Második üzenet*
| A vers: kiszáradt pusztafű, asszonyban méhkaparókanál, üveg- |
| hólyag-vákuum embriószivattyú, Jézus átka, Zeusz durrantása és |
| böfögése, halottak fehér zománcvigyora vérpihés aranyrönkben, nagy |
| emberzsíros kés, rózsaszín vályús márványtöredék, véres bikaherék fe- |
| hér tálon, csillagnárcisz sárga bandzsítása, rézcsövekből gőz-orgona |
| Mississippi lapátkerekes hattyú-hajóján, Arany János levespiros |
| őszfakó bajsza, nyirokcsomók szőlőfürtje, világapály-alkony, |
| forradalmi zászló, űrszonda, Hold-rakéta, tarkónlőtt kisgyerek |
| térdepelve, letépett kézfej gránitkockákra hullva, diófalevél, |
| részeg kurvák tánca bugyitlanúl, fekete harisnyakötőben, ember- |
| égető kemencék sütőlapátja, viasz-tangó a lét-hab Tejúton, Rodin- |
| csók, a pocakos Balzac meztelenűl, delfin-csipogás, csillag-nász, |
| ásvány-susogás. A vers én vagyok, te vagy, a vers a Világ, a befejezetlen |
| époszi láng, a vers, hogy kimondd: mi a hit, mi a gond, népek |
| magánya, éhség, szerelem. Azzal teremtés, hogy halál-türelem! |
|
Vérző Kaszáscsillag*
| Bíbora a kínnak, vérző Kaszáscsillag, tüdővész-okosság, beteg |
| Magyarország, szemüveges lepke, sugárcsönd vérteste, nyelvem alá |
| tolt kő, kristályrúd hőmérő, lázfokomon séta, versem-higanylétra, |
| törött Isten-cselló, sorsom-posta: holló, elégia-sárga, Isten-tört |
| szűzhártya, háborúban könyvem, hazára hullt könnyem, méh-arcon |
| virágpor, túlvilágfény sárból, méhbögyben cukornyál, menstruáló |
| kristály, angyal fülén májfolt, arany-mágnes égbolt, vérhab apám |
| száján, fekete szivárvány, idő-lengés ostya, bongó arany-séta, nehéz |
| kalász-sóhaj, epe együtt sóval, országon gipsz-álarc, véres halotti |
| maszk, ezüsthullám óra, jóéjszakát hóra, bazsalikom-csipke, tavasz jégbe |
| sütve, halálból kék szilánk, ellobbant gyufaláng, légyfej: többezer szem, |
| irizáló Isten, szivárványos légyszem, örök az egészben, smaragd-hömpölygés- |
| láz, templom-kastély kórház, oszthatatlan mámor, pupillán fény- |
| sátor, víz a szemgolyóban, megváltás a sóban, arany halál-hárfa, |
| csőr szivembe mártva, sors-brácsa bársonyból, jaj-híd a titokból, |
| virágárnyék-írás, párzó kentaur-sírás, fülemüle-alkony, csalogány- |
| menyasszony, lét-csönd virágzása, Jézus látomása, láng-rekettye- |
| sajka, búcsú arany-talpa, űrben-lengő hinta, halál-hüvelycimpa, |
| kristálypohár fénybor, egy darab Jézusból, Jézus vállán János, szendergés- |
| magányos, élet-kehely árnya, jég-éjben fény-pálma, zöld vacsora-asztal, |
| kenyér, bor viasszal, síron égő gyertya, megfeszített ostya, párduc-futás |
| váza, a mindenség láza, májpetty ős-nő emlőn, hegedű tölgy-erdőn, |
| zöld lomb-árnyban ős-szem, Kerub viselősen, Vénusz mellén szöcske, |
| lágy vacsora-este, lét-alkony kabóca, selyem hártya-flóta, könnyű |
| tömegvonzás, álmokon ezüstrács, puma-emberhörgés, vígasszal- |
| könyörgés, elheverő tajték, vért-adó szűzesség, köd négy világtájon, |
| Istenben köd-lábnyom, világból szőtt könyvprés, halotti meszelés, |
| elfoszlás a fényben, zsebóra mellényben, a gyász homlokán kéz, |
| nem-iszony földrengés, csók kristály-szárnylappal, éj csillag-számlappal, |
| homokóra-hólyag, kettős idő-csónak, megterített mező, Istenben létező, |
