Világmindenség-rózsaszál*

Götz János
Én most letegezlek, Fiú, hisz nincs más, amit akarva ad, amit a halottnak
adhat az idősebb, aki élve maradt és nem tudja, hogy még meddig él. Hogy a lét
felszinén elevennek meddig maradhat, s egyetlen reménye, hogy még remél, s hitének
ez a remény a hatalma. Nem láttalak, nem ismertelek! Kihívlak a pudvás, láz-
tömb csöndből Gyerek, Aranygyász Ezüstfény, Elrohadt Kalászfonat-Kastély, aki ha fiam nem
is lehetnél, de társam a teremtő tiltakozásban. Gőg a más-módú megvalósításban. A
világlét-üzenet továbbító anyaga te, a titok egyik ember-képlete. Azonos más mohó
ragyogás. Igen, én élve maradtam, bár annyi támadás torlódott rám tömény dühével:
tüdőbaj-apa, tüdőhab lila vérvödör, szegénység, ha nem is a koldulás, de az éhes szép
gyerekszem ásvány-könyörgése terítettebb asztalok előtt, háborúban gőgös szökevénység,
kéménybe-épített bujkáló öntudat és szikra-gyűlölet, a szolgaság rácsa szégyen-szerkezet,
üldözés, gúny, kiröhögés, elmebaj-kés kis asszonyalakban. Nem ismertelek és most
azért hiányzol, mert te tudtál valamit abból a lényegi, azonos, isteni másból, amit
csak az tud, aki magát föl nem adja, akinek gyémántból van a kalapja s kezében
csalán, bürök, epevirág, tulipán, nárcisz és kankalin. Aki tudja, hogy nem a jó a kín
és nem a kín a jó. Hogy sorsunk arra jó, hogy kimondjuk vele ami a Titok-derengés Egyenlete.
Hogy a teremtett más, nálad a szobor-kimondás, a kivalósítás lényegi lényege az a hősi
anyag-benti izzás ami a redők, leplek, szögletek, vonalak szövevény-tolongása alatt pöröl
a kifelé-teljesülővel, mint férfi a nővel, nő a férfival a húsból-font repkényszobor
egyesülésben. Az átizzadásban és a kisülésben. Hogy minden csak a tűz magánya: a
szobor iránya és aránya, a vers lombozata, öltözete csak a világlét-izzás dolog-ruhája.
Mindenség-anyagból gyúrok rózsát neked. Rózsaszál-éneket. Nem félelemből, mint B. M.
a szobrász, régen, a megtörtént mesében: R. M.-né születésnapján: mert megjelent az
asszony komor és rideg-mosolyú kiséretével az I. Főiskola műteremben, ennivalóval teli
vesszőkosarakkal, innivalóval teli vesszőkosarakkal, hát a rémület-fehér Szobrászi
Éden, hogy ne érje szégyen, hisz az ünnep nem volt a fejében: fehér ujjakkal hideg agyagtömböt
fogott, ásványi nedv-ragyogó puhaság-darabot, s rózsát formált gyors ujjaival, volt annak szára,
szirma, zöld-eres szirom-örvénye, kék-eres levele, tüskéje, tüske-töve: s azt nyújtotta át, az
agyagrózsát az asszonynak, ünnep-fehéren, a rózsafejet tenyerébe fogva, két ujjal csípve a sudár
rózsaszárat! Nem így Fiú! Nem a mosollyal kierőszakolt alázat! De belenyúlok az éjszakába!
Belenyúlok a csillagos űrbe. Rózsát gyúrok az ősanyagból, a 3×108 (300 millió) ºC
hőmérsékletű elemi akaratból, ami hússzor magasabb hőmérsékletű, mint a Nap belsejének
hőmérséklete. Rózsát gyúrok neked az izzás-folyamatból, rózsaszálat megváltott
hiteledre. Rózsát gyúrok neked az időtér-akaratból és könnyem most a rózsa nedve!
És ráteszem a rózsát, a világmindenség-rózsaszálat szétrobbant Götz János-szivedre!
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]