A Jégverem-utcai harangok*

Sőtér István
Elnéztelek a napokban, asztalodnál ülve, s szivemet oly melegség
lökte arany-tenyérrel, mintha a forró őszbe léptem volna hideg kőházból
s mellem sújtja az űrkéreg súlyos búcsúzás piros-tenyerű arany-taszítással.
Ültél kicsit megdőlve ferdén oldalt: halandó gerendák, lécek, tömbök, hasábok
szögletes és sorssal-szabályos ember-összege, mintha árny-lombokba és árnycsipke-
szigetekbe szőtt középkori templom lennél emberi testszövetből. Olyan voltál, mint
az egyszerűség meg a szenvedő hűség, nagy osztott élet-tömbökből emberré-halmozott
egyneműség, ahogy nagy kezed a sötétből a lilaparázs lámpafény-kúpkorongba
érve bort töltöttél hosszú kristálypoharamba, amin festett barna fácánok merengtek
ácsorogva festett barna csipkeligetben, s kéz a lila fényparázs lebegés-kúp-
szigetben, mint a nehéz tiszta boldog hamvadás fáklyatartó és serlegtartó
ízelt vaskapocs-kesztyűje, izzás-zománccal bőrözött szivacs-horog. Vulkán-
esőben tengergyűrődésen ziháló arany csónakok, nehéz sajkák a lila sűllyedésben.
Valamit beszéltünk vérről és halálról, halál-megmutatkozásról s a szemgolyód
alja görbe sárga láng sziromtövében lassú könny nőtt és elcsuklott a hangod,
de válaszodban bánat, nem harag volt és megszólaltak a gyászoló harangok
a szobában, a házban, a Jégverem-utcában, a Jégverem-utca Dunába-
zuhanó magas kővályú-kútja ferde sikoly-tetején, a meredek, hideg utca-
zuhogás űr-tetőzetén, ami feketéből volt meg mennyei aranyból, űrtér-posztóra
préselt csillagokból: harangok szivárványlila szivacsos koromsalakból, harangok
ezüst-ütésből és hosszú-cikkelyű szelvényes aranyból, piros harangok, kék
harangok, barna harangok, selyemharangok, márványharangok, cserép-
harangok, agyag-harangok a szobában, a házban, a tavasz-bimbózás
gyászgömb-éjszakában. Merengésünk harang-zúdulás világtest-súllyal
kaszálva, zúzva, merengésünk haranggal világtűzvésszé gyújtva. Árny-
hallgatásunk harang-kristályfa buddhista cserép-palota-templom,
világmindenség harang-karácsonyfa. A szobában homály volt, rózsaszín és
ezüst fólia-lemezekből gyűrt taréjbarlangok őslétezés-emberhomálya.
S lent, a kőhárfa-kőszalag-láncívelés kezdet-alján a két hűséggel elheverve
fekvő, szelvényes kőpárna-mancsú kő-oroszlán, s orruk kétbarlangú kő-
pajzs pázsit-szivén a pórusok a kőben, s a kőlépcső hullás-harmonika-
kanyar öreg hónaljában a történelem-előtti gyermek-létből borongva bőr-
szilánk levélág-emeletekkel vízszintes magassal áttolongó ecetfa! És csak az
éj és csak a szelíd pásztor Jézus-szelíd nyája. S te, dolgos bánat-ember,
a változás szelíd Eötvös József-szabálya, XIX. század hasonmás,
ezüst-indás ezüst-levelekkel burjánozva benőtt szorongás. És az asszonyok
és mi ketten. Én másutt és másért születtem, másból és másként növekedtem,
később a történelem-időben: törékeny kicsi cselédlány-napszámos-mosónőben.
És most már nincs különbség: együtt őrizzük a halandóság kincsét, mint
fogolytáborból szabadultak a kis élet-motyót, emlékeinket, a kenyérből
nyállal gyúrtat, s az elmúlásnak is együtt vagyunk társa: rom-fölépítője,
mindenség-látomása. Emberek: lét és hiány. Bűnbe-esés előtt, bűnbe-esés után.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]