| ezüsthorda hárs-ősz, költő szivemen csősz, arany Noé-bárkád hűségem
Tóth Árpád! |
|
Palackposta-szivem*
| Milyen furcsa! Milyen furcsa, milyen furcsa, milyen különös: sírodat még |
| sohase láttam, a rádroskadó elemi anyagot, ahol csontjaid a földbe ragadtak, |
| s gigász-koponyád csipkés héjlemezekre törte a föld, s a varratok közt, a fülcsont- |
| lukakon, az orrlemezek csontpengéi közt, a fogaid közt, a csontokon, bordaléceken |
| átbolyongva folyik szilárdan a rózsagyökérszőr, rózsagyökér, vadrózsagyökér, gyökérláz, |
| mint Sigray, Szolárcsik, Szentmarjay, Hajnóczy, Őz Pál, Martinovics koponya- |
| hólyagában, csontjai között a Kútvölgyi-domb mártír-púpja alatt! Jaj, pedig |
| sír-evő, csontváz-evő, hulla-evő vagyok én, temetőket-fölfaló vagyok én, hulla- |
| szívet faló, hulla-szemgolyót evő, s szivem darázsház-cellarózsa, domború sejtház- |
| papírrózsa, többszögletű viaszcellák dülledt eleven rózsafala lüktető cellaszivacs, |
| s a csillag-szögletes cellatokokba csúsztatva koporsók, csontvázak, régi és új halottak, |
| szivárványosak, foszladozók, így élek én, halottak rakománya eleven halálra váró |
| Rózsa-halálraktár, ember-égitest-föld, élő merengő rózsakripta, s Nerval és Nezva |
| sírján ültem fagyban derengve, s Apollinaire sírjáról földet tettem nedves ajkaimra! |
| s Proust fekete márvány-könyvén rózsa voltam a Père Lachaise-i temetőben, piros |
| rózsaszál, s Baudelaire rejtett kis sírján néztem a futkosó, hátából eres hártya- |
| lángot lobbanva köpő katicabogarat, s Oscar Wilde vöröskő angyal-nyilallás kő- |
| doboza árny-émelyében a gesztenyefák millió tüskés zöld herezacskója alatt néztem az |
| arany-kardvágás napsugarat, s ültem Móricz Zsigmond holdszagú földkéreg-bajuszában. |
| Milyen furcsa! Jaj, milyen különös! Úgyhogy nekem te meg se haltál, úgyhogy nekem |
| csak megszülettél, úgyhogy nekem csak vagy, hiszen ha voltál, én időm kezdete óta, |
| mint az anyagi természet, amely létével az időt teremti, s kibukkansz egyszer a kék |
| világóceán-időből, titáni Neptunusz, a tenger zöld gyökerén álló Poseidon, bozontos |
| szakálladban földrészek, világ-lemezek, moszatos Bibliák, vemhes szamár-kancák, |
| Barrabás bandzsa, lét-hülye pislogása, Kant csigaháza, a halandóság kövér rostjai, |
| Krisztus lángoló balkeze, bohóc-hegedűk, szikrázó csikóhal-kérdőjelek, lila rája-tetük, |
| s kihalászod bizsergő óceán-márvány ujjaiddal amit magány-szigetem árva szirtjéről |
| a vízbe dobtam: palackposta-szivem! Piros palackban hengeresre összetekert papír, |
| szőke parafa-csönddel ledugaszolva! Ez az én üzenetem a Hiányból, az Itt-létem Fekete |
| Magányból, a Magyarország-hozományból, a Történelem-ragályból, palackposta- |
| szivem vérpapírosa ámuló szemeimmel teleírva! Te Örök Kérdező Mennyei Riporter, |
| Ki-kérdezett Bulldogfejű Mester, Hörögve Vágyakozó Koponya-Utazó, Kétkedő |
| Költő-Hadakozó, Emberiség-Árva Ember Tragédiája, Jézusi Szúnyog-Medve a titok- |
| földben szétrepedve, Halhatatlan Üvegszűrő Túlvilág-csillogás-rácsa: gyermekkor- |
| ujjaimnak verejtékzsír-címerei mohó szivemmel összerágott könyveid lapjain! |
| És te is csak az vagy: embergyötrelem, habzó izzás-kehely, üszkös öröm, gyönyörű kín! |
|
Csillaghalmaz, Kassák-halmaz*
