, piros, vörös, szivárvány-parázs
féklámpák a bozsgás szögecses páncélhomlokán, te keringtél velem-csoszogva, én forogtam gyöngén veled-kanyarodva,
keringve én húztalak, keringve te vontál feketében fehéren Johann Strauß téli valcerében, forogtál velem könnyedén
vakon, hisz szemlencséd helyén csipke-alakú lék-gödör van, kis befelé-kúp üresség-gödör a szemtest rugalmas húsában,
s a másik szemedben mész-palás korallcsőbozont idegsorvadás, s látásod, mint a messzi város, amit sárga szalmacsövön át
látott Arany János, a szalmacső-gukkeren, a szalmacső végiben a fényhártya körablakon, a fénymembránhártyafalon párologva és remegve áttűnő
fekete vaskakas-taréjú fehérláz templomtorony, s délibáb-gulya, délibáb-ménes, fordítva szivárványosan rezegve a puszta
sárga mása, az éghabos síkföld okker-ragyogása. És tétova vak szemed fölött az elmúlás tükre szemüveged, s kis
szikkadt kontyod göndör fonás-csomag fehéren kilátszó koponyabőrödre sóval-meghintett perecként tapasztva, s homlokod
gyűrött, ráncos, összehajtogatott, s kisimított-hajtogatású nyitott könyv, s két vakság-szemgolyód, mint a megfagyott
könny, te picike, aprócska, egyedűlvaló, bonyolúlt, egyszerű, gazdag, árva, aki ömagadba vagy bezárva, mert látásod halálába
vagy bezárva! Táncol, aki elmenni készűl, mert már mindíg elmenni készűl, az elmúlás majd vele kiegészűl, kering
szegényen Johann Strauß valcerében, s a semmire gyorsan fölvázolt rajz lesz a köldök alatt a kemény rost-pajzs, a barna
szilárd hónaljfüst, amit annyiszor láttam a hajladozó nagyteknős habsikoly nagymosásban, a szikrázó sáskaszem vese-emlők,
a kőszilánk lábujj-körmök, pergament-rózsaszirom kézujjkörmök, s a gyűrt, összevagdosott, zománcosra-tördelt, üveg-
repedésesre zúzott, puhagyűrt, kemény ránc-lemez beültetéses sárga viaszmárvány kicsi arc, az összezsugorodott gyermek-ámulat.
Ó, Mama! Oly pici lettél, oly könnyű, olyan apró, olyan törékeny, a halállal olyan makacs, az élettel olyan engedékeny, mint
az a picinyke aranykontyú fehérporcelán Vénusz-szobor, amit egyszer a kertben a földből kiástam, s nézett rám festett
kék szemével, rúzsozott ajkaival, s a csöpp porcelán-emlők bimbói arany-pontok, mint a bogarak léces kitin-
szárnyainak pöttyei, pontjai, ahogy feküdt a tenyeremen, mikor nyálammal s ujjhegyemmel dörzsölve a föld-piszkot
tört fehér torzó-testéről letöröltem s tenyérvonalaim, tenyérléceim mikrobarázdás völgydombjai közt csillogott fehéren,
arany-konttyal, kék szemekkel, piros szájjal, aranytűpont-emlőgombokkal, mintha két aranypénz feküdne fehér
asszony-hulla-emlőn, akinek karjait, lábait levágták vállnál, térdbütyöknél: a picinyke fehér porcelán-asszony,
a Vénusz-meztelen föld-húsa üzenet. Oly picinyke lettél, olyan apró, olyan könnyű, olyan árva egyedűl-magad
márványviasz-sárga, s nem fiad lesz, akit becsap az arcodon egymásra lemezesen torlódó, egymásra ráncokkal
forgó viaszos márványhű húsiszap, arcod tószéli sáriszap lemezes, legyezős, ránc-morzsa zománcos szikkadás-sárga
magány-állománya, kezeid sárga viaszkesztyűk, amibe belenyomva zöldleveles, indás folyondárszövetek, lilakék tollpihék.
És már elkezdődött a csúcsosodás, elkezdődött a kihegyesedés, valahogy hegyes, csúcsos és szögletes lett mosolyod és sárga magányod.
És már elkezdődött a beteljesülés, és már indulnál, mennél, pedig itt táncolsz velem Eleven Kicsi Emberi Történelem,
könnyű, lágy feketébe-öltözött márványviasz-szobor táncol velem, viaszmárvány súlyos könnyűség, karomban a
velem-forgó csillagos ég, a világegyetem végtelen csillagburjánzása karjaimban, a fénnyel bepontozott, fény-ikra
örök sötét, s a sötét néma lét-szülő halálba szőtt végtelen csillag-mennyiség, húszmilliárd év lüktető, emberszemnek
sárga, látható és láthatatlan, irgalom-hiány, borzongó, hömpölygő égitest-tartománya, fény-születése, fény-halála!
Johann Strauß téli valcerére táncolsz velem, s aranyozott szemüveg-lemezeiden arcom bajuszos tükörképe,
forgunk, s forog körötted a szobányi lét, mint a kivilágított emberiség, sorsod minden hiánya, hozama, picike
Mama, forog veled minden lét és nemlét, forog veled a teljes létezés-árnyék, mint festett körkép legyező-lejtős
nagy deszka-korong körűl, mint Feszty Árpád körképe a Ligetben, amit ámúlva néztünk mi kézenfogva ketten
gyerekkoromban, a Honfoglalás, a Magyarok Bejövetele, úgy hittük igazi a ló, igazi a tűzparázs, a vitéz, a tehénpásztor,
a hét vezér, az egész gyermekvarázs áhítat-csalás honfoglalás, körötted sokszögű körkörös álló lemezlapok szines
varázsgyűrűje forog, minden lét, minden állapot, minden jelenés, dolog, minden tegnapi jelen és valóság-történelem,
minden igazság, minden hazugság, napszám, gyerekkor, kamaszkislány-vakság, az Ó-magyar Mária-siralom,
Jézus Krisztus a boncasztalon, fölboncolt, összevagdosott véres apád a koporsóban, fehér katonaingben, fehér
katonagatyában, a havazás Isonzóban, Zita királyné barna bársonyruhában, barna bársonykalapban, Károly király
aranyvért-egyenruhában a biai vasútállomáson, ahogy az állomás-misén áldozva térdepelnek aranybojtos arany-vánkoson,
mint egy bögöly aranyszita szemén, Horthy Miklós ágyúlövése, a festett Horthy Miklós kép, a kirúzsozott-szájú vágtató
idegen lovas-tisztek, kórházi ágyban párnák közt ülő férjed, akinek csípőtől vállig fölvágott hátából úgy álltak
ki a fémcsövek, mint hárfás-hullámú orgonasíp-legyező, mint egy hal tüskelegyező hártyauszonya, a hátán, mint
Galapagos-szigeti varánuszgyík hatalmas tövislegyező háttaréj-bőrhártyavitorlája, meg a mosóteknő, meg a te-főzted
mosószappan, s a kerítés előtt üvöltve habzó irígy kis falusi csőcselék 1956-ban, meg az a bolond kis
elmebeteg asszony, a halál adósa skizofrén gyémánt-rózsa, a mániás-depressziós törékeny, kicsi ember-felhő, aki
azt hitte: egyszer öregségre felnő, aki nyáj se volt, se pásztor, s rettegett a vérzés-elmaradástól, s a kútba akart ugorni
mezitláb, s nagy konyhakéssel szaladt utánad, te meg zokogva futottál: Időtlenség, Betegség-Naptár, forradalom és
ellenforradalom, meg a háború, meg az erőszak-rettegés, haldokló legény-fiad fejénél az égő gyertya az éjjeliszekrényen,
és Ferenc József Habsburg-sívár bajsza és Joszif Sztálin kegyetlen csontváz-sivatag földrész-bajsza, a tankok a kertben és a szőke
Miskin-herceg a disznók között a szaros téli disznóólban, döglött deres lila katonaló, aminek fejszével-levágott combját vállamon vittem, mint Jézus a keresztet,
meg mind a három szülés, Hitler Adolf tajtékömlenye a rádióban, a szegénység-megváltás a mesebeli
aranydióban, és Rákosi Mátyás arcképe gömbölyűen a táblákon, plakátokon, és mindenféle kölcsön és
adósság, a végrehajtó sívár szív-apály, hullám, munka, változás, állandóság, körötted festett körképként
suhogva elforog minden megtörtént és elképzelt dolog, csontvázak, halottak, halottas-ágyak, ravatalok,
koporsók, temetők, Szűz Mária hét tőrrel átdöfött szivével az ovális hímzett szines faliképen a sugártömb
holdesőben aranykeretben, aranyozott fakarika-tojásban, minden angyal és szellem a látomásban, a csillag-viszonyok!
Te márvány és viasz gyűrődése, keveredése, hiúság száraz szalmavirág-csokra, te húsarany asszony-apadás,
picínyke roppant csúcs, világegyetem-kimagasodás, aki keringsz velem lágyan, csoszogva, fehéren, a hó-kegyelem
havas téli télben, Mama, nyolcvan-éves, már távolabb tőlem, s közelebb a Halál Szivéhez, nem hagylak magadra!
Most itt táncolok veled nyolcvan évben, keringünk Johann Strauß valcerében, te világegyetem-tengely kristály-rúdja!
Majd letáncolok én veled a földbe, két karommal pörgetve emelve téged, kis emberiség-nagy, mindenséganya-asszonyalak.
Majd körülnézek odalent a földben, föld-ágyadat megvetem fehéren, lágyan betakarlak. Nem lesz könnyű fiad vissza-útja!
S visszanézve hosszan nézem: a Föld-mag izzáslénye fölmelegíti hideg csontvázadat, lilán megitatja, pirosan átmerengi aranydarázsként aranyló arany-húsodat.

 

 

 

Űrpontok*

1.
Ferenczy Béni halál-rózsái
Jáspis-kutya
ne üvölts föl az égre!
Elvitted rózsáimat.
Vége.
Elvitted rózsáimat
űrbe-vicsorgó
sárga koponya-állat.
Koporsó.
Arany szakadékban
lófogsor-fehéren
nyitott patkóerszény
kék zománc-éjben.
Koporsófödeled
fölemeltem,
sárga rózsáimat
szivedre tettem.
Borostyánkő-ordítás,
viasz-kobra:
szemembe haraptál
láng-borotva.
Csaholó kén-fejsze,
aranyhörgés,
márvány-csörgőkígyó,
kétágú kés!
Rámcsaptál halállal
pikkelydárda,
ugatás-aranyrönk
a halálra.
Rózsáim sziveden
elrohadtak.
Halálodat ettem:
meg ne haljak!
2.
Nagyanya-csönd
Zöld-arcú halott,
kicsi ősanya:
mellédrohadok
árnyad vígasza.
Majd rádfekszem én
zöld-arcú halott,
csöndedben kemény
csönd-ággá fagyok.
Bajszom elmerűl
sárga habruhád
fodrain belűl.
Tajték-kard a szád.
Bajszom csontodon
kicsi ősanya
a kukac-torony
csöndszáj mosolya.
Kőgömb-álmodon
százlábú vagyok.
Égitest-súly nyom
ha rádszáradok.
Kicsi ősanya
falom fogsorod.
Föld, halál, csoda:
zöld-arcú halott.
3.
Ködcsepp-sóhaj
Térj vissza ifjúságom,
te vissza-sose-térő!
Tűzarany-virágszáron
nyálkahártya, bűn, kénkő.
Jöjj vissza ifjúságom:
te vissza-sose-térő!
Tűzarany-pikkely-száron
merengő és kivérző.
Elkorhadt ifjúságom:
jövőre-döntött létra!
A rejtelem-padláson
bagoly, denevér, béka.
Párolog az idő, mint
ködcsepp virágcsontvázon.
És idebent és ott kint
csontvázak: ifjúságom.
Arcomra hullt egy tollad
jajhúzás-ifjúságom.
Viszem, mint gyémánt-holdat
nyáréj temető-nyálon.
Tolongó hordák jönnek,
gyors, nyihogó halálon.
Csontvázak özönölnek
pusztádból ifjúságom.
4.
Fekete, piros, fehér, sárga, zöld
A koporsó fekete volt. A koporsóállvány kopott. A szemfedő piros.
Viaszverejték-űr. Vászon, selyem, bársony, aranyhímzésű csipkepapiros?
A temető fehér volt. Márvány-kő-bronz-kása, dermedt
csecsek, szakállak, seggek, ecetfa-őskorban szobortest férfi és női nemiszervek.
A koporsóban Kassák. Kitin-jövő, mohazsindely címerálom a bábban.
Összehajtogatott krétalap-collstok fehér ingben, fekete ruhában.
A sírgödör sárga volt. Gyökeres sárga föld-doboz. A sírföld zölddel-márványos sárga.
És alászállt Kassák Lajos kötélen lebegve, Professzor Piccard az égitest-óceánba.
Kit vártam? Mire vártam? Mért nem kiabáltam? Néztem, mint tikkadt nyár a forró száraz szalmát.
Füstölgő zöld lomb közt rohamsisakos bronzkatonának dőlve Jézus Krisztus állt. Kezében piros almák.
5.
Juhász Eszter és Juhász Anna karácsonyi verse
Nárcisz-arcú csillag
ünnepen az ablak.
Öreg fákon hófény,
köd a puli szőrén.
Puha égi sóban:
ugrálunk a hóban,
mint a könnyű cinke,
lábnyomokat hintve.
Ünneplünk és játszunk.
Ez megmaradásunk.
Elhajítva hátra
az iskolatáska.
Befestve az este
angyal-váró teste
nagy arany-ecsettel:
kisgyermekszemekkel.
Ím, itt a Karácsony:
fenyőfa, fény-bársony.
Álmodja az embert
a csönd-szívű kisded.
6.
Juhász Ferencné született Andresz Borbála nyolcvanadik születésnapjára
Mama nyolcvan éves!
Közel van a fényhez.
Merengi amit lát:
a halottak titkát.
Nyolcvan éve: széttolt
bárányfelhős égbolt,
göndör égi pázsit,
gőzhabja világit.
Ránéz a dologra
vakon toporogva,
a világ meg hagyja:
csitítsa az anyja!
Belelát a földbe
csöndre könyökölve,
látja, ott a holtak
sírnak és csaholnak.
Lát még: emberré lett
tízmillárd évet.
Ahogy lett az Isten
anyaggá a testben.
Látja ami történt,
a gyönyörű törvényt,
amit szivünk szült meg:
áhitatot, csöndet.
Gyönyört, szenvedést, jajt,
téli fehér sóhajt,
az embersors lázát,
Tejút-zuhogását.
Te nálunk erősebb
tétova Merő Seb,
körülötted állunk.
Múltunk vagy és álmunk.
Fogadd el hitünket
te ünnepelt Ünnep!
Közel vagy a Fényhez
Mama, nyolcvan-éves.

 

 

 

Alauda arvensis*

Száműzve megint. Száműzve abból amit meg sose kaptam, de magamnak megszereztem, amit a történelemből
meghódítottam magamnak, hisz tulajdonomúl jogszerint enyém, akár a halandóság, száműzve megint, hisz jogszerint
enyém, akár a testem, jogommal enyém akár a testi valóság, akár a földművesé a föld, hisz azt mondtuk: azé aki
megműveli, s nem azé aki gőgösen birtokolja. Száműzve megint a földről, ami enyém, száműzve megint, mert úgy hiszem
ahogy hiszem, mert gyűlölik amit én szeretek, s amit szeretek attól megvonják jogom. Mint amikor bűntelenűl elzavarnak
hazádból, vár a marhavagon a vasútállomáson, a vörös, vasrácsos, bánat-szállító deszkadoboz az olajos fényszalag sineken,
ez a táj a tiéd is, dehát elveszik tőled a szerelmet a nem-bűntelenebbek. Mint a kitelepítéskor. Aranyrózsás bíbor
ágyterítővel lekötött ruháskosáron ült anyám, apám sírva ült a konyhaszéken, a szomszédok már a malacot, libákat, tyúkokat,
kakast vitték. Száműzve megint. Apám a konyhaszéken fehér ingben, fekete kalapban. Aztán mégiscsak ittmaradtunk.
Száműzve megint, mert ki akarnak lökdösni hitemből, mint kiosztott földjéről cseléddé zavarják vissza a parasztot, kizavarják az
összetett egyszerű történelemből, legyen a kiszúrt-szemű bivalyok vezetője megint hajnali tarlón, legyen a kiszúrt-szemű égbolt
fekete szempillája alatt tántorgó zsibbadt türelmes a lomha fekete ringó szuszogásban. Száműzve megint. Ülök a merengés
bíborzöld dombföldjén, a zöldcsíkos, bíborvályús, arannyal-vonalazott lóhere-dombon, mint gyerekkoromban, mikor már
csak a magány maradt enyém, mikor már csak a magány maradt, a bűn után, a kés után, a balta után, s feküdtem a puha
parázsú fekete-lepedő zöld búzadombon, a búzaföld közötti száraz kocsiút mellett hanyatt a bűnzöld fűbuckák éles, keserű
kaktusz-szigetén, a zöld sündisznó-kupac sírdombon, s rozsdapettyes, vérpettyes, rózsapettyes szőke szöcske surrogott
szívalakú szőke szárnypehely-lobbanással, csuklós combrugó-páncélos lőcslökéssel, a repülő lóhere, pelyhes lóhere-hattyú,
a bajszos aranyfüst lóhere-zizegésdugattyú, s a kocsikeréknyom páros vályúi, mint fényes, irizáló vas-csatornák, s a megszáradt
sár szivárványos szirmai, kagylói, pikkelyei, forgácsai közt katicabogár mászott, hangya, virágpoloska, ahogy egy vércsöpp
gurul, rugós vasmorzsa-golyóláncot fúj a szél, ahogy a barna tobozpikkely pajzsot mond önmagával, szívmag-háttövűt.
És tépő fájás a mellkasomban, ízelt vascsipke-kesztyűkkel tépdes szivem körűl a szorongás-lombban a bánat és a
társadalmi magány, s a fájdalom izzó drótcsontvázai húsomba nyomva és csontvázamba húzva, mintha zengő ragacsos
áram folyna, zizegve csorogna a csontvelő-állományban, s koponyámban szitás és rácsmező-legyezőbélésű fájdalom-
gömbök vékony drótaranyból egymásban befelé kicsinyűlve, s agyvelőmben sercegő drótgömbváz villanyhalak, mint
villanykörte hólyagcsöpp belsejében sugárküllőkön fémszálhengergyűrűs izzó félkosár, félig-elfújt gyermekláncfű-
pehelylabda izzásaranyból, s az ébredés megint oly nehéz, mint kertben-talált rozsdás kés piros gyermektenyérben, s a
csorba késpengén vörös gombafejek, lemezküllő esernyőbelsejű rozsdahólyagok, sárga parafagombok vashabrothadásból,
s úgy hurcolom húsomat, szivemet, csontvázamat, mint vállamra-dobott cementes-zsákot, vállamra emelt óriás
követ kiskamaszkoromban, mikor napszámos voltam a kőműveseknél. Jaj, mikor törik el a szív és mikor hasad szét
az igézet szilánkos darabokra, szétdőlve szálkás hasábjaival a világegyetemben, ahogy hínáros, békanyálas vízben
lágyan küllősen szétdőlve, oldalt-hajolva sűllyednek lassan a márvány-deszkalapok, nyálzó égitest-lombokat
sodorva hólyagosan, csillagzó zöld nyál-lombot taszítva örvényesen maguk alá? Jaj, mikor törik ketté a szív,
mint kiszáradt zöldpettyes madártojás, mikor hasad szét az igézet suhogó, dörgő márvány-lapokra, mint az Istent
tartó sárga vályús márványoszlopok, mikor hull a zöld erjedés piros lomblevele fehér csontvázzal fehéren, mint
vörös-érsöprűs márvány-pihetoll, mikor a márványtoll fehér fosztogatása, mikor a márvány-madarak lefejezése,
mintha barna szálrosta farönkön kopasznyakú tyúk fejét baltával levágják, s röpűl a sárga-szemhéjas,
sárga-bőrszakállas, sárga-taréjos, sárga csigaház-fülű, sárga-csőrű pihés fej, mint pirosan-füstölgő drótháló-
sisakos pezsgős-dugó, s a sárga-bőrös, sárga-gégés nyakcsonk szétlövellő vére, ahogy a zellergumó zöld
lombja fényes csipkékkel terped őszi bársony bíborhamvadásban. És mikor lesz a fénynek száraz hamvadása most?
A bánat iszonyhullása, széttóduló pernye, a vér csomósodása, a halottak végtelen kiáltozása, tigris-hörgés sárga
darázs-rácsa, a halottak kukacos, férges föltámadása, hullaszerelem, űrsavó a tér lehetetlen szivében, véres sárga
vizenyő-gyülemlés az áhitat hulla-szívkamráiban? És mikor lesz a teljes erdőirtás fejszével, gépfűrésszel,
a mozgó, recés fémnyelv-sikolyokkal, hold-alakú hengerfűrész-tollal, amit kétoldalon sorsom favágói húznak?
Mereng magányomban a pokol-vesztes ítélet, mereng magányom zöld palasátrai alatt az éden-nyertes ének, mint
zöld erdő laposan sziszegve és zizegve tömörlő, zuhogva csipkésen tarajló és fényes ropogással hömpölygő
lombjai alatt fehérpettyes, fehér vászonszív ivarszervszigetű barna őz, karcsú fejében vastag érfutamok
a szőr alatt a párás, nedves fekete orrlikakig, szempillás barna nagy szeme pupillátlan kiálló barna
fényhólyag a zöldmagánytűz erdőtársulásban, s aranyszilánkok, aranytollak, csipke-metszés aranyomlás-
holdak testén és teste körűl a zöldszáraz virágfüvön, s a gombafű, mint pettyes csigabigák parafafelhő-
halmaza s a merengésen szilánkos árny-levelek, terpedt árnyrezgés levél-lepedők lilakék lemez-lebegésben.
Száműzve megint. Ülök a zöld magányon. Ülök a virágzáson. Ülök az elmúláson. S fehér szorongás-rácson áll
szivemben, irgalmas köd-parázson az okos mindenség, a hibbant nemlét s a vaspáncél-itélet, mint Hamlet
szellem-apja, a páncélruhás szellem-akarat a fénynárcisz csillagéjszakában s vas-sisakja csukott vas-
szemhéjai alól fehér gőz szívárog, s fehér gőz gomolyog az orrvédő vascsőr sas-orrlikaiból, s a vasrostély
sötét arc-kapu nehéz sötét fugáiból fehér gőz göngyölög fátylasan, foszlányosan lobogva, mintha égő
kályha-belsejű vasrinocérosz-ember füstölne kétlábra állva az űrben, sas-arcú vascső-kereszt.
Megváltó Páncél-rinocérosz, páncéllemezekből forrasztott és kovácsolt orrszarvú-állat emberisten.
Száműzve megint. Ülök a zöld merengés rózsaszín dombmezőjén, köröttem, oldalt, lágy hullásban alattam és puhán, tompán
púpozódva mögöttem bíborfehér, bíborzöld, fehérbíbor, zöldbíbor csíkozású és vonalazású vetés-lepedők, dombba domb
olvad, völgybe völgy merűl, egymásba hullámmal folyva és csorogva völgy, domb, lanyha púp-áradás, bomló, súllyal
lefelé csúszó könnyű lapály, egymásba-tolva, egymásból torlódva kifolyva síkmeredek hengerhullámfelületek,
s csokros zöld fésűsorok, zöldpenge uszonytaréj sövényvonalak, egymásnak dőlt zöld lóhátak, egymásra-hajló
zöld lónyakak, egymásra dobott hatalmas zöld halak oldalt, háttal, hassal, ezüst szitaráccsal, fehér bőrparázzsal
s zöldbíbor vályúk, vonalak, sövénysugarak, sövény-fésűlécek csíkozzák be a dombokat, hónaljakat, hajlatokat,
völgyeket, lapályokat, dombmagasokat, lapos örvényű dombtető-kúpokat, bíborfehér, bíborzöld sávok, vonalak,
zöldbíbor hullámegyenesek, fehérbíbor vonalhullámok, zöld pántok, bíbor csíkfutások hólyagzó lepedőhulláma a föld.
Lent a zöld, fönt a kék. A sűrűbb s a hígabb anyag-mennyiség. Fönt nagy tömött, duzzadt cihák legelnek, s a kék
hiányban árnyfoltos bamba gőzhab vándorol torlódva súlyosan és csordafehéren, felhőárny felhőárnyat lökdös
barnán, mint torlódva vonuló bivalyok, ökrök, tehenek a háborúban, parázsló szivacsok, nyers taplók nedves és
puha halmazaiból, ezüstös kéreglemez-vályúk, gyöngyházcsatornák parafalegyező alsó-ajkaiból fölfújt hólyagzó
lapályok csúsznak ki izzadtan, holddal megcsomózva, s a hold, mint fehér sűrű cérnaküllős cérnagomb,
ezüst alumíniumkarikára hurkolt cérnaküllő-kerék, cérnacsillag-köldökű cérnarács-cérnapénz, fehér hímző-
gyűrű, űrben-függő fehér szövőszék, sárga gipszrózsa egy meztelen kék zománc-asszony kék kezében.
És káprázat, magasság, olvadt sugármezők, iszapossá alvadt fénysűllyedések, gyöngyház-beomlás, gyöngyfüst-
süppedés, gyöngykéreg kagylóhéjbelső rózsazománca sárgán, sugárhő kékhab aszalék, olyan kék, olyan fehér,
hogy már lila, hogy már fekete a torlódó tömény sugárkristály magasság, az összegyűjtött homályos opálos fénymennyiség.
S fölöttem, fönt, fönt, fönt a gőzkagylókkal teleszórt kékaszály opálköd-magasban pacsirta énekel. Mezei pacsirta.
Fönt, fönt, fönt, a kagylófelhőkkel telenőtt óceánfenék opálmagasban lüktető pici fekete pont, éneklő pici atommáglya,
atombomlás-hő énekpont, biológiai atomhő-zene, biológiai csillagzene, gyönyörű robbanómotor szívhúsból,
szívfalakból, szíverekből, szívbillentyűkből tollas kristálycsengő, a sajgó űropál csengő szempillaverése.
Alauda arvensis! Mezei pacsirta! Skylark! Feldlerche! Alouette des champs! Alauda montana! Alauda
cantarella! Alauda crassirostris! Alauda albigularis! Alauda tenuirostris! Alauda minor! Alauda arvensis
cantarella! Rokona az erdei pacsirtának, az Alouette lulunak, az Alauda cristatellának, Galerita musicának!
Ó, Alauda arvensis! Mezei pacsirta! Lüktető fekete pont, éneklő pici húsból-épített atommáglya, égi sejtszövedék-
csengő, boldog, együgyű létatomokból épűlt nemiség-madárzene, szikrázik éneked, mintha tűvel megszúrt
nyaki véna, vagy ágyékvéna, vagy könyökhajlat-véna vérzene, a kékolvadás magashomály vércsöppje vagy!
Mezei pacsirta! Alauda arvensis! Jajgató boldog rózsahegedű hús-szövetből, csontszövetből, vérszövetből, nyirokszövetből,
tollszövetből, te énekké-szőtt dübörgő, dörgő kicsiny atomtársulás, lila aszálygyémánt halandó örök szívverése!
Síp, oboa, klarinét, fuvola, furulya, hegedű, csengő, cimbalom csöpp végtelen máglya-szövedéke bíbor mirigykürt torkodban
Alauda arvensis, Mezei pacsirta! Boldog orgonafújtató és boldog orgona együtt, lebegő eleven társulása, énekből rakott magas
messzi tűz, a kobaltkék semmire hímzett énekláz-virág sugárzástartomány, forró lobogó láz-kereszt lebegés-kastély a zöld
homályos hígmagas sugárkék gyémántpokol ujjhegyén, elfoszló sugárpont, test-nélküli eleven ének, láztest fekete csillagrezgése,
aki összecsukott szárnyakkal a zöld vetésbe zuhansz, mint pici boldog hím-atombomba, a költési időszak nőstény-tojó hite,
küldetés-atombomba megváltás-végzete madárhím, aztán surrogva, sárga légcsavarként laposan fölfele pörögve
pörgéstornyot pörgéstoronyra sziszegve csavarva és emelve tág s egyre szűkebb csavarvonalban szállsz énekelve fölfelé, föl,
föl, föl, a láthatatlanság kékizzás foszlás-küszöbéig, lebegés-csavarvonalakból egyre szűkebbre gyűrűzött, fekete
énekponttal csúcshegyű énekvonal-spirálkúpot tekersz fölrepülésed gyűrű-emeleteivel a csöndiszap opáltűz levegőbe,
míg eltűnsz a viaszos sugársűrűség olvadt kék derengés-lemezeiben, s csak az ének, csak éneked csorog arany
jaj-omlás szív-szúrással, mint összetört gyémánt morzsái, szilánkjai, pelyhei, rögei, súlyai, csomói csengve,
csilingelve, szikrázva, pörögve, zuhanva, folyva a rácsos levegő-tölcsérben lefelé szivemig, mintha keményített fehér
cérnarácsokból és cérnagyűrűkből horgolt óriás tölcsérben folyna lefelé és befelé gyűrűsen omolva és örvényesen
csorogva a szilárd, sűrű, nehéz tiszta fény, csilingelő és csengő csillagzúzalék, láng-aszalék, homályos habzó
tűzpatak. „Hossza 15,5–19, szárnya 9,8–12, farka 6,7–8, csőre 1–1,3, csüdje 2,1–2,3 cm között változik.”
„A csüd hátsó részének (planta tarsi) pajzsolt külseje.” „Az orrlikakat tollsörték fedik.” „A szárny hegyes és hosszú;
az elsőrendű evezők száma 10.” „Járásuk könnyed, gyors futás.” „Fészküket a földre építik s rendesen 4–6
fehéres, sárgás, lilás, vagy szürke alapszínű, sötét foltokkal sűrűn permetezett tojást raknak.” „Barna hátoldala sötét
sávozású, testalja sárgásfehér, mellén sötét hosszanti sávok sorakoznak.” „A szélső farktollak fehérek. Hosszú hegyes szárnyának
hátsó éle röptében fehéresnek látszik. Rövid bóbitáját gyakran fölmereszti. Énekelve emelkedik a levegőbe, s a magasban
függögetve lebeg, úgy folytatja énekét.” Alauda arvensis! Mezei pacsirta! Itt ülök zöld magányom tompa és hullámzó
dombmagasán, mint a tavasz domborzat-hőtérképén, számítógép-térképrajzán, bíbor vonalak, zöld sávok, zöldbíbor csíkozások, bíborzöld
vonalhullámok dülledt és apályos, horpadt, homorú és fölfelé örvénydomború lepedőhalmazai köröttem, a bíbor, a zöld,
a föld taréjos, tüskés, uszonyos hólyagszigetei és merülés-árnyai tavaszi bánat-talaján ülök, s le-nem-győzött szivem
hangos verését kézujjhegyeimben, lábujjhegyeimben hallom, s le-nem-győzött szivem kemény hangütését szemgolyóimban
hallom, lábkörmeimben és kézkörmeimben, száműzve megint, s te énekelsz fölöttem kékarany márványfolyadékban
lebegő sugárpont, pontköteg messzi tollkereszt-magasság, függőleges ének-folyosón, függőleges ének-csőben, függőleges ének-
kútban szállva hullámzó spirálkúppal fölfelé, egyre följebb, föl, föl, föl, föl, mint fehér cérnán fölhúzott fekete gomb, mint csigás
rézdróton fölfelé-húzott ének-sziget, mintha barna-kéregrepedés sziklaszakadékból húznak föl fekete zeneszerkezet-pókot
sárga selyemszálon, aranyhoroggal vízből repülő szárnyas szivárványhalat, lepkeszárnyú vizi gyémántbogarat, most szememmel
hallok, ujjaimmal hallok, szemgolyóimban dobhártyák a pupillák, ujjhegyeimen dobhártyák a domború piros bőrlécpajzsok, egyszerre
hallom szivem, s éneked, egyszerre hallom önmagam s hallak tégedet Alauda arvensis, Mezei pacsirta, hisz nem is
te vagy, aki ott lebegsz az olvadt lila kristályviasz magasban éneklő foszláspont, lebegő, merülő, sűllyedő, emelkedő hím
ének-kereszt, madárhím énekes toll-kereszt, a levegőmagasság kék toronycsúcsának zene-keresztje, Alauda arvensis,
Mezei pacsirta, én szállok ott fönt az ásványos könnyűhíg viaszmagasban Alauda arvensis, Mezei pacsirta, világének
hím szerelem-madár, lágy sűrű hullámhurkokkal, föl, föl, föl, egyre följebb csavarodva, kiszakítva szivemet a Földgolyó
szigorú vonzástömegéből, iszonyat-mágneskötegéből, egyre sűrűbb hullámcsavarokkal emelve ének-testemet, a Földtől-
megkönnyebbűlt szivet, előbb a habviasz-fehérsötétbe, aztán a torlódó lilakékbe, aztán az űrfényes csillagfeketébe,
föl, föl, föl a csillagok közé, énekelve lebegve és énekelve tolva egyre följebb és egyre mélyebb tér-üreseibe
halálos ének-szivemet, foszló és párás csillagszigetek közt egyre mélyebb csillagszigetek űrdobozaiba emelve testem
énektűz-keresztjét, ahogy Istenben száll föl, föl, föl, egyre följebb, a lényeg-fosztott űr üres irgalmában a jaj,
mert nincs már fönt, lent, oldalt, alúl és fölűl, nincs már kitüntetett irány, csak a jaj van, a jaj, a jaj, a jaj, a jaj,
az Alauda arvensis-jaj, a Mezei pacsirta-jaj, a Mezei pacsirta-jaj, az Alauda arvensis-jaj, a jaj-átok, jaj-öröm, jaj-virág,
a jaj, a jaj, a jajvágy, szerelem-vágy, a vágy, hogy szabálya oldja magányát, ahogy Istenben száll föl, föl, föl,
egyre följebb, a beláthatatlan mély és beláthatatlan tág mindenség-semmitoronyban hullámhurokgyűrűzéssel, sűrű
éneklő hullámcsavarodással, egyre mélyebben magasabban a foszlányos, terpedő magány-irányban a lét alól fölzuhant
emberszív-aranycsengő, Alauda arvensis, Mezei pacsirta, Mezei pacsirta, Alauda arvensis, Mezei pacsirta,
Alauda arvensis, míg madár-szívbénulásban, ének-szívbénulásban az Isten-alja szívkamra-sötétbe lezuhanok.

 

 

 

Hódító zsarnok álmaim*

Álmomban lovat szült anyám. Aranypettyes kék lovat. Szitakötőszárnya volt a lónak, négy rézdrótsejtes feszes
celofántoll. Kék nyaktőből nőttek ki a szárnyak. A szárnyak most még összecsavarva, begöngyölve, mint a zászló,
puha rácsok, nyálas üvegbimbók, sodrott fátylak a szőrre ragadva, két zöld kukoricacső tejföl-szálakkal, két üveg-kötény
a lóhátra ragadva, lófarra alvadt véres üvegszoknya, a farokszőrön véres hártya-harang. És véresek az aranypettyek és
véresek az aranyfoltok, mintha darázs turkál fejjel marhavérben, aranyfoltos, májfoltos pajzs-szívvel matat, kis
aranykanalakkal, barna porcelánkanalakkal garatmirigyekig sűllyedve a vérben, a szőrös szemrácsok pázsitgolyói arany
sündisznók polyva-rostán. Jött ki a ló anyám hüvelyéből, a szétrepedt napból jött ki a kék ló, mint az alkonyból kék
muszlinhab-sóhaj, aranypettyekkel beszórt kék este, ahogy az űr jön elő a vérből, aranypontokkal behintett üres tér,
a ló-alakú éjszaka-kezdet. Anyám combjai az űrre kinyitva, anyám térdei fehér homlokánál, anyám lábai szétdobált
virágok, talpai derengő égitestek, sárga csigabigák redős lopótök-szemekkel. Szült csillagos éjszakát anyám. Jött ki a kék
ló a véres szakadékból, puha szirtek, vonagló vörös sziklavitorlák hasadék-kútjából jött ki a kék ló, húgyos szőrbozót
szemüregéből, mint aranypettyes, sárga-pettyes, fekete kristályszőr-pettyes kék szemgolyót, ha hüvelykujjal kinyomnak könnyes
és véres nyálkahártya-húsüregéből. Jött ki a kék ló anyám hüvelyéből, mintha csikó születik fejjel előre, mellső bokáira
kötelet kötöttünk, a tömött sárga szarucsengőkre, a patákra, mint aranycérnát barkaágra, s benyúltunk könyékig, vállig
a fehér hasaljig kinyílt duzzadt mirigyes óriás lópinába, s a kanca állt és néha hátranézett, szempilláin petróleum-lámpafény-
csillámpihék, s vizelet, magzatvíz, vér, habos híg ürülék, az eres, sárga lócomb-belsőkön csúszva, ragyogva lefelé,
s jobbkarom vállig bent a lóban, a forró, lucskos lótestbe ásva, a húgyos és véres lóméhben kanalazva, evezve és
feszítve, mint evezőlapáttal a vízben, iszamos hártyák, véres belső vásznak, belső párnák és belső szülődunyhák közt csavarva
a szőr-ecsetes kis nyálkás csikósegget, tolva kifelé a most-születőt, duzzadt enyves mirigyfelhők között, arcom a véresen
szétnyílt lófarhoz szorítva, arcom a véres, húgyszagú óriás mirigyszivacs és lüktető hártyaszirom rózsanyílásba mártva, a lila
rózsaszakadék vonagló sziromörvényébe, mintha anyámba akarnék visszabújni most, mézes rózsarengeteg lópinába,
s piciny fekete csikó-orrlikak, mint a sündisznómalac nedves fekete orrlika, s méhtakonnyal leragadt csikószempillák
s a csikó-orr mézes szőrlemeze, s a csikóhomlok fehér foltja véresen. S húztuk a csikót a véres hús-bödön kanca-hüvelyből
kifelé. Kifelé lassan a testet a testből, az élőt az élőből lassan kihúztuk, mint fuldoklót a jég alól a tóból hónaljára hurkolt
kötéllel. Aztán gőzölgő mézes bársonykupac. Véres bársonykupac korpával behintve. Aranypettyes barna bársonykupac reszket,
s placentát szül a mirigyes lila vödörsarló lópicsa lassan, s a ló-anya a csikót szeliden nyalogatja, mintha puha
hús-timsó sarlóval tejharmat füvet kaszálnak. Jött ki a kék ló anyám hüvelyéből, mint csikóhal-apa szülőpocakjából,
a kettérepedt sárga kristály-gubacsból, a fölrepedt növénytüskegömb-gesztenyetokból a kristálykehelybe-ütött
tojás szemű újszülött csikóhal, a kriályserlegben a tojás sárgája, fehérje, látással peremig töltve a kristálykehely
homorú mélye, s fönt a sárgája golyósan kiáll, mint alkonyi tóból az aranysüppedés nap, s a tollas, csipkés,
kristály-legyező füluszonyok az alkony-legyező ásvány-napsugarak. S az apa gyémánt-paragrafusként állva
csikófejjel lebeg, fején taréj-kaktuszfák smaragdból, kék kocsonya-pálmafák, csikó-arcán üvegrügyek, üvegszögek,
s meghasadt költőzsák szülőtokja, mint villámütött égő szénaboglya, amelyből fejjel előre bújik ki sikítva, zokogva az égő gyerek.
S a csikóhal-újszülött üvegrücskök, gyémántrügyek keskeny csikófejű, mozgékony csikó-orrú, égő vízpelyhet fújó csikószájú
lobogó puha horga, szelvényes dobozláncolat üvegsarló-testét fújja még a víz alatti selyemdohogás szél, mint fiatal
zöldű kis falevelet. Ó, vízalatti bársonyömleny-zenék, tolongó vízmolekula-suttogások, zöld selyembe süppedt
aranysziták, izzás-fésűk, billegő, forgó, merülő, önmagukból önmagukba csigaházként befelé-fodrosodó hullámrácsok,
fölfelé-simuló fény-hullámmezők! Bent a rengő víztömegben fölágaskodó, meghajló, zöld lombként zuhogó nehéz
ragyogás-rácsok, szerkezet-rácsragyogások, örökös-élethamu hullás, örökös élet-halál hullás, örökös halálhamu-
permet bolyongó, tántorgó hullása lefelé, hull, hull, hull a lemezeire, páncélrészleteire, héjdarabjaira, váz-foszlányaira,
bőr-pelyheire, ruha-pikkelyeire, összetevő molekuláira, kigyulladt atomjaira töredezett halál, vízbelsőben halál-eső!
Álmomban lovat szült anyám. Aranypettyes kék lovat. Ahogy a vemhes kanca ellik kiscsikót, ahogy a csikóhal-apa
szétrepedt vaginás költő-tasakjából a csikóhal-csecsemőt, tengeri csikó-újszülöttet bunkós spermaszálként kilőve
kifolyatja, mint férfi-húgycsőszáj a szerelemben. S anyám szőrboglya törzsalja hörögve és sikítva szétrepedt,
mint lávaszakadék vulkánhegy habzó folyékony vörösmárvány lüktetés-sajkákkal és olvadt rubint-taréjokkal,
s folyt testéből a kék ló kifelé, özönlött véres kék lófejével és véres kék lótömegével szétrepedt testéből kifelé
az aranypettyes kék test, mint izzó kráterből a véres forró nehéz halál-hódító láva, folyt az aranypettyes kék
éjszaka anyámból, folyt a kék csillagzás az irgalmatlan boldog asszonytest-szülőszakadásból, jött a gyémánt-űr
feketén. Folyt az izzó égitestekkel tágúlva befelé sűllyedő éjszaka anyám véresen kinyílt húsából, nehéz ömlenyben
lassan csúszva folyt a kék sötétség, a ló-alakú űrbeli testi mélység, arany-sziták izzás-szitákba nyomva,
égitest-sziták permetfény-szitákba tolva egyre mélyebben terpedve befelé a megfoghatatlanban, amit anyám szült,
az aranypettyes kék lovat. Aztán fölállt, szülőinge véres térdeire visszahullt, aztán a kék lovat nagy sárga
teknőből merített vizes ronggyal lemosta, ahogy meztelen férfi-halottat mosnak le az asszonyok, ahogy
meztelen halott apámat véres lavórból merített vizes ronggyal lemosta homlokától lába nagyujja kagylós
zöld körméig, félig csukott szemhéjától nemi szőrére hervadt eres lila péniszéig, nyakától a hátán át
derekáig, hasrafordítva őt, fölültetve a halottat, mint a csecsemőt a kádban, fölültetve a halottas
ágyban, s lemosta a hónaljakat, karokat, kezeket, a herezacskós herék kétszívü bőrredő-gumóját, a köldököt,
combokat, térdhajlatokat, lábszárakat, lábfejeket, talpakat, üvegpupillás, tyúkszembimbós, szőrös lábujjakat.
Kimosva a vörösviasz hónaljszőrt, a szeplős kézujjak hártya-tövét, a gyökér-őspala-ízelt hernyós lábujjak közti
bőr lángpille pikkely-selymeit, a herezacskó lila súly-árnyék foltját lemosva a combtövek belső márvány-
vásznán, a fülkagylót, fültövet, szájredőt, a szőrzsombékos orrlikakat, a fekete segglikat kimosva. Ahogy
a halott férfit mossák le az asszonyok fehér halállal bekenve, ahogy meztelen halott apámat mosta anyám.
Aztán egy könnyű székre ült anyám, a kék lovat ölébe vette, fejjel előre melle felé, hassal előre hasa felé ölébe vette, mintha
széken ülve párzanának, a ló két mellső lába keresztben vállain, a ló két hátsó lába csípőjétől jobbra-balra patával
a földig, ölében a kék ujszülött lótompor, hasán a fekete vesszőtokos, fekete hereszives lóhas, az arany farokszőr
fátylasan széttenyészve a padlóföldön, aranyfüst-sörénye anyám hátán is fátylasan szétzuhanva, s az anyám
szivére hajtott aranypettyes lófej, mint gigászi kék kalász, mint titán hím csikóhal karcsú alabástrom-feje ló-Krisztus szemekkel.
S a letörölt, megszáradt aranypettyes szitakötőszárnyak már mereven csillogva négyfele ferdén fölfele állnak a fénylevegőbe rácsos hártyatollal
szúrva, mint a fény súlyát arany-pengékkel szabdaló üvegkardok, kifele-bővülő széles hártya-pallosok, kék szélmalom celofán-lapátjai.
S szülő-ingéből kiveszi bal emlőjét anyám, gyöngéd tenyérrel alúlról emelve lágyan kiemeli, s két ujjal megcsípve
a mellbimbótövet, melle csúcsát, az emlő-hegyet a pázsitos fekete bársonykancsó lószájba teszi. S megszoptatja
az újszülött lovat. S a mellbimbó, mint a légy szeme: látó-súlyokból, látó-molekulákból összerakott szív, látó-rózsa,
piros látó-pázsitból szőrös mirigy-eper. S fehér tejhab a lófogakon, s fehér lófogsor az anya-emlő koszorúja.
S az álom-tápanyag a lószájba csurog, s parázslanak a növekedési hormonok, asszony szoptat csillagzó éj-teret.
Anyámból látom születni éjemet. Anyámból jön az álom-éjszaka. Anyám szivén a mindenség fényhab-lófeje.
Ez is veszteség! Ez is a kín! Hódító zsarnok álmaim! Leigázó álmaim! Megzsaroló álmaim! Gyötrelemvak álmaim!
És asszonyfeje van a madaraknak és madárfeje van az asszonyoknak! És a festő feje piros ecset, piros virágállat,
vörös viaszrózsa. S a legyek ólomcsizmáin mágnespatkók bizseregnek, s a legyek lábának szivacsos pázsitkoszorúi kék
párnatestű ideghő-tapadás-feszültségfelhők. S fordítva állok én az Isten szemén, akár a légy a mennyezeti tükrön.
Hűségem mágneses szivacspénz-enyvlemezeivel, hőhiganybimbós-szerkezeteivel ragadok a Titok végtelen szemhúsára, golyós ideglomb-szemölcsökkel, elektromos szemölcs-tányérokkal.
Párnás feszűltség-szívótalpaimmal magányom isten-tükrére ragadva lógok fejjel lefelé, s nagy nehéz ködcsepp
a szivem, nagy nehéz ólomcsöpp a szivem, ólom-könnycsepp a szivem, egy küklopsz könnycseppje, hullástalan
hulló látás-körte az álom-arc közepén, mítosz-arc látás-könnycseppje, a mitológiai óriás-arc könnycsepp-
látása, az arc-középen, vagy a homlok-középen, az arcon, amely egyetlen óriás szemgolyó, mint a légy feje:
a két szem-félteke, a vékony arc-sávval kettéosztott óriás szemcsés, morzsás, pázsitpontos szemgolyó. És mégse
látlak halál pontosan, hisz létem akár a légy szeme, a két pázsit-gumó látó félteke mindíg csak a domború szem
látómezejének egyik övezetében történő folyamatokat észleli, idegrendszere csak így válaszol a veszélyre, csak egyik sávban
látlak jövő és halál, hisz emberagyam nem tudja befogni a teljes világgömb látómezőt. S nem látom mit
álmodtam tegnap, vagy tegnapelőtt. S úgy lógok az űrbelső hártyahéján belűl lefelé és befelé, ahogy a föld
kérgére ragadva talpukkal fejjel lefelé a föld folyékony parázs ős-szive felé a halottak, mint hengeres
fémhordó esővízben fejjel lefelé a szúnyoglárvák: kis fekete sarlópár-ollóikkal, a ferde-sarlóhorgokkal
kapaszkodva a vízhártya belső felületébe, mint lábkarmaikkal parányi üvegdenevérek, szelvénycső üveg-
hajszálér-törzsük végén a szem alatt csöpp üveglegyező-pihesöprűk, uszonytollacskák, s fejük páros kocsonya-emlő
s az emlő-üvegek híg feszültség-súlyában óriás fekete látókelyhek állnak kehely-fejjel a vonzás-mély felé.
Élő ólommal töltött élő ólomkelyhek. Látás-ólommal töltött látás-ólomkelyhek! Mit látok veletek, amikor
hódító zsarnok álmaim márvány-bilincseit és márvány-láncait próbálom letördelni nehéz-verésű szivemről?
Hódító zsarnok álmaim! Leigázó álmaim! Megzsaroló álmaim! Gyötrelemvak álmaim! Látás-tűzvész álmaim!
Egy asszony hátából vízesés zuhog dörögve az ünnephiány sziklamély-sötétbe, a gyermek véres arccal ácsorog,
inge menzesz-véres, pedig csak hétéves, fénylapok görbülnek csigás, legyezős ködásvány-süvegekké, deszka-
szinpadok sírhüvös fugáiból bogáncs, krisztustövis, lapu, bürök, kutyatej, vadkapor nő, zöld szőrös
csalánból szőtt lomha lepedő az égbolt, tigris, puma úszik egy kék szemgolyóban, zsiráf ásít a holdon
ácsorogva és robogva tajtékzik százezer ezüst lovas a növényi holdfény-pusmogásban, föltorlódva és
elfoszolva, mintha bizsergő kövér szappanhab folyna szivárványhabarccsal pattogva szét, egy megőszűlt
gorilla megeszi vállig a kezét, lapos homlokán hárfázik a papucs-csőrű madár és a sárga pelikán,
kis, terepszínűre festett játék-tank mászik, bukdácsol, forog kerekes gumireszelő-szalag-hernyótalpain,
ágyúcsöve szikrát köp sziszegve, sárga csipke-kaprokat lő ahogy egymáshoz dörzsölődik a kék
recés köszörű-kerék és a ceruzabél-tűzkő: ez is álom volt, gyerekkoromé, ez a tank-szikraköpködés és
lobog a tengerhab súlyos csipkelombja, s arcomon kristálykelyhek, üvegserlegek törnek darabokra, s szemeim óriás
hólyagzó takony-medúzák, amiben a hűség a puha üvegselyemhártyát gömbbé növesztő nehéz vízfeszültség,
s ablakomon úgy mászik be a holdfény meggörbülve kajlán, ropogva, mégis hangtalanúl, mint gyémántból lassan
kimászott kétméteres fehér szarucsőrű, sárga szarukard-orrú fehér kajmán, s úgy ég folyékonyan, görbén
a gyémántmennyiség, taréjosan, mint a vízszintes fehér láng, a világtűzvész folyik be hajlottan kúszva hozzánk
a madárpázsit álom-ablakon, aranyat sziszeg és aranyat tarajlik, s csíkos rabruha van az énekes-madarakon,
s ötkilós piros béka ül a kenyér mellett a konyhaasztalon és puhán néz és pirosan piheg. Somnus.
Lüktetése párás és meleg. Lüktetése püffedt és hideg. Szemeiben zöld kések parafa-gyöngytokban.
És mindenféle múlt összenő és mindenféle múlt szétfolyik. És vér van az Idő üres szemgödreiben.
És mindenféle nincs lesz a jelen. Szájában sárga hegedűvel fekete kutya fut jégredő hajnal-hómezőn.
S gyapjas kövér sárga, rózsaszín birkák hömpölyögve gurulnak le a sárga, fehér, zöld, rózsaszín, piros, viaszos, hullalila,
szikrázó kőbuja sivatag-hegyekről, hömpölyög, görög, ömlik, zuhog, folyik, gurul a bégető, síró rózsaszín gyapju-
hengerözön, csigás sárga gyapjugombóc-vízözön, mintha rózsák folynának kék kötényből, a világító homok-kúpok
oldalán, Jézus Krisztus lila és sárga és viaszmagány szívfalán hemperegve és ömölve gurulva lefelé csurogva, görögve,
vastag, göndör rózsaszín gyapjuhordók, sárga gyapjukévék fekete fejjel, fekete orral, fekete szemhéjakkal,
ezer, tízezer, százezer, millió juh, bárány, kos, rózsaszín göndör gyapju-gatyában, farkuk fekete gyapju-toboz,
fekete tőgyük, fekete heréjük, mint apró fekete selyemfókák a mindenség-rózsavér tengeralkonyatban. Oneirodynia.
Be vagyok kerítve álmaimmal! Be vagyok kerítve pusztasággal. Hódító zsarnok álmaim! Leigázó álmaim! Megzsaroló
álmaim! Gyötrelemvak álmaim! Elbújva bennem a halál, mint gyermek végső fogsora ínyhúsában a tejfogak
alatt, a tejfogak fölött. A gyermek röntgensugárral átvilágított koponyájában láthatod az előhívott fénylemezen,
a celulóz-negatív tárgylapon: a kisgyerek négy fogsorát. Egyet a fölső tejfogsor fölött, egyet az alsó
tejfogsor alatt, nemcsak a gyermek-csigolyát, nemcsak a gyermek-agyat, a vese-alakú homályfelhőt, a kuporgó
embrió-alakú agyfelhőt a koponya-gömbben, de a tejfogsorok alatt s fölött az ínyhúsban a húsz kis márvány-cölöpöt.
S ahogy a végső fog kilöki a tejfogat az ínyhúsból: úgy lök le vérző dagadt álomiszonyat létemről engem
a halál, ami még csak húsomban virágzik. Csonttű-hegye sorsom gyulladt vörös ínyéből itt-ott már kilátszik.

