Az ujjheggyel megcsókolt Bartók Béla*

Ma is korán,
még pirkadat előtt,
ma is korán,
mint tegnap és tegnapelőtt,
ma is korán,
az égbolt szemgolyó-bevérzése előtt,
mielőtt vörös kéreg-homorulatok és puha piros hullámgyűrődés fényzománc-rétegek
áradnak szét az űr-szemtest kékszilánk szivárványhártya-görbületén,
ma is korán
álltam a lassan lengve bicegve, billegve lobogó,
önmaga lomb-mélye felé örvényesen lágyan suhogó
zöld-szilánk púp-tömeg, sziszegés-szilánk gömbhódolat kert fölött
a feketerigók aranyfuvola lángszőttes-özön kupola-üvegében,
a feketerigó-zenebeszédben,
a biológiai atommáglya-zenében,
s a világoskék
szikáran palakék
hajnal-előtti hajnali égen
lila vatta-tépések foszlány-kagylói, lila szőrgyűrű-részletek,
lila géz-kagylók felhőből, lila számítógéprajz-szerkezetvonalvázak
sűrűrács idom-dimenziói, s ezüstél-szegélyek a rácshalmaz-gömbköbök
vonalsűrűjén, géz-tojás hálófelületén,
lila vattát tépett foszlány-örvényekre,
csigaház-csavart szétnyíló pelyhes galaxis-gyűrűkre
a kék ég-feszülés,
s lassan vörösen tág a kék
dolog-hiány feszültség-mennyiség,
mint a gyerekszülés,
lila vatta-foszlások az alumínium-koponya hold előtt,
lila vatta-oszlások az ezüst-mozaik teknőcpajzs hold mögött.
A kék mező fehér virága hold
mögött láttam a lila-szőr erjedés-mosolyt,
pedig mögötte volt
a kék űr kréta-szemhéja hold,
nem előtte,
dehát ilyen az égi játék,
ilyen a hajnali párafoszlás súlytalansága súlyra köpve,
a sűllyedés a szilárdra kötve,
az emelkedés a mélységre lökve,
messzire taszítja a távolító levegő-lencse
ami valódi közel,
s arcunkig húzza a többmillió-dioptriás látó-szerencse
ami lényünktől úgy távolodik el,
mint a csillagszövevény-tűzgolyótársulások az űrhideg űr-üres űrfeketében.
Ilyen a távoliság meg a közeliség,
mint a lila-foszlányos ég:
mert a szégyen a szemérem, s a szemérem a szégyen.
A lét távolodva
szivünkig úgy húzza magát,
ahogy szemlencse-kioperált
vak anyám lát:
szemében üres luk alján a látó-bíborral, a meztelen retinával,
vastag húsüveg-dioptriával
a pupillátlan kocsonya-kút fölött,
„mert minden arcomnak ütközik
és én a dolgoknak ütközök.”
S a dolgok anyámat megütik,
s a második
szemüveglencse, mintha fehér ostya lenne szarukeretben:
fehér csillámporhártya a homorú üvegpénz-belsőn,
fehér éjszaka a vakság-lépcsőn,
fehér éjszaka-üveg a puha tapogatás-kereszten.
A szomszéd udvaron
öt fekete kölyköt szült a fekete kutya,
őket nézem és őket hallgatom
ahogy vinnyognak, nyüszítenek,
nyafognak, mint bundás fekete legyek,
az ól-ajtó sárga küszöbén kifolynak, kilógva kicsüngenek,
mint bársonyanyagból fekete szőlőfürtök,
mint hat bársony-selyemhernyó-selyemhurka:
jajgatva vakon kaparásznak,
a zöldzsír fűvászon udvar ólompor-szigetére bársonybuggyanással kimásznak,
míg anyjuk sarlósan elnyúlva oldalra dűlve fekszik a földön,
sárga hasán dupla piros csecs-sor, mint bíborborostyán rózsafüzér,
mint piros csipkegallérok a sárga hasbőrből kinőve,
eper-szivekből ikrás piros függőhíd-kövér,
piros tejfogsor: sárga ínypatkóban, duzzadt mirigykúpok sárga hullám-lihegésbe szőve,
aztán föláll a fekete anya, az álom-csöndből előjön,
ásít, s a kölykök bársonylágy buggyanásbőrét tarkójukon megharapva
fogai közt a csöpp nyafogás-bársonycsomagokat
a kutyaól hő-izzás kristály-süvegébe viszi,
aztán kijön a deszka-ólból, feketén nyújtózik, pirosan ásít nagyokat,
s a szikrázó, dünnyögő fekete legyet fehér fogsorával csattogva elkapva,
ahogy a többi kutya is teszi,
fekete kanyarral elterül újra a földön,
mint nikotintól sárga hínár-rőzse kéve-aljú hal: fekete bajusz.
Ó, hogy tudsz
ragyogni hajnal-előtti hajnalkék
gyöngyházsűrűség
selyem-ürülék,
csillogó izzás-lepedék
pala-feszesség,
hogy tudsz ragyogni ragyogástalan kék gömblap-tágulat!
Hogy tudsz ragyogni nem-tudat szürkén a palakék égbőr-ámulat,
tudat-előtti kezdet-tudat,
tudat-születés előtti kék gömbtető-állapot,
tudat-előtti kék öröm levegő-atomokból,
oxigén-csomagokból és hidrogén-csomagokból
szőtt áttetsző anyag-alakulat:
aki életté hiszed az embert, a vizet, a növényt, az állatot!
