Egy halál, két varázslat

 

 

 

 

A hazatérő halott*

Halott?
A zene?
A halott?
A zene?
De ki jön haza most, amikor hazatér?
A halott, a zene?
Mint koldus ha pénzt kér, cigány, ha gyermekkor-házunkba betér,
kékzománc tejeskannával barna kezében, barna könyökhajlatán,
az éjhab-sörényű koldus asszony-cigány
s kér ételmaradékot, szegénység-hagyatékot, s szikrázik ezer-sejt darázs-szeme.
És ki ér haza, amikor hazaér?
Az itt-vereség, ott-győzelem
dühöngő, szilárd gyászban türelem,
aki, mint halott istenfiú sárga fogsorára alvadt zöld-légy gyémánt-berakásos vérfolt.
A zene, aki szúnyog-törékeny apró emberi test volt, embertest-alakú zene-tudat volt,
fénysejt-lemezekből forrasztott átlátszó cella-szekrény
finom-szőrű bolyhos szagló-páfrány homlok-fülekkel,
mindenség-hallócsápú zengés-doboz:
pokol-fény, menny-fény, csillag-fény, föld-fény,
akit minden hang,
hang-csíra, hang-kezdet, hang-sejt, hang-molekula, hang-atom
magának ragyogva elkoboz,
a csíra-osztódás burjánzó élet-harag,
a végtelen izzó hang-hajszál a tűz-cirmos, fekete világtest-szemgolyón,
hallás-világtér hallás-hatalom,
s mint radar-ernyő foszfor-árnyéksűllyedés fekete jelző-lapján
a tárgyak, terek, testek lüktető, fölizzó, sugárzó, elpárolgó, foszló
és mélybe-süppedő hal-villanás pikkelyszitával eloszló
fény-ábrái, fény-vonalai, fény-pontjai:
dobhártyája hang-mohó pázsit-óralapján
a tér, a tárgyak, a testek legtörpébb mozgáspontja is fölsugárzott,
mint a megázott
szitakötő szemének látó állat-ásvány
gömbölyű szitába szőtt szemcse-csomagjai,
halló agyának rabja volt
minden hang-parázs moccanás-ige, hang-nemzés, hang-szülés állapot.
Nem ő volt hang-halott,
s nem a lét,
amely ontja és osztja a zenét
ahogy a rovar ont gyöngyözve tojócsövéből petét,
petezsákját lüktetve és tolongva
a szülőnyílás csöve felé préselve nyomva:
minden dolog, tény, izzás, erő, ami anyaggal lenni izgatott.
A lét ontja a zenét, mint élő csillag a fényt!
Ahogy a hurkatöltőből a nedves bélbe feszesen omlik
a zsíros massza, s ragyogva bársonyzik.
Ó, hazatérő halott!
Zenefény sugártény lét-okosság!
Ó, országnyi fény-süket, hang-vak gyűlölet-szövet dohosság!
De ki jön haza most, amikor hazatér?
A halott?
A zene?
A zene, a halott?
A halott, a zene?
Aki ifjú szivemből el se költözött,
a leköpött, följelentett, megalázott, kigúnyolt, kiröhögött:
most férfi-szivembe végleg hazaér.
A szétrepedt idő összeáll megint.
A széttört üdvözülés összenő megint.
Mint mikor téli folyamon a jég beáll,
s ami csúszva, csörögve, csengve lassan a szennyes vízszintesen lefele száll:
a jégtömbök, jéglemezek, jéglapok
csúszásukkal a víz hátbőrén megállnak,
szilánkosan, sziklásan, hegyesen egymásra torlódva várnak
s a rések, repedések, szünetek között üveghártyák, üvegrönk-csapok
növik össze a fehér szilánk-rögöket, hasáb-mezőket,
mint potrohlemezek közti potroh-hártyák a gyűrűs görbe potroh-páncélmezőket,
fehér szűzhártya nő a folyam-nem-szűzbe:
előbb finom tejhártya-bőr forr a vízből a vízre,
lassan, zsírosan kövéredik a jégvastagodás,
az üvegbőr mésztáblává ájul, s kúptömeg fehér süveg a jéggyarapodás,
s a víztető,
mint összevissza dűlt márvány-temető.
Mint sárkányhát márvány-kaktuszlevél-taréja,
kristálya buborékos, jég-eres, jégtüskés fehér csonthéja.
A szétdűlt teremtés-üdvösség összenő megint!
Legyőzte a zene-láng a kínt,
a bűnt,
a tébolyt, az árulást! Összenő az élet-irgalom húsa,
amit a gyűlölet tektonizmusa
szétszaggatott, összetört, összegyűrt,
mint a hegyképző földrengés a földkéreg lemezeit,
s zengő, sóhajtó, hörgő,
gurgulázó, dörmögő, dörgő, dübörgő
óriás-cikkanás repedések, vonagló, gyűrődő seb-szakadékok
durrannak, mint a papírzacskó-buborékok
s a városok szétszakadnak,
mint a két-kézzel csattanva széttépett feszes papírlap,
s drót-gubancok, állvány-grafikonok, beton-szirmok, tetőváz-csontsirályok,
a fölhasadt föld-gégében pulzáló puha büdös tályog,
s emberhullák, állatdögök
alatt a föld hullámzik, nyög, sír, süvölt, hömpölyög.
S erdőket, hegyeket, tavakat,
termőföldeket, nádasokat
iszik hörbölve a mély
föld-korgás omlás-szenvedély.
Az ökrendő, részeg
égitest-természet!
De most a halál visszaforog,
az elmúlás életté visszacsorog,
mint amikor a végétől visszafelé pörgetik a filmet
s ami szétrobbanva széthullt halál-halmazzá, romkazal-kupaccá:
a fölegyenesedő testekbe fölfelé zuhanva visszaszáll a por, a roncs, a váz, a szerkezet,
mint elemi-részecske sugártömeg-zuhanás összeforr egy-alakká,
a gomolygás-halál egyenes, ívelt, vízszintes, függőleges vonalakká
a mélyből a magasba hanyatt szívódva,
az omlásból tárgyakká fölfele össze-vissza zuhanva szólva
tervezett dolgokká összeáll megint,
felhősen lobbanva fölfele folyva,
a por, a törmelék, a szemcse, a göröngy, a rög, a morzsa
testekké szívódva zuhanva visszaszáll,
ami dörögve, füstölve leomlott gomolyogva:
testekké gyorsan visszasuhanva föláll,
fölegyenesedik szilárddá összerakódva,
mintha nagy mágnes rántana szilárd csomóvá
vas-szilánkokat, vaspelyheket, vasgolyókat,
a fordított idő mágnes-szívása húzza tömény dologgá
a robbanva széttört állapot-halandókat
s visszafolyva összenő ami szétesett:
vázra kő, földszintre emelet,
mintha surrogva, zúgva gépen visszafelé pörgetik a filmet
s lesz újra odabent, idekint
tető, balkon, nagykapú, ablak,
a rom-pernyék, robbanás-pelyhek álló testekké föl-visszasuhannak,
a jövőből a jelenbe, a jelenből a múltba visszaszáll
a csillagködként szétrobbant gomolygó fényhalál,
s a szilárd szerkezet újra szilárd
s nap süt, s bárányfelhő gyapjazik az égen
rózsafehéren
s a fényen s az árnyon villamos, autó, lovaskocsi megy át,
s fénypettyek, árnypontok a nyüzsgő béke-emberiségen.
De ki jön haza most, amikor hazatér?
A halott?
A zene?
A zene?
A halott?
A halott, a zene?
A zene, a halott?
A kis szitakötő-ember gyémántpont-gyűjtemény gömbkoponya:
akinek embertestre nincs porból embertértömeggé visszalobbanó föltámadása!
A zene dzsungel-sikolya, dzsungel-jajongása,
a zene moha-szarvas-mosolya,
a zene szaxofon ezüstpipa-vigyora,
zene-fekete, zene-zöld, zene-arany, zene-ezüst, zene-fehér.
Ezüst-nyelű viaszkard lépegető zenéből.
Arany-forgás zene-csillagszövedék-nyikorgás jajból és reményből.
A zene az ünnep-módozatokban:
széttárt szárnyú hangtest-angyalalakzatok,
mint kitömött fehér sasok,
barna üvegszemű fehér sirályok az antwerpeni ablakokban.
Az esőragyogás szélfagy kő-vidék,
kőcsipke-kakas kő-ágaskodás,
arany-fogsorú kő-kukorékolás,
halszagú, rothadt tengeri nyál-szagú,
rák-szagú, rája-szagú, polip-szagú, bajuszos rozmár-szagú,
sirály-sikoltozás,
árbóc-ringás, hajótest-vízkotyogás,
lapulevélnagy sirály-hóhullás
rengő, düledező, sűllyedve növekedő zöldmárvány óceán-nehezék
facsontváz-város tüllfüggöny-habhengerboronás ablakaiban.
A Rubens-város komor és kopár ablakaiban
a kitömött, üvegszemű fehér tollkereszt-lebegés
s a város kőcsipke-kőhajó iszapba-süppedt kőbárka-korhadék,
aminek horgonya a két-ág bajszú, szív-alakzat bajuszvégű sziklakés,
gerinchátig a folyékony zöld márványba sűllyedt
kagylós, csigás, barna büdös hínár-gomolyokkal tenyésző földsziget.
De ki jön haza most, mikor hazatér?
Ki az a sirály-fehér, fehérsas-fehér?
Kozmosz-ablakba állva ültetett,
széttárva, az esős, szeles, szines neon-magányra arany-csőrrel dülledt
most-már-lehet?
A halott?
A zene?
A zene?
A halott?
A halott, a zene?
A zene, a halott?
Ó, emberhulla-égető kemence! Sugár-pince fehér samott-lapokból,
mint ragasztott derengés-doboz kockás iskolásfüzet-lapokból!
Keskeny, sárga héjdeszka-koporsóban a halott,
a meztelen halott.
Csuklós, dugattyús, villás gépkarok,
fémszerkezet sáskaláb-alakzatok
tolják be a koporsót a kemence-kapun a kemence-talajra,
keskeny sínpáron,
csikorgó vízszintes állványon,
mint vagont tolat a villanymozdony az árucsarnok üvegsejt-barlangba,
mintha száraz, cellás hólyagszita hártyagömb szitakötőszembe:
elszáradt rózsalugas alagút-verembe
tolna be a fény arany-tűrácsból szőtt koporsót,
sugárcsönd homály-test űrből olcsót.