 

 

 

A tízmilliárd éves szív*

Lök, sodor a vers-sűrűség, mint a megáradt folyam,
taszigál a sors-mennyiség, tajték-sodra rámrohan,
 
szó, képzet, hasonlat,
 
véres élet-oldat,
 
lét-szag, halál-lobogás, ásvány-hőből csöndparázs
 
izzik, dörög, hömpölyög, elvirágzik, füstölög.
Mellettem ladikok úsznak, semmiből semmibe csúsznak,
csontváz-torlódás víznyál, mint a göndör birkanyáj,
 
csillagok csorogva lassan bégetnek az éjszakában,
 
pázsit-arcuk a magasban: pajzs-tolongás fény-csatában.
Szivem tízmilliárd éves, húsa bánat, fénysalak,
jajpillérek szenvedélyes szivacs-láza kúp-alak,
 
homálya tűz-árnyék,
 
bőre sóhaj-festék,
 
hangja páfrány-suhogás, tonna-tömeg csipogás,
 
sárkánygyíkok kétlábon ömlenek, mint az álom,
gnú, gazella, oroszlán fut, mint világgyors fény-alagút,
méh virágpor-sisakja, lepke pávatoll-bajsza
 
zizeg tízmilliárd idő szivem nyüzsgés-anyagában,
 
mint elektronhullám-felhő az atomhéj-rezgésvárban.
Én a magány-történelem akarata, hite vagyok,
az anyag történik velem megszületni ha meghalok,
 
mágneses erőtér,
 
emberiség-éhbér,
 
minden állat-állomás, növényszivacs-szorongás,
 
kő, tűz, omlás, gyász, tető, szoptató és etető,
petét rakó, tojást tojó, elevenszülő és faló,
az embermohó igen vállalta múltját velem.
 
Ragyog minden történelem belőlem és belém folyva,
 
mintha égi nyitott szemem: gyíkfarkú tejút csobogna.
Fekszem hanyatt, élet-ágyon, pupillámba űrhab mászik,
nem várom még a halálom, éj-ágam még nem virágzik,
 
csak százlábú habfény,
 
szappanoslé gyíktény
 
kúszik arcomra lazán e vak tavasz-éjszakán,
 
talpa buborék-ecset, enyvláz-söprű, pihe-cet,
vérzik arcomra ragadtan minden testpikkely-hónaljban,
vérhálót sző arcomra e fényhüllő fénylomha.
 
A mindenség vére rajtam, így lebegek a semmiben.
 
Világ lüktetése jajban tízmilliárd éves szivem.

 

 

 

A titokderengés hajnala*

Nehéz növényi szag dereng homályszikrázó hajnalomból,
párduchomály fénypettye reng az esőbánat lomha lombból,
aranycsíkok tigris-szőre gyűrődik zöldpajzs lázadással,
madárláb ugrás-cipője ütközik kék pára-kalásszal,
zöld kajla rongy-kések között esőgőz márványszita bolyong,
űrömben összeütközött smaragd-csorda s hígarany-korong,
cincércsáp foltos bütykein, kék pálca-izein harmatpor,
vaslégy drótkesztyű-lábain póknyálból halálhárfa-pokol,
viráglégy dörzsöli szemét, a többezer-sejt pázsitgolyót,
szivacspénz-mágnes mellkezét gömbhéjon csiszolva, éji sót,
dülledt zöld látó-szivacsát törölgeti puhán, selymesen,
a gyűlölet kék ing-vasát piros folt szeplőzi rühesen,
futnak szalagos rácsmezők, ezüstlap-füstmoha négyzetek,
a fűlevél ásványa zöld, ketyegnek a levélhas-erek,
hajszálcsövekben víz ketyeg, vízáramlás folyékony óra
és kifeszűl a rengeteg pórus-szövetség lobogója,
a sün a kutyaól alatt fészkében hús-alkonyra várva
vékony fehér gőz-ágakat növeszt orrából fény-hiányba,
piciny orrhegye lüktető fekete parafa-szivecske,
a hunyorgó homloktető barna bársonysír gyermek-este,
fehér kinyújtott lábakkal fut majd korommal kevert vérben,
fújó gömbtüske-ravatal, rág, csámcsog a kutyaedényben,
szuszog, röfög, mint gépfűrész, betelik tettel léthomálya,
megtölti ragyogás-egész üresség-tereit, lét-lángja,
aztán megint üreg-hálók, homály-mezők tág szövevénye,
űrtestű rács-némaságok végtelen-csönd homály-edénye,
sötét várakozás-tömbök vak sejtelemháló-bozótja,
cselekvés-hiány függönyök ingergyűjtő rácsdoboz-dombja,
üres mezők, üres terek összecsomózott halmaz-álma,
szükségszerüség-kötegek űrré lazúlt híg szunnyadása,
növénynedvesség szikracsönd titokderengés hajnalomban,
megérek tán egy tűzözönt, elpárolgok izzás-sziromban,
tűzgolyók csigaszemei gyász-űrbe nőnek rózsa-lázzal,
hő-könyvek fénylemezei megetetnek aranyparázzsal,
halál-fullánkok aranytömb darázs-döfése öl halottá,
s hőkéreg-szivárványkürtöm nem borzong élő csillagokká,
s a Föld rothadt lesz és büdös, emberevő emberisége,
mint zöld légy-lepett tejfölös kenyéren döglegyek nyüzsgése,
s a főtt vizekben a halál csontvázkalászai lebegnek,
szálka, koponya, csont talál egymásra, mint anyjára gyermek,
nem tudja Isten mit csinál, minek csinálta az egészet,
ha kitalálta a halált mért e rohadt bolygó-enyészet,
s nem fogja tudni mit csinált az ember se aki megmaradt,
mert hülye lesz, ki bepisált, feje mint hólyaglégy-fej dagadt,
zörgő szökőkút-szemei sellőszáj-vízpálma-romlások,
a látó-utak sebei föltoronyló üveg-omlások,
ernyőgömb-hártyalombosan fújódnak látás-halál erők,
s táncolnak szilánkfodrosan üvegcsizmák, celofáncipők,
a szülő-utak, húgy-kapuk az űrre selyemtrágyát lőnek,
s döglött a kuvik, a kakukk, s méhe halott a lesz-időnek,
fű-szag, eső-szag, lomb szaga álomtörmelék hajnalomban,
nyál-omlás csillag éj-szaga zománclomb rengés-aranyomban,
bal kezemmel jobb melledet fogva ébredek jajban égve,
s kérdezlek, mint a gyermekek: álmom vér volt, mért, mivégre?
Vériszap tenger lüktetett gyötrelemháló iszonyomban,
s nehéz növényi lét liheg szikragyémántláz hajnalomban.

 

 

 

Könyörgés ütésért*

Mert rossz fiad voltam
üss meg szeliden.
Élve üsd, ne holtan
te-szülött szivem.
Viaszpapír-lepke,
viaszgyanta-lap,
üss gyufaláng-este,
ellobbanva vak.
Lomb-ütéssel csókolj
lepkeviasz kéz.
Hisz búcsúzótól
menni most se félsz.
Viaszmárvány-csipke,
érvarangy-penész:
űrfény-szemeimre
üss lepke-merész.
Ütő szárnyaiddal
lepd be szemeim,
pikkely-lángjaiddal
rémüléseim.
Üss, hogy mindíg hordjam
selyem-csókjaid.
Szivedben az ujjam
magzatot tapint.
Mint a bába ujja
asszony hüvelyén
ujjtövig bebújva
tudja: ott a tény!
Szőrök, mirigy-szirmok
kútjába merül
a szétnyitott combok
láz-fodrán belül.
S kis testet tapint meg
forró odabent.
Födött hártyaserleg
lebegtet: igent.
Ujjhegyével lát meg
kis lábat, fejet,
benyomva a meleg
hártya-gömbteret.
Így, szivedbe bújva
jövőmet tudom.
Élettel benyúlva
a halál-úton.
Így, szivedbe nyúlva
megváltás-tudom
halállal kibújva
az élet-uton.
Mint az Újszövetség
nagy hitetlene
a Föltámadt Estét,
nagyujj-szégyene.
Turkált a sugárzó
húsban kételye,
mint az állat párzó
izzás-vesszeje.
S mint ha makk méhnyakat
döf szerelmesen:
Isten-szívtest-falat
érint a jelen.
A szívbőr, a szívhús
hullámfüggését,
mint parazsat koldus,
az éj lángkelyhét.
Turkál az Istenben,
romlás-állapot,
halhatatlan testben
halandó halott.
Turkál az Örökben
a foszló Idő,
s ujjhegye rádöbben
ő ki és ki Ő?
Így látja öröknek
terhed ujjhegyem,
amit körmöm bök meg
túl az Istenen.
Amit szülsz: fekete
űr-éj odabent,
lángpont-tenyészete
hunyorog, dereng.
Szív alatt dagadó
test-rózsasötét
forró hártyahordó
tűz-tömeg ködét.
Élő szül halottat,
halott elevent.
A végtelen oldat
cseréje szived.
Én most eléd állok,
a Minden elé,
sírva kiabálok:
légy már fiadé.
Üsd meg lepkeláng-vak
réműlt szemeim,
lepjék viasz-szárnyak
látó-fényeim.
Üss, viasztoll-ernyő,
pázsit-lobogás,
a fiú ha felnő
anya-árulás.
Üss, hártyaláng-kézbőr,
hisz szégyenkezem.
Válts meg bűneimtől
asszony-bűntelen.
Üss, hisz attól élek
ha te ütöttél.
Bársonya a télnek:
sose ütöttél.
Pamutzsindely-márvány
üsd meg szemeim,
tántorgó szivárvány
zománcod a kín.
Üss, viasz-könyvecske,
lepkecsókkal üss,
hártyaránc-csöndlepke,
kristálybőr-ezüst.
Ütéseid hordjam
jaj-halálomig.
Veled betakartan
szemem búcsúzik.
Üss, mielőtt elhagysz
fény-vak hazátlan.
Mielőtt elolvadsz
fekete lángban.

 

 

 

A világot tartó kisujjak*

Virrasztó hatalmad árnyszigora lombos,
 
arany-kapkodás fosztogat,
 
tolvaj arany turkál gyorsan,
 
fekete zsákba tömi kitépett
 
hiány-tollak közűl szenvedésed,
 
légyszemű csillag sír porban,
 
ez ellök, az meg elfogad,
reng a szikla-harmat, szunnyad ami szorgos.
Mélytengeri halak foszforbóbitája,
 
fénylő baktérium-patkó,
 
mirigy-bodzatányér ragyog,
 
a csillag-éj összegyűjtött lángja,
 
valamennyi szilánk, tüske-máglya,
 
egyszerű, bonyolúlt dolog
 
fényre-nyitott ásvány-ajtó.
Sötét izzás-salak a rengés ragálya.
Fehér csillószőrök, csillámörvény-kúpok,
 
kupolás szivárvány-savak,
 
sárga suhint kardvágások,
 
láz-ikrával dagadt epe-kelyhek
 
gyűrt szégyenen ezüstöt legelnek,
 
sírt ásnak az elmúlások,
 
mosolyog a bajszos anyag,
delfin-vigyor lengés márvány-tokba csúszott.
Ami legmesszebb van az hasonlít hozzád.
 
Holdfényben a kaporvirág
 
áttört porcelánhab-sziget.
 
Merengés-tej, könnyen dereng gyásza,
 
a fekete fehérre alázva.
 
Asszony leveszi az ingét,
 
halott csöndbűzt üvöltve rág.
Hitedből a fémet mágnessel kobozzák.
Ragyognak az élő és halott szilánkok.
 
Folyékony tüskék szilárdan,
 
gázlomb-koronák lüktetnek,
 
madarakkal mocorog a lombmély,
 
kihűlt gyíkháton aranydrót-erkély,
 
foszlány-háló fátyol-vermek
 
háló-puttonya siváran
az emberszivekben, kopár nyál-halászok.
Csőrösdarázs súrol selyemmel szemedben,
 
kobra-pont előre, hátra,
 
ráncigálva aranycérnán,
 
ásványszőrrel sziszeg a kolibri,
 
mint zengőlégy, ahogy magát hinti
 
fénycsöppként a fény homályán
 
függőlegesen megállva.
Rezeg a nektár-szomj halál-hűségedben.
Nehéz szövetekben vastag bányaomlás.
 
Dörgő kőfolyás a nem-lét.
 
Vinnyog a rángó földszivacs.
 
Kiszárad a hajszálércsövesség,
 
a gyűlölet zománchab-merevség.
 
Minden hólyagbelső, likacs
 
agyaggal töltött hab-sötét.
Aki hited őrzi: halandó hasonmás.
Milyen súlya van a légynek, muslicának,
 
a szúnyognak milyen súlya?
 
A zengő tudat-hiánynak?
 
Atom-súlya, molekula-súlya,
 
sejt-súlya vér-súlya, ideg-súlya,
 
a csapoknak, pálcikáknak,
 
a halmaz-szem látás-súlya,
az összetett állat-látáshalom-lángnak?
Milyen dolgos súlya van az éjszakának?
 
Összetett szemével nézi
 
szívverésed ember-súlyát:
 
puha emberpáncél-mellkasodban
 
sorsod-percenként nyolcvanat dobban.
 
Éj! Hús-szorgalmadon túl-lát,
 
halandó hatalmad érti.
Dülledt fény-gyűjtemény-csókja bűn s alázat.
Szem-csók, fény-csók, tűz-csók, űr-csók súlya éget.
 
Szálló könnyű szerkezetek,
 
élő állat-gépek sírnak.
 
Fényvarázsban árnyvarázs kegyelmek.
 
Arany-súlyban látomás-súly dermed.
 
Könnyű súlyok csipkét írnak,
 
sírás-súlyuk holdban rezeg.
Ember-időm tudja Történelem-lényed.
Viasz-oszlopok közt ezüst-oszlop rácsok,
 
sóban higany-kerítések,
 
sósziklában korall-fésű,
 
lila hörgés habiszonnyal tátog,
 
barna dörgés tajték-tartományok,
 
az éj bíbor repedésű,
 
fúj, horkan a magömlés-seb,
zöld darázspotroh-ég döf arany-fullánkot.
Mintha szemgolyóba töri aranytőrét
 
a szeliden őrűlt parázs
 
és elszáll meghalni hamar:
 
az űr-takony csarnokvízbe törte
 
éj-szelvényes darázspotroh görbe.
 
A varrógéptű így hadar:
 
csattogó arany-cikkanás.
Mohó pirhana-száj a sötét öröklét.
S vérfüst, hab, bugyborgás, pikkely-kő tolongás
 
vad sustorgó tajtékcsomók,
 
nyüzsgő uszonyhártya-hárfa.
 
És a halottszív-embervallomás,
 
kék hullán millió arany-darázs
 
emberhús-halált zabálva:
 
a barna dörgés habgolyók!
Vad aranysarlókkal fölszeletelt morgás.
Bizsergő fekete sziszeg a fűszálnak,
 
a fűszál feketét hallgat,
 
szárvégén növény-sündisznó.
 
Hajlás-árnya kis sündisznó árnya,
 
tüskés lepke harmat-súlyra mállva.
 
Víz-szikrákból csönd-harangszó.
 
Az én sorsom: te-hatalmad.
Ideje van most az életnek, s halálnak.
Párás könnyű-fényű nehéz szitabomlás
 
tolong a magányból súllyal,
 
merül a magányba osztva.
 
Ködök, remények emberkora ez!
 
Ez a közünk az emberi léthez!
 
Bennünk a lét nincs kifosztva.
 
Világot tartunk kisujjal.
S a világ-lét, mint a fákon virágbomlás.

 

 

 

A megőrzött meztelen test*

Csak gyermekkoromban láttam meztelenűl,
azóta se láttam!
 
Most egy guruló-ágy vászonteknőjében fekve
 
zöld vászonlepellel emlőkig takarva aludt,
könnyű pala-szobor este,
szivacslávakőhab dombmező-egyedűl
zöld vászon-magányban.
 
Küllős gumikerék a vissza-út.
A halálból vissza, vissza a halálba
könnyű toló-ágyon.
 
Csuklós gumikerék puhán nyikorogva hozta.
 
Fehér válla, fehér karjai holdsütött kövek.
Szája ráncok süppedt csokra,
arca tollbordázat-szálkaselyem-hárfa,
szemein az álom:
 
kék lisztbogáron zöld mohakövek.
Torkig-omló szája hangyász-leső csapda:
halál-homoktölcsér.
 
A selyemgyöngy-homok púp-kör tölcsérnyak tövében
 
horog-csipeszekig merülve a hangyász ránca,
ahogy én lestem őt régen,
guruljon a hangya hártya-örvényt csapva,
selyem-görgő páncél:
 
a homokba-bújt liszt-kútba rántja.
Szája ráncfüst-felhő csáphajjal bizsergő
omló virágállat,
 
ezer vonal, vágás, vályú, léc, csatorna fodra,
 
mocorog, hullámzik, örvénylik, tarajlik lágyan,
mint fekete cérna-szoknya
az ínyekre bomló kévésen hömpölygő
bőr-ránc-harang bánat:
 
állatvirág tengeralj-homályban.
A meztelen vállak, a meztelen karok,
a meztelen emlők!
 
Kis vászon-szemüveg, kis vászon-puttonyok nélkül.
 
A vállakon puttony-iga-árnyak szeplős nyárból.
Hátbőre hínárral kékül.
Hónaljai sárga állat-hajcsillagok.
Nézem, én a felnőtt:
 
csecsszopóként vakon a hiányból.
Ahogy Jézus feküdt szűz anyja ölében,
úgy emeltem én őt,
 
meleg szalmaszobrot, karjaimmal fehér ágyba.
 
Szép szeméremtestén zöld pálmalevél a vászon,
melle pettyes selyempálma,
sziklán aszalódott medúza ősfényben.
Mint kis fehér-felhőt
 
emeltem föl súlyom és halálom.
Csak most Ő a Jézus, én vagyok az asszony,
én vagyok az anyja!
 
Bütykös, gyíkkarmú zöld lába hengerkaktusz ága.
 
Ez most a megváltás-csere, élet-halál-csere.
Asszony: Megváltás Talánya!
Isten-súly emberhúst világgal roskasszon!
Nyaka, térd-hónalja
 
karomban: űröm gyémánt-tömege.
S lemerűlt zöld arcán árny-üszök gomolygott
a bőrbe beszőve,
 
pezsgett feketén és szálkásan zsibongott álma,
 
mintha ezer fehér halcsontváz zuhanna lombbá,
tányér halgerinc, halszálka,
pont és bőrlemezke kása-dombvidék volt
szemhéja, nyak-ősze.
 
Így győzött ki nem lett hatalommá!
S csókoltam a kezét, homlokát, szemhéját,
meztelen vállait.
 
Puha csókjaimmal a behorpadt szájat ettem.
 
Fiú-csókjaimmal etettem az álom-asszonyt.
Vele újra megszülettem.
S száján a csönd hínárbojtja cérnák
bolyongtak valamit:
 
halandóért elmúlás virrasszon.
Szép volt, mint nádkéve, mint leégett tarló
test-meztelensége!
 
Májfolt, petty, bőrszeplő, kapilláris-felhő bolyha,
 
lencse, ércsomócska, páfránylomb-sistergés bőrben,
kék sustorgás márvány-gondja.
A húsban kagylósan szétszórva pazarló
arany-ostyák éje:
 
virágállat-tenyészet víz-völgyben.
Ilyen szépnek én még őt sohase láttam,
ilyen gyönyörűnek!
 
Test-meztelen alkony, szivárványkő-este bánat,
 
vak fájdalom-ásvány, reszkető víz-márvány serleg.
Szép volt, mint öreg vasárnap,
ha nem részeg a férj, nincs bolond a házban,
nincs kése a bűnnek,
 
ha nem hazudsz, s bottal meg nem vernek.
Csigaház-ujjvégű kezei az ágyon
lágyan zsiborogtak.
 
Mint csigahéj-kürtszáj mészpáncélhártyája fodros,
 
mész-eres, domb-bordás, mész-vályús, mész-léces körmök.
Csak a semmi, amit fogdos,
babrál fehér vászon-gyűrődés-virágon.
Verejtékpont-salak
 
hamuz hajbőrt, gyémántoz nyak-gödröt.
Szemét kinyitotta, kék homállyal nézett,
mint kék krétatojás.
 
Esőkék szemében a fekete üst, korom-kehely
 
a szemtest-üregbe, a szilárd szemvízbe ásva
kis látás-sír szilánk-kehely.
Mint a túlvilágról most vissza-igézett
élő csodálkozás
 
nézett a halálnak magyarázva.
S a fehér párnák közt feketén tátongó
bőrbárkába nyúlva
 
fehér műfogsorát, porcelánpatkót a szolga
 
kiemelte és a paplant tél-arcára húzva
kopasz szájába benyomta,
fehérrel patkolta lilán kitarajló
ínyhátát kisujja:
 
lila sziszegéstől így búcsúzva.
Lila íny-patkóit zománccal patkolta,
fehér koszorúval!
 
S foggal mosolygott már, fehér babérkoszorúval,
 
szájában glóriák izzó babszem-koronája.
Fölmerűlt a süppedt sóhaj,
fekete cérnabojt-csengővé nőtt csókja
mikor vissza-csókkal
 
bozsgott viaszrózsa-csápdomb szája.
És ujjára húztam karikagyűrűjét!
Mintha eljegyezném!
 
Az elvékonyodott gyíkszem-sárga kötés-pántot.
 
Barna gyűrűsujja fehér bőrgyűrű-árnyára.
Nyakára az aranyláncot,
mint kisebb űr nagyobb űr csillagköd-fényét
az örök-tény estén.
 
Két Mindenség néz most két Halálra.
S piheg, mint a gyík, kék száját nyalogatja
a gyöngypikkely-kúptoll,
 
mellső lábhónalja sárga gyöngyvászonnal lüktet:
 
ül a hidegvérű idő aranysziklán zölden.
Állat-repkényháló-zöldet
gondol sziveinkre Óriás-Múlt gondja,
hódít irgalomból:
 
csontvázakká gyűlölne a földben.
S lenne újra dagadt Föld-Ura Szivárvány,
behemót, nyers, lomha
 
hús-sziklák páncélos nyüzsgése, takony-lomb rengés,
 
taréjos kaktuszok szirt-állat magánya béke.
Tojást-tojó szikla-nyögés,
párzó, viaskodó Ember-Nincs Van-Sárkány
állat-atombomba.
 
Lét: aminek nincs emberisége.
Lét: aminek nincsen ember-szívverése!
Csak Sárkány-bizalma.
 
Magány-gúlák tonna-szive dobbanása börtön,
 
páfrány-ligetekben legelésző tudat-csöndek.
Meztelen tested úgy őrzöm,
mint a világ-sorsot világ-sorssal égve!
Szivem Kis Hatalma:
 
anyja vagy az ember-után csöndnek!

 

 

 

Alvó asszony*

A magasban könnyű kelmék,
habos dolgok, foszlány-szemlék,
 
szünet-torlódás aranyból,
híg oszlások zöld fehérben,
pára-púpok üveg térben,
 
teve-vonulás higanyból.
A kék gyöngyháztüze szürke,
vasfürt sűllyed tajtékfürtre,
 
fény-üregből tej szivárog,
márványos merengés-lapok,
szikkadt parafa-csónakok:
 
egymásba-csúszó hiányok.
Madár-üres a tágasság,
a muszlin-lomb rezgés-ostyák
 
cérna-terpedése sárga,
a gomolygó terjedésnek,
fodrozó selyem-ömlésnek
 
szikrázik madár-hiánya.
Hiány-levelek hiányból,
kiszövődik ág az ágból,
 
lombmagánya ködgubancból.
Köd-erek bolyhos pamatban
tolongnak viasz-szivacsban:
 
elszivárgó gőz viaszból.
Egymásba-tolódó fények,
tajték-bögrék, nyál-lepények,
 
összehömpölyödő barna
puha taréjkúpok sárga,
ezüstgyász tekercs-omlása,
 
mint legelők foltos barma.
Arany sebvarratok lazán
a kék behorpadás hasán
 
domborodó arany-fésűk,
repedezett kéreg-tollak
ejtenek egy ágat, holdat:
 
lét-nyomuk rózsaszín bőr-tűk.
Az új bőr rózsaszín léte,
fogazata, erezése,
 
fényhártya seb-nyom síkosság:
mint a kő alatti sárga
fű jégfehér lapulása,
 
s dér-ősz nedvhártya-nyirkosság.
Ahol a földagadt másból,
hab-koszorú elromlásból
 
kifeszűl a koszorú-luk,
mint kék dobhártya fény-csöndből,
szilárd feszesség közönyből,
 
gyapotban kék barlang-kapuk.
Kék szűzhártyák túlvilágból,
izzás-pénzek kék homályból,
 
szűz belsőt kékkel elfedők,
a bonyolúlt megfoganás
asszony-mélye titok-parázs
 
csarnok-kürtjeit leplezők.
A semminek kék a rácsa,
hab-szikla a lázadása,
 
bomlása örvénylő penész,
nyájak szalagot hintenek,
milliárd juh-orrlik pezseg,
 
sárga juh-fogsor nevetés.
A kék göndör sorvadása
rászárad az elmúlásra,
 
mint zománcüvegre hajszőr,
mint halál-hab halott-csontra,
koponyára-száradt arcra,
 
ruhás csontvázon ül, dőzsöl.
A besüppedt zöld szemgolyón:
takony-csészén vízenyv-dugón,
 
mélyén fekete hártya-pénz:
csipkés fehér posztó-süveg.
A fogsoron szelvény-merev
 
szőrös hernyó: halál-penész.
Odabent a koporsóban
a csontvázon szőrös só van,
 
a halotti ingen, ruhán.
A koporsó, s a föld-sötét
erjedés tajték-ünnepét
 
utánozza az ég puhán.
Szétfoszlik ami toronylott,
gomba-erdő lesz a bomlott
 
szitás, fátylas páraköteg:
kalapos, csúcsos, tölcséres,
lemez-hónalj medúza-test,
 
vízfeszülés ernyő-tömeg.
A torony lemezzé mélyűl,
gömbből síklappá fehérűl,
 
földagad a hullámredő,
örvény-kalappá sötétűl,
majd ránc-völggyé visszaszédűl
 
a páraláz sziklamező.
A dagadt hömpölygés ezüst
torlaszai legyező-füst
 
lepedőkké módosulnak,
pihés pára-evezőkké,
pudvás toll-szoknya gőzökké
 
oszladozva léccé hullnak.
Kék szél gyűrte, kék szél gyúrta,
szél cibálta, szél gyalúlta
 
felhők sűrű ritkulásban,
mint a mosóteknő habja
mikor anyám gyúrta, csapta:
 
dagadt, foszlott nagymosásban.
A teknőből buborékos
szivárvány-lomb foszladékos
 
hólyag-ömlennyel kiszaladt,
mint fölfújt disznóbél-halom
gyűrűfonadék-szárazon
 
fénylett az átlátszó csomag.
Mint a fölfújt disznóbelek
tekervény-halmaza remeg
 
átlátszóan és szárazon:
fölfújt belekből tekert agy,
ragyogó, mosóteknő-nagy
 
üresség-szövedék-halom.
Zsír-páfrányok, érlomb-cérnák,
kapilláris kék folyókák,
 
zöld címer-cirádáival
befutott üresség-csövek
hártya-cső agytekervények:
 
a szappanhab-vízhártya-hal.
Mintha hatalmas ezüst hal,
amely csapkod far-uszonnyal,
 
lenne a nagy teknő foglya,
a teknőt végig betöltve,
kopoltyúival vergődve,
 
pikkely-háttal domborodva.
Szappanhabból óriás-hal
föltarajló hátuszonnyal,
 
pezseg könnyű test-tömege,
domború vízlemezei
hártya-félgömb héjsejtjei
 
hártya-lemezzel elmetszve.
S e buborék-halom tömeg
pukkan, foszlik, dagad, rezeg,
 
magát magából kifújja,
oszlanak a hátpikkelyek,
születnek hólyag-testhegyek:
 
mert anyám a habot gyúrja.
Dolgozik anyám a halban,
a kék haltest-szappanhabban,
 
mos a szűk kis mennyiségért.
Félbevágott hólyag-habok,
álló, ferde, sík vízlapok
 
láncolják hártya-kötését.
Kezén szappanhabból kesztyű!
Lánccal-csúszó hólyag-testű,
 
vízhártyával vízszintesen
félbevágott gömbhéj-testek
szövete kis kezén reszket,
 
áll szelvény-emeletesen.
S tátog a test-tömegével
teknőt-bedagadó kéjjel.
 
Bíbor-páfrány kopoltyú-láng.
Buborék-halmazzal dagad.
Szappanhab-hólyag szeme vak.
 
Attól nő, hogy gyúrja anyánk!
Mintha egy teknő szemgolyó:
keletkező és szétfolyó
 
lenne a hab-szivárvány-hal.
Teknő-testből púposodó,
megszülető, szétpukkanó
 
szemet csinálna mosollyal.
Mint aki gyúrja a lángot:
most csinálja a világot,
 
ott dagaszt az ősreményben!
Könyékig a szappanhabban
két kis keze lankadatlan
 
mozog a szemgolyó-létben.
S ruha-ingéből kilógó
két kis emlőig tolongó
 
szappanhab-csóva a bimbón:
szappanhólyagból font nyaklánc,
buborék-gyíkfarok sejt-ránc
 
hab-félhold emlőtányéron.
S a szappanvíz hártyahéjak,
a pupillátlan gömb-ablak
 
hártyalappal félbevágva,
álló, fekvő lemezekkel,
görbe, lapsík hártyatesttel
 
egymáson torlódva, állva!
Ahogy egymásra ragadnak,
ahogy egymásra tapadnak:
 
hártya-üregükben dörgés.
Anyám kezén szőlőfürtök,
szappanhabból gyíkok, kürtök.
 
Keze: teremtés, könyörgés!
Keze: hűség és alázat,
láz, szerelem, magyarázat
 
az űr-kezdet ősidőben.
Ahogy gyúr, dagaszt görnyedten
a lúg-habos szenny-üvegben,
 
mint folyékony szürke kőben.
Lúg-lángtól hervadtra szopott,
ránc-rudakká hasogatott
 
ujjai, mint csigabajszok:
redős, lágy látó-ág gondok,
hús-csészében higany-gombok,
 
bajusz-végi serleg-taknyok.
Kék golyók fehér hólyagban,
redő-kehely virradatban,
 
látás-golyók hús-serlegben.
Selyemcsészében kék szilva:
föltolódva, gömbbé nyilva:
 
függőleges folyadék-szem.
Ujjai mosó anyámnak!
Horpadt ráccsá szívott tíz vak.
 
Dolgozik habos híg kőben.
Keze kék már, mint az űr-láz,
fehér inget, lepedőt ráz
 
hideg vízlomb kékítőben.
Így mos az ég, így mos ott fönn.
Bizsereg az örök börtön.
 
Lepedőit szappanozza.
A hólyagzó ing-vásznakat,
a vászon-szív hólyagokat
 
arany-kefével csíkozza.
Fény-gyökérkefével sárga
deszka-oldalon sikálja
 
a habosra főtt anyagot.
És a barna deszka-erek,
fodros évjárat-lemezek
 
behímzik az aranylapot.
Gyalúlt barna csomók, rücskök,
foszlás-üstökös fabütykök
 
a selyem-sík oldalában.
Mint egy koporsó-belsőben:
a szőke mosóteknőben
 
felhők, csillagok a fában.
Mint egy koporsó-belsőben:
tajték-csúcsok szűk mezőben,
 
halott rothadás-parazsa,
hablángot szült a merevség,
ferde belső szögletesség
 
befelé-ferde doboza.
Ami voltunk: a víz habbá
rothad, szalmiák-salakká,
 
arany-csontvázrácsra szárad.
Rothad az ég hab-kalásszal,
kék ránccal, ezüst palásttal,
 
tömör zöld lazán szétárad.
S vékony aranycső-lemezek,
aranyrúd küllő-kötegek
 
mélye lila vályú, árok,
aranyoszlop-repedések
gyökér-útján szakadék-seb
 
sistergő láva szivárog.
Mint anyám kisebesedett,
csontokig fölrepedezett
 
könnyű kis kezéből a vér!
Mert kis keze vérhínárfű
húsrepedés-gyökérkesztyű:
 
Krisztus-test, véres és fehér.
Tövis-ággal megkorbácsolt
tövis-szögekkel megcsókolt,
 
tövis-harapás vér-rácsa,
mint lemorzsolt kukorica
piros csöve: cella-gyertya,
 
fog-fészkek hártya-sejt ága.
Gyűrűrács nő gyűrűrácsra,
korong korongra egymásra,
 
üvegcellák koszorúja,
üvegcellák, selyemcellák,
szilárd növényi igazság
 
rúd-legyezője tíz ujja.
Keze, mint Krisztus vér-ajka!
Mint akinek kutya marta
 
kezét nyálas fogsorával!
S keze csupa harapás-luk,
véres gödrök, lukak, vályuk
 
szitaszövete láz-nyállal.
Vérgödrök, seb-szakadékok,
temetetlen tömegsírok
 
véres rostszövet-páfránya.
Lebeg a magányon úszva,
mint vízben hólyagmedúza
 
virágfeszüléssel ázva.
Ezer összeharapdált kéz
vér-rácsa a fönti egész:
 
anyám keze mozgás-lombja.
Kéket ráncigál fehéren,
fehéret merít a kékben,
 
összegyúrja és kibontja.
Összegyömöszöli habbá,
szétgyúrja hólyag-fodorrá
 
a fehéret a kék mélyben,
mintha millió medúzát
fújna a feszítő víz-láng,
 
s rojt-csokruk leng lebegésben.
A takonytest-hártyahólyag,
a takonyszív-hártyacsónak
 
köldökzsinórja: élő zsír,
állat-takonyból lánc-bimbók.
Éhség-ragacs száj-hasból lóg,
 
mint légyfogó enyves papír.
Mint légypapír a plafonról,
s rajta ezer légy sír, tombol,
 
visít, nyafog, nyög: szőr-gubacs
többezer szeme gömb-tömbje
mérgezett mézzel eltömve,
 
mint méztálon barna szivacs.
S a dülledt ponthalmaz-diók,
gömbtest látóliliomok
 
egy-gyökerű bársonycsokra
a méz-magány rácsra hintve,
mint rózsakoszorúk üszke
 
téli jégüveg-sírokra.
S a mélyben, a merülésben,
itt, a lenti terülésben
 
aszalódik a növényi.
Lassan a lomb hullni készűl,
léte halállá egészűl,
 
elkezd már kristállyá égni.
Csak egy árva szitakötő,
mint fél-másodpercnyi idő
 
szitál hártyakés-csokorral:
a hátából kinőtt pengék
szeletelik a jelenlét
 
ásvány-türelmét szigorral.
Ércet varr a jövő-hiány.
Mint egy vízszintes buzogány:
 
a zöldszáras bársony-bunkó
barna henger zölddel sovány
zöld zománc-szelvény tor-nyakán
 
négy sűrű zizegés-olló.
Két szeme két teknőc-héjból,
két teknőcpajzs rácspáncélból,
 
összeragasztott gyöngy-dió.
Tűszál viszi puttony-szemét.
Szeme: üvegputtony sörét!
 
Tűhegyen parafadugó.
A levegőt nem ereszti,
varrja, férceli, növeszti,
 
mint egy lebegő varrógép,
amely dolgozik a nyárral,
egy-tű-fogú tűpofával
 
varrja a fény hártyabőrét.
Itt libeg a remegésben,
itt lobog a lebegésben,
 
itt lebeg az ásvány-száraz
vedlésben és veszteségben,
mint tű-vékony szorgos éden
 
csönd-szivárvány forgás-halmaz.
Vedli a fény selyembőrét,
vedli a nyár aranyszőrét:
 
gyík, kígyó, bölény, kabóca,
őz és róka szőrcsomói,
hártyacafat foszlány-sói,
 
virág-minta pórus-rózsa.
A fém-szitakötő végül
zöld fűszál zöld hegyére ül,
 
zöld lándzsahegy-háromszögre.
S a fűszál gyöngén lehajlik,
lappal előre tarajlik:
 
szitakötő-súlytól nyögve.
Mint kék csillámkőből csiszolt
szív, szívteste szivárványfolt:
 
a hátrafelé nyeles szem,
óriási kristály-könnycsepp,
zöld cseresznye, bársony-mérleg,
 
a háromszög fű-lemezen.
Szárnyas emlőpár-harangszó,
két üveggolyóból súlyzó,
 
csillámszövetből tarisznya,
dagadt, szitás, fénylő, mákos
széltől fölfújt nadrág-zsákos
 
dülledt kék selyemharisnya.
Sűllyedt a sejtes, pórusos,
piheszőrrel selyemlapos
 
csúcs-háromszög szív-lemeze,
a zöld pillér-támasztékos
merev zöld selyempapíros
 
zöld szivacspenge csúcshegye.
Nyomta szitakötő-test-súly,
nyomta szitakötő-szem-súly,
 
lebillent zöld toll-mérlege,
mintha egyik serpenyőben
gyémántrögök sűllyedőben,
 
a másikban fénysúly röge.
Ím, a megszikkadt pillanat!
Kék hátából négy hártyakard
 
széttollazva áll laposan,
drótüveg-kardok erezve,
parafával szegélyezve
 
ég arany-fogazatosan.
Arany reszelőléc-hurkok,
mint teniszütő-keret-tok
 
a kifeszűlt húr-rács körül,
a sejtekben fényarany-prés
száraz dobhártya-feszülés
 
csillogva átlátszóra hül.
S fénnyé nyomja a fény súlya,
fényben fénnyé ellapulva
 
a fény-dermedt szitakötő:
nem ketyeg a hártya-óra,
selyem-óramutatója
 
fény-gyantába száradt idő.
Mint kő alatt a fehér fű,
a citromtoll-viasztestű
 
lenyomva, elnyomva őszűl,
s viasz-szalag, viasz-spárga
a fakuló lemez-sárga
 
nedv-homállyal kiegészűl.
Mint virág kő-fagyott nyálban,
őslény borostyánsziklában,
 
az átlátszó aranytömbben:
fény-kőben a szitakötő,
a megfulladt hártya-idő,
 
bársony-kereszt könnyű kőben.
Idő-kőben könnyű kereszt,
mint keresztre-feszített test,
 
zománc-selyem-bársony-korpusz,
kereszttel földre fektetve,
a feszítés-vízszintesre
 
szögezett kéktestű Krisztus.
S a benti tört ragyogásban,
az örvényes sárga lázban
 
látni a lény minden dolgát:
gyöngy-ponthalmaz szem-puttonyok,
sarkantyúk, szelvény-dobozok,
 
drót, tüske, szár, páncélszív-hát.
Szem-alatti rabló-szerve,
mint egy asszony nemiszerve
 
szőrbozót far-sonkák között.
A farvégi sarló-páros
ivar-ollót, szivárvány-rost
 
pánt-övben elmúlás-ködöt.
Aranypor-hólyagban rabok
a pont-szemcse szemhólyagok.
 
S az álló-szerkezet állvány:
áramszedő drótváz-idom
fordított villanymozdonyon.
 
Zománc, porcelán, kék márvány.
Barnafoltos, élet-öreg
lángcsipke szőlőlevelek
 
kürt-tekerccsé összegyűrve,
a szikkadó venyigének
fürtjei rohadtan érnek
 
üvegkocsonyává sülve.
A homályzöld bőrű golyók
gyanta-kéreg viasz-gubók,
 
mag-bolygói homály-húsban,
zöld üvegpép viasz-tokban,
láthatóan, nem titokban,
 
mély bőr-erezet cirmokban.
Rózsafej rongyokra hull szét,
potyognak a sárga körték,
 
gyulladt rothadás-folt barna
szigetek piros bőrükön.
Mint trahomás ősember-könny,
 
leprás arc csontig rohadva.
A rothadás pont-közepe
darázs-szúrás seb-köldöke,
 
penész-fodros kenő-szappan
mibe farszív-tűvel ő tojt:
injekcióstű-szúráspont
 
jódfoltos könyökhajlatban.
A gyümölcs félig kirágva,
látszik a csont-csillag-hártya
 
küllő-szárnyas él-lapokkal.
A hús-romban penész-hideg
szétfutó rothadás-erek
 
pelyhekkel, szőrkanyarokkal.
S a húsban két üveg-lepke
párzik, szárny-csonthártya-teste
 
nyitott könyv függőlegesen:
szétnyílt pergament-lapokkal,
zsírpapíros csontszárnyakkal.
 
A belső uszony élesen.
Mint hal, aminek testében
van uszonya, a hús-mélyben,
 
nem a testen, de odabent,
a szálkás hús fehér törzsben,
a törzs-belsőszerv vörösben,
 
jéglemez-ostyaként mered.
Ott bennt győzve az irányon,
mágnes-gömb tömegvonzáson,
 
emelkedés-sűllyedésen.
És most kiáll él-lapokkal,
nem győzött az uszonyokkal
 
a darázs-gyümölcsevésen.
Földre csöppent gyümölcs-súlya,
tömegvonzás súlya húzta,
 
ágáról a szilárd mélybe,
mint égitest híg űr-ágról,
érett csillag jég-magányról,
 
fű-kötényre, űr-köténybe.
Sörét-tányér kapor-ágon,
kerék-forgástalanságon,
 
növény-biciklikeréken,
a száraz küllő-pálcikák
feszítik a növény-ikrát,
 
golyó-rácsa rozsda-szégyen.
Virág-romok, rovar-romok,
pikkelyfonat törzsoszlopok,
 
szikkadt rücsök-horgok szárral,
a bogárhéj szelvényesen
két hártyagolyó-üresen
 
sűllyed az aranyroncs-nyárral.
Szemhártya fölötti barna
meghajló csigolyás bajsza
 
sejtszökőkút bambusz-pálca,
mosolya, mint parafából
szeletelt pénz, hőség-gyászból
 
fűrészelt parafa-tálca.
Szivacsos, sűrű, vak, szemcsés,
rostos, szálkás parafa-pénz
 
magasmély-parafakorong,
sárga, barna sorvadások
fodrában kék olvadások
 
gálicleve gőzöl, csurog.
A szemétdomb rothadásrács
fűkazla fekete parázs
 
szálkás üszök-halmazokból.
Nagy sündisznó túrás-nyomok
odvában párolgó szurok
 
büdös árnylég-atomokból.
A csigaház kürtnyílása,
a szelvényes kürt-pogácsa,
 
a mészhéj-tekercs kürt-alma,
asszony-ivarszervű ajtó,
vagina-fodros koporsó
 
nagy mészpénzzel befalazva.
A mésztüske-csúcstól lassan
alágyűrűző kupacban
 
egyre tágabb öblű mészkürt
csigavonal-tágulása,
tág üreg-csavarodása
 
egyre bővülő spirál-fürt.
Mésztű-hegyű héjtekercsből,
apró kürt-tekercs cső-testből
 
egyre szélesebb belekké
alátekeredő csavart
mészpáncél fodor-tágulat
 
belesedik barlang-kürtté!
S a tekercs-barlang kürt-szája
szűzhártyával bepinázva,
 
nyálbőr-pénzzel beragasztva,
száraz fehér mészkoronggal,
szikkadt mész-ostya nyál-holddal:
 
héj-él abroncsra tapasztva.
S a nyál-fillér hártya mögött,
bőr-ostya szűzhártya mögött
 
a hermafrodita állat
hidroglóbusz-szemét gyürke
vagina-fejébe gyűrve,
 
úgy alszik, hogy ki nem szárad.
Önmagával betakartan,
önmagába becsavartan,
 
alszik kitavaszodásig.
Lénye mészkürtbe tekerve,
héj-kürt töltelék test-nyelve
 
héj-belső nedv-ragyogásig.
Egészen a belső kúpig,
a héj-tüske belső csúcsig
 
bedagadva a héj-tokot,
ideg és ér héjbelsőre
vak párabolyhokkal nőve
 
hajcsillagként bolyong, bozsog.
Alszik aki élt egy nyáron.
Csigahéjak rozsdaszáron,
 
mint mész-tekercs apró fülek,
pogácsa-kürt pici pénzek,
üresek, sárgák, fehérek.
 
Kürt-lepkék lepik a füvet.
Apró lepkék mészhéj-kürtből,
csőtekervény üres pénzből,
 
csőtekercsből üres pénzek.
A fűszál fehér virágzás,
ős-tengerkor múlt-tolongás:
 
kürt-pikkely csönd-tekercs-végzet.
Ott kinn a nyár roncsa gőzöl.
Arany vérzik az időből.
 
Szakadások, szálak, fércek,
vasak, fénylemezek, csövek,
zománc-dongák, párakövek
 
gyöngyház-páncélok tenyésznek.
Arany-gerendák halomban
összevissza zúzott lombban,
 
ezüst-deszkák, selyem-lécek,
hullaviasz bársony-dolog
düledék-tornya imbolyog,
 
kristály-suhintása részeg.
Az elvékonyodás láza,
az elkeskenyedés gyásza,
 
a szétszövődés-szünetek,
az áttetsző megritkulás,
tűháló-tér kitágulás
 
foszlás-tűz hálója rezeg.
A száradás, csomósodás,
szövet-ömleny kiájulás
 
fekete gubanca készül.
Viaszos átalakulás,
kristály-létté módosulás:
 
mint amikor halott nő szül.
Nyalja a fény perem-élét,
mint zöld gyík zöld szájaszélét:
 
a dülledt pikkely-figyelem.
Bomlik ami megszövődött,
sejt-súlyával ami győzött,
 
a molekula-fegyelem.
Ami egyensúllyal terpedt
ami zsúfoltan kiterjedt,
 
atom-csomók kötés-szaga,
víz-erekkel ami lángolt,
ami lágy, pedig szilárd volt:
 
lét-tömbök dolog-torlasza.
Hisz amilyen üres az űr
oly zsúfolt itt minden belűl:
 
az élő lét minden szava.
Egy vízcsöpp többet leláncol,
mint ezerszer milliárdszor
 
milliárd vízmolekula.
Most már összetörik minden,
kristály-iszonnyá a vízben
 
a vízmolekula fárad.
Ami szerkezet volt, rom lesz,
az egyenes a görbéhez
 
aljasúl, szégyenné szárad.
A görbe az egyeneshez,
az igen a nem-igenhez
 
igazodik kisimúlva.
A nedves pernyévé sorvad,
a szilárd puhává olvad
 
szétlazúlva és kigyúlva.
Ráccsá szédül a tömör-tág
és a hígabb bizonyosság
 
halál-sűrűvé szilárdúl.
Megáll, mint az óraütés:
fűszálban a vízketyegés,
 
az áramló szétsilányúl.
Meghal ami élt a tokban:
növény-kapillárisokban
 
az áramló, ketyegő víz.
Szárad a folyékony óra,
penész nő a boldog sóra,
 
a zöld szeme penész-irisz.
Az összetömődött rostok,
izmok, szövetek, hők, csontok
 
örök atommá szétmállnak:
víz-atommá, szén-atommá,
vas-atommá, fény-atommá.
 
Folynak a vegyület-árnyak.
Lehullnak a halott dolgok.
Élő dolgokról holt dolgok:
 
hull a halál az életről.
Hull a halál a hiányról,
öreg falevél a fáról,
 
s a fa gubancból, szünetből.
Hull a dolog a dologról,
a használt a használóról,
 
hull az élet a halálról,
leng, libeg, ahogy aláhull,
tárggyá züllötten leájul,
 
magány törik a magányról.
Billegve, hintázva sűllyed,
mint a himlőpettyes ünnep,
 
mint a papírsárkány-csoda,
mikor szél-szünetbe esve
alámerűlt rombusz-teste:
 
nádszál-kereszt papír-pina.
Ahogy alatta futottam,
rángattam, húztam, cibáltam
 
spárga-küllős csillagszárát,
s kígyózva örvénylett bajsza:
krepp-papír csokor-lánc farka.
 
Sírtam ferde zuhanását.
Összetört a papír-vigasz,
a piros zsírpapíros-pajzs,
 
papír-címer, szélcsönd gyásza.
Drótkerete, nád-keresztje
ferdén a földre hegyezve,
 
rongy a szűzhártya-dobhártya.
Szél-magasság dobhártyája,
gyermek-szivem szűzhártyája.
 
S átnézett a papír-rostán
a föld-súlyhoz gyökérrel hű
ezüst-tű kalász-fejű fű,
 
az előbb még szálló ostyán.
Elszáradnak a zöld tények,
péppé alvadnak a fények
 
a növénysejt-műhelyekben.
Elgyávul a csakazértis
klorofill-fotoszintézis,
 
üres fény-súly a sejtekben.
A zöld festék-anyag meghal,
ami fény-energiával
 
szervetlen vegyületekből
szerves vegyületet épít,
s lélegzete oxigén-hit!
 
Elege van már mindenből!
A szív-alakú lapos gyár,
a cikcakk csipkelap fény-gyár,
 
A vese-alakú zöld sík:
összepödört hártya-szita
cérnaszita-géztrombita,
 
növény-itatóspapír-csík.
Már a zöld elmenni készűl,
fény a tárggyal kiegészűl,
 
tárgy a fényben kopaszon ég!
Zuhog a pikkely csörögve,
haszontalan hasznos körme,
 
a fény ágai feketék.
Kisebb, nagyobb kék mennyiség
tolódik a pala-kefék
 
legyező-boltíve csöndbe,
pajzsos sejtlemez-köpenye
mintha ősgyík-hegy vedlene:
 
gyöngyház-inge űrrel töltve.
Hab-hajszák némán suhannak,
selyem-torlasszal ragadnak
 
hab-kagylókba, hab-redőkbe.
Fehér tornyok lazán csúsznak,
tajték-golyvákkal búcsúznak,
 
egymást zsibbadtan átszőve.
Gőzzel egymásba tolódva,
egymásra mászva bolyongva,
 
púppal egymásból csavarva.
Mint óriás házas csigák
héj-sodra, a selyemhús-fák,
 
szem-bajszuk pára-jogara.
Sziklák, öblök, vályuk, szirtek,
barlang-belsők, völgyre-hintett
 
kő-palástok kék omláson:
felhők fehér zsibongásból,
fehérmuszlin taréj-lázból,
 
aranyfésű-hullámzásból.
Ágyamban egy asszony alszik.
Nyög, köhécsel, nem is alszik,
 
vagy talán mégis-csak alszik,
nem mocorog, nem is alszik,
de lehet, hogy mégis alszik,
 
vagy csak, mint aki már alszik.
Olyan pici, mint a gyermek,
aki nemrég született meg:
 
ott a nagy bőr-asztal ágyon.
A bőr-gyűrődés dobozon,
kék-lepedő sziget-lapon
 
fekszik megszülőm, halálom.
Fekszik a hatalmas ágyon,
mint márvány-csönd szarkofágon
 
fekvő etruszk asszony-alak,
oldalt a comb s a vállcsonton,
mint egy márványszobor-asszony,
 
bal-keze bal-térdre ragadt.
Betakarva önmagával,
fogsortalan mosolyával,
 
barna gyapjútakaróval.
Feje zöld párna-gödörben:
sírföld zöld koszorú-körben
 
jégüveg-ránccal, köd-hóval.
Fekszik jobb könyökön oldalt.
Nem mozog a csontra-horpadt
 
barna teveszőr-takaró.
Könnyű teste hogy ne nyomja
nehéz szivét! Így is gondja
 
minden nem jó és minden jó!
Alszik, vagy talán nem alszik?
Nem alszik, vagy mégis alszik?
 
Nyög, cuppog, sóhajt, köhécsel,
ahogy alszik, vagy nem alszik,
alszik már, vagy már nem alszik,
 
ébren vár az ébredéssel.
Fehérvászon pizsamában
úgy fekszik a sziget-ágyban,
 
mint viasz-szobor kamaszlány.
Mint szálkás kupac kis szalma.
Könnyűsége betakarva:
 
éj-űrrel galaxis-foszlány.
Apró jégléc-tollacskákból,
viasz-pehely holdacskákból,
 
gyűrődés-cérna bolyhokból
szőtt arca, mint hímzés-arckép,
viasz-ágacskák vályu-szép
 
viaszcsokra kék bojtokból.
Szeme csukva, szeme nyitva,
szeme nyitva, szeme csukva:
 
így alszik az ébrenlétben.
Ahogy halott csillag alszik:
már csak volt-fénye haragszik.
 
Szemüvege jobbkezében.
A csont-keret egyik lapja
cukorüveg fehér ostya,
 
a másik tárgyat-nagyító:
a dolgokat az orrhegyig,
a létet a szempillákig
 
húzva a szem-lékig hozó.
Majdnem vak, nem egészen vak.
Üres a szemgolyó-ablak:
 
szilánkos csöpp szakadék-rés.
Lézerfűrésszel kivágva
a lencse-hályogpogácsa.
 
Üres szeme: fény-könyörgés.
Üres szeme: fény-tántorgás,
toporgás és körbeforgás,
 
tapogatás és alázat.
Szégyen és düh üres szeme,
a sors körötte: fekete
 
élek, lécek, falak, vázak.
Mint a kék-gömb szitakötő
kék gyémánt-emlő ősidő
 
falnak csapódik szemével,
a kristálycsöpp-szív dagadttal,
gyémánt-sejtrács daganattal:
 
üti a lét lappal, éllel.
S a tizenötezer töltött
látás-tölcsérből szőtt felhőt,
 
a felhőkupac-facettát
ahogy a kérgekhez csapja:
az ütést már visszakapja,
 
tizenötezer sejt-szikrát.
Durran puhán, rugalmasan,
állat-szőlőszem magasan
 
a zománccsigolya-pálca
két gyémántcsöpp ősemlőkkel,
szitarács ezüstfelhőkkel:
 
a kemény anyagra rántva.
Szívja a sötét, az éhes,
mint a gombostűt a mágnes,
 
s rácsapódik golyó-fejjel
a szívás-tömb síklapjára,
élére, tömegsúlyára:
 
rabbá lesz mágnes-tömeggel.
Az asszonyt is aki alszik,
vagy nem alszik, vagy még alszik,
 
nyög, köhécsel, sóhajt, ásit,
vagy alszik még, vagy nem alszik,
nem is alszik, pedig alszik:
 
rántja, szívja a lét-másik!
Mint szemérme minden gondját:
kék szeméig takaróját
 
fölhúzva fekszik az ágyban.
Szikkadtan néz, nem is alszik,
szárazon néz, pedig alszik.
 
Fekszik, mint az elmúlásban.
Hátamon két parázsgolyó,
két tűzcsöpp, két villám-dió,
 
két hüvelykujj vakság-csöndből:
a lapockák alá nyomva,
a szivemig befúródva!
 