Ó, hogy tudsz
ragyogni
szürkekék
lila-foszlányos könnyű égi testiség!
Még pirkadat előtt lemezhéj-szelvény kupolásan domborúlva fölöttem,
mint fordított cikkelyes ezüst tál kéken homállyal magasodva,
kék füstből
és kékgálic ásványkő-üstből
homályló barlang, semmi-ón derengő levegő-sátor,
óriás kréta-dió kupola-gombbal,
a holddal,
milliárdszor milliárdszor milliárd szikrapont szemcsegömbből szövedék domború légyszem,
aminek üvegkéve-serleg mélyében hajnalodva
álltam, mint a hajnalkék sikátor
fény-kapujában
a szegénység,
meg az éhség:
mikor a háború után a városba jöttem.
S a sikátor-kék árnysűrűre hajnallal emlékszem.
Ma is korán.
Még pirkadat előtt.
Álltam a hajnal kékviasz ragyogás-odujában,
az ezüstpárakék szivacsmagasság páragömb-süvegkupola kúpmezőt,
a szemgolyó-alakú titán-kék szemvíztest-szemfödőt
kutatva belűlről sejtelemmel, tűnődve, szememmel tétován,
s szivem verése, mint a madarak szívverése,
gyors, mint a kolibri szívverése:
a gyémánt-gyufalángé,
a csőrös darázsé!
Hiszen tudtam: mára megjön akit vártam,
mára megjön akit negyven éve vártam!
Kijött ő az egyik temetőből,
bemegy ő a másik temetőbe,
kijött az óceánon-túli földből,
bemegy az óceánon-túli földbe!
Temetőből temetőbe!
Földből földbe!
S az út pihenőjén, a márvány-lépcsősor márványból szeletelt
kettős-csigavonal aláfutás alján
a fölcsavarodó márványtekervény-hullám
alúl-kezdet márvány-asztallap síkjára fektetett
zenét
megcsókolom,
vagy csak koporsóját, vagy csak annak szélét.
Megcsókolom, mint halott apámat,
megcsókolom, mint élő apámat,
mint József Attila csontvázát csókolnám,
csontváz-zománca darázs-arc fényét,
repedezett koponyáját, mint arany földben-virágzó gigász szitakötőszemet:
mint a látás arany-gömbszita tartályát,
mint a látó láng-test gömb-roskadt homályát,
csontrepedés-gyökérfonat
serleg-lemez szilánkokat.
Megcsókolom
Őt, a Zenét,
vagy csak koporsóját, vagy csak annak szélét:
jobb-kezem ujjhegyeivel, öt ujjam öt éhes ujjhegyével,
mint a Láthatatlant Krisztus öt sebével,
ahogy az az öt seb az eget csókolta,
mint öt vérző virág a kékbe oldódva,
mint a függés kékjét vas-szög foglya bánat,
megcsókolom Őt, akár apámat,
vagy csak koporsóját, vagy csak annak szélét!
Hisz őt mennyit vártam, hiszen már mióta!
Megcsókolom testét,
vagy csak koporsóját,
vagy csak annak szélét!
Jaj, csók! Jajcsók! Teste föl nem támad!
Teste, húsa, csontja, húsa, szuvas barna csontja föl sohase támad!
Ma is korán.
Ma délután.
Ma is korán,
a hő-arany kockába olvasztott városon át taxival rohanva,
az izzás-anyag olvadék-masszát rohanás-széllel arany-rongyokká csavarva
futottam a Vigaszhoz,
az ember-maradékhoz,
a kiszáradt csonthoz,
a csontlemez-szivacstöltelék csont-darabokhoz,
a csonttű-csontszálka-rácsbozót töltésű barna csontzománc-csontcsövekhez,
a föld-majszolás ívekhez, perecekhez,
a föld-gyökerek, növény-gyökerek, rothadás-gyökerek
gomolygó, szivattyús, néma polip-szorítása súlyában összetört koponya-lemezek
földtelen könnyű szilánk-halmazához,
a föld-súlytól, égitest-anyagsúlytól,
a testanyag-égés, hús-öltöny vetkőzés kék földmélyi sziszegése haragtól
szétszakadt karcsú könnyű kicsi vázhoz,
a csontbütykökhöz, csontlepkékhez, csontrudakhoz, csontlécekhez, csontpálcákhoz,
a halott nem-halálhoz,
a nem-halott halálhoz,
a föld-súlya kéztől gyufaszálként darabokra tördelt váz-csövekhez,
a lábujj-csontocskákhoz, kézujj-percekhez,
a földbelső-kígyófészek sziszegésbokra pikkelykés-gyaluktól
csigás göndör sárga csontforgács-selyemlemez-habbá gyalúlt csontokhoz,
a csontokhoz,
amelyek, mint tollfosztáskor asztalon a lúdtoll:
gerinces szőrlemezvonaltábla húrhátya-levelekként
púpozódtak a sír-alja
föld-tábla
csillagtalan sötét rothadás-lemezén,
mert lefosztva már gyors föld-kézzel az ember-vázról az ember,
lefosztva már forró bomlás-kézzel a zene-vázról a zene,
a Végső Fosztás tépte pehelylemezekre sűrgő ujjhegyekkel,
s teste-mindene most már a váz-forgács nem-mindene,
s bordafésűs pehelylemezükön nincs öröklét,
mint a nyáréj hanglemez-forgás aranygyűrű-sűrűség fény-zenén,
s a Sátán rázta a földgolyóban piros alvilág-öklét,
s lobbant, lengett, ringva szállt ide-oda a földgolyóban maga-fújta tollpehelyként.
