Versek ünnep-szigete

 

 

 

 

Második üzenet*

A vers: kiszáradt pusztafű, asszonyban méhkaparókanál, üveg-
hólyag-vákuum embriószivattyú, Jézus átka, Zeusz durrantása és
böfögése, halottak fehér zománcvigyora vérpihés aranyrönkben, nagy
emberzsíros kés, rózsaszín vályús márványtöredék, véres bikaherék fe-
hér tálon, csillagnárcisz sárga bandzsítása, rézcsövekből gőz-orgona
Mississippi lapátkerekes hattyú-hajóján, Arany János levespiros
őszfakó bajsza, nyirokcsomók szőlőfürtje, világapály-alkony,
forradalmi zászló, űrszonda, Hold-rakéta, tarkónlőtt kisgyerek
térdepelve, letépett kézfej gránitkockákra hullva, diófalevél,
részeg kurvák tánca bugyitlanúl, fekete harisnyakötőben, ember-
égető kemencék sütőlapátja, viasz-tangó a lét-hab Tejúton, Rodin-
csók, a pocakos Balzac meztelenűl, delfin-csipogás, csillag-nász,
ásvány-susogás. A vers én vagyok, te vagy, a vers a Világ, a befejezetlen
époszi láng, a vers, hogy kimondd: mi a hit, mi a gond, népek
magánya, éhség, szerelem. Azzal teremtés, hogy halál-türelem!

 

 

 

Vérző Kaszáscsillag*

Tóth Árpád
Bíbora a kínnak, vérző Kaszáscsillag, tüdővész-okosság, beteg
Magyarország, szemüveges lepke, sugárcsönd vérteste, nyelvem alá
tolt kő, kristályrúd hőmérő, lázfokomon séta, versem-higanylétra,
törött Isten-cselló, sorsom-posta: holló, elégia-sárga, Isten-tört
szűzhártya, háborúban könyvem, hazára hullt könnyem, méh-arcon
virágpor, túlvilágfény sárból, méhbögyben cukornyál, menstruáló
kristály, angyal fülén májfolt, arany-mágnes égbolt, vérhab apám
száján, fekete szivárvány, idő-lengés ostya, bongó arany-séta, nehéz
kalász-sóhaj, epe együtt sóval, országon gipsz-álarc, véres halotti
maszk, ezüsthullám óra, jóéjszakát hóra, bazsalikom-csipke, tavasz jégbe
sütve, halálból kék szilánk, ellobbant gyufaláng, légyfej: többezer szem,
irizáló Isten, szivárványos légyszem, örök az egészben, smaragd-hömpölygés-
láz, templom-kastély kórház, oszthatatlan mámor, pupillán fény-
sátor, víz a szemgolyóban, megváltás a sóban, arany halál-hárfa,
csőr szivembe mártva, sors-brácsa bársonyból, jaj-híd a titokból,
virágárnyék-írás, párzó kentaur-sírás, fülemüle-alkony, csalogány-
menyasszony, lét-csönd virágzása, Jézus látomása, láng-rekettye-
sajka, búcsú arany-talpa, űrben-lengő hinta, halál-hüvelycimpa,
kristálypohár fénybor, egy darab Jézusból, Jézus vállán János, szendergés-
magányos, élet-kehely árnya, jég-éjben fény-pálma, zöld vacsora-asztal,
kenyér, bor viasszal, síron égő gyertya, megfeszített ostya, párduc-futás
váza, a mindenség láza, májpetty ős-nő emlőn, hegedű tölgy-erdőn,
zöld lomb-árnyban ős-szem, Kerub viselősen, Vénusz mellén szöcske,
lágy vacsora-este, lét-alkony kabóca, selyem hártya-flóta, könnyű
tömegvonzás, álmokon ezüstrács, puma-emberhörgés, vígasszal-
könyörgés, elheverő tajték, vért-adó szűzesség, köd négy világtájon,
Istenben köd-lábnyom, világból szőtt könyvprés, halotti meszelés,
elfoszlás a fényben, zsebóra mellényben, a gyász homlokán kéz,
nem-iszony földrengés, csók kristály-szárnylappal, éj csillag-számlappal,
homokóra-hólyag, kettős idő-csónak, megterített mező, Istenben létező,
ezüsthorda hárs-ősz, költő szivemen csősz, arany Noé-bárkád hűségem Tóth Árpád!

 

 

 

Palackposta-szivem*

Karinthy Frigyes
Milyen furcsa! Milyen furcsa, milyen furcsa, milyen különös: sírodat még
sohase láttam, a rádroskadó elemi anyagot, ahol csontjaid a földbe ragadtak,
s gigász-koponyád csipkés héjlemezekre törte a föld, s a varratok közt, a fülcsont-
lukakon, az orrlemezek csontpengéi közt, a fogaid közt, a csontokon, bordaléceken
átbolyongva folyik szilárdan a rózsagyökérszőr, rózsagyökér, vadrózsagyökér, gyökérláz,
mint Sigray, Szolárcsik, Szentmarjay, Hajnóczy, Őz Pál, Martinovics koponya-
hólyagában, csontjai között a Kútvölgyi-domb mártír-púpja alatt! Jaj, pedig
sír-evő, csontváz-evő, hulla-evő vagyok én, temetőket-fölfaló vagyok én, hulla-
szívet faló, hulla-szemgolyót evő, s szivem darázsház-cellarózsa, domború sejtház-
papírrózsa, többszögletű viaszcellák dülledt eleven rózsafala lüktető cellaszivacs,
s a csillag-szögletes cellatokokba csúsztatva koporsók, csontvázak, régi és új halottak,
szivárványosak, foszladozók, így élek én, halottak rakománya eleven halálra váró
Rózsa-halálraktár, ember-égitest-föld, élő merengő rózsakripta, s Nerval és Nezva
sírján ültem fagyban derengve, s Apollinaire sírjáról földet tettem nedves ajkaimra!
s Proust fekete márvány-könyvén rózsa voltam a Père Lachaise-i temetőben, piros
rózsaszál, s Baudelaire rejtett kis sírján néztem a futkosó, hátából eres hártya-
lángot lobbanva köpő katicabogarat, s Oscar Wilde vöröskő angyal-nyilallás kő-
doboza árny-émelyében a gesztenyefák millió tüskés zöld herezacskója alatt néztem az
arany-kardvágás napsugarat, s ültem Móricz Zsigmond holdszagú földkéreg-bajuszában.
Milyen furcsa! Jaj, milyen különös! Úgyhogy nekem te meg se haltál, úgyhogy nekem
csak megszülettél, úgyhogy nekem csak vagy, hiszen ha voltál, én időm kezdete óta,
mint az anyagi természet, amely létével az időt teremti, s kibukkansz egyszer a kék
világóceán-időből, titáni Neptunusz, a tenger zöld gyökerén álló Poseidon, bozontos
szakálladban földrészek, világ-lemezek, moszatos Bibliák, vemhes szamár-kancák,
Barrabás bandzsa, lét-hülye pislogása, Kant csigaháza, a halandóság kövér rostjai,
Krisztus lángoló balkeze, bohóc-hegedűk, szikrázó csikóhal-kérdőjelek, lila rája-tetük,
s kihalászod bizsergő óceán-márvány ujjaiddal amit magány-szigetem árva szirtjéről
a vízbe dobtam: palackposta-szivem! Piros palackban hengeresre összetekert papír,
szőke parafa-csönddel ledugaszolva! Ez az én üzenetem a Hiányból, az Itt-létem Fekete
Magányból, a Magyarország-hozományból, a Történelem-ragályból, palackposta-
szivem vérpapírosa ámuló szemeimmel teleírva! Te Örök Kérdező Mennyei Riporter,
Ki-kérdezett Bulldogfejű Mester, Hörögve Vágyakozó Koponya-Utazó, Kétkedő
Költő-Hadakozó, Emberiség-Árva Ember Tragédiája, Jézusi Szúnyog-Medve a titok-
földben szétrepedve, Halhatatlan Üvegszűrő Túlvilág-csillogás-rácsa: gyermekkor-
ujjaimnak verejtékzsír-címerei mohó szivemmel összerágott könyveid lapjain!
És te is csak az vagy: embergyötrelem, habzó izzás-kehely, üszkös öröm, gyönyörű kín!