Lándzsahegyek félelemből!
Ülök, néha hátranézek.
Sorson-szólít az igézet.
 
Nézem a betakart testet:
fehér homloka kilátszik
viasz-félholddal virágzik,
 
halánték-pénzén ér lüktet.
Már mindíg mindent megköszön!
Ha kis szivének ütközöm,
 
kezébe poharat adok.
Azt hogy lehet: megköszöni,
ahogy a kenyeret eszi,
 
ahogy nem-léte fölragyog.
Hogyha eszik: megköszöni!
Hogyha iszik: megköszöni!
 
Ha lefekszik: megköszöni!
Ha fölébred: megköszöni!
Hogyha fürdött: megköszöni!
 
Riadalmát megköszöni!
Hogyha szappant kap, virágot,
kristályvizet, egy pohár bort,
 
könyvet, kesztyűt, bugyit, inget,
ezüst-kristály kupa whiskyt,
ami beleket megtisztít.
 
Már megköszön mindíg mindent!
Ha kiül a kerti fényre,
fehér vas-horgolás székre,
 
s elhiszi, hogy nem is szenved,
s ölében fehér puli-fej,
mint óriás dália-fej.
 
Megköszön már mindíg mindent!
Lemezes fehér szőrök közt,
loboncos fehér habok közt
 
kapar fehér keze lágyan.
Ül az izzás-nyárutóban,
mint arany-üveghintóban:
 
halál üveg-dobozában.
Ha tapogatva, forogva,
tántorogva és morogva
 
taxiba ül, s szemüvege
cukor-ostyája világít,
s tudja: suhan egy világnyit,
 
mint foton hullám-tömege.
Fejjel előre becsúszik,
vaksága lánggal búcsúzik,
 
szeme méh-árny emlékezet.
Mint aki a létre kúszik:
anyjából fejjel kicsúszik
 
mint aki épp most született.
S fehér szemüveg-ostyája,
mint szemcellák fehér hája
 
szitakötő fény-lomb fején:
fehér festékkel bekenték
a többezer látó-szemcsét,
 
s jég-bőr a parázs-gesztenyén.
A csiszolt ásvány-szív szemet,
a kálcedon-rózsa fejet
 
jéghártya-fehér borítja,
jégben a tűz-ostya pontok,
mint halpikkely szita-dombok,
 
mint hal-rajzás jégbe fagyva.
Orrnyergén fény árnya lebzsel
cukor-korong szemüveggel,
 
így mereng a suhanásban.
Szem sejt-golyók kút-ásványa
liliom-sátor látása
 
gömb-súly alatt: darázs-agyban.
Alszik az asszony az ágyban,
fekszik selyemharisnyában,
 
alsó-szemhéjig takarva.
Mint kis kupac drót, léc, deszka,
testét kúszán vonalazva.
 
Kis bárányfelhő, kúp szalma.
Könnyű nádkéve, szöcske-gond,
rozsdaszív-füst deres nádbojt,
 
apró jeges szénakazal.
Léc-halmaz csont-szövetsége
sárga szalma-csövessége
 
száraz jeget nyárrá aszal.
Ráhorpad a gyapjú fénye
sovány könnyű kis testére,
 
mint éj a falu-házakra,
mint a gyíkbőr-foszlány-sátor:
a tűz-pikkely tejút-fátyol
 
tetőkre, templomtornyokra.
Mint a hold-nyál fű-mezőre,
faluvégi temetőre,
 
Kálvária Krisztusára,
latrok kő-comb-izmaira,
karjára, kő-fogaira,
 
Jézus behorpadt hasára.
Nyög, köhécsel, sóhajt, szuszog,
lassan szive fölé forog,
 
szöglet, csúcs a szőrt kinyomja.
Horkant, horkol, szipog, remeg,
cuppog, mint álmában gyerek
 
mikor hüvelykujját szopja.
Azt mondta: életkorábban,
még az asszony-ifjúságban
 
egyszer sikítani kezdett,
és nem bírta abbahagyni,
mint akit részegen csalni
 
késsel a szegénység kezdett!
Én erre már nem emlékszem,
pedig volt a sikoly részem,
 
az az abbahagyhatatlan!
Hiszen részeg röfögéssel
mászott a férfi a késsel
 
négykézláb csipke-latyakban.
Orrából sárbuborékok,
szájából nagy sárhólyagok
 
fújódtak ki hártyabőrrel.
Kezében kés, aktatáska,
verte ősz kristálykorbácsa:
 
sárkesztyűvel, föld-cipővel.
S az Isten-szívig kitátott
szájból ős-kristályszilánkok
 
nőttek, szálkás kristály-szirtek,
s az űr-tömbbe nőtt a jaj-fa
kristály-szilánk sikoly-lombja
 
kristály-terpedt jaj-tenyészet.
A sohase-hervadó lomb!
Az a sikoly, az a bolond.
 
Az az abbahagyhatatlan!
S ott tenyészik, csüng, szúr, terűl
az Istenen kívűl, s belűl
 
világ-bomlás virradatban.
Alkonyodik. Lassan. Csöndben.
Kristály-fa zizeg az űrben,
 
lombja lassan látható lesz.
Már nagyobb a fény hiánya,
mint a földi dolgok árnya,
 
árny tódul a fény-selyemhez.
Vörös bársony-gyűrődéssel
a kék arany-émelyt présel
 
barna bolyhok gomolyából.
Ezüst parafa-függönyök
hálójában hab könyörög.
 
Só izzik vasrojt-dagályból.
Zöld moszatok lebeny-lombja
ring a feketén bolyongva,
 
smaragd sík-csúszások ferdén.
Narancs-fodros márványtálak,
lila-uszonyú űr-tájak
 
lebegnek a gyász türelmén.
Alkony-széles pára-kagyló,
rózsa-belsejét pazarló,
 
nehéz páncél-súllyal terjed.
Jön az éjszaka nagy nyájjal,
szemen-üt látás-súlyával.
 
Szerelmet kér, nem kegyelmet.
Varangy szikrázik ugrálva,
fényrög gyerekkor-tűz háta,
 
a zöldnyirkos, penészpuha.
Gyíkhas gyémánt-csillogása
az éj pikkelyborítása.
 
Fény-szünetekben árny-moha.
Fény-vonal egy bogár körmén.
Ím, így történik a törvény!
 
Így kell tudnom az egészet!
Összerakódva dologból,
erőből és alkalomból
 
az egészben ami részlet.
Már kevesebb a fény súlya,
szétritkul a molekula
 
a tág ragyogás-csomókban.
Kisebb a szilánk-szövetség,
nagyobb a szita-sejtesség
 
a szétcsorgó árny-súlyokban.
Már a mindenség kilátszik
önmagából, ahogy játszik
 
szikra-rácsa tágan mélyűl.
Lüktetve terjed a boldog
halhatatlan gyémántpontok
 
köde, mélyebb űrbe szédűl.
Önmagából önmagával
kilátszik lét-anyagával,
 
fátyla egyre befelébb hull.
Tódul a rengeteg-kevés
űrtág gyémánt-tülekedés,
 
a ritka ritkábbra ritkul.
A végtelen golyó-fátyol
kilobogva önmagából
 
mélyebb terek felé lobban.
Pislog halandóság-hajjal
a mindenség-láz parázs-raj.
 
Párzik, szül és nő titokban.
Hunyorog, elalszik, kigyúl,
a szita-éj kidomborúl,
 
az örök szitakötőszem:
látó-pont gömb-rengetege
a tűzözön látó-pete
 
dől szemembe. Ez a részem!
Ím: ő örök tulajdonom,
költő-jogom ember-jogon!
 
Sors-utam sors-iránya ő!
Nézem ahogy Isten-erjedt
gyémánt-röge fölém-dülled,
 
testével az űrt kitöltő.
S mögöttem egy asszony alszik,
vagy csak hallgat, nem is alszik.
 
Szive: világegyetem-súly.
Vére húsomba temetve,
mint űrbe gyémánt-este.
 
Innen a halálon és túl!

 

 

 

Az indabozót szerelme*

Fehér pihehaj-labdák
bozontos inda-ágon
merengésük mutatják
a szárbozót magányon.
Fölmerednek a fényre
a merev küllős fürtök,
pihéjük feketéje,
mint koszhab gyerekköldök.
Fölöttük feketéből
növény-vasrozsda-csipke:
pálcákból, lágy fekélyből
drótgubanc-váz terítve.
Meredten, ferdén, dőlten
támaszkodnak a semmi
híd-ívére gyötörten:
halál-pillérré lenni.
Az elmúlás mutatja
habgolyóit a térben:
vattája fölitatja
a kimúlást a vérben.
Ami rajta levél volt,
eres, pórusos, fényzöld
bordázat-csontváz, pajzs-bolt:
földre-száradtan széttört.
Ezer növényi rajzszög
heggyel fölfele állva,
pikkelyből tű amit bök:
már halállá alázva.
Rostok, szövetek, izmok
szögbütyök kötél-teste
nagy halászhálóként lóg
szárazra dermedezve.
Szövevény-felhőjében
nagy üres madárfészek:
elhagyott madár-Éden
fűcsésze üresség-heg.
Ágcsipke-torlaszokból
meredő magány-hálók,
rücskös vashuzalokból
görbített póklomb-zászlók.
Elszáradt növénycérnák
merülnek, szivacs-szálak.
Üres selyemharisnyák
a csizma-testű nyálak.
Testükön pára-páncél,
testükön moszat-mellvért.
Már nem a tagadás-cél
jövőjük, e selyem-lét!
Vak fekete magházak
a pikkelygombócokban,
halálból nőtt alázat
a szőrfüst-habgolyókban.
A gyász bolyhai lógnak,
a semmi bojtja száraz,
a csöndhöz csiszolódnak,
pihe-gömbjük csönd-válasz.
Szilárd füstszőrből fürtök,
habdaganatok sárga
golyói, ti majd szültök
hiányt a híg hiányra.
Csüng a hab-pamacs nemlét
kék szakadék-viszályba,
mint száraz habból dinnyék,
a viasz-völgy aszálya.
Pórusos bőr-kő ágon
szűk szivacstű-küllőkkel,
mint hold az elmúláson:
kövén ezüst-hüllőkkel.
Ősgyíkok hold-ezüstből,
néznek az ürességre,
az űrtest-kevesebből
a több-emberiségre.
Bámúlnak szánalommal,
gyík-szivük moccanatlan.
Nem törődve a korral,
az ember-akarattal.
Néznek arany-higgadtan,
toll-gyertyaláng-szív sárgán,
mint erezet a tollban,
pehelypamat-szőrágán.
Habhát habhátra loccsan,
mintha vízesés volna,
száraz szőke púpokban
hab-lombként leomolva.
Mint a Tejút nyáréjben
hangtalanúl suhogva,
zuhogó szenvedélyben
szilárdan függve folyva.
Alatta drót, halcsontváz,
zsírpapír, toll, konzervkulcs,
madárhulla, elszórt láz:
zöld fű, keskeny fény-koldus.
Aranya: fény-megosztás,
mámora: hulla-oszlás,
ragálya: pihe-foszlás,
szigora: ember-fosztás.
Szilárd füst-kazlak csokra
leng a fürt pamutboglya:
a fény a füstnek foglya
bolyhában gomolyogva.
Eltévedt varjú károg,
hangja szilánkkal pattog,
mint kő-ütött zománc-fog
repesz-hálója: csattog.
A füst a fénynek foglya:
ránc-aranyerezéses
terpedésben bolyongva
simúl a kihűléshez.
A koszos hab-palástot
kifeszítik dülledtre
az ellenállás-rácsok,
mint aranyát az este.
Zengőlégy, zöld üvegpont:
kopasz fényt nyiszál késsel,
s a szögesdrót-növénycsont
hull hártya-késeléssel.
Madár ugrál a fában,
az ág-térszünetekben.
A rácsbozont-cellában,
mint zöld szempilla rebben.
Zöldike, csíz, pinty, cinke,
harkály, aranymálingó,
rózsapirók ráhintve:
tűz-olló, arany-olló.
Ugrál az ág-boglyában,
az üvegezett fában,
mint sejtes üvegházban:
Európa-trópusában.
Ezüstpapír-gyűrődés-
kehely ez a pillanat:
benne megüresedés
inda-szerelme rohad.
Itt a kiüresedés
indabozót-szerelme.
A kehely-mély kék-kevés
emberhiány űr-köve.
Rengve ring az orgona,
lila habja rozsdarom,
rozsdás habja még lila
világhalál-uralom.
Fehér kürthab-rothadás,
nedves-rozsdaszáradás,
kürtöcskékből tőgy-parázs
rozsdafelhő-lázadás.
Elkeverve a híg a
szilárddal csüng csurogva,
a víz a párát hívja
pehellyé párologva.
Eső jön délutánra,
majd a szemünkbe lüktet!
Halál a lét-utánra,
ezüstté gyűlöl minket!
Majd átöleljük egymást
éj-sötétben, mint két vak,
köszönve az elmúlást:
eljövendő halottak!
Lábaiddal átölelsz,
én testemmel lefoglak,
s hörög majd a gyémánt-nyers
gepárd-éj testű csillag.
S rádsül, mint izzó vasrács
nyitott kék szemgolyódra
a kék-sárga éj-habzás,
szemedben folytatódva!
Bennünk az elmúlás-kert
terpedve úgy növekszik,
mint asszonyban a gyermek
terpedve széttelepszik.
Az éj magára feszít
testemben széttolongva
gyémánt gyökér-ágait
husom éjébe fosztva.
Mintha rézhabot fújnak
be a végbélnyíláson,
s réztölcsérek kinyílnak
kürtként a szájnyíláson.
A fül és orrnyíláson,
s belűl a testben bélként
gyűrődne rézcső-rácsom,
csavarodás-függvényként.
Szivemben elmúlás van,
csillag-kastély aranytűk,
minta a csiga-húsban
a mészpáncél-csigakürt.
Mintha a kürt-tekercs fül
bent a csiga húsában,
bent dagadna tekert űr,
mint tojás a madárban.
S bent lenne ami kint kell:
a háton a test-kastély.
S rajta habzó test-nedvvel
a hús, nem a kürt-páncél!
Mint többkilós puha pók
szitává rohadt selyme:
szilárd növényfüst-csomók
pók-temetője lengve!
Koszos muszlin függöny-hab:
indabozót-szerelem!
Mi halunk meg hamarabb!
Te túlnősz az emberen!
Rajtad nem győz hatalom:
hó-nádszállal döfködő
tél-ellenforradalom,
a fehér-rács más-erő!
Egész testemben érzem
nagy fulladt szív-ütésem:
kéz-ujjhegyekig érzem,
láb-ujjhegyekig érzem!
Pupilla-körig érzem,
a kéz-körmökig érzem,
a láb-körmökig érzem
mellkasi földrengésem!
S érzed te is a hangot:
Jézusból nő-szivárvány,
ahogy szivedig ragyog,
s reng csontvázad hús-árnyán.
S az űrben a csillag-éj:
ősborostyánban béka:
bőre átlátszó fehér,
csontváza kis korall-fa.
S nem sípol a tücsök-láng
a szív előbőr-éjén,
mint Isten makk-kalapján
gyürke-kör előbőrén.
Mint fű árny-tövén, élén
a kabócák, a tücskök,
mint Isten-szív szegélyén
százezer néger püspök.
Ők az alkony-vérhátyán,
a sötétség szívmélyén:
csontrece-hártya hárfán
tér-ráspolyuk hónalj-fény.
Most csak az indabozót
habhomálya némaság,
s a körtefa-ketrecdrót
borzas-rigó-árvaság.
Néz kontakt-lencsés szemmel,
fejjel fordul ahogy néz.
S bozót-lomb szerelemmel
alkonyodó lét-penész.

 

 

 

Juhász Anna karácsonyi verse*

Várjuk a Karácsonyt,
a Kis Csillagot.
Hó ad ránk palástot,
fehér kalapot.
Mit hoz? Ha már jöttünk,
ha már ittvagyunk?
Csilingeljen köztünk,
mint a mi szavunk!
Ég millió gyertya
a mindenségben:
az éj-karácsonyfa
szikra-keményen.
Ülünk énekelve
fenyőfa alatt:
szívünk arany-lepke:
fénylő pillanat.

 

 

 

Karácsonyi sóhaj*

Nehéz hórácsokban botorkál a gyermek,
fehér éjfél zuhog didergő szivére,
kis kezében gyertya éget pára-vermet
arany-sziszegéssel a hárfa-fehérre.
Én voltam az, aki megváltásért mentem?
Csöppnyi emberiség, vajúdó fehérben?
Szüless meg gyönyörű, éjed ne temessen:
halálba-rácsozott fény: emberiségem!

 

 

 

Téli hajnal*

 
Az űrben varánuszgyík mászik, nyakán torlódó pikkely-pajzsa
ezüst cikkelyekből nyitott esernyő, függőleges,
szájából hosszan kilövődő nyelve ostor-folyással csobog,
 
hengeres higany-patakként omlik a földi dolgokra,
 
tömpe hengerkaktusz lábai karmokká osztva
 
radar-tányér nyak-pajzsa merev mozaik-ostya,
 
gyürke-csészékből néz piros szemmel az állapotokra,
gyík-mosolya kék fényszóródás, sötét savval rácsot vigyorog,
hosszúkás ajak-patkóin a bőr májfoltos, feszes,
 
has-oldalán domború, fény-gyűrt pala-mezők, zöld csillám-hajsza.
 
Farka ezüst-csövekből bajusz, cső a csőbe tolva ezüsttel,
s az ezüst-zsákos bőr-sarló vastag foszfor-gyűjtemény,
s oszlik függése szétlazúlva, ahogy ritkúlva szemembe lóg,
 
indigópapír-gyűrődés málló magánya a foszlás,
 
ezüst olvadás-gyík az éj, ér-tollakkal csorog,
 
piros pára-kagylók, homorú kék vas-abroszok,
 
gőz-zománc legyező-tálak: az ezüstből gyík-felosztás.
Madár-függöny dombormű-mezők: ezer tűzbögyű rózsapirók,
ami ezüstből volt, most már puha pamut, nem kemény
 
állandóság szikra-anyagból, mintha füst keveredik tűzzel.
 
Szilánkokra robban a szilárd bizsergés, mocorgás, vacogás,
a sötét pihéje fénylik, a homály átlényegűl,
világít, mint a magzati bőr, magzathúsban az érhínár-test:
 
zöld magzatvízben lebegő viasz-kuporgás: az égbolt.
 
Kristály-izzadmánya vissza-sűllyedt az izzásba,
 
tejfehér-sárga-kék-narancs-zöld-bíbor parázsba.
 
Varangy-bújással a sötét üregében lágyan szétfolyt.
S kilátszik léte-önmagából minden tárgy, dolog, szerves szőttes,
szervetlen anyag, kő, fa, föld, ami ugat, vagy repűl,
 
a fekete, a fehér bánat, vak ácsorgás, borzas tolongás.
 
Minden ami vággyal halandó, minden ami vággyal növekvő!
Minden aminek vágya van, minden ami vágytalan.
Minden pajzs, kóc, ernyő, bolyongás, arany-izzás fehér szabályban.
 
Ami kitolúlni készűl, de most még kéreg mögött ég,
 
ami zöld lombbá egészűl, ha ólom-kapuja
 
mézzel, varázzsal szétnyílik, mint szülő-vagina,
 
s parázslik, mint a nyitott seb, s a himlőpetty-sebhasadék
előbb bíbor ceruzahegy-kúp, aztán piros selyem-csomagban
összehajtogatott hártyák kék szalag-gömb gumókban.
 
Minden ami úgy maradandó, hogy rész-hullása a jövendő!
 
Finom fehér szőr ég a fákon, finom kristályszálka-boronák,
fehér tűcsipke-fésűk, fehér-taréjú szőrkefék,
apró tejfogakból szalagok, hó-kalászok az ágvégeken,
 
jégtű-tollak, jégrács-lepkék, jégszálka-csengettyű-kelyhek,
 
kékbe mártva fehér bozont szerkezet-függése,
 
a fehér a kék csontváza, kék a fehér rése,
 
kék a fehér kúszasága, a fehér mély kékbe dermed,
az összevisszaság halmaza fehér szőrgubanc kék selymeken,
szőtt fehér drót a kék, s ami ebből fa: az nem az ég.
 
Rács és rács-sejt egymásból kiáll, egymásba gyűrve rácsok, cellák.
 
Áll a hajnal tél-mozdulatlan, áll a hajnal kék tél-zománcban.
Csöndbe csomagolva erő, mozgás, hő, test-indulat.
Pedig ott tombol, őrjöng, lobog az erő zárt anyag-gyászban,
 
a nem-rettenő természet minden pontjában gomolyog:
 
s lesz zöldlombú dübörgés majd, zöld selyemsziszegés,
 
mikor zöld-szivacs az erdő, kék árny-szeletelés,
 
s arany-szivacsból a ló, a zöld szivacsban áll, néz, borong,
s árny-szivacs a zöld ős-szivacsban, s fénypetty minden árny-likacsában,
s arany-szivacs a szarvas, őz, nyúl, bagoly, madár-szavak
 
selyem-ollója, kén-ollója zöld-szivacs hab-szuszogásban.
 
S árny-tőrökkel, árnyék-kardokkal csatázik a zöld páncél-sereg:
zölden szúr a feketébe, feketén döf a zöldbe,
s a levelibéka zöldselyem nyirokcsomó levél-hónaljban,
 
párolgó aranypislogás, ragacsos, nedves takony.
 
S a narancs-szegésű zöld mohaszalag a fákon
 
északot mutat a rücskös repedezett bársony.
 
S alúl a csalán-sürgetés zöld lap-szívvel csipke-haszon,
s üveg-nyílhegy fejű gyík csörög a barna, pudvás erdő-aljban,
szájában levéltetüt visz a vas-hangya küszködve,
 
s mögötte a barna hangya-szőr: vaslánc-palást sürög, sistereg.
 
De most még a téli hajnal kék-fehér ágbogában a lila
csomós, szálkás lemez-enyve, mint száraz véralvadék,
amely belűl frissen vérpuha, folyékonyan szövet-ragyogás,
 
csak kifelé kérgesűlt meg, kemény vérbőrrel fekete.
 
S piros tégla-kémények füstje foszló gondolat,
 
piros kéményen varjú áll, feketét bólogat,
 
a füst, mint az álomfoszlány, zihál arany-nász permete
és a havas tetőcserepek súlya ferde mozaik-csúszás.
S fölkaparja zöld madár a heget, s a vérszáradék
 
űr-résén nyúlós lágy vér csúszik. Várt, hogy legyen hol buggyannia!
 
Mert csak fölűl fényes, kék-száraz, mint a fölszántott föld hantjai,
s a szivárvány-kéreg alatt meleg a hullámtaréj,
pedig fölűl dől rá az arany, könnyű súllyal tömbösen a fény,
 
s a sarlós hullámlemezeken a bádogcsipke-gyászlapály.
 
Puha hó-szögekből álló vékony fogaslécek
 
a tárgyak élein, fésű-szalag hó-fűrészek.
 
Lassan kivilágosodik, mutatja magát a szabály,
már minden megvilágosodik, kibújt az éj-másból a törvény,
elöntve kékkel az aranyháló-tág űr-hideg éj,
 
s hajszálér-mozaik-recésen néz a kék, mint Simon: Hantai.
 
Minden dolog magát rendezi, a homályból minden kiázott!
Minden szövevény és szikár sötét héja leolvadt.
Mint rothadó test a föld-doboz forrásában vetkőzik csontra.
 
Csontvázzá marta a fehér sav a vak hanyagúl hanyatt
 
álmélkodó viasz-módot, hideg viasz-lágyat.
 
Most viszik a halottakat, vetik be az ágyat.
 
Most gyorsúl éj-lassú szivünk, s mint tüdőben a daganat:
burjánzik a gyors ember-bánat, nő az emberiség vad gondja.
Most veszi el, mint kréta-pénzt a kék tél a nagy holdat
 
és az űr éj-ajkára teszi: adózza az elmúlás-vámot!
 
Mire virrad ez a napom most? Milyen lándzsa-szúrást kapsz szivem?
Ki árul el könnyű csókkal, nedves csókkal ki ad el?
Ki gyűlöli hogy szeresselek, vassal ki üt költő-kezemre?
 
Tél-hajnali Isten-váró, állok a fagy kék szemében,
 
mint az olajfa-hegyén a názáreti zsidó,
 
a legyőzött hódító titok-szív titok-tudó!
 
Kakas itt nem kukorékol, kutya ugat lemez-lékben.
Szemetes-autó villogója kör-kaszával fényt metsz szemembe.
Int a szemetes és elfut darázs-gyűrűs mellénnyel.
 
Skarlát-karddal kaszabolt rácsfény-vágástérkép vérző testemen.
 
Lent a város neon-hálója hideg tűzzel dübörgést merit,
villamos vas-sikoltása szűk fény-doboz kanyarban.
Piros, sárga, narancs, kék, lila fény-plakátok, fénybetűk, számok,
 
zöld fény-ország gyullad, alszik, merülése árny-fantomkép.
 
Mintha baktérium-fényű hal árny-sziklarésből:
 
imbolygó ős-foszforpetty korona szenvedésből
 
gyúlna ki a víz-homályban, s fújná el petróleum-kék
fényű lámpáját a híg létben, s gyújtana újra gyufalángot:
lüktetsz téli hajnalom a gálickék pirkadatban.
 
Mint bogárszem többezer kúpja szikra-púppal nem tud emberit.
 
Mert mi emberit tudna a fény, az ezermilliárd éves tűz,
a szines sugárfolyás ami az űrön átzuhog,
s bogárszemben mozaikosan összetetten osztva domborúl,
 
a szem-ásvány cellarózsa celluloze-szivacstölcsér
 
tölcsérnyakából az agyba szűk atommal folyik:
 
viszik vegyi molekulák gyors állapotait?
 
Mit tud a fény a bogárról, ami a bogárban elfér?
Mit tud az ősfény az emberről, akiben kiderűl-beborúl
a lét-idő, a szív-idő, mint a felhős hajnalok,
 
akit a fény-láz fölszeletel, s akit arany-férccel összefűz?
 
Aki ébredni kezd: morog, nyújtózkodik aki fölébredt,
ásít, vizelni megy, áll, lassan támolyog mezitláb.
Messzi gőz-fények, vegyi lángok tenyészete vibrál, bizsereg:
 
mélytengeri világító szörnyhal-lángszőnyeg lebegés,
 
millió csáp, rügy, bimbó, tátott szájgödör fény-üst,
 
fénypajzs-szakáll, láng-bajusz, fénypontvonal tűz-ezüst
 
hemzseg mozdulatlan, tunyán, éhsége csak a rettegés.
S a kék márványhéj-lazulása ember-létünk húsára pereg.
Hull a kék lomb súlyos lemezekben, aranya ritkább.
 
Kéreg-súly ütése könnyű test, könnyebb súly, mint az ember-érdek.
 
Mire ébredtél nehéz szivem? Mit hoz neked ez a könnyű ég?
Ez a mindenség-könnyű súly, a súlyos súlytalanság?
Ez a kristály-sűrű pára-kúp, ez a súlytalanság súlya súly,
 
mely, mint szitás bogárszemre sziklatömb: létedre feszűl:
 
kocsonyás selyemrózsa sejtes látó-púpjára?
 
Óceántömb kőrács-hal ártatlan szörny-arcára.
 
Fönti fény a lenti fénybe alvad, üllepszik, szenderűl.
Mi vár engem bent a szivemben. Mi vár engem a szivemen túl?
Hűvös kék nagyujjad szememen áradó magasság.
 
Semmiből özönlő mennyiség: szemem szemed: az emberiség.

 

 

 

A megbocsájtás selyem-mérlege*

Négy napja fekszem. Hátamban, mint hernyótalpas markológép imádkozó-sáska feje görbe vashorgony-fogsorokkal
gyűrűsen szivemig mar a fájdalom. Harap, tép, szakít, ás mellkasomban a csont-vonatkozás. Nagy cérnás tű varr húsomban
csapkodva, csattogva, zuhogva, mintha varrógépet nyeltem volna, s testemben forog a gép, billeg a vasrács-hajtótalp,
pörög a fényvas lendkerék, egyfogú tűpofa vas-ínnyel zabál, fémszilánk narváltű-agyarát belső szöveteimbe csapkodva
nyomva ütemesen és fényesen. Fém-orrlikában a cérnaszál, mint feszes idegvezeték, hajtószíja szivemben ég, dolgozik
bennem a fájdalom haraggal, mint a sziklákra dübörgő tengerparti hajnal, millió kristálykelyhe csilingelve és csörögve
töri szilánk-szégyenné magát szivemben, csipkésen zúg, habzik, tajtékosan dörren, hab-lapállyá ájúl szikla-vödörben,
sziszegése, mint a hullámzó sárga búzaföld, sziklaszivacsban sustorogva forr, magát magából visszahívja, ahogy
a gyerek orrát szívja, csönddé lapúl és habosan pezseg, üvegkagylóvá tágúlva lágyan visszasistereg, jajgatva tombol.
Bennem varrógép: fájdalomból. Szöveteimet átfolyva dolgozik húsomban zakatolva! És te és te és te és te?
Aki tíz éve fekszel és lenni már nem is igyekszel. Mert nincs lenni mód, akárhogy akarnád. Ha akarni tudnád, tán nem
is akarnád. Mi vagy te? Ezüstkéreg hajhát, megrozsdásodott könnyű drót, váz-szobor cella-mozaik föld-némaság.
Borfoltos, ételpecsétes ezüstszőttes asztalterítő, leszedett ünnepi asztal, elhagyott, bemocskolt
barátkozás, májfoltos ezüstkendő zsíros sebvarrat-viasszal, szőrös malac-orrú cigarettacsikkel, széncérna-
nyakú üszökpont láng-utáni gyász maradék gyufaszállal. Összetöpörödve már a halállal. Összezsugorodva a láng-
nyaldosástól, zsugori könnyelműség, gyűrűs bádog-állvány a földbe ásva, hajlított vaslemez-ászka karéjos, sávos
szelvényes föld-ászka töltelékkel, gipszkéreg szobor-üresség redős gipsz-dió herékkel, földvonzástól kiszopott
velőscsont, egyszerű gond, hisz azért gondtalan, mert irgalmának már csak árnya van, s az is árnytalan, mint
kék égre kent kék festék. Zsíros kéreg a fényen, lecsorgó kék üresség. Akár az Isten-esték. Akár az ember-
esték. Csak csont, szőr, ruhafoszlány, szivacsos sárga combcsont, ágyékszőr, hónaljszőr, ezüstsárga hajszőr, fehér csontpálcák
egyszervolt embervolt zilált halandóság-kotyvaléka, kékbársony ruha-foszlány, bársonypenész kék gyűlölködésben,
fehér ingszáradék a vízszintes szőke csonton, mint szivárvány a gombon, elmerothadás a gondon, mint régi
kitüntetések a bolondon, nyaktól ágyékig a ruhára tűzve fém-mélytengeri halacska biztosítótűvel, és
szikráznak az érmek, a király-arcú pénzek, a címer-szemű pénzek, mint kukackása földet majszoló fogsorod
arany-tömései, a csöpp aranypolipok, gyökér-aranyszilánkágak, mint harmatos pókok harmatpárás pókszemei
hajnalból-szőtt félgörbe rács-ihlet üvegkosárban. Bennem voltál, mint madár a tojásban. Bennem voltál,
mint tojás a madárban. Szivemben növekedtél. Lényemben teljesűltél. És nincs másom. Csak a megmaradásom.
A megmaradásom a vígasztalásom. A vígasztalásom: a megmaradásom. Szórványod feketén tántorog, mint a fekete
betűsorok. Aki zománc lettél zölden: ásítás vagy a földben, fehér ásítás, kréta-ásítás, mész-ásítás, csont-ásítás,
márvány-ásítás. A gyöngyteknőc körmök szétmásztak a földben, a felhős szarupénzek, holdsarló-nyakú csíkos
szaru-ujjvégpikkelyek úgy állnak a földben, mint szemöldökszőrben, hónaljszőrben, ágyékszőrben a nagy
háború-tetvek, állnak a barna földben a vérgerincű üvegpajzs-tetvek, az érbolyhos, sárga-cirmos
viaszkéreg sólyom-arc olvadtan belecsorgott a koponya-héjgömbbe, szemeid szétdurrant virágmintás
takonymedúzák, szemeid befelé folytak a koponyádba, összekeveredtek a rózsasárga agyvelővel, szemeid
leüllepedtek, mint a folyékony fodorszalag-eres kavicsok az eres kőhéj-alvilág patakba, szemeid spermásan
szétlövelltek, szemeid elcsobogtak, mint a mámor utáni hajnal és mit tudsz csinálni már a csonttal és
a hajjal, mit tudsz csinálni a nikkel-csapokkal, nikkel-szögekkel? Hisz úgy vittelek a hátamon, a lépcsőkön
föl a hátamon, mint a nehéz bánat a nehéz világot, mint Anteusz a Földet, a mítoszi-görnyedt, úgy vittelek a hátamon,
mint csiga a csigaházat, a könnyű mészhéj-toronytekercset, mert nehéz voltál akkor, mint a világegyetem súlya, a
súlyösszesség Isten-tömeg mindenség-tonna és könnyű voltál akkor, mint egy felhő, könnyű, mint egy sárga selyemesernyő,
könnyű, mint az üres csigahéj, könnyű, mint egy szelet megszáradt kenyér, könnyű, mint a lepkeszem dombmozaik-
szikrapázsit bársonyfénye, könnyű, mint a boldog szerelem, könnyű, mint a nehéz szívhalál, könnyű, mint
lúdpehely a tejben, mint ünnepben az ágyban-heverészés, könnyű, mint a gyónás bűntelennek, akármi súllyal
is nyögi azt a gyermek, könnyű, mint esőcsepp gyermekarcon, mint alkonyat-piheláng ezüst férfibajszon,
mint anyának a szájból-etetés, ahogy az ételt előre-rágva lágyan beköpi a tátott gyerekszájba, könnyű, mint
kamasz-párzás kőműves-ősasszonnyal, mint fényre-emelt mélytengeri lánghal, könnyű, mint a mindenség-súly
csecsemőkoporsó. Könnyű voltál, mint a bolond bántás, könnyű voltál, mint az üres bántás, könnyű
voltál, mint a nehéz megbocsájtás. Két korsó sör. Két korsó sör a kocsma-asztalon. Két bordavályús nehéz
üvegkorsóban az arany jövő, a hab-virágkoszorús arany győzelem. Kanáritenyésztők csütörtöke volt. Zöld platánok:
sárga egylábú, vedlő kéreg-vértezetű sárkánygyík-titáncsorda tolongott zuhogva és dohogva a fehérmuszlin
ablakfüggönyök előtt, s a Szív-utca s a Lövölde-tér pára-dinnyehéj holdja csillagoktól kirágva, köd-nyüszítéssel kirabolva
zölden füstölt a háztetők fölött, fehér héjkagylójában smaragdból örök ragyás, palás, patás csillogás.
És akkor még villamos is járt arra, s ködből víjjogott a vasborda-kanyarra s a gesztenyés-asszony nagy arca
sercegő piros parázs-halomból szivárgó őszi dúdolás, keze október szikrázó arany-parázsból, fekete vállkendője hátán
rojtosan, feketén keresztbe kötve, s egy sörösló állt ott ködben gőzölögve, hámja rézpikkelyes, rafiás szív légyszem-
cellásan feketén bőrözött fából, és sörénye fölött a szívcsúcs: templomtorony piros zománcból, s harang szólt a sors-
hömpölyeg ködben. S a kocsmában a falon, plafonon, falszögeken, mennyezet-gerendákon apró drótkalickák. Ketrec-mennyország.
Száz kalicka, ezer kalicka. És beszélt, mint az Isten szivének rejtelme és titka, és csivitelt, csipogott, sípolt, sipogott,
csicsergett, énekelt, süvöltött, füttyögött, fütyűlt, pityegett, csobogott, zenélt, beszélt a száz madár, az ezer madár, úgy szállt
föl velük a füstös, ricsajos kocsma-este, mintha ezer kitollasodott tömpe-csőrű arany-szivecske emelné magasba, ezer angyalszárnyas gyermektestű puttó
ezer hang-cérnaszálon, ezer piros fonálon a hold felé a boldog kocsma-estét, mint a könnyű rongyos zarándokok
Krisztus nehéz akácfakeresztjét, mint Noé-bárkát az aranyselyem ősvíz-dagadás, a megváltó, újító boldog
áradás, mint arany szélörvény papírhajót, papírcsákót hörgő tigris-csíkos habhömpölygés barna viharban.
És mi boldogok voltunk a kalicka-zsivajban. Mert a finom és apró drótketrecekben, mintha egy iskolányi gyermek
szeme rebben, mint szüntelen gyermek-pislogás: ugrált, hintázott föl-le, föl-le a sárga madár-zenevarázs,
apró sárga holdak ugráltak, lengtek csevegve, fütyűlve, csipogva, hanggal pityeregve, százezer arany-pislogás
arany-szempillaverés volt az a kocsma-ünneplés, zöld, sárga, kék szempillák madár-verése, kalicka-zenéje.
És mi boldogok voltunk a költő-akaratban. És boldogok voltunk a jövő-igenben, boldogok a szóban és a mézben,
boldogok a megtestesülésben. Boldogok mert lenni mi akartunk. Akartuk, hogy meglássák vers-arcunk.
És nevettünk a sárkány-tolongásban. És úgy folytunk a piros tódulásban, ahogy a vér a szívben, szív-erekben.
Akkor nem lehetett szebben. Szebben és hűségesebben. Az volt a kezdet-este. Most itt ülök: gyászod temetve.
És te és te és te és te és te és te és te és te és te és te és te és te és te és te és te és te és te és te és te és te és te?
Itt ülök téged teremtve. Teremtve, nem temetve. Most már csak ünnep, sose gyász, Éjféli Nap, Örökös Napfogyatkozás,
Korom-álarcú Fény-ostya, Eltört Krétakör, Lóitató Gyémántvödör, Zöld Lószáj-habtól Felhős Meszes Szív,
Páncél-mellvért, Ezüstkardon Rozsda, Lassú Lángból Nehéz Vonulás, Űrbe-görbedő Pilléres Ív, Egyszerűség
Az Ezüstben, elkapott téged az Isten, hogy én az arany fátyol-lobbanással ugró barna-eres szalmakéreg-szöcskét
gyerekkoromban, a villával és fátyollal ugró csévés szalmagépet, rózsaszín tenyér-kanyarítással a kék
levegőben, s pettyes szöcskecombját párban összefogtam, tenyeremben nem hagytam bizseregni, s a receléc
ujjbögy-szorítástól egyik lába a csontszív-térdbütyöknél letört és ottmaradt tenyeremben, pici tüske-ág
állati drótból, fenyőág, drótcsillagos picinyke tövis-ág, így kapott el téged is az Isten, két ujjbögyével a Gyermek-
Isten, két ujjbögyével megnyomorított, mintha két kő-felhő ölne lepke-csápot, két rubintkő-szív
összecsiszolva csikósörényű angyalmosolygást. S úgy bicegtél, ahogy botod koppant, nehéz járásodtól
süppedt és behorpadt a földlemez szemhályogtest-dombja. Akkor is, mikor őszi fényselyembe
csomagolva jöttünk le a hegyről, szüret után szikla-úton jöttünk, stráfszekéren nagy ovális zöld kád
volt, mint egy donga-oldalú nagy nulla, roggyant vissza hőkölve a vén fehér ló, a szőlőskád recsegve
megcsúszott, nyomtuk vissza vállal, kézzel, rúddal, s folyt ránk a must, hömpölygött
a szőlő. Azután mégiscsak hazaértünk. Te rámszóltál: ne szóljak apámra. Szöget vertünk a
szederfa-törzsbe, mint megkövesedett őskígyóba. A szögre meg petróleumlámpát akasztottam, hogy
reggelig égjen. Üveghólyag mögött aranylepke, mint az apostolok fölött Jézus lelke. Szőlőt daráltunk, szőlőt
préseltünk. Cigarettáztunk, nyögtünk, nevettünk. Nevettünk, nyögtünk, cigarettáztunk. Egész
éjjel verset hadonásztunk. Toporogtunk pedig nem is fáztunk. Apámnak a jövőt magyaráztuk.
Hullottak ránk vértől-öreg alvadt szederfalevelek. S a sötétből ősgyík-szemek: csillagok kiöregszenek.
S amikor a kakas kukorékolt: emberisten újjászületés volt! Én most markológép-szorításban. Gyászt-
vedletten piros szorításban. Szív-vedletten nézek kérgeimre. Páncélhéja szétrepedt recsegve.
S újszülött szivemben feszűl billegve: a megbocsájtás selyem-mérlege. Mint két fordított selyem-
csésze, mint fénybordákra feszített selyem-ernyő, két selyemtál csipkecakkosan, selyem-melltartó
férfi-kézben, két selyemvödör tűnyelvű számjeles száron. Fényselyem-mérleg a szivemben.
Egyik csészéjében koponyád. Koponyád és minden testcsontod. Száraz testcsontjaid halmaza.
Másik csészéjében csillagok: rögök fényből, ásványból, gázból. Másik csészéjében a világ.
Súlya egyensúllyal egyenes. Jaj, száraz csonthalom-testvér! Varázs-szivem eleven anyaméhed!
Grünewaldi sugárparázs-testként gyémántot nyerít az űrben tejút-sörényű megváltó halál-méned!

 

 

 

A teremtés születésnapja*

Megy bíborban, támolyog fehérben,
 
fehér tárgyak között tántorog,
 
kicsi kóc van a fejében,
 
arany-brokát vánkosok:
arannyal-átszőtt selyemszövetből,
 
rács-éj temetőből.
Kicsi idő-szál emlékezet-kóc
 
az összegubancolódott rend
 
angyalhaja száraz lobonc,
 
selyemkazla fény-fülledt,
összevissza hullott dolgok gondja
 
egymásra rakódva.
Vakon forog fordítva hall, úgy néz,
 
mint egy üdvözült fehér sirály,
 
arcában a látó-testrész
 
gömbölyű hálós homály,
mintha csak a bal fülével látna
 
forgás-csigaháza.
Száraz üveg-gyapot vérben ázva,
 
hold-virradás ember-temető,
 
só-völgy sárgára alázva:
 
benne az alvadt idő.
Lét-árny a résekben, szünetekben
 
nehéz lombként lebben.
Mint horpadtra, kagylósra gyúrt, csorba
 
könnyű alumínium-gyertya
 
a gyász ághegyére forrva:
 
fémmel összekevert pudva.
Keskeny Giacometti-szobor éje
 
vájva, fosztva, tépve.
Aranyselyem piros ragyogása:
 
piros-arany vérből selyemvég,
 
vászondenevér-hullása
 
zászló-omlás vereség.
Ül az ágy gyűrt fehér szélén, mintha
 
szállna vászon-hinta.
Anyja batyu-hintája fa-ágon,
 
diófa zöld leveles ágán
 
s a batyu-mély mérleg-tálon
 
feküdne: gyermek-márvány.
Márvány: aki bömböl habos szájjal,
 
habot sír a nyárral.
Homlokán zöld sáska: kristály-állvány,
 
gyémánt-szita szemében a kék
 
sejtekre-tört dülledt ásvány,
 
osztott égi könnyűség.
Már megszoptathatná halott anyja
 
holt emlőjét adva.
Túlvilág-tejet a halott emlő.
 
Halállal az élőt etetné.
 
A gyermek míg holttá felnő
 
gyarapodjon emberré.
A műfogsoros cérnabojt-szájba
 
árny-emlőkkel mállva.
Száll, mint vitorlázórepülőgép
 
bárány-pettyes, göndör kék ölben.
 
Érte Istent is megölnék,
 
pedig embert sem öltem.
Áthullámzik rajtam sík-gyűrődve
 
teste árny-keresztje.
Száll vakon, mint ezüst szitakötő
 
kinek tizenötezer szemét
 
savba mártott ecset-kenő
 
pezsegve roncsolta szét.
Minden él, szöglet, csúcs, lap, függő sík
 
lényének ütődik.
A vak gyémánt-szivacs szív-kettősnek,
 
az arc-másolat ember-gipsznek!
 
Megy mint akit le nem győznek,
 
mint akiben még hisznek.
Mint akivel a hit támolyog még,
 
az elárúlt eszmék!
Múlttá gyullad amit ütve fogdos,
 
nyakán szikrázik aranylánca.
 
Éli amit élni fontos,
 
piros hintója: láza.
Arany-dróttá olvadt jegygyűrűje
 
galaxis-fénygörbe.
Imbolyog többezer mozgás-csáppal,
 
mint egy hosszúkásan gomolygó
 
virágállat hullámzással.
 
Mintha ő volna a hó:
lebeg önmagát ráccsal fölosztva:
 
űr-medúza-rózsa.
Törpe alumínium-jegenye:
 
fémlap-szivekkel dőlve, lengve!
 
Csillag-zizegés kis teste:
 
csillagból éj, fény-gyenge.
Éjét átkarolom, úgy ölelem:
 
űrt férfi-szerelem.
Fehér nadrágja vászon-szív arca
 
aranykéreg-foltos, májfoltos,
 
mint darázs-arc kitin-pajzsa,
 
pettyes aranypapiros.
Mint a tűzliliom párducpettye
 
teste skarlát kelyhe.
A vászon-koponya tarkó-dombja
 
fehér lófej kék szőrfoltokkal.
 
Indigó árny-lomb a gondja.
 
Az ágy, asztal, a fal.
A lengő-ajtó fehér csapása:
 
elárúltatása!
Pofozza a kórház-fal, a vízcsap,
 
mint lányként, kiscseléd-korában
 
a gőgös rokon, a gazdag:
 
annak szolgálatában:
tizenhárom-éves vak cselédlányt
 
cibál, lök, taszít, ránt.
Majd fényképezőgép elé ülnek
 
gőg-bajusszal, gőgvas-palástban:
 
s fénycsizmás, kötényes ünnep,
 
s gyöngylánc a lány nyakában,
kis kezében fehér őszirózsa
 
habszilánk-csomója.
Így is volt, meg úgy is volt, meg másképp!
 
Szegényen, kiszolgáltatottan.
 
S az elmúlás ráadásképp
 
halálba-csomagoltan!
Háromszor szült, ezerszer temetett:
 
halandó életet.
Mintha fecske beszáll a szobába
 
az ablakon nyártűz-alkonyon
 
s csapkod röptét ráncigálva
 
s cikkan homály-iszonyon
s falnak csapódik lágyan tolongva
 
röpte selyem-lombja.
S az alkony-húsban, mint selyem-olló,
 
forró ember-húsban selyem-kés:
 
nyiszálja vér-aranyló
 
fényhalál-üllepedést:
cikázik, leng, hull megháborodva
 
az alvadás foglya.
Fehér falnak, széknek, ágy-él vasnak
 
így csapódik a vak eleven.
 
Mint szénaponyva-lazsnak
 
halált gyűjt a csönd-verem.
Lepedője, párnatakarója
 
gyűrt verejték-óra.
Arany-hárfakeret-üveghintó
 
száraz láza: abban ül vakon.
 
Néz a két darázs-tarka ló,
 
ő a hintó-ablakon.
Pedig hintóban sohase ült még
 
a bánatban hűség.
Könnyű hintóban sohase ült még,
 
arany-rózsalánc fakeretű
 
üvegdobozban nem vitték,
 
ami piros kerekű.
Puffadt vörös bőrlegyező-dívány
 
légyszem-rácskagylóján.
Zizegő, könnyű üveg-szúnyogban:
 
sejt-gömb üveghólyagba kötve,
 
kis sportrepülőgép-agyban
 
nem röpűlt émelyegve.
Sem zöld óceán fölött dübörgő
 
fém-cetben nem ült ő.
Zöld bársony-susogás denevér-raj
 
szőlőben ha guggolva vizelt,
 
s piros virág combtűz-hónalj
 
szült aranykard víz-tüzet:
ő csak így ült, bámúlva a nem-lét
 
fodros tajték-szennyét.
Fehér szülő-ágyban, betegágyban,
 
műtét-ágy, haldoklás-ágy mellett,
 
halottas-ágy vérbokrában
 
ölelve a szerelmet.
Hold-fagy ravatal-éjszaka sárga
 
hold-szemébe rántva.
Vászonpizsamás csipkés korall-ág:
 
áll a fénylucsokba dermedve!
 
Cseppkőtű-rácshalmaz-virág
 
barlang-éjben derengve.
Víz-szűrő baktériumok pelyhe
 
kővé meszesedve.
Szive, mint a kálcium-kiszűrő
 
baktériumok, mészkő-gyárak
 
a testükön átgyűrődő
 
vízből mészpehely-vázat
szülnek és ők is megkövesednek:
 
kristály-inggé lesznek!
Könny-szűrő szive kristállyá indúl,
 
önmagát növeszti cseppkővé,
 
mész-szűrő szive átfordúl
 
kálcium-rács kő-inggé.
Vére mészpelyheket csap ki szűrve
 
kővé egyesűlve!
Szivében a gyertyagyújtás éje,
 
petróleumlámpa-ködrózsa:
 
páragömb-sugárkeféje
 
gyöngykéreg-szőrét szórja.
Szivében csillag-sziszegés arany
 
mindenség-bokra van.
Keze fekete cérnavonal-fa,
 
keze fekete cérnakesztyű,
 
nagyujja gyűszű-kalapja
 
az űr-éj, ős-ezüstű.
Cérnakesztyű-keze selyme száraz
 
forró hártya-válasz.
Csókolgatom: űrhajós a földet:
 
a teremtés születésnapját!
 
Mint Jézus árny-anyját a Seb,
 
Jézus túlvilág-árnyát.
Mint az asszony ott az Élő Kertben
 
Isten-szerelemben.
S visszacsókol, arcom tapogatja
 
csipkecsöcs könnyűség-ujjakkal.
 
Szempilláim csókolgatja
 
búcsú-ujjkúpjaival.
Búcsúmból rád hosszan visszanézek
 
Megvakúlt Igézet.
Mint kire a Tűzözön nem áradt
 
s űrhajón más csillag felé száll,
 
más bolygót keres magának
 
ha talál, ha nem talál.
Emberiség-nemző új talajon
 
köt ki űr-tutajon.
S nézi a gép-ablakon a Földet,
 
a golyóból ponttá sűllyedőt:
 
az a foszlás-test teremtett
 
Sors-emberiség-időt!
Boldog növényi, állati létet
 
testéből igézett!
Ő volt minden! Ő, a Múlhatatlan!
 
Lény-nyüzsgés boldog ámulat!
 
Ő a Minden! A tudatban
 
világító öntudat!
Még akkor is, hogyha én-tudatlan
 
hálóba ragadtan!
Ő volt a Virágzás, a Tenyészet,
 
az Áldás a Tűzözön előtt!
 
Az emberré vált természet,
 
Emberiség Anyja: Föld!
Testéből mi emberré kiváltunk:
 
ez örömünk, átkunk.
Nélküle csak kopár feketében
 
függő tűzgolyók szivacsában
 
kvadrillió év űr-éjben
 
emberiség-hazátlan
szállunk arany-tüdőben, száradva:
 
ember-szobor szalma!

 

 

 

Jajgyötört ifjúságom*

Hajnalból recés kérgek,
 
mint körmök nőnek a fények,
 
ezüst-sziták gyűlnek hajamban.
 
Hallgatok fejem lehajtva,
rámsújt az arany-balta,
 
súlyos arany-ék nyakhúsomban.
Ezüstszőr kapor-fátylak
 
hajszőrömben szétziláltak.
 
Bőrlécből, lécvályúból púpok
 
vörös világ-domborúja
dől a kő-homorúra:
 
parázs-tollak a város-csúcsok.
A körmök lemezekben
 
a kék-örök ujjbegyekben
 
kárminnal szememig sarjadnak.
 
A hold iszlám pára-görbe
gőz-zárójellé ölve:
 
űr-emléke a hódítónak.
Az üresség nyitott sír.
 
Összefogdosott zsírpapír:
 
foltok, erek, pelyhek, toll-lécek
 
feszes és gyűrt gyűjteménye,
zsírral ásványos fénye
 
viasz-tűkből csontárny-tenyészet.
Lehet, majd eső esik,
 
az árnyak ezt rebesgetik.
 
Dongás bronz-lapokból az árnyak.
 
Aranypetty a madárszemen
akár a húslevesen.
 
Cellás dombok aranyat zárnak.
Görbül, mint az öregség
 
a piros hajszálcsövesség,
 
sűllyed vörös oszlás-papírral,
 
öreg lombként billegve hull,
most így halhatatlanúl.
 
Megbékél koporsóval, sírral.
Ez az űr fény-élete,
 
ez a földbelső-fekete
 
sötétség szemgolyó-magánya.
 
Űrcsönd-prizmával felbontott
fény, a szinekre osztott.
 
Csöndje kong, mint elhagyott bánya.
Nézek, mint idegenre.
 
Nézem az időt merengve,
 
mint aki hadifogságból jött.
 
Elborít, mint véres álom
jajgyötört ifjúságom:
 
rongyosan, szakállasan köszönt.
Fejem csönd-rönkre hajtva,
 
nyakcsontomban arany-balta,
 
súly-aranymetszéssel fejemet
 
leválasztja most törzsemről,
sorsomat életemről.
 