Futottam a csonthoz,
a csont-darabokhoz,
csont-páncél-csavarokhoz,
csont-rögökhöz,
mint száműzetésből hazatért apjához a gyermek,
aki sose hitte a sírvermet,
akinek szivén az eltávolodás közöny-páncélt nem növesztett,
mint ősföldkori őslényeken páncélkéreg-hatalomházat
a tízezer-tonnás együgyü élet-alázat,
futottam a végre-hazajötthöz
akit a távolság téridő-mágnes most eleresztett,
s most ott áll a kiskapuban,
rongyokba-bugyolálva, bottal koldusan,
hóna alatt kis élet-motyóval,
mint a Karácsony zöld fenyőág-hónaljakban szaloncukorral, aranydióval,
könnypép-szemekkel, sárga mirigycsipke-koszorús szemekkel, szakállasan!
Ó, hogy hasonlít a föld a földhöz!
Ó, hogy hasonlít a halál a halálhoz!
Ó, hogy hasonlít a fény a fényhez!
Ó, hogy hasonlít a láng a lánghoz!
Ó, hogy hasonlít a gyász az örömhöz!
Ó, hogy hasonlít az öröm a zenéhez!
Ó, hogy hasonlít a remény a gyászhoz!
Ó, hogy hasonlít a könny a gyönyörhöz!
Ó, hogy hasonlít a világ a vérhez!
Ó, hogy hasonlít az öröm a szenvedéshez!
Ó, hogy hasonlít az élet a halálhoz!
Ó, hogy hasonlít a halál a rohanáshoz!
A márvány-oszlopos, márvány-boltíves árnytér közönyében,
az árnytömb-kúpok és árnytömeg-boltozat
cikkelyes, szelvényes borongás-homorulatában,
a márványlépcső-sorozat harmonika-szétnyílás tágulatában,
pontosan középen,
a belső márvány-balkonrács gyertyalángoktól fénylő árnysík-márványszünetében,
a tudomány-lépcsőház kétfele-indázó lépcsősor-csigaházcsavarulat
márványlegyező-ág összenövés tövében,
a márványmellkas-domborulat
márványpajzs oltárcsipkéje alatt,
pontosan középen
állt a ravatal!
A ravatal-asztal,
a ravatal-asztalon
az alumínium-foggantyús barna koporsó-tartó faláda
ezüst-szívminta rácsfonat-nyomásos fekete gyászlepellel feketén beborítva.
S négy vastag sárga gyertya égett, mint a túlvilág négy föltartott, meggyújtott ujja.
S a ládában az összetört emberi zene-halom,
s a ládában a zene minden titka,
s a ládában a zene túlvilága,
s a ládában a zene összes titka,
s a ládában az összes zene titka,
s a ládában minden hang és egység,
s a ládában hangtest-hangösszesség,
s a ládában a zene összes fénye,
s a ládában a zenefény űr-éje,
s a ládában a hangok csonttá hullva,
s a ládában a hangzás-csönd feszesség
s a ládában a hang-minden vemhesség,
s a ládában a hang-nász és hang-nemzés,
s a ládában a zene éjjé gyúlva,
s a ládában a hang-várakozás csönd,
hang-tudat néz csillag-éj hang-ösztönt,
s a ládában a világmindenség
hang-összege, hang-különje egység,
s a ládában a kozmikus hangok
zendülése tűz kozmosz-harangok,
égitestek pördület-zenéje
pördület-szövet térháló-fénye
százdimenziós szétterjedésben,
mint a fénytudat a küldetésben,
s a ládában zene-szövedék ég,
az ős-űrben lebegő mindenség:
mozgó tűz-szövet erjedt tér-kazla
mozdulatlan éjben szétágazva,
végtelenné táguló sziget-tér:
fényfátyol-fénylepény-fényszivacs-vér.
S a ládában a zene megvakulva,
s a ládában a zene csontja, üszke,
s a ládában a zene fogsor-ezüstje,
s a ládában a zene fosztott angyalszárnya,
s a ládában a zene csont-magánya,
s a ládában a zene ember-árnya,
s a ládában a zene láng-aránya,
s a ládában a zene hullám-zöldje
vastag óceánnal leng, sűllyed dörögve,
márvány-ágaskodás zölddel dől, csúszik, száll,
mint Isten szájából kihabzó nehéz nyál,
merül márványosan, terül fodrozódva,
fortyog, fúj, sziszeg, sír, hömpölyög szívódva,
s a ládában a zene fényrost-éje,
s a ládában a zene zene-sors zenéje!
S a ládában tört emberi csontok,
csont, aki zenéből hajlított égboltot,
csont, aki zenéből világ-ernyőt bontott,
csont, aki zenéből csillag-nyájat hajtott,
mint juhász ki nyáját tereli zöld dombon,
s felhő-hömpölygés a nyáj, mint fény a gondon,
tülekszik, rág, terül, béget, torlódik, fut,
tömörül és terít göndör hullám-gyapjut,
csont, aki zenéből szerzett birodalmat,
s nem győzi le barbár a fénytest-hatalmat,
a zene-irgalmat,
a lét-zene jajszót!
A csönd a koporsót!