S mikor a fém-imádkozósáska fém-ujjú kezeit, fogókarjait,
csuklós szájlemezeit, nikkel-koszorú szájgyűrű-karjait
a sütőkemence-csöndből önmagával visszahúzza,
s ajtóra zárva már a tűz-doboz,
mint megfoganás után az asszony méhe bezárúl,
készen az ember-növekedésre,
a kemence az embertest-megszünésre,
az egyik a test-épülésre,
a másik a test-eltűnésre,
hisz élet-halál törvénye van hőnek, anyagnak
s kapcsolással hő-tömbök zuhannak,
hőnyalábok ömlenek szét csúszva,
mint polip tengerben szétnyílik, bezárúl,
becsukódik, s harangköpenyével rojtosan kitárúl,
a hőkévék arannyal durrannak,
s a hő-közöny oszt, kivon, szoroz.
Viasz és papír,
papír és viasz,
viaszpapír,
papírviasz!
Előbb a keskeny, kopár koporsó lobban el, mint az égő papiros.
Előbb a vékony, sárga koporsó lobban el, mint hajnali pára.
Aztán a pici, sovány, véres, meztelen embertest
kezd égni, mint parázs-síkon száraz moha-szőttes
sercegve, durranva, hólyagozva, pukkanva, lángokkal kiabálva
s föloldódik, mind ami hulla-feszes, halál-szoros.
Előbb a haj, az arc-szőrzet, a pilla, a fülszőr, orrlikszőr, szemöldök,
hónaljszőr, mellkas-szőr, has-szőr, ágyékszőr, láb-szőr, kar-szőr,
aztán a körmök,
a kézkörmök, lábkörmök, fogak, minden aki kiáll a testből,
s csigaszarvként kitolódva szétdurrannak a szemgolyók,
mint felszinre-hozott mélytengeri gömbhal-sündiók,
aztán a pénisz, a herezacskó,
s összezsugorodik a gyermek-kicsiny férfi-test,
mint gyűrt arany sztaniolpapír,
mint aki szuszogva ragad a holdhoz,
ahogy feleségem mondja, az orvos:
„ahogy a víz kimegy belőle,”
vagy fölülve a hőben láng-lombokkal, arany-lándzsákkal hergelődve
collstokként fölhajtja törzsét,
s lesz, mint aranyozott barokk szék:
lilaszivacs,
kékszivacs,
zöldszivacs,
aranyszivacs,
ezüstszivacs,
parázs-szivacs,
hő-szivacs
szék,
négykézláb-állva, térdepelve égő bársonyszék-tigrispapír,
aranycsík-széncsík zebra-hím, szén-vonal homlok-keresztes,
fején tűzből arany-korona, arany-ráf,
lángol, mint Salvador Dali-zsiráf,
mellkasában porcelán-szelvény gombos asztalfiókok félig-kihúzva
s arany-skarabeuszok, zöld kobrák, tízkilós varangyok, varánuszok,
kétlábon járó gigászi ős-sárkánygyíkok,
New York virágkoszorús-fejű konflislovai,
korbácsütések suhanás-kígyóvillanatai,
óceánjáró emberszállító hajók, Einstein bronzremény sóhajai,
Thais vagina-fodrai, autóbuszok, struccok
a hosszú gyász-mozaik zsiráfnyakból, zsiráf-szügyből,
az emberiség-ürügyből
félig-kihúzott arany-fiókokban, tűz-fiókokban.
Mint a tűz-trónon Dózsa György:
ül a hő-lángtól összegyűrt, összepödört,
arany-szitaszoborrá szétzüllő piros halott a megsemmisítés-dobozban.
Mint marokban összegyűrt aranyhártya-papír: gyűredék-aranygombóc
lesz a foltos, szines, szivárványos
hulla-hát tintában, hulla-segg tintában ázó aranylomb-márványos,
zöld beszivárgás hullavíz-kóc
halott, körötte a pára-tértömeg aranykorsó-bőre:
„ahogy a víz kimegy belőle.”
S a bőr, a hús, a tüdő, a vese, a bél, a gyomor, a máj,
a csontok
fölötti emlőgombos, kráteres májfoltok,
a csontok,
az arc-koponya, az agy-koponya, a tarkó-koponya,
a csontok szerkezet-viszonya
olvad izzásporrá a hő-nemzette láng-aszály
sziszegő kalász-bozontjában.
Végűl az agyvelő,
az agy-állomány, a zene-termelő
s utoljára az emberszív ég el
borzas aranytűkkel, bozontos hő-tüskegallyakkal,
dühös tigrisként vicsorgó
hörögve arannyal morgó
lopakodva borzongó arany-fűrésszel.
S ím, a halotti égés-asztal
gyorsan-hűlő hő-lapján szőrös emberárny-szerű
forró lét-hamú, test-hamú,
vízszintes-dallamú
puha, lágy, egyszerű
maradék-vigasszal.
Amit a kemencébe-bújt lassú görnyedt
élet-viasszá dermedt
hulla-égető munkás finom partvissal kis kupaccá lapátra összesöpör,
mint utcaseprő szemetet az utcán,
összesöpri a maradék-egészet
aki a hulla-égető kemence sejtluk-ablakán benézett,
mint halálra-ítéltre hóhér a börtönajtó üresség-hegedű kulcslukán,
a kukucskáló vas-ostyáját hajtva föl,
nézte a bűnözőt, mint bűnös a szörnyet,
mint nászéjszakát a szűz kislány:
ahogy a kiszáradt testet arany zsugor-csomóvá
préseli, gyűri, gyúrja az elektromosság-hő,
az aranysziszegés darázsfelhő,
apadó üveghártya-holddá,
s ottmarad a forró kemence-talajon,
a tűzözönön átszállva lebegő kemence-tutajon,
öröklét-tutajon:
egy maroknyi ember-atom,
egy maroknyi zene-atom,
egy maroknyi szürkesárga emberpor,
egy maroknyi lilasárga hullapor,
egy maroknyi forró zene,
egy maroknyi meleg zene,
egy lapátnyi hideg zene,
egy lapátnyi kihűlt zene!
Mint a teremtés-kezdet homály-pora,
mint a megmaradás zene-pora.
Zene-atomokból ember-hamu,
ember-atomokból zene-hamu.
Mint marokban ujjakkal szétdörzsölt csontszínű piktortégla,
csontszínű piktor tégla-por,
egy lapátnyi száraz ember-hamu,
egy maroknyi zsíros zene-hamu,
egy maroknyi zene-atom a zene-tudatból,
egy-maroknyi zene-por a zene-akaratból.
Amiben, mint elvesztett gyűrűk, fülbevalók a falu főutca-porában,
a száraz földpihe-szőrös sárban
az embertest-idegen anyagok ragyognak, mint az éj sarka:
mert nem égtek el az arany-fogak, arany-foghidak, platina fogtömések,
ott izzanak a gyorsan-kihülő sárga samott-abroszon, halál-terítőn,
mint arany-pecsétek, arany-zsírfoltok, arany-szirmok,
arany-sebekké, arany-seb-ajkakká hőben-szilárdúlt lángok.
Mint a fehér zománc sárga rügyei, halál-kinövések, elmúlásban rések,
mint ős-csillagok a zártvégtelen téridőn,
mint a soha mindíg-szirmai, a boldog
állapotok, halhatatlan metszetek, köbök, dimenziók, irányok.
Emberen-túli, ember-utáni törpe tartományok.
És ki jön haza most, amikor hazatér?
Egy marék zene-por?
Egy marék zene-hamu?
Egy marék zene-atom?
Zene-atomok száraz kupaca?
Atomok száraz kupaca: zene?
És szivedbe, tékozló ország, megjön-e majd, amikor földedbe hazaér?
Ő: a legszebb emberiség-kor,
ő: a csillagtársulások szövedék-rohanása tizennégy-milliárd év dallamú,
ő, a szörny-titán tóduláson,
minden győztes áruláson győző, szigorú kristály-léthirdetés uralom,
atomokig-halló hatalom,
elektronok, neutronok, protonok, kvarkok összefogó erőhálógömbrács-vigasza,
ő: a harmónia tulajdonsága, a bizonyosság hitele, a gyász kételye!
Ő: a létanyag-összesség titkos és nyitott hangzás-mindene: zene!
Ő: akiben nem volt a szerelem-őrült hang-iszonyatra,
bonyolúlt világképződés hang-tudatra
szégyen!
Ő: a szív-finom, törékeny, gőgös, büszke, barbár
világ-európai konok, tiszta, emeriség-sors gyásza forradalmár!
Ő: akiben megegyezett a szépen
hallgató Isten, s a természet az élő szenvedésben!
Kis állat-könnycsepp levelibékával finom ujjahegyén
páfrány-atom dörgés-csöndjét meghalló zenetudat-ismeretfény!
Molekulák, sejthártyák, sejtmembránok nedvgazdag hangjait,
a csobogás, tolongás, feszűltség, boldog szövetség-társulás
szövet-lángjait, ragyogás-viszonyait,
munka-dolgait
meghalló lét-szerkezet-tudás,
a fekete őskezdet-indulás
reményét és haragjait,
a megdőlt-irányú világgá-lobbanás
gyönyörű akarat-rohamait
összegyűjtő zene-virradás!
Ő: a zene zenéje zene!
Akiben, mint Jézus testében: a feltámadás van,
mint az öröklét a kereszten-megölt Jézusi húsban!
Páncél a sérülékeny világ-teljes éjen,
a tizenegymilliárd-éves fény-mocorgáson, fény-bizsergésen.
A zenére-boldog értelem megmaradás-héja:
Bartók Béla!
Őrző páncélhéj, csúcsos kürttekercs csigaház,
gyönyörű élet-őrző radiolária-váz,
csontmész-tűcsillag állatlét-oltáriszentségtartó foraminiféra:
Bartók Béla!
Te: egyszemélyű emberiség, egyszemélyű világegyetem,
akiben úgy rezeg a sikoly, a jaj, a bánat, a gyász, az öröm-ütem,
mint világ-teljesség
csillagszövedék
tűzháló-bozontja az élet-tartály ősűr-őssötétben,
aminek eleven nyálbozót lüktető tűzszövetében
minden megvalósulás,
kezdet-pont, indulás,
születés, iramodás,
halálba-ájulás,
halál és hódolás,
omlás és változás,
kannibál düh falánk éhsége, szégyen-hagyatéka:
Bartók Béla!
Páncélos, fényes, millió árny-szempilla hónaljú zene-babérfa:
Bartók Béla!
Lágyan lebegve rezgő óriás platánok,
zöld fénnyel suhogva,
tömötten és millió zöld szeletre osztva,
arany-késekkel vízszintesen, ferdén zöld-három csipke-lapokra vagdosva,
zöld bőrtollaikat folyékony fényselyembe mártogatva
egyhelyben hömpölyögnek a zizegés-tömeg platánok,
a lomb-szünetek,
lomblap-emeletrészletek
hézag-kúpjaiba, hézag-hengerhasáb üresség-állványaiba,
a zöld potrohszelvények hézagaiba
kék vízfesték-könnyűség puhán, eresen, lemezesen szétbomolva
csorog csillogva gomolyogva,
jobbra-balra imbolyogva kósza együgyű óriás-platánok
alatt merengve egyszerűen állok,
egy vén platánfa megkövesedett dinoszaurusz-törzs gyíktövében.
