A hazatérő halott*

Halott?
A zene?
A halott?
A zene?
De ki jön haza most, amikor hazatér?
A halott, a zene?
Mint koldus ha pénzt kér, cigány, ha gyermekkor-házunkba betér,
kékzománc tejeskannával barna kezében, barna könyökhajlatán,
az éjhab-sörényű koldus asszony-cigány
s kér ételmaradékot, szegénység-hagyatékot, s szikrázik ezer-sejt darázs-szeme.
És ki ér haza, amikor hazaér?
Az itt-vereség, ott-győzelem
dühöngő, szilárd gyászban türelem,
aki, mint halott istenfiú sárga fogsorára alvadt zöld-légy gyémánt-berakásos vérfolt.
A zene, aki szúnyog-törékeny apró emberi test volt, embertest-alakú zene-tudat volt,
fénysejt-lemezekből forrasztott átlátszó cella-szekrény
finom-szőrű bolyhos szagló-páfrány homlok-fülekkel,
mindenség-hallócsápú zengés-doboz:
pokol-fény, menny-fény, csillag-fény, föld-fény,
akit minden hang,
hang-csíra, hang-kezdet, hang-sejt, hang-molekula, hang-atom
magának ragyogva elkoboz,
a csíra-osztódás burjánzó élet-harag,
a végtelen izzó hang-hajszál a tűz-cirmos, fekete világtest-szemgolyón,
hallás-világtér hallás-hatalom,
s mint radar-ernyő foszfor-árnyéksűllyedés fekete jelző-lapján
a tárgyak, terek, testek lüktető, fölizzó, sugárzó, elpárolgó, foszló
és mélybe-süppedő hal-villanás pikkelyszitával eloszló
fény-ábrái, fény-vonalai, fény-pontjai:
dobhártyája hang-mohó pázsit-óralapján
a tér, a tárgyak, a testek legtörpébb mozgáspontja is fölsugárzott,
mint a megázott
szitakötő szemének látó állat-ásvány
gömbölyű szitába szőtt szemcse-csomagjai,
halló agyának rabja volt
minden hang-parázs moccanás-ige, hang-nemzés, hang-szülés állapot.
Nem ő volt hang-halott,
s nem a lét,
amely ontja és osztja a zenét
ahogy a rovar ont gyöngyözve tojócsövéből petét,
petezsákját lüktetve és tolongva
a szülőnyílás csöve felé préselve nyomva:
minden dolog, tény, izzás, erő, ami anyaggal lenni izgatott.
A lét ontja a zenét, mint élő csillag a fényt!
Ahogy a hurkatöltőből a nedves bélbe feszesen omlik
a zsíros massza, s ragyogva bársonyzik.
Ó, hazatérő halott!
Zenefény sugártény lét-okosság!
Ó, országnyi fény-süket, hang-vak gyűlölet-szövet dohosság!
De ki jön haza most, amikor hazatér?
A halott?
A zene?
A zene, a halott?
A halott, a zene?
Aki ifjú szivemből el se költözött,
a leköpött, följelentett, megalázott, kigúnyolt, kiröhögött:
most férfi-szivembe végleg hazaér.
A szétrepedt idő összeáll megint.
A széttört üdvözülés összenő megint.
Mint mikor téli folyamon a jég beáll,
s ami csúszva, csörögve, csengve lassan a szennyes vízszintesen lefele száll:
a jégtömbök, jéglemezek, jéglapok
csúszásukkal a víz hátbőrén megállnak,
szilánkosan, sziklásan, hegyesen egymásra torlódva várnak
s a rések, repedések, szünetek között üveghártyák, üvegrönk-csapok
növik össze a fehér szilánk-rögöket, hasáb-mezőket,
mint potrohlemezek közti potroh-hártyák a gyűrűs görbe potroh-páncélmezőket,
fehér szűzhártya nő a folyam-nem-szűzbe:
előbb finom tejhártya-bőr forr a vízből a vízre,
lassan, zsírosan kövéredik a jégvastagodás,
az üvegbőr mésztáblává ájul, s kúptömeg fehér süveg a jéggyarapodás,
s a víztető,
mint összevissza dűlt márvány-temető.
Mint sárkányhát márvány-kaktuszlevél-taréja,
kristálya buborékos, jég-eres, jégtüskés fehér csonthéja.
A szétdűlt teremtés-üdvösség összenő megint!
Legyőzte a zene-láng a kínt,
a bűnt,
a tébolyt, az árulást! Összenő az élet-irgalom húsa,
amit a gyűlölet tektonizmusa
szétszaggatott, összetört, összegyűrt,
mint a hegyképző földrengés a földkéreg lemezeit,
s zengő, sóhajtó, hörgő,
gurgulázó, dörmögő, dörgő, dübörgő
óriás-cikkanás repedések, vonagló, gyűrődő seb-szakadékok
durrannak, mint a papírzacskó-buborékok
s a városok szétszakadnak,
mint a két-kézzel csattanva széttépett feszes papírlap,
s drót-gubancok, állvány-grafikonok, beton-szirmok, tetőváz-csontsirályok,
a fölhasadt föld-gégében pulzáló puha büdös tályog,
s emberhullák, állatdögök
alatt a föld hullámzik, nyög, sír, süvölt, hömpölyög.
S erdőket, hegyeket, tavakat,
termőföldeket, nádasokat
iszik hörbölve a mély
föld-korgás omlás-szenvedély.