S kit sirat meg aki eltemet?
Nézlek betemetőm: Föld,
 
nézlek megszülőm bolygó-föld,
 
jajgyász-jajszegénység égitest,
 
mint vak anyám a magányra,
vak tárgyat taszigálva:
 
alagútból fényt ujjal keres.
Dörgő sötét aknában
 
fölfelé hull önmagában,
 
a cső-útvégen zöld tölcsérszáj,
 
zöld moszatlebenyfény-korong:
fénye tágúlva tolong,
 
mint túlvilággá hígúlt kristály.
S a kék pára-kerítés
 
mögött szelid tülekedés:
 
szárnyas és szárnytalan halottak
 
sűrűsödnek gomolyogva:
fölrobbant atombomba
 
tűzgolyója füstkör-sugárvak.
Tűzgyűrűk emelete
 
tűzgyűrűkön szétterpedve
 
a szétdagadó tűzgömb nyaka,
 
sugárfertőzés-ártatlan
füst-létük öntudatlan,
 
mint északi-fényű éjszaka.
Mint méhész-szitasisak
 
szitakötőszem-rácsozat
 
dülledt szív-hólyag drót-álarcán
 
az egymáson-nyüzsgő méhek,
s mint sárga felhő égnek
 
a drótszita-álarc rács-dombján.
S a holtak, mint füst-gomba,
 
aranygyűrűs vadméh-bunda,
 
bizsergő vastag penész-tajték
 
sejtesen-osztott légyszemen.
Ők a vakság-győzelem,
 
a pezsgő halál-test szövedék.
Amely, mint egy drótfazék
 
megfagyott szappanbuborék:
 
szőrrel, kitinnel, csáppal födve.
 
A túlvilág zöld fény-ikra
űr-ostya kapu-szikra
 
áttetsző hűs holtakkal nyögve.
Így megyek majd én is el?
 
Ilyen dübörgő üreggel
 
taszít, lök, szív átindulásom?
 
S várnak a rajzó halottak,
a derengésre forrtak,
 
a többezer-billió rám-szomj.
Vár a sok sugárhús vak?
 
Az átlátszó kiváncsiak,
 
mint kristálysugártömb sejtjei?
 
Az űr-sok fénykristály sárga,
mint üveg-szúnyoglárva:
 
hemzseg, leng, ring. Kezd már sejteni.
Mint viaszkéreg-golyók,
 
tollas viasz-szelvény-horgok
 
szem-töltelék kehely-ólommal:
 
vízben-rángó szúnyoglárvák
a rám-váró lét-árvák,
 
zöld-szakállal, arany-bajusszal.
Néznek viasz-talánnyal,
 
szemükben a túlvilággal,
 
mint az óceánvíz horgonnyal,
 
vízderengés türelemmel,
fehér papír-szemekkel,
 
papír-szemben vízjel-sólyommal.
Örök fénytömb-bánattal,
 
mint a mélytengeri ős-hal
 
fölött kvadrillió víztonna,
 
domború kék víz-hárfákkal,
kézben szív szívhártyákkal,
 
lángok sárga lángokba folyva.
Nézésük ragyás, nehéz
 
fehér cella-fal lépesméz,
 
vad édes nyál viasz-vödrökben.
 
Úgy bámúlnak, mint a holnap,
ahogy reggel visz holdat
 
kékbe-sűllyedt fehér köldökben.
Szemükkel szimatolnak,
 
mint a kutyák ha szagolnak,
 
a fekete pupilla-szimat
 
tág-szűk lesz gyöngyszilánk-tokban,
mint nedves kutyaorrban
 
a cserép-mozaik orrlikak.
Szemükkel gyász-pénzt szórnak.
 
Önmagukból kihajolnak,
 
önmagukba visszacsorognak.
 
Szemük halál-emberéhség,
sugárszövet-sötétség,
 
bennük farkasok vicsorognak.
Emberiség tűz-ködből,
 
emberiség fény-üvegből,
 
parázsló, izzó sugár-súlyos
 
könnyű pára-tömörülés
molekula-remegés
 
osztozással másállapotos.
Egymást szorozzák, osztják,
 
mint fehér Krisztusos ostyák
 
olvadnak el a fény szájában,
 
ami testük volt, a kemény,
foszlik a láng nyelvhegyén
 
emberiség-emlék ruhában.
Ők: ácsorgó alvadás,
 
ők: a sóvárgó fényparázs!
 
Oda vágynak ahonnan jövök.
 
Emberré visszavágyódnak:
hisz csak testükkel voltak.
 
Sugáririgy vágyuk hömpölyög.
Vágyuk: nem fény-sejtelem.
 
Vágyuk embertest-szerelem.
 
Jelenlét az emberiségben.
 
Hisz ott túl a fénymoszat tág
barlangjában szomjúság
 
gyötri őket vérszegénységben.
Sűrűségük mosolyog
 
ha majd közéjük zuhanok
 
a dübörgés fémcső éj-úton.
 
Mint sugárzó viasz-ágak
zöldből tolongva várnak
 
s zöld moha csönd-hólyag arcukon.
Finom pázsit-szőrű fény,
 
mint a zöld légy parázs-szemén
 
a buborékpont-szitadombon,
 
mintha tésztaszűrőn zöld nyál
buggyan át, görbe kristály,
 
mint zöld zuzmós kő páfrány-dombon.
Befogadó csókjuk: tél,
 
köd, zuzmara-toll, havas szél.
 
Egymásból egymásba áttűnnek,
 
osztódva egymásba mállnak,
bevegyülnek, kiválnak.
 
Sorsukban nincs ember-bűn, ünnep!
Most még a földet nézem.
 
Fáj szapora érverésem.
 
Bokron madár madarat zavar,
 
kék zománc zöld zománcot
ütve sző vér-palástot.
 
Aranytű fényfoltot árnyra varr.
Most még nézem a földet.
 
Madár-ugrás gallyat zörget,
 
láb-súly hiányuktól ág lebeg.
 
Úgy zörögnek a bozótban,
mint kaleidoszkópban
 
morzsa-csillag szines-üvegek.
A volt-súlytól a kis ág
 
a híg kékben feketén ráng,
 
árnytalan hiány-test a madár-volt,
 
a madár-üresség csipke
szilárd, lágy kékre ütve,
 
emlék rezget felhő-pamatot.
Most még ez a föld néz rám,
 
mintha csodálkoznék súlyán.
 
Moha, moszat a fatörzseken,
 
zöld csík zöld mozaik-szalag
aranypiros gomba-hab:
 
vedlő foncsor tükörüvegen.
Mint egy rothadt falevél,
 
piros fodra aranyszegély:
 
halott lepke fekszik sós rögön,
 
pudvás léce, ere, csápja
halom parafa-pálca,
 
hártya-cserepe zöld fű-szögön.
Mint kis vitorláshajó,
 
roncsa a zöld tenger-savó
 
korall-agytest mészcső-lombjában.
 
S ahogy a zöld savó liheg,
sűllyed, dagad reng: libeg
 
a tél állat-hab bordavázban.
Mint levágott gyerekfül:
 
csigás, gyűrűs, üres belül.
 
Fekszik mint kis drótszerkezet-toll.
 
S egy fénycsöpp iramodása:
aranybogár futása.
 
S az ég hajó: kék itatósból.
A talajon nedv, gyász, hab,
 
szemeim, mint pókok másznak
 
a pudvás növény-rom kérgeken.
 
Szempilláim a póklábak,
a szemtest-csillanásnak
 
nedv-lángja a futva-szült selyem.
Lét-türelmem nem retteg,
 
mint szolga, akit ütöttek
 
gyermekkorom zöld falujában
 
ostorszíjjal, ostornyéllel,
hetykén, gőg-röhögéssel.
 
Állt mezitláb a tél szarában.
Fáj elmúlás-vakságom.
 
A mindenség: szem-nyomásom.
 
Kozmosz-test szemgolyóm ég, lüktet,
 
pulzál, mint öreg kvazárok,
érhínár-tartományok
 
térmozaik-gömblombja reszket.
Földet nézek, föld néz rám.
 
Nézzük egymást téllel némán.
 
Kivégzés ez: arany-fejszével!
 
Majd földbe száll a holt homlok,
földdel telnek a csontok,
 
csonttű-szivacs föld-töltelékkel.
Jajgyötört ifjúságom,
 
boldog piros vágtatásom
 
virágzó rózsafához kötve.
 
Arany-patái taposnak,
nyihog, szája tejút-hab.
 
Az Isten-szív: itató-vödre.
Jajgyötört ifjú-múltam
 
nyerítve sír, tombol rajtam,
 
már ami lényemből megmaradt.
 
Akár Krisztus a keresztről
üvölt függőlegesből:
 
köpése epe, tüdőcafat.
Köpése: vér, víz-spárga,
 
nyál halálfélelem-sárga,
 
ecethab, emberszáj-ürülék,
 
Isten-ürülés a szájból,
ökrendés haldoklásból.
 
Vád, könyörgés, megváltás-mesék.
Úgy lövi ki köpését,
 
mint kaméleon kék nyelvét,
 
a nyelv-ágvégen kék szívrüggyel:
 
hogy a világot megfogja,
halál-szájba sodorja,
 
mint legyet többezer szemrüggyel.
Jajgyötört, jajgyűrt, jajláng,
 
jajbüszkeség jajifjúság,
 
boldog világ-tűzözön, örök!
 
Nincs omlásod, csak termésed,
hisz te vagy a természet
 
erjedsz, hogyha szívben eltörök.
S bomlásom földbe zárom
 
ha túl-leszek a halálon
 
s lenyel majd a csillaganyag-föld.
 
S rózsát bont az űr-magányon
jajgyötört ifjúságom,
 
tűz-ifjúságom, a jajgyötört.

 

 

 

Petőfi, 1848*

Itt az asztalnál csak a hűség ül velem. Meg a türelem, meg a történelem. Kimerül a halál-halászháló sejtrács-ernyő
emberiség-pillanatból a gyermeklétnyi aggkor, akár tömpe hal tüskés kődoboz-arca aranyalma-hólyagszemekkel, a
csecsemő-öreg ezüstbe-gyömöszölt emberiség-arc, pillantása mohos vén só-itató, bajszában hátasló nyereggel, szekér,
üvegezett fekete-koporsó karcsú postakocsi, arany küllő-esernyőforgás könnyű hintó, farkas, medve, róka, szarvas, őz,
nyúl, varjú, sas, énekesmadár burjánzó boldog bajusz-szőrei között, mintha téli erdőn csillan át, a fekete rács-csipke
borzongáson havas szikla, timsó-tömény lila felhő, medve-cammogás víz-amőba negatív sárhorgony-kesztyű lábnyoma.
S örvénylik körülöttem, szemgolyómra árad, szempillámra akad, ujjaimra habzik, homlokomra dörren, mint óceántajték
zöldszárny-üveglángja szivacsos moszatsziklára, arcomra tódul, arcomra szárad, mint arany-zománc bánat, aranyhártya
halál-arc a vas, a vér, a vas, a vér, a vas, a vér, a vas, a vér, ujjaimon, mintha halat tisztítottam volna, s ujjaim finom
gyöngylemez-pikkelyek kesztyűjében, mert a véres halpikkelyek véres és halnyálkás ujjaimra ragadtak: vértek,
páncélok, sisakok, taréjos páncélhólyagok, lánc-ingek, ízelt és szelvényes vért-öltönyök, hab-fugás harci
páncélruhák, liliom-csónak páncélcipők és ízelt vas-ászkacsokor páncélkesztyűk, kardok, tőrök, lándzsák, dárdák,
pikák, puskák, ágyúk, pisztolyok és vérhab és vériszap szárad, mint a szappanoslé, s pupillámban, mint döglött
halak pikkelyes rácsragyogása, a domború ezüstmozaik véres falevél köteg-hullása a vasba-szelvényezett, vasba-szeletelt,
a csönd üvegfaszára húzott gumióvszer-szájú, véreres zöld földgolyó-szemű, piros kardvágás-sebű, görbe kardvágás-
kopoltyújú, ezüstháló rothadék-kupaccá döglött szabadság. Látod bennem ilyen a vers, benned meg olyan volt,
egyszer téli égbolt, másszor nyári égbolt. Egyszer tavaszi méhzsongás tavaszi rét, másszor őszi zöld bíborsötét, egyszer ezüst-apály
hold, másszor nyári kék kristálydagály-beszéd, és ma is igaz, ami tegnap igaz volt, s a tegnapi hazugság ma is hazugság,
s ha Isten rénszarvason lovagolt: a rénszarvasnak mohából volt a szárnya és télből volt a szárnya, s szeme, mint egy
föllázadt kaszárnya: üvöltött, gyilkolt, gyújtogatott. S velem nevetve kezet-ráz: aki megaláz, s mellém ül és nevetve
magyaráz a gyász. Nem is mellettem, de bennem. Hiszen van még mit innom, van még mit ennem. A gyász bennem
keringve él, mint gyermek testében a vér, és mennyisége testével növekszik, a növekedéssel tömege növekszik,
s a vénüléssel csak szerkezete öregszik a folyékony testszövetnek, csak homálya öregszik a titok-puha titok-
selyem titok-nedvnek. Mint emléke a felnőtté nőtt gyereknek. Ez már a halandóság mészkürtökbe szőtt törvény-híg
selyem-árulása, ez már a zártidő-emberszövet győztes ember-árulása. Itt ül velem a Lét, mert nemcsak erő,
anyag és akarat, de történelem. S az időt sárga darabokra tördelem, tördelem az időt, mint a gyufaszálat, sárga
szálkatüske, sárga szálkakalász, sárga kalász-szőr domború léc-címer ujjhegyeimen, s tördel az idő, mint a gyufaszálat,
sorsomról naponta tör le egy-egy lét-darabot, s átlátszó ragya-ragacsos ujjhegyein fehér bajusz-szőreim, ezüstös fém-
emlékezet hajszálaim, s látom áttetsző üveghús-ujjhegyeiben a burjánzó kapilláris-kóc mesemanó szakállas törpe
emberalakot, a piros hajszálcsövesség hínármozaiklomb háromdimenziós fonadéktörpét, mint lefényképezett magzati
embertestet a lágy forró sárgakristály magzatvízben, ott lebegnek, mint üvegkupakos üvegkehelyben a világok, sorsok,
csillagrendszerek. Jaj, én ujjaim arcomra fonom és a csöndet rágom, sorsod mormogom, sorsod majszolom, mint bolond a
magányt, s lilán úsznak a puha ólomhabok az égen, hordják az eget sűrű tódulással, az űr rengeteg, mohó, vak hajszálere most
hirtelen ezüst lett, az alkony zöld potroha szelvényesen lüktet, s kéken szikrázik zöld bársonypáncél bogárnyaka,
s osztott szitasűllyedés dülledt bogárszemében százezer aranybimbó nyílik tű-küllős aranykerékké, s én nem alkuszom
az elmúlással, s lassan vérrel önt el a csoda, s majd bevérzi a vacsora kést-fogó kezünket. Szemembe az űrből
izzás-tajték csöppen, kis ködcsomag-kötegben, mintha lószájról hullna hab, a hosszú ezüst szőr-ágas feketebíbor
ajkak közül, a sárga sírkő-kerítés lófogakról, és sistereg kis hártyagolyókkal, pattog, ugrál, elfoszlik gőzölögve,
mint tüzes kályhalap piros vasgyűrűin a köpésnyál fényes habcsomója, így szárad el párologva szememen az űrbeli
habos anyagmennyiség, mint a tajtékgöndör nyári gőzvidék éjszakai nyársötétben. És elvérzik a táj a lila-salak
alkony-köveken, s a forró idő kihűlt emléke albínó gyíkként ül piros márvány-cöveken, viasz-szájszélét viasszal
nyalogatja, ül, farka hosszúkás fehér szelvény-csigaház viaszból, négy lábtalpa négy viasztoll, fehér szemében
csecsemő-szivek a piros pupillák, s fehér sasok a szikla-réteken, fehér sziklákon fehér sasok, hideg zöld szemekkel
hatalmasok, hisz a gyík test-hője a naphő viszonya, a sas test-hője a vér-mágnes szívás-sugara. És itt csak te vagy.
Zörög a celofán-szoknyájú szél, celofán-csizmában jár a szél, jön-megy, lépked, sikít, nevet, jajong, bolyong
az óriás celofán-asszony: a szél, jön-megy zuhogva láthatatlanúl, átlátszó páfrány-csokorral föltornyozódik,
celofán-fodrokkal szoknyásan lehull, fölborzolódik, alámerűl, üvegszirtté fölhegyesedik, tengerapállyá szívódva
selyem-sziszegéssel szétterűl, magát fodrokba, taréjokba, habtölcsérekbe csomagolva, az asszony, a csizma,
a szoknya, a celofán-széltudat, a celofán-ingerszabad, s csak az imbolygó kopasz jegenyék, s csak a hömpölygő
kopasz nyárfák hajlás-tollaiban, gally-tüdőiben láthatod léte súly-nyomását, anyaga csobogását,
a fekete toll-hajladozásban, a fekete tüdő-szuszogásban. Ők a celofán-asszony vérerei, nyirokerei, tüdőcserjéi.
És zöld felhőkből fény csorog kifelé, mint a sárga almalé, s az alkony bőre zöld, mint a viaszos almabőr. És csak te vagy.
És csak te vagy! Aki semmivé-itatódtál, mint a földre-csorgott könny. Mint a földre-csorgott könny. Könny, könny, könny, könny.
Hiszen a könnynek csak kis nedv-árnyéka van a föld ólompikkelyein, ólom-pórusain, ólomrügyein, ólomkráterein, ólom-lemezkéin,
csöpp nedvesség-sziget a könny, a lecsorgott könny a szürke kéreg rostjain, szőrein, csöpp dermedő árny-üzenet, nedvesség-
fátyol, amit szótlanúl fölszív a mohó hajszálcsövesség, pára-pihévé csókol a fény, aztán csak a föld, a föld, a föld, a föld, a föld.
Nem földre-hullott vércsöpp voltál, hiszen a vér zöldlila bőrt növeszt a szőr-ránc földpikkelyekre, bőrös rozsda-csillagot,
kék szilvabőrhöz hasonló aszalék-medúzát, hiszen a vérnek barna élet-nyoma van, hiszen a vércsöpp piros selyempók
arany-rothadásban. Mint csöpp barna szivacs, csöpp barna szivacsállat, merev, fodros, csipkés, szitás barna zsákállat a vércsöpp
a földben, földbe-sűllyedt, földdel-tömött barna piciny szivacs-korsó-állat a földbe-szívárgott vér, szitásan áttört
csöpp barna aranykehely a földben. A vér a földben. A földben a vér. És csak te vagy. És csak te vagy! Pedig testeddel semmivé
itatódtál, mint a földre-csorgott könny. És nincs semmi, amitől érinthető volnál, se csont, se ágyékszőr, se fogsor, se hajszál,
se homloklemez, se tarkólemez, se varratos, hézagcérna barna-csipke-beültetéses koponyahólyag, se karcsont, lábszárcsont,
combcsont, ujjcsont, medencecsont, vállcsont, se állkapocs, se bordák, se csontlemez-pók szem-fészek, se arckoponya.
Nincs semmi érinthető és fogható anyag belőled, semmi csókolható sárga szilárd halandóság-anyag, csontszivacs-furulyák
fehér szálkahab rácsrendszer-belsőhídja, se hajszőrből göndör fényes rost-koszorúcska, ami férfi-csókkal árván becézhető.
Se véres elrothadt köpenycafat, vérselyem-kokárda-rózsa, legalább egy száraz ujjcsontocskád volna, amit védő-jeleműl
árva szivemre tehetnék, mint szivacsos kréta-kardfejet, hogy ne zuhogjanak rám bársonnyal nyikorogva és bőrrel
cikázva, rubint-vinnyogással, mint a sötétség csonttűkkel-átszőtt lombjai a lángoló éj-fekélyek, a denevérek.
Te ember-anyagból épített arany mindenség-óra! Te mindenség-anyagból szőtt emberiség-kiáltás! Fehér-hattyúkkal
húzott virágból-font és zöld kalászfüvekből szőtt égi szekér, amiben bárányfelhők és gomolyfelhők fehér gőzkazlai ragyognak!
Aranyból-kovácsolt darázs-arc bojtcsengős könnyű keskeny kard! Frakkos és cilinderes villám-cikkanás! Moha-repülő pilótája!
Lovon-nyargaló szitakötő-szivárvány! Gyémánttal és zománccal kirakott többezer-látás domború szitakötő-
tekintet! Gaz-ország, mocsár-ország, nádas-ország, láp-ország, erdő-ország, puszta-ország piros-márvány tűzlilioma eleven
növényi gyönyörűségből! Fehéringes nászéjszaka! Feketeköpenyes nagypéntek! Törpe-ország költő-Gulliverje! Országnyi tőzeg-hajó tűzhártya-vitorlája!
Szikrázó ásványból boldog hegedű! Bolond Istók a zöld láptutaj-szigetországon! Suhogó fényes aranyáradás
zöld pusztai fű! Krisztus-palást lila bogáncsból ragasztva! Krisztus-tövisből kritikusok trónszéke! Kettős
üveghólyag emberszív-homokóra a kávéház-márványasztalon! A világ szívfalán biccenve-ketyegve gyorsan
körbesatírozó embersors-másodpercmutató! Nagy sötét űrtömbök ikrás térmozaik-csöndjében száguldó
egymilliárd fényév hosszú és 150 millió fényév széles csillagstruktúra, mely másodpercenként 600 kilométeres
sebességgel mozog! S e szupergalaxis-komplexumot egy ősmélyben lélegző szuperhalmaz-komplexum féktelen gravitációs ereje
vonzza, ez az őscsillaghalmaz-ősmágnes! Te Bem József szivében járkáló csillag, Bem József szivében vágtató költő-galaxis,
mert Bem József szivében tág tiszta nagy fényterek voltak, tág tiszta kristály-mezők fényből és szeretetből, s vágtatásod
anyaga ez a tiszta tér a tábornoki szívben, csönded sugárzó fény-talaja, ahol a sejtelem ernyős virága nyit. S titok-mélyében a Halál-Mágnes, az őslétbeli!
Te prüszkölő, fingó, nyihogó kozák lóval szembeforduló, amikor a ló-mellkas barna bársonydombjai fölötted,
mint egy küklopsz könnyes arc-szeme, szem-homloka, rádzuhogó habos tajtékszikla, s a ló-orrlikak, mint
két vödör alvadtvérből, amiben ezüst barkaágak: a szőrszálak! Kifordult-belű törékeny világszabadság,
hasadban, májadban, veséidben vascsőr-pikaheggyel! Szelíd pipázgatás Arany János ezüst-bajusz
világsátra alatt, Vörösmarty Mihály pokollal-behímzett szivén tajtékos iszonyattal hetyke toporzékoló!
Csillagkereső négyökrös lassú szekér a bíbortajték holdcsöpp akác-éjszakában, s a hold, mint az űr
nyitott mellkasában egy űr-óriás cseppkőláng-szive! Te koporsót-látó, halál-elől halállal futó!
A forradalom piros vitorlája. A szabadság fehértollú szárnya. Forradalom a forradalomban. Gyémántevő ember-éhség.
Puszta-kiáltás Isten-szegénység! A mámor hazugság-hiánya! Hiányból szivacs-lomb szeretetkő-bánya!
Te nem lettél a múlt-idő fossziliája, mint ősi kőzetekben őshalak kőcsontváza: kő-szelvény gerince,
kőszálka-söprűsarlója, őskőzetekben madár-maradék kúsza fekete vonalszögletesség madár-árnyék,
őskőben őskori levél-lenyomat, ahol láthatod az ereket, pikkelyeket, pórusokat, bőr-mozaikokat, csak
mindezt negatívan és kőből. Múlt-időből. Fognám eleven arcodat, innám eleven sóhajodat, csókolnám halott
arcodat. Szivemen, mint fehér könyvben ezer és ezer boldog, sugárzó ujjlenyomat: sugárszép okos szavad.
Ezer és ezer rece-címer, lécgyűrű-pecsét, bőrvályú-bőrcérna-pajzs. Összefogdostad te az én szivemet, mint
boldog gyermek boldog apja arcát, szivem virágzó lét-jeleiddel sűrűn, vastagon behímezve, virág-szövetté varrva!
Ülök. Csöndemben végtelen óraketyegés, mint hosszú egyforma fűrészelés. Mint amikor hosszú akáctörzs volt a
fűrészbakon, s azt vágtam fűrésszel darabokra, s a cakkos fűrészpenge csikorogva és nyikorogva sűllyedt a fába, két függőleges
keskeny korong-egyenest vágva a sárga fába, s az illatos levegő-pénz hézag-egyenes sárga fűrészport köpött a penge alól, az összetaposott, taréjlemez-áramlás hóba.
Hol vagy? Csak te vagy! Hol vagy? Csak te vagy! Csodatűz Forradalom! Már az idő-kezdet előtt! S az idő-kezdet óta!

 

 

 

A töprengés fénytest fája*

Összetorlódó óriás szigetlemezek között, amik sárga sugársúlymezőkből, kék pára-jéghegyekből, kék rézgálic-sziklák
gyűrt és hagymalevélként egymásra-hajtogatott gőzkéreg-szüneteiből, a csönd emberhiány vulkánkúpján, a piros
galamb-szemű lila-szivacs salakcsücsörítésen, aranylemezekből hajtogatott néma gyötrelem-púpon, amely a bal
horizonttól a jobb horizontig ér, világrost ezüstszövetből púpozott dombon, mely mint óriás rügy, befelé görbített
zöld héjlemezek egymásra-hajlított selyempúpja, rügyanyag fedőpapír-élekkel, zöld vályuvonal rügysziget-
fényekkel mozaikosan elválasztott többszögű domborúság-terek zöldhasáb szívcsomója, térmezők, szigetmezők sűrű
rügyszövedék selyembütyke, az elmúlás cakkos és legyezős borostyán-kagylóit, amelyek, mint repedezett salátabokor
földszigetek, a lehetetlenség méz-cellás lépviasz-kastélyait arannyal szivacsosra roncsolt árny-sziszegéssel belepve,
hígezüst foszlás-hajókkal és virágpor-oszlopcikkelyekkel belopva, ragyogás-szálka halcsontvázakkal függőlegesen
befolyva: áll, mint az ítélet griffláb-tartománya: a töprengés fénytest fája. Sugárhabarcs törzse mohából, higanyból,
széles, mint a mindenség-pillantás, izzik, mint a mindenség méhkürtje, sugárgyűrű törzse fényszivacs-haszonból, vastag
fölszökellés vérpenész-toronyból, arany-mocsárlázból kérges fénysúly-oszlop, sugárpikkely-kérge hasadt, ráncos, rácsos,
mint ősteknőc pajzsa páncélmozaik berakásos, kő-kazettái csontrács-domborúban, mint a rettegés a háborúban,
törzs-ágai, mint a nem-lét csokra az űr-tolongásban kúszán szétbolyongva, ág-gallyai Istennél-nem-hosszabb
habos, fátylas csillagrendszerek láz-szövedék súlyában, fénylő kozmosz-sötéttel igézett lomblevelei közt a
forró fészek nehéz fénykosárrá szőtt csillagszövedék-tenyészet, létanyagsúly fűcsésze égő gázból, lüktető tűznyálból,
lombja, mint a nagypénteki szégyen, lombja, mint az Isten-árulásé, lombja zöldgyík-háta már a túlvilágban,
lombja varánuszgyík taréjkakas háta tűzrendszerek nyugalmát kotorja, lombja Krisztus véres fogsorából kirühellő
susogás, alázat, lombja világgá-szétdagadt, zöld zsongással erjedő szuszogó világ-tüdő, lombja ágán vak
keselyűk ülnek, kopasz nyakuk, mint piros kampósbot, piros mirigy-gyertya csőrös tollsisakkal, vas-kendőben,
mint a Jézus-ágyék, véres gyolcsban mint az a hímvessző, mint az a here-pár véres vászon-tokban, zöld gesztenyeburok,
bevérezve, zöld gesztenyeburok szőr-halacskán, göndör szőrkehely alatt a véres combok, mint zöld gyíkokból font
háló-kürtben, a térdbütyök, a lábszár, a lábfej, a lábujjak fölfújt papírosból, szűk trombiták, göcsörtös gereblyék
fölfújt zacskó itatóspapírból, lombjában, mint a leköpdösött függő Grünewald-gubanc Krisztus-testen a köpésnyál
csillogó púpjai, a párolgó nyálkupacok, kúpok, sárga hurutköpésből, zöld takonyköpésből szikrázó habcsomók:
levelibékák, a levélhas zöld lécpajzs értollán, a levéltő giliszta-kocsányán, a levélhát zöld-kanál segg-púpján,
szemük zöld bőrös kalapos-gombába ágyazott kis aranyóra, a kétoldalt szétálló zöld gombákban aranypenész-gyíkok,
szőlőszemen arany-levéltetvek, brekegésük csillag ugatása, ugatásuk selyemcsillag-hártya, pislogásuk szivemen az éjfél,
szemhéjuk, mint kirágott kenyérhéj, vízlencsés lábkezük vérkapilláris-lázmérő-viaszgallyacskákkal szorítja a seb-bánat
repedést, amiből kihulltam, mint vaksi újszülött kinyújtott nagyujjam, az ágakon szárnyas titok-lények, hat-szárnyúak,
tizenkét-szárnyúak, huszonnyolc-szárnyúak, egy-szárnyúak, egy-szárnyuk a két lapocka közt van, egy-szárnyuk a fűrészhal
sejtelem-gerincen, homály-gyantából, ragyogás-anyagból, tűzből, gyémántból és hódolatból, kék izzásból és sárga parázsból,
szemük nincs, csak homloktalan arcuk, viasz-kéregből, viasz-tollakból, bennük, mint a papucsállatkában: mindenféle
vonal, drót, pamat van, arany cérnarácsörvényből tölcsér, zöld vesécske, piros habból rózsa, vörös tüskepont, ásványos
puha nyálszalag-híd tekeredés-kristály, buborékpontgyűszű síklappá gomolygás, kék korallágon ezüst virágzás, ők
akkorák mint a Brachioszaurusz, testtömegük is háromszáz tonna, bennük három, négy, öt és kilenc gramm súlyú pici
énekes-madarak ugrálnak, a bennük burjánzó viasz-gallyak pálca-emeletén, pálca-rácsán, mint zöld nádszáron, zöld
nádlevélen, ködben, mint híg állatenyv-csobogás amőba-csontvázban, ugrálnak, mint fű között a szöcskék, ugrálnak, mint fű között
zöld sáskák, s zöld háromszög-fejével, azon két gyöngyház-kenyérrel, ahogy ugrik, s mint gyufaláng lobban a zöld
páncél-kardok alól piros érrel hímzett sárga hártyapalástja, aztán magát összehajtogatja, mint a csuklós mérőlapok
léce s zölden ül, mint Szűz Mária zöld rimánkodása, összekulcsolt fölnyújtott kezekkel, bütykökkel, szögekkel,
fűrészekkel, lécekkel az imádkozó sáska, bennük élet és rajtuk is élet, páncél-arcukon, páncél-nyakukon,
páncél-mellényükön, páncél-háttakarójukon, páncél-hólyag farukon szines zománc-madarak ugrálnak, csípik,
csipegetik a nyüveket, lárvákat, pondrókat, tetvet, férget, legyet, bogarat, élősködőt, dongót, darazsat, vérivó
lepkét a páncélfugák, páncélbőr-repedések lágy seb-vályúiból, hús-oduiból, ketyegnek, mint zománc-
másodpercek, mint orrszarvúakon a szelíd madarak, a szelidek a szelideken, s minden csőr-csípésük,
minden csőr-kotrásuk, minden csőr-ütésük másodperc-halálütem, és a töprengés-fa fénytest-törzse ahol a talajba
fúrja súlyát, hisz köbcentiméterenként egymilliárd tonna súly teste tömegnyomása, ahol a világösszeg-súly fönt
egy-tömbje lomb-azonos, lombkorona-méret gyökérlombbá görcsösen szétzúdúl, görcsös, szitás, hálós, lebenyes tapperré,
gyökér-félgömbbé a talaj-mélyben, fő-gyökérré, mellék-gyökerekké, gyökér-ágakká, gyökérgallyakká, hajszálgyökér-
hajhullás-pelyhekké, háromdimenziós hínárszőrré, mint hajszálér-éridegnyalábok a szemgolyótestben, ideghártyában:
lent, mint cseppkőszivacs-cseppkőpókháló-barlang az anyagsötétség, cseppkő-tüdő telve alvadt vérrel. Mint földbe-
temetett csigaház nagy földpénz-kezdetű, s csigásan följebb magasodva hajszál-csöndkúppá elvékonyodó földtekervény-
kürtje. Itt árnyéktalan földbelső-sötétben szétáradó, nedv-éhes izomszövet-görcslobonc-félgömb, a föntinek fordított
lenti iker-vallomása, mint függőleges réztányérú mérleg két serpenyője: a fönti telve fénnyel, a lenti telve földdel,
a lenti telve nehéz sötéttel, a fönti telve zöld pénz-úszás halköteggel, mint rajzó halak lengő zöld lobbanás-felhője,
mely rebbenve iramlik, lobbanva száll, mégis egyhelyben áll, mint a víz pikkelyes levélzet-gondja. S fönt kék gálickő
lemezhasábok, kék gálickő-szikrázatszilánkok, alvadtkék száradt festékcafatok, tintatollak az örvénylő, billegő,
lapos hullámmal lobogó, csipkés galapagosi gyíkhüllő-bambasággal és taréj-szánakozással egymásra ásítva tolongó
lombtömeg levél-üreseiben, levélágaskodás-zöldszünetében, a levélhiány csönd-hónaljakban, levélnincs-üregekben.
S fönt a szilárd fa mégis áthatolható, mint a köd, kezed átcsúszik sűrű szőtt szervesanyagán, ha beleütöd, hisz
fényből a fa, fényből a magánya, fénysúlya is fényből láthatatlan, ez a szilárdság fényállománya, ez a fénybőség a szűk szabályban, ez a
fény-áradás szerkezet-szemérme, tudatába ha kezem bemártom: kezem, mint virágporos méh-arc, kotrógép-szívcsücskű szögecselt bádog-pajzs
s kezem sárga lesz, mint a virágpor, virágporos, mintha fehér liliomba mártom, aranyszínű, mintha kezem a sötétből
kinyújtva a fénybe mártom, a fénytestbe, fénytömb sugáranyagba, s arany-kesztyűben már kezem, a fényanyag
aranykesztyűjében, mint a halott keze, amit bearanyoztak, aranylemez-hártyával vékonyan bevontak. Ez a töprengés
fénytest fája! Nem súlytalan, hiszen fénysúlya van! Töprengés-fa, álom-gálicba mártva, zöld ecset kéket kenve.
Gomolyog, mint vad roppant tintahal, örvénylő, tekergő arc-lábaival, fej-lábaival a vízet gyűrve, gyömöszölve,
a kiköpött tintakék rejtőzés-festék bolyhos áradó pamutszivárgás-kazlaival hömpölyögve az óceán sóspuha üregében.
Ó, töprengés fénytest fája! Mindenséget-benövő szánalom, irgalom, fájdalom, jutalom, világ-hordozó aranytörzsű
zöld felhő, akiben a mélységek és magasságok laknak, zöld felhő bőrszerű szilárd lapos csipkés anyagirányból,
egyhelyben-álló hömpölygés-tudat zöld levélből és kék levélhiányból, lombjaidban guggol, ül, hintázik, csámcsog,
ürít, nemz, szül, szoptat, etet, vizel az emlékezet-előtti tudat-hiány: a pávián, a gorilla, a csimpánz, orángután,
s az óriás sárgafehér szarucsónak-csőrű szines zománc-toboz madár, a tukán, s a párduc a láng pettyezett elnyúlt
arany-árnykalásza, pöttyös aranypamut-elektromosság zöld felhőbe ragadva, mint aranypetty-arcú darázs zöld borostyánkőbe.
S bal-horizonttól jobb-horizontig dagadt zöld lombkupolád árnyroncs-hajótest üregében, a titáni lomb-árny
aranylikacs-feketelikacs szivacstömb lágy, puha, irgalmas, szelíd rezgés-szelvényeiben és reszketés-vízszintesében
minden ember-pokol és ember-éden, minden ember-előtti, emberbeli, ember-korú jaj, álom, gyönyör, fájdalom, szégyen.
Ott a lombárny billegő hamugyűrés-aranygyűrés bizsergő talajsíkján egy elő-ember guggol, mint szőrbozont-kazalból törpe sombokor,
bogarat, hernyót, kukacot, gilisztát rágicsálva s csontpatkóerszény-cápaállkapocs bozótja fehér koronája, s tank, atomrakéta, űrhajó,
űrrepülőgép, tengeralattjáró, hadihajó az aranyszögekkel kivert zöld fű-állományon, s harci vas-öltönyben középkori ló áll vassal-
merengve, mint egy rinocérosz, ízelt, szelvényes négylábú vaskályha, mellvas-szöge, arcpajzs-sisak-homlokszöge, seggkaréj-szöge
aranypapírossal becsavarva, s egy kékszemű katona vértezet-sisakban, vértezet-ruhában, szája a vasrostélyon áttülekvő vörös rózsa,
s az ősember: markában csillagmarkolás az izzó parázs, fekvő hímszarvas, állva ürítő jegesmedve, elheverő fekete bika, botjára
támaszkodó messzenéző pásztor, juhász: birtoklásból és elhagyásból, harapja a fényöreg árnyidőt, mint a mézeskenyeret, kerekes
ágyú, mint ősgyík: csillagpikkely-ruhában Kopernikusz sárga borostyán-sziklában, Herakleitosz, mint egy kupac meztelen piros
selyemredő, Pláton márványt pisálva, árny-sorsot taszigálva, Giordano Bruno máglyafüst-szemgolyókkal, és Spinoza, mint
szálkaszőrös sós hal, Van Eyck vére aranyserlegben, Albert Einstein márványlépcsőn könyökére dűlve elheverve ülve, bronz-fejjel, bronz-ruhában, Newton:
tenyerében égitest-súly alvadó parázsból, s nárciszokat, liliomokat, tulipánokat kaszál mezitláb, lila dolmányban Csokonai Vitéz
Mihály, és Vörösmarty Mihály egy szeráf óceán-háborgás tajtékzászló-üvegszakadékfogsor zöld szemén jajgat és zokog, zománc-csipke léptű
óriás pávakakas, nemzeti zászló, ahogy csizmával tapossák, a szivárványpára ködásvány szívű Mozart: két szeme két aranyhegedű,
óriásteknőc, mint Zeusz ingéről óriási gyöngyházgomb, Dante: csillagokból préselt világ-skatulyában, lótusz-ülésben Buddha meztelenűl
Jézus segglikában, Goethe rásatírozva kék űrpapírra, ahogy mi a címeres pénzt satíroztuk fekete ceruza-talppal fehér papírra,
alúl a pénz, fölűl a papír, Matthias Grünewald négy emberhullából összedrótozott kereszten, drótháló-zsákcsövekben a meztelen
halottak, s a kereszt, mint kereszt-alakú lila légyszem, áthólyagozva az emberalakú drótszita-sejtszobron a látás-sejtek fordított
állatüveg-kúpjai, s kúpos hal-arca van a csönd-daganatnak, s bagoly-arca azoknak akik márványszívből ugatnak, szemük sókerék, aranykerék,
s bogár-szeme van a bársonydög barna ámulatnak, s a bogár szeme, mint asszonyméhben a szedercsíra, kis pontgolyókból gömbszőnyeg,
s belűl is pontok és golyók, mint a kék szeder kis szőrös golyókból a látás-halom, kék sírhalom, páncélos orrszarvú szül, guggolva hátraroggyad
a szelíd bronz-harag, mint egy megrepedt nagyharang, páncélszakadékból buggyadt ki óriás húsláva-picsája, s abból a lila-eres piros méhburok
kibuggyan, mintha óriás szappanbuborékot fújna testéből kifelé a boldog sziklarepedés szenvedés, zöld kígyók sűrű toll-ágaskodása
áttört ezüst fonott-kosárban, mint a zöld búzacsíra húsvét-ecset gyerekkor-ablakban porcelán-tányérban, a zöld búzatoll-gömbecset,
a csöndbe-illesztett két márványtojásos márványfallosz, mint kulcs a zárban, jajgatás, kiáltozás, óbégatás, gajdolás, átkozódás, sikoly,
mint a jeruzsálemi bazárban, a kő-árny fölfele függőkútján: a Szenvedés Útján, a Könnyek Anya-útján, tölcsér-csövű, gyöngyházlemezzel
borított tusájú puska sétál az árny-keskenyedésben, szilánkos szilárd árny-kövéredésben, arc-nélküli szőke kuruc-bajusz az
aranyzihálás kék húrvonalazás hárfasovány levegőben az árnykegyelemre aranyecset-kenéssel kanyarítva, csúzli, ács-szöges nádszár-nyílvessző,
fűzfasíp, bodzapuska, ácsszöges nyírfarúd-lándzsa: a húszcentis szög-késen, mint nagy érett disznósajt a kecskebéka, Kant, Fichte,
Schelling, Schopenhauer, Schlegel, Leibniz, Feuerbach, Hegel: krákog, harákol, köp, sír, taknyot fúj, elefántcsont pipaszopókát harap,
dünnyög, dörmög, nyafog, mint a légy, pöfékel, mint korallbokor vízből-kidülledő sárga csipkefüst-szigetköténye: Marx szakálla, ajak-edénye,
horgonyok, horgok, sarkantyúk, karmok: viaszból, aranyból, irgalomból, szenvedélyből, mint fénybe-kinyúló kezek a sötétből, mosóteknő,
halottas-ágy, halottas-ing, koporsó, kőművesbak-szobaajtó-ravatal, halottaskocsi, halottas-ló, a szegénynek is ezüstös fekete hintó, a kék
csönd-bőrön bugyogva véresen kifakadó fekély, kelés, levert lázadás, szétlőtt fölkelés, arany-kitüntetésekkel teli ruháskosár, Hitler:
szeméből, szájából, füléből, orrlikából hömpölygő emberégetés-füsttel, szemgolyóit összecsukott tenyereiben őrízve a vérző-szemgödrű
Káin, fekete tulipánokból font ágyon pipázva heverve: Sztálin, pupillájában darázs-szemű emberfejekből piramisok, emberkoponya-
piramisok űrmély ragyogása, mint gigászi galaxis-őshalmazok másodpercenkénti 600 kilométeres űr-rohanása, mint óceán-mélyben
hegyesedő piramisok, halálkúp-városok a sugárhalál nehéz tengervíz alatt, egymást-csókolva kilenc pikkelylevélvég-kobrafejjel
a szőrasztalka-arcú Ferenc József, s a faggyú-sírkő arcú Szálasi Ferenc, spanyolgallér, selyemhurok, bárd, pallos, guillotine,
fejsze, fojtó kéz, arzén, cián, villamos-szék, gázkamra, elgázosító teherautó, máglya, halál-injekció, emberszéttépő négy bivaly,
négy ökör, négy vastag ló, villamos körfűrész, szalagfűrész, embertörő-kerék, nyárs, tüzes vastrón, tüzes vaskorona, lófarok, hangyaboly, keresztfa,
vízzel telt márványkád, tőr, nyitott borotva, nyíl és nyílvessző, kivégző-puska, belűl-szöges hordó, kötélhurok, akasztófa a
zöld fű arany-parazsán heverve, a zöld fű vérző aranyércsomói fölé kiáltozva, és vipera, kobra, csörgőkígyó dagadt, pikkelyes
selyemsziszegés-fonadék halál-csokra, s a kőrücsök-szelvénymozaik vicsorgó haláltoll krokodíl, a kétméteres fehér szaruhártyakard-csőrű
krokodíl, a lomha varánuszgyík, a fürge kajmán, s aranyvermekben ember-széttépő oroszlánok, emberéhes folyékony gyűlölet-csíkozások:
tigrisek zöld hunyorgás-körlemez ásványizzás-szemekkel, s az árny aranyágain tollasan gubbasztva púpozódva hatalmas
emberevő sasok, mint réten esőrohadt-barna kúpsor: a szénaboglya, s emberevő világ-ravatal virágzó mindenség-rózsafal vörös vérfüggöny
füstölgő zuhanása, s ásó, kapa, gereblye, eke, gally-borona, vasborona, zöld sáskapotrohú vetőgép, cséplőgép, aratógép, traktor, gőzeke,
teherautó, helikopter, kétfödelű gázszóró repülőgép, revolver, géppuska, golyószóró, aknavető, vizierőmű, atom-erőmű,
halottaskocsi-nagy cserebogár: barna hosszanti pázsitos kitinléces-kitinvályús páncélszárny-hátán himnuszt játszó rezesbanda, Petőfi
Sándor szemfoga kék kristály-filléren a fű között, lándzsa, dárda, pika, dzsida, cárok nyitott aranyszájában megfagyott-hab
vérbuborék-templomok, a keresztről levett Krisztus ágyék-kendője ondónyálasan, húgyosan, fostosan, véresen egy törzsnyaki
arany-kéregbőrt vedlő vastag, bütykös ágon, Rákóczi Ferenc zöld selyemszamáron, jobbkezében csillagos félhold, balkezében
zöld zászló levelibéka-hátbőrből, teremtés-könyvek aranyroncsolással rezgő árnylevegőből, a Biblia, a Talmud, a Tibeti Halottaskönyv, a tibeti
tekercsek, szanszkrit éposz-szöveg, a Majomkirály Regénye, a Védák, a Semmi Költeménye, Aischülos, Sophokles, Empedokles,
az árnyszelet-fényhullámra zárva, mint a tenger óriás pinája: a rája, a lobogva lapos hússziget-hullámlevél, a vízszintesen
viszonyló emberarc-hasú bíborkék zászló, a víz Veronika-kendője vérlenyomat Krisztus-arccal, hatméteres kos: sárga
zsírpát-vesekőből, elefánthím: zöld spenótfodros, zöld saláta-fodros, sóskalevél-fodros, zöld csalánlevélcsipkedés epekőből,
sárga, eres fa-propelleres, gumiszál-motoros, celofán-tollkereszt, hurkapálca-rácsszerkezet repülőgépmodell, piros
zománcvödörben habzó zsíros sárga anyatej, oxigén-maszk, oxigénsátor, oxigén-palack, infuziós-állvány, piros, zöld, lila, kék
papírpénz a levegő aranyrügyeire szórva, mint izzadt spenótfőzelékcsöpp a levelibéka Bartók Béla égnek-tartott mutatóujján,
két szeme két kis domború aranyóra, Schönberg, Prokofjev, Milhaud, Stravinszki, Ravel, de Falla, Sosztakovics, Enescu, Hindemith,
Mahler, Franck, Bruckner, Debussy, Muszorgszki, Janacek, Dvorzsák, Britten, Alban Berg, Webern kiszúrt szemekkel egymás mellett árván ülnek
egy megfagyott szivárványból faragott százevezős gályán, pupillájukba arany-gombostű, ezüst-gombostű, kristályszög szúrva,
nevet egy álló jégoszlopba fagyott meztelen egyiptomi királylány, aki mint fekete alvadtvér-buggyanás kristálykardon lecsurogva,
piros fagomba-parázs: hónaljszőre, ágyékszőre, Chopin aranytollként rászőve a levegőre, törpe egyszarvú aranykéreg-hátán,
mint két fánkból-püffedt bálvány egymásnak háttal ülve Gargantua és Pantagruel, szivacs-aranyfényt zabálnak,
sliccük nyitva, pöcsük kilóg, arany-ívben történelmet pisálnak és húgyoznak, mint a sörtől részegek a papírlap-keskeny Kerub-árnyak,
és a vadfüves, kásás zöld mocsarakban, mint a zöldvörös pacal-ásvány békák rothadozó katonák ragyognak, körmük,
mint a levált hályogos szemlencse, lekapart halpikkely, hajszőrük, mint a hínárba-borzolt lehetetlen üresség, s a fény
varangyos, bíboros, mint a rühesség, s a zöld pálmafán piros majom vakaródzik, segge paradicsomfürtből lila vánkos-pajzs,
terveit halássza, tetveit csipegeti, tetveit szétharapja, s szájában Isten-aranyból műfogsor, eszi, kiköpi, mint csillagait az Isten.
S óriás kopasznyakú keselyű sétál föl s alá, szárnyait lebbentve lomhán, mint az űr jégszőr-tollazatát, s a halotti alkalomra
vár a pettyes hiéna, s a fejbúbtól seggig, farokvégig fehér bundasörényű taréjos sárga sakál, az ügető szőrtaréj-sarlós
római harci sisak, a zöldre-érett bronz-kupak harctalan ragadozás. S a csönd, mint sziszegő sás zölden hullámzó
penge-szigete a töprengés létöreg fénytest fája alatt. Ó, Bennem-gyökér Fa, Bennem-törzs Fa, Bennem-lomb Töprengés-fa!
Ó, Bennem és Belőlem-Tenyésző Fénytest Világtudat Töprengés-fa! Nézem: könnytelen ember-arcom világtörzsedre hajtva,
zöld lomb-ügyed arany-szitája mélyén, árny-rostája alján pezseg, forr, szárad, készűl, vár, mint a szomjúság, az éhség:
a megtörténő sejtelem, a halálgyűlölet-igen, az ember-titok rejtelem, a meghalni-is-türelem, halállal-győzelem élet-merészség.

 

 

 

Virágállat az óceán-fenéken*

 
Ahol a homály sző homályból homályt, s a homály homálya
sötét derengés-súlyát repedésekké nem osztja
 
s nem tolúl be a repedéseken magát arany-szelvényekkel gyűrve
 
világosabb héjmezők fény-kérge arany csápbajusszal, foszfor-ággal,
 
mint ízelt bogár, százlábú toll,
 
páncélkéreg gyűrű-abroncsból,
 
fénydongákból vaskesztyű-ujjakkal, hajlott szelvény-potroh nyikorgással,
 
zöld luciferin-tűz virradással, láng-ingét a réseken betűrve,
tűit, lemezeit, tüskéit átszűrve, átfosztva
 
az egynemüség homály-sejtjein, mint zöld bab-drót virága.
 
Ahol a homály, mint kő-belső: száraz lap-tömb rétegekben,
több-millió megatonna folyékony csönd magányból,
 
rideg, komor titán-egyszerűség, ondó-nyálból rengés-hiány szikla,
 
mint sziklahegy nehéz belsejében a némaság kő-deszkákból rétes,
 
mint könnycsepp nikkel-csillagokból,
 
űr-boltívek űrtér-fagyokból,
 
kristálytömb ül kristálytömbben, sűllyedt híg öreggel bomlik öregéhez,
 
moccanatlanúl tenyészik, mégis önmagából önmagát kinyitja,
önmagát nemzi, önmagát megszüli önmagából
 
a hermafrodita ősanyag, Isten ondója nem-Isten.
 
Ahol négymilliárd éves sár alúl, négymilliárd éves
puha ázott föld-pép, takonyszerű kocsonyás iszap,
 
híg és mégis kötött ázalék-föld, bolyhos pamut-massza a szilárdon,
 
mint végtelen eleven hideg seb, a Föld-Asszony hüvely-párta fészke,
 
cimpa, lebeny szivacs-mézgája,
 
fodrok, szirmok szülő-rózsája
 
s ég tizenegyezer méter magas könnynél sósabb anyag szenvedése,
 
könnynél nehezebb anyag fölötte, ráhomorúl a lágy alabástrom,
s ami fölűl ég-azonos kék-dörgés háborgás-lap:
 
lejjebb zöld, majd egyre inkább ónnal lilúl a feketéhez.
 
S alúlról fölfelé fekete, ólomszínű, vas-szín, ezüst,
higanyszínű, hipermangán-lila, fű-zöld, smaragd-zöld,
 
s kék zafír arany-rögökbe gyűrve, s fehér lobbanás-lomb üveg-foncsor,
 
kék szitákból szűrt ezüst pehelytoll, csorba csengő gálickő-serlegek
 
halmozott nehéz hánytorgása,
 
a fordított égbolt parázs-mása,
 
s föntről lefelé kék zománc-tábla, aztán bíbor, jáspis-hús kötegek
 
tág pala-mezőkben egymás-alatt, majd sík víztér ezüst-papírosból,
a hideg és a meleg elválasztó lapjára nőtt
 
s a mélybe üllepedő sötét: korom-szivacs, láng-salak füst.
 
Mint hanyattfekvő hullában a vér a test-lent részeibe
a sötét leszivárgott az óceán-test aljába.
 
Lila tömbökben a szerves bomlás, a fekete sűllyedés iránya
 
s fönt szivárvány-hidak a holttestben, szivárványból porcelán, köd, viasz,
 
s bent, a test-sötét sáfrány, barka,
 
a nyitott száj arany-folt tarka,
 
aranypettyes, mint a fürkészdarázs, mint arannyal-foltozott darázs-arc,
 
bíbor az embercsont rakománya, a tüdő, mint korall-szivacs-bánya,
s lent négymilliárd éves sár, virraszt vas-kocsonyája,
 
akár a kopasz öregség, mint kinek már nincs mit hinnie.
 
Mint roppant feketeszén-mezők és azon barnaszén-sávok
s azon kő-mezők, azon gyémánt-mezők, gyanta-rácsok
 
gyásszal, hamu-tartománnyal, tűzzel, méz-iszappal réteges a víz-test,
 
fölfelé a sötét vékonyabb már, lefelé a sötét vastag kőszén.
 
S a négymilliárd éves sár vak
 
virága piros virág-állat!
 
Mered, mereng, mint piros tulipán, az állat-virág a mocsár őszén,
 
fénytelen, mint gyász neutron-csillag, s ámúlta Piccard az élet-győztest,
hisz gömbje fény-fűrészével a Mariana-árok
 
négymilliárd-éves gránit-éjébe arany-kúpot vágott.
 
Mereng a bársonyhús mocsár-sivatagtér parázs-serlege,
függőleges piros mirigyparázs-feje kék száron,
 
állatvirág-törzse kék szivacsláz, fodros szivacs-üst állat-szirmai
 
cirmos, puha parázsmirigy-tollak, kis ember-tüdők a kehely-ajkak,
 
szárán nincs zöld levél, zöld pihe,
 
bozsgó enyvszál-kéve korsó-szive,
 
mint egy piros sötét mirigylámpa, amit csönd-foglalatba csavartak,
 
mint piros posztó-virág tüdőből, nárcisz: világ-alkonyból szabva ki:
lüktet, ég, liheg a négymilliárd-éves mocsáron,
 
s nincs ki fölgyújtsa, eloltsa, s azt se érti mért kell ennie.
 