És suhog, susog, sziszeg
az aranyat tapsoló szétdülledt zárt laptömeg.
És vízfesték az ég,
vízben oldott bolyhos könnyű kék
a tömény zöld rezgés-sűrűség
arany-villanás háló-lomb-szünetében.
S a kékben sárga, lassú teve-vonulás:
teve-arcok, teve-púpok, teve-farok, teve-ajkak gőzből,
s mint vérsárga hal-szemgolyó-alsó lapos gomb-parázs:
barna nedvszikra-lemezkerék, domború barna selyem-szilánk látás-kerék
dülled rám az elsuhanó uszony-pajzsos, pikkelyes időből.
Lesz majd új emberiség
ha ez kihal?
A zenére élet-éhség zenére talaj?
Állok, mint akire új, s új csodák várnak!
Háttal a kőmerengés-kőszegény, fekete eső-árny szalagos Vörösmarty Mihálynak.
Akinek szivére égő angyal zuhant,
Istenből őrjöngve kilökött égő kerub, vak, rothadó szeráf,
a túlvilág titán-szitakötői gyémánt-Földgolyó szemekkel.
Bűnük megőszűlt szivében akart hazát,
s úgy csapódtak a költő-árvaságra gyémánt-felhőkarcoló testtel,
mint óriás-meteorit lángolva a zöld Földgolyóba:
földrész-széles kráter-gödröt, vulkán-pupilla lukat
vájva a földkéreg-szövetbe a szilánkokra-tört
gőzölgő, füst-özön megszünéssel,
eleven túlvilág-gyémánt szélmalom-lapát szárnyuk darabokra tört,
s szárny-szilánkukkal jéglemezes a föld,
mint a téli táj dombmező-gyűjteménye megfagyott holdas hóeséssel.
S háttal a kőszobor-csoport virradat-hívő fénypetty-árnypont-magánynak,
s Vörösmarty Mihálynak,
akinek félig-nyílt kő-ajkaiból Liszt Ferenc beszél,
a Bartók-szívű
ember-zenemű,
akár a száraz csillagokkal száraz fehér éji tél:
vattagolyó-koponyás fapálca-ütővel,
töpörödött tűnődés-görbével
üveg-xilofont ver
apró, görnyedt, sötét öregember.
Mint barka-ágakkal
gyerekkoromban asszonyok hasát, emlőjét tavasszal.
És szól az üveg-asztal!
Lécből fűrészbak-állványon fekszik a fa-húros fa-hárfára szerelt
ablaküvegcsík-szeletekből sík-orgona üveg-terítő:
üveglapok, levegő-lapok vízszintes hárfa-húr sorozata tér,
mint egy üvegcsontváz üveg-bordaszárnya,
a lapos, átlátszó hang-testek ablaküvegből, levegő-csíkokból,
üveg-sávokból, üveg-hiány üresség-hézagokból
s az ütőnyél vatta-fején celofán-sisak, műanyaghártya-csuklya,
celofánhólyag az ütő-nyakig lecsukva
s a csuklya-nyakon vékony cérnaspárga
tekerve gyűrűsen kövér,
mint akasztó-kötél,
s a spárga-fojtás alatt, mint szétmeredő rakott szoknya
a celofán hullámos, csipkés, ráncos gallér-körfodra,
mint Velazquez-festette király nyakán a fehér
keményített cérnacsipke-gallértorta,
a fodros cérnasziromkorong-malomkőgallér,
mint régi orvosságos-üvegen az ollóval-csipkésre-vágott
papírszoknyájú papírsapka.
Üveg-zenével koldult az üveg-zenész
jelent és ehető világot,
s kabát-gomblukában piros virág volt.
Zenélt, mint pici pettyes, májfoltos viasz-szöcske,
üveg-asztal hangszerét két vatta-heregolyós sárga bottal ütötte,
s a puha heréken papír-harci-lovagsisak,
papírszoknyás papírkalap,
celofán-köcsög fordítottan.
És én tudtam, hogy az elmúlás itt van
e platános nyári téren:
a platánlomb-húsban, az üveg-zenében,
a tér kövezetében,
ami a hang-asztal, zene-asztal alatt
az üveg-sáv csíkos zene-abrosza mélyén
s a hézagok levegő-lemezlap köteg-kopoltyú-függésén
szürke négyzeteket, szürke vonalakat
terítve keményen,
mint a gyerek maszatos számtan-füzetében:
süket a vaksi öreg szenvedélyre,
a csilingelő, csengő, hamis, árva koldus-zenére!
A koldus-valcerre süket,
süket az üveg-keringőre,
süket a Bartók-zord időre,
az emberszívben magzatként növő, halálig-növő temetőre,
ravatalra, koporsóra,
halottaskocsi-üveghintóra,
holtakkal-büdös harcmezőre,
atombomba-baszott városokra,
a tűzözön-jajra, láng-folyókra,
a mustárgáz-csókolta városokra,
ahol a házak, mint Pompeji házai élet-üresen állnak,
s az étel még ott fő a konyhában a kályhán
s az udvaron, virágoskertben a kifeszített spárgán
fehér lepedők, szines ingek szárítják gyűrt vászonhólyag-nedvüket
s a szoba-asztalon ember-üres időt ketyeg a vekkeróra
s az udvaron, utcán nők, férfiak hevernek,
a fénybe föltartva anya-kézzel a gyermek,
vagy anya-emlőn anya-ölelésben,
s arcuk, kezük, karjuk, lábszáruk, lábfejük
kék és lila és vörös és sárga és zöld és arany és ezüst,
mert megfulladtak a mustárgáz-fojtóprésben,
csupa gyűrt, lila indigópapír-szobor, sztaniolpapír-szobor fekszik oldalt,
hanyatt,
háton, hason
s halál-rúzsos szájcimpa-szirom-oduikból,
halál-rúzsos sárga fogaikból,
belső szemcsücskük könny-pontjaiból,
fül-tölcsérükből, orrlikaikból
alvadtvér bársonyezüst
ágak, erek, gyíkok, kígyók, pókok, rákok másznak ki moccanatlan.
S a szemek nyitva, s a tátott szemgolyókon fénymozaik-palást: arany-tetűk,
s nézésükben már nincs látás-haszon.
Nézésük vérpihés viasz-homály, süket mocsár-csönd, fény-tudatlan.
S a hétköznap büdös hullabomlás, s lila hulla-közöny a vasárnap.
És suhognak az óriás zöld lemez-diók ősföldkori gyík-titán lábon,
a zöld selyem-strucc óriások a Földgolyóba szőve,
a város-téri öreg, barna vedlő-lábszárú platánok,
nem néznek a lenti szétnyitott zene-üveglegyezőre,
az üveglegyező-keringőre
és szól az üveghang koldus valcer-álom.
S én a tér sejtjein állok,
mint megkövesedett gigász ősföldkori légy-szemen,
a kőbe-alvadt domború kőpont-szőnyeg ősidő-őslét állat-fosszilián.
És csinadrattázik mellettem a zenebohóc zebracsíkos harisnyában,
csíkosan remegve állva,
mint a gnú lába,
ugrál a zene-hiány,
mint táncolva kolduló koldus-cigány
a sejtcellás kő-tér arany-pocsolyában,
fején a vörös pamut-paróka-sisak mintha fején piros medúza ülne,
arcába lóg a piros medúzarojt-harang szétlobbanva, köteggé egyesülve,
kék térdnadrág-bugyogóban, zöld selyemkabátban, óriás Chaplin-cipőben
rúgdos, lebeg, mint magzati gyermek a viselős asszony-időben,
piros csokornyakkendője fekete-pettyes, mint a katicabogár,
arcán óriás piros festék-pontok,
szája fülig-fehér holdbugyogás-csónak,
sárga festék-sarló, vérszeplős arany-pohár,
ugrál ágyékára-kötözött fejkendős, asszony-alakú rongybábú-babával
a férfi-nő sziámi-iker, ágyéka rázza a fejkendős bábú-rongyot,
mint őrjöngő bolond a békés bolondot,
mint föltámadni ráz szerelemben-szívbénúlt halottat a másik,
aki ágyékából köldöktől fölfelé viasz-ágként virágzik és kilátszik,
vállaiból előre két-ággal vízszintesen
fém-állvány daru-csáp fogókarjai mereven ringatódznak,
két fém-kéz fog hosszú szájharmonikát,
a fémszerkezet-állvány csápvégi csavarszirom fogókezecskéi,
mint gyerek egy cső főtt kukoricát,
azon csúszik szájfodra csigatest redő-súlya
ahogy a hangszert fújja,
hogy kolduljon zenélni,
a kis fémlapocska-hangszálú négyzetes fa-cella dupla doboz-sort,
szája: meztelen csiga, nyálhabot, hullámzó hártya-foszfort
ken fénylő buboréklánccal a kettős fa-dobozka-kockarács-vonalrács
fémlapocska-hangszálú cella-üregeibe,
rágja a szájharmonikát, mint egy nyálhabos ezüst fogsort
s a zene-test, sejtes hang-test csupa hullámzás, merev vonaglás,
nyálasan nyalja, rágja, harapja, szopja a szájharmonikát,
mint gyerek a két kézzel vízszintesen fogott főttkukoricát,
s amit a kettős háromszögletű fém-állványszerkezet sejtsor-emeletenként bezár,
mint fa-homorú, sejtes, lemezes tribűn-kagyló emberkosár,
fehér cérnakesztyűs kezein vászonheveder-hidas cintányér:
azokat összecsapja,
szikrázik a fémkorongtest csengő villámlapja,
s kifordúlt szemei skarlát-serlegben fehér tojások.
Ugrál, kiált, kér,
kalap-semmibe,
mert a kövön ott áll fordított kalapja,
s körötte ember-vigyorból koszorú-forgások.
Éhség-halált koldul koldus-zenével,
kalapbélés-vödre:
a fekete selyem-bögre,
mint a halbőr pikkelyes: forinttal, fillérrel.
A fadoboz-emeletsort sziszegve köpködi, túrja
s ahogy a csiga szarvszemét bugyogva kitúrja:
szája kicsúcsosodik, közepén nyelve hegyével.
