Ember a hasonlatokban*

Kass János
Ahogy a pók besző nagy szobasarkot, zöldlombos fekete ág-viszályt: úgy szövi
be ember-futásod, autó-rohanásod a Földgolyó egy szögletét, a zöld-viszály
Európát, a súlyos ág-összevisszaság Magyarországot, ember pók-futkosásod beszövi
az alabástrom-időt, pók-beszőtte ország a hazád, s ragyog a szálkás és szálas, rácsos,
feszes csillogás-tányér, szikrázó többszögű rácsvonal-tányér, amit a csönd feszít, az
őszi lassú szél homorú vonalrács-napraforgó-fejjé, s a csönd ágaira ragasztott fehér
rács-zászlókkal üzensz a megmaradásnak! Hiába! Hiába, hiába, hiába, hiába!
Nem tudsz elfutni önmagadtól, nem tudsz elfutni önmagadból, hiába, hiába, hiába:
veled fut az Árnyék és veled fut árnyékod, a szétzilált, rádzuhant állapot, ami nagy
üveg-süvegekkel és üveg-kúpokkal rakódott köréd, mint mész-égető máglya, hulla-
égető máglya hasábfái, börtönöd fényfelhős üvegdoboz, üveg-tetőpalástú deszka-doboz,
rézrúd-szerkezet üvegbaldachinos üveghintó-üvegágy, bronz-oroszlán-mancsú üvegkoporsó
és visszafutnál már apádhoz és visszafutnál már anyádhoz, visszafutnál halott anyádhoz,
máshova menni úgyse tudsz, csak a földbe, ha mint szerelmes asszony rózsapolip-lábaival,
polip-harang karjaival véres ölébe gyúr, az ember-mohó, a férfi-mohó, ha a föld
magából kiátkoz! És veled fut a város, a ház, a víz, az erdő, a síkság, az állat, a kő,
az erdő, a csillag, a sírkő, a bánat, mint hosszú, halállal-hímzett, ezüstfonállal át-
szőtt csillagos nász-palástot: húzod magad után az átkot, futsz a vígasz-falóban,
mint gyermek mezitláb a hóban, mint kisgyerek aki magára vette apja fekete télikabátját,
a tarajos, csipkés hőmezőn, a kabát szélei fekete gyapjú-ekék a hóban, hó-vágó üveg-
ekék, jégfodor haranglengés a fekete-üveg nagykabát: húzod magad után a testedre
húzott bő világot, az apa-bő világot, a világ-bő apaságot, húzod a szivedre-húzott
halált! Hiába! Hiába, hiába, hiába, hiába, hiába, hiába, hiába! hiába! Hűtlen
szerettél volna lenni mindíg, de akárhogy akartad, hűtlen sose tudtál lenni a
magányhoz, és nincs ahova elfuss, futva is csak állsz te futás-leleményből szőtt emberi
valóság, tisztán-tétova hűség, állsz tisztán-tétova ember a kivégző-listán, kiállsz az
öröklét ínyéből, mint az Idő metszőfoga, megharapni a halandóságot, kettéharapni
a halált, szétmarcangolni az éden-vesztes ifjúságot! És könnyezik a téli éjszaka nagy
fehér sírkövekkel. És mit csinálnak teremtett lényeid? A szívből kiokádott népek?
A sáska-csontváz gépek, a sáska-szerkezet embergépek, az űr-sáskagépek, a bütykös
rézpálcikák, a műanyag-hideg, vérző, rózsa-faló, rózsa-zabáló, rózsaszál-konyhakés,
virághabzsoló fehérhólyag vakság-fejek, a Bibliai férfi-köteg, asszony-köteg izom-
fonat fekete sűrű emberiség-rácsok, mítosz-rácsok? Húzod magad után, mint Tejút-
fátylat a fekete néma űr a gyász fehércsipke árnylobogóját és ami legbelűl feszűl az
már nem a tied, az már a másé, az egyszerű megadásé! És mi van a fehér szájban?
Mint rothadás a májban, asszony-méhben óriás szivacsgolyó erjedő daganat? A
hervadás, a gyász van, a halandó halál van: kés, ecset, papír-repülő, papír-hajó,
papírból hajtogatott gyermeki jó, rózsa, rózsa, rózsa, szegfűszál. Mint rothadás a
gyászban: mi van a fehér szájban, mint gyász a rothadásban: az emberfej-alakú
üvegekben, a leforrasztott üvegserlegben, mint méhmagzat a méhben, az embrió méh-
burokban? Negatív filmtekercsek, filmforgács agyvelő-hab, a vizeletnél dúsabb
aranyfolyadék csöndje, az emberiség könnye, a hiábavalóság-lámpa, a híg
elmúlás-gyanta. Az Idő ül ott sóra könyökölve, az Idő világ-csöppje, az Idő
néz a sóra, szeme, mint zsebóra, néz zsebóra-szemmel, fölpattintott-héjú ezüst
zsebórával, és címer-virágrajzos a zsebóra-szemhéj, az ezüst-szemhéj idő-bajusz-
szálak fölött függőlegesen, kis csavar-pálcás csuklókon, ezüst bajusz-szőr a csókon!