Az ökrendő, részeg
égitest-természet!
De most a halál visszaforog,
az elmúlás életté visszacsorog,
mint amikor a végétől visszafelé pörgetik a filmet
s ami szétrobbanva széthullt halál-halmazzá, romkazal-kupaccá:
a fölegyenesedő testekbe fölfelé zuhanva visszaszáll a por, a roncs, a váz, a szerkezet,
mint elemi-részecske sugártömeg-zuhanás összeforr egy-alakká,
a gomolygás-halál egyenes, ívelt, vízszintes, függőleges vonalakká
a mélyből a magasba hanyatt szívódva,
az omlásból tárgyakká fölfele össze-vissza zuhanva szólva
tervezett dolgokká összeáll megint,
felhősen lobbanva fölfele folyva,
a por, a törmelék, a szemcse, a göröngy, a rög, a morzsa
testekké szívódva zuhanva visszaszáll,
ami dörögve, füstölve leomlott gomolyogva:
testekké gyorsan visszasuhanva föláll,
fölegyenesedik szilárddá összerakódva,
mintha nagy mágnes rántana szilárd csomóvá
vas-szilánkokat, vaspelyheket, vasgolyókat,
a fordított idő mágnes-szívása húzza tömény dologgá
a robbanva széttört állapot-halandókat
s visszafolyva összenő ami szétesett:
vázra kő, földszintre emelet,
mintha surrogva, zúgva gépen visszafelé pörgetik a filmet
s lesz újra odabent, idekint
tető, balkon, nagykapú, ablak,
a rom-pernyék, robbanás-pelyhek álló testekké föl-visszasuhannak,
a jövőből a jelenbe, a jelenből a múltba visszaszáll
a csillagködként szétrobbant gomolygó fényhalál,
s a szilárd szerkezet újra szilárd
s nap süt, s bárányfelhő gyapjazik az égen
rózsafehéren
s a fényen s az árnyon villamos, autó, lovaskocsi megy át,
s fénypettyek, árnypontok a nyüzsgő béke-emberiségen.
De ki jön haza most, amikor hazatér?
A halott?
A zene?
A zene?
A halott?
A halott, a zene?
A zene, a halott?
A kis szitakötő-ember gyémántpont-gyűjtemény gömbkoponya:
akinek embertestre nincs porból embertértömeggé visszalobbanó föltámadása!
A zene dzsungel-sikolya, dzsungel-jajongása,
a zene moha-szarvas-mosolya,
a zene szaxofon ezüstpipa-vigyora,
zene-fekete, zene-zöld, zene-arany, zene-ezüst, zene-fehér.
Ezüst-nyelű viaszkard lépegető zenéből.
Arany-forgás zene-csillagszövedék-nyikorgás jajból és reményből.
A zene az ünnep-módozatokban:
széttárt szárnyú hangtest-angyalalakzatok,
mint kitömött fehér sasok,
barna üvegszemű fehér sirályok az antwerpeni ablakokban.
Az esőragyogás szélfagy kő-vidék,
kőcsipke-kakas kő-ágaskodás,
arany-fogsorú kő-kukorékolás,
halszagú, rothadt tengeri nyál-szagú,
rák-szagú, rája-szagú, polip-szagú, bajuszos rozmár-szagú,
sirály-sikoltozás,
árbóc-ringás, hajótest-vízkotyogás,
lapulevélnagy sirály-hóhullás
rengő, düledező, sűllyedve növekedő zöldmárvány óceán-nehezék
facsontváz-város tüllfüggöny-habhengerboronás ablakaiban.
A Rubens-város komor és kopár ablakaiban
a kitömött, üvegszemű fehér tollkereszt-lebegés
s a város kőcsipke-kőhajó iszapba-süppedt kőbárka-korhadék,
aminek horgonya a két-ág bajszú, szív-alakzat bajuszvégű sziklakés,
gerinchátig a folyékony zöld márványba sűllyedt
kagylós, csigás, barna büdös hínár-gomolyokkal tenyésző földsziget.
De ki jön haza most, mikor hazatér?
Ki az a sirály-fehér, fehérsas-fehér?
Kozmosz-ablakba állva ültetett,
széttárva, az esős, szeles, szines neon-magányra arany-csőrrel dülledt
most-már-lehet?
A halott?
A zene?
A zene?
A halott?
A halott, a zene?
A zene, a halott?
Ó, emberhulla-égető kemence! Sugár-pince fehér samott-lapokból,
mint ragasztott derengés-doboz kockás iskolásfüzet-lapokból!
Keskeny, sárga héjdeszka-koporsóban a halott,
a meztelen halott.
Csuklós, dugattyús, villás gépkarok,
fémszerkezet sáskaláb-alakzatok
tolják be a koporsót a kemence-kapun a kemence-talajra,
keskeny sínpáron,
csikorgó vízszintes állványon,
mint vagont tolat a villanymozdony az árucsarnok üvegsejt-barlangba,
mintha száraz, cellás hólyagszita hártyagömb szitakötőszembe:
elszáradt rózsalugas alagút-verembe
tolna be a fény arany-tűrácsból szőtt koporsót,
sugárcsönd homály-test űrből olcsót.