Bizsereg az enyv-korsó kelyhében, az enyv-hajszál gömb-hárfa,
mint kis szűzlány-pina mirigy-vöröse éjbe tárúl,
 
kopasz, kopár szivacs-parazsának cikkelyei, mint lélegző csésze
 
oldal-ívei tüdő-anyagól, kifelé-görbűlt tapló-forgácsok.
 
Lámpa, ami ég mégis alszik,
 
alszik, mégis vörösen haragszik,
 
nincs értelme, szégyen-látomása, csak bíbora, az is mint az átok,
 
ő a titok Isten-vallomása, az éjszaka vércsepp-küldetése,
aki a homálynak önmagával virágot árúl,
 
s nem adja el magát az éjnek vak vörösét fénnyé ártva.
 
Arany-pénzzé, fény-aggyá, ami, mint nagy kupac arany-ikra!
Fekete víz-papírosba csomagolt tűzliliom,
 
ott a négymilliárd-éves enyves kék vas-szőr szőnyegen iszap-kürthab
 
tenyészik láthatatlanúl, dermed a szívverés-csönd piros türelem,
 
mint aki létét rejti éjbe
 
s vérbuggyanás-páfránylomb lénye
 
a harmat-feketén sötét csipke, bolyhos éj-koromban árny-szerelem,
 
nagy nikkel-hold-ollóval kivágott fekete itatóspapír-csillag.
Éj-testén fekete vizet szűr át, mint kék szivacson,
 
ő a várakozás a sötétben tüdő-ernyővé nyitva.
 
Ő a nem-látható piros rejtelem a vak mennyiségben,
ő a foszlás-hab vér-pillanata, vak mirigy-virága,
 
piros márványselyem-selyemmárvány könnyű rózsaszál a sárba dugva,
 
öntudatlan éhség-liliom, nyál-állatvirág napernyő-alakban,
 
ő a rejtőzés piros értelme,
 
virág-lényből piros állatkelme.
 
S fölötte tizenegyezer-méter magas víz-súly, anyag az anyagban,
 
szétterűlve, mállva, hullva, sűllyedt hideggel űr-éjjé domborúlva,
ő az ős-súlytól el-nem-nyomott lét láz-pusztasága
 
állat-tulipán, vörös parafa-állatvilág víz-éjben.
 
Virág-testű állat-rubintpillér a titán-súly testtömeg
anyag-terhét vér-virág fejeden, kő-szár törzseden
 
tartó könnyű győztes ellenerő, tömegvonzás ellen-akarata
 
rózsa-győzelem, szegfű-győzelem, győzelem-tulipán, győztes sors-hab,
 
karcsú könnyű állat: virág-lényű,
 
piros virág: sötétség-reményű,
 
erőd nagyobb, mint a 70 tonnás sárkánygyík ha az időre roskad,
 
nagyobb, mint az Isten űr-kisujja, azon függ a lét hab-bevonata:
a csillagtársulás egymilliárd fényév gyötrelem
 
hosszúság s 150 millió fényév széles fényhabból heg.
 
Vakon virágzol az irgalmatlan-nyomású gyanta-mélyben,
mézga-sötét alatti tinta-sötét vak magánya,
 
piros vagy, mégis fekete virág, bíbortest állati láng-fekete,
 
reményed csak óceán-pusztaság, amiben bimbós talp-gyökereid,
 
hozzád halál-vetkőzés se hull le:
 
lények rostja, váza, páncél-inge,
 
semmi volt hamuja, szőre, héja, héjbuborékos sisakja, amit
 
piros tölcsér-fejedbe szophatnál, ami téged halállal etetne!
Csak a víz fölötted, mint eláradt vak kőszén-bánya,
 
s feketén ragyog szénfal, szénrög, szén-üreg víz-feketében.
 
Fölötted tizenegyezer-méter homály súlya, sors-tömbje,
rajtad tizenegyezer méter homály víz-nyomása.
 
S úgy feszűlsz virág-függőlegesen, vékony kővonal merőlegesen,
 
s a kővonal-tetőn vízszintesen küllős kő-kerék pikkely-ragasztva.
 
Fejeden hordod az óceánt,
 
testedben ázod az óceánt!
 
S nem tudod, hogy a víz-gyémánt fölött őszre tél tolúl, s bomlik tavaszra,
 
s virágra nyár ég, nehéz arany-bőr és a nyár az ősszel viselősen.
Hogy nehéz szabadság jön mindíg nehéz elnyomásra,
 
hogy mit suhog, sustorog az űr valamennyi izzó gömbje.
 
S fölötted, fönt, hol arany-apály homály-súlyban hártya-horda:
mint fehér árnyék roppant test lobban gyűrten omolva:
 
az üveg-óriás kalamájó, a tíz-karú lábas-fejű állat,
 
az 50 tonna tömegű közöny, az üvegcsokor-üvegszív bánat,
 
aki, mint gigászi hajtetű,
 
titán só-korbács, só-ihletű
 
élő só-szív puha só-csokorral, s tejútfürt-fonatok az arc-lábak
 
s puhán mégis úgy habzik a vízben, mint lábosban a kifutó tejhab,
s nem hömpölyög rád gomolyogva a víz kristály-tolla,
 
az ötven-tonnás üveg-tollpehely, hogy virágod szagolja.
 
S ha mint barna pont, türkiz petty, piciny arany-folt a szemtestben,
szivárványhártya irizáló szövetébe szőve,
 
a gyöngyház-lemezke, gyöngyház-tűcske domborúság korong-koszorúba:
 
szörny-halak, kő-halak, lámpás-halak virág-léted felé lemerülnek
 
nem látod foszforfény-csókjukat,
 
a gyufaláng-lobbanás halat,
 
ha kőkürt-szájukban máglyatűzzel vizet csókolva feléd repülnek,
 
s mint a láng az égő gyufaszálat taréj-cibálással odébb húzza,
hajlott arany-hát kéreggel löki oldalt s előre:
 
arany-gyűrés szilánkjait a láng-halnak zord ős-selyemben.
 
Ha itt-ott körötted, lent, fölötted, oldalt messzire tágan
s a még-messzibb fekete márvány-mély üres-tömörében
 
foszfor-bánat, láng-rothadás, tűz-perc, fényből aranypatkó, kék parázs-rög,
 
mint sárga magnézium-lobbanás állványos fényképezőgép füstje,
 
vörös izzás-pont, piros fény-toll,
 
arany-fosztás seb-állapotból,
 
himbálódzva sűllyedező lila tűz-koszorú fénypettyből szőtt teste,
 
arany-fogsor tűzből kovácsolva, fény-vonalak, háromszögek, körök,
tűz-dobozok és ezüst-kalickák lengnek fehéren,
 
állnak, úsznak, foszlanak a vízmolekula-társulásban.
 
Ragyogásból karcsú üveghintók suhanva ellobognak,
zöld kristály-oltáriszentségtartók parázs-ostyával,
 
szőrös hosszú aranyecset-húzás meteorit-hullás arany-ívvel
 
kenik fényüket a sötét súlyba, bepettyezik a feketét lánggal,
 
fénykóccal, mint a gyerek sárga
 
filctollal a falat kúszálja
 
fényszitahálóból aranykesztyű, ezüst-sisak két aranytoll-csáppal,
 
tűz-rombuszból kék aranykoporsó, Rumcájsz-mellkas világító-szivvel:
leng, reng, dűlled, egymást metszi zöld sugárvonalával,
 
fölszáll, lesűllyed, hunyorog, rajzik, mint aranycsík-darazsak.
 
Nem látja, hisz vak virág, egyhelyben ácsorgó mennyiség-vak,
s az ős-csönd csak néha gyújt hal-gyertyát, hús-fényt, szörny-lángot,
 
föllobbanó kő-tű gyufaszálat, aranybajszú baktérium-lámpát,
 
petróleumlámpát pikkely-ágon, cigarettát hólyagüveg-kürtön
 
s ha a víz villanyát eloltja:
 
árny-levél az alvadás foltja,
 
s ha csillagra gyújt az óceán-éj: kő-tobozok lógnak csillag-fürtön,
 
s a víz, mint a fátyolvillám lobban, felhőgomoly lök ki arany-hártyát:
bogár fölnyílt kitin-háta szárny-elektromosságot
 
s megint csak fénytelenség, mint kékre festett háborús ablak.
 
S nem látja a víz-szikla könny-ága, az élő fosszilia,
a mélységbe sajtolt szivacs-csillag, posztó-kőszivacs:
 
ha egy szörny-toll arany-vonalat húz, tűz-páfrány bokor nő ki az éjből,
 
ha egy láng-csöpp billegve lesűllyed, mint őszi vér-levéltest a fáról,
 
s kis lángpikkely sárkánygyík mászik
 
a mocsáron, fény-nyál virágzik,
 
vagy ha fönt, a derengőbb titokban mint égitest zuhan a hiányból:
 
s tömeg-hempergése nem is csobban, s csak a faháncs villan tömegéből:
a bálna, mint redős alvadt vércsöpp nyúlt csurgás-habarcs,
 
s száj-szűrője fehér szitafüggöny, zsírban fátyol-trombita.
 
S harminc-méteres polip csorog, mint vér hajas koponyából,
óriás-gyöngyökből fűzött palást, kehely-fordított:
 
viasz-ágakból font könnyű serleg, mítosz-hajszőrből Isten-paróka,
 
s ki-be nyílik, mint egy óriás kéz, gyémánt-csipkefodra liheg, lüktet,
 
két szeme szűk selyem-sóbánya,
 
szörcsög hártyacső-szívpipája,
 
a víz zsibbadt óriás hát-púpja, pisáló nő: segge éjbe dülled,
 
keskeny malac-szemű ős-hústojás, karcsápjai: gyémánt-sátor rózsa,
mint köpésnyál csillogva folyik, olvad mint jégcsapok,
 
s föllövődik, mint tulipán, horgony-kévét kötve magából.
 
S nem látja az ősmocsár virága, a tűz-tulipán állat
ha fölötte víz-magasban, mint a sarlós téli hold
 
rája-száj görbe fehér vigyora, mint aranypajzs-potrohvégű póksegg
 
görbe aranygyűrés-lécvonala, két negatív aranykráter-szeme,
 
s a rája barna sátorponyva
 
vízben szétfeszűlve lobogva,
 
mint nagy ember-arcú papírsárkány, lobogása folyékony üteme
 
boldog cirkusz-sátornál szilárdabb, hold-viszonya űrnél vízszintesebb,
világít has-szeme, has-szája, mint a barna égbolt
 
fölszakadt bársony-lapályán átnövő űr-sarlós fény-bánat.
 
Aztán lágy hullám-lepénnyel lobogva, mint vízszintes zászló,
véres folyamba dobott forradalom-zászló lágyan
 
szétterűlve, fodrozódva, csúszva, hullámredő vászonlappal gyűrten,
 
mint alvadtvér-lángos lassan fölszáll, a szabadság-vizihulla-este,
 
füléig-festett-szájú bohóc,
 
füléig-festett szemű bohóc,
 
bohóc-arcú moha-lap hasával, mint gigászi halálfejes lepke,
 
lepke-zsindelyében arany-gyűrűk, pávaszemek púder-szőrbe szűrten,
s ellobog a négymilliárd-éves lét-tartományban,
 
mint a túlvilágba málló Isten-arc, itt embernek látszó.
 
Mint árnyéktalan földkéreg-lemez, sűrű sík felhő húsból
a bohóc-arcú lapos villanás, az arc-hasú rongy,
 
a rombusz-alakú kékbársony-domb, elektromos korong, csonttű-farkú
 
a villany-ütés állat-lobogó, Krisztus-arcú Veronika-kendő:
 
fölmállik a fénybe az éjből,
 
sárga hasán Jézus-arc vérből.
 
Léte helyén: állatok üvegből, mint ős-üveghegyben üvegerdő,
 
üveg-címerek és üveg-pajzsok, sok üvegszív, üvegcsokor-arcú:
mint jéghegyek: tintahal, szépia, mint üveges gond,
 
s lent a sáron üveglegyező-rák, szelvényes cső papírból.
 
Mintha lassú szél fújná, lökdösné, túrná celofán-nagyujjal:
bukdácsol, billeg, sodródik az üvegrák a sáron,
 
mint üveghártyából fújt fenyőág, üvegcső-bordaléces üvegtoll,
 
üvegszelvényekből ízelt tőr-tok páncélhéjból meredő rügyekkel,
 
bajszos, ollós, gyűrt celofán-kard
 
amit a szél horgonnyá csavart,
 
zsírpapír-gyűrűkből összerakott kihúzható papírpohár-testtel,
 
a szelvényes üvegpapír-horgon pálma-legyező üveg-lapokból,
s mint üvegpohárban két üvegszem: húsüveg-száron
 
két vörös kukoricacső, papír-horogra szúrt üveg-hal.
 
Mintha finom, száraz, hártyás, kürtté-csavart platánlevelet
taszigál a szél sziszegve, hold-ajkú üvegkígyó,
 
s a növényi selyempapír-zacskó zörögve, csörögve odébb-lódul,
 
s erezete, hártya-berakása harmonikás feszüléssel ráncos:
 
kaparász a rák a magányon,
 
a négymilliárd-éves sáron,
 
hullám-szelvényekkel üveg-görbén megy a lapos gyűrűtoll-magányos,
 
mint a celofán-olló vizet vagdos, szelvény tokja üvegpapír-kisujj,
 
matat, kapirgál, mint csibe, százlábú kéreg-súlyzó
s nem tudja, hogy mit lehet és azt sem tudja, hogy mit nem lehet.
 
Aztán semmi, itt-ott fénypetty, sárga, lila, kék tűz-gyökérzet,
reped, mint a gyökér-villám az árnytalan sötétben,
 
tűz-patkó feketére szögezve, fényből dörrenéstelen gyökér-csönd,
 
kristálykúpok fehér dermedésből, mint izzó templombelső-fénysüveg
 
s elszárad, fogy, kialszik, hamvad,
 
árnnyá csöppen, pelyhe véralvadt,
 
s mint a szikár száraz éjszakában létét-vesztő ősidő-fénytömeg
 
ha torlódó gőz-púpokkal csúszva felhő húz rá lázkúp-habból függönyt:
csak a sötét virradása dolog-híg sűrűségben,
 
s nincs más, mint az éj, s az éj mint levágott ló, teste kivérzett.
 
Csak az a kis piros virágállat, az az emlék-hiány test,
kőszivacs-szárú vértapló-csillag, nyálzó kő-csésze,
 
selyemhús-virágzás parafából, Föld-előkorból húsbársony-nárcisz,
 
tölcsér-csillag alvadtvér-palából, piros tulipán állat-szitából,
 
egylábú vagina: éj-nyálzó,
 
pikkelyes kocsonya-pénz zászló,
 
márvány-virág puha páfrány-csontból, enyv-kürt vörös tüdő-duzzadásból,
 
szétterülő nyálkahártya-szoknya, mirigydagadt fátyolhús virág-víz.
Mint vérrel-bemohásodott mű-szívbillentyű pénze:
 
a műanyag-szitarácsüst-ostya, a szívbe-épített test.
 
S a szív: az óceán, a négymilliárd-éves Isten-könnycsepp
s ez az állat-virág mohos vörös szívbillentyűje!
 
Nem Isten-egyidős nyálkő-szirma, vérbársonyszőr szivattyú-födele,
 
lágyan lüktetve pillázó csipke-ásványtányér billentyű-sapkája,
 
Isten-utáni, mint a világ
 
gyűjteménye szőtt szomorúság.
 
Mint egy nyílt seb virít nyállal, habbal, virúl, mint a sebek éjszakája,
 
önmagával gyászol a sötétben, önmagával ő a seb Istene,
pórusaiban a víz-éj milliárd kristály-tűje!
 
S nem tudja hogy van, s mi volna az Istennél Isten-idősebb?
 
Ő a tudat-hiány hiány, ő a megvalósúlt káprázat,
ő az üresség-test szivacs-csillag, parázs-enyvpina,
 
ő a magány szűrő-szerkezete, a mocsárföld liliomigéje,
 
ő a bánat-nélküli szűz bánat, ő a törhetetlenség-vérbársony,
 
az egyszerűség tudománya,
 
a bonyolúltság bizománya,
 
mint nagy vércsöpp ahogyan fölbuggyan, hogy a vízben szőreivel lásson,
 
s lét-csöndjével tapintsa lét-éjét, tapogassa: mért e súly az éje,
s csönd-merengés habjával kell kiszűrve kiszívnia
 
létével ami megmaradást ez a puha csöndkristály ad.
 
Állat-nárcisz, állat-tulipán, kőhab-szárú felhő-állat,
piros iszap-virág kék iszapon, iszapból láng-toll,
 
pedig mégis fénytelenség-bársony, piros iszap-sárból égő gyertya,
 
vörös lángod láthatatlan napból, gyertyalángod bekormozott húsnyelv,
 
hűség iszapból, szivacs lázból,
 
virágszál könyöradományból
 
van-e társad itt a kristály-gyászban, tudod e hogy a vízen túl, följebb
 
nemcsak szivemben győzött hitével a lángoló virágok hatalma,
s amit majd megőriz a Föld az ember-állapotból:
 
az emberiség-utáni virág lesz és fölötte csillag.
 
Sötétség virága sötét virág, piros állat-húsból hab,
éjszaka-virág, aki csak akkor vagy látható ha
 
az óceán-mély meggyújt egy halat, mint gyufaszálat sercegve gyorsan,
 
a csönd-doboz dörzspapír-csíkjához csiszolva a szálvég-foszforcsöppet
 
s a gyufafej szikrázva robban,
 
s csavart lángot szül csipke-foltban
 
folyékony aranylemez-fölcsorgást, s sziszeg, zsugorodik, törpűl, töpped,
 
s magát-folyva szén-kocsánnyá sorvad, de amíg ég a virág-fodorban
viasz-völgyet, viasz-kúpsort lát aranyfoszlás-bolyha,
 
s vérpázsit a mirigy-tető, szirom-hónalj árny-szánalmasabb.
 
Ha egy tömpe bajuszos kőlomb-hal, babérlevél-bokor hal,
tűs hústányér-levélfa-kaktuszhal, hal-hengerkaktusz,
 
függőleges szelvény-gömb kaktusz-hal melletted elúszva megvilágít:
 
világító baktériumokból zeller-csokor halántékpáncélján,
 
ég vegyi elektromossággal,
 
baktérium-fésű bajusszal,
 
nyitott szájüregében fény-fátyol: felhő-kagylóban legyező-villám,
 
mint páncélkesztyűben égő zászló, baktérium-gyűrűs fém-fugáit
nem látod, csak ő lát vas-kesztyűvel, mintha arra húsz
 
gyémánt-gyűrű lenne húzva, néz az ízelt vascső-ujjakkal.
 
Addig lát, ameddig néz, hisz akkor néz ha lát, a kő: szem-vak!
Szeme, mint nagy ezüst-tésztaszűrő, szitarács-tányér,
 
szivárványos fölfújt feszes léggömb, óriás epehólyag ló-májban,
 
vizelettől duzzadt nagy húgyhólyag, puha zsírkő-kerék zsirküllőkkel.
 
Szeme körűl csipkekoszorú:
 
tűzláncból font pikkely-domború.
 
S csak akkor lát ha a vegyi égés zöld fényt gyárt a baktérium-tűzzel,
 
s látja lényed, mint sebből a vérzést, vagy csak szirom-karéjt fény-parázsban,
s tovább-úszik vaskos lebegéssel, hisz önmagáért
 
száll a vegyi lampion, hogy a sorsok megmutatkozzanak.
 
Hogy lássa az ehetőt, nem téged, az ehetőt meglássa,
hogy lássa a megehetőt, s parázs-kútjába tömje,
 
rázuhanjon, mint kék parázs-serleg, lila tűz-kehelyként ráborúljon,
 
s fölhörpintse, fölszürcsölje, szívja, tű-fogsorral mélyre fűrészelje,
 
lengve, mint parázs-lélegharang,
 
zöld parázs-pénz szivarvég-korong,
 
bolyha szőrét a vízben szétfújva, mintha szivarozó majom lenne,
 
s úgy eszik, mint az elmebetegség, s nincs vígasza, csak a nyála folyjon.
Kő habzsol közönyt, közönyt őröl a közöny közönybe,
 
s csak éhsége van, nincs győzelem-tudata, hit-árulása.
 
Akárcsak neked: piros tulipán, űr-kék kőszivacs-száron
nyíló kis húsposztó-állatvirág, éj-láng víz-éjben,
 
mocsáron-tenyésző mocsár-csillag, virág-mocsár tüdő-szuszogásból,
 
akinek fény-érző csíkja sincsen, egy mozaik-ág fény-receptora,
 
látó-sejtje, látó-páfránya,
 
nincs egy látás-molekulája,
 
atomjaid csak vak sűrűségben, molekuláidnak csak alkonya,
 
vakság vagy a vakságban vakságból, homály vagy a homályban homályból,
élet-szomjúságod vak virágzás súly-mennyiségben,
 
tizenegyezer-méter magas víz-súly alatt hideg sáron.
 
S léted sáros földje, az óceán-árok, mint Isten-lábnyom,
ahová ő isten-súllyal lépett: ott az őskéreg
 
szétrepedt recsegve és dörögve, megnyílt dühöngve, égitest-jajjal,
 
szülőasszony-sikoltással szétnyílt, égitest-sikollyal szétgyűrődött
 
s azután könnyek, könnyek, könnyek
 
zuhogva folytak, dübörögtek,
 
amíg nehéz sötét folyékonnyal az ős-lépés seb megtelítődött,
 
mint asszony-méhszáj forró spermával, mint férfi-csók szőke asszonyhajjal!
Léted Isten-lábnyom árka piros-sár virág-féreg,
 
fekete mocsártér-üres, rothadt sár-szőr a tér-magányon.
 
Én itt ülök nagy telemnek mélyén ős-gyémántrög éj alatt,
szikrák, pihék, láng-pettyek, tűz-tüskék, vonal-dobozok,
 
aranytűkből sarlós hal-sündisznók cérnaszita-hálólepedőkön,
 
pontok, golyók között szitamozgás, aranylécek sziszegő kupacban,
 
kétlábon fut, leng, ágaskodik
 
a tejút: habból sárkány-ősgyík,
 
pikkely-púpok lüktetnek fehéren a fekete üreg-mozzanatban,
 
fénymoszat-kupolák szelvényesen nyílnak arany-héjszelet-ernyőkön,
s az egész fölöttem ráng, vibrál, szúr, selyemmel dohog,
 
s mégis ásvány és szerkezet, s hússal-remeg, mint a szívfalak.
 
Mintha kőszén-bánya mélyén ülnék, s a szénlapok, széncsúcsok,
szénrög-élek, szénlemezek, ráncok, széndeszka-sávok,
 
a szén-mozaik összetett szemek, a szénsejtből cellás rovar-látás
 
szemcséin, púpjain, szilárd selymén hideg öreg vízcsöppek szikráznak,
 
mint ezüstös hátú bogarak,
 
mint arany-varangyok, lófogak
 
s a vízcseppek húszezer fénypontból: szitakötőszem-ráccsal morzsáznak,
 
irizáló légyszemként szikrázik, űrt játszik a szénszilánk-fonatrács,
s a lemezes szén-mozaik barlang vize szívárog
 
fátylasan lakk-élen, táblán sírnak erek, fugák, pórusok.
 
Így éjszakám szén-sátra! Így éjszakám könnye, tele, éje!
Így terűl rám az éjszaka roppant mindenség-súllyal.
 
S kéken világító szitarács-hal ha fölöttem ég, lobban sürögve,
 
mintha az űr cigarettára gyújt föllobbanó piros gyufaszállal,
 
piros tollcsokor-forgás tűzből,
 
kristály-omlás szomorúfűzből:
 
azt gondolom: ami körülöttem némán sistereg, forr, böfög nyállal,
 
mint csecsemő tejhabot böfög, fúj szopás után nagy emlőre döntve
s én tartom a szűz mindenséget: föltartott kisujjal,
 
s fölöttem láng-csöppje, tömbje, gigász-szörnye, hús-televénye.
 
Ring fölöttem az űr szenvedélye, hömpölyög, lobog, zizeg
smaragd-völggyel, smaragdcsipke-háttal zuhog, dől, suhog,
 
mint zöld nádas barna buzogánnyal, barna bársonyszőr-gyertyákkal ütve,
 
s én a nádban, mint a rigó állok, arany-gyertyák rigó-énekemben.
 
Ráng a zöld suhogás-kalicka,
 
cső-rácsát szétlegyezve nyitja
 
s összeomolva címerpajzs-bojttal kúppá kúszik zölddel hegyezetten,
 
levelei, mint a fém csörögnek, s tállá szédűl a sün-állat tüske,
s rigó-szemem zöld hánytorgás parázs-tömbben imbolyog,
 
mint barna könnyselyem-csillag, őrzi atom-máglya hitemet.
 
Szivemben a csönd virágzik nyüzsgő méh-felhő csillag-ággal,
szivem ág-csöndje milliárd csillaggal bozsog, lüktet,
 
s a csillagok virágméh szív-arca arany-foltból, pigment-szőrből varrva,
 
mint páncélos lovagsisak-csuklya, dűlled, mint vérfoltos arany-mellvért,
 
a szív-csöndág méhraj szőr-gyertya,
 
vonagló vas, páncélbot, hártya
 
s a potrohot arany-sarlók metszik, aranypettyek a páncélszőr-mellényt,
 
aranygyűrűk bőrdob-szeletekre, aranyrugó héj-szarvra csavarva.
Szivem csönd-ágán az űr-lét sürgő gyermek-tekintet,
 
habzik szivem gyermek-ága születéssel, halandósággal.
 
Így éjszakám szénből és aranyból! Éjszakám éjszakája!
Öröksége gyémánt-súly haragból, szül semmi-fodra,
 
mint az asszony mikor vérben jajgat, homlokáig-húzott térddel, sír, nyög,
 
s szőrös hús-sarló test-repedése amiből a gyermek-arc kibuggyan.
 
Víz-éjed nem reped szét ág-könny,
 
hogy éj-sorsodnak jövőt szüljön!
 
Hisz éj-múltad, jövőd éj-jelened! Titok vagy a fekete titokban!
 
Piros mirigy-láng, tüdőtest-gyertya, mocsár-sivatag virága hús-köd.
Apró merev lény-gyászod a gyász-tömb gyász-súlyát fogja.
 
S ember-szivem a mindenséget fönntartó csönd piros ága.
 
Akárcsak te puha tüdő-virág, piros tulipán nyál-test,
sűrű nyálhabból szőtt kemény korsó, vas-szövet rózsa,
 
lágy tüdőlebenyből tölcsérgomba, lemez-esernyőgomba virágból,
 
fölűl a púp bársonymoha-pázsit, lemezcsillag-kerék alúl húsból:
 
függőleges húslemez-lapok
 
rózsakereke, mint cérnagomb:
 
vasgyűrűre fűzött cérna-küllők örvényforgása, lemez-papírból
 
szelvény-boltív kör-hónalja ível, kör-satírozás tű-pénz krétából,
só-kés kupola, cserebogár lemezcsáp-zászlója.
 
Bőrös parafagomb-szivacsfejed talp-nyakadra vízszintes.
 
Ó, te egyszerű-bonyolúlt, te bonyolúlt-egyszerű kis magas a mélységben!
Mint egylábon álló öreg gólya: vén sorssal merengsz,
 
mint gólya zöld tőzeg-láp szigeten, bámészkodva víz-cserép lapályon,
 
ami zölddel szőrös, kék mohával, békalencsével zöld gyűrés-gyíkbőr,
 
ott kelepel szűk gyerekkorral:
 
időt mutatva piros orral,
 
nagy csőre piros óramutató, a boldogság arany-számjegyekből
 
s a nyár óralapja arany-hőpénz, s piros óramutató a nyáron.
Mint Petőfi Arany Jánosnak: álmomban megjelensz
 
te tizenegyezer méter halál alján élő reményem!
 
Nincs irgalma virág-magányodnak csönd-szál állat-irgalom,
piros csönd-ostya lepke-könyv vékony kőpamut-nyélen,
 
te óceán-gyémánt Isten-súlyát lényeden tartó feszűltség szív-csöpp,
 
lángtalan láng a fekete lázban, piros láz-kút viasz-virrasztásban!
 
Az én irgalmam piros hajnal,
 
szivemre folyik szőke hajjal!
 
A mindenség kéri: magyarázzam, örvényében, mint madár zöld nádban:
 
csövek, levelek rács-felhőjében élek, csillagsuhogás-nádas lök.
Én tudlak, te nem tudsz engem: óceán-talp enyvében
 
virágzó Isten-erős kis állat. Önmagad-forradalom.

 

 

 

A megfagyott ló*

Oldalt feküdt, a rothadás-kagyló hólemezekkel foltozott fodrán,
a kagyló-tágulás legyező lemezvályú rühszoknya-öblén,
 
ahol a tószéli utca szétnyílt
 
s földrepedés-tál völgy-bordán
 
élet-szemét, halál-szemét font fényt,
 
s csőrös tyúk-koponya ásít,
s rozsdából levelek, növényvázak, fagyott szappanhab, deres drót, tyúktoll,
dérszőr-lőcsvas disznócsigolya, halott csigaház hóval töltve,
 
rothadt koszorúdrót rácsa éjfél-görbe
 
s havas fehér vulkán-kúpok cement tyúkszar-kupacokból.
A szemét-terülés halál-szoknya árokszakadék-csokra hó-söprű,
a föld-söprű zuhanás-alján, a szétterülés söprű-szélén,
 
a lét-szemét függöny-ganéjában,
 
a tó felé nyitott völgyű
 
mocsok-magömlés fagyott reményén,
 
hólap taréj-állományban,
hóból-kötött nehéz gally-boronán feküdt a ló jobb-oldalra dűlve,
kék-virág porcelánkancsó-fül, bőrt-vedlő piros zománcfazék,
 
szaloncukorpapír: rojt-alkonyata kék,
 
ezüstgallyas orrcimpája mellett égve, összegyűrve.
Feje: posztóval bevont zongora, mint Joseph Beuys posztó-zongorája,
nyitott szájában a nagy fogak billentyűzete dér-kerítés,
 
holt vénasszony szájában protézis,
 
csontlécek görbe subája,
 
cseppkő-lemez-sor palást-dülledés,
 
korall-szakáll lent is, fönt is.
Nyelve lila lepényhal, pióca, vályú-csatornás mirigypajzs háttal,
piros tulipán horpadt szirma, vályújában piros lécvonal:
 
a vörös pázsitszőrt kettéosztva dombbal,
 
mint hamuval lepett parázs tél-hajnali pék-lapáttal.
Szemét-kagylóban kinyúlt lábai csomózott eres, kék bársonyrudak,
kanca-nyílása kocsonyásra hűlt tűzliliom, mályvapettyes,
 
lábán arany-hegsziget pogácsák,
 
uszony-tő kén-kanyarulat
 
a hátsó-comb hónalj hal-pikkelyzet,
 
ürítő-púpja salak-fánk,
nyitott szeme zöld üvegből sírdomb, nyitott szeme üveg-buddha-pocak,
repülőgépről: folyam-delta, ahogy a tengerbe gyökérzik:
 
ezer kék, zöld, barna gubanccal nő, csúszik
 
az óceán mélyzöld húsba, s ágazva pehellyé lohad.
Tág fekete bársonybőr-gyűrődés orrlikgyűrűin ezüst szőrszálak,
s az alsó-ajak selyemputtony bőr-szószékén ezüst fűbokor,
 
mint ezüstből zsombék-sün, kákics-sün.
 
Téli űrből kráter-tál lakk
 
a pupilla: halál-ámulatból,
 
túl a rettegésen, eskün.
Fény-morzsával többé nem sistergő döglött televízió-képernyő,
dülledt domború ezüst-szita szivárványterpedt irizált sík,
 
mint morzsa-púp légyszem zöld parázzsal játszik,
 
szivárványt parázslik a zöld légyszem-mozaikesernyő.
Szempilláján, fülein, sörényén, farka szőrén dérből muszlin-fátyol,
a fölfújt, szőr-eres szőrgolyón muszlin-szemfödél harc-vas télből:
 
ló-arcán hó-álarc, télből hintett:
 
darázs pajzs-arcán virágpor,
 
zuzmara-köpenye szenvedésből,
 
jég-szita a ló-tekintet.
Fekszik, mint egy nagybőgő a hóban, kiszáradt folyómederben bárka,
mint a hellén túlvilág gigász tücske ég isten-szemétdombon,
 
feketén, fagyottan az elhasznált gondon,
 
az ember-szemete kagylón ez a lódög-asszonyhárfa.
Mellette zöld páncél-rohamsisak, lecsatolt öv, üres pisztolytáska,
mint vérkancsó kék alvadtvérből, bőr-kályhacső katonacsizma,
 
fölötte károgva varjú lobban,
 
s lócitrom-potyogtatása
 
az égnek: veréb hull a nem-kínra
 
s csipog a fagyott bársonyban.
Különben csak gyöngyház-szikla felhők, kék és fehér lassú téli csúszás,
kék hiány a csúszás-emléken, aztán újra márványból felhők.
 
Légy nem matat rajta, lencsés kék ásványcsöpp.
 
Kibújt a légy a világból, sors-üszke kitin-búcsúzás.
Különben csak háború, üres tél, könnyű ásványpapíros az égbolt,
a sejtelmen túli türelem, fényszalma-csönd kopasz merevség,
 
fény-szalmából boltív, kupola, kúp,
 
mint csillagkupola: széttolt
 
szelvény-héja közt szelvény-üresség
 
s az űr-csíkban fényhab-Tejút.
Bolond virágzik a téli fényben, nyerít a fény szilánk-mozaikkal,
dülöng a fekete borzasság több-dimenziós terpedéssel,
 
a kék pupillája arany-üvöltéssel
 
némán ég, mint lék-háló hal fagyott tátogás-csillámmal.
Fönt: a rühesség-szoknya övpántja: betonkaréj, csőre beton-vulva,
beton-kanál, mint papucs-csőrű gázló-ősmadár alsó csőre,
 
húgyszínű jégcsap-szakállal tüskés,
 
mint öreg ló alsó ajka,
 
mintha nagy sün lenne odanőve,
 
üvegputtony borostyánkés.
Ott folyik le a faluvég szennye, most fagyottan lóg a szappanoslé,
szennyhabból vastag szőlőfürtök szivárványszakáll-zuhanása,
 
halál-hulladékig csorog hab-izzása,
 
mintha a halál-vulva a szenny-márványt ívben vizelné.
Lent: a rühes kosz-borona kagyló szemét-szoknyán a fagyott ló ásít,
sárga vigyora sziklaléc-kút, cipősarokban faszög-patkók,
 
szőrös faggyúliliom bibéi,
 
moha-hurka koszorúit
 
fehérre szívja a lila fagy-csók,
 
dér-tűk szájbelső-pihéi.
Testében még nincsen semmi bomlás, fagy-márvány ő szive közepéig,
fagy-rétegekből ló-alakú domb, fagy-lemezekből gomb-szikla,
 
koporsós ravatal téltől föltaszítva,
 
kék zuzmógomba-zongora kinyújtózva a fehérig.
Testében még a fagy rétegzése: bíbor, lila, zöld, skarlát, kék, sárga
foltok, kévék, szövethasábok, bütykök, csomók, függönyök, ágak,
 
tömbök, súlyok, súlyzók, csalán-holdak,
 
s a szerkezet porcelán-fa:
 
egymásból még külön ki nem váltak,
 
még egymásba csavarodnak.
Benne még nem dolgozik ragyogva az őrjöngő gyönyörű enyészet!
A dühöngve forrni kész nedvek, test-elbontó baktériumok,
 
férgek, nyüvek, peték, lárvák, hús-kukacok,
 
anyag-fölrobbantó gázok még a húsban faggyal néznek.
Különben csak a befagyott vízlap, tójégben hal, nádtors, farönk, harcsa:
levél-alakú szitaszobor, barna héjgyűrűben jégszögek,
 
kereszt-gerincű jégpénz heg-bőre,
 
nádcsőben a jég habarcsa
 
pikkelycsillám tölcsérkúppal sziszeg
 
s a hínár: szemtest érszőre.
S a nádas vak rozsdabojt-sörénye száraz ménes, pehelykúp csótár-had
s a leveles nádszálak tömbje függőleges rács-szivacs-rozsda,
 
s a zöld harcsaszájból légbuborék-csóva,
 
kanyarog jéghúsba szőve, víz-tavasszal majd elrohad.
A jégben, a jégsík lap-mélységben a hal üveg-zománc mozaik-toll,
függőleges szétcsúszó háttal lóg a puha lét a szilárdban,
 
hátuszonya éllel áll a jégben,
 
mint piros, májfoltos lúdtoll,
 
szétnyílt hártya-ecset árulásban
 
toka-uszonyai kéken.
Bádog kaszakő-tartó fejében a szemek, mint a tyúk kék zúzája:
a redő-bélésű pogácsa kukoricamorzsával töltve,
 
fehér szája óvszer gyűrt gumigyűrűje,
 
szélben-hajlott tüske-zászló farka zöld hártya-hulláma.
S mint kék hosszú kúptető a ködben, a Chartres-i katedrális tetője:
ferdén csúszó hátpikkelyei belefulladnak a fehérbe,
 
elvesznek a sűrű fehérségben
 
súly-láthatatlanba nőve,
 
s ott a vége ahol nincs vége:
 
víznél-könnyebb jégzsír-éjben.
Kopoltyúi föntről: szétnyílt kagylók, vörös páfránybokrok a résekben,
páfránycsipke bársony-sóhaj közt jégtű, jégszőr, jégpapír-penge.
 
De majd ha megreped a jég hosszan pengve
 
a gyöngykása-rothadás sár dögbűzt szül tavasz-részegen.
Azonkívűl elkorhadt évgyűrűk a jég-mélyben, mint csiszolt kavics-lap,
fodros fekete fa-szivacsban fodorgyűrűk éle egymásban,
 
a tágabból a szűkebb felé fut
 
réteg-töltéssel a kör-cakk.
 
S hínár-fodrozás zöld levél-gyászban,
 
éje, mint mohos gémeskút.
Vastag selyem-suhintás a harcsa, s a jég-tömbben a varangy zöldfoltos
csíra-ágas kék mirigy-krumpli, a csíra-csáp sárga viasz-gally,
 
s róka fut a jégen, gyors szőrhullám-tavaly:
 
rózsarőt bundás-légy arccal, dér-hártyát csillaggal foltoz.
Szikra-fejszék súlyos zuhogása szikra-éllel gyémánt-gerendát nyes,
fagy-forgácsok, nyers aranytollak eresen, sziszegve szétmállnak,
 
arany-deszkát hasít a kék fejsze,
 
a szilánk-fény szálkásan nyers.
 
Fénnyé rohadnak a növény-árnyak,
 
pettyük, árnyuk hártyák fészke.
Kék homállyal hólyagzik a mélység, hónalj-öble tűzkéreg-bőrcsónak.
Az elmúlás tégelyeiben a tél faggyút, ásványt, ként kever,
 
az égen elhever egy roppant siheder:
 
felhő-homloka, lábai hegytől lapályig torlódnak.
Tank, ágyú, kerekes hengertölcsér-géppuska, bőr-ernyős könnyű hintó,
teherautó, kis homokfutó, cséza, bricska, batár, fiáker,
 
bőr-ágy konflis, fütty-láng lovas-horda,
 
a vas-özönlés vas-kagyló,
 
az ember-bugyogás tűz-öl kráter
 
már jövő-időbe hordva,
izzás-tömbjét áttolta a tájon, jövőbe-nyitva harc-legyezője.
Csak a fagyott ló maradt, öreg éhség-vigasz, vén futás-emlék:
 
zöld hömpölyegével „elvonúlt a hadnép,”
 
messze már a győzni-kezdő és a győztes legyőzője!
Csak a halott ló, a páncél-övvel tavat hurkoló folyó-jégszalag,
aminek zöld dagadt víz-őszén likacs-mellű kátrány fa-bárkák
 
lebegtek, mint Noé ős-bárkája,
 
víz-sírja harcsának, halnak.
 
S lángoltak a gyűrűs pikkely-hárfák,
 
s forrt a méh szitája, nyála.
Az a kis folyó maradt fagyottan! Hártyakérgét gyerek-korcsolyával
repedés-szita tállá törtem, lapos halcsontvázzá szálkáztam
 
s egyszer elmerűltem jég-repedt húsában
 
s tél-partján csillagig féltem: jégüveg búvár-ruhával.
Üvegharang voltam jégselyemből, redő-harang üveg-könny jégből,
üvegcella-mozaikokból zománc múmia-öltöny szobor,
 
ember-alakú szobor-zománc-tok,
 
vacogás-szobor ing-éjből,
 
aranykapcsokkal fűzött kristályból
 
halott-öltözet: tűz, s kapcsok.
Négyszögletes kristály-lapocskákból aranykapcsocskákkal testté horgolt
szivárványos embertest-doboz, mint páncélruha, arc, páncélsisak
 
s a fül-tokok gyöngyből csigaházak,
 
s a szemhéj kristálykéregből éjre csukott téli égbolt.
Mint Rotterdamban a fehér koldus álltam fagy-csillagból szőtt palástban:
csengés-tömeg csengő-tömeg csúcs, élő süvegcukor-felhőcske,
 
posztós drótrács-szerkezet süvegén
 
gyűrűs emelet-futásban
 
csengő-koszorúk hangtoboz-köre
 
s drót-harangláb csúcs-üvegén
is sárga bronzcsengőcsokor-három, mint harangvirág zöld növényszáron,
hátán vörös cintányér-kettős láb-pedállal rántott drótszálon,
 
mellén harmonika, nyakra-csatolt szíjon:
 
s valcer, csilingelés-süveg az egyszemélyes vásáron!
Én is, mint a rotterdami csengős: életet koldultam a tél-éjtől!
Varázs-süvegem csengő-gyűrűk jégkúp-emelet-koszorúja,
 
s csengett, csilingelt a jégcsap, jég-láng,
 
s rázkódtam jég-küldetéstől,
 
s létem: jég-rácsokból szénaboglya,
 
s vittek hazamenni hozzánk!
S úgy olvadtam el anyám ölében, mint keresztény nyelvén kerek ostya.
Varázs-sipkám varázs-csengői könnyé gyűltek anya-kötényben,
 
s gríz-köd petróleumlámpafényben
 
izzó sparhelt-gyűrűn ültem gőzölögve, száradozva.
Áll a roncs-kagyló rühszoknya-söprűn a kamasztest-legény emberi sors,
a katonaszökevény-fiú, a gyűlöletből-fölszabadúlt
 
favágó-fejszére támaszkodva.
 
A levegő kék papíros,
 
amit a fagy arany-bokorrá gyújt,
 
s csipkéje foszlik ropogva.
S feje fölé emeli a fejszét, suhintva a ló farába vágja,
s csapkod, vág, ver, nem öl, csak suhint, hisz nem ölheti a halottat
 
s a fölhasadt lóbőr alatt lila hold-fagy
 
s röpűlnek a hús-szilánkok, mint timsó lila szilánkja.
Mint mikor favágó volt gyerekként, s öreg tölgyfa tövét szilánkozta,
sárga ékháromszög karéjban havas üresség-holdat vágott
 
napszámban az uraság-erdőben,
 
s az ég, mint nagy fehér rosta
 
hórácsból hó-billegést szitázott
 
az elmúlt jelenidőben.
S kis parazsa volt a tűzrakásnak, sercegő, bizsergő aranybucka:
vakondtúrás pezsgő aranyból, szénacsomó tűzlohadásból,
 
bozsgó hangyakupac izzás-rohadásból
 
s hiány-rácsban lent a falu, rejti grafit-szálka puszta.
A lócombot véstem le a lóról, a ló-félsegget a ló-egészről!
A forgócsont, mint fehér szikla fenékig-fagyott vérfolyóból
 
márványbütyök-golyóként bomlott ki
 
kálcit-fogsor hólyag-mélyből:
 
fehér gomba-oszlop bányasóból,
 
mintha avar-gomba nő ki.
A sárga zsírfodros, zsírszivacsos lila lóhús aranyindás kristály.
Vad fejszeütés forgácsozza, egyenletes éhség-düh szabályú.
 
Sárga pata-talpban mély omega-vályú
 
a deres patkóhely-árok, s a ló-pillantás fagyott háj.
Az egyetlen vágy: a megmaradni, a haldoklás-fátyol részeg éhség,
az agónia-angyalsúlyú könnyű köd-hamar szomjúság-est,
 
amikor ős-angyal ül a mellen,
 
semmi-súlya súly-összesség
 
világegyetem-anyag együttes,
 
s pikkelyes a szárnyas szellem,
mint hal, kígyó, kajmán, gyík, varánusz, léte súlya világmindenség-súly,
szárnya toll-kupola a fényen, vak lihegés szárny-barlangjában
 
s a fény repedése, mint dörgés villámban:
 
halál-küzdés gyűlölt velem a halálon innen és túl.
Könnyű voltam, mint egy bárányfelhő, bárányfelhő szűk kamaszruhában,
lábam szelvényes sáska-potroh, térdig tekercselve vászonnal
 
s faltól falig támolyogtam éhes
 
könnyűséggel a tél-vázban
 
hegyes, keskeny hártyaszobor-sorssal:
 
üres sáskabőr, drótléces.
Szemem, mint a sáska-szem arcomban: halikrákból dülledt görbe pajzsok,
nedveimben homály-hódolat az atom-hunyorgás tér-fénye
 
s száraz éhség-por a kéreg-szobor éje.
 
A háborúcsönd-szegénység: sújt a hullamészárlás-ok.
Ó, a gyomorban a görbe kardok! A belekben a pörgettyű-fúrók:
gomba-fejű szöglet-darálók, rugó-tölcsért gyűrűzve ásó
 
hal-alakú csavarmenet-kések!
 
Szar-hiány forgács-szalagok,
 
ürességből szilánktömb kristály-só,
 
sajgás-pikkely gyík-lesések.
Levegő-sün vastagbél-fodorban, forgó zománc-kaszák a mellkasban,
nagy ács-szögek szanaszét-kazla, mint jégeső után rét-boglya,
 
s a szív-üregekben kristály-polip fűzfa,
 
s óriás gerenda toll-szög ütve a tarkó-likacsban.
S hátamtól a térdig cikkanó vas-kanyar ívű nagy fejsze-forgással
vagdostam a megfagyott lovat, mint József Attila a tőkét!
 
S röpültek a hús-timsó szilánkok
 
s hulltak bogár-csattanással.
 
Dolgoztam, mint egy könnyű erőgép,
 
s a hús-forgácsok fagy-lángok.
Csattogtam, mint egy boldog szövőgép, a levegőt szőtte gép-buzgalmam.
A suhintás ezüst ágai kék és fehér fonalat szőttek,
 
tömött szitarácsú szűz kelmét böfögtek.
 
A tőkéből magunk részét vágta jogos forradalmam.
Magunk jogos részét a halálból, a fölhalmozott vagyon-erőből!
Falu-széli proletár-kamasz: sürögtem vad vagyon-osztásban.
 
A megfagyott lovat éhség-fejszém
 
nyeste: követ vágott kőből,
 
mint csákánnyal követ kőbányában
 
s kőszilánkkal kagylós a fém.
Addig vágtam, ütöttem, csapkodtam: míg a lócomb leszakadt a lóról,
mint pettyes szöcske-comb szöcskéről, s helyén űr-kehely szilánk-üveg
 
hipermangánkristály-jégverem tűz-üreg,
 
s lágy részek fagy-tekervénye kékül a fagyott savóból.
S timsó-fodron zöld döglégy, burjánzó ajak-herpesz az ürítő-nulla,
s a kék farokszőr a szeméten: drót-ecset üstökös űr-hóban.
 
S a lópatás, lólábas fagy-lócomb
 
vállamon, mint Jézus-hulla,
 
én Isten-halállal tántorogtam,
 
megváltó-súlya halál-domb.
S mentem hazafelé az élettel, vállamon fejsze nő dér-lóhúsba.
Talán Sátán nőtt a hátamra, patás lába hóba húz vályút.
 
Ó, milyen rövid volt, milyen hosszú az út
 
a tél-fölszabadulásból a tél-szocializmusba!

 

 

 

Hatvan*

Még dacos, még büszke,
még gőgös, még boldog,
még hisz, még szeret,
még világ-éhség, amikor fölébred,
amit lát: világ-szomjúság,
még ujjaiban a vers irgalom-prése,
az igen, a mégse, a lombhullás-mégis,
pupillájában a mindenség tizennégymilliárd éves szívverése,
égitest-korhadás ásványparázs-üszke,
még nem ül gyász-folyóban,
mint állat a hóban,
állat az ólban,
rovargép-űrhajóban, ami fénysemmi űrtömb szivébe visz,
abban hisz, amit kitalálhat,
még fáj, ahogy csak az ember fájhat,
még nem hasította szálkás, sárga szenvedés-halommá a bánat,
hisz volt a bánatra okkal oka,
szögletes, szögecses páncél-kín, mint légy-pofa,
s ha szive fáj, mintha gyémánt szül időt,
térdepelve szétrepedt szülőasszony előtt,
s a húsa fáj s a húsban meszes csontjai:
a csonttűk, csontcsőrök csigolya-szögek,
még akarja szivét emberiséggé osztani,
magát, mint halat, s kenyeret,
még szeretői a tárgyak, a lények, az állapotok, a dolgok,
a jelenségek,
még homlokára nyomja ujját a történelmi érdek:
leveles viasz-párapecsétet
csókolva töprengés-ráncaira,
még szélselyem piros zászló, csillagcsatak-lobogó
akar lenni érted,
ha hiszed, ha nem hiszed,
ha érted, ha nem érted,
gyűlölet-bányában derengő, vízzel-eláradt könnyű ifjúság,
ő a titok-utak titok-keresője
titkok titka titok-kastélyház szobáit kinyitó remény-titok,
buja
szív-súlya
mint a tűzözön-látomásban kétlábon vánszorgó gigászi ősállatok:
Föld-szívig sűllyedve, ágaskodva kristály-űrbe nőve,
velük az elhibázott, kisérleti természet zokog
s buta balgaságuk csontváz-fölszabadúlva,
az elmúlásban kinyúlva
a titok-váz titok-temetője,
még úgy néz a halandóság boldog élet-rácsaira,
mint ujjongó ember-kerítésre a gyors-futó
versenyfutó,
ahogy suhan,
s az ember-rács üvöltésnek egymillió pontszeme van,
szemcsés pázsit-golyó harmat,
mint egy vízszintes láng-hosszú lánc-rovarnak,
egymillió emberszemgolyó higany-híd éhségvonala van
a halálból-szőtt győzzön-izgalomnak,
az ember-szívverés őrjöngő ricsaj-partnak,
mert nekik a csillagfényfutás kevés,
a fényrohanás,
s dörrennek, mint a jég-rianás,
lényükben a semmi pirosan dereng,
s gúny-füttyük villám-cikcakkal hosszan elnyúlva zeng,
mint befagyott vastag tavon az üresség-gyökér végtelen jégrepedés,
még teremt, még temet,
még csókol, még ölel,
még sírni tud, ha rézfúvósok apa-keringővel lángolnak,
még az emberiségre kinyitott ember-ablak,
nincs a jövőre kése,
csak versvígasz-remegése,
ő a nem-gyűlölet,
aki az ütésre virággal felel,
szivében a fölfalt valóság gomolyog a nedves vérré-átalakulásban,
mint a növény az emlős-állatok emésztő előgyomrában,
szivében iszonyú fekete mindenség-terek
csóvái, pontjai, köb-dimenziói árván fehéren fénylenek.
Benne a szenvedély anyag-gyűjteménye
a habzó öröklét mámor-szenvedélye.
Szellemláz fény-zenéje.
Most zöld május-eső zuhog ferdén, világ-dőlten,
üveg-gerendákban, üveg-lepedőkben,
szilánkcsokor-gömbbé robban szét a zöldben,
zöld szilánk-púpokon, szilánk-zöld ernyőkön,
s rengve, mozdulatlan csúszik le a sárga
bodzavirág csipkehabszilánk-szigetekké szakadt fátyla
virág-vízesésként a kő-útig folyva,
zöld szirt-zománckőről növény-muszlinnal zuhogva,
mintha zöld lónyakról fehér sörény csurogna,
mint lóhátról a hab, lószájból a tajték.
Mint havas földrészek, világ-lemezek zöld tengereken,
szilánkos jéghegy-kúpmezők óceánhús zöld görbületen.
Ó, hát mondjátok, hogy ne várja az estét
ez az esőt-néző ember-kötelesség,
ami úgyis eljön, a teljes tüzesség,
s ráborúl, mint anyja, a parázshús éjtest,
mint ős-gyémánt polip köréje gomolyog,
s csönddé szívja, mint a harangszót a holttest.
Aztán csak a nincs-ő puszta éje,
űrterek tág feketéje,
Isten-üres testek anyagfénye
s az Isten-viselős csillagszövedék vibrál, bizsereg, szikrázik, ragyog.