És kamaszok hosszú réztrombitát fújva
megnyúlt, hólyagzó piros arcukat a kék semmibe fúrják,
mint fényszitában aranypénzként rezgő hosszú-csőrű kolibrik,
koldulnak ők is, mint az őgyelgő semmi-szolgák,
meg a csövesek, meg a szakadtak, meg a punkok, meg a rockerek, meg a hippik,
meg a szipózók, meg a bőrfejűek, meg a kábítószer-árnyhordák
s árvábbak, mint a múlandóság aids-es, leprás kisujja.
Koldus világ!
Koldus magány!
Koldus világ!
Koldus élet!
Koldus világ!
Világ-koldus zene-igézet!
Nem mondsz igéket,
legenda-meséket,
varázs-éposz töredéket,
megváltás-dallamot!
Halálon halandó éhes csillag-ág!
Hiány-bozontból kinőtt borzas, bozontos lét-hiány.
Boldogság-hiány
lét-szomorúság!
Velük a zene: halott,
hangszer-zenedadogásuk halál-igéret,
sors-hamis koldus-butaság,
mert a mámor halott,
mint halott kezében ezüstkék rozmaring-ág.
Sors-szomjúság!
Éhség-csillag nyomorúság!
Állok a nyüzsgő, ember-örvénnyel ember-hömpölygő tér-magányon,
a fodrozódva taréjló ember-sűrűség ember-hiányon.
Most itt magamért magam vagyok.
Köröttem zenélő koldusok.
Csikos üvegasztal-xilofonnal, cintányér-csattanással,
nyálhabos szájharmonikával,
hosszú tűzliliom réztrombitával,
nagybőgővel, csellóval, brácsával, hegedűvel, gitárral,
citerával, szaxofonnal, légytalp-korong ezüstbillentyűs fekete fuvolával.
Állok mint csikóhal a ragyogó puha tenger-kristály
zöld víz-izom ágára csavarodva a test-vég üvegcsiga-hegedűfejével:
emberszem-pislogása: aranycsészében rezgő fölütött tojás,
teste, mint dupla húsevő-növénykagyló s peremén a karom-koszorú-bezárulás,
csikófejű csönd-kancsó függ a sima-selyem ősnyál
fodros vízlomb-gallyán zöld szempillás lebegés-függvénnyel,
a csönd-ágon kristály-madárfészek.
Mint a csikóhal a hal-árny pettyes tenger-izzásban,
a mozdulatlan lágy őstódulásban:
tűnődés-koronával ragyogva állok,
körülöttem kagylós, virágállat-szegfűs sziklák,
fénytest-arany kalickák,
kék zománc-hűvösség-szakadék, kardvágás-árok,
fonatos, zöldnyálas hínárlomb-lepedékek.
Körülöttem kolduló zenészek.
Ím, a világ!
Koldus világ!
Koldus élet!
Koldus tenyészet!
Koldus enyészet!
Koldus éhség!
Zenéje, mint szúrásra ledöntött disznó sír, sikít, visít!
Koldus világ! Éhes világ!
Disznó-halott perzselője: benzinpisztoly-láng, szalmaláng!
Koldus világ!
Ím, egy költője itt!
Mindenség-hörbölő boldog szomjúság,
aki a valóság virágzó csillag-bozótjából:
ami izzik, serceg, habzik, gomolyogva rohan, torlódva lángol,
a végzet-tömeg
beláthatatlan-terpedésű aranyszivacs-szerkezet:
szirmot, tüzet, öröklétet szakít.
Öröklétet a halandóságból,
halandóságot az örök burjánzásból.
S látja: a legősibb barna kéregpajzs-omlás platán tövében
apró, törékeny celofán-ember áll,
celofán-ruhában, celofán-kabátban, celofán-cipőben, celofán-kalapban,
mint a szél
és átlátszó, mint a szél
és ragyog, mint a szél
és suhog, mint a szél
a mozdulatlan könnyű fény-zenében
és nem látja őt az önmagával-habzó sűrű nép a tér-tágulatban,
mint egy szappanhab-szobor: szelet-lemezes vízhártyahólyagfürt-ember,
szobornyi csillámló hínáros tenger,
amiben a nap arany-réteket kaszál,
erei az áttetsző celofán-húsból kilátszanak,
mint a magzat érrendszere a magzati húsból az anyaméh magzatvizében:
piros-kék érszobor áll a celofán-emberszoborban
függőleges folyondár-kötegfutással,
görbe, homorú, kanyaros, gömbölyű, barlangos, kúp-alak lombozással,
horgolt cérnakesztyű, kötött pamut-cipő
kéz-páfrányban, lábfej-bozontbokorban,
mint a vérerekkel benőtt embertest-téridő
s mint amőbában a kisebb gyűrűk, örvények, kutak, pezsgések, buzgások,
hömpölygések, szétbugyogó elsimulások,
pöfögések, föltúródó hullámrácsok, szökőkút-tódulások:
az átlátszó test átlátszó tömegében
a belső szervek, a belek, a hártyás hólyag-csomag két félhold-tüdő
s a szív
világít piros parázs-edény öböl-hüvelyében,
ahogy dolgozik: pumpál, lök, présel, szivattyúz, szív
s a vérszövetben a vér alkatrészei is látszanak,
ahogy a vérben tódúlnak, sodródnak, keringenek, bolyonganak
s a belekben a gyűrűző barna semmi-salak.
Áll, mint lágy tenger-ásványban az ásvány-gubacs csikóhalak.
S a vér alkatrészei, mint a sodródva futó alkonyi patak
fenékig-tiszta üvegvonaglásában a csíborok, csíkok,
békák, tarajosgőték, vízlakó pókok,
iszapláng-foszlások, hínárlevél-ringások, ebihalak,
kavics-görgések, vízrehajló fűtest-árnykalászok
mozognak és himbálnak a vérben,
korongosan, tüskésen, vörösen és fehéren.
Úgy áll függve átlátszóan és fehéren
a tér zöldarany közöny-közegében,
mint óriás celofán-koponya fejű,
két óriás ólom-serleg-szemű
szúnyoglárva
az esővíz-hordó aranyzöld esővizében,
átlátszó hártyacső-szelvénylánc bajszos testhoroggal,
a vízhártya belső felületére ragadva állva,
a hártya-toka alatt kétoldalt kinőtt
apró toll-legyező söprű-szárnyakkal,
a fekete szájkúp fekete sarló-mosolyából szőrpatkóként kilőtt
karom-korona száj-ablakkal,
a fekete-sarkantyú rágószerv-torokkal
kapaszkodva a finom vízbőr belső hártyasík ragyogás-égboltjára,
mint fekete páncél-fogsorú angyal a túlvilág alsó ametiszt-lapjára,
s a hártyacső-szelvénytest horogkanyarulat fölfele-vége
is finom hártyapáfrány-kefék kereszt-menedéke,
mint szőke kislánycopf végén a lepkésre hurkolt selyemszalag.
Ő az!
Ő az!
Ő az! Akin átsüt a napfény, mint a vizen.
Ő az! Akinek celofán-üvegtestében a nap aranytócsa-hólyagláncai
átcsorognak,
hogy szinte hallani:
a vastag fény-ömlés hólyag-gyomrai,
mint csillagok görögnek, dörögnek, dübörögnek az anyatest-nehéz semmiben.
Akiben a fények sürögnek, ácsorognak,
vonalakat húznak, köböt tenyésznek és köbgyököt vonnak.
Ő az!
A fény-összefoglalás
zene-vigasztalás,
akit a fény föl nem emészt!
Nézi a költő a zenészt.
A kis celofán-embert,
a zene-győzelmet,
a tér-népnek napfény-tócsás, platán-árnycikkelyes üresség-teret,
akinek fölgyulladt kristály-tűzhányó szeméből óriás temetés-gyülekezet,
elkésett, mohó halálünnep-menet
csorog ki bozsogva, sisteregve, pezsegve, hullámtaréjjal tántorogva,
mint egy-méter szőr-vastagon,
hártya-vastagon,
kitin-vastagon,
gyöngyhímzés párna-labda szem-vastagon
hemzsegő-legyek,
villódzó, szikrázó, csikorgó, síró, nyafogó, vinnyogó legyek
napon bomló aranyszínű hullán.
És csorog a halál, mint a könny! Ömlik a halál a fénytestre csorogva.
És átlátszó a zenész, mint a fényhullám.
És nekem te vagy: fény teste anyag,
hullám-korpuszkula,
a fény iramlása, tágulata, súlya:
tér, kiterjedés, tömeg, hullám-állapot, hígtömény indulat
csobogó erőcsomag.
És elmozdítja-e a sziklát az emberszivekben?
Mint Krisztus sírjáról a sziklát a zsiráf alakú fény-felhőkarcoló ősangyalok.
Hogy föltámadjon a halott!
Vagy csak Pató Pál-csönd, barbár csönd, növénynövekvés-csönd
növeszt tunyaság-özönt
a zárt ember-terekben?
Nézi a zenész a költőt,
mint emberszemet nagyító-szerkezetével a szemész.
Hogy a költő-szívnyomásról valamit megtudjon,
hogy van-e bevérzés a kocsonya-mélyben tenyésző érbozóton, napkorongon?
Van-e a bíbor szemfenéken, bevérzés a látóbíboron?
Megszakadt-e egy hajszálerecske? Bevérzés a költő-látástudatban?
Érszűkület a vers szív-ereiben, látomás trombózis-veszély,
elmeszesedettek-e a vallomás szállítócsövei, mint a téli éj
csillag-fagyban:
ami a vers-agy daganatát mutatja,
a halál-daganat életét, a halál-növekedést mutatja?
Nézi a költő a zenészt:
aki önmagára vár, mint világteremtésre az ős-csönd,
létté-robbanni készül vele a nyomás-tér!
S úgy várja azt, aki most hazatér,
mint gyermek az apját, hogy hazajön-e az utolsó vonattal
s leste, hogy mit mond a feketefoltos fehér korcs-kutya: magányt
vonítva tejút-éjszakával, odvas szájában fénylő panasz-habbal.
Nem az ember-zeneport,
a biológiai zeneport,
a zene-biológia ember-porát,
ami száraz-zsírosan piktortéglapor-fehér.
De őt, a zenefény-tudatcsodát,
aki, mint halott csillag fénye, évmilliárd
fénytávolból sugárzik fehéren, pontosan fény-éhség költő-szemébe:
az űrön átnövő fénytudat-csobogás sugár-anyag anyagtalan
zene-húsát,
ami évmilliárdokig hömpölyög, folyik, suhan, zuhan
a mínusz 100 000 fok fekete űrön át
ha már a halál ember-feledés szemfödőt terít
átformálva, gazdagítva ember-alatti öntudatlan természet-lényeit:
az emberiség-hiány Földgolyó állatokkal, vizekkel burjánzó zöld tetemére.