S mikor a fém-imádkozósáska fém-ujjú kezeit, fogókarjait,
csuklós szájlemezeit, nikkel-koszorú szájgyűrű-karjait
a sütőkemence-csöndből önmagával visszahúzza,
s ajtóra zárva már a tűz-doboz,
mint megfoganás után az asszony méhe bezárúl,
készen az ember-növekedésre,
a kemence az embertest-megszünésre,
az egyik a test-épülésre,
a másik a test-eltűnésre,
hisz élet-halál törvénye van hőnek, anyagnak
s kapcsolással hő-tömbök zuhannak,
hőnyalábok ömlenek szét csúszva,
mint polip tengerben szétnyílik, bezárúl,
becsukódik, s harangköpenyével rojtosan kitárúl,
a hőkévék arannyal durrannak,
s a hő-közöny oszt, kivon, szoroz.
Viasz és papír,
papír és viasz,
viaszpapír,
papírviasz!
Előbb a keskeny, kopár koporsó lobban el, mint az égő papiros.
Előbb a vékony, sárga koporsó lobban el, mint hajnali pára.
Aztán a pici, sovány, véres, meztelen embertest
kezd égni, mint parázs-síkon száraz moha-szőttes
sercegve, durranva, hólyagozva, pukkanva, lángokkal kiabálva
s föloldódik, mind ami hulla-feszes, halál-szoros.
Előbb a haj, az arc-szőrzet, a pilla, a fülszőr, orrlikszőr, szemöldök,
hónaljszőr, mellkas-szőr, has-szőr, ágyékszőr, láb-szőr, kar-szőr,
aztán a körmök,
a kézkörmök, lábkörmök, fogak, minden aki kiáll a testből,
s csigaszarvként kitolódva szétdurrannak a szemgolyók,
mint felszinre-hozott mélytengeri gömbhal-sündiók,
aztán a pénisz, a herezacskó,
s összezsugorodik a gyermek-kicsiny férfi-test,
mint gyűrt arany sztaniolpapír,
mint aki szuszogva ragad a holdhoz,
ahogy feleségem mondja, az orvos:
„ahogy a víz kimegy belőle,”
vagy fölülve a hőben láng-lombokkal, arany-lándzsákkal hergelődve
collstokként fölhajtja törzsét,
s lesz, mint aranyozott barokk szék:
lilaszivacs,
kékszivacs,
zöldszivacs,
aranyszivacs,
ezüstszivacs,
parázs-szivacs,
hő-szivacs
szék,
négykézláb-állva, térdepelve égő bársonyszék-tigrispapír,
aranycsík-széncsík zebra-hím, szén-vonal homlok-keresztes,
fején tűzből arany-korona, arany-ráf,
lángol, mint Salvador Dali-zsiráf,
mellkasában porcelán-szelvény gombos asztalfiókok félig-kihúzva
s arany-skarabeuszok, zöld kobrák, tízkilós varangyok, varánuszok,
kétlábon járó gigászi ős-sárkánygyíkok,
New York virágkoszorús-fejű konflislovai,
korbácsütések suhanás-kígyóvillanatai,
óceánjáró emberszállító hajók, Einstein bronzremény sóhajai,
Thais vagina-fodrai, autóbuszok, struccok
a hosszú gyász-mozaik zsiráfnyakból, zsiráf-szügyből,
az emberiség-ürügyből
félig-kihúzott arany-fiókokban, tűz-fiókokban.
Mint a tűz-trónon Dózsa György:
ül a hő-lángtól összegyűrt, összepödört,
arany-szitaszoborrá szétzüllő piros halott a megsemmisítés-dobozban.
Mint marokban összegyűrt aranyhártya-papír: gyűredék-aranygombóc
lesz a foltos, szines, szivárványos
hulla-hát tintában, hulla-segg tintában ázó aranylomb-márványos,
zöld beszivárgás hullavíz-kóc
halott, körötte a pára-tértömeg aranykorsó-bőre:
„ahogy a víz kimegy belőle.”
S a bőr, a hús, a tüdő, a vese, a bél, a gyomor, a máj,
a csontok
fölötti emlőgombos, kráteres májfoltok,
a csontok,
az arc-koponya, az agy-koponya, a tarkó-koponya,
a csontok szerkezet-viszonya
olvad izzásporrá a hő-nemzette láng-aszály
sziszegő kalász-bozontjában.
Végűl az agyvelő,
az agy-állomány, a zene-termelő
s utoljára az emberszív ég el
borzas aranytűkkel, bozontos hő-tüskegallyakkal,
dühös tigrisként vicsorgó
hörögve arannyal morgó
lopakodva borzongó arany-fűrésszel.
S ím, a halotti égés-asztal
gyorsan-hűlő hő-lapján szőrös emberárny-szerű
forró lét-hamú, test-hamú,
vízszintes-dallamú
puha, lágy, egyszerű
maradék-vigasszal.
Amit a kemencébe-bújt lassú görnyedt
élet-viasszá dermedt
hulla-égető munkás finom partvissal kis kupaccá lapátra összesöpör,
mint utcaseprő szemetet az utcán,
összesöpri a maradék-egészet
aki a hulla-égető kemence sejtluk-ablakán benézett,
mint halálra-ítéltre hóhér a börtönajtó üresség-hegedű kulcslukán,
a kukucskáló vas-ostyáját hajtva föl,
nézte a bűnözőt, mint bűnös a szörnyet,
mint nászéjszakát a szűz kislány:
ahogy a kiszáradt testet arany zsugor-csomóvá
préseli, gyűri, gyúrja az elektromosság-hő,
az aranysziszegés darázsfelhő,
apadó üveghártya-holddá,
s ottmarad a forró kemence-talajon,
a tűzözönön átszállva lebegő kemence-tutajon,
öröklét-tutajon:
egy maroknyi ember-atom,
egy maroknyi zene-atom,
egy maroknyi szürkesárga emberpor,
egy maroknyi lilasárga hullapor,
egy maroknyi forró zene,
egy maroknyi meleg zene,
egy lapátnyi hideg zene,
egy lapátnyi kihűlt zene!