 

 

 

Ez: történelmem*

Tegnap még ötven,
most meg már hatvan!
Időt kötöttem
ember-alakban.
Sokat temettem,
sokat arattam.
Tegnap még ötven,
most meg már hatvan.
Sokat vetettem,
sokat arattam.
Tegnap még ötven,
most meg már hatvan.
Nemrég még negyven,
nemrég még harminc.
Halálból ettem,
s most kétszer harminc.
Tegnap a húszból
nőtt hártyaszárnyam:
üveg a húsból
lőve szilárdan.
Fény, ami húsz volt:
fényroncs-rühesség,
mint üres húsbolt:
tőke-büdösség.
Kampó-árny, csontszag,
porcelántálak,
kirakat-ablak,
villanyfény-ágak.
Tegnap még gyermek,
konyha-tél foglya,
részeg, láng-görnyedt
apját csókolja.
Drót-keze pettyes,
lószunyog-lázzal
hátamon verdes,
szőrgejzír csáppal.
Drótszita-szobor
szürke kalapban,
konyhakőre forr
ül, sír vérhabban.
Szitadrót-szobor,
meztelen mélység.
Sok volt a mámor,
gazdag az éhség.
Tegnap koporsó,
holnap koporsó,
még nem utolsó,
amíg utolsó.
Borzas, szétvadúlt
tékozló ország.
Csillag, ami gyúlt:
hús-szén, csont-morzsák.
Élő húst esznek,
mint a gyík teszi.
Sír, akit esznek,
sír, aki eszi.
Elme-háborúlt
vak ember-evőt
néznek téboly-múlt
Dózsa-gyűlölők.
S szörnygyász szív-ütem:
tűzözön után,
páfrány-erdőben
gyermekdal-magány.
S emberbűn-hiány
a lét-üledék
vánszorgó talány
ember-hagyaték.
Nem fény-Jézus-árny:
vágybuta, mohás
embergyíksárkány
gigász-totyogás.
Nincs megváltás, nincs,
bűn, üdvözülés,
Istenen kilincs,
nász-közösülés.
Nőtt a szivemben,
sírt a tudatban.
Tegnap még ötven,
most meg már hatvan.
Emberiség-gyász
ember-hitemben.
Most hatvan vigyáz.
Űr-köd az ötven.
Tegnap még ötven,
most meg már hatvan.
Embert nem öltem,
asszonyt sirattam.
S szememen ólom,
fény-súlyom mérni,
kitömött sólyom:
Ferenczy Béni.
S szivembe zuhan
fénysors-irányon,
űr-arany zuhany:
Tamási Áron.
S Illyés Gyula itt
nyújtja nagy kezét:
szívveréseit,
ember-édenét.
S az eljövőből:
bazalt-oszlopos
ős-idő kőből,
néz Kassák Lajos.
S Hatvany Lajos:
arany-pelikán.
Szív-méhe hordoz,
csőr-zsákja: hazám.
S Nagy Lajos zokog
hatvan-vállamon:
sziklásan csorog,
őskín-lénye nyom.
S Illés Endre, mint
húsvéti gyertya!
Arannyá old kínt
ostya-szív lángja.
Ők mind előttem!
Várnak viaszban.
Tegnap még ötven,
most meg már hatvan.
Ők mind már csontok,
sors-vázak törten,
Már láz hatvan fok
a tegnap ötven,
Most meg már hatvan,
tegnap még ötven,
Most már tíz hat van
kozmosz-tüzemben,
Lesz-e hatvanegy,
lesz-e majd hetven?
Hagyd költő! Eredj
sors-türelmetlen!
Űlj asztalodhoz!
Az az ünneped!
Az a jó, a rossz!
Csak az a: lehet!
Ez: történelmed!
S majd eljön az is,
hogy kihűlt tested
a földbe levisz.

 

 

 

A tegnapból kivont tavasz*

A körtefa-tavasz
előbb virág-állapot volt,
fehér szirom-örvény bizsergés-kúp,
kék levegő-tevén méz-beszéd selyempúp,
méhecske-aranymormogás,
hártyás arany-malmok májfoltos hálórács-süvege,
szelvény-páncélból ízesült viasz,
aztán gyümölcs-állapot lett,
barna növényszőr-koronás hosszúszárú zöld gumótojás:
körte-kezdet,
s a zöld tojás-gyertyák kobra-csecsemőként fölmerednek
a kék fényvályú-szegélyű levél-mozaik domb pusmogás
gubanc-szünetében
gömbszövet-keményen,
tegnap még viasz-párás békabőre volt
a zöld petróleumlámpa körte-kezdetnek,
a gyümölcs-magzat hólyagfelületnek,
békabőrrel feszűlt test-növekedésük belső sárga növény-üvege.
Tegnap is forró, sistergő gyöngyöt ittam szerelmes boldog pázsiton
és tegnap is úgy fájt az ember-türelem,
mint a rideg, szikár űrterek lángcsöppje: égitestek,
a kaszák, sarlók, fejszék, kardok, tőrök, kés-keresztek
aranyhálózat-mennyiség titokba-iramodása,
a fény a messzi mégis titok-súlya gyászba,
a sárga igen a fekete másba,
tegnap még csontom mésztelen virágzás,
s halál-hódolatom, mint az állati párzás
oly gyönyörű,
oly egyszerű,
s most a gyűlölet száraz tövislomb bozót-ágait tördelem,
mert tövisbozontja nőtt meztelen életemre,
száraz drótváz-kupolája csillagnedv-énekemre
s úgy állok sejtes dróttemplom-süvegében,
hogy csontomig szúr a befelé örvénylő növény-tű,
a száraz növénycsőr csontvázmadár-szégyen,
a szilánk-madarak hemzsegő tolongás-vigalma,
de testembe fénybő gyülemlés az emberi párzás,
s nász-ánizs szagú gyapjú-szigetén őriz a lüktető szerelem,
tegnap még a bűnt heréltem,
mint juhász a fekete kost, combjai közt, hanyatt a mellén tartva,
véres késsel,
bírkózva a kos-lüktetéssel,
kinyomva, mint egy szemgolyót
gyapjú-tokjából véres kézzel a nemzés-diót
s nem fájt a kan-bégetésben,
gyapju-bozont rugdalkozásban a vonaglás szőr-sírkő arca:
mint aki mítosz-királyt, szörnyet, sárkányhímet, sátánt herél,
s ma már azt mondják: mindnyájan bűnösök vagyunk,
mind bűnös, aki él!,
s a bűn nem bűnünk, hiszen jogunk,
mint a szeráfok szakálla, kerubok bajsza,
tegnap még álmaim szivárvány-mozaik kövezetén
nem omlott zsírosan aranyselyemmel füstölve lilán a vér,
mint vágóhídon az átvágott-nyakú barmok vére
a mészárlás cement-lap kövezetére,
a barmok vastag vérfeketéje,
akiknek szemén vászon-álarc, fején vászon-csuklya süveg-fehér
s hörgésük vászon arc-vödörben sótajték-fenyőlevél,
s döngve elzuhanva nyálzanak, ránganak, finganak,
mint akit visznek, hogy akasztanak,
tegnap még részem volt a föltámadásból,
a fénytömb sugár-zúdulásból,
s nemcsak azt hihettem
amit ettem,
ittam,
de tudtam
hogy a föltámadás a szivemben itt-van
s önmagamnak lettem tág fénymező párás láng-tömeg boldog túlvilága:
aminek fény a csönd-virága,
csönd a fény-virága,
s állatai a szárnyas, szerelmes, foltos, pettyes, patás, karmos csillaghús-állományok,
a tollas, pikkelyes,
csőrbüdös, csőrhegyes,
zománc-ceruza-egyenes
némaság-derengő hiány-tartományok
s most sav-éles, lúg-parázs büdös szivacs-poharat
hörböltet velem,
hulla-légy szagú, döglégy szőrös parázspikkely-antennaernyő szeme illatú,
húsevő virág pettyes dögkancsója, tüskés enyvpénz fedője szagú élő parafa-poharat
a tegnapból kivont tavasz,
zöld légyszáj-szagú szivacs-poharat,
vörös parázs-ikra légyszem-szagú parafa-poharat,
s a pohárban zöldfekete epe, sárga ecet összekeverve csillogás-gyüredék hajlatú,
mint a büdös békalencse-poshadás, békanyál-enyvdagadás vizesárok,
a tó ezüstgyűrűje szőrösen, döglés-vízszilánk csillámmal zölden,
a sors halál-erózióban:
az ezüstbe gyúrt zöld növényenyv-hullapép patakfolyóban,
s a zöld ezüstlábon a békák, mint arany-szűzhártyaluk-pislogású tyúkszemek.
Mintha zöld légyszájból innék, zöld parafa-selyempumpa légyszájból hullavért,
zöld hólyagos, vese-lencsés szivacs-szivattyú légyszáj zománc-vigyor vályuból
ömlene csurogva a számba a büdös jégmárvány-pokol,
s innám a légybögyből felböfögött emésztett másik szenvedélyt,
a halálból lett halálképző nedv-anyagot,
ahogy halott kering az eljövendő halottban,
halott-szerkezet élő állapot a halandó élő állapotban,
élőben az élő,
a már csak elemeivel, anyagrészeivel remélő
halott a halottban, jövő-halottban a most-halott.
Most szilánkos óriás szél-sziklákat görget az üveg-üresség
eső-vigasz
tegnapból kivont tavasz
a hömpölygő, hánytorgó sűrű-sorsú fákra,
s a lomb földig hajlik és remeg
s széttörik millió nedves, csillogó, zöld hegyes bőrszilánkra
s üvegszirtek átlátszó örvény-kévéje a hűvösség
és ámulat a földön és a földben
és könny-hűvös a földön és könny-hűvös a földben
s ember-szivemben,
ahogy az öröm-gyűlölet kialszik az ember-öregben:
a szél halála után a lomb-szétfeszülés, lomb üressé-mállás, lomb-szétfeszülés
ezer-sejtű egy kúppá zölden összeáll megint:
zöld kupolává reszketve összenő a széttört cserepes fényvágy-gyülekezés,
akárcsak odakint,
s ember-szivemben
nagy, lomha, nehéz, lapos, sík higanybozonttal a nádasban, a zöld függőlegesben
szilánk-tükör mozaik-szitakötőszemként domborúan terpedve szétdülledő,
lassú csúszással jövőbe-erjedő
holdpárás sárga irgalom-anyag ezüst-folyó van.

 

 

 

Káprázat, élet-ígéret*

Káprázat-parázsból űr-zománcvödörrel
olvadt aranykévét zúdít rám a reggel,
 
mint anyám a kútvizet suhintva,
 
s rámzuhant a párás ezüst-hinta,
a gőzölgő ezüst-híd víz-szilánk tőrrel,
hasáb-kardokra tört üvegdörgés-szőrrel,
 
s ámúlta a kamaszfiút
 
a zöld kocsikerekes kút.
S álltam meztelenűl a hó-olvadásban:
téllel-üvegezett párás üvegházban,
 
hócsipke-kúp esernyők, dér-pálmák
 
árny-bőrüket szivemre alázták
s veréb, cinke ugrált a gally-kúsza fában,
hunyorogva: drótsejt-üvegkalickában,
 
nézett ide-oda kéken
 
a fehéren feketében.
Mintha homorúan függő, szelvény-görbe
csillámlap-üveghíd darabokra törne:
 
mint léc-hártya üres darázspotroh
 
szelvény-csöve s azon a lég-pontok,
héjbőr-szelvényezett kardhüvely zörögve,
légzsák-kéregsarló hullna szűk szirt-völgybe:
 
széttört lemezekké folyva
 
tarkóm csattogás-vízbokra.
Így állok én itt most téli reggelemben.
Arannyal leöntött ember-türelemben.
 
Mint nap-égett hámló bőr: a hajnal
 
foszlik rólam hártyahám-cafattal,
arcomon az arany hártyahólyag-fürtben,
vállaimon vérbojt medúza-űr lebben.
 
Odakint a tél zöld-árva
 
borzolt sötét kúszasága.
Akit temetni kell, hogy temessem majd el?
Legyek koporsója nyitott fiú-öllel?
 
Lemerüljek guggolva a földbe
 
úgy vegyem a szülő-asszonyt ölbe?
S rámolvad majd hajjal, habbal, kukac-földdel,
rám-omlik, mint kőre bokor pikkely-zölddel?
 
S csontváz csontvázat szül lassan
 
földmély oszlás-virradatban.
Aki neki örök életet igértem:
igéret-szegővé bűntetlenűl értem!
 
Mondtam: hogy dögöljön az Árny Árnya
 
kristály-fejszét ütök a Halálba,
körűl-folyja élet kristály-megőrzésem,
s nem csorog be az Árny repedésen, résen,
 
őrzöm: lepkét ősborostyán
 
s bent él a zsindelyporos láng.
Tömör fénykristályból katedrális-templom
őrzi testét kristály-növés fiú-sorsom,
 
s ott él, közel, a Tudat Szivéhez,
 
mint üvegkosárban örökmécses,
amely mint piros szív három aranyláncon
függött a homálycsönd-mellkasban húr-pánton
 
s csúcspánt belső süveg-sapka
 
térmozaik fényből rakva.
Gyermekkorom hó-Hold télköd-hajnalának
didergése felnőtt szivemben a bánat.
 
Hó volt, nagyharang-szó, fehér horda
 
nyihogással szememet tiporta,
jéggel-taposta meg bíbor retinámat,
látásomban fájt a jégpata-útálat.
 
S a falu-űr lószem-holdja,
 
mint nagy sárga rácsos ostya.
Én meg ott vacogtam a kristály-kúp térben,
az alig-hitt Isten összetett szemében,
 
piros légyszem lila idegdúcán
 
s köröttem könnyű prizma-szivárvány,
kristály-látáskúpok pont-gömb összegében,
mint egy jéggel töltött nagy üvegedényben.
 
S holdfény-folyondár a gipsz-hús-
 
testű függő Jézus Krisztus.
Űr-parázs reggelem: állok aranyodban,
kék hüvösség foszló forgács-foncsorodban.
 
Zománc-vödröd aranyat zuhint rám
 
s kékkel önt el az öröklét-hullám.
Ha ugyan az örök a nekünk-magasban
s nem az anyag mélye erő-sugarasban!
 
Gubancok a fény-teret tág
 
fehér mozaikra osztják.
Nézd űr megszülettem, nőttem, szaporodtam,
gyalúlt szegénység, gyász, majd fölszabadúltam,
 
emberré nőtt bennem az akarat,
 
vasrácson át néztem szelíd vadat,
ahogy föl-le járkál, vizel, ásít nyúltan,
aranycsíkkal folyik hörögve kigyúltan:
 
még csak izmában ütése,
 
most evése, ürítése.
Ember, kő, rács, állat, csillag-rés éj-részlet:
versem virágzása a világ-tenyészet.
 
Szép lesz majd a jázminbokor-pezsgés:
 
mint újszülött borjú foltosan néz,
bárányfelhő-tőgyet orral döfve lépked,
látja, mégsem érti anyját, s az egészet.
 
Jaj, csak én tudom mivé lett
 
káprázat, élet-ígéret!

 

 

 

Viperák a kertben*

 
Az a bőség-kopár kis kert
 
a gyermekkor-űrtér láng-éje sivárban
 
magányom boldog vadona, vadon-szivem zöld homálya:
 
nehéz sárga agyag-zászló, kőre-alvadt agyag-abrosz,
lapuleveles pincehát farka, agyagtollakból legyező-vályú.
Oldalára kerekeskút varrva, szekérkerék-küllő körszabályú,
 
ecetfa-szilánkszökellés: zöld lombfejű csikóhalhoz
 
hasonlítva ágaskodik bőrásvány szilánk-aránya
 
s az ősgyík létidő ott az ecetfában,
 
mereng a jelenné-ismert.
 
Esőrohadt léckerítés
 
a portárgy utcafényt metsző halcsontváza,
 
mintha testén kívűl nőne a csontszerkezet mohásan,
 
mirigyes gombabőr-foltok, narancsfodor-vérlemezek
zöldszürke ólomgyűrés-penésszel léc-éleken gerenda-szögeken,
s krisztus-tövis, bogáncs, lapu, torma tódulás-kúpjai a réseken,
 
s a léc-szünetekben szőrök, gumók, sipkák, tűk, levelek
 
gyűrődnek be zölddel dűlve, éllel-fodrosan, csigásan:
 
a zöld hullámgörbe dermedt lódulása
 
szálka-láz szelíd őrjöngés.
 
S hátúl, a ferde agyaglap
 
lassú kúpszoknyáján kőből-sejtes homlok:
 
mázsás kőkockákból rakott eső-árny fekete kőfal,
 
széles mohapázsit-kagylók rücskös sziget-gyűjteménye,
moha-púpok zölden moha-púpon, mint száraz seb-varratok seb-kérgen
s porlott föld csorog a kő-fugákból, s szurós húgyszag a por-vizelésben,
 
mint a halálból a lélek olyan a por csorgás-fénye,
 
s előre-roggyad a kőfal földnyomástól dőlt arc-súllyal
 
s repedéseiből, mint tyúklábak, csontok
 
bokor-gyökerek lázadnak.
 
Néz a kőfal, mint zöld részvét,
 
zöld szivárványhártya üszök-feketéje,
 
mint egy óriás zöld légyszem függőleges vízszintesből,
 
mintha gombokkal cellásra fűzött bőrkanapé volna,
zöld mozaik-szelvényekre osztott dombbal-dülledő homlokarc-légyszem
s a szem-szőrök, az arc-hajak lombja látó-kristályból nőtt feledésben
 
s a kő árkai, ráncai kék ágat, zöld csipkét fújva,
 
kis lombpapíros-ágacskát görbítve ki az üresből
 
a zöld pára-árnyat kimetszik fehérre,
 
mint ollóval papírcsipkét.
 
Mint a kisgyerek, vagy Matisse
 
összehajtogatott papírt szab ollóval,
 
s a széthajtogatott papír kékjén páfrányfák üresből,
 
üresség-levelek, lombok, hisz a lomb a kék hiánya:
a kőfal gally-lomb, bokor-lomb arca zöld légyszemként villog az üresben,
aranyszikrák szilánkhalmazával mohó szomjjal szikrázik dög-lesben,
 
s az egész, mint beomlott zöld szilánkcsóva-aranybánya
 
izzik, zöld árnybőrrel ragyog, egymásra-fércelve eldől,
 
egymásra-forrasztva arany-cikkcakokkal,
 
mint nyír-árnyat renget a víz.
 
Úgy lóg ki a kőfal-moha
 
kőfog-réseiből a lomb-kapilláris,
 
mint a megszikkadt véres nyál, mint lófogsorból piros vér,
 
a roncsolt négyszög-szakadék sír-büdös árny-hézagából
a szilvabokor-gyökér, kökény-haj, mint kővel-tört nagy szarvasbogár-hím
piros, sárga, kék belei fodros csomókban, csomagban, ürülék-kín,
 
mint színes kristályvizelet vak bogár potrohlikából,
 
mintha az ősz pókselyemmel arany-mérlegen halált mér,
 
s pókselyem-puttonnyal hőparázs-nyarat visz,
 
s arany-nyáj szálló otthona.
 
S a kőfaltő kemény bokrok,
 
inda, csont, tű, drót, szög, növényi szögesdrót
 
zöldleveles kévebomlás kehelyfonat-szövedéke,
 
töviskorona-Krisztusfej, lombtörpe-kút töviságból,
növényszögekből vas-kefe sün-hát, görcskúszadék tövisfából zátony,
tű-összevisszaság zöld kazalkúp, leveles zöld gubanc pikkely-bársony,
 
s csalán-tódulás csipkegát függőleges zöld parázsból,
 
terped darázs-levelekkel, parázs-szőrrel darázs-csipke,
 
tízmillió fullánk a zöld-görbén hajlott
 
szőrös zöld levéltűz-potroh.
 
Jaj, kicsike Jajkert! Jajföld!
 
Jaj, kicsike Jajkert, szegénységünk kertje!
 
Ó, te patakukacos kert, lárvás, piros fonalférges!
 
Lótetűk, varangyok fészke, üvegszilánk, kő, cseréplap,
pléh-toll, porcelán-töredék, vas-szög összegyűjtött verseskönyve: Jajkert,
gilisztával teleírt agyaglap, agyagtábla, te ember s isten-vert!
 
Kenődtél, mint lassú csiriz, szemeim belédragadtak!
 
Lila-sárga iszap-húsod úgy nőtt a gyermek szivéhez
 
ahogy egyik sejt nő rá a másik sejtre.
 
Sárga csiriz-könyv. Örökölt.
 
Mégis könnyű gazdagságunk
 
repülő-szőnyege, sivár zöld palástja!
 
Petrezselyemmel-behímzett, fokhagyma-szív hólyag-száron,
 
mint zöld hólyag-hal, zöld kobra, zöld halcsikó koronával,
ágaskodott, fölnyúlt merevedve a növényi hólyagzás és csipke,
csöndsárga bársonyzacskó-kúpokból csillag-emlős űr a krumpli zöldje,
 
s harmat-pázsitos a zöldbab lengő fürtös boronával
 
s katicabogár és lepke: vércsöpp s ostya: mákvirágon.
 
Szegénység-telünk zöld boldog nagykabátja!
 
Jajkert Életünk s Halálunk!
 
Szilvafák emu-árnyéka
 
nehéz tintafoltot önt a könnyű zöldre,
 
s hosszú kék lába van a kék árnypapír-gázlómadárnak,
 
zöldre szórt egyhelyben-futás gyűrt-lapos zöld bugyogáson,
zöld gejzírek növényszita-csokrán, fölbuggyanó zöldpalást púp-rostán.
S bodzabokor, orgonabokor zöld tömegvonzás-tömbje rezeg lustán
 
a tóról jött zsírfény szélben, leng kúp-tömeg lóduláson,
 
lila kürtöcskékből szivek hab-süveg-torlódást ráznak,
 
arany tű-kupac fényt az árnybőrös földre:
 
bozsog vonal-kúszadéka.
 
S kőrisbogár pálca-kazlak
 
ásványcsönd-felhője az orgona-lombon,
 
mint kiöntött doboz gyufa, boglya zöld tű-kristályokból,
 
bajszos zöld parázs-pálcikák, homloktető-bajszú kések,
smaragd-zsákvarrótűk, zafir-szögek, zöld márványtokban puha tőr-ékek,
ötliteres befőttes-üvegbe gyűjtött ánizs-kalász tüske-pénzek:
 
jajszegénység-keresetem, fillérré lopott természet,
 
amit eladni csípkedtem, s hullaszag nőtt ujjaimból.
 
S gondunk nem lett kisebb, csak kis gyermek-gondom.
 
Zöld parázs-légyszem a lomb-vak.
 
Parázs-mozaik kupola
 
az orgonabokor lemez-szív zöld dombja.
 
S csigamászás nyálszalag-láng poros orgonalevélen,
 
mint megszáradt ecsethúzás olvadt ezüst hártyahíddal.
S varangy ugrál nedves tapsolással, lábtenyérrel paskol hártya-számot,
rücske, varangya taknyos zöld posztó, méh-gégéből méhsírás szivárog,
 
darázs dünnyög szőrgyűrűkkel, potroh-csontváz aranycsíkkal,
 
lepke sodródik: púder-könyv kék üveghab-inda szélben.
 
S vár a kert, hogy majd a költő őt kimondja:
 
a szegénység zöld mosolya.
 
Néha fecske cikkan kéken,
 
ívét a semmibe fehéren hajlítva,
 
veréb hull le, mint mohos kő petrezselyem-zöld asztalra,
 
zöldön rigó biccen sárgán, mint arany-óramutató,
ketyegve ugrik a zöldséges-kert száraz zöld parázspénz óralapján,
a verébbel az ég dobálódzik, a rózsabegy piros csönd a zöld fán,
 
mint Grünewald Jézus-teste, zöld tövisekkel hamvadó,
 
véres kenyérben tejfogsor: beletörve a szivacsba,
 
fogfészkes gyerekíny-kukoricacsutka:
 
seb a kenyérszelet-égen.
 
S kacsa hápog, liba gágog:
 
arany-szőlőlevél hártya-taposásuk.
 
Kék-zománc tyúk kotkodácsol, piros kakas kukorékol,
 
piros rózsák zöld hernyókat, zöld foszladék pelyhet köpnek.
Disznó visít, röfög, sikít, göndör zsírgolyóként hömpölyög szarában.
Mint a Paradicsomból kitiltott ember a benne űrtér-magányban:
 
a kert felé áhítoznak, boldog-zöldet könyörögnek
 
a bennük több-dimenziós tértömeg űr-sivatagból!
 
Közöny-kristályból sír lét-igazolásuk.
 
S a dália: szappanhab-gong.
 
Jaj, kert, kicsi kertem, Jajkert!
 
Nagy patakukacod, mint kis viasz-patkó:
 
belső görbülete szelvény-vágásokkal metszett fogsor,
 
feje vörös páncél-csuklya, gége-vasán gyökér-karmok,
farpáncélja piros szív vas-pajzsból. Nézlek, mint kis halott gyermek-öklöt,
Költő-szivem nagy emésztő-gyomor, nyersanyag-oldó légybegy, darázsbögy!
 
Sok virrasztás gyermek-éjem, fény-kopasz sivatag-zsarnok
 
gyermek-hajnalom szigete, vigasz-asztal zöld gyapotból!
 
Zöld-hajó vigasz-kert, rettegésen ajtó!
 
Néztelek: Istenszem-tengert!
 
Ültem benned: zöld szabadság,
 
mint kis kétfödelű zöld repülőgépben:
 
botkormányom napraforgó pikkelytorony-szivacsszára,
 
propellered kukorica zöld lengése hattyútollal,
tört zöld bádogpapíros levélkard lócomb-ér vastag penge-erekkel,
légcsavar-forgásod a sejt-tárcsa napraforgó zöld szirom-fülekkel,
 
s gyermekszájammal berregtem, mit a kis gép a motorral.
 
Kis zöld növény-repülőgép: röpültem veled hab-nyáron
 
magány-oldó édes bánat-feledésben,
 
te zöld gép-sziget nem-rabság!
 
Növényből-font Noé-bárka!
 
Te zöld élet-sajka zöld krumplibokorból,
 
zöld kaporból, hagymaszárból, zöld szökőkút sárgarépa-
 
zöldből szőtt sejtelem-ladik, hajóbordád agyag-deszka,
kék márgával erezett és fodros zöld zsírpát-salátalevelekkel
márványozott agyagpapír-teknőd, márványpapír agyag-lemezekkel.
 
Zöld vitorlád zöld függvény-rács, mint földön-fekvő keresztfa.
 
Iránytűd a zöld bőrdió-selyemnyál levelibéka.
 
Vak sors-pusztuláson émely-ringatódzol:
 
völgybe-döntve, kúpra-rántva!
 
Jaj, te titoktalan tiszta!
 
Jajkert! Zöld lepedő! Aranyban lebegő!
 
Titkod csak a kőfal mohás sejtszövetség-óriása!
 
A kemény zöld bozont-homlok likacs-rácsa titkod rejti!
A méhszúrás, darázs-szúrás csóvány, a hólyag-égető növény-darázs,
a vörös dagadás-szigetláncok szúrás-tüze levélszőr-villanás.
 
Mint zöld felhőből villámok: arany-ágak lövődtek ki
 
a kő-odukból mintásan, fölkészülve a marásra!
 
Rövid nyirfa-botok: viperák, sziszegő
 
pikkely-ostoruk csattintva!
 
Mintha arany hengerkaktusz-
 
csokor nőtt volna ki arany-tüskeszőrrel
 
dermedt lávaiszap-szobor láva-vödör hullaszájból,
 
kígyó-hajú szörny-nő Gorgó, kígyó-haj Medúza-asszony:
nyüzsgés-harang sziszegés-fürtökből, vad kígyó-kupac pikkely-kalappal,
lengő, sziszegő arany-csigákkal, kígyó-boglya láng-paróka púppal:
 
összetekeredve gyorsan, s szétágazva mint gallyas lomb,
 
sűrű aranylomb-rezgéssel higany-szigonyt fújva nyálból,
 
felém ütve pikkely-vas mozaik-tőrrel
 
a tekergő pikkely-bajusz.
 
S én aki élet-sátramúl
 
szilvabozót-zöldet fontam be kék nyárral:
 
most aranyzöld Gorgó-fejjel, most arany Medúza-szörnnyel
 
hőköltem halálból hátra, néztem mint akit bűn fojtott,
s a kő csokra: kígyófonat-korbács szemem felé zuhanva suhintott,
s a vipera-csokor halál-asszony pattogtatta magát, ágas ostort,
 
villám-arany gyökér-lombja arany-baltákkal rámsújtott,
 
eres parafa-golyókkal, barna-cirmos gyöngy-közönnyel
 
nézett, mint a halott véres kocsonyával
 
titok-lét halhatatlanúl.
 
Ahogy a halott néz zölden,
 
zöld viasz-lékkel néz, piros tollpelyhekből,
 
piros tollpihe-tojásból kék mocsár-gyertya néz-sárgán,
 
ahogy a halott halandót néz, a még-belőle-élőt:
úgy a felémzuhanó aranyláng-pikkelykosár, a kőfal tűz-bokra
pete-gyertyákká nőtt és mint széttört mozaik-freskó hullt darabokra!
 
S úgy nőtt ki a falból, mint nagy pikkely-hárfa: aranyból zöld
 
s tekergett a fényen, mint zöld futóbab nyers rácsfal-spárgán
 
s fény lett a sziszegés-rúd arany-kehelyből
 
az árnycsipke-levegőben.
 
Tömpe háromszögkúp-fejük,
 
mint arany kakas-szív fülig vágott szájjal,
 
apró fekete bőrpatkó orrcsúcsukig homlok arcuk
 
pikkelymozaik-kereszttel kéken négy cikkelyre osztva,
vipera-kutya ugatásukból nyálas cseppkő-agyarak lógnak ki,
a fej-lapos felső csontfodrából, boltív-tüskékkel halált harapni:
 
ember-gyűlöletük nincsen, gondolatuk a gonoszra,
 
nincs vád vipera-szivükben, szivükön kék csönd a bajszuk.
 
Földüllednek arany-kutyavonítással,
 
pengve, mint pikkely-hegedűk.
 
Szivükben nagy csönd-raktárak,
 
fekete csönd-termek, bánya-magány éjből,
 
sötétkék kristálytelepek, só-vödrök márvány-kampókon,
 
üres istállók rubintból, csönd-deszkákból üres ólak,
vasdobozok vágy-homállyal töltve, arany-szekrények üres vállfákkal:
hiány-ingek, hiány-ruhák rajtuk, öreg cipők elhasznált magánnyal,
 
vaspatkó a cipősarkon, cipő-orron félhold-vaslap.
 
Kígyó-szivük öreg padlás, pókháló gerendán, dróton,
 
a faszerkezet-halcsontváz-jelen mindig múltidőből.
 
Mint sztrájkoló gyémánt-gyárak.
 
Csak egy villám-pillanat volt:
 
recsegve fény-gyökér lomb-arannyá dörgő,
 
elektromos szétágazás legyező-repedésköteg,
 
mintha barna habviszályból óriás arany-pók ugrik,
s hull lefelé és megszünve dörren, ízelt lábai: hő-arany rángás,
s falut kaparnak a tűz-sarkantyúk, s kigyullad a nádtető, a padlás
 
s ég a ház, s harang verése, s az izzás-pók habbá foszlik,
 
görgő kék tajtéktoronnyá, s ember ordít, gyermek remeg,
 
s csikó, tehén, borjú, ló szive dübörgő
 
félelem-gyász halál-téboly.
 
Aztán csak a légy-arc kőfal
 
merev sejthólyag-sor moha-dülledése,
 
mint zöld moha-tojásokból rakott cellafal-viaszlép.
 
S a kőfal bozont-dagálya leveleivel kialszik,
a sárga vipera-ütés lengés zöld lap-lánggá simúl, már nem billeg,
zöld lap-éllel ferdén, összevissza aranyat szeletel s homály-zöldet,
 
pórusos bőrpapír-csipke kúszasága csupa rács, sík,
 
s a gally-ágak terpedése arany-hézagokból térkép,
 
kék hónaljon zöld bőr, zöld nő barna résre,
 
egymásnak-szükség-viszonnyal.
 
Jaj, viperák ott a kertben!
 
Mint ágas-villámok után kék villám-csönd.
 
Kőfal-lukból lökve kitolt gyors gyöngyházlegyező-kagyló,
 
kurta gyöngyház-kampósbotok, gyöngyből fűzött vaskos gyertyák,
hosszú gyöngyház-szárú tajtékpipák, elefántcsont-pipák szivárványból,
mint kinyitott arany-esernyő-púp: szelvény-cikkelyei láng-hártyából,
 
hétágú arany-menóra, egymásra-dűlt redves fejfák,
 
fölfújt gyöngy-kesztyű meredés, hétágú szigony viaszból!
 
Elolvadtál, mint a jégverés-palást föld!
 
Mint elmúlás-vágy a szívben!
 
S a vékony zöld levélcsörgés
 
mintha könnyű cserjét ütnek márványbottal,
 
zöld tüntetést gumibottal, szelíd lázadást kardlappal:
 
külön szigetekké dermedt elcsöndesűlt háborgása!
S zöld lapszivek fényes bőrrel úsztak elkülönült sziget-társulásban,
mint égitest lepénytömbök űrben összefüggő egymást-árulásban,
 
s zöld levél a zöld levélnek volt egymással külön társa,
 
ahogy a csillagok úsznak: külön s mégis egy-hajlattal.
 
Zöld állapot együtt élt zöld állapottal
 
s köztük szünet, üreg-tér, rés.
 
A vipera-lobbanás, mint
 
meggyújtott gyufaszál üszkösült arannyal.
 
Mintha egész doboz gyufa égne sercegve, ropogva,
 
együtt robbanva tűz-bércet, s szálanként külön is égve,
s a sok lángcsipke, tűz-szilánk, fény-rost összenő vak lángforgács-kupaccá,
aztán széndróttá sorvadva görbén izzik, füstöl parázs-múlt kukaccá,
 
s kis széngolyók, kis szén-nyakak: hamucsontváz-halmaz béke!
 
Igy lobbant el a halál-tűz, a kőbe visszacsobogva,
 
mint hétnyakú pikkely-sziszegéslomb-angyal.
 
Nem harapott szivembe kínt.
 
Nem ugatott kis szivembe
 
fehér halál-mérget, bomló viasz-békét,
 
mint mozgó varrógép-pofa varrógéptűvel ha csattog.
 
A vipera-varrógépek ugatása nem varrt engem
fehér tűcérnával halál-inggé, viasz-inggé, rothadás-ruhává!
Gyermek-szivem úgy megőszűlt mégis, mintha ezüstpapír-szív burkolná!
 
A rettegés gyökerei lombosodtak szét szivemben,
 
s eltörtek a kristálykapcsok, pattantak a gyémánt-csatok
 
s halál-hiány halál kint, s bent, s nyári kékség,
 
s páracsöppek égi pelyhe.
 
Jaj, hol vagy már kicsi zöld kert!
 
Jajkert! Varázslatos álmok kertje! Kert-Bosch!
 
Kéjek gyönyörűség-kertje! Varázs-kert, bűn-kert, tündér-kert!
 
Látomások varázs-kelyhe, zöld serleg mese-itallal!
Hol vagy zölden habzó élet-pohár, terülj-asztalkám: nehéz-szegénynek!
Kert-nagy agyag-mámor zöldséges-tál, növény-olvasókönyve a fénynek!
 
Kert-Újszövetség: megváltó zöld petrezselyem-Jézussal!
 
Terített zöld öröm-asztal vendégűl vártad az Istent!
 
Növény-írótollam, zöld növénypapíros:
 
könnyű testem súlya versed!
 
Fölötted a szikár kékben
 
tonnás páracsöppek csúsznak ringva lassan:
 
térfogatuk százszor nagyobb, mint tömegük ritka súlya.
 
Egymásra torlódva gőzzel púp a púpon, mint méhkaptár,
gőzszalmából font méhecske-kastély, gigász-gombák keményhíg gőzhabból.
Te meg, mint zöldszag gyerekpelenka! Vagyon voltál zöldből, nyár-aranyból.
 
Jajkert, boldogságom kertje: a szegénynek enni adtál!
 
Űrbe-hullott élet-zászló, most már múlttá aljasúlva
 
vigasz-vagyon lettél, értem-halhatatlan
 
a vipera-lángpajzs-éjben.
 
Ha a nyárhold-éjszakában
 
a krumpli-éj bársony törpe szilánk-bokrán
 
csillogó űr-higany rezeg tű-csöppekkel a szőrök közt,
 
s megül tűszál-vonalakkal árny-érvályuk árkaiban,
mintha puha higanytű-csomókkal lenne a kék bokorpúp besózva,
s szikrázik, mint hideg üvegmorzsa az óriás kapor-légyszem csóva,
 
s a kútkerék harmat-vasán kuvik szól, aztán elsuhan,
 
s bagoly ül a szederfán, szív-arcában zöld parázs-kürtök,
 
zöld fodros öblökben tűzfóka-oroszlán:
 
tenger-márvány szemhúsában.
 
S puha korombőr-hártyával
 
cikkan a denevér, evez, oldalt-csúszik,
 
s föllobban, mint élő pernye, szelvény-páfrány szárnya nyitva,
 
koromhártya-páfránycikkely lengéssel holdat benőve,
óriás szőr-kürtő füleiben skarlát csontváz pajzzsá homorítva,
s patkós kutya-orra száraz vasfény, s vércsöpp szeme csupa ezüst szikla,
 
mint ribizliszem hamuban, s szivemre csap legyeződve,
 
s rubint hang-húrokkal peng, mint hárfa-toll ujjal rándítva:
 
a húr-sor toll-lapját hullámgyűrve úszik
 
hajlás-völgy vonal-táblával.
 
S a tűzliliom-sziromkürt
 
növényhús-gótikus pillérív forgácsa
 
tölcsérköteg-vonalkéve márványtér-söprű tövében,
 
mint egy külön világ alszik a szitakötő hold-másban:
szeme dülledt platánhéj-serlegben kék égitest, szemcsegömb látásból,
mozaikként rakott külön szemek pázsit-gömbje vályús cellarácsból.
 
S a tűzliliom vérlángja alvad ezüst tódulásban,
 
s a gömb-mozaik látótest parázspontjai fehéren,
 
mint fölvágott kenyér szivacstér-habláza,
 
holdból növeszt sün-hengertűt.
 
S babona, bánat, betegség
 
gubbaszt kert-árnyékban, ezüst-csík ruhában,
 
ezüst-csíkos krumplibogár páncélháta a kuporgás.
 
Sün szuszog, fúj, röfög, gázláng szőrtálacska-pislogása.
Mint viasz-ág csírás öreg krumpli varangy ül a hold-bélés gödörben,
selyemgyűrés-izzadmány bőrében csók-váró királyfi varázs-zölden.
 
Az a megváltó csók lesz majd ember-fölszabadulása!
 
S lombba-horgolt ferde függöny a hold-nyál láncing-csikorgás.
 
S hallgat az éjszaka az öreg kutyában,
 
mint anyámban a süketség.
 
A fekete-fehér foltos
 
öreg kutya csönddé tekeredve virraszt,
 
fekete feje lába közt, mint kopott báránybőr-süveg,
 
farka tömzsi nádbuzogány: kúpján barna növényszöggel.
Vaslánca az ezüst-terülésen, mint egy mérhetetlen kígyócsontváz.
Néha fölvonít, hörög hab-morgást: a kert halottakból gyertya-csurgás.
 
Halottak viasz-kalapban, viasz-köpeny szelvény-gömbbel,
 
lampionban égő gyertyák: a cikkelygömb papír-szemek.
 
Mint méhecske-potroh rése tégla-viaszt:
 
szájuk hold-lemezeket fos.
 
S árny-ágon madár mocorog,
 
könnyű álma zsibbad, érverése lassú,
 
szemhéjában a hunyorgás apró földrengés-lökése,
 
s tolláról szálkásan csorog a hold, mint tojás sárgája,
pedig tűzvész tombol kis szivében, kis szivében atom-máglya hő-súly,
kis szivében szupernóva-hő van, kis-szivében csillaghő-egyensúly!
 
Jaj, kis kertem űrcsöpp-holdja! A fényhiba roncs-apálya!
 
Ravatal-csipke agyagon! Aranyrög-nász szenvedése!
 
Vipera-szempillás kőfal, halál-arcú:
 
moha-gyűlölet mosolyod.
 
Jaj, te élet-kert, halál-kert!
 
Sziszegés-legyező aranypajzs szempillád.
 
Sárga pikkely-szempilládból homlokod pajzs-legyezője!
 
Vipera-villámod csokra homály-tudat halál-fényem!
Aki addig éltem a halállal, mintha kívülem ég az éj fürtje,
gyémánt pázsit térmezők fölöttem, pupillámba szikrája, tér-üszke:
 
most halálod viperája őskor-gyermekszívverésem!
 
Ős-sárkányemlék-totyogás zománc-nyikorgás mezője.
 
Mágnes-sziven süveg zöld légyszem-éjszakád:
 
gyémánt-morzsa gömb rózsakert.
 
Jajkert! Jajszegénység-kertem!
 
Vipera-aranykéz nyúlt értem a kőből!
 
Hogy szivemet faggyá forrja arany-körme, arany-horga!
 
Aki búvó-sátram voltál: halál-aranybarlang lettél!
Halál-sziszegésed arany-fejsze: arany-suhogással elsistergett!
S most bennem, mint téli temető vagy. Hó, hóban gally, száraz növénypermet.
 
Váz-szerkezet héjak, ívek űr-üveg kupolája: tél!
 
S mint elszakadt halál-zászló: varjú feketén zuhogva
 
hull a fehér hóra a halott időből:
 
gyász, mert embernek születtem.

 

 

 