 

 

 

Csillaghalmaz, Kassák-halmaz*

Gyűrt, nehéz arcom gyűrt nehéz arcodhoz szorítom képzeletemben,
a csönd bazalt-rózsáihoz szorítom arcomat, kő-pántok, kő-ívek,
bazalt-lapok, gránit-pillérek, jáspis-oszlopok, márvány-dúdorok,
kő-csészék márvány-tálak, horpadások, szöglet-kúpok és síkok,
bordalegyező kagyló-völgy merőlegesek siratófalához szorítom
gyűrt nehéz arcomat, lehettél volna apám is, származás szerint,
egyetlen a költők közűl, erőszakos, jó, tiszta, egyszerű ember, Húsvét-
szigeti óriások titok-fej, a füves földből könyörtelenűl kiállva, rideg,
szigorú, szikkadt, szomorú, száraz, szikár, szomjas, sivár, cserepes,
repedezett, szelíd, goromba, hetyke, gőgös, okos, jó, engedetlen és
halálért-engedelmes, se példa, se látomás, se mámor, a mindenség
harangszava emberi magányból, ahogy rámnéztél verejtéklángban
és függőleges, boltíves horpadt-fehéren pupilláidból hosszú, keskeny
látcsövek tolódtak ki, mint a redős csigabigaszarvak, izzadt kezed
lázas kezemben, lehettél volna apám is, származás szerint, egyetlen
a költők közűl, s leültünk asztalodhoz, s kopár, szigorú asztalod
körűl lakatosok, kovácsok, szemfedő-hímzőnők, takarítónők, csontos
mosónők, kőművesek, napszámosok ültek, Vladimir Majakovszkij
hatalmas forgópisztolyát dobálta föl a levegőbe, Blaise Cendrars
szivarcsutkát nyomott szét Szibéria zöld-patkó tigris-szemén és
Georges Braque festett barna hárfát pengetve nézett, mint a
csönd hasábos, piros mozaikdarabja, meg akartál változtatni
mindent és nem az változott meg ami sikerűlt, s ragyog az elmúlásban
működésed halmaz-tartománya, az űrben csillaghalmaz, Kassák-
halmaz, vibrál, párolog, izzik, lüktetve pezseg és forog, te jó voltál
hozzám és én is jó vagyok tehozzád, s csontvázad csüggedten és
hökkenten hallgat, mint egy meghódított ország, amelynek sárga
elmúlása nem lesz föltámadása, és megváltó jóra várnak a
szegények, rozsdásan hullámzik, lobog a pusztafű, s hozzájuk képest
elmúlásod egyszerű, mint a süvegcsúcsnál begyűrt posztókalapod,
világtér-nagy csontvázad fölött állok a Földgolyón, fehér kicsi ember,
s csókolni téged nincsen semmi mód, csontfölded ütöm pontos
szívverésemmel, mint piros kalapáccsal. Fejemen csúcsos, csillagos
éj, mint a rotterdami koldus csengős kalapja. A cukorsüveg-kalapon
körben kicsiny rézcsengők, csengő-gyűrű csengő-gyűrű fölött a kalapcsúcsig,
mint csillagkoszorú csillagkoszorún az éjsüvegen, gépszerkezet-dob, gépszerkezet-
cintányér mellkasán, hasán, lábán dobverő-pedálszerkezet, mint egy
járógép. Harmonikázik. Koldus Isten! Koldus világ! Üres szív-helyed
fölött húzom az Isten-koldus harmonikát, s fejemet rázva csilingel
csengő-kalapom, csillagfürt űrkalapom a dobozos száraz üvegviszonyok közt.
Érted-szóló csengő-karácsonyfa!

 

 

 

Hitből, emlékből, sárból*

Illyés Gyula
Már megint halottak napja! A születésed napja! Aranyrács-
összeomlás, aranygerenda-kazlak, aranyzuhanás-deszkák lombok
közt temetőkben, aranyból fejsze-élek nehéz nagy suhintása, piros
forgácsok, égből lehasadt kék szilánkok, és összevissza minden, akár a
zsebeinkben, gyufa, ceruza, zsebkés, cigaretta, fém-fillér, és összevissza kúsza
halmazok a szivünkben, felejtés, nem-felejtés, dolog, remény, jelentés,
ravatalok és gyertyák, szülő-ágy véres vásznak, akiket leigáztunk, amik
majd leigáznak, az elevenek harca, halottak habos bajsza, asszonyi
könnyű nász-ing a véres terítéken, kalap ezüst-szögre akasztva: kalap
a sarló-hold csücskén, sasok vitorlás-hajókban, akár tyúkok az ólban, vak
éjszaka-rúdon ülnek, bőr-gesztenyetokokban csigaház-szemekkel, csillagok
kárálnak sárgán, az éjszaka fölfűzve, mint halak a drótspárgán, tátogó
pikkelyfürtök, pikkely-ecsetek lombja, domború szita-hullások fényfátyol
foszlány-gondja, fekete bársony-lázzal becincogva az este, bársony-vonalazással
ferdén, síkban, keresztbe és bársonyhártya-csókok csapódnak homlokunkra:
büdös denevér-rácsok nyüzsgése hull szavunkra, és szempillájuk hóból és
fájdalmunk visszacsókol! Nem igaz, meg se haltál, hiába halottak napja!
Nem igaz: csak születtél, mégis halottak napja! Virág, gyertyaláng, zászló,
jaj-ködön átparázsló nyálas tehénszáj-hajnal hold-ásvány orrlikakkal, vad
levélzuhanás ferde aranylécekbe keverve, és temetői álmok és könnyezik az
álnok, sírodnál toporogva, ragyog az üvegkonyha, az ősz kékkel beüvegezve,
a kék ősszel beüvegezve, mert itt készül a romlás, tajtékkal az elbomlás,
gyökerek és halottak, csontok sírnak, csaholnak, nyüszítenek a földben:
kifakadt epezölden, izzik a sugárlét dombja, ahogy Arany János kinyomta
epeköveit hasoldalán, s a véres csipke-kövek kis arany-kezében, most az
ősz arany-tenyerében a belső szenvedés-kövek: házak, szivek és sírkövek.
Nem igaz, meg se haltál. Itt ülök a szobádban. Valahová kimentél, talán
vizelni mentél, ott vagy a másik szobában, bevetve fekszel az ágyban, mint
én a háborúban: szökevényként otthon. Itt vagy a barna gondban, a hígezüst
szoba-árnyékokban, nagy barna papírdobozokban, keménypapír-koporsókban:
elrendezve és elosztva, az alkonyban föloldva, mint gyerekszájban ostya,
nyállal nyállá szorozva, nehogy fogához érjen, nehogy kettéharapja, hisz
a legnagyobb rühesség harapni Isten testét, barna borítékokban, ládákban,
csomagokban, a barnaköd könyvlapokban, amiknek háromszög-éle,
mint a fűpenge vége, amiknek sóhajtozása, lapozás-nyikorgása üveges
verejték-szemüvegekkel, fekete ujjbögy-pettyekkel, bőrléc-árnyék-holdakkal,
zsírpáfrány-hártyacímerekkel, illatokkal és szagokkal édesen elterítve, mint
a vacsora-este, mint a vacsora-asztal hússal, borospalackkal, vesszőkosár
kenyérrel, s te ott ülsz két tenyérrel az abroszon merengve, mint két áttetsző
lepke, óriás gyertyalepke kezeid az asztal lapján, kezed ember-borostyán,
mert nélküled nincsen se ember se Isten, s már rég a földben ásít az a
megszenvedett másik, koponya-ásítása a Föld-belső virágzása, az égitestbe
rejtett titok és egyenlet, már rég a földbe romlott a bajszos mosoly, a homlok,
ti egymásnak keresztek, ti egymásnak megváltók, ti egymás-megszülői, egymásnak
halál-ok, két anya férfi-testként, két gyermek férfi-testből, ti egymásnak
szerencse, vérgyász, skizofrén este, ti egymás sugárzása szerelemből, gyűlöletből,
ti egymás hajlítása szégyenből, szeméremből! Nem igaz, meg se haltál! Itt
ülsz még a szobámban, kislányom a karodban, magány gőgicsél magányban,
magány a magány kezében az ég felé emelve, magány a magányra hajolva,
türelem türelemre, mint egy titáni rózsa úgy álltál meghajolva és alattad a
mélyben ember-csöpp szenvedélyem. Itt vagy az arany-romlásban, a kék arany-
kifosztásban, a sejtelem-gyászban, gőgös várakozásban, lépteid kinyúltan az
aszfalt-kocsiútban a Szemlőhegy-utcában, mikor rádkiabáltam, s te jöttél
asszonyodba karolva, ráhajolva, kicsit tántorogva, fagy-fénybe csomagolva!
Nem igaz, meg se haltál! Te hű vagy a szegényhez! Vagy: világnagy aranytál,
haszon a szenvedélyhez. Egymást lökdöstük játszva okosan a reményhez.
Hisz hűtlen én se lettem soha a szegényhez! Ha kenyeret haraptál: tudtad
ki még az éhes, ha bort pohárból ittál: tudtad ki még a szomjas, csalni sose
akartál, s szóltál, hogy el ne hallgass! Ha hősökről beszéltél: tudtad a
leghősibb cselekvés: megmaradni! Túl és megélve mindent: csak így szabad
tagadni! Hogy azzal megmaradni: mindenen áthaladni: akár az elemi részek
borzongása tenyészet! Így az elemi többlet. Így viseled a többet! Juhász vagy,
vállaidon, mint nagy suba: az ország! Rojtos föld-ing: Európa, sugár-szemeid:
világ-fénysziget-morzsák. Válladon világegyetem-harang, csillag-láncokból ing-
páncéllá szőve. Mégis védtelen vacogó, haraggal mégse legyőzve! Itt tolong
hűséged előtt aminek köze van az egészhez: minden nép, minden lelkiismeret:
a szolga, a cseléd, a béres, mindenki kiszolgáltatott, mindenki megverten
halandó, Párizs habzása eszme-láng, New York: az üvegszálka-sündisznó,
fekete posztókalapod alatt az enciklopédisták rajonganak! Ifjú szivedben
kis varrónő görnyed, öreg szivedben varrógép zakatol, kereke pörög, lábpedál-
vasszőnyege szivedben könnyű pihetoll. Világvásznakat varr a kicsi asszony!
Itt vagy: a létből kristályként kicsapódva: hitből, megbánásból, emlékből, sárból.
Itt vagy, nem vagy itt, nem vagy itt, itt vagy, hol voltál, hol nem, mint Petőfi Sándor!

