| Elnéztelek a napokban, asztalodnál ülve, s szivemet oly melegség |
| lökte arany-tenyérrel, mintha a forró őszbe léptem volna hideg kőházból |
| s mellem sújtja az űrkéreg súlyos búcsúzás piros-tenyerű arany-taszítással. |
| Ültél kicsit megdőlve ferdén oldalt: halandó gerendák, lécek, tömbök, hasábok |
| szögletes és sorssal-szabályos ember-összege, mintha árny-lombokba és árnycsipke- |
| szigetekbe szőtt középkori templom lennél emberi testszövetből. Olyan voltál, mint |
| az egyszerűség meg a szenvedő hűség, nagy osztott élet-tömbökből emberré-halmozott |
| egyneműség, ahogy nagy kezed a sötétből a lilaparázs lámpafény-kúpkorongba |
| érve bort töltöttél hosszú kristálypoharamba, amin festett barna fácánok merengtek |
| ácsorogva festett barna csipkeligetben, s kéz a lila fényparázs lebegés-kúp- |
| szigetben, mint a nehéz tiszta boldog hamvadás fáklyatartó és serlegtartó |
| ízelt vaskapocs-kesztyűje, izzás-zománccal bőrözött szivacs-horog. Vulkán- |
| esőben tengergyűrődésen ziháló arany csónakok, nehéz sajkák a lila sűllyedésben. |
| Valamit beszéltünk vérről és halálról, halál-megmutatkozásról s a szemgolyód |
| alja görbe sárga láng sziromtövében lassú könny nőtt és elcsuklott a hangod, |
| de válaszodban bánat, nem harag volt és megszólaltak a gyászoló harangok |
| a szobában, a házban, a Jégverem-utcában, a Jégverem-utca Dunába- |
| zuhanó magas kővályú-kútja ferde sikoly-tetején, a meredek, hideg utca- |
| zuhogás űr-tetőzetén, ami feketéből volt meg mennyei aranyból, űrtér-posztóra |
| préselt csillagokból: harangok szivárványlila szivacsos koromsalakból, harangok |
| ezüst-ütésből és hosszú-cikkelyű szelvényes aranyból, piros harangok, kék |
| harangok, barna harangok, selyemharangok, márványharangok, cserép- |
| harangok, agyag-harangok a szobában, a házban, a tavasz-bimbózás |
| gyászgömb-éjszakában. Merengésünk harang-zúdulás világtest-súllyal |
| kaszálva, zúzva, merengésünk haranggal világtűzvésszé gyújtva. Árny- |
| hallgatásunk harang-kristályfa buddhista cserép-palota-templom, |
| világmindenség harang-karácsonyfa. A szobában homály volt, rózsaszín és |
| ezüst fólia-lemezekből gyűrt taréjbarlangok őslétezés-emberhomálya. |
| S lent, a kőhárfa-kőszalag-láncívelés kezdet-alján a két hűséggel elheverve |
| fekvő, szelvényes kőpárna-mancsú kő-oroszlán, s orruk kétbarlangú kő- |
| pajzs pázsit-szivén a pórusok a kőben, s a kőlépcső hullás-harmonika- |
| kanyar öreg hónaljában a történelem-előtti gyermek-létből borongva bőr- |
| szilánk levélág-emeletekkel vízszintes magassal áttolongó ecetfa! És csak az |
| éj és csak a szelíd pásztor Jézus-szelíd nyája. S te, dolgos bánat-ember, |
| a változás szelíd Eötvös József-szabálya, XIX. század hasonmás, |
| ezüst-indás ezüst-levelekkel burjánozva benőtt szorongás. És az asszonyok |
| és mi ketten. Én másutt és másért születtem, másból és másként növekedtem, |
| később a történelem-időben: törékeny kicsi cselédlány-napszámos-mosónőben. |
| És most már nincs különbség: együtt őrizzük a halandóság kincsét, mint |
| fogolytáborból szabadultak a kis élet-motyót, emlékeinket, a kenyérből |
| nyállal gyúrtat, s az elmúlásnak is együtt vagyunk társa: rom-fölépítője, |
| mindenség-látomása. Emberek: lét és hiány. Bűnbe-esés előtt, bűnbe-esés után. |
|