A rámhajló kék anya*

Rámhajolsz hajnali ég:
kék
anya,
rámhajolsz hajnali kék
virrasztó virradás, űrbolt arcod ember-arcomra hajlik rózsa-szilárdan,
rámhajolsz asszonytestű ember-alakban kék várakozás hajnala,
kék szitakötő kék
harmat-szárító szita-eres szitakötő-várakozásban
s az izzó pontok gömbcsomója szemek,
a páncélzománc-ing, a vékony kék zománc-csövek, hártyaüveg-levelek
s a kék zománc-kantáros fej, fogsoros zománc-erszénypatkó száj
s a zománc-gége alatti zománc-csőbe sűllyesztett homorulat-szabály
fény-átalakító viaszréteggel bevonva sárgafehéren,
hogy a fény-elnyelésben, fény-visszaverődésben
kék ami fekete, kék ami barna,
mintha vízben-oldott kékgálic csorog szőlőlevélre, fekete talajra,
toll-kupola tollszőr-lemezdomb madárhátra, sárga emberi hajra,
barna-szőr férfikézre,
állati füst-pihére.
Rámhajolsz hajnali ég,
hajnali kék
szilárd, megmerevedett csobogásban,
visszafelé taszított, gömbhéjjá kifeszűlt mágnes-húzásban,
fölfelé-domboruló szilánkos szakadék
mágnes-szívásban,
rámhajolsz hajnali kék
hajnali ég,
kék anya
hajnali magányomra,
s hajlásod kék
pára-futama
arcomra nyomva
ősi kék mennyiség.
Csukott arany-szemhéjaid mögött
a végtelen sötét űrbéliség
térbeliség,
hisz feketeség,
égitestek gyűjteménye rohanó ragyogás,
az aranyháló-ingbe öltözött
fekete semmi-test fekete kopár istentest-hideg megmaradás
körötted hajnali kék
hajnali ég,
az örök örökség
befejezhetetlen fekete mennyiség.
Rámhajolsz hajnali ég,
áttetsző kék anya,
fehér hold-emlő tányérú kék derengés-asszony,
űrbeli virrasztás virradata
magányomra hajolsz kékülő végtelen feketeség,
többszínű üresség-szövetből gyöngyház-ezüsttel kihámozott egyneműség,
foszlányos pirkadásból, s kigyulladt aranylemez-olvadásból szőtt könnyűség,
átlátszó híg kékség-tömeg arcod, kékség-tömeg izzás-hűs tested
rámhajol, hogy magányomból semmit el ne mulasszon.
Madarak kék levegő-tanyája mögötti fekete csillag-tanya,
lehajló kék-testű kék anya,
fekete hátú
kék Földgolyó-őrző csigaház,
fekete hátad mögött a tűzzel-gomolygó, arany-gyásszal csüngő
fényködös, fény-lepedékes, aranyozott márványcsipke-csengő
egyhelyben-álló folytonos rohanás,
fény-ing, sugárzás-palást,
világtér-borzongás-kalászú
széthulló kévéjű tiszta láz.
Magasság kék asszonya,
kék anya,
rámhajló hajnali kék
hajnali ég:
kék arcod súlyát arcomra ereszted,
kék szemeid súlyát barna szemeimre ereszted,
kék emlőid súlyát mellkasomra ereszted,
hogy kék ámulatodba szeress engem,
hogy csókoljalak,
mint kenyeret: elfogyasszalak,
hogy lényed öleljen,
hogy tested öleljem
hogy kék szemgolyóidba szívj engem,
ahogy a polip a halat gyöngygomb-kígyó harang csavar-öleléssel fölszürcsöli,
hogy kék szivedbe gyűjts engem,
mint koldus a szemétben kotorászva
a használhatót koldus-vödrébe, foltozott tarisznyába,
hogy áttetsző kék szemedbe,
áttetsző kék szivedbe
húzz habosan pörgő kék gyűrű-tölcsérrel,
mint vízbehullt gyermeket az örvény szörcsögő, tajtékzó üresség-kúp szivébe öli
a folyó-fenék iszap-közönyéig gyökerező
tölcséres vízüveg-forgáserő
a mocsárba-szúró víztüske üresség sziszegő kúphegyig
s ott lebegjek a kék szemgolyó sűrű lánggá alvadt csarnokvizében
csillag-zölden, csillag-kéken, csillag-fehéren,
amig szivem szemed belső nyomás-anyagával megtelik
s egy leszek a szemmel, s a szívtest feszültség-csarnokvizével.
Kék anya,
hajnali könnyű kék testiség,
hajnali kék
anya
rámhajol lélegzet-szféra élet-adó tested,
kék súlyod létemre ereszted
súlyoddal mérni: szilárdság-vonatkozásaim az ébredés magányán,
mint kőműves a függő-mérő vasuborkáját lógatja spárgán:
a téglából maga-szőtt épületfal függőlegesét bemérni,
hogy egyenes-e, aminek törvénye, hogy egyenes legyen,
nem ferde,
kifele-görbe, befele-görbe,
mint domború-homorú, negatív-pozitív emelet-kürtpogácsa csigaház,
hogy ne dőljön kifelé, ne dőljön befelé amit magasra húzott az értelem,
mint akit szelvényesen, rétegesen összevissza-élekkel, ékkel,
lapokkal, vonalakkal és csúcshegyekkel
mozaik-halmazzal látni szül a 40º-os láz.
Rámborúlsz kék anya,
lélegzet-adó, élet-adó könnyű kék
kék hajnali ég,
mint víz-alatti pókháló-csipkeszövet-harang,
mint póknyálból szőtt lebegő csipke-szilárd tág levegő-harang
a vízmélyben,
amit házáúl odaszőtt a pók:
a puha vízben a levegő-harangot póknyálszövet-csipkekeményen,
aztán póktestével a vízfelületről a harang-belsőig leúszva
hólyagos nagy levegő-fürtöket,
légbuborék-fürtgyomor-levegőtömböket
cipelt le pókteste pókszőrein
a belső harang-tágulat vízharang-töltelékbe csúszva,
a szőrein-hurcolt légballonokkal préselve ki a vizet
a csipkebőség-harangkupola-gyomor
élet-oduból,
és kinyomták a begyömöszölt levegő-diók
a folyékony kristályt, s az szűkűlve csorgott,
hogy szinte vicsorgott
a belső harang-bőség sejtes, csomagos levegő-emeletein,
s lett a póknyál-csipkefonadék-harang,
mint búvár-harang:
mint ferde-lemezmetszéses, görbe gömhéj-felekkel,
hártya-görbületekkel és hártyalap-szeletekkel
összegzett szappanbuborék-fürttel telt fordított selyemfüst-üvegpohár:
az élet levegő-harang anyaméhe,
a megszületés levegő-harang edénye,
növekedés-parancsszó vízalatti ragyogás-tiszta harang-alakú mese-vár,
levegővel-telt fordított csipke-kehely, géz-serleg:
amibe a pók-jövő most már megszülethet!
Rámborúlsz kék
hajnali ezüst-büszkeség,
kék világegyetem-pókharang,
hódolat, mámor és harag,
óriás levegőhólyag, csöndhártyás levegő-buborék,
fény-kérgű levegő-tojás,
pók-anya-sürgés otthona,
kék muszlinfátyol-kupola,
a mindenség szivéből csobogva áradó selyemnyálból szőtt harang-köpeny,
hogy védd szivem,
lehess lét-lélegzetem,
védd lélegző szivem,
hogy harangtest-töltelék levegő-harangodban,
harang-alakú kék-kristály levegő-anyagodban
szaporodni tudjon és sokasodni,
életté-megmaradni
velem és általam az ember-győzelem.
Hajnali kék üdvözülés,
kék
üdvösség,
szűz anya:
kék kupola,
kék anya
hajnali gyöngy-boltív fényoszlás-selyemtömörülés:
itt állok hajnali kék harang-barlangodban emberré-üdvözülten,
mint sziklabarlangban az ősember, a szivacsos kő-anyaméh-védelemben
s a barlangszáj kő-ajkán sziszegő, fortélyos máglya-lángok,
hogy rám ne lopakodjanak a kígyók, tigrisek, sárkányok, oroszlánok,
az éhség-rengeteg
hüllők és melegvérűek,
s mint piros menzeszfolt asszony kék hálóingén:
bíboran fölcsúszik és gyűrt vörössel szétlazúlva renyhén
csorog az űr menzesze nap
átégetve vörös lucsokkal a kék harangfalat.
Kék hűvös űrbeliség,
hűs magas messziség
gömbkéreg kék lélegzet-anyag
ami a horizonttal köröttem harangnak mutatod magad,
rámhajolsz súlyoddal és súlytalan tömegeddel
hajnalom kék ébredés-asszonya
hajnali kék
hajnali ég,
kék anya,
te az éji sötétség
űrhideg fekete mélység
kék alkonya,
az aranyborzongás űrfekete hajnali kék alkonyata,
befejeződés, ami a végével kezdet,
ami kék alkonyával a csillagokkal fekete éjszaka vége,
úgy nézel a világűr hajnali emberére,
mint fiára a virágméh-arany-gömbszita szemű anya gyászban néma vére
amikor meglátta árva vérző fián a szálkás keresztet.
S én visszanézek rád
kék
szűziség,
anya-kék hajnal-szűzesség,
hajnalkék anya-szűzesség,
kék szűzesség hajnala,
hajnalkék szűzesség-anya
a rámszögezett társadalmi magányról,
ahogy a fiú a vas-szögekkel ráragasztott fáról,
kék szomorúság,
kék szomjúság,
ahogy a barna néz a kékre,
visszanézek rád madártojás-szeplős, tojáshéj-száraz szemekkel,
s te nézel engem kék-izzás gyötrelemmel és türelemmel,
ahogy a kék néz a barnára,
kéken-halandó anya halandóbb halál-darázscsíkos fiára,
akinek arcából dülledve vérzik a mindenséget-látó ember-halandóság.
És rózsák az íróasztalon,
rózsák a kertben,
fölmeredő feszűltség-csomó fodor-halom,
szétbomló feszesség-ajakcimpa fodorhalmaz némaság-türelemben,
rózsák, rózsák, halványpiros rózsák, vörös rózsák,
rózsák, rózsák, rózsák,
fehér rózsák, bíbor-cirmos sárga rózsák, sárga rózsák, rózsaszínű rózsák,
viasz-színű rózsák, gyufaláng-színű rózsák, petróleumlámpafény-színű rózsák,
égő villanykörte-színű rózsák, marhamájszínű rózsák,
embertüdő-színű rózsák, csontváz-színű rózsák, halkopoltyú-színű rózsák,
hal levegőhólyaga-színű rózsák, uszony-színű rózsák, köröm-színű rózsák
a feketére csüngve, a csöndre virág-súllyal hajolva,
a kék felé zöldszárú piros csigaszemként föltúródva fölmeredve,
óriás vörös szitakötőszemek bodros sziromlevelekből gyűrűs kehely-köteggé csavarodva,
mintha égitest-súlyuk volna,
sugárzó sugár-súlyuk égitest,
csüngve mozdulatlanúl zuhannak,
mintha súlyuk volna,
mint egy marokrög aranynak,
marokrög ezüstnek,
sziromtömegtömb súlyukkal a kék felé függőlegesen föltorlódva
mondják a rózsa-meredés rózsa-egyenest,
meghajló, görbe rózsa-függőlegest,
mintha súlyuk volna,
mint maroknyi száraz embervérnek,
bögre lilán-bőrözött állatvérnek,
tyúkvérnek, lóvérnek, sasvérnek, bálnavérnek, fókavérnek, tehénvérnek,
kékbe-suhanásuk, mint az emberrel-vérző zöld kereszt,
véres emberhajakkal
véres ember-szakállal,
véres ember-ajakkal,
tüdővérrel, epével, zsírral, csillogó véres zöldszínű sárga nyállal,
mintha súlyuk volna:
lefele-súlyuk, oldalt-súlyuk, fölfele-súlyuk,
megdőlés-súlyuk, ágaskodás-súlyuk, sűllyedés-súlyuk,
terpedés-súlyuk, szétbomlás-súlyuk,
mint a világegyetemnek,
amiben a minden és a semmi egyszerre terem meg,
amiben a semmi és a minden egyszerre jelen van.
Minden a semmi-állapotban,
semmi a minden-állapotban.
Állapotban, alkalomban, erőtérben, erőcsomagban és anyagban.
Pedig csak a rózsa,
mint héjhalmazával szétzüllő vöröshagyma, aranyhagyma,
bodros szirmai közé az eres, redő-hüvelyes rózsa-árnyékot csigaház-héjasan csavarva,
csészényi köteg vékony fodros könnyű szemhéj
csigásan egymásba csavarva,
örvényesen egymásból kicsavarva,
mintha alkony tekeredik laza-rengésű fodorcsillám-néma tóba,
s a vízben a vörös alkonyat-szirmok zöld mocsárig köteg-mély
világvérzés-csomója,
rózsa, rózsa, rózsa, rózsa, rózsa, rózsa:
finom óriás-szemhéjak egymásból sűrű hullámfodorral kihajló örvényes hullámcsomója,
szemhéjak szilárd-finom vékony növényi bőrből,
egyszerű sejt-taszítás szövetből
és bonyolúlt, feszes növényi selyemanyag hűvös szövedék-erőből,
rózsa-atomok, rózsa-molekulák, rózsa-sejtek
merőleges síktömeg fodros gyűjteménye,
sík-széles sík-tér, sík-vastag csigás-görbület merev ősnemzés-másodpercek
tömött, fodros időtér-vértest-edénye,
laza és mégis zsúfoltan tömött selyem-fodorcsomag,
szétnyíló, szalagos selyemtekercs-szívű csücsörítő sziromláz-fejedben
nincs nedves szemcsillanás-fény,
nincs a látás szerve szem,
üres a bodros fodor-kosár szétlazúlva tömör szemhéjköteg gömb-gyűjtemény,
nincs zártan virradó
tojás-egy szétfolyó
szemgolyó,
se csarnokvíz-csillanás billegő pikkelyomlása
mozaik szikra-kása,
mint napsütésben sűrűn hull a hó,
se szemvíz, se szemfenék, se szemfenéki nap,
a látóbíbor bíbor látó-anyag,
látó-idegek, látó-csapok, látó-pálcikák, látó sejtek, látó-molekulák,
tér-fölmérő, tér-tágasság-meghatározó látás-atomok,
fényt-ivó, fényt-hordozó, fényt-küldő vegyi anyagok,
vegyi-társulás látás-csomag-társulás izgatott látás-szomjúság
ütközése, úszása, fény-cipelése, sodródása és billegése,
magasság-fölmérő, szélesség-fölmérő, mélység-fölmérő szűkülése, izgalma, szenvedése!
Mert a rózsának,
a csészényi bodros fodorköteg kifelé gyűrt szemhéjtömb feszes
tömeg-társulásnak
nincsen szeme,
emberszeme, állat-szeme, hüllő-szeme, madár-szeme, bogár-szeme,
rovar-szeme, lepke-szeme, méhecske-szeme, légy-szeme,
bögöly-szeme, az aranyozott kristály-kupola,
nincs szitakötő-szeme:
a csillámlap-sejt pont-gömb szilárd-mozaik látó-kocsonya,
üveg-hagymafejek fonadékcellás gömbszőnyege,
nincs egyetlen látó-idege,
látó-sejtje, látó-lapocskája, fényérző-lemeze,
mert a szétnyíló,
szoknya kötegesen széthulló,
egymásból finom sziromtekercs szemhéjvégekkel laza szigorral tódulva kiforduló
szemhéj-sűrűség fodorszirom-kutak
szemgödör-mélye
üres,
a rózsabélés vaginapártái, hüvelycimpái mélyén a rózsa-méh szemgolyó-nélküli sebhelyes,
szemgödörtelen szirom-fekélye,
mint a szemgolyó-nélküli ember,
aki szemgolyó-hiánya vak,
mert a kifelé ajkasan pödört sziromlevelek szemhéj-kévéje szem-üres
ránc és redő és selyemhomorulat
csönd-kezdet, rózsafej-kezdet szilárd növényi csönd-ágazás selyemmel.
A fodros habzó sűrű szirom-örvény, szirom-tajtékzás rózsa-mélye,
mint a vastagon, csíkosan, szilánkosan, bárány-fodrosan
bevérző alkonyat szalagos aranylemez-peremű vakság-kezdet
sír-iszap gödör-éje,
mint csillag-testű karima-koronás korom-tál, mély hártya-völgy szemtest-hiány,
amibe a nehéz mítosz-vér, mítikus isten-vér meggyülemlett
alvadás-rácsosan, száradás-bőrösen, alvadék-szálkásan, lila savó-vonalasan,
s a szem homlok-alatti puttonya, tarisznya-bölcsője,
vörös nyálkahártya-tojáshéj, tenyésző érhínár-fészek, könnyes üveg-tartomány,
mint a kiherélt Zeusz üres, véres herezacskója:
az eunuch isten üresség-jövője, nemzés-halál kikötője
az alkony-űr sárga vérplazma-savója
zsírosan, húgy-illatosan.
Hajnali ég,
hajnali kék
kék anya,
hajnali magasság, hajnali sugárzó magas messziség,
hajnali asszony kék hajnali tündér-magasság,
éjszakám világító kék hajnal-alkonya,
könnyeim kék, sugaras tágasság-szövedék
alkony-hajnala:
köröttem vakság és alattam vakság,
mert vak
körülöttem, alattam és fölöttem
a szerves és szervetlen dolog, akarat, jelenség, látomás, anyag,
állapot, végzet és igézet,
emberre-vak,
mint a halott szájában a megalvadt, fogsoros, aranylemez-boltíves szavak,
emberszívre-vak,
mint a száraz kő, száraz kövön a csontvázként összetört
fagytól repedés-szilánkokká gyötört
vonal-léc, vonal-hurok, vonal-létra írás-enyészet.
Rámhajolsz, hogy lenni tudjon lennem
ami velem és bennem
emberivé akart fényleni a végtelen sors-sötétben.
Lehajolsz értem kék anya,
a világ-irgalom hajnali kék hajnali szép hajnal-asszonya.
S csak te látsz engem
kék
anya-ég,
nem a rózsák!
Mert vakok a Rilke-szemhéjú rózsák,
vakok a Rainer Maria Rilke-szemhéjas rózsák,
vakok a rózsák,
mint a szemgolyó-nélkül születettek,
mint akik úgy születtek, hogy csak szemhéjuk van és nincs szemük,
s szemük helyén üres rubint-serleg,
s a vakság nem gyászuk, de mosolygó boldog tapintás-istenük,
s illatos lét-hüvelyük
a szirmos, fodros, habzó vakság-rózsa, asszonyhüvely-forró rózsa-vakság.
Vakok a rózsák,
mint a vakon-született gyermek,
akik már a forró magzatvízben vakon kuporogva vakon hevernek,
vak meredéssel,
vak dülledéssel
homlokig-húzott térdekkel lebegnek,
sziromörvény kút-méhükben nincs menedék,
mint tebenned kék messzi hajnal-magasság, tágan kék sugár-messziség,
csak üres, tölcséres szabályos sziromörvény-kúszadék
szerkezet-homorulat, szerkezet-görbeség,
hasadozott sziromgyűrű-gömb tömörülés
szünet-héj összerakódás szirom-társulás-tudat,
csupa látás-nélküli illat-árnyék szűk, egymásra-préselten halmozott
látó-rés
szirom-csomag vakság-kábulat.
Kék mindenség-csigaház, óvó kék anya-ámulat:
magányom sorssal gondozod.
Magányom sorsoddal gondozod:
kék anya,
a rámhajlás kék pára-homorulat ezüsthomálytűz-asszonya,
kék
hajnali magas titok-vidék,
kék
magasság tündér-vidék,
titok-anya:
kék adósság,
türelem, gond, etetés-szorgalom, szoptatás-mohóság,
állandóságom és fegyelmem.
Csak te látsz engem
asszonyiság titka ég,
nem a rózsák,
mert vakok a rózsák,
mint a kiszúrt-szemű idő,
mint a zöldmohás, vörösezüst zuzmópalást bőrű sziklakő,
kifolyt-szemű történelem.
A rózsafej szilárd, bodros sziromköteg fodor-örvény lemezparázs
merev sziromhab szív-homályban
nincs a-még,
nincs menedék,
nincs férfi-menedék,
mint a világot-csillantó asszony-pupillában,
nincs férfi-magány ember-menedék,
mint a kék szilánk-gömb fekete fénykorongja asszony-pupillában,
amin át úgy folysz be habzás-szikra özönöddel csurogva szerelem,
a feszültség-vízgömb szemgolyó mélye víz-zselé alatti szemfenék bíbor szigetére,
mint az arany-magömléssel sugár-tódulás
csillag-ájulás
a tófenék tőzeg-tányér méh-kapujára,
szoros gombalemez-küllőkerekű parafahús bőrkalapjára,
aminek vörös holdéjes hínármohanyál érrendszere, érrendszeri vére.
A fodros, merev, függőlegesen tekercs-ív sziromgyűlés rózsafejben
nincs boldog férfi-menedék,
mint a rózsa-menedék
szétnyílt asszonytestben,
szerelemre-tágulat mézálom asszonyhüvelyben,
csak a szoros görbe sziromlemezek közti örvény-üresség
szűk árnypapír-rózsacsöndje hűvös hiány-szakadék
nedves tekert levegő-szeletei, a pirosan feketék:
aranycsontváz aranylemez-borda héj gyűrűsor-testű,
aranyszív-koponyás méhek, darazsak,
kék gálickő-szitagömb ásvány-páragolyó látás-mozaik gömbtér-részlethű,
ezüst-arcpajzson, aranyvért-arcingen parázsgubacs-emlőszemű
zengőlegyek, viráglegyek,
a zúgva, sziszegve szelíd nem-vadak
találnak aranyfogsoros arany-szivattyúszájuknak
gyönyört az egymásba-sodort szeletes kelyhek illatszív-habdaganatában,
a sziromszakadék-rózsahomályban,
a keskeny hosszúkás csavart-görbe fölálló csöndszilánklemez üresség-szigetek,
vékony, kemény szirmokkal görbén, gyűrűsen függőlegesen fölszeletelt
csönd-örvény övezetek
embertelen rózsa-illatában,
az asszonyiság-nélküli rózsa-rimában.
Mert vakok a rózsák
és némák a rózsák,
a szemgolyó-nélküli rózsák,
a süketnéma rózsák,
mint a vak, süketnéma ember-újszülöttek,
ember-öregek,
mert száz sziromfül
kanyarodik egymásra s egymásra fodorlemezekkel tömődve görbűl,
mégse hall a rózsa,
mégis süket a rózsa,
a dobhártyátlan szívhártya-gömbköteg örvény-növénypapír sziromfül-csomó,
nincs hallókürtje, halló-hártyája, halló-membránja, halló-perece,
egyensúly-kalapácsa
és süket a dagadt szirom-pogácsa
és néma a száz szájcimpa fodros szoknya-kötése, sűrű kötény-kötése rózsa,
a rózsafej: egymásra hajlítva gyűrten lapozott ajkak némaság-köszönete,
szétomolva fölfelé csobogó,
szétlazúlva szirom-szivarként dohánylevél-gyűrűlemezeivel fölfele dagadó
koponya-nélküli ajak gömb-söprűje csésze:
szájgödör-nélküli,
nyelv-nélküli,
gégecsap nélküli,
fogsor-nélküli,
hangszál-nélküli
szirom-saláta ajak-tenyészet.
Moccanatlan örvénykavargás illatgyűrű-piramis szirom-hódolat.
Néma sziromajkak tömeggyűlése fodor-kupola hablemez-daganat.
Rózsa-némaság, rózsa-süketség, rózsa-vakság málló héjtömeg-tömbje,
a vakság sziromcsomó-könnye:
természetből kiálló természet.
Természetbe lehulló természet.
Természetbe olvadó természet.
A rózsák, a rózsák, a rózsák:
a nem-bűn, a nem-szégyen, a nem-tudat,
a nem-gyűlölet, a nem-átok, a nem-gondolat,
a nem-bűntudat, a nem jóság.
És nincsen bennük semmi emberi
amit az ember-utánért meg kéne menteni.
Hangtalan habzás-élethalál-dáridók.
Mert nincsenek rózsa-Bachok, rózsa-Mozartok, rózsa-Bartókok, rózsa-fülemülék,
rózsa-csalogányok, rózsa-pacsirták, rózsa-cinkék, rózsa-rigók!
Ember-alatti tobzódó növény-madár-tüzesség
zöld-szárú, zöld levélhéj-csillag-gallérú zöld-nyakon,
ember-szív fölötti tajtékzás izzás-hatalom,
sűrű szeletekből habzás-gömb üresség,
mint elbukott eszmék.
És mi lesz még?
Jaj, mi lesz még?
Rámhajló kék anya
hajnali kék hajnali ég:
aki rádnéz az is csak természet,
szívverésem a te szívverésed,
természet, mert ember, s úgy hisz abban
ami sose volt hűsége iszonya:
a benne virágzó s a ráhajló világtest kék asszonyzuhatagban,
mint az értelem az öntudatban.
Rámhajló kék anya,
kék hajnali kék,
kékhajnal asszonyi űrbeliség,
kék asszony-vidék,
asszony-táj, asszony-test kékizzás térfutama
élet-tartalom gömbkupola,
áttetsző kékhús hajnaliság,
kékszövet légnemű láng-sűrű homorúság,
az üdvözülés átlátszó asszony-szövete,
a tág
tisztaság
kék gömbtest asszony-üdvözlete,
felhőkkel tornyozott egyhelyben-úszó gömbkéreg magzatvíz térrel testiség,
földi lények:
állatok, növények
lélegző-kútjain
lélegző-útjain
lélegző-pórusain
beszivárgó, becsobogó, bezuhogó, bezokogó teljesülés-anyag:
lebegek kék magzatvíz-létezéstüzedben
lényeddel beteljesűlve beteljesületlen
és kortyollak, hörböllek, iszlak kék anya,
kék kehely, azúr serleg iszom serleghús-italkék tested
tüdő-ital lélegzetemmel lényembe veszlek,
áttetsző kékhús ősi ég:
kék kehely s kehelytest-azonos kehely-töltelék
kék könnyű kehely-hús: az ital-önmaga tartály-torony,
a kehelyhús-ugyanaz kehely-tartalom
öntudatlan tüdő-mozgásom lényed kék asszonyhús-dallama,
én benned, te bennem, egymásba-keverve hígság, töménység,
anya, s fiú az együtt-reménység,
állok áttetsző kék őstested asszonyhús-tömegsúlya alatt,
s a torony-felhők, süvegkúp-felhők, gomba-felhők,
foszlányos, lemezes, hullám-kagylómező fehér-hóföldszántás felhők
tested világrész-sodródás futamai.
Itt állok hajnali
kék anya, hajnal asszonya, kék nőstény, hajnal-szűziség,
kék asszony, rámhajló világ-teher hajnal-súly könnyű testiség:
s lent rózsák, zöldkacskaringó-bajszú szőlőlevél-asszonykúpsorok,
arany-késekkel összevissza-szabályosan,
ferdén, egyenesen, függőlegesen, csüngve, sík-laposan
zöld lemezekre, zöld szívszeletekre, zöld lap-szigetekre fölszeletelt lombok
s szemem előtt a suhogáscsönd fényt ráncigálja, cibálja részeg
hánytorgással egy hártyaszárnyú szúnyog-képlet,
homlokbajsza fekete petecsomó szeme fölött két barna hajszál-kampósbot,
villa-alakú far-bajsza testénél kétszer-hosszabb vibrálva hajló kék kitin-tű.
Mert nem szúnyog, nem is rovar: celofán-dobozkákból összeragasztott szúnyogbárka-lótetű.
Állok, mintha jövőt tebenned keresnék
akiből kiszülettem,
akiből halálig lenni lettem!
És mi lesz még?
Jaj mi lesz még?
Rámhajló kék anya,
virradásom hajnalkék himnusz-dallama,
rámboruló kék asszony-tüzesség,
lényedbe-itató, lényeddel-itató kékasszony hajnal-szűzesség,
világ-végzetesség hitem kék hűség-bársonya:
vigyázz rám életem s halálom szikrázó húsú örök-ég kék asszony-hajnala!

 

 

 

Az Isten-ürességbe horgolt aranyszivacs*

Nekem nem elég az amit elfogadtam,
amit a haláltól ajándékba kaptam,
ami az örökből örökségem része.
Nem a részre vágyom, hanem az egészre!
Nekem nem elég az, amit a szegénység
gazdagon terített múltamra: a részvét,
aminek a hajnal hódítása s haszna:
zöld hullám-terítő kékre akasztva.
Arany kenyér-függöny sziszegve és dűlve
taréjlik lobogva, kúppá egyesűlve
s zizegés-tálakká mállik kék hő-szélben
s küllő-aranyörvény a fejbőr-fehéren.
Mintha szél hajat fúj, szőke fényét tépve,
s kilátszik a fejbőr: a föld feketéje.
S ráfolyik a búza a domb-temetőre.
Aranytű-habzásban ültem temetődve.
Mellettem a pipacs piros bőrtál-lepke,
köldökből zöld száron cikkely-gomb gyász-gömbje,
a búzavirág zöld lábon kék tehénszem.
A pacsirta láng-szív a gyertya-ég kéken.
S csontok és halottak, halottak és csontok,
balgák, büszkék, gyávák, gőgösek, bolondok,
szegények, gazdagok halál-öntudatlan.
Nekem nem elég az, amit tőlük kaptam!
Erjedő halottak: országom a földben!
Nem elég az amit tőlük örököltem!
Illattalan száraz koponyák és csontok.
Nekem nem elég az amit szívük mondott.
Nekem nem elég az élet-halál-részlet,
mint a légyszem mondja az osztott egészet,
a cellákra-osztott szem a látás-gömböt,
a rácsmező-nézés tér-mozaik tömböt.
Nekem az kell, ahogy minden pont együtt lát:
minden látó-kehely külön teszi dolgát
s a külön-egy közös cellaszövet-gömbtér,
mozaik-tér egység ami dombján elfér.
Amit a fény kimond, nő, kiáll a fényből,
mint a széttáguló létgond a szegényből,
űr, s anyag szeletelt széles sejt-egységben,
látó ponthalmazgömb térgörbületében.
Nekem az egész kell, minden ami volt, van
a jelen-jövőben, a múlt-virradatban!
Minden rész egésze, minden egész része,
minden halandóság összes szenvedése.
Minden bánat és könny, minden öröm és rács,
tűzözön, vízözön, természet-tékozlás,
minden bűn, büntetés, szenvedély, gyász, sírás,
minden forradalom, világ-módosítás.
Ami gyűlölettel ütött, hörgés-lánggal,
mint német katona gyíkfonat-korbáccsal:
lovát vettem, kamasz-dacom úgy vágtatott
s prüszkölt alattam a ló, horkant, nyihogott,
Ami szívbe-vágott, mint nagy éles kapa
krumpliföld hús-rügye: kopasz lábujjamba,
s szétnyílt a nagyujj, mint apró görögdinnye
kő-ütéstől reped, s hús-lék szája, ínye.
Amitől véreztem, sebzett két szemem közt
nemcsak kés-ütés volt, nemcsak munka-eszköz,
nemcsak a kéz-ujjat félbe-metsző fűrész,
vér fröcsköl, s mint tyúkszív bőrhídon az ujj-rész.
Ami a sebzéstől égett, lángolt, vérzett:
nemcsak bőr, testhús volt, de álom és képzet.
Nekem nemcsak seb kell, vér, mi jajbárkát visz,
de a világ összegyűjtött fájdalma is.
Nekem nem elég az, ahogy más csinálta!
Cselló, csillaghullás, földrengés, tűz, hárfa,
kerub-szárnysuhogás, Isten jégverése.
Nekem a minden kell és a minden-mégse!
Nekem nem elég az amit ők csináltak,
elmúlás-föld kristály-ágai: a társak!
Az a volt-virágzás, az a csak-velük-volt:
ami gyönyört habzott, vagy szerkesztett tébolyt.
Szűlt rendet, vagy káoszt okádott a télre,
mint az éj tollat foszt: fény-lapot pihére
s szikrázik, bizsereg űrben tajték-kazla,
bordás szőrhártya-lomb cirma, páfrány-bolyha.
Ragyog a pehely-púp fehér cérna-lombbal,
mint tollfosztás pelyhe foszlott hó-halommal
tollfosztás-asztalon tél-este konyhában
s körötte asszonyok: az űr gyászruhában.
Nekem ők az éj-ág föld-éj virrasztásban,
kristállyá préselt fény égitest-nyomásban,
ásvánnyá száradt tűz, könnyből gyémánt-csónak.
Nekem nem elég az amivel ők voltak.
Nekem nem elég az, amit ők csináltak!
Magamat akarom velük tudni másnak:
gigászok, titánok, vak túlvilág-lárvák,
szeráf-lángcédrusok, éj-húsangyal-kurvák.
Fél-istenek sátán-óriás szegények:
öt gramm tömegsúlyú füstnyál denevérek:
Isten-űr sok lengő nyitott esernyője,
cikkelygömb-szárnyukkal az ős-űrt benőve.
Nekem nem elég az, amit csak úgy hoztam,
mint a hajnal a fényt, kéken adakoztam.
Nem vettem el mástól se jóval, se bűnnel.
Létem gyűjtötte azt érzékszerveimmel.
Azt nem is szereztem, azt sorsommal tudtam.
Minden visszanézett, amire bámultam.
A Minden nézett rám vissza, amit néztem.
Belémfolyt a Tejút az éj-heverésben.
Mint csipke-pókháló fátyolnász bozontja,
mint sperma-tűzpáfrány szerelmes asszonyba,
rózsa-kúttá szétnyílt testébe csorog be,
pupillámon át lét-asszonyméh szivembe.
Két szemem nagyító-mikroszkóp tudása
úgy dagadt a méhszem cellagömb-sejtrácsra,
hogy minden szemcséjét külön, s együtt láttam
s nincs osztozkodás a látótest-osztásban.
S így én minden dolgát a titkos anyagnak,
az elme-tudatnak, az álom-csataknak,
a Mindent így látta mélyen a mikroszkóp,
s színes tárgy-hullása, mint kaleidoszkóp.
Mert a világot én önmagamból hoztam,
mint anyagát a fény: együttes-osztottan,
s oly egyszerűen, mint ahogy hajnalodik:
a kék vérzeni kezd, s pára-rosttá kopik.
S lánggal a sötétből a létet kihúzza,
mint halász a hálót a vízből kihúzza,
s látszik már a háló-puttonytál tartalma:
szemek gyémánt-üszke, pikkelyhab borzalma.
S a síkos hal-halom: zománc-mozaik tűz,
tört kristály-kocsonya, párás szivárvány-bűz,
s csorog a háló-lomb vize, tóba szédűl,
vízbe kristálytűt szúr, hullámgyűrűket gyűr.
S látszik már a lomb, ház, tető, torony, kúp-bolt,
a gond-fémszerkezet: a folyón áthorgolt,
s az éj hagyatéka: köd-szelvény félkör-hold,
mint celofán-bajusz szunyoglárva-potroh.
S látszik ami kinőtt dolognak az éjből,
ami csak kilátszhat részként az egészből!
A többi: rejtőzés távol-mély fedetten,
titok, rejtelem, láz homály-görbületben.
Távol a távollal, lét a létezéssel,
mélység a mélységnél mélyebb mély egésszel
fedve, bőrrel, héjjal, tartalmakba osztva,
titok a titokabb tartályba ágyazva.
Nekem nem elég az ami velem úgy van,
mint a szívverésem: titok-bonyolúltan,
mint a vér áramlik zárt véredény-hitben,
testem pára-finom s vastag csöveiben.
Ami oly egyszerű, mint a szívütésem,
ami oly bonyolúlt, mint a lélegzésem,
bennem titok-ős, mint a csillag-virágzás,
egyszerű állat-nász, a folytatás-párzás.
Nekem az kell, amit magamból csinálok,
amit magammal a létből kitalálok,
amit én bontottam egészből részekké,
amit én tomboltam részekből egésszé.
Hiszen nem a rész kell, nekem az egész kell!
De kell minden részlet: lenni az egésszel!
Minden külön lét-test sokasága társ-tömb:
cső-kéve sejtekből fény-görbűlt látó-gömb.
Hiszen nem a részre, hitem az egészre!
A kiboncolt részből szőtt világ-egészre!
S kvadrillió csillám sejtlap-lángja gömb-lomb:
világűr a mélye, fény-rácsa ember-gond.
Nekem az kell amit én magammal látok,
amit látás-sorssal szavammal csinálok,
amit verssé nézek kozmosz-szemgolyóval:
a kint s a bent együtt szűk, tág mélység-óllal.
Atom és égitest, látó-szemcse, s hegy-kúp,
a könny-molekula, űr-spirál szökőkút,
ahogy az üres űr minuszában szökve
szemem csigaháza: halálig örökre!
Minden ami volt, van és lesz azután is,
ha májfoltos lován a nem-lét űrbe visz,
csontvázamról a húst, a szőrt úgy lefújja,
mint a nyárfapelyhet szél-fény legyalúlja.
S úgy száll testem halál-bolyha csontvázamról,
mint üveg-tél fújta fa-ágról a hópor,
billeg, leng, fagy-szikra felhőkkel szétbolydul
s a gallyas ág kopasz jég-ón bőrrel csordul.
De addig minden kell ami volt, lehet, van,
amit én bontok ki titkot a titokban,
ami nincs, csak attól lesz, hogy én akartam,
van azáltal, hogy én nemzettem szavamban.
Amit én képzeltem látomásban, hitben,
mint a természetet vágyából az Isten.
Vagy csak az anyag forrt: széthullva Mindenre.
Nincs a teremtésnek szüksége Istenre.
Vagy az anyag robbant szét sugár-tömegben,
hogy kisebb csomókból gomolyogjon gömbben,
s ezer-dimenziós térhálót terítsen,
magát bontva magán oszlással segítsen.
A végtelen-üres Istent behorgolja:
térmozaik-arany-szivaccsá horgolja
magát önmagából az Isten-üresben,
s mint tüdő: a világ benne lélegezzen.
Így én szavaimból világot csináltam.
Sors-anyagom vérét lét-sorssá használtam.
S a szó a világból, a világ a szóból.
S nem csapódik ki, mint vér-test vérsavóból.
Új világot, másabb világot, mint mások!
Az enyémet! Benne örvény-virágzások,
vérből és aranyból lebegő nagy tömbök,
foszlány-gyűrűtölcsér, sugárfonat-fényrög.
Benne ámulások, szerelmek, irgalmak,
árny-tolongás sűrű hódolat-hatalmak,
gyászok, bűnhődések, levert forradalmak,
mindíg rügy-mozaik kúp-szív forradalmak.
Mindíg a szegénység felhő-gyász zászlója,
mindíg a teremtés vigasz-láng adója,
amiből úgy folyik a láng utó-fénye,
mint asszonyból szülés után méhlepénye.
Mint asszonyból szülés után a placenta:
másodszülésben a méhburok bőrtokja.
Amit meg is esznek. Mint holtat varázs-ok.
Ettem agyat, szivet, mint a kannibálok.
Mint az emberevők emberszivet, agyat,
s véremben keringett a halálbódulat,
földet, égitestet, nyers fényt, holt sugarat
s szivemet mozgatta a csillag-bódulat.
Költők szivét, agyát, áhitat-loboncát
habzsolta velem a tündér-száj mohóság,
hártyás, ezer-szemű angyal-sátán-hadat:
papagáj-zománc gyík zöld fátyolbogarat.
Én Istent is ettem, mint gyermekkoromban,
testével testemben temetve osztoztam
s szétáradt éjemben a szita-sugárzás,
mint az űr kristálya fény-pára tág bomlás.
Minden én-vérem lett. A fölfalt valóság.
Nekem nem elég az ahogy mások mondták!
A sors úgy valósul, ahogy én csinálom!
Nem vagy hódítóm múlt, legyőző megszállóm!
Nekem a Minden kell! A Minden Egésze!
Osztva bár trillió sejtre, pontra, részre!
A részek összege cellásan egésze.
A részre is létem osztottan egészre.
Nekem a Minden kell! Nem mindenség-morzsák!
Nekem az egész kell! Nem a csupasz torzsák!
De ami zöld eres levél-görbék gömbje
s a levélgolyó hűs réteg-halmaz csöndje.
Nekem a Minden kell! Nem rész az Egészből!
Az Egy-tömörülés kvadrillió részből,
aminek tömbjei szünet-hálójában
halál süvít, mint a huzat kastély-vázban.
A teljes kék égbolt, ami úgy ont szikrát,
mintha a kék égne, oldva arany-sziklát
s néztem a kék ős-szem üvegteste gömbjét
amiben ott lángolt a feszes öröklét.
Az Ének Szive vert az űr-pupillában!
Aranycső-kosárban, aranyküllő-tálban
néztem a szem-mélység boldog ének-titkát:
a búzában hanyatt fekve a pacsirtát!
Pacsirta-sorsom az búzadomb-fölöttem.
Nézem ének-szivem a kék súly örökben.
Fönt Mozart-Rekviem kék virága gyász-tömb,
lent sziszegés-arany taréjlásban vércsöpp.
Fönt pacsirta-szivem, lent halálom földje,
habzó arany-lázzal hullám-zászlót öntve,
nézem a híg kristály élet-csöngettyűjét,
s engem a Szűz Anya kék szemű űr-őslét.
Ahogy kék izzásban jajgat az esengő
Mozart-szimfónia torkú selyemcsengő,
a kék áradáson lebegve bizsergő
könnyű csipke-tonna hangmámor-esernyő.
Cseveg, csicsereg, zeng, énekel, ver sírva,
kék-örök szemgolyón fekete szempilla,
kék vérbugyogás a feszes kék üresben:
aranycsipke-páfrány-dóm hegedűverseny.
Míg létem a halál szennyvizébe oldva,
mint hablemez-hólyagkupola-zsák gyík ha
mosónő víz-aszalt saskörmű nagyujja
a kék szappanhabot kezéről letúrja.

 

 

 

A legyőzhetetlen megmaradás-mámor*

Nem lehet hogy vége, nem lehet hogy nincs már amit hittem gyönyörömben!
Nem lehet hogy csak volt, nem lehet hogy köd-táj, nehéz könnyező özönlés,
amiben a sűllyedt teremtés tenyészik, borzolt fekete ág, toll-léc,
fekete csipke-pajzs, bozont-háromszöglet szemöldöksátor a ködben,
bütykös, csomós, indás növénypálca-boglyák nedves-szilárdan ragyognak
a vastag puhába merülve keményen, könnyük szikrás pára-oldat,
könnyük, mint só-oldat, kérgek, gombák, mohák üvegrügye, bimbó-túrás,
tört-rajzú ág-hegyek, kúsza gally-ág drótok szemgolyói ködcsepp-vízből,
s nyúlós víztest-szárral leszakadnak súlyos hullással a víz-fény bőrről,
nagy nehéz vízcseppek könnytest-kopogása köd-ásvány pára-izzás.
Leszakadnak, mint a szűzfekete űr-ág gallyáról az égitestek,
mint a földre-omló tejút lángcsöppjei: száraz fű-élre potyognak,
s a fű celulóze-pengéje szétvágja testük, metsz két könny-félholdat
és a könny-félholdak nyúlánk test-folyással fűhamu-szál-púpra esnek,
s a mozgás-réteges üveglemez-csúszás patakba hullnak csörögve,
mint nagy üveggolyók egy más dimenziót képző csobogó üvegbe,
s csobban csöppenésük a hidegvérű gyík-pikkelytest fény-rög futásban,
ami lapos, mégis mintha jéghegy-gúlák lebegnének tenger-zöldben,
mert a víz alatti fű, moha, sás, hínár világít parázzsal zölden.
Mint nagy zöld krokodíl: csontkúp-mozaiktest a patak-hús a köd-lázban.
S a gyík-gyors patakban, kígyóhús-üvegben zöld hínárnyálas, mohás kő,
körötte vízszintes lemez-folyás fodrok, örvény üvegcserepekből,
habzó üvegtölcsér, síküveg völgyrengés, hónalj moszatlebenyekből,
megakad a víz és mint a vakondtúrás nagy lélegzés-púppal felnő,
legyezősen szétfut, kagylósan behorpad, szilánk gallyakkal szétszakad,
s foszló bagoly-hulla vízgyökér-gyékényen szétlebbent oszlás-szárnyakat,
mint nagy toboz fekszik kinyílt pikkelyekkel: barna toboz toll-kereszten,
arccal a köd felé s a tobozkagylók közt ráng a víz, zöld nyál-hónaljú,
arca toll-tálakból két homorú szív-fél, mint fehér rózsakoszorú,
lovagsisak-csőre, ember-szempillája, vas-gally lába vízzel biccen.
S letört ág a vízben, korhad feketéje, vízfürtökkel szőlőt játszik,
kövér gyöngygolyókból halál-súly kúp-függés: ős-rovarszem ikra-tőgyből,
s a bokrok fém-iszony karmain gyümölcsök vérzenek a köd-időből,
mint Jézus test-ágán megalvadt vércsöppek, velük a halál parázslik,
mint katicabogár-halomból szőtt köpeny, zöld szentjánosbogár-palást,
kékizzás rózsacsöpp rózsabogarakból zöld bogyó-ing, csönd-zuzmarás,
tűhegy mályvapettyes, fullánkszúrás-szeplős növény-katicabogarak,
űrkék növény-dongók, nyeles-szemű legyek a gyász-bokrok gyümölcsei,
piros viaszukon, kék bőrükön gyöngy-gríz, köd-por géz-rács tekercsei.
Mint alvadtvér-szemölcs, szemcsés rög-duzzanat, hiány-hús seb-üszke: salak.
És a vízanyaggá visszaváltozott köd szikra-üveg csöppje mélyben
a kékmáz, folt-tarka, spriccelt vértől himlős ágbőr nyerges vízcsöpp-talpán,
a kék ág-domború, csigatalp-homorú vízcsöpp-lángok gyomor-alján
fényfinom bőrlécek, hajszálér-kontyocskák, mint amőba-testlepényben
pontok, kutak, vesék, pelyhek, szikra-pálmák, tölcsér-spirál test-buzgások,
csönd-lécek, vonalak, bugyogás-virradat, mozdulatlan mozgás-rácsok,
víz összetevői: hidrogén, oxigén, víz-atomok halmaz-csöndje
s térkép, hisz átlátszik, a vízmolekulák zsúfolt tömbje fény-golyóban,
ágbőr-talpuk szines földrész-térkép, föld-táj s égboltjuk a vízcsöpp-tóban.
S madár cikkan, ugrik, suhan, csörög, surran, grafit-gyertyát szúr a ködre.
A köd-belső seb, vér, kavernás tüdőkkel, sípoló vak szivacs-csüngés,
madár-csörömpölés, nyúlszimat-tapsolás, őz-fej muszlinba csavarva,
a piros bogyókra háromszög-küllőkből lapos aranykalap varrva.
s a köd selyem-láza fehér homály-alkú, bozont-ömleny pók-sistergés,
függőleges hártya-csónak cikkelyekből hártyatojás pudva-száron,
a szelvények léce, mint parafa-pántív, s vízjel a dombsziget-sávon,
mint a papírtestben a zsírfényű vízjel: vitorláshajó, címer, sas,
száraz pamutpálcák tolongnak fehérben, mint Segesvár dzsidásai
s száraz hártya-pajzsok a kőpamut-tornyok hajócsúcs alsó ajkai
s pókszál-rácsidomban halott szúnyog lóg, mint rács-szív horgon celofán-sas.
Nem lehet, hogy ilyen köd-bozót temető legyen ami fényigaz volt,
sugár-kézzel húzott piros, zöld és sárga hullám-üdvösség anyagból,
virág-üdvözülés, csíkos darázs-párzás, csontváz-nász-szobor aranyból,
lepke-naperőmű: selyemtükör-szárnnyal pacsirtával feszűlt égbolt,
ahol a hang-csomó, mint a szív-boldogság fényverésben ütve feszes,
testére hurkolva százmilliárd kék szál, kék háló-özön ég-szőttes,
azt rántja, rángatja, énekkel cibálja, dallal ráncigálja, mint pók,
akár a mindenség-tűznyál-csillaghálót az erjedő élet-minden,
akár a mindenség burjánzó hálóit az arany-gyűjtemény Isten,
s hullámrács-tölcsérút, hullámrács-toronykúp emeli, ejti, mint hajót.
Nem lehet, hogy ilyen köd-barlang hideg hab cellázza be hűség-létem,
hol, mint cseppkőbarlang jajvirágzás-szájban a kő könnyei csöpögnek,
ahol a köd, mint a cseppkő-száj boltív sír, kupolája a könnyeknek,
s szivem körűl háromezer fénysavó-kúp köteg-kelyhe: rács-gömb légyszem,
mégse látok én e légyszem-púp kristállyal, a szivem-gömbkéve köddel,
hiszen homály-felhő szivem látás-sírja, szilánk-ragyogása tördel,
s én e rovarszem-sír eleven halottja a szem-ideg napkorongban
ülök odatűzve, mint kristályrudakból ferdén csiszolt fénysüveggel,
s ködből lemezgomba óriás-daganat hab-félgolyó tört üveggel:
szivem látás-inge, lemez-boltív éje, mint küllők a cérnagombban.
Nem lehet, hogy ilyen köd-rejtett bozót-gyász, híg köd-cserje kéve-bomlás,
nyirkos köd-virágzás legyen a fény öble, ami kalásszal süvített,
hogy a köd rögökben, sziklákban, köbökben tenyésszen be örök ihlet,
ami úgy erjed, mint rák asszony-tüdőben, s laza-permet tajték-romlás!
Ami kék zománc volt könnyű virág-csöndből, szív-lapokra tépett zöld bőr,
boldog madár-hajnal füttyláng-fénybizsergés atommáglya-csillaghőből:
ami a madár-szív, gomolyfelhő-úszás a magas-kék merületben,
ami fényt szitált, mint kék szitakötőszem tizenötezer sejtröggel,
hogy a levegő, mint atom-modell-gömbrács forrt szivárvány-örvény gömbbel:
nem lehet köd-rózsa őrület-gomolygás könny-hullató test-kötegben.
Böfög a föld, a kő, a fa, a száraz fű, minden rés, felület, vályú,
minden szitás gézből szőtt laza-rost árnyék, víz-tér, szederinda-boglya,
minden bőrzet, kéreg, szemcse, léc, vonal, él, minden üreg, tárgy eldobva,
minden gödör, hasadt anyag szakadéka, minden borzasság-szabályú,
minden mélység és csúcs, szöglet, növény-ábra ködöt böfög fehér nyállal,
mint a légy böfögi bögyéből szájába, kitin-erszény nyammogással
amit folyékonnyá oldott bögy-savával, a húst a száj-emésztésben,
ködöt böfög a táj, a földrész-nagy őslégy, a vér-virágzást emészti
s nézi, mint bolondot: magas-szárú cipős, flórharisnyás asszonyt férfi,
a köd-elmevakot: műfogsor-nélküli íny-vigyor-bugyogást néztem.
Nem lehet hogy ilyen elme-trágya velő zabálja föl ami láng volt,
s fogsortalan szájjal, gumi-hólyagzással vigyorogjon hömpölyögve,
gomolyogjon, mint nagy gyöngyharang-púp polip teremtésembe betörve!
S irgalmamat kérje, fényem fosztogassa, vizeljen, mint tigris rácsból!
Nem lehet, hogy a köd fehér parazsával csorogjon rád sisteregve,
mint a habzó láva égő patakokban vas-nyállal forrva dühöngve
piros nemi-álmom, ember-ébredésem, hitem büszke forradalma,
szegénység-titkomból kihajtott űr-zászlóm, győzelmeim szenvedélye,
nem lehet nyaramnak, teremtés-csókomnak könnyes őszi köd az éje,
hogy köd-vas szív-bábom, mint Pompei vasa, a költőre sült Vezuv-láva!
Elmondom hogy mi a bánat és öregség. Elmondom, hogy mi a szégyen.
Elmondom hogy mi a borzalom, ütés-súly, a bűntelen büntetése:
öregasszony vasal, vasal, vasal, vasal, vasalót süt szenvedésre.
Szemét zöld ősgyíkok csámcsogva kiették, csőr-fogsor vályuk szemében.
Testében nincs gyermek, testében nagy vérző karfiolrózsa kő-púp van,
nem a gyermek nyomja, de az eleven kő-rózsakert a bélfodorban,
nem tudja megszülni, mint madár a tojást, mint engemet hatvan éve,
könnyű, mint kis papír-hajtogatás szobor, mint szalmafonat-szobrocska,
a fájdalom sárga lángfonás-csöndkelyhe, mint kereszt-vízjeles ostya,
s vasal, mint akinek a villanyvasaló a szenvedés tűz-lap féke.
Vak szemtestén hattyúk, pávák, pelikánok, gólyák, íbiszek, flamingók,
gémek és kócsagok nyüzsögnek szigetben, sírnak, állnak, ásítoznak,
rózsaszín tollpelyhet fújva meglobognak, arany-mankón támaszkodnak,
szemén varánuszok gyűrődnek homályból, leguán-gyöngyzsák könny-fodrok.
Mellette kis tálon piros őszibarack hangya-nyüzsgéssel bevonva,
vastag hangya-sün a véreres barack-bőr, rozsdás vaslánc-ing paróka,
barna kitin-horgok gömbfonat-bozsgása, suba szemekből, rágókból:
vakon fölveszi a hangyagömb-gyümölcsöt, beleharap és eldobja,
s szúrós hangya-folyás foga, szájbelseje, nyelve, ínye, ajka, ujja,
sikít, sír, köp, kapkod, fúj, hörög, szájában tű-pokol sav-hajszőr-téboly!
Mintha vas-szökőkút spriccelne vasgolyók láncaival kupolásan!
Szép szivén hajszőrből gomolyogna láva-bugyogás polip-láng kesztyű!
Nyüzsgés-homorulat, bozsgás-domborulat az öregség belseje fű.
Hemzseg a cukorra-éhes szaru-közöny a papír-gyász elmúlásban.
Így bozsog a halál közöny-láncaival, barna éhség-függönyével,
mint száraz haj-permet, borzolt árvalányhaj selyem hangyasav-dühével
sors-üregeinkben, halandóságunkon fürtökben, foltokban csúszva,
mint a vén vak asszony szájában, ujjain a futkosó könnyű hangyák
és már nem szabadság a megvakúlt hűség, hinni az árnyak se hagyják.
Mert csak fájdalom az öregség és bánat. S a test a léttől búcsúzva!
S a testek a testtől gyorsan messze-úsznak, mint rohanó csillag-felhők,
mint az Isten-nélkül galaxis-szövetség foszlány-gyöngylánc-rohanása,
a gigász-suhanás a tér-ürességben, tömeg-tényük szakadása
s gyermekének látja a kint az ember-láng, az elő-öreggé felnőtt.
Nem lehet, hogy csak volt, nem lehet hogy nincs már ami fénybe-szőtt magasság,
nem lehet, hogy hittem s most nem szabad hinnem aki te voltál szabadság!
Nem lehet, hogy ködbe gyásszal elmerűlve látomások anyag-teste,
mint óceán-mélye vadhomály fehérbe száztornyú mese-kristályvár
s fölötte billió tonna vízmagasság s nincs ősz és tél, tavasz és nyár,
csak vak nyálcsillogás hideg súly-homálya, alkonnyá fordított este.
S jajgat, szájába nyúl görbe nagyujjával, amely, mint mozgó gyíkfarok,
hústoll kövirózsa mohapúp nádtetőn pikkelyekből, cikkelyekből,
zölden kotorász a hangya-fókás nyálban, rozmárt söpör a tengerből,
mint Neptunusz-isten mítosz-zöld nagyujja ha tenger-nyálban háborog,
ha óceánt kavar önmagába nyúlva, hangyát köp, mint rozmárt, fókát.
Sír a hegyes, csúcsos, szögletes, lemezes papírhajtogatás-jóság,
vakon nyúlkál, forog, jajgat, köp, tántorog, sebzik tárgy-csúcsok, tárgy-élek,
míg kis cinke ugrál a lomblevelek közt, lágy ürüléket potyogtat,
sárga oldaltolla pehely-lombjai közt csipked, kék ollót csattogtat.
A vak lelke vér-tó, véres szemfenék. Nincs a madár-kalászban lélek.
Ilyen az öregség! Vakság és betegség! A természet megalázza!
Retina-bevérzés, vér-lomb a szem alján, csillogó piros púp-angyal,
mintha folyó-deltán vörös vulkán nyílna, s csönd-vért hörögne robajjal,
de csak a süketnek belül hallhatóan zúg páfránydomb-bugyogása.
S a delta-erek tág rojtos szétfutásán, mint zöld úszó lápszigeten
vérpikkelyekből a tonnás vakság-sárkány, nap-tojáson gyík-gyötrelem,
s a szemhús-hártyákban hajszálcső-messzeség, finom mész-hajszálcsövesség
gömbfonat-térháló mozaik-lomb szobra, s a térháló tér-sejtekben
fekete tömöttség, mint fa-gyökér kúpba foglalt nyirkos föld-rögökben.
Jaj, ilyen a vakság: vénség-kegyetlenség, bánat-bűnben bűntelenség!
Nem lehet hogy ilyen vakság-hártya-álarc tapassza be szemgolyódat:
megmaradás-időm, élet-jelenidőm, könnyű zsindelyes habarccsal,
mintha világűrnyi lepke zuhanna rá ér-szitás állat-szirmokkal,
a világegyetem össz-súlya lepkékből, mintha köd lepi a holdat,
szemeden Mont Blanc-hegy púderlap-mocorgás szem-málnákkal, csáp-zsurlókkal,
lepke-lüktetésből világ-súly atom-tömb nyüzsgő erősáv-pontokkal,
erőcsomag-héjjal, erőcsomag-méllyel, gömbcikkely-gömbszelvény-csóva,
lábak, pödörnyelvek, szopó-szívószervek egymásban-gubanc tömege
borítsa hártyával, pálcákkal, karmokkal potroh-dongával verdesve,
mintha vakság-fátylat rántana gömbjére a szem gravitációja.
Mintha a titok-ős megnevezhetetlen mélyén élő tömegvonzás,
az űr-végtelenség ős-mélye vonzás-szív szívja a galaxis-lények
lánchab-szivacsgyöngyszem agyállomány-lényét szivébe virágzó éjnek,
s mint aranypetty-kentaur hordák vágtatása az űrben táguló hullás,
húzza szívébe a förgeteges hab-láng irtózatos test-tömegét,
vak erő-szívébe a tomboló tajték iszonyatfény tér-tömegét!
Szemed én-időm, mért vonzza így a fátylat, mért akarod hogy ne lássak?
Mért akarod, hogy vak, szem-süket legyek én, púder-könyv kvadrillióval
verdeső sötétség, fény-látástalanság, mint bérc betakarva hóval,
hó-haláltonnával, mint vágóhíd barmán vászon-álarc halálsisak.
Agyba-lövő pisztoly, halál-elektrosokk jön? Halálom én ne lássam?
S mint vágóhíd barma zuhanok hörögve, s bennem tündér összeomlás?
Szivemben a tündér-várak összetörnek, mint tükörből szőtt gomolygás.
S tündér-cserepek közt csobog szét a vérem, s megfagyok az elmúlásban.
S viasz lesz mi boldog sejtelem-kehely volt, buzgás, mozgás, forrás, éden.
Nem lehet az viasz-kehely a mindenség összetett lepkeszemében.
Nem lehet hogy vége, nem lehet, hogy nincs már, amit a hitemmel látok.
Nem lehet hogy csak volt, mint a nyári égbolt, s helyén tél-csillag jegesség,
minden csillag nádbojt: dér-ecset-toll gömbkúp, permete fehér üresség,
s foszlása, mint jégszőr hideg zuzmarával tél-csöndem éjén szivárog.
Nem lehet hogy vége, nem lehet hogy nincs már amit hittem gyönyörömben!
Nem lehet a kék ég pacsirta-üresség, látomásangyal-üresség!
Nem lehet a kék ég, mint a holtak szeme: vízkék kocsonya-merevség!
Nem lehet a kék ég szőre barna tajték lila habzás-zaj a könnyben!
Nem lehet a kék ég nyája bárány-népség rózsaszirom-szőre mint kő,
amit zöld hegyoldal görget legyezősen, redő-kőpalást a felhő!
Nem lehet, hogy nincs már, nem lehet hogy vége a megmaradás-mámornak,
a megteremtődés gyönyör-állapotnak, az ember-csodatevésnek,
nem lehet a fönt a lenttel Jézus-test, hogy a sokat mondjuk kevésnek!
S a derengő semmit higgyük Isten-méhkas űr-szív mindenség-dolognak!

