Hitből, emlékből, sárból*

Illyés Gyula
Már megint halottak napja! A születésed napja! Aranyrács-
összeomlás, aranygerenda-kazlak, aranyzuhanás-deszkák lombok
közt temetőkben, aranyból fejsze-élek nehéz nagy suhintása, piros
forgácsok, égből lehasadt kék szilánkok, és összevissza minden, akár a
zsebeinkben, gyufa, ceruza, zsebkés, cigaretta, fém-fillér, és összevissza kúsza
halmazok a szivünkben, felejtés, nem-felejtés, dolog, remény, jelentés,
ravatalok és gyertyák, szülő-ágy véres vásznak, akiket leigáztunk, amik
majd leigáznak, az elevenek harca, halottak habos bajsza, asszonyi
könnyű nász-ing a véres terítéken, kalap ezüst-szögre akasztva: kalap
a sarló-hold csücskén, sasok vitorlás-hajókban, akár tyúkok az ólban, vak
éjszaka-rúdon ülnek, bőr-gesztenyetokokban csigaház-szemekkel, csillagok
kárálnak sárgán, az éjszaka fölfűzve, mint halak a drótspárgán, tátogó
pikkelyfürtök, pikkely-ecsetek lombja, domború szita-hullások fényfátyol
foszlány-gondja, fekete bársony-lázzal becincogva az este, bársony-vonalazással
ferdén, síkban, keresztbe és bársonyhártya-csókok csapódnak homlokunkra:
büdös denevér-rácsok nyüzsgése hull szavunkra, és szempillájuk hóból és
fájdalmunk visszacsókol! Nem igaz, meg se haltál, hiába halottak napja!
Nem igaz: csak születtél, mégis halottak napja! Virág, gyertyaláng, zászló,
jaj-ködön átparázsló nyálas tehénszáj-hajnal hold-ásvány orrlikakkal, vad
levélzuhanás ferde aranylécekbe keverve, és temetői álmok és könnyezik az
álnok, sírodnál toporogva, ragyog az üvegkonyha, az ősz kékkel beüvegezve,
a kék ősszel beüvegezve, mert itt készül a romlás, tajtékkal az elbomlás,
gyökerek és halottak, csontok sírnak, csaholnak, nyüszítenek a földben:
kifakadt epezölden, izzik a sugárlét dombja, ahogy Arany János kinyomta
epeköveit hasoldalán, s a véres csipke-kövek kis arany-kezében, most az
ősz arany-tenyerében a belső szenvedés-kövek: házak, szivek és sírkövek.
Nem igaz, meg se haltál. Itt ülök a szobádban. Valahová kimentél, talán
vizelni mentél, ott vagy a másik szobában, bevetve fekszel az ágyban, mint
én a háborúban: szökevényként otthon. Itt vagy a barna gondban, a hígezüst
szoba-árnyékokban, nagy barna papírdobozokban, keménypapír-koporsókban:
elrendezve és elosztva, az alkonyban föloldva, mint gyerekszájban ostya,
nyállal nyállá szorozva, nehogy fogához érjen, nehogy kettéharapja, hisz
a legnagyobb rühesség harapni Isten testét, barna borítékokban, ládákban,
csomagokban, a barnaköd könyvlapokban, amiknek háromszög-éle,
mint a fűpenge vége, amiknek sóhajtozása, lapozás-nyikorgása üveges
verejték-szemüvegekkel, fekete ujjbögy-pettyekkel, bőrléc-árnyék-holdakkal,
zsírpáfrány-hártyacímerekkel, illatokkal és szagokkal édesen elterítve, mint
a vacsora-este, mint a vacsora-asztal hússal, borospalackkal, vesszőkosár
kenyérrel, s te ott ülsz két tenyérrel az abroszon merengve, mint két áttetsző
lepke, óriás gyertyalepke kezeid az asztal lapján, kezed ember-borostyán,
mert nélküled nincsen se ember se Isten, s már rég a földben ásít az a
megszenvedett másik, koponya-ásítása a Föld-belső virágzása, az égitestbe
rejtett titok és egyenlet, már rég a földbe romlott a bajszos mosoly, a homlok,
ti egymásnak keresztek, ti egymásnak megváltók, ti egymás-megszülői, egymásnak
halál-ok, két anya férfi-testként, két gyermek férfi-testből, ti egymásnak
szerencse, vérgyász, skizofrén este, ti egymás sugárzása szerelemből, gyűlöletből,
ti egymás hajlítása szégyenből, szeméremből! Nem igaz, meg se haltál! Itt
ülsz még a szobámban, kislányom a karodban, magány gőgicsél magányban,
magány a magány kezében az ég felé emelve, magány a magányra hajolva,
türelem türelemre, mint egy titáni rózsa úgy álltál meghajolva és alattad a
mélyben ember-csöpp szenvedélyem. Itt vagy az arany-romlásban, a kék arany-
kifosztásban, a sejtelem-gyászban, gőgös várakozásban, lépteid kinyúltan az
aszfalt-kocsiútban a Szemlőhegy-utcában, mikor rádkiabáltam, s te jöttél
asszonyodba karolva, ráhajolva, kicsit tántorogva, fagy-fénybe csomagolva!
Nem igaz, meg se haltál! Te hű vagy a szegényhez! Vagy: világnagy aranytál,
haszon a szenvedélyhez. Egymást lökdöstük játszva okosan a reményhez.
Hisz hűtlen én se lettem soha a szegényhez! Ha kenyeret haraptál: tudtad
ki még az éhes, ha bort pohárból ittál: tudtad ki még a szomjas, csalni sose
akartál, s szóltál, hogy el ne hallgass! Ha hősökről beszéltél: tudtad a
leghősibb cselekvés: megmaradni! Túl és megélve mindent: csak így szabad
tagadni! Hogy azzal megmaradni: mindenen áthaladni: akár az elemi részek
borzongása tenyészet! Így az elemi többlet. Így viseled a többet! Juhász vagy,
vállaidon, mint nagy suba: az ország! Rojtos föld-ing: Európa, sugár-szemeid:
világ-fénysziget-morzsák. Válladon világegyetem-harang, csillag-láncokból ing-
páncéllá szőve. Mégis védtelen vacogó, haraggal mégse legyőzve! Itt tolong
hűséged előtt aminek köze van az egészhez: minden nép, minden lelkiismeret:
a szolga, a cseléd, a béres, mindenki kiszolgáltatott, mindenki megverten
halandó, Párizs habzása eszme-láng, New York: az üvegszálka-sündisznó,
fekete posztókalapod alatt az enciklopédisták rajonganak! Ifjú szivedben
kis varrónő görnyed, öreg szivedben varrógép zakatol, kereke pörög, lábpedál-
vasszőnyege szivedben könnyű pihetoll. Világvásznakat varr a kicsi asszony!
Itt vagy: a létből kristályként kicsapódva: hitből, megbánásból, emlékből, sárból.
Itt vagy, nem vagy itt, nem vagy itt, itt vagy, hol voltál, hol nem, mint Petőfi Sándor!
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]