| Gyűrt, nehéz arcom gyűrt nehéz arcodhoz szorítom képzeletemben, |
| a csönd bazalt-rózsáihoz szorítom arcomat, kő-pántok, kő-ívek, |
| bazalt-lapok, gránit-pillérek, jáspis-oszlopok, márvány-dúdorok, |
| kő-csészék márvány-tálak, horpadások, szöglet-kúpok és síkok, |
| bordalegyező kagyló-völgy merőlegesek siratófalához szorítom |
| gyűrt nehéz arcomat, lehettél volna apám is, származás szerint, |
| egyetlen a költők közűl, erőszakos, jó, tiszta, egyszerű ember, Húsvét- |
| szigeti óriások titok-fej, a füves földből könyörtelenűl kiállva, rideg, |
| szigorú, szikkadt, szomorú, száraz, szikár, szomjas, sivár, cserepes, |
| repedezett, szelíd, goromba, hetyke, gőgös, okos, jó, engedetlen és |
| halálért-engedelmes, se példa, se látomás, se mámor, a mindenség |
| harangszava emberi magányból, ahogy rámnéztél verejtéklángban |
| és függőleges, boltíves horpadt-fehéren pupilláidból hosszú, keskeny |
| látcsövek tolódtak ki, mint a redős csigabigaszarvak, izzadt kezed |
| lázas kezemben, lehettél volna apám is, származás szerint, egyetlen |
| a költők közűl, s leültünk asztalodhoz, s kopár, szigorú asztalod |
| körűl lakatosok, kovácsok, szemfedő-hímzőnők, takarítónők, csontos |
| mosónők, kőművesek, napszámosok ültek, Vladimir Majakovszkij |
| hatalmas forgópisztolyát dobálta föl a levegőbe, Blaise Cendrars |
| szivarcsutkát nyomott szét Szibéria zöld-patkó tigris-szemén és |
| Georges Braque festett barna hárfát pengetve nézett, mint a |
| csönd hasábos, piros mozaikdarabja, meg akartál változtatni |
| mindent és nem az változott meg ami sikerűlt, s ragyog az elmúlásban |
| működésed halmaz-tartománya, az űrben csillaghalmaz, Kassák- |
| halmaz, vibrál, párolog, izzik, lüktetve pezseg és forog, te jó voltál |
| hozzám és én is jó vagyok tehozzád, s csontvázad csüggedten és |
| hökkenten hallgat, mint egy meghódított ország, amelynek sárga |
| elmúlása nem lesz föltámadása, és megváltó jóra várnak a |
| szegények, rozsdásan hullámzik, lobog a pusztafű, s hozzájuk képest |
| elmúlásod egyszerű, mint a süvegcsúcsnál begyűrt posztókalapod, |
| világtér-nagy csontvázad fölött állok a Földgolyón, fehér kicsi ember, |
| s csókolni téged nincsen semmi mód, csontfölded ütöm pontos |
| szívverésemmel, mint piros kalapáccsal. Fejemen csúcsos, csillagos |
| éj, mint a rotterdami koldus csengős kalapja. A cukorsüveg-kalapon |
| körben kicsiny rézcsengők, csengő-gyűrű csengő-gyűrű fölött a kalapcsúcsig, |
| mint csillagkoszorú csillagkoszorún az éjsüvegen, gépszerkezet-dob, gépszerkezet- |
| cintányér mellkasán, hasán, lábán dobverő-pedálszerkezet, mint egy |
| járógép. Harmonikázik. Koldus Isten! Koldus világ! Üres szív-helyed |
| fölött húzom az Isten-koldus harmonikát, s fejemet rázva csilingel |
| csengő-kalapom, csillagfürt űrkalapom a dobozos száraz üvegviszonyok közt. |
| Érted-szóló csengő-karácsonyfa! |
|
Hitből, emlékből, sárból*
| Már megint halottak napja! A születésed napja! Aranyrács- |
| összeomlás, aranygerenda-kazlak, aranyzuhanás-deszkák lombok |
| közt temetőkben, aranyból fejsze-élek nehéz nagy suhintása, piros |
| forgácsok, égből lehasadt kék szilánkok, és összevissza minden, akár a |
| zsebeinkben, gyufa, ceruza, zsebkés, cigaretta, fém-fillér, és összevissza kúsza |