Néz: elmenő-megjövő: az ezüst szemhéjú Idő, ahogy az Őslét néz a sóra, sóbánya Ősidőre,
kő a pihenőre, szerelem a nőre, pihenő a kőre, s zöld gyík a szikla bajsza, pislog a bajusz
zölden, piheg pikkely-hólyaggal puha gyöngyház-közönyben. Néz a Valóság téged,
egyszemélyű emberiséget, néz az elmúlás téged, mint rőzsefüst fakérget, mint alkonyt a
rőzseparázs, orvost a méhkaparás, kislányt a halál-szüret első jajtalan küret, mint
alkony-máglyát darázs többezer parázsponttal rácsozódva a gonddal. Néz az iszonyat
téged, mint atombomba az emberiséget, mint nehéz, függő, lemezes, palás, fehér szilánk-
legyezővel arany-pusmogás űr-éjbe tollazó szikla: ez a sors-vallomás. Néz a boldogság
téged, mint gyermek jó ebédet, mint éhes árvát szelet zsíroskenyér. És hív az áldomás
téged, mint forrásvíz a hajnalt, ahogy mohasziklából, a köves moha-szájból vizelő
tiszta ívben csorog, csengve csorran, mintha a kő vizelne, mintha a föld pisálna, s
alatta a víz-tálban, mint elolvadt kristályban, mint folyékony órában, a víz-arcú
idő-apályban sok gyűrűfutás vízből, vízből szilánk, lángforgács, vízküllő-kerékforgás, és
szarvas jön a vízhez, szürcsöl moha-szakállal, iszik páfrány-magánnyal, iszik zsurló-hiánnyal,
szürcsölve iszik, szívja szörcsögve a kristályt és mellette egy harkály piros pikkely-mellényben,
zöld posztókabátban, gyertyaláng-aranysisakban, s csőrét a vízbe mártva: víz-szemet csíp
a vízből, a vízszemcse kristálygyapotból, mintha szitakötő szeméből csipne ki egy szemcsét,
egy-egy víz-szál látás-részt, s gyomlál, mint a kertész, a látást gyomlálja csőrrel, mint
gyermekszivet tőrrel Heródes éjszakája, szivet ás a habból, a párás hajnal-anyagból,
a vízrengés könny-tálból, mint csontvázat halálból, a hideg izomfonatból, amely izzik,
gomolyog, vonaglik, mint egy kosár fehér kígyó, vízpikkellyel, víz-sziszegéssel. Hiába!
Hiába, hiába, hiába! Hiába futsz, hiába. Majd megszáraszt a város, majd fölitat a
Város. Nagy szürke itatóspapír-könyv! Mint nagy Növény-gyűjtemény Könyv: a város!
Aranyselyem-zöld jelző-szalaga a rojtos és eres Tisza! Nagy Lét-Temető: a város. Nagy
Itatóspapír-Könyv. Lapjain virág-testek, benne a levél-testek! Barna, csipkés
és száras, tollas, szálkás és boldog öreg nedvesség-foltok az itatóslapokban, akár a
koporsókban, s lapjain virág-holtak, pázsit-szivacsán levél-holtak: vékony celofán-
lapokkal, átlátszó cellux-téglákkal, áttetsző cellux-hidakkal, sárga üveg-pántokkal,
horgonyfürt üveg-ajtókkal a pázsitszőrre ragasztva lapos szélmalom-arca, barnaszőr
kacshorog-bajsza, pórusa, rostja, szőre, törzspikkely-szivecskéje virágnak, virág-
szárnak, az ér-anyag száraz ásványnak. A levél-mozaik-pajzsok, hártyás sík
halál-halmok, barna bordaléc-kagylók, szirom-küllő szivecskék: akár a száraz
festék, akár a barna festék: a régi virág-szűzesség, akár a ráncos festék barna selyem-
bőre: virágok árny-felhője, virágok temetője, a száraz növényi vigasz. Az árva.
E könyvbe van bezárva, mint az elhasznált törvény: csontváz-tisztán: Tömörkény István,
ő, a csontváz-hajsza, nagy barna bajsza, mint szélben légypapír enyves fekete, száraz
pezsgés-csóvája, dünnyögés szem-sündisznók enyv-zászlója a bajsza, üvegszáras fekete
buborék-kéve hinták, hinták arany-foszlásból, s itt fekszik Juhász Gyula: fekete
száradék-pamacs arccal, laposra-préselt száraz üvegszita-szitakötőszemekkel, meg-
száradt lángocska-tornyokkal, mint fekete gombokkal fekete papi öltöny, fekete papi
szoknya, a bőre, csontja, szőre, mint holdpapír-gyapotmezőre fektetett árny-kereszt,
s itt fekszik fölragasztva a föld egyszerű haszna a százszor-kilenc-mosolyú Móra
Ferenc, az arany-gyapotcsomó, mint kicsi madártestből félig kidudorodó zöldpettyes
rozsdaszeplős életvarázs madártojás, az éj csillagmirigy-ánusz parázs-serlegéből kiálló
sírbolt-hold, az ezüst tojás-mosolyú, nagy őrtörténelem-kezeiben aranyszalag-
kantárssszobor-hordák kezdete Magyarország. Szivén mint óriás üveg-tetű: fényhomorú ős-
hajsza tekintetű pajzs. S ő is ott lesz a sorsban sárga sűrű homokban: vele az
Ősidő is: a csontvázakon kotló Trogmayer Ottó. Jaj, Növény-szív! E Könyvbe leszel
bezárva. És piros a vadszőlő-levél, a meggyfalevél rózsaszín! És kék a tél gyémánt-iránya!
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]