A koporsó-láda,
mint a Noé-bárka:
benne a valóság minden hangja,
az atomok zenéje,
az elemi részecskék zenéje,
a molekulák zene-fénye,
a sejtek zene-ragyogása,
társulás lét-szövevénye,
mint a hajnalok harangja,
mint az alkony vér-omlása.
Ó, ez a halotti láda!
Ó, ez a nagy halál-láda!
Ez a Zene-Noé bárka!
Ez az ítélet-halálon,
ez a világ-büntetésen
úszva lebegő világ-jövőt mentő,
a világ-halálon lebegve ünneplő
Élet-bárka,
Noé-bárka!
Akiben az élet-jelen,
minden anyag-történelem,
minden idő-történelem,
minden természet-türelem,
minden ember-történelem,
minden állat-történelem,
minden növény-történelem
összezsúfolódva ott van,
ott szorong az állapotban
önmagával önmagában,
összegyűjtve, szétosztottan,
külön lényekké osztódva,
egy-létezéssé csomózva,
mint a háló, s háló-résen
átomló fény sejt-tömegsík feszülés-lapályon,
hogy jelene jövőt-nemző
zöld szigetcsúcs ár-apályon,
száradt tűzözön-lapályon,
forró lila hamuban, vastag pehelyszőr hamu-síkon,
hideg moszat-enyv fekete mocsáron,
földdé száradt repedezett szilánkos mozaik-cserép sáron,
zöld bozont-kúpon, bíbor fölmerülés-csíkon,
völgyben, alföldön, dombon, hegyen
jövőt-nemző jelen legyen,
égen, vizen,
földön, vizen,
földön, földben,
vizen, vízben,
már a második világon,
a kezdődő túlvilágon,
vízözön után,
tűzözön után.
Ó, te embercsontnak láda!
Ó, te túl-földnek faláda!
Ó, te koporsó-foszlánynak láda!
Ó, te koporsónak láda
Zene-test tartálya,
zene-világállománya
Noé-bárka!
Benned a jövőt-elkezdő,
benned a jelent-folytató
hím és nőstény,
férfi és nő,
hímnős kettős együttható
hermafrodita közösség,
mint a csillagokban esték,
éjek az égitestekben,
minden ami szervezetlen,
minden ami szervetlen van,
minden dolog az anyagban,
minden szerves élő anyag:
növény-alak, állat-alak,
melegvérű,
hidegvérű,
minden halandó szűzesség,
minden akarat-itató,
minden elevent-szoptató
elevenből elevenség,
a valóság minden hangja
nyüzsög, hemzseg, bozsog, mint egy barna rozsdagolyó-kazal hangya,
a láng-zene,
parázs-zene,
a víz-zene,
a kő-zene,
a könny-zene,
virág-zene,
ásvány-zene,
a lomb-zene,
a fű-zene,
növény-zene,
állat-zene,
a vér-zene,
a nedv-zene,
csillag-zene,
bolygó-zene,
a szív-zene,
látás-zene,
illat-zene.
S néz a zene, mint a zsiráf,
sárga selyem-ágaskodás fekete mozaik-toronyból néz a zsiráf,
s néz páncélkéreg orrtüskés lemez-szoborba gyúrva,
mint a csigabiga redőpina homlokából hús-szökőkútként
belűlről és alúlról fölbugyogva, hagymásan kifújt látó-homlokujja:
az orrszarvú zene-jelenlét,
s fújja nézése nehéz, sistergő sziszegő, billegő, kavargó sűrű zene-pelyhét,
mint vastag lengő rácsdoboz-hóhullást
a fehérpáncél-orrszarvú robogás kövér téli szél:
a fehér sas,
s a tigris-zene nézése zöld ásványtű-kéve dombhunyorgás,
s fekete gombostű-kévével néz a szőrös páncélbőr ólomrózsa-gigász
elefánt-totyogás,
s néz, mint a sejtekre-osztott zene:
a bogarak, legyek, méhek, szitakötők mozaik-térgömbkupola magas
fényselyempálca-szemcse-szemölcsgolyó-rács
bársonypázsit-mohás
tükörcella-örvényrács-kidomborodás
napraforgótányér-szeme,
nézés-kerete kitin-járom, s nézése kitin-hám koponyával igás,
s néznek a hüllők, kétéltűek: s szemük akár a hó-hiánya tél,
szikla-szilánk-koronggyűrűk, szivárványszilánk tányér-rózsák,
gyöngyház-szilánk koszorú-körök parafa-pinás fekete pupilla-kése,
mint a zene-vágyakozás mohó üdvözülése,
s az oroszlán sárga lángfolyás-ecsetből néz sötét
zene-szénnel, a szelíd jólakottság küldi üzenetét
s bajszos barna sziklahús-gyürődés redő-buggyanás lombjaiba
csöppentett fénylő kék gyertyaviasz-csöppel,
mint kis lángzsír-eres viasztökkel:
néz a rozmár-tohonya zene-bika,
néznek az élet-szorgalom zene-állatok parázs-mezőből,
ahogy a boldogság néz a szerelmes üzenetből,
a magányból az anyag-testű jóság,
a szorgalomból a halandó titok-adósság
s néz a zene, mint az énekesmadarak,
mint tücskök, sáskák, szöcskék, kabócák: a sok dülledt kitin-kecskebak:
szikrázó sejtes kristály-sisak,
többezer kristálylapra sokszögűen csiszolt kristály-harcisisak
szem-arccal, szemsisak-koponyával,
ahogy a látás néz a látás-hiányra,
ahogy a teljesülés néz a vakság-hiánnyal
osztottan a létet mély mozaiktér tágulat-térképnek látva,
kifelé domborúan,
befelé homorúan
a homorulat-domborulat látás-széleken elnyúltan, kitágúltan
szélesedő-mezőjű görbe sík-idomokkal,
sík-idomok legyezőrácsát terítve a látott tényre,
dologra, tárgyra, fényre,
a szem-látással fölfogott világra,
s néz a Zene, szerves és szervetlen anyagokkal,
élő és halott fénypontokkal, galaxis-tartományokkal,
bolygókkal, holdakkal, tejútrendszerekkel, ős-csillagokkal,
növényekkel, vizekkel, sziklákkal, hegyekkel, föld-testtel, állatokkal:
akik lényedbe zárva
koporsót-záró deszka-láda,
élet-halál láda,
halál-élet láda,
zene-láda:
Noé-bárka.