| halmazok a szivünkben, felejtés, nem-felejtés, dolog, remény, jelentés, |
| ravatalok és gyertyák, szülő-ágy véres vásznak, akiket leigáztunk, amik |
| majd leigáznak, az elevenek harca, halottak habos bajsza, asszonyi |
| könnyű nász-ing a véres terítéken, kalap ezüst-szögre akasztva: kalap |
| a sarló-hold csücskén, sasok vitorlás-hajókban, akár tyúkok az ólban, vak |
| éjszaka-rúdon ülnek, bőr-gesztenyetokokban csigaház-szemekkel, csillagok |
| kárálnak sárgán, az éjszaka fölfűzve, mint halak a drótspárgán, tátogó |
| pikkelyfürtök, pikkely-ecsetek lombja, domború szita-hullások fényfátyol |
| foszlány-gondja, fekete bársony-lázzal becincogva az este, bársony-vonalazással |
| ferdén, síkban, keresztbe és bársonyhártya-csókok csapódnak homlokunkra: |
| büdös denevér-rácsok nyüzsgése hull szavunkra, és szempillájuk hóból és |
| fájdalmunk visszacsókol! Nem igaz, meg se haltál, hiába halottak napja! |
| Nem igaz: csak születtél, mégis halottak napja! Virág, gyertyaláng, zászló, |
| jaj-ködön átparázsló nyálas tehénszáj-hajnal hold-ásvány orrlikakkal, vad |
| levélzuhanás ferde aranylécekbe keverve, és temetői álmok és könnyezik az |
| álnok, sírodnál toporogva, ragyog az üvegkonyha, az ősz kékkel beüvegezve, |
| a kék ősszel beüvegezve, mert itt készül a romlás, tajtékkal az elbomlás, |
| gyökerek és halottak, csontok sírnak, csaholnak, nyüszítenek a földben: |
| kifakadt epezölden, izzik a sugárlét dombja, ahogy Arany János kinyomta |
| epeköveit hasoldalán, s a véres csipke-kövek kis arany-kezében, most az |
| ősz arany-tenyerében a belső szenvedés-kövek: házak, szivek és sírkövek. |
| Nem igaz, meg se haltál. Itt ülök a szobádban. Valahová kimentél, talán |
| vizelni mentél, ott vagy a másik szobában, bevetve fekszel az ágyban, mint |
| én a háborúban: szökevényként otthon. Itt vagy a barna gondban, a hígezüst |
| szoba-árnyékokban, nagy barna papírdobozokban, keménypapír-koporsókban: |
| elrendezve és elosztva, az alkonyban föloldva, mint gyerekszájban ostya, |
| nyállal nyállá szorozva, nehogy fogához érjen, nehogy kettéharapja, hisz |
| a legnagyobb rühesség harapni Isten testét, barna borítékokban, ládákban, |
| csomagokban, a barnaköd könyvlapokban, amiknek háromszög-éle, |
| mint a fűpenge vége, amiknek sóhajtozása, lapozás-nyikorgása üveges |
| verejték-szemüvegekkel, fekete ujjbögy-pettyekkel, bőrléc-árnyék-holdakkal, |
| zsírpáfrány-hártyacímerekkel, illatokkal és szagokkal édesen elterítve, mint |
| a vacsora-este, mint a vacsora-asztal hússal, borospalackkal, vesszőkosár |
| kenyérrel, s te ott ülsz két tenyérrel az abroszon merengve, mint két áttetsző |
| lepke, óriás gyertyalepke kezeid az asztal lapján, kezed ember-borostyán, |
| mert nélküled nincsen se ember se Isten, s már rég a földben ásít az a |
| megszenvedett másik, koponya-ásítása a Föld-belső virágzása, az égitestbe |
| rejtett titok és egyenlet, már rég a földbe romlott a bajszos mosoly, a homlok, |
| ti egymásnak keresztek, ti egymásnak megváltók, ti egymás-megszülői, egymásnak |
| halál-ok, két anya férfi-testként, két gyermek férfi-testből, ti egymásnak |
| szerencse, vérgyász, skizofrén este, ti egymás sugárzása szerelemből, gyűlöletből, |
| ti egymás hajlítása szégyenből, szeméremből! Nem igaz, meg se haltál! Itt |