 

 

 

Miklós-ünnep, halandóság-feloldozás*

Szentkuthy Miklós
Most csak egyszerűen, szivemen ünneplő ruhával, szivemen fehér inggel,
szivemen holdcsíkos nyakkendővel, mintha szivemen halcsontváz feküdne:
úgy lépek be hozzád, úgy lépek ünnepedbe, úgy lépek szemgolyódba,
mint nagy sóbánya-tóba, alúl a sókristály-szirtek, fölűl víz-arany-
üszkök, virággal és világgal lépek öreg idődbe, kezemben csokor csillag és
galaxisból páfrány, hónom alatt a Földgolyó, hónom alatt a szükség: a
világmindenség, most kívülem amiben élek, most kívül ami a sorsunk:
azt teszem sóhajodra, zuhogva-ámuló ünnepcsönd-asztalodra. Ünneped
irizálja minden lét, dolog, pálya, alakzat, test, jelenség, dübörgés és hűvösség,
szerves, szervetlen módszer, a teremtésben ékszer, szerelem, mámor, habzás, tűz,
csíra, ondó-patakzás, a láva-fonat lét-gond, a mikroszkópikus-nagy,
a makroszkópikus pont, minden mi halállal-áldott, ami örökkel-szomjas,
amit a Föld kigondolt, ami mítosszal-olvas, a hattyú, és a márvány, a hal,
bölény, a bálvány, ami a jelenésben, kristályban és növényben, állatban,
módozatban titok és hódolat van, sejtelem és merengés, szolgálat-igézet,
homálytudat-derengés, amit képzeletünk rebben, hisz ott ég az értelemben,
amit Istenből kitaláltunk, s fény-árnya a hiányunk, amit velünk talál
ki az anyagban az akármi és ami elmondhatatlan a csíra-gyász tudatban.
Neked hódol most minden: a léten-túl és innen, igéjét rászorozva ünnep-
vigaszodra, múltját, jövőjét osztva reményedből osztozva. Ami minden
dologban, lángolva boldogan van, vagy boldogtalanúl kilobban a gyanakvó
irgalomban. Olyan vagy, mint egy kőzet, mint vulkánszikla-hegykúp, mint ős-
sárkánygyík lépte: a majd két-méter hosszú, az egy-méter széles kétszáz-tonnás
talpnyom, mint a páfrányerdő-Földgolyó, pikkelyfák és pecsétfák, kaktuszfák
közt űrből puha gyémánt, akár az óceán-mély tömegében a rejtély lobogva
és forogva, csillagot ásítozva, mint a csillagos ős-ég: Istenből lehetőség. Vért-
pikkelyzeted az éj-lomb: aranyozott iszonyból. Neked elmondom, hisz érted
az áhitatban a férget: nem volt megváltás, éden apám véres köpetében Jézus
véres arca, se a vér-ing haldoklásban a kurva búcsúzásban a mennyek
viasz-harca! S azt is, hiszen szeretlek, s nem szégyenlem a vámot, szeretem
kozmosz-gyászod, s azt is ami hiányod! Hogy gyűlölködés-barlang nincsen
a hitedben. Sors-házadon az ablak ásványos merengésből, szűzhártya-
ünnepvesztésből. S a sors-ablakkeretben egy ősgyík szelíd arca gótikus ősidőből,
kőcsipke-torlaszhőből, vagy festett bohóc-pápa, fején éj-csörgősapka:
csillagcsengő-süvegtorony: arca ámulat, hit, hűség, bűn, jóság, iszony.
Most csak egyszerűen, kezemben tavasz-ággal belépek a szobádba,
és szived megsuhintom barkával és virággal, mint gyerekkoromban tettem,
hiszen falun születtem: asszonyok hasát kellett zöld ággal ütögetni! Ez
volt a termékenység-hívás ünnepe akkor. És eltűrte a tavaszból kinevető
asszony. Viseld hát magzat-verésem, foganás-ünnep-ütésem: Földből Szeráfi
Szőttes, Földből Kerub-Tornylás, hús és csont ember-mámora. Egyik szárnyad
a Prae, a másik Szent Orpheus Breviáriuma, míg te is majd Isten elé hullsz
gyémánt-hártyákba csomagoltan, ember-halandóságodból feloldozottan
nagy szent fényével összehamvadni örökre. Az egyetlen metafóra felé.

 

 

 

Az önmagába göngyölt viasz-zászló*

Szentkuthy Miklós
Tegnap születésnap, máma temetésnap, tegnap Élet-csillag, máma
Halál-csillag, tegnap teremtés-nap, máma temetés-nap, ilyen
egyszerű ez, ami volt már nem lesz, ami volt már nincsen, vérfolt a
bilincsen, árny-moszat a tányér amiből még ettél, árny-kehely a kristály
amiből még ittál, csönd nőtt a szemedre, mint egy árnyék-bögre, amiben az
árnyak szilánk-szennye szárad, feküdtél bezárva, mint egy önmagába
göngyölt viasz-zászló, jaj-széllel nem párzó, viasz-csúcs test-salak,
önmagad önmagad leplébe csavarva, mást nem is akarva, hosszan,
gótikusan, keskenyen, csúcsosan, nagy kezed a selyem-gyűlölet-
türelem az ing-ránc szigeten, fehér redő-vizen, mint viasz-languszta
hab-gyűrűkre csúszva: csupa páncél, cső, ág, kéreg, héj, petty, kő-láng,
csáp, szemnyél, szelvény, bot, megtört küllő-oszlop, ízelt viasz-pálca:
a szív felé mászva, amiben üresség, savó és rühesség, amiben a gyász
sincs, amiben Isten-nincs, s nincs már gőgre időd, téged a sors kinőtt,
mint gyerek a ruhát, halálod szűk kabát, amibe nem fér be az űr
mindensége, téged a gond kinőtt, mint gyerek az időt, keze, lába,
megnőtt, mint a gomolyfelhők, hisz több a nem-létnél a tomboló nap-
szél, a növekedő test, mint a semmi-szőttes, bomló ember-szőttes,
halál-gyáva gőg-test, márványos hab lettél, olvadozó páncél, itthagytad
a jövőt, ittmaradt a cipőd, ittmaradt az inged, kék nyakkendő-selymed,
cipőd a szekrényben, bőr-fény a cipőben, a testszag az ingben, hullaszag
az ingben, te fogatlan barlang, tobzódó hullám-rang, tajtékzó
magasság, gyáva gyónás-vadság, őslények világa sárkánynép ruhája,
páfrányból, zuzmóból serdülő utókor, ordítozó ásvány, szivárvány-
kiáltvány, Watteau szent bohóca csillaggal beszórva, hörgés Isten-
nyálból, szivacs-vár magányból, tobzódó fény-horda: mítosz kentaur-
csorda: embertörzs-lóbánat, Isten-emberállat, világtudat-szemgömb
homály-állattörzsön, szabadság és börtön, árnyföld és fény-kölcsön,
könnyű ég s föld súlya halandóvá gyúrva, aki már feszesen, halál-
vízszintesen fekszel földre-sejtve, mint öreg jegenye, kidőlt jegenyefa:
zöld csipketoll-gyertya, zöld jegenye-csónak: Noé-bárka, hervadt,
mint a semmi-nászba, mint az önmagába göngyölt viasz-zászló, s szemed
márga és só, akárcsak egy ember, Arthur Schopenhauer könnye viperákból,
keselyűk hiányból. Szörny-gyüledék márvány: emberfejű sárkánygyíkdenevér-
párduc: a sötétről mit tudsz? „Ars poeticám te”, írtad a könyvedbe,
amit nekem küldtél! Szivemben tél lettél. Én a felhőt nézem, árny-
lépted igézem, úgy totyogsz el árván: gigász ősgyíksárkány. Ceruzahegy-pontnál
kisebb pihe-szőrszál foszlány-bogaracskát fújok el, mint gyertyát, itt lebeg
előttem óriás fényrögben, mint a pontszőr-oszlás mozaik-lomb látás. S
Kosztolányi-szájjal mondom a halállal J. Ramon Jimenez versét,
a vers kövez, hiszen te tudtad: így vagyunk mi, hiszen rothadás a te álmod:
„mivel te meghaltál, aludni” „Jaj, átaludni a halálod!”