Embercsont-őrző barna deszkaláda!
Zárt, szögletes, fekete tér-üregedbe
a lét valamennyi hangja bezárva,
a lét valamennyi hang-teste, hang-szövete, hang-szövedéke, hang-magánya,
valamennyi hang-kezdet, hang-csíra, hang-szövetség, hang-bonyolúltság,
valamennyi hang-ünnep, hang-gyémánt, hang-hamu, hangviszály-zeneokosság,
hang-fény, hang-homály, a hangok összegyűjtött kegyelme,
valamennyi hang-jóság, iszony-hang, hang-rémület, hang-adósság,
mint a világ, amit csak élve gyűjt össze, tárol, s használ az elme,
mint a végtelen fekete űr végtelen fekete tágulatába,
anyagtalan bő istenhiány-hideg kiterjedés-semmijébe
a lét valamennyi fénylő és fénytelen, látó és vak, a-vággyal-is-hiába
anyaga, teste, formája, burjánzása, tenyészete, anyag-szenvedése, kéje,
tömbje, tömege, fátyla, reménye, titka, bonyolúlt szövedék-magánya,
a hús és a bőr, a gázgolyó, tűzgolyó, hélium-atommáglya-golyó,
a csont és a gyökér, a lomb és az óceán-hús rengés,
a kő és a páfrány, az ősmadár-hártya-cirkuszsátor-hattyúzás,
az őserdő trópikus véres zöld jajongás,
a felhőkarcoló-nagy harkály-pislogó szines ős-zománc ősgyík-merengés
s a galaxis-tízmilliárd tízmillió-év isten-szappanhab-forgás,
a csonttalan csillag-tömb üveg-állatsziget láb-arcú kalamájó-úszás,
az ember-temetők, meg az emberiség történelem-temetői,
az atombomba-robbanások világűr-rózsakertje,
a szegények ágylepedő ravatalkendői,
s Jézus Krisztus, a kristályos páratest szívbénulás-halál sugár-keresztje,
a holdfény-aranyba gyík-ágakkal sziszegő fém-prizma nádas-mocorgás,
a zöld hajnalkása harmatláng-erdőzsongás,
testtelen párás gyémánt-halmazaival az augusztusi éj:
mikor derengő, sziporkázó, lassú, lomha mindenség-fátyla szemedbe, szádba lóg,
mint a függönyös, feszes, földig-burjánzó háromdimenziós halál-hálóbozót,
amit a fás-garázsba szőtt a százezer óriás csukló-drótvilla-hajszál lábú kaszáspók,
az óriás betondobozt a mennyezettől a padlóig száraz csillogás-bozonttal beszövő halál-fekély,
a szerelem-csók,
a szerelem-vágy közösülés-akarat, ami nyár-délutánon asszonyért ágyba hív!
Ó, hogy tudsz fájni szív!
Ó, hogy tudsz fájni szív! Hogy tudsz fájni szívtest!
Ó, hogy tudsz fájni szív!
Ember-szív,
emberi szív,
szivem!
Ó, hogy tudsz fájni szív!
Emberszív,
szivem
a világűrből rádgomolygó fátyoltűz derengés-magánnyal!
Mert boldog pupilláiddal nyalod a szemedbe-lógó világűrpókháló-szőttest,
ami akkor is hangtalan lobog a fekete ős-semmiben
fény-muszlin ragyogás-anyagával:
ha már te is csak csont leszel, nem termő, teremtő, gondolkodó ember-test!
A márványcsarnok, mint oszlopos sóbánya:
só-kupolák, só-boltozatok, só-pillérek szikla-csöndje híg
barna árny-kúpokat, árnytömb-hengereket cellákba foglal és cellákba feszít,
s itt-ott aranylemezek, aranytéglák csúsznak ki az árnypotroh rés-fugákból,
mint sárga viaszlemezek a méhek vonagló potrohgyűrűi közti szülés-dobozából,
s a függőlegesen-vályús márványoszlopok előtt
a száraz-szikra márványoszlopnak dőlve
Széchenyi István, Arany János, Kossuth Lajos
könnyű árny-alakja néz
csont-dobozodra Zenész,
készülődve a temetőre,
néznek, mint barna-eres celofánszárnyukkal állva hanyatt sírkőre
ragasztott barna óriás-darazsak:
a koponyát állig, tarkóig sisakosan benőtt aranyparázs-szivacsgomba szemekkel,
s nézésük gyémánthajtogatás-cellarózsa óriás darázsház-papiros,
s könnyű szilárdpuha potroh-uborkájuk előre-görbülő szelvényes,
görbe kitinél-vonal ívekkel,
görbén összecsúszó s szétnyíló kitinlemezsor páncéldomborulat-vérttel
vonagló szenvedés-horog, kitinkúp-horogvég-szívvel szenvedélyes,
s a potroh-has görbe boltív-vonalakkal fölvagdosva összetartozó darabokra
s az aranypettyes barna potroh, mint a hímbeliség fölmeredve nemző-állapotra,
pihés, pórusos, lélegző-stigmás üzenet-kérvények a gyönyörből, a jajból
s a lábak, a kezek: aranyrombuszok, aranyágak fényvonalakból,
arany-fűrészekkel szikrázva rágják az árnybarna árny-időt,
idehozták hozzád ők a temetőt,
s nézésük márvány-síroszlopra kötözött lecsüngő lila lucskos dália-csokor,
idehozták a temetőt csont-maradék Zenész
s nézésük szikra-lepény bodzavirág-bodzabokor
a csillag-lepedék nyári éjszakában.