 

 

 

Az ujjheggyel megcsókolt Bartók Béla*

Ma is korán,
még pirkadat előtt,
ma is korán,
mint tegnap és tegnapelőtt,
ma is korán,
az égbolt szemgolyó-bevérzése előtt,
mielőtt vörös kéreg-homorulatok és puha piros hullámgyűrődés fényzománc-rétegek
áradnak szét az űr-szemtest kékszilánk szivárványhártya-görbületén,
ma is korán
álltam a lassan lengve bicegve, billegve lobogó,
önmaga lomb-mélye felé örvényesen lágyan suhogó
zöld-szilánk púp-tömeg, sziszegés-szilánk gömbhódolat kert fölött
a feketerigók aranyfuvola lángszőttes-özön kupola-üvegében,
a feketerigó-zenebeszédben,
a biológiai atommáglya-zenében,
s a világoskék
szikáran palakék
hajnal-előtti hajnali égen
lila vatta-tépések foszlány-kagylói, lila szőrgyűrű-részletek,
lila géz-kagylók felhőből, lila számítógéprajz-szerkezetvonalvázak
sűrűrács idom-dimenziói, s ezüstél-szegélyek a rácshalmaz-gömbköbök
vonalsűrűjén, géz-tojás hálófelületén,
lila vattát tépett foszlány-örvényekre,
csigaház-csavart szétnyíló pelyhes galaxis-gyűrűkre
a kék ég-feszülés,
s lassan vörösen tág a kék
dolog-hiány feszültség-mennyiség,
mint a gyerekszülés,
lila vatta-foszlások az alumínium-koponya hold előtt,
lila vatta-oszlások az ezüst-mozaik teknőcpajzs hold mögött.
A kék mező fehér virága hold
mögött láttam a lila-szőr erjedés-mosolyt,
pedig mögötte volt
a kék űr kréta-szemhéja hold,
nem előtte,
dehát ilyen az égi játék,
ilyen a hajnali párafoszlás súlytalansága súlyra köpve,
a sűllyedés a szilárdra kötve,
az emelkedés a mélységre lökve,
messzire taszítja a távolító levegő-lencse
ami valódi közel,
s arcunkig húzza a többmillió-dioptriás látó-szerencse
ami lényünktől úgy távolodik el,
mint a csillagszövevény-tűzgolyótársulások az űrhideg űr-üres űrfeketében.
Ilyen a távoliság meg a közeliség,
mint a lila-foszlányos ég:
mert a szégyen a szemérem, s a szemérem a szégyen.
A lét távolodva
szivünkig úgy húzza magát,
ahogy szemlencse-kioperált
vak anyám lát:
szemében üres luk alján a látó-bíborral, a meztelen retinával,
vastag húsüveg-dioptriával
a pupillátlan kocsonya-kút fölött,
„mert minden arcomnak ütközik
és én a dolgoknak ütközök.”
S a dolgok anyámat megütik,
s a második
szemüveglencse, mintha fehér ostya lenne szarukeretben:
fehér csillámporhártya a homorú üvegpénz-belsőn,
fehér éjszaka a vakság-lépcsőn,
fehér éjszaka-üveg a puha tapogatás-kereszten.
A szomszéd udvaron
öt fekete kölyköt szült a fekete kutya,
őket nézem és őket hallgatom
ahogy vinnyognak, nyüszítenek,
nyafognak, mint bundás fekete legyek,
az ól-ajtó sárga küszöbén kifolynak, kilógva kicsüngenek,
mint bársonyanyagból fekete szőlőfürtök,
mint hat bársony-selyemhernyó-selyemhurka:
jajgatva vakon kaparásznak,
a zöldzsír fűvászon udvar ólompor-szigetére bársonybuggyanással kimásznak,
míg anyjuk sarlósan elnyúlva oldalra dűlve fekszik a földön,
sárga hasán dupla piros csecs-sor, mint bíborborostyán rózsafüzér,
mint piros csipkegallérok a sárga hasbőrből kinőve,
eper-szivekből ikrás piros függőhíd-kövér,
piros tejfogsor: sárga ínypatkóban, duzzadt mirigykúpok sárga hullám-lihegésbe szőve,
aztán föláll a fekete anya, az álom-csöndből előjön,
ásít, s a kölykök bársonylágy buggyanásbőrét tarkójukon megharapva
fogai közt a csöpp nyafogás-bársonycsomagokat
a kutyaól hő-izzás kristály-süvegébe viszi,
aztán kijön a deszka-ólból, feketén nyújtózik, pirosan ásít nagyokat,
s a szikrázó, dünnyögő fekete legyet fehér fogsorával csattogva elkapva,
ahogy a többi kutya is teszi,
fekete kanyarral elterül újra a földön,
mint nikotintól sárga hínár-rőzse kéve-aljú hal: fekete bajusz.
Ó, hogy tudsz
ragyogni hajnal-előtti hajnalkék
gyöngyházsűrűség
selyem-ürülék,
csillogó izzás-lepedék
pala-feszesség,
hogy tudsz ragyogni ragyogástalan kék gömblap-tágulat!
Hogy tudsz ragyogni nem-tudat szürkén a palakék égbőr-ámulat,
tudat-előtti kezdet-tudat,
tudat-születés előtti kék gömbtető-állapot,
tudat-előtti kék öröm levegő-atomokból,
oxigén-csomagokból és hidrogén-csomagokból
szőtt áttetsző anyag-alakulat:
aki életté hiszed az embert, a vizet, a növényt, az állatot!
Ó, hogy tudsz
ragyogni
szürkekék
lila-foszlányos könnyű égi testiség!
Még pirkadat előtt lemezhéj-szelvény kupolásan domborúlva fölöttem,
mint fordított cikkelyes ezüst tál kéken homállyal magasodva,
kék füstből
és kékgálic ásványkő-üstből
homályló barlang, semmi-ón derengő levegő-sátor,
óriás kréta-dió kupola-gombbal,
a holddal,
milliárdszor milliárdszor milliárd szikrapont szemcsegömbből szövedék domború légyszem,
aminek üvegkéve-serleg mélyében hajnalodva
álltam, mint a hajnalkék sikátor
fény-kapujában
a szegénység,
meg az éhség:
mikor a háború után a városba jöttem.
S a sikátor-kék árnysűrűre hajnallal emlékszem.
Ma is korán.
Még pirkadat előtt.
Álltam a hajnal kékviasz ragyogás-odujában,
az ezüstpárakék szivacsmagasság páragömb-süvegkupola kúpmezőt,
a szemgolyó-alakú titán-kék szemvíztest-szemfödőt
kutatva belűlről sejtelemmel, tűnődve, szememmel tétován,
s szivem verése, mint a madarak szívverése,
gyors, mint a kolibri szívverése:
a gyémánt-gyufalángé,
a csőrös darázsé!
Hiszen tudtam: mára megjön akit vártam,
mára megjön akit negyven éve vártam!
Kijött ő az egyik temetőből,
bemegy ő a másik temetőbe,
kijött az óceánon-túli földből,
bemegy az óceánon-túli földbe!
Temetőből temetőbe!
Földből földbe!
S az út pihenőjén, a márvány-lépcsősor márványból szeletelt
kettős-csigavonal aláfutás alján
a fölcsavarodó márványtekervény-hullám
alúl-kezdet márvány-asztallap síkjára fektetett
zenét
megcsókolom,
vagy csak koporsóját, vagy csak annak szélét.
Megcsókolom, mint halott apámat,
megcsókolom, mint élő apámat,
mint József Attila csontvázát csókolnám,
csontváz-zománca darázs-arc fényét,
repedezett koponyáját, mint arany földben-virágzó gigász szitakötőszemet:
mint a látás arany-gömbszita tartályát,
mint a látó láng-test gömb-roskadt homályát,
csontrepedés-gyökérfonat
serleg-lemez szilánkokat.
Megcsókolom
Őt, a Zenét,
vagy csak koporsóját, vagy csak annak szélét:
jobb-kezem ujjhegyeivel, öt ujjam öt éhes ujjhegyével,
mint a Láthatatlant Krisztus öt sebével,
ahogy az az öt seb az eget csókolta,
mint öt vérző virág a kékbe oldódva,
mint a függés kékjét vas-szög foglya bánat,
megcsókolom Őt, akár apámat,
vagy csak koporsóját, vagy csak annak szélét!
Hisz őt mennyit vártam, hiszen már mióta!
Megcsókolom testét,
vagy csak koporsóját,
vagy csak annak szélét!
Jaj, csók! Jajcsók! Teste föl nem támad!
Teste, húsa, csontja, húsa, szuvas barna csontja föl sohase támad!
Ma is korán.
Ma délután.
Ma is korán,
a hő-arany kockába olvasztott városon át taxival rohanva,
az izzás-anyag olvadék-masszát rohanás-széllel arany-rongyokká csavarva
futottam a Vigaszhoz,
az ember-maradékhoz,
a kiszáradt csonthoz,
a csontlemez-szivacstöltelék csont-darabokhoz,
a csonttű-csontszálka-rácsbozót töltésű barna csontzománc-csontcsövekhez,
a föld-majszolás ívekhez, perecekhez,
a föld-gyökerek, növény-gyökerek, rothadás-gyökerek
gomolygó, szivattyús, néma polip-szorítása súlyában összetört koponya-lemezek
földtelen könnyű szilánk-halmazához,
a föld-súlytól, égitest-anyagsúlytól,
a testanyag-égés, hús-öltöny vetkőzés kék földmélyi sziszegése haragtól
szétszakadt karcsú könnyű kicsi vázhoz,
a csontbütykökhöz, csontlepkékhez, csontrudakhoz, csontlécekhez, csontpálcákhoz,
a halott nem-halálhoz,
a nem-halott halálhoz,
a föld-súlya kéztől gyufaszálként darabokra tördelt váz-csövekhez,
a lábujj-csontocskákhoz, kézujj-percekhez,
a földbelső-kígyófészek sziszegésbokra pikkelykés-gyaluktól
csigás göndör sárga csontforgács-selyemlemez-habbá gyalúlt csontokhoz,
a csontokhoz,
amelyek, mint tollfosztáskor asztalon a lúdtoll:
gerinces szőrlemezvonaltábla húrhátya-levelekként
púpozódtak a sír-alja
föld-tábla
csillagtalan sötét rothadás-lemezén,
mert lefosztva már gyors föld-kézzel az ember-vázról az ember,
lefosztva már forró bomlás-kézzel a zene-vázról a zene,
a Végső Fosztás tépte pehelylemezekre sűrgő ujjhegyekkel,
s teste-mindene most már a váz-forgács nem-mindene,
s bordafésűs pehelylemezükön nincs öröklét,
mint a nyáréj hanglemez-forgás aranygyűrű-sűrűség fény-zenén,
s a Sátán rázta a földgolyóban piros alvilág-öklét,
s lobbant, lengett, ringva szállt ide-oda a földgolyóban maga-fújta tollpehelyként.