 

 

 

Árny a Mandula-utcában*

Rónay György
Mint kivégzés előtt. Mint kivégzésre várva. Mikor a versre várva! Ülsz
az írószobádban, mint rab siralom-cellában. Fulladás, szív-lökések, akár
a földrengések, asztma-szuszogással szivedben a vízfal, beleid gyűrű-hengerre
égetve és tekerve, nem tudod mikor jönnek, de most már érted jönnek, minden
kopogás, kongás, minden csoszogás az ami nem oltalmaz, a kukucskáló-árnyban
dülledő zöld parázs van, nagyujjal félretolva a kukucskáló-ostya, az ítéletpáncél-
pénz, a hóhér Küklopsz-szemmel néz! Gondolom te is így voltál. Erről mi nem
beszéltünk. Nem is sokat beszéltünk. Csak, hiszen ember voltál, jöttél, rám-
mosolyogtál, mentél: rám-mosolyogtál. Te elmentél az árnyban, én elmentem
a fényben, mentünk a merengésben, vagy tán a tévedésben. A Szemlőhegy-
utcában, a Mandula-utcában. Én nem voltam az árnyad, te nem voltál az
árnyam. Ó, hányan jöttek erre, hány testnek nyílott ajtó, s most már mind csak,
mint árnyék a földdé-olvadt bajból, hömpölygő puha nyáj-hab a beözönlő
árnyak: Macbeth-szivembe ömölve a mozgó árny-erdő zöldje. Őz-szivemből
selymet csapol: árny-denevér, árny-vadkan, árny-bagoly. Jött a köddel-
parázsló fénysercegésben Nagy László, a vasrács-csizma léptű bicegve és
csörögve, mint a páncél sebzett ménje, bottal az utat szeletelve, árny-söprűvel
gyötörve, mint az időt fémlapon körbe biccenve söpörve, bicegve fölszeletelő
másodpercmutató, az időt fölhasogató körforgó fémszál-fejsze, s rózsával
Illés Endre, mindíg óriás-csokorral, mint meghajló ember-lángfal és
szőkén a Mandula-utcán a szöcskeláng Simon István, haja, mint szálas
felhő, kezében piros esernyő, s a szikla-száraz nyáron a hó-óra Tamási Áron,
ellőtt kezében a forgó éj: égő csillagszóró, s jött nagy léptekkel, tisztán, mint
az embercsönd: Bibó István, kék szitakötőszemében: osztás, szemérem,
szégyen, s csizmában, fekete kalappal Veres Péter: a terített család-asztal,
s bajusszal körüljárt, nézett, mint a gond az emberiséget, s bíborfolt-
rácsba fonva, mint gigászi kucsma-gomba, de növése ezer seb: a gyík-
pikkely Berda József, s mindíg, mint pontos óra: Illyés Gyula, s Kozmucza
Flóra, már öregen, még ifjan, fiatalon még, öregen már, ahogy a hold
fölszáll, ahogy a hold nyugszik, mint történelem-fújta emberiség-
naptár, jött a két öreg felnőtt, könnyen, mint könnyű felhők, s a felhő
nem haragszik, legföljebb barnán mordul és arany-legyezőt lök, arany-
repedéslomb dörgése visszabarnul s gyűrődnek lila hab-öblök, a férfi
nagy kezében a nő kis keze rejtve, mint csiga csigaházban: mészhéjban
szeretve. És jött a két szinész is csönd-deres magány-dobozából: az ősz
Bihari József, a barna Pécsi Sándor és néztek izgatottan, akár a
hangya-hajnal, pezsegve és nyüzsögve, vas-lombbal füstölögve, finom, vad
rozsdalánc-púppal bokrukat széttenyészve a skarlát-hasábokban izzó
fény-idomokban. És most már csak az árnyak! A nyurga, tömzsi árnyak, a
keskeny, széles árnyak, a vékony, nehéz árnyak! Árny jön az utcán szembe:
árny karol elevenbe, árny ölel élőt árnnyal, úgy jön árnypapír-szárnnyal
az élő mintha szállna, s szárnya volna az árnya, árny-férfi, láthatatlan,
karol kis üveg-asszonyba, mert az az öreg asszony mintha csak üveg volna!
Árny-öreg árnyfény férfi asszonya kezét fogja, az eleven-hús kagylót, a
bizsergő polip-ágat, s mészkorall kéz a bánat, virágzik alkonyat-sót.
Most tél van és halál van, és nincs hó itt a földön, és nincs hó itt a fákon,
és nincs a háztetőkön. Én most az utcán állok, a Mandula-utcában,
szivembe tél szivárog, a felhők, mint sírásók az eget kékkel bontják,
mint sírásók a földet, kiszórják a fény csontját és kapálják a zöldet
a híg test anyagából, mint ásványt a hiányból. Látom: jössz le az
utcán, lassan a Mandula-utcán, nagy nehéz Árny-Alak jön, csak
nekem láthatóan, hát-púpja a fény-öblön ringó hold viasz-tokban,
nagy nehéz aktatáska fény-szeplős árny-kezében, árny-vén télikabátja,
mint éj a szenvedésen, árny-kalapjából árnyék arcán árny-sisakrostély,
s mögötte is árny ég, mint éjbe-szőtt viharos tél, s fehér az árny-tömörben,
az árnycsipke-lazában, nem is a földön: földben, mint hóvihar az
erdőben. Az aktatáskát súlya a Föld Véréig húzza, mert nehéz
állapot van a táskába begyúrva: súllyal az Isten súlya! A Létezés
Kisujja, akár egy szent kisujja, vagy kisujja-csontja arany-tokba
bújva. Autók jönnek és mennek, gyerekek viháncolnak, biciklin fékeznek,
biciklin kerekeznek, rajtad át dobják a labdát, árnyadon átrohannak.
Hisz ki látna így téged?, hisz csak én látlak téged: árny-tömör árny-
sugártest emberárny-egyszerűséged! Jössz lefelé az utcán, lassan a téli
utcán, lassan a Mandula-utcán: fénykristály embertest-Árny! Árny-
lényed árny-kabátja az aszfalt-utat söpri, a repedezett, hámló ólomláz-
kérget betölti, mintha egy harang jönne, Árny-harang, árnyat kondul,
árny-szava téli húsvét, árny-viasz könnye csordul. Fölöttem víz-
árnyak, az űrben epe-szárnyak, szivacsot nyújt izsópon a nem-gonoszabb
tegnap, ecetet és tömjént, kábító szivacs-kortyot, foltos méh-arc az
alkony: arany-foltok, májfoltok. És jössz és átmész rajtam, akár a
sugárzás, amit az ősanyag küld: az egyesülten bomlás. Én meg az
alkonyt nézem. A piros-szemű tél űrrel köszön. És hó jön és halál van.
Emberiség-Föld: Sors-Gyönyöröm!

 

 

 

A Jégverem-utcai harangok*

Sőtér István
Elnéztelek a napokban, asztalodnál ülve, s szivemet oly melegség
lökte arany-tenyérrel, mintha a forró őszbe léptem volna hideg kőházból
s mellem sújtja az űrkéreg súlyos búcsúzás piros-tenyerű arany-taszítással.
Ültél kicsit megdőlve ferdén oldalt: halandó gerendák, lécek, tömbök, hasábok
szögletes és sorssal-szabályos ember-összege, mintha árny-lombokba és árnycsipke-
szigetekbe szőtt középkori templom lennél emberi testszövetből. Olyan voltál, mint
az egyszerűség meg a szenvedő hűség, nagy osztott élet-tömbökből emberré-halmozott
egyneműség, ahogy nagy kezed a sötétből a lilaparázs lámpafény-kúpkorongba
érve bort töltöttél hosszú kristálypoharamba, amin festett barna fácánok merengtek
ácsorogva festett barna csipkeligetben, s kéz a lila fényparázs lebegés-kúp-
szigetben, mint a nehéz tiszta boldog hamvadás fáklyatartó és serlegtartó
ízelt vaskapocs-kesztyűje, izzás-zománccal bőrözött szivacs-horog. Vulkán-
esőben tengergyűrődésen ziháló arany csónakok, nehéz sajkák a lila sűllyedésben.
Valamit beszéltünk vérről és halálról, halál-megmutatkozásról s a szemgolyód
alja görbe sárga láng sziromtövében lassú könny nőtt és elcsuklott a hangod,
de válaszodban bánat, nem harag volt és megszólaltak a gyászoló harangok
a szobában, a házban, a Jégverem-utcában, a Jégverem-utca Dunába-
zuhanó magas kővályú-kútja ferde sikoly-tetején, a meredek, hideg utca-
zuhogás űr-tetőzetén, ami feketéből volt meg mennyei aranyból, űrtér-posztóra
préselt csillagokból: harangok szivárványlila szivacsos koromsalakból, harangok
ezüst-ütésből és hosszú-cikkelyű szelvényes aranyból, piros harangok, kék
harangok, barna harangok, selyemharangok, márványharangok, cserép-
harangok, agyag-harangok a szobában, a házban, a tavasz-bimbózás
gyászgömb-éjszakában. Merengésünk harang-zúdulás világtest-súllyal
kaszálva, zúzva, merengésünk haranggal világtűzvésszé gyújtva. Árny-
hallgatásunk harang-kristályfa buddhista cserép-palota-templom,
világmindenség harang-karácsonyfa. A szobában homály volt, rózsaszín és
ezüst fólia-lemezekből gyűrt taréjbarlangok őslétezés-emberhomálya.
S lent, a kőhárfa-kőszalag-láncívelés kezdet-alján a két hűséggel elheverve
fekvő, szelvényes kőpárna-mancsú kő-oroszlán, s orruk kétbarlangú kő-
pajzs pázsit-szivén a pórusok a kőben, s a kőlépcső hullás-harmonika-
kanyar öreg hónaljában a történelem-előtti gyermek-létből borongva bőr-
szilánk levélág-emeletekkel vízszintes magassal áttolongó ecetfa! És csak az
éj és csak a szelíd pásztor Jézus-szelíd nyája. S te, dolgos bánat-ember,
a változás szelíd Eötvös József-szabálya, XIX. század hasonmás,
ezüst-indás ezüst-levelekkel burjánozva benőtt szorongás. És az asszonyok
és mi ketten. Én másutt és másért születtem, másból és másként növekedtem,
később a történelem-időben: törékeny kicsi cselédlány-napszámos-mosónőben.
És most már nincs különbség: együtt őrizzük a halandóság kincsét, mint
fogolytáborból szabadultak a kis élet-motyót, emlékeinket, a kenyérből
nyállal gyúrtat, s az elmúlásnak is együtt vagyunk társa: rom-fölépítője,
mindenség-látomása. Emberek: lét és hiány. Bűnbe-esés előtt, bűnbe-esés után.