Mert kijöttek ők eltemetni téged,
bonyolúlt, pontos, harmónikus, szabad Zene-emberiséget,
kijöttek ők keskeny, vékony, hajlott árnysík-emberalakokként a földből,
mint fekete papírból ollóval kivágott ember-alakú fények:
a költészetből, a történelemből, temetőföld-időből,
hogy magukkal magukhoz hazavigyenek,
hogy árny-szájukkal kenyérként egyenek,
hogy a csont csontjukkal legyen, ne legyen magában,
mint pusztai hófuvásban
botja nélkül a vak,
a hó-sírás fehér szél-dobozában,
mint akit gyermekláncfű-pehelygömbként pihésen szétfúj a szél,
pihéi elforognak
a tomboló celofán-örvény szélcsavarodásban,
mint aki elégett:
az üveg-bélcsavarodásban.
S megyek feléd,
megyek hozzád,
szemük darázs-gömb ásványgolyói közt megyek feléd,
megyek feléd,
megyek hozzád,
szemük ásvány-szőlőfürt izzás-tőgyei közt megyek feléd,
megyek feléd,
megyek hozzád,
a márványlépcsőkön fölfelé hozzád,
virág-palánkok illat-árnya úton,
megyek feléd,
ravatal-asztalodhoz,
koporsó-dobozodhoz,
szállok a szived nemi illatvonala úton,
a szív-nőstény mirigy-illat-hídja hogy szív-hímként testére húzzon,
hogy elérjelek,
mint ember-pupillát az űr-örök tiszta fény-jelek!
Hogy ujjhegyeimmel megcsókoljalak!
Hogy megcsókoljalak,
mint halott apját a gyerek.
Hogy ujjhegyeimmel megcsókoljalak,
mint halott apám sárga márvány-világtér-homlokát ujjhegyeimmel
1950-ben, Februárban,
a nyitott-ablakú halottas-szobában,
a hét tőrrel átdöfött-szívű Szűz Anya ovális himzés-képe alatt,
pedig most nyár van,
hogy megcsókoljalak szerelmes fiú-értelemmel,
csont,
Halott,
vagy csak koporsódat
vagy csak annak szélét!
Hogy megcsókoljalak
Emberi Kristály-részvét,
Űr-szigor Ember-módozat,
Lét-zene Hullám-összege,
Csontként-is-zene,
csontként se salak,
hogy megcsókoljalak
kő-erdő szarvasa világegyetem-szivemmel,
hogy megcsókoljam ajkammal, szivemmel,
vagy csak ujjhegyeimmel
szarvas-vadon szived,
Csodálatos Mandarin-szived,
vagy csak koporsódat,
vagy csak annak szélét,
világ-káoszból szőtt mindenség-harmónia,
hogy megcsókoljon a lét-özön fia
ujjhegyeivel,
mert ujjhegyeivel kell a csontokból áradó zenét meghallania,
érintés-csók ujjbögyeivel,
hogy megcsókolja a koporsóból hömpölygő zenét,
adjon csók-elsőnek most már csók-utolsót,
vagy csak a koporsót,
vagy csak annak szélét.
A száraz fa barna száraz fényét,
a fában tolongó Zenét!
S ott álltam a koporsó előtt már,
s a koporsó-leplet oldalt fölhajtottam,
az ezüst-szív ráccsal nyomott halál-kendőt
és a barna láda merev oldallapja,
mint száraz darázs-szőr pántos darázs-arcon,
kitinpánt-kosárban elszáradt darázs-szem:
sárga hártyahalmok dombmező-zománca,
tompa száraz anyag érrel befutottan,
szőrbarna szegénység szitázata felhők
hártyahomály-mélység szemcse-rács a mélyben,
a fény nem használja,
a fényt nem használja,
nézésre, látásra
csak hártyarács-hólyag száraz sűllyedésben,
óriási szőr-pénz, hamvadás a bajszon,
mint a megszáradt sár,
alkony barna ránca,
mint a kivándorlás nagy nyúlszőr-kalapja.
És Petőfi Sándor
hajolt ki szivemből
és Petőfi Sándor
hajolt ki a számból,
pedig nem is szóltam,
pedig csak csókoltam,
pedig nem is sírtam,
pedig csak csókoltam:
jobb kezem öt ujjhegyével csókolgattam a száraz fát,
ahogy gyerek csókolgatja a hazatérő édes apját
és Petőfi Sándor
beszélt száj-csöndemből:
„Végre megtörtént a
Rég várt viszontlátás!