Futottam a csonthoz,
a csont-darabokhoz,
csont-páncél-csavarokhoz,
csont-rögökhöz,
mint száműzetésből hazatért apjához a gyermek,
aki sose hitte a sírvermet,
akinek szivén az eltávolodás közöny-páncélt nem növesztett,
mint ősföldkori őslényeken páncélkéreg-hatalomházat
a tízezer-tonnás együgyü élet-alázat,
futottam a végre-hazajötthöz
akit a távolság téridő-mágnes most eleresztett,
s most ott áll a kiskapuban,
rongyokba-bugyolálva, bottal koldusan,
hóna alatt kis élet-motyóval,
mint a Karácsony zöld fenyőág-hónaljakban szaloncukorral, aranydióval,
könnypép-szemekkel, sárga mirigycsipke-koszorús szemekkel, szakállasan!
Ó, hogy hasonlít a föld a földhöz!
Ó, hogy hasonlít a halál a halálhoz!
Ó, hogy hasonlít a fény a fényhez!
Ó, hogy hasonlít a láng a lánghoz!
Ó, hogy hasonlít a gyász az örömhöz!
Ó, hogy hasonlít az öröm a zenéhez!
Ó, hogy hasonlít a remény a gyászhoz!
Ó, hogy hasonlít a könny a gyönyörhöz!
Ó, hogy hasonlít a világ a vérhez!
Ó, hogy hasonlít az öröm a szenvedéshez!
Ó, hogy hasonlít az élet a halálhoz!
Ó, hogy hasonlít a halál a rohanáshoz!
A márvány-oszlopos, márvány-boltíves árnytér közönyében,
az árnytömb-kúpok és árnytömeg-boltozat
cikkelyes, szelvényes borongás-homorulatában,
a márványlépcső-sorozat harmonika-szétnyílás tágulatában,
pontosan középen,
a belső márvány-balkonrács gyertyalángoktól fénylő árnysík-márványszünetében,
a tudomány-lépcsőház kétfele-indázó lépcsősor-csigaházcsavarulat
márványlegyező-ág összenövés tövében,
a márványmellkas-domborulat
márványpajzs oltárcsipkéje alatt,
pontosan középen
állt a ravatal!
A ravatal-asztal,
a ravatal-asztalon
az alumínium-foggantyús barna koporsó-tartó faláda
ezüst-szívminta rácsfonat-nyomásos fekete gyászlepellel feketén beborítva.
S négy vastag sárga gyertya égett, mint a túlvilág négy föltartott, meggyújtott ujja.
S a ládában az összetört emberi zene-halom,
s a ládában a zene minden titka,
s a ládában a zene túlvilága,
s a ládában a zene összes titka,
s a ládában az összes zene titka,
s a ládában minden hang és egység,
s a ládában hangtest-hangösszesség,
s a ládában a zene összes fénye,
s a ládában a zenefény űr-éje,
s a ládában a hangok csonttá hullva,
s a ládában a hangzás-csönd feszesség
s a ládában a hang-minden vemhesség,
s a ládában a hang-nász és hang-nemzés,
s a ládában a zene éjjé gyúlva,
s a ládában a hang-várakozás csönd,
hang-tudat néz csillag-éj hang-ösztönt,
s a ládában a világmindenség
hang-összege, hang-különje egység,
s a ládában a kozmikus hangok
zendülése tűz kozmosz-harangok,
égitestek pördület-zenéje
pördület-szövet térháló-fénye
százdimenziós szétterjedésben,
mint a fénytudat a küldetésben,
s a ládában zene-szövedék ég,
az ős-űrben lebegő mindenség:
mozgó tűz-szövet erjedt tér-kazla
mozdulatlan éjben szétágazva,
végtelenné táguló sziget-tér:
fényfátyol-fénylepény-fényszivacs-vér.
S a ládában a zene megvakulva,
s a ládában a zene csontja, üszke,
s a ládában a zene fogsor-ezüstje,
s a ládában a zene fosztott angyalszárnya,
s a ládában a zene csont-magánya,
s a ládában a zene ember-árnya,
s a ládában a zene láng-aránya,
s a ládában a zene hullám-zöldje
vastag óceánnal leng, sűllyed dörögve,
márvány-ágaskodás zölddel dől, csúszik, száll,
mint Isten szájából kihabzó nehéz nyál,
merül márványosan, terül fodrozódva,
fortyog, fúj, sziszeg, sír, hömpölyög szívódva,
s a ládában a zene fényrost-éje,
s a ládában a zene zene-sors zenéje!
S a ládában tört emberi csontok,
csont, aki zenéből hajlított égboltot,
csont, aki zenéből világ-ernyőt bontott,
csont, aki zenéből csillag-nyájat hajtott,
mint juhász ki nyáját tereli zöld dombon,
s felhő-hömpölygés a nyáj, mint fény a gondon,
tülekszik, rág, terül, béget, torlódik, fut,
tömörül és terít göndör hullám-gyapjut,
csont, aki zenéből szerzett birodalmat,
s nem győzi le barbár a fénytest-hatalmat,
a zene-irgalmat,
a lét-zene jajszót!
A csönd a koporsót!
A koporsó-láda,
mint a Noé-bárka:
benne a valóság minden hangja,
az atomok zenéje,
az elemi részecskék zenéje,
a molekulák zene-fénye,
a sejtek zene-ragyogása,
társulás lét-szövevénye,
mint a hajnalok harangja,
mint az alkony vér-omlása.
Ó, ez a halotti láda!
Ó, ez a nagy halál-láda!
Ez a Zene-Noé bárka!
Ez az ítélet-halálon,
ez a világ-büntetésen
úszva lebegő világ-jövőt mentő,
a világ-halálon lebegve ünneplő
Élet-bárka,
Noé-bárka!
Akiben az élet-jelen,
minden anyag-történelem,
minden idő-történelem,
minden természet-türelem,
minden ember-történelem,
minden állat-történelem,
minden növény-történelem
összezsúfolódva ott van,
ott szorong az állapotban
önmagával önmagában,
összegyűjtve, szétosztottan,
külön lényekké osztódva,
egy-létezéssé csomózva,
mint a háló, s háló-résen
átomló fény sejt-tömegsík feszülés-lapályon,
hogy jelene jövőt-nemző
zöld szigetcsúcs ár-apályon,
száradt tűzözön-lapályon,
forró lila hamuban, vastag pehelyszőr hamu-síkon,
hideg moszat-enyv fekete mocsáron,
földdé száradt repedezett szilánkos mozaik-cserép sáron,
zöld bozont-kúpon, bíbor fölmerülés-csíkon,
völgyben, alföldön, dombon, hegyen
jövőt-nemző jelen legyen,
égen, vizen,
földön, vizen,
földön, földben,
vizen, vízben,
már a második világon,
a kezdődő túlvilágon,
vízözön után,
tűzözön után.
Ó, te embercsontnak láda!
Ó, te túl-földnek faláda!
Ó, te koporsó-foszlánynak láda!
Ó, te koporsónak láda
Zene-test tartálya,
zene-világállománya
Noé-bárka!
Benned a jövőt-elkezdő,
benned a jelent-folytató
hím és nőstény,
férfi és nő,
hímnős kettős együttható
hermafrodita közösség,
mint a csillagokban esték,
éjek az égitestekben,
minden ami szervezetlen,
minden ami szervetlen van,
minden dolog az anyagban,
minden szerves élő anyag:
növény-alak, állat-alak,
melegvérű,
hidegvérű,
minden halandó szűzesség,
minden akarat-itató,
minden elevent-szoptató
elevenből elevenség,
a valóság minden hangja
nyüzsög, hemzseg, bozsog, mint egy barna rozsdagolyó-kazal hangya,
a láng-zene,
parázs-zene,
a víz-zene,
a kő-zene,
a könny-zene,
virág-zene,
ásvány-zene,
a lomb-zene,
a fű-zene,
növény-zene,
állat-zene,
a vér-zene,
a nedv-zene,
csillag-zene,
bolygó-zene,
a szív-zene,
látás-zene,
illat-zene.
S néz a zene, mint a zsiráf,
sárga selyem-ágaskodás fekete mozaik-toronyból néz a zsiráf,
s néz páncélkéreg orrtüskés lemez-szoborba gyúrva,
mint a csigabiga redőpina homlokából hús-szökőkútként
belűlről és alúlról fölbugyogva, hagymásan kifújt látó-homlokujja:
az orrszarvú zene-jelenlét,
s fújja nézése nehéz, sistergő sziszegő, billegő, kavargó sűrű zene-pelyhét,
mint vastag lengő rácsdoboz-hóhullást
a fehérpáncél-orrszarvú robogás kövér téli szél:
a fehér sas,
s a tigris-zene nézése zöld ásványtű-kéve dombhunyorgás,
s fekete gombostű-kévével néz a szőrös páncélbőr ólomrózsa-gigász
elefánt-totyogás,
s néz, mint a sejtekre-osztott zene:
a bogarak, legyek, méhek, szitakötők mozaik-térgömbkupola magas
fényselyempálca-szemcse-szemölcsgolyó-rács
bársonypázsit-mohás
tükörcella-örvényrács-kidomborodás
napraforgótányér-szeme,
nézés-kerete kitin-járom, s nézése kitin-hám koponyával igás,
s néznek a hüllők, kétéltűek: s szemük akár a hó-hiánya tél,
szikla-szilánk-koronggyűrűk, szivárványszilánk tányér-rózsák,
gyöngyház-szilánk koszorú-körök parafa-pinás fekete pupilla-kése,
mint a zene-vágyakozás mohó üdvözülése,
s az oroszlán sárga lángfolyás-ecsetből néz sötét
zene-szénnel, a szelíd jólakottság küldi üzenetét
s bajszos barna sziklahús-gyürődés redő-buggyanás lombjaiba
csöppentett fénylő kék gyertyaviasz-csöppel,
mint kis lángzsír-eres viasztökkel:
néz a rozmár-tohonya zene-bika,
néznek az élet-szorgalom zene-állatok parázs-mezőből,
ahogy a boldogság néz a szerelmes üzenetből,
a magányból az anyag-testű jóság,
a szorgalomból a halandó titok-adósság
s néz a zene, mint az énekesmadarak,
mint tücskök, sáskák, szöcskék, kabócák: a sok dülledt kitin-kecskebak:
szikrázó sejtes kristály-sisak,
többezer kristálylapra sokszögűen csiszolt kristály-harcisisak
szem-arccal, szemsisak-koponyával,
ahogy a látás néz a látás-hiányra,
ahogy a teljesülés néz a vakság-hiánnyal
osztottan a létet mély mozaiktér tágulat-térképnek látva,
kifelé domborúan,
befelé homorúan
a homorulat-domborulat látás-széleken elnyúltan, kitágúltan
szélesedő-mezőjű görbe sík-idomokkal,
sík-idomok legyezőrácsát terítve a látott tényre,
dologra, tárgyra, fényre,
a szem-látással fölfogott világra,
s néz a Zene, szerves és szervetlen anyagokkal,
élő és halott fénypontokkal, galaxis-tartományokkal,
bolygókkal, holdakkal, tejútrendszerekkel, ős-csillagokkal,
növényekkel, vizekkel, sziklákkal, hegyekkel, föld-testtel, állatokkal:
akik lényedbe zárva
koporsót-záró deszka-láda,
élet-halál láda,
halál-élet láda,
zene-láda:
Noé-bárka.
