Miklós-ünnep, halandóság-feloldozás*

Szentkuthy Miklós
Most csak egyszerűen, szivemen ünneplő ruhával, szivemen fehér inggel,
szivemen holdcsíkos nyakkendővel, mintha szivemen halcsontváz feküdne:
úgy lépek be hozzád, úgy lépek ünnepedbe, úgy lépek szemgolyódba,
mint nagy sóbánya-tóba, alúl a sókristály-szirtek, fölűl víz-arany-
üszkök, virággal és világgal lépek öreg idődbe, kezemben csokor csillag és
galaxisból páfrány, hónom alatt a Földgolyó, hónom alatt a szükség: a
világmindenség, most kívülem amiben élek, most kívül ami a sorsunk:
azt teszem sóhajodra, zuhogva-ámuló ünnepcsönd-asztalodra. Ünneped
irizálja minden lét, dolog, pálya, alakzat, test, jelenség, dübörgés és hűvösség,
szerves, szervetlen módszer, a teremtésben ékszer, szerelem, mámor, habzás, tűz,
csíra, ondó-patakzás, a láva-fonat lét-gond, a mikroszkópikus-nagy,
a makroszkópikus pont, minden mi halállal-áldott, ami örökkel-szomjas,
amit a Föld kigondolt, ami mítosszal-olvas, a hattyú, és a márvány, a hal,
bölény, a bálvány, ami a jelenésben, kristályban és növényben, állatban,
módozatban titok és hódolat van, sejtelem és merengés, szolgálat-igézet,
homálytudat-derengés, amit képzeletünk rebben, hisz ott ég az értelemben,
amit Istenből kitaláltunk, s fény-árnya a hiányunk, amit velünk talál
ki az anyagban az akármi és ami elmondhatatlan a csíra-gyász tudatban.
Neked hódol most minden: a léten-túl és innen, igéjét rászorozva ünnep-
vigaszodra, múltját, jövőjét osztva reményedből osztozva. Ami minden
dologban, lángolva boldogan van, vagy boldogtalanúl kilobban a gyanakvó
irgalomban. Olyan vagy, mint egy kőzet, mint vulkánszikla-hegykúp, mint ős-
sárkánygyík lépte: a majd két-méter hosszú, az egy-méter széles kétszáz-tonnás
talpnyom, mint a páfrányerdő-Földgolyó, pikkelyfák és pecsétfák, kaktuszfák
közt űrből puha gyémánt, akár az óceán-mély tömegében a rejtély lobogva
és forogva, csillagot ásítozva, mint a csillagos ős-ég: Istenből lehetőség. Vért-
pikkelyzeted az éj-lomb: aranyozott iszonyból. Neked elmondom, hisz érted
az áhitatban a férget: nem volt megváltás, éden apám véres köpetében Jézus
véres arca, se a vér-ing haldoklásban a kurva búcsúzásban a mennyek
viasz-harca! S azt is, hiszen szeretlek, s nem szégyenlem a vámot, szeretem
kozmosz-gyászod, s azt is ami hiányod! Hogy gyűlölködés-barlang nincsen
a hitedben. Sors-házadon az ablak ásványos merengésből, szűzhártya-
ünnepvesztésből. S a sors-ablakkeretben egy ősgyík szelíd arca gótikus ősidőből,
kőcsipke-torlaszhőből, vagy festett bohóc-pápa, fején éj-csörgősapka:
csillagcsengő-süvegtorony: arca ámulat, hit, hűség, bűn, jóság, iszony.
Most csak egyszerűen, kezemben tavasz-ággal belépek a szobádba,
és szived megsuhintom barkával és virággal, mint gyerekkoromban tettem,
hiszen falun születtem: asszonyok hasát kellett zöld ággal ütögetni! Ez
volt a termékenység-hívás ünnepe akkor. És eltűrte a tavaszból kinevető
asszony. Viseld hát magzat-verésem, foganás-ünnep-ütésem: Földből Szeráfi
Szőttes, Földből Kerub-Tornylás, hús és csont ember-mámora. Egyik szárnyad
a Prae, a másik Szent Orpheus Breviáriuma, míg te is majd Isten elé hullsz
gyémánt-hártyákba csomagoltan, ember-halandóságodból feloldozottan
nagy szent fényével összehamvadni örökre. Az egyetlen metafóra felé.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]