| ülsz még a szobámban, kislányom a karodban, magány gőgicsél magányban, |
| magány a magány kezében az ég felé emelve, magány a magányra hajolva, |
| türelem türelemre, mint egy titáni rózsa úgy álltál meghajolva és alattad a |
| mélyben ember-csöpp szenvedélyem. Itt vagy az arany-romlásban, a kék arany- |
| kifosztásban, a sejtelem-gyászban, gőgös várakozásban, lépteid kinyúltan az |
| aszfalt-kocsiútban a Szemlőhegy-utcában, mikor rádkiabáltam, s te jöttél |
| asszonyodba karolva, ráhajolva, kicsit tántorogva, fagy-fénybe csomagolva! |
| Nem igaz, meg se haltál! Te hű vagy a szegényhez! Vagy: világnagy aranytál, |
| haszon a szenvedélyhez. Egymást lökdöstük játszva okosan a reményhez. |
| Hisz hűtlen én se lettem soha a szegényhez! Ha kenyeret haraptál: tudtad |
| ki még az éhes, ha bort pohárból ittál: tudtad ki még a szomjas, csalni sose |
| akartál, s szóltál, hogy el ne hallgass! Ha hősökről beszéltél: tudtad a |
| leghősibb cselekvés: megmaradni! Túl és megélve mindent: csak így szabad |
| tagadni! Hogy azzal megmaradni: mindenen áthaladni: akár az elemi részek |
| borzongása tenyészet! Így az elemi többlet. Így viseled a többet! Juhász vagy, |
| vállaidon, mint nagy suba: az ország! Rojtos föld-ing: Európa, sugár-szemeid: |
| világ-fénysziget-morzsák. Válladon világegyetem-harang, csillag-láncokból ing- |
| páncéllá szőve. Mégis védtelen vacogó, haraggal mégse legyőzve! Itt tolong |
| hűséged előtt aminek köze van az egészhez: minden nép, minden lelkiismeret: |
| a szolga, a cseléd, a béres, mindenki kiszolgáltatott, mindenki megverten |
| halandó, Párizs habzása eszme-láng, New York: az üvegszálka-sündisznó, |
| fekete posztókalapod alatt az enciklopédisták rajonganak! Ifjú szivedben |
| kis varrónő görnyed, öreg szivedben varrógép zakatol, kereke pörög, lábpedál- |
| vasszőnyege szivedben könnyű pihetoll. Világvásznakat varr a kicsi asszony! |
| Itt vagy: a létből kristályként kicsapódva: hitből, megbánásból, emlékből, sárból. |
| Itt vagy, nem vagy itt, nem vagy itt, itt vagy, hol voltál, hol nem, mint Petőfi Sándor! |
|
Miklós-ünnep, halandóság-feloldozás*
| Most csak egyszerűen, szivemen ünneplő ruhával, szivemen fehér inggel, |
| szivemen holdcsíkos nyakkendővel, mintha szivemen halcsontváz feküdne: |
| úgy lépek be hozzád, úgy lépek ünnepedbe, úgy lépek szemgolyódba, |
| mint nagy sóbánya-tóba, alúl a sókristály-szirtek, fölűl víz-arany- |
| üszkök, virággal és világgal lépek öreg idődbe, kezemben csokor csillag és |
| galaxisból páfrány, hónom alatt a Földgolyó, hónom alatt a szükség: a |
| világmindenség, most kívülem amiben élek, most kívül ami a sorsunk: |
| azt teszem sóhajodra, zuhogva-ámuló ünnepcsönd-asztalodra. Ünneped |
| irizálja minden lét, dolog, pálya, alakzat, test, jelenség, dübörgés és hűvösség, |
| szerves, szervetlen módszer, a teremtésben ékszer, szerelem, mámor, habzás, tűz, |
| csíra, ondó-patakzás, a láva-fonat lét-gond, a mikroszkópikus-nagy, |
| a makroszkópikus pont, minden mi halállal-áldott, ami örökkel-szomjas, |
| amit a Föld kigondolt, ami mítosszal-olvas, a hattyú, és a márvány, a hal, |
| bölény, a bálvány, ami a jelenésben, kristályban és növényben, állatban, |
| módozatban titok és hódolat van, sejtelem és merengés, szolgálat-igézet, |