 

 

 

Az uszályról integetők*

Bodnár György
Ha most a Duna-partra lemennénk, s a vízbe-omló lépcső-tetőn állva
merengnénk, a lépcsősor tetején, mely mint összehajtogatott itatóspapír,
csak kilegyezve s kőből, azt látnánk: a sárga sorsunk-folyón, a Dunán, az
olaj-penészes néma sorsunk-folyamon nagy fekete uszályok mennek lefelé, a
szűkebb végtelen felé, a lassan és irgalmasan, fényes bőrredő-habosan lefelé csúszó
örvényes agyagszínű folyam híg testében nagy fekete uszályok csúsznak a pára-
tört tágabb mennyiség felé halállal-megrakottan, látomással hegyekké púpozottan,
mint óriás gyomor-hal elnyúlva merevülten, sűllyedten páncélperemig merülten a súly-
teherrel, a halandóság-rakománnyal, s a szögecselt uszály-tetőkön, páncél-karéjos
uszály-széleken, a szivárványos salakhalmaz halál-hegyeken halandóbb halottak
nyüzsögnek, bozsognak, integetnek pezsegve állva, kiabálva, fekete kalapot lengetnek
nevetve, ordibálva, integetnek nagy fehér zászlókkal és nagy fehér kezekkel, hajukat tépi,
fújja az átlátszó aranyüvöltés tiszta szél, állnak derékig meztelenűl, állnak fekete
nagykabátban, állnak fehér ingben, kékcsíkos piros nyakkendőben, cigarettázva,
szivarozva, ecsettel, fröccsös-pohárral, töltőtollal, ceruzával halál-malachit
ujjaik között, mint piros számjegyek, zöld számjegyek, fekete számjegyek a csillag-
sziget szemhéjpereme elmúlás-listán, zsíros ujjhegyektől elzsírosodott nevek az
örökös kivégző-listán: a szőke kazalfény szöcske-pillanat Simon István, ferdén
előre lehajtott fejjel, mintha most érne célba: Kondor Béla, a bicegve zöld gyűlöletben
ázó járógép-angyalnyikorgás Nagy László, a baljós-istenünnepű Béládi Miklós,
a tisztán-özönlő ezüsthús zápor-kehely Kormos István, s mind a többiek, akiknek
boldogtalan és véres lénye sikoltva, mosolyogva, zokogva, káromkodva ember-tajtékkal
ott pezseg a lassú fekete gyászon: az uszály-vonuláson, a halandókkal-úszó nehéz,
páncélos sors-tetem világszigeteken. Jaj, nem hallani mit mondanak, mit ordítanak,
mit kiabálnak, üvöltésük, jajgatásuk ide nem ér, mert a szél, a szél, a szél, a
szél nagy fénylő fehér üvegtömbjei, rángó, lihegő, forogva szétmálló és süvöltve
torony-oszloppá tarajló, fényes szilánk-kévékként széthullva robajló iszonyú
iszap-tömegei temetik húsukba a lény-hangokat, ember-harangokat, a kiáltás-
zászlók fehér csóvái, mint jégbe-fagyott halak arany pikkely-szitákkal domborúan
ragyognak, s a száz és ezer és millió halottan-világító emberszem a szél átlátszó
dübörgő csöndhalmaz üveglávájába fagyva, mint ős-szitakötőszem dupla, domború
dülledt ponthalmaz-kéreg-gömbje ősidő-ásványüvegben. Mint a kristálymély néma
szivében, a kristálymögötti messzi mélyben a boldog embervolt uszályról-integetők!
S csúszik a múlt felé, az elmúlhatatlan öntudat felé a lassú lomha sárga
vízben, a híg sorsfolyam-csúszásnehézben az emberszivekkel kúposan árván
megrakott fekete uszályhajó, s a szél fehér dunyháiban, a fehérparázs embervarázs
szélben, a szél-mögötti világ-súlya világ-messzi térben az elmúlás-kalappal
integetők, a köd-ásvány kezekkel integetők, a bedagadt-gégével kiáltozók,
lilára lazúlva és lilára szorúlva, mintha kivágott emberszivet nyeltek le volna,
s a véres emberszív torkukba dagad. A halandóság emberfalat. A bűnbe-esés
szív-tudat! Mert testük köd és bűn az integetőknek, köd és bűn és alázat.
Mintha fényből és árnyból, sugárból és árny-tartományból, felhőből és gyanta-
homályból lenne összegyúrva testük. Mintha hiányból, pusztulásból,
nem-ből, elérhetetlen könnyű türelemből, áteresztő szabályból, sűrű gézfátyol
hiánytudatból, halandóság-aszályból, gáznemű adományból, semmi-szigorból,
hiányból szikrázó füst-gyopárból, elúszás-pillanat ragályból. Akik vannak, mert
nincsenek, akik nincsenek, mert vannak, akik hiába intenek, kiáltoznak hiába,
hömpölygő halál-folyamon lassan csobogva csúszó sors-uszályok utas-népe
utazók. Mint lassan lebegve uszó tengermélyi korallszigeten egymáson hemzsegve
púposodó millió bizsergő, mocorgó, bolyhos és csöves nyaláb-lombokkal himbáló
és bomlottan viszolygó szines virágállat. Integető és mosolygó virágzó nyaláb-
hab. Lényük csak látható, létük nem fogható. Nézzük őket. Nézed őket komoly
szivedben gyász-parázzsal derengve, ahogy elcsúsznak integetve és föld-színű
szemgolyókkal, föld-arcú dáridókkal dideregve a nagy fekete uszályok utasai.
Mióta ismerlek? Hány éve ismerem hited és arányod könnytelen uszály-néző, dörgő
és dübörgő semminek-visszaintő? Te velem egyforma történelem, kiközösítettje
és kivetettje ugyanannak a varázsnak, sose-legyőzöttje a megmaradásnak, mindíg
embercsillanás a gyászban, okos figyelem, a figyelem szorgalma látás, hűség ezüst-
pohara vörösborral, rózsaszirmokkal beszórt szegénység, hűség: földből, esőből,
növényi tavasz-tolongásból, sárga homokkal befújt hajnali nyárikonyha-
derengés, jövő-csíra a történelem-tojásban, utcakövön-kúszás a tank-gépfegyver-
ropogásban, düheimtől sose-akartad megadó gyermekként részeg, jövő-alkalom
bánat-szorgalom, aki kenyeret adtál és áhitatomnak emberiséget, versnek papírost!
Mert volt megszületés, föltámadás, irgalom, futás, vékony vállakon Krisztus-
kereszt súlya, véres hernyótalp-csikordulás és volt minden ami emberrel alíg
mérhető! Verem és tető. Völgy, kőszirt, ember-lapály, s emberen-túli sugárzó
könnyű táj, zivatar-dörgésben keskeny sárga koporsó. Szivárványhíd-össze-
zúdulás, mintha szines kristály-oszlopok parázs-kérgei és parázs-sugárívei zúgva
omlanának jajgató szenvedéskupaccá Szivárványrom-halálalkalom. A
szines űr-parázs világrothadék-sercegése. Sziget-képző vágyaim bizalma! Most
oda jutottam, hogy elmondom neked: sziget vagy, egyszerű sziget-bizonyosság a
torlódó és dühöngő emberi dologban. Lángoló, lobogó vizekben ember-sziget. És a
látás-közös látás-része is vagy, a látás-egész része. Pont-szerű sugár-út.
Mint a méh összetett szemének egy szemsejtje: a fordított üveg-kúp. Az összetett
látás egy üvegliliom-pénze. A látás egyik csillaga. Hisz csak az összetett látás a látás
maga! És jó, hogy így lehet, hisz jó közösen látni veled! A lét csak így virágzás!
Ó, te Uszály-néző! Integetnek a nem-lét halandói neked, bámúl az elúszó arc-halom.
Feléd tódúl a szél-üveg fölnagyításban az elmúlás: aki hatvan éve születtél Karcagon.