 

 

 

Üdvösség-szilánkok*

1.
Embernap
A lábosban jajgat, sír,
kék gázlángon ráng a zsír,
habzik, dünnyög, sistereg,
buborék-tájjal zizeg.
Mint sárga kalász-halom,
átcsapó víz tutajon:
ágaskodva hömpölyög
magával maga fölött.
A belé-tolt hús-szelet:
füstölgő vulkán-sziget,
test-tömbjéből gejzírek
gőzlomb-pálmája sziszeg.
A hús fölágaskodik,
mint a nap felé a gyík,
vére vesztes rózsaszin
kilombozva rostjain.
Az asszony kenyeret vág,
férje asszony-szomjúság.
Hangya kenyérhéjat rág:
ez a hangya-szomjúság.
A két kislány megterít.
Úgy zsibongtak estelig,
mint égő gyufásdoboz
ha láng lángokat szoroz.
Koccan, cseng amit lerak:
a tányérok, poharak,
hús-fák, evőeszközök.
A kék zöld habbal dörög.
Most egy kicsit nem is fáj
ami olyan nagyon fáj.
A pohárban vörösbor,
villanyfényből aranytoll.
A bor hártyalemezén
arany-tollpehely a fény,
aranypikkely-rothadás
vérben aranyhal-csontváz.
Kint barna gőz-púp mögött
fehér csillag gőzölög.
S villám legyezője fény
szenny-kagyló görbületén.
Ránk az éj hálót hajít
ami zsibong hajnalig,
s hajnal-kékkel kihúzva
szivünkből tűz-puttonya.
S míg a zöld lomb ácsorog,
mint zöld dombon zöld juhok:
kék szilánkkal ránkzuhog
űr-hálóból fény-dolog.
S rács-szatyrában pikkely, hab
nyüzsög, ráng, mint a halak,
mozaik-fürt üveggel
a kihalászott reggel.
Az emberiség-reggel
napfénnyel, napmeleggel.
Talán ma még élhetünk.
Ehetünk, szerethetünk.
Talán ma még lehetünk:
tűz-tengerré nem leszünk.
Holdon sziszegő könnyé,
űr-dagadt tűzözönné.
2.
Bánatvirág
Szivemben az öreg húsos bánat,
mint a mélytengeri virágállat.
Ott tenyészik én-kezdetem óta:
felhő-virág bizsergés-haj óra.
Rajta embersorsból rengő márvány,
rajta kozmosz-létből tűz-találmány.
Bánathús-testében vízfeszültség
csőkéve-tornyából szűk feszesség.
Csáphaj-habpénz feje nyüzsgő-éhes,
mintha holt emberszív fehér-férges,
lágyan leng, ring a hólyagcsövesség
fosztogatni szelíd enyv-szövetség.
Ragadozó, mohó bánat-tajték,
mint a vihar-lila habmirigy ég.
Bánatvirág, mint szempilla rebben
állat-tajték-csillag a szivemben.
Aki ott égsz árnytalan virágzó,
gyűlölet-szövet-nem árny-hiányzó:
körötted, mint éji lomb-tolongás
árny-hordákból egyhelyben-bolyongás.
Körülötted, mint a búzaszálak
suhogó, hömpölygő ember-árnyak,
mintha búzaföldet fúj a fény-táj
s megdől, lobog ami arannyal fáj.
Az ember-utáni ember-árnyak
jajonganak, némán kiabálnak.
S világmindenség-csontvázat szül hab:
szivemben a virágállat-bánat.
Embertest-nélküli ember-árnyak:
erdőként tolongó árny-vak nyájak.
Bégetésük, mint halál-vasárnap,
szív-esésük világ-öreg bánat.
Odalent a szívderengés mélyén
iszonyatsúly alja jaj-fekélyén
virágzik a bánathús merev hab,
mint kőselyem-szárú árnycsönd-csillag.
Isten-magánynál nagyobb magánya,
emberevő virág-tartománya!
S szikráznak, mint a lerágott gondok
sóhegyként az emberiség-csontok.
S ez a virág el sose virágzik,
halálomból pirosan kilátszik!
Halálomból örök űrbe nő föl,
mint egy tájfun örvénykürt-erőből.
S mint vérből test tűzliliom ott ég
s körülötte a tejút-összesség,
hideg, kopár fekete terekben
fallikusan mered az örökben.
Bánatvirág ősszé sose szárad
szivem-mélytengeri virágállat.
Csak a test, mint üvegesen szárad
száraz sziklán hab-jég virágállat.
Mert a bánat nagyobb én-sorsomnál,
virág-sors az ember-állapotnál!
Ő a könnyek szökőkút-szilárdja:
összes múlandóság jaj-virága.
3.
Mosolyasszony
A mosoly kilép a házból,
még rám visszanéz, még rámszól.
Úgy megy el szőkén, kigyúltan,
mint fény-láng zöld alagútban.
Zöld gesztenye-lombok nehéz
árnybarlangjából visszanéz,
s eltűnik láng-csavarodva
kalász-kígyó szőke copfja.
A gesztenyelomb zöld tűzbe,
szilánkfelhőjébe tűzve
virág-toboz rózsa-gyertyák,
mint rózsaszín karácsonyfák.
Csillagszórók rózsa-lángból,
csillagszökőkút: parázsból.
Gyerek rohan kerékpáron,
felhő-keze fémkormányon.
Kis kezei bárányfelhők.
Bámulja a bajszos felnőtt.
A földön felhő gomolyog:
fehér puli csattog, forog.
Mert a darázsra haragszik,
izgatja a sok aranycsík,
aranykehelyből kiállva
gombostűcsokor szem-málna.
Bántja a darázs-mohóság,
a dülledő ikra-rózsák
emlőit osztó aranypánt,
az aranyduruzsolás-láng.
Tőle a véres húst félti.
Nézi a bajuszos férfi,
kinek orrlikai alatt
ezüstfenyő-ág tű-hidak.
Így megyek író-szobámba.
Szivemben a vers homálya.
Majd a szív-csöndből előtör,
mint gőzfújás-fa a cetből.
Mert a vers-szív hullámmal ráng,
mint fújtató bálna-bikák
s a vers-jövő szív-egészben,
mint föld-nagy bálna-herékben.
A költő-szív menzeszében
új pete a holt helyében,
mint a bálna-vaginában:
a bálna-nő ösztruszában.
S hempereg, fúj lomhán csavart
ívvel, mint gigászi hús-kard.
Fark-tolla mint szikla-lemez
vitorla felhőket legyez.
S amikor már elfáradtam,
s a vers-lángot lecsavartam,
mint régen üveghólyag-zárt
petróleum-lámpa lángját:
nézem, mint zöld varázs-kutat
a gesztenye-alagutat,
a mese-sátor zöld vászont,
aminek zöld végén kék pont.
Hogy a mosoly fénnyel köszönt:
ahogyan az üstökös jött:
szőkén, nagy arany-bozonttal,
beüvegezve égbolttal!
Ahogyan az üstökös jött:
látomást hozva és üdvöt!
Arany-csóvával csobogva
az éjszakát lánggal oldva.
S amikor az utca-végen
befordul a szőkeségben
s zöldben arannyal világít,
s extraszisztolét: világnyit!
S mikor a kapuban csönget
arany tör szét világ-csöndet
s a csönd cserepei mállnak,
mint a csillagok szétszállnak!
S ha befolyik csókja nyála
csókkal parázs-barlang számba:
verstől varanggyá varázsolt:
létem a lét szemén fény-folt!
Aki varázs-varangy voltam,
varázs-ujjon kuporogtam:
mint szempillás selyem-könnycsepp,
s súlyomnál a világ könnyebb:
varangybőröm leoldódik,
árnyfolt-irhám földre hullik
s úgy hever ott a könny-ragyás,
mint embervéres zöld palást.
Kiújulok vigaszomból:
tündér-sors vers-vagyonomból
s király leszek újra, szárnyas:
nyár-kékben lengő fehér sas.
4.
Éji tó partján kamaszkor
Sűrű sötét vak suttogás
a hold-alja tószéli sás.
Néha ugró béka toccsan
a hold-foncsor láz-titokban.
Mint aranyozott nagy kavics
amit mohával öl a víz.
Hold-sóban a békaszemek:
taplógolyón arany-hegek.
Nád nyikorog, árnyat lódít,
nádszálhoz nád csiszolódik.
Zöldet áhít, szikrát hódít,
árny az árnytól reszelődik.
Rezgő nyárfaszív-levelek:
ezüstlemez-boglya sziszeg.
Mintha egyszerre a sokban
százezer gyufaláng lobban.
Gyufaláng-felhő a nyárfa,
holdfény-gyaluforgács máglya.
Önmagába keveredve
önmagát behömpölyögve.
Mint a napgolyó tűzgömbje
önmagának örvény-tömbje,
amiben, mint súlyzó-forgács
hintázik, leng a súly-izzás:
egyik súlyzó-golyó nagyobb,
másik kisebb testtel ragyog,
így bugyog, forr izzás-gondja,
néha felszinén súlypontja,
néha bőrén szív-test magja
láng-gömbcikkely-héj központja,
a láng-golyó egyenlőtlen
tűz-elosztás súly tűz-gömbben.
A nyárfa hold-üveg nyárban:
hal-felhő üvegtartályban.
Hal-rebbenés pikkely-csorda
lombként taszítva, sodorva.
Aranyhal-habzás a fényben
zizegő doboz-edényben.
Lengő lap-cikkanás gyászban
rács-domború sejt-szitásan.
Mint egy óriási légyszem:
osztott, sejtes dülledésben.
Mintha gyors késsel uborkát
szeletelnek: hártya-ostyát:
zöld bőrperemű pénzeket,
nárcisz-köldökű hideget,
híg növényhús-korongokat,
vízből-szilárd körlapokat,
s a kocsonyás húskorongok
csillagai fehér magok,
mint egy lesajtolt tulipán
sziromcsillaga jég-deszkán.
Fényvonalak élen, éren
az ezüst-szeletelésben.
Kákics-csokrok, halk loccsanás,
a kákics-domb: sün-szuszogás.
A kákics-sün árny-hallgatás,
körülötte árny-kard a sás.
Mocsár-vízben markolata,
érc-lángja: középkor-csata.
Tömeg-egyhelyben-vonulás,
vasból-gyűjtött szálkás parázs.
A kákicsok, mint fújt üveg-
hártyakígyók: hólyagcsövek:
csúcsvég-csőtüskéjük tűhal
aranymirigy-koronával,
amely mint barna madárszem
aranykoszorú-keretben.
Hal lángol rácsgörbét szórva,
víz-sebzés a karéj-csóva,
s a hal-vízbe-visszahullás
pikkelysarló-vízaratás.
Nádirigó, nádiveréb
csomózza a szál-feketét.
A nád-madár mocorgása
árny-szelvények zsibbadása.
Alszik a többi létező
szárny-mozgató bogár-erő.
Árnyviasz-taréj a lepke,
hódomb éjen ezüst eke,
az ekevas, ekeszarvak
virrasztása magánnyal vak.
A szitakötő kincs-halom,
mint eldőlt üveg-szélmalom.
Szúnyoglárva vízhártyán lóg:
gyász-tollsöprűs üveghorog.
A nádtáblák moccanása
fény-éjhullám gyík-hallása.
Mint nagy fejsze kék farönköt:
hold hasogat nádas-tömböt.
Zuhan ezüst fejsze-éle
a ciromhab feketére.
S amit a sötétből kiszel
megtelik éles ezüsttel.
A szilánkos hasadások
rés-legyezője fény-árok.
A szétdűlő árny-hasábok
ék-küllőibe űr csorog.
Vályú-legyezősen nyíló
árny-fugák közt ezüst olló.
Ezüst ollók szétdobálva
nyitott ékkel szúrva nádba.
Árny és ezüst függőleges
bozót-tömbje gyíkbőr-üres.
A nád árnycső-rendszerében
higany ülepszik le mélyen.
Higany rezeg a tövek közt
egymáson, egymással szemközt.
Nádcsövek függőlegese
hold és titok csönd-szőttese.
Árny-vízben alszik a vidra,
szempillája holdfény-kobra.
Pára néz bajuszos fejet:
ezüstlemezen szőr-sziget.
Ülök a tóparton holddal,
együtt éj-kamaszkorommal.
Szélén ülök, szive a hold.
Néha nehéz madár rikolt.
Nézem ami elmúlt s itt-van
a susogó állapotban.
Aki voltam izzás-habból:
éji tó partján kamaszkor.
Aki voltam bánat-fényből:
fénybánat-csók kamasz-éjből.
Aki voltam virágzó gyász,
tópart-éjben csillag-párzás.
Aki voltam: a nem-lehet-
mégis-leszek fény-őrület.
Aki voltam a szegénység
tündér szív-gyomra lét-éhség.
Aki voltam a halálból,
s sorsot ettem a halálból.
Aki voltam, mint a Jézus:
Isten-ihlet és emberhús.
Aki voltam a hit ácsa:
szegény-nép föltámadása.
Éjből-gyúrt és virradatból
két történelem egy pokol.
Aki, mint a Dózsa-hordák
tobzódás-szabálya ország:
égtem boldog tódulással,
szivemben virágos ággal
s vártam, hogy a szépre intsék
az időt: a düh, s szelídség.
Éji tó partján, mint akkor,
ülök, s velem a kamaszkor.
Víz-éjben alga virágzik,
vízbe-kevert holdban játszik:
mint a spermaszálak lombja
szétterűlve és bolyongva,
spermaszál-felhők fehéren
a hold-víz elvegyülésben.
S nézem az örök szegélyét,
kivilágított űr mélyét.
S szív-testem fáj, a szív-csúcs ég,
akár az izzó mindenség,
s az is, mint alga-virágzás:
spermaszál-felhő tolongás,
az öröknél örökebb lét
nemzés-anyaga teljesség,
ami, mint alga virágzik
szikra-osztással parázslik.
Az éj, mint ős-kristályhajó,
feketét összefoglaló
kristálypontok szerkezete,
amiben az űr-fekete,
mint lemezek, sejtek, dongák,
mozaiklap szelvény-szolgák.
S én is ott ülök a szótlan
égő fénykristály-hajóban,
s szájamba olvad a rost-láng
tejút, mint cukorhab-foszlány:
kamasz-búcsúban cukorhab
amit nyálas fogam harap.
Ülök a kristályfény-testben,
s kristály-szivacsa testemben
forog, örvénylik, burjánzik,
elpárolog kivirágzik,
s tizenötmilliárd fényév
messze galaxis ős-fényét,
fénytestét hordom szivemben,
itt ragyog szív-közepemben,
szív-méhemben ül a dermedt,
mint anyjában magzat-gyermek:
4C41 17
számú csillagrendszer éjét
őrzi szivem fényszilárdan
a lét-kezdet ifjúságban.
A kezdetnél is kezdetibb
fény-szövetség gigász-testit:
tizenöt milliárd fényév
távol sors-éjem láz-lényét.
Éjből vagyok, fény-vigaszból,
mint az éj-parti kamaszkor.
Emberré felnőtt tavaszból,
fény-tavakból, nem panaszból.
S mellettem mint üres gyíkbőr
ifjúságom, rossz Édenből.
S ím, létem: világ-összesség:
tűz, gyémánt, tűz, gyémánt, hűség.
5.
Fecskevírradat
Nézem a gőz-abrosz tavat.
Most van a fecske-vírradat:
a levegőben száz, ezer
selyem-olló suhog, legel,
bukdos, pörög, ível, suhan,
leng, ollóz hajnal-boldogan,
cikkan, cikázik, fényt cibál,
redőt redőre ráncigál,
fénnyé csíp köd-vánkosokat.
Most töltöm be a hatvanat.
Most ébred föl a lét-egész,
a tájból ami vizi-rész,
a tájból ami földi rész,
a fa, a fű mélye penész,
a zöld, arany, a lilakék
ásvány éjszaka-üledék,
tó-széle hínár-lepedék,
barna-torlódás hordalék,
zöld ringó lomb zöld víz alatt.
Most töltöm be a hatvanat.
Ébred a rovar-szorgalom
amit az éj a fűre nyom
csillagos sötét tenyérrel,
tejút-űrcsorgás kövérrel,
amiből álom és harmat
vont ki szerelmet s hatalmat
s lehűlve nem is vétkezett
a sok kis finom szerkezet,
fény-óra szárnyas nem-tudat.
Most töltöm be a hatvanat.
A biológiai sok
hártya-szobor gép-szárnyasok
harmattól hűtve hidegen
zsibbadoznak a füveken,
amit a harmat súlya nyom:
hólyag-szív lángjuk alacsony,
csillag folyt pórusaikba
aranyszivaccsá itatva
s csáptollon, szem-sejten harmat.
Most töltöm be a hatvanat.
Száradoznak az ébredők,
szárny-hónalj tükrös fény-evők,
páncél vízpora párolog
s munkálkodni kezd a dolog
molekulákban, sejtekben,
mint emberek a kertekben,
a megszáradt már fölrepül,
a félig-száraz földön ül,
lábával csáp-bajszán matat.
Most töltöm be a hatvanat.
S a fecskék, mint fényt-nyiszáló
szétterpedt fekete háló!
Szétbolydúlva, összerázva,
egymás röptét nyesve, vágva,
a kék csöndet megcsomózva,
egymás röptébe hurkolva,
suhanás-nyállal ragasztják
pók-házzá az izzás-vattát.
Lázuk bársonyrács-daganat.
Most töltöm be a hatvanat.
S az ég, mint nagy kék szövőgép,
gyors szövőtűi a fecskék,
összevissza röptük kúsza
csöndszál-fonalakat húzva
szövi a rózsát feketén
aminek sejt-cellája fény,
csőrükben a kék fonalak
izzás-húr pára-vonalak.
Romlás-tornyuk alacsonyabb.
Most töltöm be a hatvanat.
Füvet súrol, vizet borzol,
részeg a hajnali tortól.
Mint boldog fekete söprű
suhog a kék hajnal-testű
csivogó fecske-virradat,
kicsipkedi a bogarat
vízből, fűből, levegőből,
ehetőt nem-ehetőből
pára-nászba fúrva lukat.
Most töltöm be a hatvanat.
Amit az ég megtölt nyárral,
több-dimenziós szitával,
földtől holdig növő rosttal
lény-rács tömb-szitadobozzal,
ami pezsegve, mozogva
arany-szitaháló kocka:
hab-rögöcskék, hártya-pontok,
pihe-sejtrúd-morzsalékok
nyüzsgés-doboza villanat.
Most töltöm be a hatvanat.
S a pici szárnyas dinamók,
vegyi-égés hús-motorok,
törékeny láng-szerkezetek
szikra-tömbje ahogy rezeg,
mintha hó hullna aranyból
véresen a hajnal-napból.
S égtől földig billeg, suhog,
s földtől égig mállva lobog
fecske-vérengzés-vírradat.
Most töltöm be a hatvanat.
Emelkedik és lesűllyed
a szárnyas hús-morzsa ünnep,
mint szélben szőke asszonyhaj,
bolyhos árvalányhaj-kazal
pehely-lángpetty tűzoszloppal,
páncél-parázs tömb-pontokkal
zizeg a rovar a kékben,
ásít a bogár a fűben.
Halandónál nem szabadabb.
Most töltöm be a hatvanat.
Nézem a smaragd-ágyakat,
a kálcedon-sújtás tavat,
ahogy gyűrődik fehéren
önmaga opál sebében,
türkíz és bíbor lemezek
összecsúszva örvénylenek
s nikkel a szegélye csipke,
kőre tajték szennye hintve
sárgán kő-mohára rohad.
Most töltöm be a hatvanat.
Most van a fecske-vírradat.
Halál a haláltól szabad.
A fecske-lomb, mint gomolygó
ezer könnyű selyem-olló
fehér has-szívvel forogva
metszi a kéket suhogva,
csípkedi a hajnalt sárga
csőrét kék ünnepbe vágva.
Gyűjt mikroszkópikus vadat.
Most töltöm be a hatvanat.
Mint óriás szemgolyó-kék
körül szempilla-sűrűség,
ezer szempilla árnyaz be
kék szemet rózsán remegve:
a fecskék a hajnal-pára
ezer sötét szempillája.
Nézem a fecske-lobbanást:
a fekete halál-palást,
arany gyász-ing élőt kutat.
Most töltöm be a hatvanat.
S a szálloda-eresz alatt
körben-kockás márvány-falak
hónaljában ezer bögre
sárból nyállal kőhöz kötve:
sár-buggyanás csipke-részeg
sár-félkehely fecskefészkek,
mint sárból font féltölcsérek,
sár-alsó-ajak-függések:
arany kürttel virágzanak.
Most töltöm be a hatvanat.
Félbevágott szivek sárból,
sárgolyókból, szalmaszálból,
hínár-ágból, zöld-fűszálból,
ürülékből, fecske-nyálból,
széna-törmelék kalászból,
sárcsipke szívfal-futásból.
Függőlegesen szétvágott
fél-szivek a serleg-ólmok.
Sár-tobozok kő-árny alatt.
Most töltöm be a hatvanat.
Sár-tobozok a kő-márvány
fenyőlomb csönd-ág csontvázán,
zöldkék mirigyduzzanatok,
titán mirigydaganatok
a kő-szürke hónaljában,
sár-koponyák virág-lázban,
s alattuk széthabzó, lapos
csillaghalmaz a fecskefos,
száraz ürítés-áradat.
Most töltöm be a hatvanat.
S az ólomszivekből kifolyt
perem-koszorúkból félhold
üreg-sötétből kimetszve,
akár a félholdas este,
amikor a sötét másból
fénysarló nő a hiányból.
S szív-szájakból lő ki a láng,
mint pettyes tűzliliom-ág:
piros bőr-kürtök nyílanak.
Most töltöm be a hatvanat.
Mint az éjből kilátszanak
csillagok ha virágzanak:
a tollpelyhes toboz-oduk,
a mirigyszáj pehely-kapuk,
a sár-kehely peremszélek,
sár-koponya nyílás-részek
éhség-kürttel virágzanak,
újszülött lánggal habzanak,
hártya-kancsók piroslanak.
Most töltöm be a hatvanat.
Vörös nyálkahártya-kancsók
mirigyfüstje fészekből lóg,
éhség-virága jövőt hisz,
mint egy csokor sárga nárcisz.
S a fészek köré terpedten
legyezett szárnnyal görbűlten
helyben lebeg, levegőn áll
a hím, a nőstény fecske-nyár
selyem harang-kanyarulat.
Most töltöm be a hatvanat.
Mint rezgő kristály-kolibri
lebegését görbén hinti,
s mint Jézus kenyeret, halat:
csőrrel oszt pondrót, bogarat,
lárvát, kukacot és férget,
legyet, szúnyogot, fű-tetvet.
S fészek-ajkakon a fejek
pislogó moha-szigetek,
aranycsőr pihedomb-halak.
Most töltöm be a hatvanat.
Nézem az üvegzsír vizet,
nézem a pára-nyáj eget,
a víz zsírüveg-redősen,
az ég gőz-ránccal felhősen,
a kék fecske-sürgésből szőtt,
mintha fekete esernyőt
bolondozva nyitnak, csuknak,
küllő-feszítéssel nyitnak:
játszik a fecske-vírradat.
Ma töltöm be a hatvanat.
Feszes fekete esernyőt
nyitnak a fénypálca-küllők,
gömbcikkelyek félgömb-tornyát
héjazzák a küllő-bordák
s a csuklós feszítő-csápok
küllő-tölcsére ív-rácsok
ha rács-tűhallá omolva
s a selyempúp becsukódva:
redő-jegenyévé lohad.
Most töltöm be a hatvanat.
Így a fecske-hajnal lombja:
égre nyitva, földre nyomva,
zárt selyemtoronnyá húzva
selyem-félhólyaggá fújva,
feketén nyílik, csukódik,
szétterűl, összehúzódik,
szelvény-félgömbbé nő a kék
kezében a feketeség,
s fekete süveggé ragad.
Most töltöm be a hatvanat.
S csiveg, csivitel lobogva
a hajnal fecske-lomb gondja,
suhog, hömpölyög, enyészik,
s a kék űr-szemtest bevérzik
hínáros értest-bolyhokkal,
ér-mozaik csomagokkal,
háromdimenziós térrel
tömődik be hajszál-vérrel.
Esernyő elevent arat.
Most töltöm be a hatvanat.
S nézem: a felhők a tóban,
mint uszályok a folyóban,
tajték uszály-óriások
csöndje fordítva szivárog,
gőz-tömbök csúsznak el lassan
a tó éje virradatban,
s a szitadoboz elszakad,
összetörik az aranyhab.
Az állat-hóhullás meghalt.
Ma töltöm be a hatvanat.
Szárad a fecske-virradat.
Majd jön a fecske-alkonyat,
amikor vér-kristályba nő
a szitadoboz lény-felhő
s a fecskék újra legelnek,
mint lángot a halál-ünnep.
S ott állsz majd a fecske-őszben
s sors-helyem sorsom-szivedben:
sors-fészkem üresen marad.
Halál hívja a hatvanat.
6.
Öregasszonyvasárnap
Zöld kádban, mint ősz szalmaszöcske
 
öregasszony vízzel csörög,
 
drótszobor-hegyesség,
 
szalmahéj-feszesség,
 
lábai drót-kúppá hajtva,
mint űr-hosszú nyitott drót-körzők,
 
a szalmahéj ér-rajza
 
papírsejt-festék,
 
kezéről a víz lepörög,
mintha éj-Styx folyón evezne.
Ül a kádban, mint szűk zöld sírban.
 
Ő: a folyó, bárka, utas,
 
víz-éjen Kháron-árny,
 
élő Kháron-magány.
 
Eleven, kit eleven visz:
árny-felhőkarcoló éj-kakas.
 
Halál-loccsanás a víz,
 
holdja hold-hiány.
 
Zöld zománc-koporsóban sas,
nőstény-gyász, mint vízjel papírban.
Ágyékszőre bozót tó alján,
 
pókház nyál-harang vízmélyben,
 
levegő-gyöngyökkel
 
fény-tetves hab-kehely,
 
lába, combja tört szalmacső
két gótikus torony-pillérben,
 
lábfején víz-márványhő,
 
ölyvvel ünnepel
 
körme horgas szenvedélyben,
víz Dali-órák folynak combján.
Emlőit három fiú szopta.
 
Viasz-pecsétek emlői:
 
bordás-papíroson,
 
papírtoll-sírcsokron.
 
Itatós-papír sírkő hát
hajlik hó-temetőre dőlni.
 
Mint krizantémos korlát,
 
virág-púp bokron,
 
galaxisok köd-felhői
űr-gyász hidegből fénnyé lopva.
Hasán bozsgó hangya-domb, barna,
 
fürtje köldökéig mászik,
 
nehéz fátyol-patak,
 
denevérszárny-barlang.
 
Kézkörmei sólyomkarmok.
Zöld víz-cserepekből virágzik.
 
Szálkás kék szaru-horgok.
 
Mint gyűszű-kupak
 
szivacs-golyó ami látszik,
sisakozza burjánzó karma.
Meztelenűl ül a zöld kádban:
 
ugróvillás hártya-szöcske.
 
Drót-körző lábai,
 
drót-olló tornyai
 
szalma-válláig fölérnek,
drótszív-csúcsuk vállcsontba döfve.
 
Nincs benne már bűn, érdek,
 
semmi az ami,
 
mint molyos rongy habbá szökve
s enyészet-bűz a hiúságban.
Végbelében nagy kőgolyó van.
 
Az a golyó sors-súlypontja.
 
Mint Jancsi-babában
 
nagy ólomgolyó van:
 
súlya: gravitációja:
attól ül föl csönd-szobor gondja.
 
Lét-súlypontja, mint óra:
 
sors-dobozában
 
idő-szeletet vagdosva
halál-forgácsot gyűjt halomban.
Bordái, mint potrohszelvények
 
félkör-ívvel görbén futnak
 
hátulról előre
 
a mellkas-mezőre
 
s a szelvények közti hártya
gyűrt vályúi szívre horpadnak,
 
mint mályvás póker-kártya,
 
vad hónalj-szőre
 
tűz-bokra a menny-kapuknak.
Égő gyufa-szobor test-ének.
Csupa szálka, léc, vonal, géz-rács,
 
feszes selyemgyűrődés-fal,
 
pont, petty, szemölcs, mályva,
 
sziget: barna, sárga
 
ráncból tölcsér-tágulások.
Ül mint feldöntött empir-asztal,
 
évgyűrű fodor-lángok,
 
fabütyök-csóva
 
osztozik a deszka-hússal:
a szűk asszonytest tündér-romlás.
Kitépett-tollú madárszárnyak
 
bőr-ekéi: lapockái.
 
Testét szőkén mossa
 
habbal és pirosra
 
könnyű kézzel szőke asszony.
Nem gyűlöl a bánatra várni.
 
S úgy néz vak élet-hasznom,
 
mint papír-rosta
 
papír-fűzés rácslap-fái,
mint szalmacső vége fény-lakat.
Mossa a szenvedést az élő,
 
mintha egy halottat mosnak!
 
Mint mikor halottat,
 
meztelen halottat
 
mosott ez az öregasszony,
lángja az ülő vér-viasznak,
 
tüdő-rohadt csók-alkony
 
szemhéján csillag,
 
s azért látszik világosnak
mert fényétől az éj tágra nő.
Mint gyermekláncfű-pihegolyót
 
harmat-kezével a hajnal:
 
úgy mossa a jaj-lét
 
vén pehely-gömb fejét,
 
mintha ősz halottat mosnak!
Száraz szemcse-hólyag rács-arccal
 
darázs-szemek szagolnak
 
így pettyezett fényt
 
parázs-sisak szem-sóhajjal:
virágzás volt, most száraz bozót!
A víz alatt nemi szőrzete
 
gomolyog, mint barna felhő,
 
mély vízpázsit-bokor,
 
hínárnyál hab-fodor,
 
fodorgomba fatörzs-ékben,
nádbojt-erdő: vízmélyben rengő,
 
s a nyílás felhő-éjben
 
cserép szirmokból.
 
Amikor a költő felnő
gyermek-bűne már nem szégyene.
A sáska-szerkezet üresség
 
drótszobor úgy ül a kádban,
 
mint drót-sejtekből font
 
csiga Gaudi-templom:
 
térdei a csigaszemek
vízből-kigyűrt toronycsúcs-vázban.
 
Vízmolekula pezseg
 
a látás-gombon,
 
mint kamillafej-gombában
sárga szilánkmorzsa gömb-szemcsék.
Úgy mossa az asszonyt az asszony,
 
az öreget a fiatal,
 
mintha ősz halottat
 
fölültetve mosnak,
 
mintha mosnak egy halottat.
Halál-ágya lucskos ravatal.
 
Viasz-kutyák csaholnak,
 
éjbe-vakoltak
 
agyag-rózsakertben násszal:
viasz-szivük követ virrasszon.
Mert befalazott ajtó: szeme,
 
néz, mint üvegszék sötétben,
 
mint stoppoló-gomba
 
fahold-púpkorongja,
 
mint penészes befőttes-üveg.
Úgy lát, ahogy kalász leng szélben:
 
fény-mozaik hal-süveg,
 
ősz arany-lombja
 
sziszeg térmozaik-tömbben
s korom-ráccsal görbűl tömege.
Arany-szilánk, aranylemez-él,
 
aranykúp, arany-háromszög,
 
fénypikkely-dombhátból
 
kalászsejt-aranytoll
 
szívárog a retinára,
tűk, tüskék, gyűszű-fénypontvödrök
 
merülés-fényhínára
 
világanyagból:
 
úgy lát, mintha a köd megjött
s abban a lét enyészve eszmél.
Zöld kádban, mint háromszög-csokor
 
meztelenűl ül a vakság.
 
Mint zöld koporsóban
 
árny Kháron-hajóban:
 
ő az utas, s a ladikos,
a Styx és az éj-bárka rabság,
 
Kháron, a halál-okos,
 
alvilág-holdban
 
evező büdös szabadság:
görnyedt árnya az asszonyra forr.
Aki, mint üveghéjú óra
 
időt mond szerkezetével,
 
mint kis üveglencse
 
átlátszik kis teste,
 
derékszögben megtörve ül
a víz-törésben óra-lénnyel,
 
vakon és meztelenűl:
 
üvegszék-este,
 
mint a folyékony idővel
ostyás víz üveglobogója.
S a tengelyek, fogaskerekek,
 
tű-sarlók, lengő-gereblyék,
 
rugó-csigafészkek,
 
kis inga-keresztek
 
összmunkája üvegtokban:
dolgozik a belső jelenlét
 
látható nem-titokban.
 
A víz reng, reszket.
 
A vak asszony-meztelenség,
mintha lélekharang megreped.
Szeme: lét-burok sors-hólyagzás:
 
füsttel-töltött nagy üveggömb,
 
hártyaüveg-gömbtér,
 
amibe sok füst fér
 
s a füst odabent gomolyog
s nincs az idő bent, nincs lent, nincs fönt,
 
csak univerzum-dolog
 
S. W. Hawking-tér
 
fönt kezdő idő-szelvénygömb
táguló, s szükülő rakódás.
Szeme: finom vékony aranycső
 
mészgálic-szilánkgolyóban,
 
mészbozót-felhőben
 
szűk fény-luk a csőben.
 
Mint kék darázspotroh far-szív
fullánkja szikra-szőr rózsában
 
s vér-rece a gömbhéj-ív,
 
mint kék esőben
 
bodzagyümölcs elfolyóban
repedezett földön vért-szülő.
Ül, mint kiszáradt fehér darázs:
 
héj, donga, kúp, szelvény, cikkely,
 
mozaik-pontokból
 
félgömb tér-viszonyból:
 
vas-kantárban gyopár-rózsák,
csupa tér-fölosztás kitinnel,
 
keret, vályú, rece-zsák,
 
váz léc-páfrányból,
 
szőr-pórus-ér hártya-hüvely,
ág: az asszony-összefoglalás.
Tartalmát kifalta hangya-hő.
 
S most itt ül a hártyaszobor,
 
mint szerelem-koldus
 
megvénült ősz Vénusz
 
őslét-tengerből kiállva,
s szeme üveg-krizantém-csokor.
 
Nem bátor és nem gyáva.
 
Nő-csönd: nem is hús.
 
Költőt szülő asszony-őskor:
S most csöndhártya anya-temető.
Mint az idő ember-ős szivében
 
kis asszony-paleantrophusz,
 
kis anya-ősember
 
idő-kőzetekben:
 
ül a magány-kőzet kádban.
Paleocén kőzet a szemhús
 
üledék-kőbe zártan:
 
szitakötő-szem
 
kőrács-szita a kő-rombusz
fosszilia árny-keresztjében.
Szeme: üledékes kőzetben
 
szitakötő-fény temető,
 
kő a kőben rácsból
 
kőpont-tál szitából.
 
Paleozoológia
előtti vak gyűrődés-kő
 
amit most kell tudnia
 
születés-hamvadásról.
 
Paleovulkanikus hő
gyűr földrész-kőzetet szivemben.
Szivemben bánat és csodálat!
 
Pihelomb-haját, ölyv-karmát
 
ollóval nyírja
 
menny-sorsa, szív-sírja.
 
S haj, köröm test-rész víz-részben.
Kháron-hajóból Noé-bárkát,
 
utast, bárkást néztem
 
sírva nem-sírva.
 
Paleantrophusz-magányát.
Ember-jövő múltja anyámat.
7.
Hajnalősz
Ó, ne még!
Ne még! Ne még! Ne még! Ne még!
Ne menj el hajnali ég.
Ne vond ki lényed őszi hajnalomból.
Űr-tonna pára-hasíték
asszony-ég
menzesz-mennyiség
tisztító vére csorogjon arcomra, hajamra, kezemre, szivemre,
mint a Halhatatlan Sebből a virrasztók embercsönd-bronzbokrára.
Mert te vagy a megmaradás ára,
nem az ember-hiába,
de az ember-mégis
megváltó selyem-türelme
nehéz, pontos, éhes, űr elégett petesejt-tisztulása vér,
üresség menstruációja
vér,
kimosod szivemből elvénűlt hasztalan éjszakámat
s mint az aranymosók iszap-rostája szita-teknőjében
a föld őskora ember-éden
ha víztől tiszta már a szűrőrács-koporsó:
aranyszemcse, aranyrögöcske a rács-likacs szűrőtál lapján,
fönnakadva a rács-likacsokban,
mint halak a hálóban:
sárgán csillog a vagyon és a bánat,
minden ember-éjem
széttört koporsója,
ami asszony-vér is,
mint bögölyszem aranyrácsot aranyponthalmazzal görbén szorzó
s szűköl, mint a kutya szétmállt szálkás halál-deszkám.
Ó, ne még!
Ne még! Ne még! Ne még! Ne még!
Ne múlj el hajnali ég.
Ne szűrd ki mélyed az ősz-irgalomból.
Ne szünj ki kék izzás-héjgörbület-magadból.
Hadd mutassam meg hajnalomnak
aki szőke nyárral most vállamra borzad,
mint a tejút köde fátyol-csöndet hajnalomra csorgat,
mint én a testébe,
testmélye öblébe
tejút-éjszakámat,
hadd mutassam meg a hajnali asszony-lángnak
a holdat,
a fehér holdat,
amely mint fehér tollpihékből gyúrt halál-golyó
könnyen világít kékeden
s nem bűnös, nem bűntelen,
se rossz, se jó
és szép, mint az értelem
s pelyhekbe a pelyhek, cirmokba a cirmok bordásan, páfrányosan belegyúrva,
a tollpihék hótaréjjá fújva
az űr-hideg hajnalától,
mintha nagy emberszem lenne: zuzmarából,
dér-istenszem, zuzmara-sárkányszem a kék mítosz-terjedésben,
a kék pára-arc parázs-üvegben.
S csak három csillag van a kékben,
a hajnaltér kék száműzetésben,
három nedv-pislogás magány-csipogás egyedűlvaló szikrapont
a hajnal kék homlok-lemezén,
a kék háromszög térmező rücsök-felületén,
mint kék légy homloklemez-háromszögén
a zománc-csont
kék süveg-fej látó-szigetben
a pontszemek, a három ikrahús csillogás-domb.
Egyszerű látó sejt-gomb.
S mélyen
a rózsaszínű kékben,
a rózsasziromhús kékben,
a nefelejcs-hús sziromkék alatt,
az egymástól-isten-nélküli-távol,
egymáshoz-halandó-látás-közel
csillagok tűkupola fagysejt-mező szúrástüze mögött
ahol a hajnali kék már szinte hajnali zöld,
mint kék gyíkba döfött
gombostűk, miket a gyík bőre lenyel:
alig-látható fény-hagyományok, fény-üllepedés fény-hiányból,
sejtelem-fényüszök-tudat,
ponttalan pontok kék sűllyedésbe feszűlve,
mint a fuldokló óceán-kékbe lemerűlve
s koponyájából már csak szikrafoszlás a víz-őslét kékhomályban.
Mintha géz-szűrőzacskó rézgáliclébe nyomva
s látszik még itt-ott cérna-négyszöge, cérna-pontja:
az éj-halál űr-arany szerkezet-anyagtudat
a hajnalkék világos hajnali ég alatt.
Szikra-sűllyedés
hamu-sejtelem dolog-lebegés.
Ó, ne még!
Ne még! Ne még! Ne még! Ne még!
Ne olvadj hajnali ég!
Tested a fénybe vissza ne told
zuzmara-tömeg hold,
dérből óra-inga, megkövesedett páfrányos tollpihe-hüllőszem.
Látásomnak háromszög csillagpont vonaltalálkozás vonatkozás az égen,
a hajnali kéken,
fénypont-fehér csücskök háromszög űrtáblája a kék megszünőben.
Csillag-dimenzió-tömbök alvadás-foszlánya az űr-fénymerülésben.
Alattad szótlan állok,
alattam lombok arany-repedéssel zöldbe-taréjló árnya árok,
zöld halom
harmatos élet-alkalom,
hónaljukban pára-kőből árnyak,
a fűszálakon nedves lény-pihék szikráznak,
szemsejtjeik térgömb-mozaik-tartományán
vízliszt, fénysóhaj-parázscsontváz, ólomcsillag,
látás-szőr, látás-ásvány.
A madár még hang-vak.
Tolla még borzolt, harmatnedv-hideg.
Sárga szemhéj-bőrcsészéje alatt szeme forog, hömpölyög, bizsereg,
mint anyjában a gyerek,
a ránc-bögre szemhéjat a mozgó szemgolyó hullámpúposan kinyomja:
az ébredő szemtest forgás-ütem,
a madár-álom magzatsúly-gyarapodásgondja.
Ó, ne még!
Ne még! Ne még! Ne még! Ne még!
Maradj: könyörgésemig hajnali ég!
Hadd kérjelek,
ha már Istent nem kérhetem,
hadd kérjelek hajnali Isten-nélküliség,
fölöttem kéklő puha élet-megtartó tűz,
aki látható véges végteleneddel szemeimbe terűlsz
fölöttem világosan sötétlő ember-közömbös közöny-mennyiség,
világegyetem-anyagszerkezet-végtelent elnyelő kék burkolat,
a Földgolyót fénytörés-kéken körülhéjazó öntudatlan lét-tudat,
csillagboly-káprázat-fényháló-forgásdöbbenetek,
világűr-térháló-atomrács-kristályszerkezetek
félnapi temetője,
amíg alkonyodból a mindenség-óra arany-összesség újra kinőve,
s a kékre a fekete ömlik, a sok a kevésre,
az űr-állapot fekete magömlése
arany sperma-sugárral:
hadd kérjelek, hiányt a hiánnyal:
ne úgy nézz ember-szivemre, mint egy temetőre!
Történelem-szivemre, mint egy ős-sárkány-temetőre!
De mint a jóra
ingerlő boldog tiszta szóra
a kék higanymorzsa-macskaezüstszemcse szemű kislány,
a tejsavó-szemű, kapros tökfőzelék-tekintetű öregek,
pina-szemű kiskatonák,
akik zöld ponyvasátras teherautóból fürtösen kilógva,
mint arany sziszegés-puttony darázs-láng,
a neonfény sárga gőz-ágára akasztott darázsboly-hemzsegésfürt,
aranydióval megtöltött hártyakancsó, mohóság-süveg,
s a nyüzsgés-kancsó, mint szőr-kazalban száz fölpattintott födelű
arany zsebóra:
a pina-éhes, pinaszag-szomjas darázs-szemek,
a nő-éhes ragyogás-kupacok baszása katona-életü,
füttyentenek, kurjantanak a nőkre:
a bámészkodókra, az ácsorgókra, a visszamosolygókra, az elsietőkre,
mint zenekarnyi rézkürt.
Úgy nézz rám, mint a vágyra
függesztett kékselymű teremtés-lámpa,
mint szerelmes az ágyra,
a leeresztett ingre,
nőstény-gepárd a hímre,
mint ősember a lángra,
ahogy a dzsungel néz gőzölögve kéken
a föltámadás-szenderülésben,
ahogy Jézus nézett az ágról:
kéken a feketén függőleges Isten-vállfa szárító-viszályról
az ember-hűsége gyáva
üresség-önmagára,
ahogy ott ácsorogtak,
lába alá csorogtak
s lábáról a könny, vér aranykéstől gyalúlva
szemükre, homlokukra,
mintha önmagából látna
önmaga-pupillába,
önmaga szemtestéből önmaga szemtestébe,
a halálból a létbe
s úgy lógott bíborsárgán,
mint gyűrt véres ing bársony-vállfán,
ahogy a tenger néz, önmagát az égből kékké boldogítva,
s benne a doboz-szelvény-harmonika-kérdőjel csikóhal:
aranypettyekkel, kristálykék viasz-pecsétfa csótár-szigorral,
ahogy a verssé száradt tinta
kéken a költőre beteljesűlve visszanéz,
mint a jövőt-kigondolóra:
az Istenné-szikkadóra
a lényekkel-zsúfolt, celláiban töltött,
egy-sejtjében-sem-üres teljes létvonatkozás látomás-egész,
ahogy kék cet néz, csecsemőben a köldök,
újszülöttből a vakság kék viasszal,
aranyszilánkhab-krizantémszemekkel a pontos ketyegés a halál-időben,
ahogy a fallosz-várakozás a nőben,
ahogy a mindenség-gömb égitest-világsúly szemű szitakötő-sebesség
kékpáncél test-tavasszal,
s a hitben a végesség
tágúlva, terjedve, gyorsuló csillagsziget-test űr-rohanással
nő: a sejtelem-végtelenség
az egyszer megszünőben.
Nézz rám
kakasszó-nélküli ember-virradóra
billegéstelenűl, habtalanúl, némán
feszített aranyhártya kidülledésbe sűllyedő kékörök szikraláz-atomóra,
aki úgy merülsz el az arannyá-öregedő tárgyi kimutatkozásban,
foszlány-pihékkel sejtelem-szitásan
ahogy száztonnás hal
lassú test-emlék árny-viasszal
lefelé-végtelen óceán-üregben
kezdetnél öregebben
s merülése mint a szenvedés:
csönd-összenövés
a folyékony anyagban,
s már csak a ragyogásrétegek szivárvány-piramisai befelé,
mint szivárványszalag a légy ikra-alma kék selyemszemében,
aminek kaleidoszkóp-forgásmorzsa parázshídján kék szikrapázsitok,
s lent a mélyben,
a fordított csöves kristálykúp tölcsér-üllepedésben
látó-molekuláival a gömbtérré tágúlt múlandóság mozog:
a lila földkéreg-vastag szemhéjú ragadozó titok,
mint a semmi, ami csak Istené.
A dolgok, az állapotok, a jelenségek, a tárgyak
kék egyenlőségedből szikrázva, lángolva kinőnek,
mint a tektonikus égitest-háborgásból
a szilárddá-száradó Földgolyó-felület-alakzat,
hogy talaja legyen a történő időnek:
víznek, növénynek, állatnak, emberkezdet-tavasznak,
hogy múlandósággá szikkadjanak az egyszerű elmúlásból
s lényeggé szerveződjenek anyagukkal a vágyak.
A szenvedés, súlytalan súly, kékedből magára hagyva!
Ó, ne még!
Ne még! Ne még! Ne még! Ne még!
Ne hamvadj arany magasság-aszállyá hajnali kék!
Kék Megváltó!
Ne hagyj magamra.
Hisz megváltódunk, ha fölébredünk.
Fölébredünk, mert élünk,
valósággal valóságot cserélünk,
hisz élünk, ha fölébredünk
s a természet itt van velünk,
a teremtés itt van velünk,
a szétszaggatott háló s az összes összetépett váltó
s lét-ösztönünk szíve fölött aranylombbal burjánzó
végtelenség-akarat
halandóság-emberöntudat.
Te telt, itt-ott fehér csipkecsücsköket:
fénytest-enyészetet
csírázó,
világossá-üresedő éjszaka-zárszó
ne fehéredj ki még könnyű aranysúly félgömbtér-üresség szitakötőszemmé,
mint emberben a nemlét,
mintha a kék a fehéret arannyal üzenné,
az embertest puha sárga viasz-szennyét.
Hadd kérjelek:
halandó a nála-egyszerűbb elevent,
kevésbé-összetett anyagot a nála-bonyolúltabb anyag,
könyörgésem kékjéűl hadd hívjalak,
maradj még lassú kék megszünés,
kékből arannyá kifehéredés
hajnalkék gömbhéj-zár, szemembe-préselt kékhajnal szikla-rés,
kékhez-könyörgő
kék könyörgés
vagyok most ezüst mindenség-gombostűkkel megszurkált kék
levegő-kupola hajnali ég,
létem itala kék,
vérem hajnal-anyaga kék,
tüdőm teljesülése hajnali kék:
hadd dolgozzak ma is ihlet-zárójel alkonyodig,
feleségem szivét ma is csíkozd be pára-borda szerelem-arannyal,
lányaim szemébe ma is ültess aranycimpájú nárciszokat,
ma se haljon meg anyám,
ma se öljenek meg lőfegyverrel, késsel, vagy versemre-haraggal,
barátaim ma se áruljanak el, s ha hűségük hasadozik
borítsd be kilátszó szív-testüket hűség-forrasztó szárnyad gyolcsaival,
add meg ma is mindennapi hazám,
nyerítsenek arany-csikók, futkossanak rózsaszín bárányok a gyermekek szivében,
mint selyem-hullám,
aranycsengős rózsagöndörödésben,
csókoljon szájon ma is az asszony, ha kedvem az irtózatban elkopik,
s higgyem ma is a holnap virradó lázkék hajnalokat,
a bűn ma se legyen érdem
s hűségem ma se büntetésem,
testvérem testvérem maradjon,
az ajándék válaszul ütést ma se kapjon,
versem ma is világegyetem-bátor legyen, ne halandókkal-gyáva
s ma se gyűlöljön rettenetes vogul-rege tűzözönt a világra:
emberiségre-ránk
haragvó Numi-Tarem apánk:
„Hét tele-nyara ég a tűz. Hét tele-nyara emészti a tűz a földet.
Hét tele-nyara mondja öreg (nagy) nő, öreg férfi: a mi világunk ím
elöntődve másra változik, hogyan menthetnők meg mi ezután
életünket (lelkünket)?”
 
„Nincs sem fa, sem fű; úgy ahogy voltak összeroncsolódtak,
összeégtek. A (növényzet) földje egy öl mélységre ki van égve,
ki van a (tűztől) vájva; ezért nincsen sem fa, sem fű.”
 
„Arany-atér fia kiment a (házból),
aranyoshátú két csiborja közül
egy csibort megfogott,
a potrohát felszakította,
atyját a csibor belsejébe odatette.”
 
„Magától termett moszathalmi várukban,
magától termett tundrahalmi várukban
soká éltek, vagy rövid ideig éltek.”
 
„Hát én, nénécském, azért sírok:
az álló szent földön
ím szent tűzözön kerekedett;
nem maradt meg egy végső erdei fa,
nem maradt meg egy ember;
az emberke nélkül miképpen élhetek?”
 
Ne legyen
Tűzözönfejedelem.
Hogy majd, megmaradtak: halálunkig mi is így vigyázzunk,
arany-csibor potrohbelsejében legyen barlang-gyászunk,
mert az lesz megőrző nyálkás túlvilágunk:
a tracheatüdő-csőbokorburjánzás, bélgyűrűk, petefészkek
forró hártya-mirigy-légcső odujában
kuporogva,
vagy hasalva,
mint Jónás a cethalban:
a csibor-belső láz-büdösre nézünk: Lear-király üvöltések
vihar-dúlta ezüstőrület-ziláltan
a könnyben, a vérben, a szarban, a jajban
és sugárzik minden, mint a jelenések
és az egeken koromkilométer-vastag korongok
és csoszogunk elhülyülten a nukleáris télben
és szánkból, mint a részeg
ajkait, nyelvét összevissza vagdosó szájba-vett disznóölőkés:
nyállal kevert véres szavak folynak, s mint a bolondok
ha ürítenek az ajtótlan csempekocka-szekrényben
s ücsörgésük gatyátlan tűnődés:
világ-tél fölé lóg a lábunk,
s a csöndnek hibbantan, bandzsán makogva magyarázunk.
Bolondokháza-világklozeten:
a hamu-jég-lélekrothadás-létezésszenny-égitesten,
a fekete csótány-gömbszigeten,
visongást-habzó patkányhemzsegés-égitesttutajon
ül a csőtörzsű hajcsillag-állattá borzolt fájdalom,
odaragadva a sok hajszőrcsillag-virágállatgomba
a lehetetlen és undorodó fájdalomra,
mint vízalatti szikla-bárka
sziklacsőrének kőszivacs-orrlikára
a kősöprűnyél-nyakú állat-parókák,
a bizsergő árvalányhajsöprűk állati hús-szálból,
ül a szégyen-koszladék
döbbenet-maradék
jajkopasz megégett emberiség
s csontjain gennyes égésfolyadék-hártyahólyagfürt a hús,
ül, mint a koldus
az emberhiány Isten-ürességben,
tetvesen az utolsó nincsen-reményben,
nemzőerő-fosztott ágyékhomály-szegényen,
fogamzás-fosztott méh-magány belső-rész tocsogásban
önmagában,
mint csecsemő a kígyószúrás-szagú spenótszaros pelenkában,
mert elolvadt a város, mint az égő gyertya
s a beton, a kő, a vas redős megalvadt olvadás-nyálból
és csontvázak a fekete város-nyálban,
mint fehér tollpihék fekete cipőpasztában
és szakállas a nő
és szakállas a gyermek,
néznek, mint mohos kő,
mint penésszel habzó sárga szőrbozót krumplivermek,
ülnek: vörös égéshólyag-buborékkarácsonyfák,
fordított piramis lüktetés-szőlőfürtök,
és a szemgolyók menstruálnak
és a pupillák menstruálnak
és menstruálnak a mellkasok, a tarkók, a hátak
és pislog zöldarany bőrredő-dióhéjjal, mint a gyík a köldök,
ül a megőszült, világ-kopasz tudat-kotyvalék
emberiség-utáni ember-maradék
önmagát-ürítő gyász-emberiség:
jéghegy-klozeton kuporog,
mint jégrepedésben ezüstzöld zuzmó-csillagok
és nincs szivében átok, bűn, bűntudat, szerelem, bánat, jóság, hit, hűség.
És arcán folyik szeme menzesz-vére,
mint eső-szélben kóró-tű-sejtcella-uborka, szőr-foszló buzogány
bólogat a radióaktív kristálycsönd sugárzás-gúláját süvegként húzva fejére.
Mint teljes méh-kiirtás után
emberiség-szaporítás-hiánnyal hirtelen öregedő
nő:
teste jövő-üres:
szive világ-üres.
Hajhagyma-pórusfészkes piros márványfejére,
mint márványszivacs-golyó vörös görbületére,
mint a megszerzett nukleáris béke,
láng-vihar, parázs-zivatar, tűzeső
után sugármocsok
nyúlós, ragacsos fekete őszi eső zuhog.
Sugár-förtelem folyékony fekete halál-ingben vacog.
Mint a kozmosz-fekete üresség-ingben a nász-magány ondószálai csillagok.
Ó, ne még!
Ne még! Ne még! Ne még! Ne még!
Ne olvadj homorú arany-sivataggá,
redős, aranylepényes, aranytorlódás homokgyík taréjmezővé
hajnalkék
asszonyi bőrfeszesség,
hajnali nőnemű kékhajnal tűz-veszteség,
asszony-testiség
asszony-teljesség
kék kupola,
nőstény-teliség
kék gigászi, luciferin-tűzzel parázsló szentjánosbogár-nőstény potroha,
kúp-szelvényesen, cikkelyesen, dongás harmonika-kalappá
húzódva görbülsz fekete-szivárvány koponyámra
boldog
kék
gigantikus izzás-potroh,
három-csillaggal kék izzás-térmezőmozaikokra osztott
görbe kék magasság,
akinek feszes finom kék bőrhéja alatt a fekete petefészkek
fehér petecsomói: a galaxisok, galaxis-szuperhalmazok:
a roppant tág üres téridő izzás-magjai, tűz-tojásai, gyöngyszivacs-gomolyai,
sárga sugárvonalakkal szirmokra szeletelt kék tetővé,
hajnali hajnalősz temetővé
cikkelyezett lassan-forgó szélkerék,
hajnali kék
hajnali ég
vágyamra zuhogó titán-messziség,
mélymagas hajnalkék
láthatatlan fénytömeg-halandóságszövedék
sziromgyomrú hallgatás-rózsa,
kékparázs
rózsazuhogás,
te gyötrelem-dühtelen
kék párzás, egyszerű rejtelem,
te gyönyörű vak,
szivemnél nem bonyolúltabb
kék mindenség-csecsemőszem,
az űr alattvalója,
a fekete alattvalója,
a némaság alattvalója,
a csönd alattvalója,
a fény alattvalója
kéksátor hajnaltisztaság, rózsa-pácban ázó türelem:
maradj még, maradj még, maradj még, maradj még,
maradj velem!
Vigyázd hajnali lélegzetem,
őrizd hajnali ember-szivem.
Nem vagyok bűntelen
és hűtlen sem vagyok!
Hűségem: hogy sorsomat szerettem
s csillagomnál bűnösebb nem vagyok.
S mert ember-vágyból embernek születtem
sejtelmeimben a mindenség ragyog.
S mert a teljesség virágzás-vagyona kimondhatatlan,
kimondott rejtelmeimben
a végtelen fekete görbületéig látok magamban
s nem retten
az onnan és az innen:
virágzásomnak nem gyásza a fény,
a külső s a belső izzás-küldemény,
a testükkel gyászukban boldogok.
Sejtelem-virágok
tenyészete titok-lényemben
életemért a halál-ok!
Ó, régi, élet-régi, ó, régi, sorsom-régi hajnal-állomás!
Mentünk a hajnalőszi sárban
az arcunkra-csorgó puha hideg hajnalkék zománcban
a sárga-óriás
viaszcsöpp hold alatt az állomásra a vonathoz
s viaszcsordulás
haskéreg-gömbalja homlokunkra ragadt,
mint szánk redő-félholdjai a jégvirágos vonatablakhoz,
mentünk a fölfújódva ránkragadt
sárgaiszonyat
irgalom-veszteség óriás hold alatt,
mint Földőskorszak páfrány-időben
sziklás, csodás
Dinoszaurusz-vonulás
s oly közel volt hozzánk az Isten,
mint hozzájuk a teremtés-kezdet a sziklaruha-bilincsben,
mint gyerekvágy a nőben,
mint hozzájuk a sejtburjánzás csipketobzódás kezdés-hatalma,
ami magát állat-toronnyá horgolva
nézett velük jobbra-balra:
pislogva, csipogva, ásítva, éhesen, gyanakvóan, halált szimatolva.
Mentünk:
egy másik történelem,
egy másik szigorú hajnalősz jelen,
az emberig-út égitest-előtörténelem,
a Föld-történelem nem-emberbeli
szenvedés-páfrányerdői
Dinoszaurusz-gyermekei,
a megváltódás-vágy jövő-idői,
a Föld-őskor sárkány-varázstest elő-emberei:
mintha szemcsücsökből a könny lassan szivárog.
S akkor is hajnali kék
márvány-itatóspapír lisztfátyol feszesség
s akkor is, mint kék ragadozó nyáltól lángoló metszőfogai:
ti néhány hajnalcsillagok: üdvösség-szilánkok,
s most is hajnali kék
márvány-itatóspapír lisztfátyol feszesség
s most is, mint kék ragadozó nyáltól lángoló metszőfogai:
ti néhány hajnalcsillagok: üdvösség-szilánkok.
Nézem, ahogy szikrátok ásványosan forog,
mint háromszögletű cápa-uszonyok,
kiszúr a kékből izzás-háromszög merev hátlevéllel,
óceántokjába visszahúzódik a sugárkés-pénisz,
hunyorgó állatparázs-bogáncs embert néz baktériumtűz-nyélszemével
és fehér lesz a sejtes kékben a sejt-osztás látó-fehér is,
mert fehérré olvad a fehérré terpedő kék üressel,
a megmérhető semlegessel
s lassan piros csönd-bőrré enyészik aranyránc láva-hamvadásban.
És nem vagytok boldogok a mindenség-ragadozásban
és nem vagytok boldogok a kimondhatatlan súllyá törpülő összeomlásban:
ti a végtelen sejtjeiből gyúrt lángok:
üdvösség-szilánkok.
Ó, hajnali kék üdvözülésem
súlyomat megváltani szivembe nem nyúlsz le értem.
És miért nem?
Életem többjét már eléltem.
Sorsomból a sokat az életnek igértem.
Leülök dolgozni íróasztalomhoz:
amíg a munka tapaszt alkonyomhoz,
amíg újra rámdomborúl a fény-krizantém fekete űrbeliség:
az űrből virágzó fény-őszirózsa éj
s a tejút az égen, mint óriás habos száraz sárga fekély
csak parázslik, nem ég,
mint óriás herpesz Isten felső-ajkán,
vagy Isten makkján,
s úgy szikráznak rám zöld koszorúkban, zöld tértömb-gömbmezőben
emelkedőben, sűllyedőben
az üdvösség-szilánkok:
a sziták, a hálók, a fátylak, szivacsok, rácsok
véges öröklét-ütemben,
mint világtér-macskaszemben
a zöld parazsak, szemcsék, morzsák, tűk, gombostűk, higanyforgácsok,
mohák, penészek, fagombák, hínárok, páfrányok, zsurlók, zuzmók, zuzmarák.
Mint a macskaszem-titokszomjúság.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]