Árny a Mandula-utcában*

Rónay György
Mint kivégzés előtt. Mint kivégzésre várva. Mikor a versre várva! Ülsz
az írószobádban, mint rab siralom-cellában. Fulladás, szív-lökések, akár
a földrengések, asztma-szuszogással szivedben a vízfal, beleid gyűrű-hengerre
égetve és tekerve, nem tudod mikor jönnek, de most már érted jönnek, minden
kopogás, kongás, minden csoszogás az ami nem oltalmaz, a kukucskáló-árnyban
dülledő zöld parázs van, nagyujjal félretolva a kukucskáló-ostya, az ítéletpáncél-
pénz, a hóhér Küklopsz-szemmel néz! Gondolom te is így voltál. Erről mi nem
beszéltünk. Nem is sokat beszéltünk. Csak, hiszen ember voltál, jöttél, rám-
mosolyogtál, mentél: rám-mosolyogtál. Te elmentél az árnyban, én elmentem
a fényben, mentünk a merengésben, vagy tán a tévedésben. A Szemlőhegy-
utcában, a Mandula-utcában. Én nem voltam az árnyad, te nem voltál az
árnyam. Ó, hányan jöttek erre, hány testnek nyílott ajtó, s most már mind csak,
mint árnyék a földdé-olvadt bajból, hömpölygő puha nyáj-hab a beözönlő
árnyak: Macbeth-szivembe ömölve a mozgó árny-erdő zöldje. Őz-szivemből
selymet csapol: árny-denevér, árny-vadkan, árny-bagoly. Jött a köddel-
parázsló fénysercegésben Nagy László, a vasrács-csizma léptű bicegve és
csörögve, mint a páncél sebzett ménje, bottal az utat szeletelve, árny-söprűvel
gyötörve, mint az időt fémlapon körbe biccenve söpörve, bicegve fölszeletelő
másodpercmutató, az időt fölhasogató körforgó fémszál-fejsze, s rózsával
Illés Endre, mindíg óriás-csokorral, mint meghajló ember-lángfal és
szőkén a Mandula-utcán a szöcskeláng Simon István, haja, mint szálas
felhő, kezében piros esernyő, s a szikla-száraz nyáron a hó-óra Tamási Áron,
ellőtt kezében a forgó éj: égő csillagszóró, s jött nagy léptekkel, tisztán, mint
az embercsönd: Bibó István, kék szitakötőszemében: osztás, szemérem,
szégyen, s csizmában, fekete kalappal Veres Péter: a terített család-asztal,
s bajusszal körüljárt, nézett, mint a gond az emberiséget, s bíborfolt-
rácsba fonva, mint gigászi kucsma-gomba, de növése ezer seb: a gyík-
pikkely Berda József, s mindíg, mint pontos óra: Illyés Gyula, s Kozmucza
Flóra, már öregen, még ifjan, fiatalon még, öregen már, ahogy a hold
fölszáll, ahogy a hold nyugszik, mint történelem-fújta emberiség-
naptár, jött a két öreg felnőtt, könnyen, mint könnyű felhők, s a felhő
nem haragszik, legföljebb barnán mordul és arany-legyezőt lök, arany-
repedéslomb dörgése visszabarnul s gyűrődnek lila hab-öblök, a férfi
nagy kezében a nő kis keze rejtve, mint csiga csigaházban: mészhéjban
szeretve. És jött a két szinész is csönd-deres magány-dobozából: az ősz
Bihari József, a barna Pécsi Sándor és néztek izgatottan, akár a
hangya-hajnal, pezsegve és nyüzsögve, vas-lombbal füstölögve, finom, vad
rozsdalánc-púppal bokrukat széttenyészve a skarlát-hasábokban izzó
fény-idomokban. És most már csak az árnyak! A nyurga, tömzsi árnyak, a
keskeny, széles árnyak, a vékony, nehéz árnyak! Árny jön az utcán szembe:
árny karol elevenbe, árny ölel élőt árnnyal, úgy jön árnypapír-szárnnyal
az élő mintha szállna, s szárnya volna az árnya, árny-férfi, láthatatlan,
karol kis üveg-asszonyba, mert az az öreg asszony mintha csak üveg volna!
Árny-öreg árnyfény férfi asszonya kezét fogja, az eleven-hús kagylót, a
bizsergő polip-ágat, s mészkorall kéz a bánat, virágzik alkonyat-sót.
Most tél van és halál van, és nincs hó itt a földön, és nincs hó itt a fákon,
és nincs a háztetőkön. Én most az utcán állok, a Mandula-utcában,
szivembe tél szivárog, a felhők, mint sírásók az eget kékkel bontják,
mint sírásók a földet, kiszórják a fény csontját és kapálják a zöldet
a híg test anyagából, mint ásványt a hiányból. Látom: jössz le az
utcán, lassan a Mandula-utcán, nagy nehéz Árny-Alak jön, csak
nekem láthatóan, hát-púpja a fény-öblön ringó hold viasz-tokban,
nagy nehéz aktatáska fény-szeplős árny-kezében, árny-vén télikabátja,
mint éj a szenvedésen, árny-kalapjából árnyék arcán árny-sisakrostély,
s mögötte is árny ég, mint éjbe-szőtt viharos tél, s fehér az árny-tömörben,
az árnycsipke-lazában, nem is a földön: földben, mint hóvihar az
erdőben. Az aktatáskát súlya a Föld Véréig húzza, mert nehéz
állapot van a táskába begyúrva: súllyal az Isten súlya! A Létezés
Kisujja, akár egy szent kisujja, vagy kisujja-csontja arany-tokba
bújva. Autók jönnek és mennek, gyerekek viháncolnak, biciklin fékeznek,
biciklin kerekeznek, rajtad át dobják a labdát, árnyadon átrohannak.
Hisz ki látna így téged?, hisz csak én látlak téged: árny-tömör árny-
sugártest emberárny-egyszerűséged! Jössz lefelé az utcán, lassan a téli
utcán, lassan a Mandula-utcán: fénykristály embertest-Árny! Árny-
lényed árny-kabátja az aszfalt-utat söpri, a repedezett, hámló ólomláz-
kérget betölti, mintha egy harang jönne, Árny-harang, árnyat kondul,
árny-szava téli húsvét, árny-viasz könnye csordul. Fölöttem víz-
árnyak, az űrben epe-szárnyak, szivacsot nyújt izsópon a nem-gonoszabb
tegnap, ecetet és tömjént, kábító szivacs-kortyot, foltos méh-arc az
alkony: arany-foltok, májfoltok. És jössz és átmész rajtam, akár a
sugárzás, amit az ősanyag küld: az egyesülten bomlás. Én meg az
alkonyt nézem. A piros-szemű tél űrrel köszön. És hó jön és halál van.
Emberiség-Föld: Sors-Gyönyöröm!
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]