 

 

 

Ferenczy Károly-fénysziget*

Mint lombos zöld erdősűrűben a napfény zebra-nyája, tömött, sűrű,
szelíd vadonban fehérfoltos-barnafoltos ménes, tarka lovak vonuló, lassú
ember-magánya: ember-éjszakámban lihegve, prüszkölve, fújva, lágyan,
lassan átcsobog, megáll, topog, zizeg, suhog a megváltó áldott lény-sokaság,
s a lovakon zöld aranyhímzés, s a lovak farán aranypalást, fénypalást aranyból,
s a súlyos arannyal átcsurgó szelíd zöld parázs, mint a megmaradás üszke,
selyemvigasz reménye, s itt-ott a zöld suhogás alatti aranyroncs-sűllyedésben
világító viasszal rost-seprű levélként lengve hull, mint a fény varázsgolyója
dülledve áll az aranykalász Krisztus-szakáll, a fény hüvelyéből kidudorodó
óriás fekete tojás: a szikrázó ásvány-szilánkokkal behintett ló-szemgolyó,
s Jézus palástja zöld-eres sárga rózsaszirom, s zöldbe-olvadt sárga gyertyák az
apostolok, s mint napfoltos vízben ringó zöld moszatnyál örvény-nyalábba
szórt, halról lekapart arany-pikkelyek: a zöld némaság arany-pénzekkel, arany-
pontokkal rezeg. S ott bennt, az arany-fésűkkel fölszántott vadon-sűrűben,
amely csak lomb-tetejével susog, zenél, dörmög, sziszeg és döngicsél, mint
óriás zöld ásványos bogár a felhő-kagylós kék üdvösség alatt, s lombközépen,
lomb alatt nincs szélbeszéde, vitorlája, szárnya, csak a cserjék, bokrok, füvek,
csalánok árnytörpe barna duzzogása, fekete csipke-lapátja, küllő-kúszasága,
ott bent a zöld-hiányon, sűrűség-hiányon, a lény-üres ritka lapályon, mint
aranytálon ül, áll, merengve ácsorog, rózsaszín nyájként némán zsibongva tolong
az Isten-állapottal emberi-szép Hegyi Beszéd, s páncéling, szelvényes, ízelt,
vaskesztyűs páncélkar, páncél-sisak, homlokra-fölhúzott páncélrostély ezüst
borongása, redves ezüsthomály gyásza, a rózsaszín intés, a rózsaszín fényzöld
fényizom ember-fonat varázsa, s a fekvő meztelen asszony Goya-búcsúzása,
Renoir-alkalma, Manet-irgalom-máglya, s arany-tömbsziklák, napernyő-
citromlepke bordás szárnyfülek választják el cikkelyesen és merőlegesen
a fehér valóság-izzást a barna valóság-homálytól és lilán hull redő-
ünnepével a bíbor bársonysátor, s a barna lovas-kocsi, a sárga a templom-
torony szerelmes izzás-szelvény Csernus Tibor délutáni Alföld-szivéből,
s Ferenczy Béni szakáll-bolyhos tünődés-koszorú arca éghabos földmező!
Ki figyel rád? És rám ki figyel? Ki akarta, hogy élve meg ne haljunk?
Ki mondja most, hogy lenni érdemes? Ki mondja most helyetted és utánad
a fényt, a fényt, a fényt, a tiszta fényt, te Fényigaz Fényvigasz, Fényvarázs,
Fényerő? Nézlek, Magyarország-éjszakám fényszülötte magányos: nagy
elhagyottság-éjszakám fekete ősüregében lebegsz Messzi Tiszta Okos Fénysziget,
világsziget fényből, űrtestek messzi-messzi emberfény-emlékezete, mindíg-
bíztatás a fény-valóra, hűség fénymező-lebegése a fekete csönd-ravatalon.
És Ady Endre ráncos, gyűrt gipszkéreg halotti maszkja a sárga hold, sötét
bársony-völgyben, s fölötted kő-szarkofág, hódító római-kori kő-indás, kő-
rostos, kőfonatos rothadó fehér kődoboz a Kerepesi Temetőben.

 

 

 

Üzenet Csernus Tibornak*

Arany merítőháló szivedben, vastag nehéz lét-kötegeket emelsz
ki a halállal-párolgó csöndmagányból, s habzik, reng, lüktetve
lobog amit az elmúlásból merengéshálóval kiemeltél. Az látszik ami
van, ami a látható mögött, a bőr alatt: pontos erjedés, tömény örök mozgó
tenyészet. Ami látható: az a végzet, a mindíg-megtörténő egyszeri kész
állapot, amit az ember-szemgolyó a valóságból látni megkapott: a ragyogás-
irgalom, a sűrű párás homály-gyapot, s minden dolog, tény, tárgy, alak,
ami a nehéz, sötét homály-arányból kiragyog, amit megérintesz lágy
daccal és szerelmes iszonnyal, a virághabzás óriás virágasztal, a fehér
ló, s a fehérfoltos barna, a szörnyszép tengeri lény, páncélos puhaság zöld
iszonyhal, az Idő-középen a gólya, mint a múlandóság kereszt-alakú
fekete-fehér óramutatója, a hónaljánál-emelt te-arcod-arcú sárga
meztelen Krisztus-teste férfi, fölötte semmi-itélet-kereszt, húzzák
az Eleven Halált, ki érti, ő sem érti, az óriás-papagáj, a szín-özön
halál, csőre szaruhorgony-fejfa, a kígyó, a repkénybokor, az asszonyi
test, minden amit a sötét ragyogás hatalmával a barna gyászból
aranytömbbé, fényfelületté, izzás-arannyá kinöveszt, ami kiáll a hiányból.
Az vagy: amit merengéshálóddal kiemelsz a homályszégyenből és a
testekké-teljesűlt magányból: lét-belseje sötét, kristályparázs, arany-
nehéz jelenség-vigasz, fénysziget az űr-éj tartományból. Fényvarázs,
homályvarázs, halálvarázs. Isten-rejtelme lénybeli titkos megmaradás.
Nehéz sötét enyészet borong szivedbe-épített hazádban, kövér bomlás-
szag párolog a tűnődő anyag-tartományban, a fehér rózsahabzásból,
sötét növény-pórusokból, fényhátú szőrös levelekből. Merengésből vagy,
gyász-virágból, ló-szempillákból, életcsend-üzenetből. Hisz a lét
súlyával arravaló, ami meglátható és megfogható! Feketeláz márványsír-
csoportképekkel habzó temetők, homályhullások, izzástömeg sávok, tetők,
arany-hátak, arany-emlők, arany-karok virágzás-mámora vagy te, s
messze a homályfüggönyök mögött fehér bárkában ül: hozzájuk-térő-szánalmadra vár
Caravaggio, Ribera, Louis le Nain, Poussin, Van Dyck, Bernáth Aurél, Renoir.

 

 

 