Mint a teremtés-kezdet homály-pora,
mint a megmaradás zene-pora.
Zene-atomokból ember-hamu,
ember-atomokból zene-hamu.
Mint marokban ujjakkal szétdörzsölt csontszínű piktortégla,
csontszínű piktor tégla-por,
egy lapátnyi száraz ember-hamu,
egy maroknyi zsíros zene-hamu,
egy maroknyi zene-atom a zene-tudatból,
egy-maroknyi zene-por a zene-akaratból.
Amiben, mint elvesztett gyűrűk, fülbevalók a falu főutca-porában,
a száraz földpihe-szőrös sárban
az embertest-idegen anyagok ragyognak, mint az éj sarka:
mert nem égtek el az arany-fogak, arany-foghidak, platina fogtömések,
ott izzanak a gyorsan-kihülő sárga samott-abroszon, halál-terítőn,
mint arany-pecsétek, arany-zsírfoltok, arany-szirmok,
arany-sebekké, arany-seb-ajkakká hőben-szilárdúlt lángok.
Mint a fehér zománc sárga rügyei, halál-kinövések, elmúlásban rések,
mint ős-csillagok a zártvégtelen téridőn,
mint a soha mindíg-szirmai, a boldog
állapotok, halhatatlan metszetek, köbök, dimenziók, irányok.
Emberen-túli, ember-utáni törpe tartományok.
És ki jön haza most, amikor hazatér?
Egy marék zene-por?
Egy marék zene-hamu?
Egy marék zene-atom?
Zene-atomok száraz kupaca?
Atomok száraz kupaca: zene?
És szivedbe, tékozló ország, megjön-e majd, amikor földedbe hazaér?
Ő: a legszebb emberiség-kor,
ő: a csillagtársulások szövedék-rohanása tizennégy-milliárd év dallamú,
ő, a szörny-titán tóduláson,
minden győztes áruláson győző, szigorú kristály-léthirdetés uralom,
atomokig-halló hatalom,
elektronok, neutronok, protonok, kvarkok összefogó erőhálógömbrács-vigasza,
ő: a harmónia tulajdonsága, a bizonyosság hitele, a gyász kételye!
Ő: a létanyag-összesség titkos és nyitott hangzás-mindene: zene!
Ő: akiben nem volt a szerelem-őrült hang-iszonyatra,
bonyolúlt világképződés hang-tudatra
szégyen!
Ő: a szív-finom, törékeny, gőgös, büszke, barbár
világ-európai konok, tiszta, emeriség-sors gyásza forradalmár!
Ő: akiben megegyezett a szépen
hallgató Isten, s a természet az élő szenvedésben!
Kis állat-könnycsepp levelibékával finom ujjahegyén
páfrány-atom dörgés-csöndjét meghalló zenetudat-ismeretfény!
Molekulák, sejthártyák, sejtmembránok nedvgazdag hangjait,
a csobogás, tolongás, feszűltség, boldog szövetség-társulás
szövet-lángjait, ragyogás-viszonyait,
munka-dolgait
meghalló lét-szerkezet-tudás,
a fekete őskezdet-indulás
reményét és haragjait,
a megdőlt-irányú világgá-lobbanás
gyönyörű akarat-rohamait
összegyűjtő zene-virradás!
Ő: a zene zenéje zene!
Akiben, mint Jézus testében: a feltámadás van,
mint az öröklét a kereszten-megölt Jézusi húsban!
Páncél a sérülékeny világ-teljes éjen,
a tizenegymilliárd-éves fény-mocorgáson, fény-bizsergésen.
A zenére-boldog értelem megmaradás-héja:
Bartók Béla!
Őrző páncélhéj, csúcsos kürttekercs csigaház,
gyönyörű élet-őrző radiolária-váz,
csontmész-tűcsillag állatlét-oltáriszentségtartó foraminiféra:
Bartók Béla!
Te: egyszemélyű emberiség, egyszemélyű világegyetem,
akiben úgy rezeg a sikoly, a jaj, a bánat, a gyász, az öröm-ütem,
mint világ-teljesség
csillagszövedék
tűzháló-bozontja az élet-tartály ősűr-őssötétben,
aminek eleven nyálbozót lüktető tűzszövetében
minden megvalósulás,
kezdet-pont, indulás,
születés, iramodás,
halálba-ájulás,
halál és hódolás,
omlás és változás,
kannibál düh falánk éhsége, szégyen-hagyatéka:
Bartók Béla!
Páncélos, fényes, millió árny-szempilla hónaljú zene-babérfa:
Bartók Béla!
Lágyan lebegve rezgő óriás platánok,
zöld fénnyel suhogva,
tömötten és millió zöld szeletre osztva,
arany-késekkel vízszintesen, ferdén zöld-három csipke-lapokra vagdosva,
zöld bőrtollaikat folyékony fényselyembe mártogatva
egyhelyben hömpölyögnek a zizegés-tömeg platánok,
a lomb-szünetek,
lomblap-emeletrészletek
hézag-kúpjaiba, hézag-hengerhasáb üresség-állványaiba,
a zöld potrohszelvények hézagaiba
kék vízfesték-könnyűség puhán, eresen, lemezesen szétbomolva
csorog csillogva gomolyogva,
jobbra-balra imbolyogva kósza együgyű óriás-platánok
alatt merengve egyszerűen állok,
egy vén platánfa megkövesedett dinoszaurusz-törzs gyíktövében.