Nincs köszönet benne,
Nincsen istenáldás.
Láttam jó atyámat, vagy csak koporsóját,
Annak sem látszott ki csak az egyik széle,”
nem zokogtam,
csak motyogtam,
szív-motyogtam,
szivemmel motyogtam,
mikor a koporsó oldalát csókoltam
költő-ujjhegyeim bőrléc-púpjaival,
költő-ujjhegyeim érintés-csókjával,
ahogy a szívsebész kibontott élő szivet ujjhegyével érint:
oly finoman tapogattam
a száraz koporsó-deszkát,
bal kézzel a leplet emelve tartottam,
s az ezüstös szövet ráredőzte súlyát,
jobb kezem öt ujjhegyével a száraz fát csókolgattam,
s szivemmel motyogtam Petőfi igéit:
„vagy csak koporsóját,
Annak sem látszott ki csak az egyik széle,”
„Annak sem látszott ki csak az egyik széle,”
„Annak sem látszott ki csak az egyik széle,”
„Annak sem látszott ki csak az egyik széle,”
„Annak sem látszott ki csak az egyik széle,”
„Annak sem látszott ki csak az egyik széle,”
csókolgattam a csont-őrző ládát,
csókolgattam a csont-bent halál-fát,
ujjam hegyeivel a darázs-szőr száraz barna csont-deszkát,
szivem ujjaival
a darázs-arc szőre száraz barna-ősz koporsó-deszkát,
az elszáradt darázs-szem száraz hártyamező-hólyagrács-csönd csont-ládát
szivem ujjaival!
Ó, hogy tudsz fájni még
márvány-fölötti kék!
Ó, hogy tudsz fájni már
kékből szőtt gyöngynemzés fénysugár,
sugárszövet izzáskék magasság-homály!
Ó, hogy ragyogsz odakint te kék sugársűrűség
fényfonadék kék parázsmezője messzi fönti ég!
Mikor idelent-idebent a márvány-ürességben zokogni, zokogni zokogni muszáj!
Sírni kell az árny-üregekben,
némán sírni,
hangtalanul sírni,
a testtelen árny-mennyiség barna erkély-peremén kihajolva,
ahogy ólomszínű sárcsipke-puttony fészkéből a fecskefióka
tátogva előre-lógva
sárga liliom-kürt bélés szájjal kihajol,
hogy jön-e már apja, jön-e már anyja
idecikkanva a fényből szétterpesztett szárny-ölelés suhogás-selyemkosárral
a fészek köré kerített lebegés-bársony toll-lemez söprű-lánggal
a fészek-perem levegő-töviskoszorújába kapaszkodva,
s hoz-e már anyja,
hoz-e már apja
hoz-e csőrben, a sárga-orrlikas sárga csőrcsipeszekben
élő levegő-morzsát: szúnyogot, legyet, bogarat, muslicát,
csöppnyi állat-rögöt,
élő eleven dögöt,
mocsár-taknyot, víz-kristálydobozsor-láncocska pihe-ecset uszonyos keresztjét,
föld redője, lángja gyűrűsor-csipetjét:
kukacot, szúnyoglárvát, férget, rovarlárva-születéselőestét,
megtermékenyűlt asszonypete-csíraosztódás lepkeszemű páfránybóbitát,
harmatcsöppet a reggel kék hónaljbőre alól.
Ó, Isten nyári kék hajnali
szív-hónalja bőr-tojáshéjába épített árnycsipke-fecskefészek!
Kékhajnali születés-kosár,
mindennapi megszületésem kék páraüveg mindenség-serlege
a fekete űr csillagszőrös hónaljába ragasztva,
amiben megszületettség-hajnali
szivem emberlényegű hangjai
tátogva virágzanak és éhesen tenyésznek!
Szárnyterítés suhogó kemény selyem-lebegés kosarát,
mint szétnyíló redős, ránchajtogatás bordás tollhártyalemez palást-ruhát
a test-nélküli kékzománc levegőbe akasztva:
nem száll ki a fekete fény-tudásból fecske-apám,
nem terül fészkem köré sötétkék zománc-csóva öleléssel a levegőben lebegve,
hogy halandóság-morzsát hozzon a halandónak,
természet-jót a természet-jónak,
mint kéket a hajnal a fény-üres sárga folyónak,
vonagló halandó élet-morzsát, amire éhes szive vár
hajnallal tátogva és hajnallal nyöszörögve-csicseregve!
„Láttam jó atyámat, vagy csak koporsóját,”
„Láttam jó atyámat, vagy csak koporsóját,
annak sem látszott ki csak az egyik széle,”
ó, te Megmaradás Zene-Edénye,
a Zene Emberi Maradványa,
koporsó-foszladék összegyűjtő deszkaláda,
barna csontmaradvány-összegyűjtő koporsó-láda,
amit ujjhegyeimmel lassan finoman érintve csókolgattam.
És nem volt gyász az ujjcsók-akaratban!
Csak öröm,
Amihez azért van közöm,
mert bennem a Zene
a megmaradás kék hajnal-serlege.
Csak öröm,
amihez az a közöm:
hogy szerelmes ujjcsók-átadásom,
hogy szerelmes ujjcsók-áramlásom
forró fénybizalma, mint a fénysebesség,
fénysebesség-súlya űr-növekvés izzása
láng-szövet rácsa
minden irányban széterjedő áradó teljesség.
Ó, Zene!
