Csillaghalmaz, Kassák-halmaz^*

Gyűrt, nehéz arcom gyűrt nehéz arcodhoz szorítom képzeletemben, a csönd bazalt-rózsáihoz szorítom arcomat, kő-pántok, kő-ívek, bazalt-lapok, gránit-pillérek, jáspis-oszlopok, márvány-dúdorok, kő-csészék márvány-tálak, horpadások, szöglet-kúpok és síkok, bordalegyező kagyló-völgy merőlegesek siratófalához szorítom gyűrt nehéz arcomat, lehettél volna apám is, származás szerint, egyetlen a költők közűl, erőszakos, jó, tiszta, egyszerű ember, Húsvét- szigeti óriások titok-fej, a füves földből könyörtelenűl kiállva, rideg, szigorú, szikkadt, szomorú, száraz, szikár, szomjas, sivár, cserepes, repedezett, szelíd, goromba, hetyke, gőgös, okos, jó, engedetlen és halálért-engedelmes, se példa, se látomás, se mámor, a mindenség harangszava emberi magányból, ahogy rámnéztél verejtéklángban és függőleges, boltíves horpadt-fehéren pupilláidból hosszú, keskeny látcsövek tolódtak ki, mint a redős csigabigaszarvak, izzadt kezed lázas kezemben, lehettél volna apám is, származás szerint, egyetlen a költők közűl, s leültünk asztalodhoz, s kopár, szigorú asztalod körűl lakatosok, kovácsok, szemfedő-hímzőnők, takarítónők, csontos mosónők, kőművesek, napszámosok ültek, Vladimir Majakovszkij hatalmas forgópisztolyát dobálta föl a levegőbe, Blaise Cendrars szivarcsutkát nyomott szét Szibéria zöld-patkó tigris-szemén és Georges Braque festett barna hárfát pengetve nézett, mint a csönd hasábos, piros mozaikdarabja, meg akartál változtatni mindent és nem az változott meg ami sikerűlt, s ragyog az elmúlásban működésed halmaz-tartománya, az űrben csillaghalmaz, Kassák- halmaz, vibrál, párolog, izzik, lüktetve pezseg és forog, te jó voltál hozzám és én is jó vagyok tehozzád, s csontvázad csüggedten és hökkenten hallgat, mint egy meghódított ország, amelynek sárga elmúlása nem lesz föltámadása, és megváltó jóra várnak a szegények, rozsdásan hullámzik, lobog a pusztafű, s hozzájuk képest elmúlásod egyszerű, mint a süvegcsúcsnál begyűrt posztókalapod, világtér-nagy csontvázad fölött állok a Földgolyón, fehér kicsi ember, s csókolni téged nincsen semmi mód, csontfölded ütöm pontos szívverésemmel, mint piros kalapáccsal. Fejemen csúcsos, csillagos éj, mint a rotterdami koldus csengős kalapja. A cukorsüveg-kalapon körben kicsiny rézcsengők, csengő-gyűrű csengő-gyűrű fölött a kalapcsúcsig, mint csillagkoszorú csillagkoszorún az éjsüvegen, gépszerkezet-dob, gépszerkezet- cintányér mellkasán, hasán, lábán dobverő-pedálszerkezet, mint egy járógép. Harmonikázik. Koldus Isten! Koldus világ! Üres szív-helyed fölött húzom az Isten-koldus harmonikát, s fejemet rázva csilingel csengő-kalapom, csillagfürt űrkalapom a dobozos száraz üvegviszonyok közt. Érted-szóló csengő-karácsonyfa!