És suhog, susog, sziszeg
az aranyat tapsoló szétdülledt zárt laptömeg.
És vízfesték az ég,
vízben oldott bolyhos könnyű kék
a tömény zöld rezgés-sűrűség
arany-villanás háló-lomb-szünetében.
S a kékben sárga, lassú teve-vonulás:
teve-arcok, teve-púpok, teve-farok, teve-ajkak gőzből,
s mint vérsárga hal-szemgolyó-alsó lapos gomb-parázs:
barna nedvszikra-lemezkerék, domború barna selyem-szilánk látás-kerék
dülled rám az elsuhanó uszony-pajzsos, pikkelyes időből.
Lesz majd új emberiség
ha ez kihal?
A zenére élet-éhség zenére talaj?
Állok, mint akire új, s új csodák várnak!
Háttal a kőmerengés-kőszegény, fekete eső-árny szalagos Vörösmarty Mihálynak.
Akinek szivére égő angyal zuhant,
Istenből őrjöngve kilökött égő kerub, vak, rothadó szeráf,
a túlvilág titán-szitakötői gyémánt-Földgolyó szemekkel.
Bűnük megőszűlt szivében akart hazát,
s úgy csapódtak a költő-árvaságra gyémánt-felhőkarcoló testtel,
mint óriás-meteorit lángolva a zöld Földgolyóba:
földrész-széles kráter-gödröt, vulkán-pupilla lukat
vájva a földkéreg-szövetbe a szilánkokra-tört
gőzölgő, füst-özön megszünéssel,
eleven túlvilág-gyémánt szélmalom-lapát szárnyuk darabokra tört,
s szárny-szilánkukkal jéglemezes a föld,
mint a téli táj dombmező-gyűjteménye megfagyott holdas hóeséssel.
S háttal a kőszobor-csoport virradat-hívő fénypetty-árnypont-magánynak,
s Vörösmarty Mihálynak,
akinek félig-nyílt kő-ajkaiból Liszt Ferenc beszél,
a Bartók-szívű
ember-zenemű,
akár a száraz csillagokkal száraz fehér éji tél:
vattagolyó-koponyás fapálca-ütővel,
töpörödött tűnődés-görbével
üveg-xilofont ver
apró, görnyedt, sötét öregember.
Mint barka-ágakkal
gyerekkoromban asszonyok hasát, emlőjét tavasszal.
És szól az üveg-asztal!
Lécből fűrészbak-állványon fekszik a fa-húros fa-hárfára szerelt
ablaküvegcsík-szeletekből sík-orgona üveg-terítő:
üveglapok, levegő-lapok vízszintes hárfa-húr sorozata tér,
mint egy üvegcsontváz üveg-bordaszárnya,
a lapos, átlátszó hang-testek ablaküvegből, levegő-csíkokból,
üveg-sávokból, üveg-hiány üresség-hézagokból
s az ütőnyél vatta-fején celofán-sisak, műanyaghártya-csuklya,
celofánhólyag az ütő-nyakig lecsukva
s a csuklya-nyakon vékony cérnaspárga
tekerve gyűrűsen kövér,
mint akasztó-kötél,
s a spárga-fojtás alatt, mint szétmeredő rakott szoknya
a celofán hullámos, csipkés, ráncos gallér-körfodra,
mint Velazquez-festette király nyakán a fehér
keményített cérnacsipke-gallértorta,
a fodros cérnasziromkorong-malomkőgallér,
mint régi orvosságos-üvegen az ollóval-csipkésre-vágott
papírszoknyájú papírsapka.
Üveg-zenével koldult az üveg-zenész
jelent és ehető világot,
s kabát-gomblukában piros virág volt.
Zenélt, mint pici pettyes, májfoltos viasz-szöcske,
üveg-asztal hangszerét két vatta-heregolyós sárga bottal ütötte,
s a puha heréken papír-harci-lovagsisak,
papírszoknyás papírkalap,
celofán-köcsög fordítottan.
És én tudtam, hogy az elmúlás itt van
e platános nyári téren:
a platánlomb-húsban, az üveg-zenében,
a tér kövezetében,
ami a hang-asztal, zene-asztal alatt
az üveg-sáv csíkos zene-abrosza mélyén
s a hézagok levegő-lemezlap köteg-kopoltyú-függésén
szürke négyzeteket, szürke vonalakat
terítve keményen,
mint a gyerek maszatos számtan-füzetében:
süket a vaksi öreg szenvedélyre,
a csilingelő, csengő, hamis, árva koldus-zenére!