Ember a hasonlatokban*

Kass János
Ahogy a pók besző nagy szobasarkot, zöldlombos fekete ág-viszályt: úgy szövi
be ember-futásod, autó-rohanásod a Földgolyó egy szögletét, a zöld-viszály
Európát, a súlyos ág-összevisszaság Magyarországot, ember pók-futkosásod beszövi
az alabástrom-időt, pók-beszőtte ország a hazád, s ragyog a szálkás és szálas, rácsos,
feszes csillogás-tányér, szikrázó többszögű rácsvonal-tányér, amit a csönd feszít, az
őszi lassú szél homorú vonalrács-napraforgó-fejjé, s a csönd ágaira ragasztott fehér
rács-zászlókkal üzensz a megmaradásnak! Hiába! Hiába, hiába, hiába, hiába!
Nem tudsz elfutni önmagadtól, nem tudsz elfutni önmagadból, hiába, hiába, hiába:
veled fut az Árnyék és veled fut árnyékod, a szétzilált, rádzuhant állapot, ami nagy
üveg-süvegekkel és üveg-kúpokkal rakódott köréd, mint mész-égető máglya, hulla-
égető máglya hasábfái, börtönöd fényfelhős üvegdoboz, üveg-tetőpalástú deszka-doboz,
rézrúd-szerkezet üvegbaldachinos üveghintó-üvegágy, bronz-oroszlán-mancsú üvegkoporsó
és visszafutnál már apádhoz és visszafutnál már anyádhoz, visszafutnál halott anyádhoz,
máshova menni úgyse tudsz, csak a földbe, ha mint szerelmes asszony rózsapolip-lábaival,
polip-harang karjaival véres ölébe gyúr, az ember-mohó, a férfi-mohó, ha a föld
magából kiátkoz! És veled fut a város, a ház, a víz, az erdő, a síkság, az állat, a kő,
az erdő, a csillag, a sírkő, a bánat, mint hosszú, halállal-hímzett, ezüstfonállal át-
szőtt csillagos nász-palástot: húzod magad után az átkot, futsz a vígasz-falóban,
mint gyermek mezitláb a hóban, mint kisgyerek aki magára vette apja fekete télikabátját,
a tarajos, csipkés hőmezőn, a kabát szélei fekete gyapjú-ekék a hóban, hó-vágó üveg-
ekék, jégfodor haranglengés a fekete-üveg nagykabát: húzod magad után a testedre
húzott bő világot, az apa-bő világot, a világ-bő apaságot, húzod a szivedre-húzott
halált! Hiába! Hiába, hiába, hiába, hiába, hiába, hiába, hiába! hiába! Hűtlen
szerettél volna lenni mindíg, de akárhogy akartad, hűtlen sose tudtál lenni a
magányhoz, és nincs ahova elfuss, futva is csak állsz te futás-leleményből szőtt emberi
valóság, tisztán-tétova hűség, állsz tisztán-tétova ember a kivégző-listán, kiállsz az
öröklét ínyéből, mint az Idő metszőfoga, megharapni a halandóságot, kettéharapni
a halált, szétmarcangolni az éden-vesztes ifjúságot! És könnyezik a téli éjszaka nagy
fehér sírkövekkel. És mit csinálnak teremtett lényeid? A szívből kiokádott népek?
A sáska-csontváz gépek, a sáska-szerkezet embergépek, az űr-sáskagépek, a bütykös
rézpálcikák, a műanyag-hideg, vérző, rózsa-faló, rózsa-zabáló, rózsaszál-konyhakés,
virághabzsoló fehérhólyag vakság-fejek, a Bibliai férfi-köteg, asszony-köteg izom-
fonat fekete sűrű emberiség-rácsok, mítosz-rácsok? Húzod magad után, mint Tejút-
fátylat a fekete néma űr a gyász fehércsipke árnylobogóját és ami legbelűl feszűl az
már nem a tied, az már a másé, az egyszerű megadásé! És mi van a fehér szájban?
Mint rothadás a májban, asszony-méhben óriás szivacsgolyó erjedő daganat? A
hervadás, a gyász van, a halandó halál van: kés, ecset, papír-repülő, papír-hajó,
papírból hajtogatott gyermeki jó, rózsa, rózsa, rózsa, szegfűszál. Mint rothadás a
gyászban: mi van a fehér szájban, mint gyász a rothadásban: az emberfej-alakú
üvegekben, a leforrasztott üvegserlegben, mint méhmagzat a méhben, az embrió méh-
burokban? Negatív filmtekercsek, filmforgács agyvelő-hab, a vizeletnél dúsabb
aranyfolyadék csöndje, az emberiség könnye, a hiábavalóság-lámpa, a híg
elmúlás-gyanta. Az Idő ül ott sóra könyökölve, az Idő világ-csöppje, az Idő
néz a sóra, szeme, mint zsebóra, néz zsebóra-szemmel, fölpattintott-héjú ezüst
zsebórával, és címer-virágrajzos a zsebóra-szemhéj, az ezüst-szemhéj idő-bajusz-
szálak fölött függőlegesen, kis csavar-pálcás csuklókon, ezüst bajusz-szőr a csókon!
Néz: elmenő-megjövő: az ezüst szemhéjú Idő, ahogy az Őslét néz a sóra, sóbánya Ősidőre,
kő a pihenőre, szerelem a nőre, pihenő a kőre, s zöld gyík a szikla bajsza, pislog a bajusz
zölden, piheg pikkely-hólyaggal puha gyöngyház-közönyben. Néz a Valóság téged,
egyszemélyű emberiséget, néz az elmúlás téged, mint rőzsefüst fakérget, mint alkonyt a
rőzseparázs, orvost a méhkaparás, kislányt a halál-szüret első jajtalan küret, mint
alkony-máglyát darázs többezer parázsponttal rácsozódva a gonddal. Néz az iszonyat
téged, mint atombomba az emberiséget, mint nehéz, függő, lemezes, palás, fehér szilánk-
legyezővel arany-pusmogás űr-éjbe tollazó szikla: ez a sors-vallomás. Néz a boldogság
téged, mint gyermek jó ebédet, mint éhes árvát szelet zsíroskenyér. És hív az áldomás
téged, mint forrásvíz a hajnalt, ahogy mohasziklából, a köves moha-szájból vizelő
tiszta ívben csorog, csengve csorran, mintha a kő vizelne, mintha a föld pisálna, s
alatta a víz-tálban, mint elolvadt kristályban, mint folyékony órában, a víz-arcú
idő-apályban sok gyűrűfutás vízből, vízből szilánk, lángforgács, vízküllő-kerékforgás, és
szarvas jön a vízhez, szürcsöl moha-szakállal, iszik páfrány-magánnyal, iszik zsurló-hiánnyal,
szürcsölve iszik, szívja szörcsögve a kristályt és mellette egy harkály piros pikkely-mellényben,
zöld posztókabátban, gyertyaláng-aranysisakban, s csőrét a vízbe mártva: víz-szemet csíp
a vízből, a vízszemcse kristálygyapotból, mintha szitakötő szeméből csipne ki egy szemcsét,
egy-egy víz-szál látás-részt, s gyomlál, mint a kertész, a látást gyomlálja csőrrel, mint
gyermekszivet tőrrel Heródes éjszakája, szivet ás a habból, a párás hajnal-anyagból,
a vízrengés könny-tálból, mint csontvázat halálból, a hideg izomfonatból, amely izzik,
gomolyog, vonaglik, mint egy kosár fehér kígyó, vízpikkellyel, víz-sziszegéssel. Hiába!
Hiába, hiába, hiába! Hiába futsz, hiába. Majd megszáraszt a város, majd fölitat a
Város. Nagy szürke itatóspapír-könyv! Mint nagy Növény-gyűjtemény Könyv: a város!
Aranyselyem-zöld jelző-szalaga a rojtos és eres Tisza! Nagy Lét-Temető: a város. Nagy
Itatóspapír-Könyv. Lapjain virág-testek, benne a levél-testek! Barna, csipkés
és száras, tollas, szálkás és boldog öreg nedvesség-foltok az itatóslapokban, akár a
koporsókban, s lapjain virág-holtak, pázsit-szivacsán levél-holtak: vékony celofán-
lapokkal, átlátszó cellux-téglákkal, áttetsző cellux-hidakkal, sárga üveg-pántokkal,
horgonyfürt üveg-ajtókkal a pázsitszőrre ragasztva lapos szélmalom-arca, barnaszőr
kacshorog-bajsza, pórusa, rostja, szőre, törzspikkely-szivecskéje virágnak, virág-
szárnak, az ér-anyag száraz ásványnak. A levél-mozaik-pajzsok, hártyás sík
halál-halmok, barna bordaléc-kagylók, szirom-küllő szivecskék: akár a száraz
festék, akár a barna festék: a régi virág-szűzesség, akár a ráncos festék barna selyem-
bőre: virágok árny-felhője, virágok temetője, a száraz növényi vigasz. Az árva.
E könyvbe van bezárva, mint az elhasznált törvény: csontváz-tisztán: Tömörkény István,
ő, a csontváz-hajsza, nagy barna bajsza, mint szélben légypapír enyves fekete, száraz
pezsgés-csóvája, dünnyögés szem-sündisznók enyv-zászlója a bajsza, üvegszáras fekete
buborék-kéve hinták, hinták arany-foszlásból, s itt fekszik Juhász Gyula: fekete
száradék-pamacs arccal, laposra-préselt száraz üvegszita-szitakötőszemekkel, meg-
száradt lángocska-tornyokkal, mint fekete gombokkal fekete papi öltöny, fekete papi
szoknya, a bőre, csontja, szőre, mint holdpapír-gyapotmezőre fektetett árny-kereszt,
s itt fekszik fölragasztva a föld egyszerű haszna a százszor-kilenc-mosolyú Móra
Ferenc, az arany-gyapotcsomó, mint kicsi madártestből félig kidudorodó zöldpettyes
rozsdaszeplős életvarázs madártojás, az éj csillagmirigy-ánusz parázs-serlegéből kiálló
sírbolt-hold, az ezüst tojás-mosolyú, nagy őrtörténelem-kezeiben aranyszalag-
kantárssszobor-hordák kezdete Magyarország. Szivén mint óriás üveg-tetű: fényhomorú ős-
hajsza tekintetű pajzs. S ő is ott lesz a sorsban sárga sűrű homokban: vele az
Ősidő is: a csontvázakon kotló Trogmayer Ottó. Jaj, Növény-szív! E Könyvbe leszel
bezárva. És piros a vadszőlő-levél, a meggyfalevél rózsaszín! És kék a tél gyémánt-iránya!