Most sírni kellene!
Most sírni kellene! Most sírni kellene! Most sírni kellene! Most sírni kellene!
Ujjhegyeimmel lágyan, szeliden csókolgatott Zene.
Mint amikor apám márvány-világrész sárga homlokát csókolgattam ujjhegyeimmel,
halott apám halott homlokát, ami a szemfödő-fehérből kiterítve,
mint fehér felhő-úszásból az éji sárga hold.
De a könny fehér felhőn lovagolt,
az űr-könnycsepp, a Hold.
És könny-ménesek robognak át ragyogva a hold-éjszakán,
de nem jönnek könny-ménesek a költő szeméből!
És csókoltam a barna koporsót ujjhegyeimmel:
ujjaim kaszáspók-ágaskodását a barna deszkára függőlegesen terítve!
És áramlott, áradt, suhant, úszott a csont-őrző láda homály-göngyölegéből,
mint százbilliárdszor százbilliárd kvadrillió csillag fénysugara ember-éjszakám
öröklét-űréből
tág költő-pupilláimba, hogy agyamban zene-óceánná gyűljön,
mielőtt a hajnal-előtti kék
hajnal-előtti ég
szemfeneke hajnallal bevérzik
s feketefoltos, feketepettyes, folt-sziget-nyájözön,
aranyszilánkos sűrű fekete petty-rács lesz a látás,
a nézőnek rabrács, a láthatónak fekete bársonyfelhőrács-börtön,
ami a fehérből árny-feketét vérzik:
ömlöttek, folytak, zuhogtak ujjhegyeimen át szivembe,
ahogy a fény zuhog szemembe,
az űr fénye korpuszkuláris folyékony virágzás:
a zene-megvalósító gyönyörű eszközök,
ahogy a végtelen fekete űrben rohannak a csillagokból tág tér-csigák, szivacsok, ködök,
mint akit meglőnek, s az a halálból visszafelé vérzik:
nem a talajra kifelé,
de a sorsba befelé
ömlik világ-óceánná dagadva,
aranyselyemmel készülve a hangzásra, a hangsorra, a hangra,
a hang-magányra, a hang-különre, a hang-szövevény világ-teremtődés robbanásra,
a másból a mindenre, a mindenből a másra,
s nem a földre folyva a föld égitest-szivacs húsába enyészik,
készülve az ébredésre:
a hang-alvadásból föltámadó Zenére,
a hang-látomása
zene-föltámadásra,
folyt, suhogva, sziszegve ömlött, mint a láng
ujjhegyeimen át a szivembe
a zene hangszer-kegyelme,
csobogott, mint az égő vas sercegve, pattogva, százezer tűzgyökérrel tülekedve
költő-szivembe
a zene-szomjúság
a csont-őrző, zene-őrző barna faládából,
a csont-maradék biológiai hiányból,
a koporsóból,
a biológiai szerves hagyatékból:
özönlöttek a szellemmé módosúlt eszközök,
mint a hódítás, ha arany-hordával hömpölyög:
a cimbalmok, klarinétok, fagottok, hárfák, fuvolák,
hegedűk, csellók, brácsák, nagybőgők, cintányérok, trombiták,
bombardok, szaxofonok, kisdobok, nagydobok, üstdobok, zongorák,
a kis akasztó-fémágon függő fémrúd-háromszögek, piculák, tubák,
a kürtök, mind a fuvós, ütős, húros hangszerek,
hatalom-birtokukkal,
anyagukkal,
anyag-területükkel, anyag-szerkezetükkel, anyagépület-módszerükkel,
anyag-feladat-rendszerükkel,
anyag-érdekükkel,
anyagirány-hatalmukkal
benőve-szivem,
mint a zöld titán-szivacs felhőkarcoló-léttömeg
zöld ásványkővel és sárga parázzsal hörgő, gyémántkarddal sikongó dzsungelek,
csíkos és pettyes és kő-öves és vonalas és pikkelyes állat-ragaccsal,
szines zománc-madárpáfránybokor arany-tébolyokkal,
óriás sárga, óriás könnyű fehér szarufejsze-fejű éhség-kutakkal
jajongó dzsungelek,
a moha-homályt,
páfrány-homályt,
pálma-homályt,
a homály nehéz, vastag, zöld, virágzó madár-boldog, állat-boldog,
bogár-boldog, homály-boldog, rovar-boldog
függönyeit
akasztva zene-virrasztásom könnytelen viaszfény-ágaira.
Az ember-fia csontjainál állt az ember-fia.
Nézte koporsót-csókoló ujjhegyeit.
Fölgerjedt szivének magömlése volt.
Nem zokogott.
Mert nem úgy sír a férfi, hogy könnyei kifelé zuhognak!
De ha néha üvöltve fölzokog:
könnyeiben a csillagok arany-fogsorral vicsorognak!
Szivében a könny arany-lombhullás jajjal ég!
Aki most végleg a földbe menni fog:
ő volt a Megváltó Emberiség!
S ha egyszer összetörsz is kék
Isten-kelyhe ég
s terjedés-súlyától a világ-mindenség
hideg anyag-golyóvá összeroppanva összeomlik önmagába zuhogva,
mint önmaga sírja:
a halálból szárnyait gyémánt-rebegéssel szétcsapva kinyitva fölszáll a jövőt-hirdető zene,
a Föld maradék Édene
mint a sugárkék-fényszövedék égbe, a kék menedékbe: a könnyű pacsirta!
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]