A koldus-valcerre süket,
süket az üveg-keringőre,
süket a Bartók-zord időre,
az emberszívben magzatként növő, halálig-növő temetőre,
ravatalra, koporsóra,
halottaskocsi-üveghintóra,
holtakkal-büdös harcmezőre,
atombomba-baszott városokra,
a tűzözön-jajra, láng-folyókra,
a mustárgáz-csókolta városokra,
ahol a házak, mint Pompeji házai élet-üresen állnak,
s az étel még ott fő a konyhában a kályhán
s az udvaron, virágoskertben a kifeszített spárgán
fehér lepedők, szines ingek szárítják gyűrt vászonhólyag-nedvüket
s a szoba-asztalon ember-üres időt ketyeg a vekkeróra
s az udvaron, utcán nők, férfiak hevernek,
a fénybe föltartva anya-kézzel a gyermek,
vagy anya-emlőn anya-ölelésben,
s arcuk, kezük, karjuk, lábszáruk, lábfejük
kék és lila és vörös és sárga és zöld és arany és ezüst,
mert megfulladtak a mustárgáz-fojtóprésben,
csupa gyűrt, lila indigópapír-szobor, sztaniolpapír-szobor fekszik oldalt,
hanyatt,
háton, hason
s halál-rúzsos szájcimpa-szirom-oduikból,
halál-rúzsos sárga fogaikból,
belső szemcsücskük könny-pontjaiból,
fül-tölcsérükből, orrlikaikból
alvadtvér bársonyezüst
ágak, erek, gyíkok, kígyók, pókok, rákok másznak ki moccanatlan.
S a szemek nyitva, s a tátott szemgolyókon fénymozaik-palást: arany-tetűk,
s nézésükben már nincs látás-haszon.
Nézésük vérpihés viasz-homály, süket mocsár-csönd, fény-tudatlan.
S a hétköznap büdös hullabomlás, s lila hulla-közöny a vasárnap.
És suhognak az óriás zöld lemez-diók ősföldkori gyík-titán lábon,
a zöld selyem-strucc óriások a Földgolyóba szőve,
a város-téri öreg, barna vedlő-lábszárú platánok,
nem néznek a lenti szétnyitott zene-üveglegyezőre,
az üveglegyező-keringőre
és szól az üveghang koldus valcer-álom.
S én a tér sejtjein állok,
mint megkövesedett gigász ősföldkori légy-szemen,
a kőbe-alvadt domború kőpont-szőnyeg ősidő-őslét állat-fosszilián.
És csinadrattázik mellettem a zenebohóc zebracsíkos harisnyában,
csíkosan remegve állva,
mint a gnú lába,
ugrál a zene-hiány,
mint táncolva kolduló koldus-cigány
a sejtcellás kő-tér arany-pocsolyában,
fején a vörös pamut-paróka-sisak mintha fején piros medúza ülne,
arcába lóg a piros medúzarojt-harang szétlobbanva, köteggé egyesülve,
kék térdnadrág-bugyogóban, zöld selyemkabátban, óriás Chaplin-cipőben
rúgdos, lebeg, mint magzati gyermek a viselős asszony-időben,
piros csokornyakkendője fekete-pettyes, mint a katicabogár,
arcán óriás piros festék-pontok,
szája fülig-fehér holdbugyogás-csónak,
sárga festék-sarló, vérszeplős arany-pohár,
ugrál ágyékára-kötözött fejkendős, asszony-alakú rongybábú-babával
a férfi-nő sziámi-iker, ágyéka rázza a fejkendős bábú-rongyot,
mint őrjöngő bolond a békés bolondot,
mint föltámadni ráz szerelemben-szívbénúlt halottat a másik,
aki ágyékából köldöktől fölfelé viasz-ágként virágzik és kilátszik,
vállaiból előre két-ággal vízszintesen
fém-állvány daru-csáp fogókarjai mereven ringatódznak,
két fém-kéz fog hosszú szájharmonikát,
a fémszerkezet-állvány csápvégi csavarszirom fogókezecskéi,
mint gyerek egy cső főtt kukoricát,
azon csúszik szájfodra csigatest redő-súlya
ahogy a hangszert fújja,
hogy kolduljon zenélni,
a kis fémlapocska-hangszálú négyzetes fa-cella dupla doboz-sort,
szája: meztelen csiga, nyálhabot, hullámzó hártya-foszfort
ken fénylő buboréklánccal a kettős fa-dobozka-kockarács-vonalrács
fémlapocska-hangszálú cella-üregeibe,
rágja a szájharmonikát, mint egy nyálhabos ezüst fogsort
s a zene-test, sejtes hang-test csupa hullámzás, merev vonaglás,
nyálasan nyalja, rágja, harapja, szopja a szájharmonikát,
mint gyerek a két kézzel vízszintesen fogott főttkukoricát,
s amit a kettős háromszögletű fém-állványszerkezet sejtsor-emeletenként bezár,
mint fa-homorú, sejtes, lemezes tribűn-kagyló emberkosár,
fehér cérnakesztyűs kezein vászonheveder-hidas cintányér:
azokat összecsapja,
szikrázik a fémkorongtest csengő villámlapja,
s kifordúlt szemei skarlát-serlegben fehér tojások.
Ugrál, kiált, kér,
kalap-semmibe,
mert a kövön ott áll fordított kalapja,
s körötte ember-vigyorból koszorú-forgások.
Éhség-halált koldul koldus-zenével,
kalapbélés-vödre:
a fekete selyem-bögre,
mint a halbőr pikkelyes: forinttal, fillérrel.
A fadoboz-emeletsort sziszegve köpködi, túrja
s ahogy a csiga szarvszemét bugyogva kitúrja:
szája kicsúcsosodik, közepén nyelve hegyével.