Embercsont-őrző barna deszkaláda!
Zárt, szögletes, fekete tér-üregedbe
a lét valamennyi hangja bezárva,
a lét valamennyi hang-teste, hang-szövete, hang-szövedéke, hang-magánya,
valamennyi hang-kezdet, hang-csíra, hang-szövetség, hang-bonyolúltság,
valamennyi hang-ünnep, hang-gyémánt, hang-hamu, hangviszály-zeneokosság,
hang-fény, hang-homály, a hangok összegyűjtött kegyelme,
valamennyi hang-jóság, iszony-hang, hang-rémület, hang-adósság,
mint a világ, amit csak élve gyűjt össze, tárol, s használ az elme,
mint a végtelen fekete űr végtelen fekete tágulatába,
anyagtalan bő istenhiány-hideg kiterjedés-semmijébe
a lét valamennyi fénylő és fénytelen, látó és vak, a-vággyal-is-hiába
anyaga, teste, formája, burjánzása, tenyészete, anyag-szenvedése, kéje,
tömbje, tömege, fátyla, reménye, titka, bonyolúlt szövedék-magánya,
a hús és a bőr, a gázgolyó, tűzgolyó, hélium-atommáglya-golyó,
a csont és a gyökér, a lomb és az óceán-hús rengés,
a kő és a páfrány, az ősmadár-hártya-cirkuszsátor-hattyúzás,
az őserdő trópikus véres zöld jajongás,
a felhőkarcoló-nagy harkály-pislogó szines ős-zománc ősgyík-merengés
s a galaxis-tízmilliárd tízmillió-év isten-szappanhab-forgás,
a csonttalan csillag-tömb üveg-állatsziget láb-arcú kalamájó-úszás,
az ember-temetők, meg az emberiség történelem-temetői,
az atombomba-robbanások világűr-rózsakertje,
a szegények ágylepedő ravatalkendői,
s Jézus Krisztus, a kristályos páratest szívbénulás-halál sugár-keresztje,
a holdfény-aranyba gyík-ágakkal sziszegő fém-prizma nádas-mocorgás,
a zöld hajnalkása harmatláng-erdőzsongás,
testtelen párás gyémánt-halmazaival az augusztusi éj:
mikor derengő, sziporkázó, lassú, lomha mindenség-fátyla szemedbe, szádba lóg,
mint a függönyös, feszes, földig-burjánzó háromdimenziós halál-hálóbozót,
amit a fás-garázsba szőtt a százezer óriás csukló-drótvilla-hajszál lábú kaszáspók,
az óriás betondobozt a mennyezettől a padlóig száraz csillogás-bozonttal beszövő halál-fekély,
a szerelem-csók,
a szerelem-vágy közösülés-akarat, ami nyár-délutánon asszonyért ágyba hív!
Ó, hogy tudsz fájni szív!
Ó, hogy tudsz fájni szív! Hogy tudsz fájni szívtest!
Ó, hogy tudsz fájni szív!
Ember-szív,
emberi szív,
szivem!
Ó, hogy tudsz fájni szív!
Emberszív,
szivem
a világűrből rádgomolygó fátyoltűz derengés-magánnyal!
Mert boldog pupilláiddal nyalod a szemedbe-lógó világűrpókháló-szőttest,
ami akkor is hangtalan lobog a fekete ős-semmiben
fény-muszlin ragyogás-anyagával:
ha már te is csak csont leszel, nem termő, teremtő, gondolkodó ember-test!
A márványcsarnok, mint oszlopos sóbánya:
só-kupolák, só-boltozatok, só-pillérek szikla-csöndje híg
barna árny-kúpokat, árnytömb-hengereket cellákba foglal és cellákba feszít,
s itt-ott aranylemezek, aranytéglák csúsznak ki az árnypotroh rés-fugákból,
mint sárga viaszlemezek a méhek vonagló potrohgyűrűi közti szülés-dobozából,
s a függőlegesen-vályús márványoszlopok előtt
a száraz-szikra márványoszlopnak dőlve
Széchenyi István, Arany János, Kossuth Lajos
könnyű árny-alakja néz
csont-dobozodra Zenész,
készülődve a temetőre,
néznek, mint barna-eres celofánszárnyukkal állva hanyatt sírkőre
ragasztott barna óriás-darazsak:
a koponyát állig, tarkóig sisakosan benőtt aranyparázs-szivacsgomba szemekkel,
s nézésük gyémánthajtogatás-cellarózsa óriás darázsház-papiros,
s könnyű szilárdpuha potroh-uborkájuk előre-görbülő szelvényes,
görbe kitinél-vonal ívekkel,
görbén összecsúszó s szétnyíló kitinlemezsor páncéldomborulat-vérttel
vonagló szenvedés-horog, kitinkúp-horogvég-szívvel szenvedélyes,
s a potroh-has görbe boltív-vonalakkal fölvagdosva összetartozó darabokra
s az aranypettyes barna potroh, mint a hímbeliség fölmeredve nemző-állapotra,
pihés, pórusos, lélegző-stigmás üzenet-kérvények a gyönyörből, a jajból
s a lábak, a kezek: aranyrombuszok, aranyágak fényvonalakból,
arany-fűrészekkel szikrázva rágják az árnybarna árny-időt,
idehozták hozzád ők a temetőt,
s nézésük márvány-síroszlopra kötözött lecsüngő lila lucskos dália-csokor,
idehozták a temetőt csont-maradék Zenész
s nézésük szikra-lepény bodzavirág-bodzabokor
a csillag-lepedék nyári éjszakában.
Mert kijöttek ők eltemetni téged,
bonyolúlt, pontos, harmónikus, szabad Zene-emberiséget,
kijöttek ők keskeny, vékony, hajlott árnysík-emberalakokként a földből,
mint fekete papírból ollóval kivágott ember-alakú fények:
a költészetből, a történelemből, temetőföld-időből,
hogy magukkal magukhoz hazavigyenek,
hogy árny-szájukkal kenyérként egyenek,
hogy a csont csontjukkal legyen, ne legyen magában,
mint pusztai hófuvásban
botja nélkül a vak,
a hó-sírás fehér szél-dobozában,
mint akit gyermekláncfű-pehelygömbként pihésen szétfúj a szél,
pihéi elforognak
a tomboló celofán-örvény szélcsavarodásban,
mint aki elégett:
az üveg-bélcsavarodásban.
S megyek feléd,
megyek hozzád,
szemük darázs-gömb ásványgolyói közt megyek feléd,
megyek feléd,
megyek hozzád,
szemük ásvány-szőlőfürt izzás-tőgyei közt megyek feléd,
megyek feléd,
megyek hozzád,
a márványlépcsőkön fölfelé hozzád,
virág-palánkok illat-árnya úton,
megyek feléd,
ravatal-asztalodhoz,
koporsó-dobozodhoz,
szállok a szived nemi illatvonala úton,
a szív-nőstény mirigy-illat-hídja hogy szív-hímként testére húzzon,
hogy elérjelek,
mint ember-pupillát az űr-örök tiszta fény-jelek!
Hogy ujjhegyeimmel megcsókoljalak!
Hogy megcsókoljalak,
mint halott apját a gyerek.
Hogy ujjhegyeimmel megcsókoljalak,
mint halott apám sárga márvány-világtér-homlokát ujjhegyeimmel
1950-ben, Februárban,
a nyitott-ablakú halottas-szobában,
a hét tőrrel átdöfött-szívű Szűz Anya ovális himzés-képe alatt,
pedig most nyár van,
hogy megcsókoljalak szerelmes fiú-értelemmel,
csont,
Halott,
vagy csak koporsódat
vagy csak annak szélét!
Hogy megcsókoljalak
Emberi Kristály-részvét,
Űr-szigor Ember-módozat,
Lét-zene Hullám-összege,
Csontként-is-zene,
csontként se salak,
hogy megcsókoljalak
kő-erdő szarvasa világegyetem-szivemmel,
hogy megcsókoljam ajkammal, szivemmel,
vagy csak ujjhegyeimmel
szarvas-vadon szived,
Csodálatos Mandarin-szived,
vagy csak koporsódat,
vagy csak annak szélét,
világ-káoszból szőtt mindenség-harmónia,
hogy megcsókoljon a lét-özön fia
ujjhegyeivel,
mert ujjhegyeivel kell a csontokból áradó zenét meghallania,
érintés-csók ujjbögyeivel,
hogy megcsókolja a koporsóból hömpölygő zenét,
adjon csók-elsőnek most már csók-utolsót,
vagy csak a koporsót,
vagy csak annak szélét.
A száraz fa barna száraz fényét,
a fában tolongó Zenét!
S ott álltam a koporsó előtt már,
s a koporsó-leplet oldalt fölhajtottam,
az ezüst-szív ráccsal nyomott halál-kendőt
és a barna láda merev oldallapja,
mint száraz darázs-szőr pántos darázs-arcon,
kitinpánt-kosárban elszáradt darázs-szem:
sárga hártyahalmok dombmező-zománca,
tompa száraz anyag érrel befutottan,
szőrbarna szegénység szitázata felhők
hártyahomály-mélység szemcse-rács a mélyben,
a fény nem használja,
a fényt nem használja,
nézésre, látásra
csak hártyarács-hólyag száraz sűllyedésben,
óriási szőr-pénz, hamvadás a bajszon,
mint a megszáradt sár,
alkony barna ránca,
mint a kivándorlás nagy nyúlszőr-kalapja.
És Petőfi Sándor
hajolt ki szivemből
és Petőfi Sándor
hajolt ki a számból,
pedig nem is szóltam,
pedig csak csókoltam,
pedig nem is sírtam,
pedig csak csókoltam:
jobb kezem öt ujjhegyével csókolgattam a száraz fát,
ahogy gyerek csókolgatja a hazatérő édes apját
és Petőfi Sándor
beszélt száj-csöndemből:
„Végre megtörtént a
Rég várt viszontlátás!