 

 

 

Rajzzal-verset-író*

Reich Károly
Rajz-költő, rajzzal-verset-író, egyszerű tiszta szó, érett búzaszál:
belefeküdtél egy másik dimenzióba! Meghaltál, és nem az a szép,
az a szép hogy éltél. Ahogy a búza, az elvetett mag kinő a földből: a
fekete kéreg-repedésben előbb egy sárga pont-duzzanat, aztán zöld háromszög
laphegy, aztán zöld szármagasodás, levél-selyemkard, tű-kúpüstökös kalász-
befejeződés! Így voltál: Egyszerű Jóság, Mindennapi Étel, Kenyér a Gyermek
Kezében. S így vagyunk veled, hisz táplálékunk vagy: emberek, s az
ember-emlékezet. S most már feszesen a földbe lazítva: aki azzal voltál
tiszta, hogy rajzaidban nem a pusztaság, de a tiszta mosoly-szomjúság
vonal-hullása és vonal-társulása erjedt mese-hajnalivá és
mítosz-emberivé! S lettél, mint a virágos ág: termés-jövővel habzó
ifjúság, a megmaradás küszöbén a hajnal, aranypénz-körmökkel,
ezüst-dombhát hajjal. S vagy, mint a fénnyel-üres bánya: fekete erek,
vonalak, élek, szögletek mélymagas szivárványa. Íme, az írás, akár
a sírás: telve élet-múlttal, telve halál-jelennel. Takard be a
Halál szemét földrész-nagy tenyereddel.

 

 

 

Világmindenség-rózsaszál*

Götz János
Én most letegezlek, Fiú, hisz nincs más, amit akarva ad, amit a halottnak
adhat az idősebb, aki élve maradt és nem tudja, hogy még meddig él. Hogy a lét
felszinén elevennek meddig maradhat, s egyetlen reménye, hogy még remél, s hitének
ez a remény a hatalma. Nem láttalak, nem ismertelek! Kihívlak a pudvás, láz-
tömb csöndből Gyerek, Aranygyász Ezüstfény, Elrohadt Kalászfonat-Kastély, aki ha fiam nem
is lehetnél, de társam a teremtő tiltakozásban. Gőg a más-módú megvalósításban. A
világlét-üzenet továbbító anyaga te, a titok egyik ember-képlete. Azonos más mohó
ragyogás. Igen, én élve maradtam, bár annyi támadás torlódott rám tömény dühével:
tüdőbaj-apa, tüdőhab lila vérvödör, szegénység, ha nem is a koldulás, de az éhes szép
gyerekszem ásvány-könyörgése terítettebb asztalok előtt, háborúban gőgös szökevénység,
kéménybe-épített bujkáló öntudat és szikra-gyűlölet, a szolgaság rácsa szégyen-szerkezet,
üldözés, gúny, kiröhögés, elmebaj-kés kis asszonyalakban. Nem ismertelek és most
azért hiányzol, mert te tudtál valamit abból a lényegi, azonos, isteni másból, amit
csak az tud, aki magát föl nem adja, akinek gyémántból van a kalapja s kezében
csalán, bürök, epevirág, tulipán, nárcisz és kankalin. Aki tudja, hogy nem a jó a kín
és nem a kín a jó. Hogy sorsunk arra jó, hogy kimondjuk vele ami a Titok-derengés Egyenlete.
Hogy a teremtett más, nálad a szobor-kimondás, a kivalósítás lényegi lényege az a hősi
anyag-benti izzás ami a redők, leplek, szögletek, vonalak szövevény-tolongása alatt pöröl
a kifelé-teljesülővel, mint férfi a nővel, nő a férfival a húsból-font repkényszobor
egyesülésben. Az átizzadásban és a kisülésben. Hogy minden csak a tűz magánya: a
szobor iránya és aránya, a vers lombozata, öltözete csak a világlét-izzás dolog-ruhája.
Mindenség-anyagból gyúrok rózsát neked. Rózsaszál-éneket. Nem félelemből, mint B. M.
a szobrász, régen, a megtörtént mesében: R. M.-né születésnapján: mert megjelent az
asszony komor és rideg-mosolyú kiséretével az I. Főiskola műteremben, ennivalóval teli
vesszőkosarakkal, innivalóval teli vesszőkosarakkal, hát a rémület-fehér Szobrászi
Éden, hogy ne érje szégyen, hisz az ünnep nem volt a fejében: fehér ujjakkal hideg agyagtömböt
fogott, ásványi nedv-ragyogó puhaság-darabot, s rózsát formált gyors ujjaival, volt annak szára,
szirma, zöld-eres szirom-örvénye, kék-eres levele, tüskéje, tüske-töve: s azt nyújtotta át, az
agyagrózsát az asszonynak, ünnep-fehéren, a rózsafejet tenyerébe fogva, két ujjal csípve a sudár
rózsaszárat! Nem így Fiú! Nem a mosollyal kierőszakolt alázat! De belenyúlok az éjszakába!
Belenyúlok a csillagos űrbe. Rózsát gyúrok az ősanyagból, a 3×108 (300 millió) ºC
hőmérsékletű elemi akaratból, ami hússzor magasabb hőmérsékletű, mint a Nap belsejének
hőmérséklete. Rózsát gyúrok neked az izzás-folyamatból, rózsaszálat megváltott
hiteledre. Rózsát gyúrok neked az időtér-akaratból és könnyem most a rózsa nedve!
És ráteszem a rózsát, a világmindenség-rózsaszálat szétrobbant Götz János-szivedre!

 

 

 

Pegazus-Petőfi*

Paál István
Kő, kő, kő, kő, kő, kő, kő, kő, kő, kő, kő, kő, kő, kő,
paleovulkanikus kőviharzás, paleomitológikus kő-nyilallás,
tektonikus mítosz-ősmozgás kőből, a kő reménye, a kő fölszabadulása,
ősanyag kezdet-magányból költészet-lombbá űr felé kiszakadó
kő, titáni szárny-születés a kőből, a kő tomboló, vastag, roppant
ágaskodása, fölszáll a csöndhöz-ragasztó hallgatás-anyag, éhes
tömegvonzást legyező nehéz szárnysuhogás boldog anyag, fölszáll a
gravitáción-győztes kősuhanás, a kősuhogás hatalmas szárnyai a
költészet kő-diadalmát kiröpítik a zagyva és szomorú, együgyü szép
természet tenyészet-kútjából, homály-ragályából a Titok-Akarat
titkos, titkos, titkos Ihlet-Szive felé, a Varázsirgalom Teremtés
elé, kőtömbök, kő-lemezek, kő-deszkák, kő-roggyant tompor-tömbök,
szétterpedt kő-szív-kő-ág ipszilon, gigász kő-combok, kő-harang-
bojtvégű kő-horgok, patás vaskos kő-kampók, kőszirt-nyerítés,
kő-halcsikó-kecsesség tengeri szempillás kés, kőgerenda-kötegek
fölfele-zuhanása, mennybe-ütése, égbe-horgaszkodása ez a
megkövesedett lemezes, horgonyos, tollas lángtorony, ez a kővé-
változott eleven láng-vonítás, az őskezdet-Föld vulkanikus
tűz-lemezeinek összetorlódott vers-jajgatása, a kőszálka-kővályú-
kőgerenda-kőárok-kőhas-kőcsóva-kőorrlik-kőszemgolyó földi
legyező-villám fordított erőfény-elektromosság: a földről az ég felé habosan
dübörgő. És egyszerű, mint egy csillag és bonyolúlt, mint egy fűszál zölden.
És zeng, mint a Kezdet: mint amikor az égitest lángoló kőviharokkal lenni
kezdett, égő kőlapok földrész égbe-túródásával csillagok tajték-közönyét
csókolta és harapta. És fehér szivében Petőfi Sándor néz fehéren, a fiatal
Ferenczy Béni-arcú Petőfi Sándor, a kő-fehér szárnyas mindenség-
virágból, és fehér arcában, fehér gipsz-arcában, fehér szemében, fehér
gipsz-szemében, fehér homlokában, fehér gipsz-homlokában a
fekete, fekete, fekete, fekete, fekete, fekete, fekete, halál-futás van,
fut, mint fehér csillag a fekete űr-dohogásban, a tajtékos véres
lóröhögésben, páncélos hab-csattogásban, fut a szabadság, fut
a bekerekített darázsfar-alsóajak-szakállas fehér világ-izgalma láng,
fut az ihlet-csoda az elmúlás bőrén, mint vizipók a feszes vízhártyán,
s lábai alatt hőtérkép-szivárvány tölgylevelek félelemhő sugárzás hő-
fodor évgyűrűkként, más-más-színű hőszivacs korongfodrok egymás köré
parazsúlva, mint a fakorong évgyűrűi, fut az élet hogy meg ne haljon,
fut a költészet, hogy szabad maradjon, fut a fehér fehéren a feketében,
ahogy a pusztán tündér-szekéren jár a szél, ahogy Shakespeare éj-szemén
tündér-kocsin vágtat a végzet. És csak fehér és csak halál és csak fekete és enyészet!

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]