És kamaszok hosszú réztrombitát fújva
megnyúlt, hólyagzó piros arcukat a kék semmibe fúrják,
mint fényszitában aranypénzként rezgő hosszú-csőrű kolibrik,
koldulnak ők is, mint az őgyelgő semmi-szolgák,
meg a csövesek, meg a szakadtak, meg a punkok, meg a rockerek, meg a hippik,
meg a szipózók, meg a bőrfejűek, meg a kábítószer-árnyhordák
s árvábbak, mint a múlandóság aids-es, leprás kisujja.
Koldus világ!
Koldus magány!
Koldus világ!
Koldus élet!
Koldus világ!
Világ-koldus zene-igézet!
Nem mondsz igéket,
legenda-meséket,
varázs-éposz töredéket,
megváltás-dallamot!
Halálon halandó éhes csillag-ág!
Hiány-bozontból kinőtt borzas, bozontos lét-hiány.
Boldogság-hiány
lét-szomorúság!
Velük a zene: halott,
hangszer-zenedadogásuk halál-igéret,
sors-hamis koldus-butaság,
mert a mámor halott,
mint halott kezében ezüstkék rozmaring-ág.
Sors-szomjúság!
Éhség-csillag nyomorúság!
Állok a nyüzsgő, ember-örvénnyel ember-hömpölygő tér-magányon,
a fodrozódva taréjló ember-sűrűség ember-hiányon.
Most itt magamért magam vagyok.
Köröttem zenélő koldusok.
Csikos üvegasztal-xilofonnal, cintányér-csattanással,
nyálhabos szájharmonikával,
hosszú tűzliliom réztrombitával,
nagybőgővel, csellóval, brácsával, hegedűvel, gitárral,
citerával, szaxofonnal, légytalp-korong ezüstbillentyűs fekete fuvolával.
Állok mint csikóhal a ragyogó puha tenger-kristály
zöld víz-izom ágára csavarodva a test-vég üvegcsiga-hegedűfejével:
emberszem-pislogása: aranycsészében rezgő fölütött tojás,
teste, mint dupla húsevő-növénykagyló s peremén a karom-koszorú-bezárulás,
csikófejű csönd-kancsó függ a sima-selyem ősnyál
fodros vízlomb-gallyán zöld szempillás lebegés-függvénnyel,
a csönd-ágon kristály-madárfészek.
Mint a csikóhal a hal-árny pettyes tenger-izzásban,
a mozdulatlan lágy őstódulásban:
tűnődés-koronával ragyogva állok,
körülöttem kagylós, virágállat-szegfűs sziklák,
fénytest-arany kalickák,
kék zománc-hűvösség-szakadék, kardvágás-árok,
fonatos, zöldnyálas hínárlomb-lepedékek.
Körülöttem kolduló zenészek.
Ím, a világ!
Koldus világ!
Koldus élet!
Koldus tenyészet!
Koldus enyészet!
Koldus éhség!
Zenéje, mint szúrásra ledöntött disznó sír, sikít, visít!
Koldus világ! Éhes világ!
Disznó-halott perzselője: benzinpisztoly-láng, szalmaláng!
Koldus világ!
Ím, egy költője itt!
Mindenség-hörbölő boldog szomjúság,
aki a valóság virágzó csillag-bozótjából:
ami izzik, serceg, habzik, gomolyogva rohan, torlódva lángol,
a végzet-tömeg
beláthatatlan-terpedésű aranyszivacs-szerkezet:
szirmot, tüzet, öröklétet szakít.
Öröklétet a halandóságból,
halandóságot az örök burjánzásból.
S látja: a legősibb barna kéregpajzs-omlás platán tövében
apró, törékeny celofán-ember áll,
celofán-ruhában, celofán-kabátban, celofán-cipőben, celofán-kalapban,
mint a szél
és átlátszó, mint a szél
és ragyog, mint a szél
és suhog, mint a szél
a mozdulatlan könnyű fény-zenében
és nem látja őt az önmagával-habzó sűrű nép a tér-tágulatban,
mint egy szappanhab-szobor: szelet-lemezes vízhártyahólyagfürt-ember,
szobornyi csillámló hínáros tenger,
amiben a nap arany-réteket kaszál,
erei az áttetsző celofán-húsból kilátszanak,
mint a magzat érrendszere a magzati húsból az anyaméh magzatvizében:
piros-kék érszobor áll a celofán-emberszoborban
függőleges folyondár-kötegfutással,
görbe, homorú, kanyaros, gömbölyű, barlangos, kúp-alak lombozással,
horgolt cérnakesztyű, kötött pamut-cipő
kéz-páfrányban, lábfej-bozontbokorban,
mint a vérerekkel benőtt embertest-téridő
s mint amőbában a kisebb gyűrűk, örvények, kutak, pezsgések, buzgások,
hömpölygések, szétbugyogó elsimulások,
pöfögések, föltúródó hullámrácsok, szökőkút-tódulások:
az átlátszó test átlátszó tömegében
a belső szervek, a belek, a hártyás hólyag-csomag két félhold-tüdő
s a szív
világít piros parázs-edény öböl-hüvelyében,
ahogy dolgozik: pumpál, lök, présel, szivattyúz, szív
s a vérszövetben a vér alkatrészei is látszanak,
ahogy a vérben tódúlnak, sodródnak, keringenek, bolyonganak
s a belekben a gyűrűző barna semmi-salak.
Áll, mint lágy tenger-ásványban az ásvány-gubacs csikóhalak.