Nincs köszönet benne,
Nincsen istenáldás.
Láttam jó atyámat, vagy csak koporsóját,
Annak sem látszott ki csak az egyik széle,”
nem zokogtam,
csak motyogtam,
szív-motyogtam,
szivemmel motyogtam,
mikor a koporsó oldalát csókoltam
költő-ujjhegyeim bőrléc-púpjaival,
költő-ujjhegyeim érintés-csókjával,
ahogy a szívsebész kibontott élő szivet ujjhegyével érint:
oly finoman tapogattam
a száraz koporsó-deszkát,
bal kézzel a leplet emelve tartottam,
s az ezüstös szövet ráredőzte súlyát,
jobb kezem öt ujjhegyével a száraz fát csókolgattam,
s szivemmel motyogtam Petőfi igéit:
„vagy csak koporsóját,
Annak sem látszott ki csak az egyik széle,”
„Annak sem látszott ki csak az egyik széle,”
„Annak sem látszott ki csak az egyik széle,”
„Annak sem látszott ki csak az egyik széle,”
„Annak sem látszott ki csak az egyik széle,”
„Annak sem látszott ki csak az egyik széle,”
csókolgattam a csont-őrző ládát,
csókolgattam a csont-bent halál-fát,
ujjam hegyeivel a darázs-szőr száraz barna csont-deszkát,
szivem ujjaival
a darázs-arc szőre száraz barna-ősz koporsó-deszkát,
az elszáradt darázs-szem száraz hártyamező-hólyagrács-csönd csont-ládát
szivem ujjaival!
Ó, hogy tudsz fájni még
márvány-fölötti kék!
Ó, hogy tudsz fájni már
kékből szőtt gyöngynemzés fénysugár,
sugárszövet izzáskék magasság-homály!
Ó, hogy ragyogsz odakint te kék sugársűrűség
fényfonadék kék parázsmezője messzi fönti ég!
Mikor idelent-idebent a márvány-ürességben zokogni, zokogni zokogni muszáj!
Sírni kell az árny-üregekben,
némán sírni,
hangtalanul sírni,
a testtelen árny-mennyiség barna erkély-peremén kihajolva,
ahogy ólomszínű sárcsipke-puttony fészkéből a fecskefióka
tátogva előre-lógva
sárga liliom-kürt bélés szájjal kihajol,
hogy jön-e már apja, jön-e már anyja
idecikkanva a fényből szétterpesztett szárny-ölelés suhogás-selyemkosárral
a fészek köré kerített lebegés-bársony toll-lemez söprű-lánggal
a fészek-perem levegő-töviskoszorújába kapaszkodva,
s hoz-e már anyja,
hoz-e már apja
hoz-e csőrben, a sárga-orrlikas sárga csőrcsipeszekben
élő levegő-morzsát: szúnyogot, legyet, bogarat, muslicát,
csöppnyi állat-rögöt,
élő eleven dögöt,
mocsár-taknyot, víz-kristálydobozsor-láncocska pihe-ecset uszonyos keresztjét,
föld redője, lángja gyűrűsor-csipetjét:
kukacot, szúnyoglárvát, férget, rovarlárva-születéselőestét,
megtermékenyűlt asszonypete-csíraosztódás lepkeszemű páfránybóbitát,
harmatcsöppet a reggel kék hónaljbőre alól.
Ó, Isten nyári kék hajnali
szív-hónalja bőr-tojáshéjába épített árnycsipke-fecskefészek!
Kékhajnali születés-kosár,
mindennapi megszületésem kék páraüveg mindenség-serlege
a fekete űr csillagszőrös hónaljába ragasztva,
amiben megszületettség-hajnali
szivem emberlényegű hangjai
tátogva virágzanak és éhesen tenyésznek!
Szárnyterítés suhogó kemény selyem-lebegés kosarát,
mint szétnyíló redős, ránchajtogatás bordás tollhártyalemez palást-ruhát
a test-nélküli kékzománc levegőbe akasztva:
nem száll ki a fekete fény-tudásból fecske-apám,
nem terül fészkem köré sötétkék zománc-csóva öleléssel a levegőben lebegve,
hogy halandóság-morzsát hozzon a halandónak,
természet-jót a természet-jónak,
mint kéket a hajnal a fény-üres sárga folyónak,
vonagló halandó élet-morzsát, amire éhes szive vár
hajnallal tátogva és hajnallal nyöszörögve-csicseregve!
„Láttam jó atyámat, vagy csak koporsóját,”
„Láttam jó atyámat, vagy csak koporsóját,
annak sem látszott ki csak az egyik széle,”
ó, te Megmaradás Zene-Edénye,
a Zene Emberi Maradványa,
koporsó-foszladék összegyűjtő deszkaláda,
barna csontmaradvány-összegyűjtő koporsó-láda,
amit ujjhegyeimmel lassan finoman érintve csókolgattam.
És nem volt gyász az ujjcsók-akaratban!
Csak öröm,
Amihez azért van közöm,
mert bennem a Zene
a megmaradás kék hajnal-serlege.
Csak öröm,
amihez az a közöm:
hogy szerelmes ujjcsók-átadásom,
hogy szerelmes ujjcsók-áramlásom
forró fénybizalma, mint a fénysebesség,
fénysebesség-súlya űr-növekvés izzása
láng-szövet rácsa
minden irányban széterjedő áradó teljesség.
Ó, Zene!
Most sírni kellene!
Most sírni kellene! Most sírni kellene! Most sírni kellene! Most sírni kellene!
Ujjhegyeimmel lágyan, szeliden csókolgatott Zene.
Mint amikor apám márvány-világrész sárga homlokát csókolgattam ujjhegyeimmel,
halott apám halott homlokát, ami a szemfödő-fehérből kiterítve,
mint fehér felhő-úszásból az éji sárga hold.
De a könny fehér felhőn lovagolt,
az űr-könnycsepp, a Hold.
És könny-ménesek robognak át ragyogva a hold-éjszakán,
de nem jönnek könny-ménesek a költő szeméből!
És csókoltam a barna koporsót ujjhegyeimmel:
ujjaim kaszáspók-ágaskodását a barna deszkára függőlegesen terítve!
És áramlott, áradt, suhant, úszott a csont-őrző láda homály-göngyölegéből,
mint százbilliárdszor százbilliárd kvadrillió csillag fénysugara ember-éjszakám
öröklét-űréből
tág költő-pupilláimba, hogy agyamban zene-óceánná gyűljön,
mielőtt a hajnal-előtti kék
hajnal-előtti ég
szemfeneke hajnallal bevérzik
s feketefoltos, feketepettyes, folt-sziget-nyájözön,
aranyszilánkos sűrű fekete petty-rács lesz a látás,
a nézőnek rabrács, a láthatónak fekete bársonyfelhőrács-börtön,
ami a fehérből árny-feketét vérzik:
ömlöttek, folytak, zuhogtak ujjhegyeimen át szivembe,
ahogy a fény zuhog szemembe,
az űr fénye korpuszkuláris folyékony virágzás:
a zene-megvalósító gyönyörű eszközök,
ahogy a végtelen fekete űrben rohannak a csillagokból tág tér-csigák, szivacsok, ködök,
mint akit meglőnek, s az a halálból visszafelé vérzik:
nem a talajra kifelé,
de a sorsba befelé
ömlik világ-óceánná dagadva,
aranyselyemmel készülve a hangzásra, a hangsorra, a hangra,
a hang-magányra, a hang-különre, a hang-szövevény világ-teremtődés robbanásra,
a másból a mindenre, a mindenből a másra,
s nem a földre folyva a föld égitest-szivacs húsába enyészik,
készülve az ébredésre:
a hang-alvadásból föltámadó Zenére,
a hang-látomása
zene-föltámadásra,
folyt, suhogva, sziszegve ömlött, mint a láng
ujjhegyeimen át a szivembe
a zene hangszer-kegyelme,
csobogott, mint az égő vas sercegve, pattogva, százezer tűzgyökérrel tülekedve
költő-szivembe
a zene-szomjúság
a csont-őrző, zene-őrző barna faládából,
a csont-maradék biológiai hiányból,
a koporsóból,
a biológiai szerves hagyatékból:
özönlöttek a szellemmé módosúlt eszközök,
mint a hódítás, ha arany-hordával hömpölyög:
a cimbalmok, klarinétok, fagottok, hárfák, fuvolák,
hegedűk, csellók, brácsák, nagybőgők, cintányérok, trombiták,
bombardok, szaxofonok, kisdobok, nagydobok, üstdobok, zongorák,
a kis akasztó-fémágon függő fémrúd-háromszögek, piculák, tubák,
a kürtök, mind a fuvós, ütős, húros hangszerek,
hatalom-birtokukkal,
anyagukkal,
anyag-területükkel, anyag-szerkezetükkel, anyagépület-módszerükkel,
anyag-feladat-rendszerükkel,
anyag-érdekükkel,
anyagirány-hatalmukkal
benőve-szivem,
mint a zöld titán-szivacs felhőkarcoló-léttömeg
zöld ásványkővel és sárga parázzsal hörgő, gyémántkarddal sikongó dzsungelek,
csíkos és pettyes és kő-öves és vonalas és pikkelyes állat-ragaccsal,
szines zománc-madárpáfránybokor arany-tébolyokkal,
óriás sárga, óriás könnyű fehér szarufejsze-fejű éhség-kutakkal
jajongó dzsungelek,
a moha-homályt,
páfrány-homályt,
pálma-homályt,
a homály nehéz, vastag, zöld, virágzó madár-boldog, állat-boldog,
bogár-boldog, homály-boldog, rovar-boldog
függönyeit
akasztva zene-virrasztásom könnytelen viaszfény-ágaira.
Az ember-fia csontjainál állt az ember-fia.
Nézte koporsót-csókoló ujjhegyeit.
Fölgerjedt szivének magömlése volt.
Nem zokogott.
Mert nem úgy sír a férfi, hogy könnyei kifelé zuhognak!
De ha néha üvöltve fölzokog:
könnyeiben a csillagok arany-fogsorral vicsorognak!
Szivében a könny arany-lombhullás jajjal ég!
Aki most végleg a földbe menni fog:
ő volt a Megváltó Emberiség!
S ha egyszer összetörsz is kék
Isten-kelyhe ég
s terjedés-súlyától a világ-mindenség
hideg anyag-golyóvá összeroppanva összeomlik önmagába zuhogva,
mint önmaga sírja:
a halálból szárnyait gyémánt-rebegéssel szétcsapva kinyitva fölszáll a jövőt-hirdető zene,
a Föld maradék Édene
mint a sugárkék-fényszövedék égbe, a kék menedékbe: a könnyű pacsirta!

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]