S a vér alkatrészei, mint a sodródva futó alkonyi patak
fenékig-tiszta üvegvonaglásában a csíborok, csíkok,
békák, tarajosgőték, vízlakó pókok,
iszapláng-foszlások, hínárlevél-ringások, ebihalak,
kavics-görgések, vízrehajló fűtest-árnykalászok
mozognak és himbálnak a vérben,
korongosan, tüskésen, vörösen és fehéren.
Úgy áll függve átlátszóan és fehéren
a tér zöldarany közöny-közegében,
mint óriás celofán-koponya fejű,
két óriás ólom-serleg-szemű
szúnyoglárva
az esővíz-hordó aranyzöld esővizében,
átlátszó hártyacső-szelvénylánc bajszos testhoroggal,
a vízhártya belső felületére ragadva állva,
a hártya-toka alatt kétoldalt kinőtt
apró toll-legyező söprű-szárnyakkal,
a fekete szájkúp fekete sarló-mosolyából szőrpatkóként kilőtt
karom-korona száj-ablakkal,
a fekete-sarkantyú rágószerv-torokkal
kapaszkodva a finom vízbőr belső hártyasík ragyogás-égboltjára,
mint fekete páncél-fogsorú angyal a túlvilág alsó ametiszt-lapjára,
s a hártyacső-szelvénytest horogkanyarulat fölfele-vége
is finom hártyapáfrány-kefék kereszt-menedéke,
mint szőke kislánycopf végén a lepkésre hurkolt selyemszalag.
Ő az!
Ő az!
Ő az! Akin átsüt a napfény, mint a vizen.
Ő az! Akinek celofán-üvegtestében a nap aranytócsa-hólyagláncai
átcsorognak,
hogy szinte hallani:
a vastag fény-ömlés hólyag-gyomrai,
mint csillagok görögnek, dörögnek, dübörögnek az anyatest-nehéz semmiben.
Akiben a fények sürögnek, ácsorognak,
vonalakat húznak, köböt tenyésznek és köbgyököt vonnak.
Ő az!
A fény-összefoglalás
zene-vigasztalás,
akit a fény föl nem emészt!
Nézi a költő a zenészt.
A kis celofán-embert,
a zene-győzelmet,
a tér-népnek napfény-tócsás, platán-árnycikkelyes üresség-teret,
akinek fölgyulladt kristály-tűzhányó szeméből óriás temetés-gyülekezet,
elkésett, mohó halálünnep-menet
csorog ki bozsogva, sisteregve, pezsegve, hullámtaréjjal tántorogva,
mint egy-méter szőr-vastagon,
hártya-vastagon,
kitin-vastagon,
gyöngyhímzés párna-labda szem-vastagon
hemzsegő-legyek,
villódzó, szikrázó, csikorgó, síró, nyafogó, vinnyogó legyek
napon bomló aranyszínű hullán.
És csorog a halál, mint a könny! Ömlik a halál a fénytestre csorogva.
És átlátszó a zenész, mint a fényhullám.
És nekem te vagy: fény teste anyag,
hullám-korpuszkula,
a fény iramlása, tágulata, súlya:
tér, kiterjedés, tömeg, hullám-állapot, hígtömény indulat
csobogó erőcsomag.
És elmozdítja-e a sziklát az emberszivekben?
Mint Krisztus sírjáról a sziklát a zsiráf alakú fény-felhőkarcoló ősangyalok.
Hogy föltámadjon a halott!
Vagy csak Pató Pál-csönd, barbár csönd, növénynövekvés-csönd
növeszt tunyaság-özönt
a zárt ember-terekben?
Nézi a zenész a költőt,
mint emberszemet nagyító-szerkezetével a szemész.
Hogy a költő-szívnyomásról valamit megtudjon,
hogy van-e bevérzés a kocsonya-mélyben tenyésző érbozóton, napkorongon?
Van-e a bíbor szemfenéken, bevérzés a látóbíboron?
Megszakadt-e egy hajszálerecske? Bevérzés a költő-látástudatban?
Érszűkület a vers szív-ereiben, látomás trombózis-veszély,
elmeszesedettek-e a vallomás szállítócsövei, mint a téli éj
csillag-fagyban:
ami a vers-agy daganatát mutatja,
a halál-daganat életét, a halál-növekedést mutatja?
Nézi a költő a zenészt:
aki önmagára vár, mint világteremtésre az ős-csönd,
létté-robbanni készül vele a nyomás-tér!
S úgy várja azt, aki most hazatér,
mint gyermek az apját, hogy hazajön-e az utolsó vonattal
s leste, hogy mit mond a feketefoltos fehér korcs-kutya: magányt
vonítva tejút-éjszakával, odvas szájában fénylő panasz-habbal.
Nem az ember-zeneport,
a biológiai zeneport,
a zene-biológia ember-porát,
ami száraz-zsírosan piktortéglapor-fehér.
De őt, a zenefény-tudatcsodát,
aki, mint halott csillag fénye, évmilliárd
fénytávolból sugárzik fehéren, pontosan fény-éhség költő-szemébe:
az űrön átnövő fénytudat-csobogás sugár-anyag anyagtalan
zene-húsát,
ami évmilliárdokig hömpölyög, folyik, suhan, zuhan
a mínusz 100 000 fok fekete űrön át
ha már a halál ember-feledés szemfödőt terít
átformálva, gazdagítva ember-alatti öntudatlan természet-lényeit:
az emberiség-hiány Földgolyó állatokkal, vizekkel burjánzó zöld tetemére.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]