| homálytudat-derengés, amit képzeletünk rebben, hisz ott ég az értelemben, |
| amit Istenből kitaláltunk, s fény-árnya a hiányunk, amit velünk talál |
| ki az anyagban az akármi és ami elmondhatatlan a csíra-gyász tudatban. |
| Neked hódol most minden: a léten-túl és innen, igéjét rászorozva ünnep- |
| vigaszodra, múltját, jövőjét osztva reményedből osztozva. Ami minden |
| dologban, lángolva boldogan van, vagy boldogtalanúl kilobban a gyanakvó |
| irgalomban. Olyan vagy, mint egy kőzet, mint vulkánszikla-hegykúp, mint ős- |
| sárkánygyík lépte: a majd két-méter hosszú, az egy-méter széles kétszáz-tonnás |
| talpnyom, mint a páfrányerdő-Földgolyó, pikkelyfák és pecsétfák, kaktuszfák |
| közt űrből puha gyémánt, akár az óceán-mély tömegében a rejtély lobogva |
| és forogva, csillagot ásítozva, mint a csillagos ős-ég: Istenből lehetőség. Vért- |
| pikkelyzeted az éj-lomb: aranyozott iszonyból. Neked elmondom, hisz érted |
| az áhitatban a férget: nem volt megváltás, éden apám véres köpetében Jézus |
| véres arca, se a vér-ing haldoklásban a kurva búcsúzásban a mennyek |
| viasz-harca! S azt is, hiszen szeretlek, s nem szégyenlem a vámot, szeretem |
| kozmosz-gyászod, s azt is ami hiányod! Hogy gyűlölködés-barlang nincsen |
| a hitedben. Sors-házadon az ablak ásványos merengésből, szűzhártya- |
| ünnepvesztésből. S a sors-ablakkeretben egy ősgyík szelíd arca gótikus ősidőből, |
| kőcsipke-torlaszhőből, vagy festett bohóc-pápa, fején éj-csörgősapka: |
| csillagcsengő-süvegtorony: arca ámulat, hit, hűség, bűn, jóság, iszony. |
| Most csak egyszerűen, kezemben tavasz-ággal belépek a szobádba, |
| és szived megsuhintom barkával és virággal, mint gyerekkoromban tettem, |
| hiszen falun születtem: asszonyok hasát kellett zöld ággal ütögetni! Ez |
| volt a termékenység-hívás ünnepe akkor. És eltűrte a tavaszból kinevető |
| asszony. Viseld hát magzat-verésem, foganás-ünnep-ütésem: Földből Szeráfi |
| Szőttes, Földből Kerub-Tornylás, hús és csont ember-mámora. Egyik szárnyad |
| a Prae, a másik Szent Orpheus Breviáriuma, míg te is majd Isten elé hullsz |
| gyémánt-hártyákba csomagoltan, ember-halandóságodból feloldozottan |
| nagy szent fényével összehamvadni örökre. Az egyetlen metafóra felé. |
|
Az önmagába göngyölt viasz-zászló*
| Tegnap születésnap, máma temetésnap, tegnap Élet-csillag, máma |
| Halál-csillag, tegnap teremtés-nap, máma temetés-nap, ilyen |
| egyszerű ez, ami volt már nem lesz, ami volt már nincsen, vérfolt a |
| bilincsen, árny-moszat a tányér amiből még ettél, árny-kehely a kristály |
| amiből még ittál, csönd nőtt a szemedre, mint egy árnyék-bögre, amiben az |
| árnyak szilánk-szennye szárad, feküdtél bezárva, mint egy önmagába |
| göngyölt viasz-zászló, jaj-széllel nem párzó, viasz-csúcs test-salak, |
| önmagad önmagad leplébe csavarva, mást nem is akarva, hosszan, |
| gótikusan, keskenyen, csúcsosan, nagy kezed a selyem-gyűlölet- |
| türelem az ing-ránc szigeten, fehér redő-vizen, mint viasz-languszta |
| hab-gyűrűkre csúszva: csupa páncél, cső, ág, kéreg, héj, petty, kő-láng, |
| csáp, szemnyél, szelvény, bot, megtört küllő-oszlop, ízelt viasz-pálca: |
| a szív felé mászva, amiben üresség, savó és rühesség, amiben a gyász |
| sincs, amiben Isten-nincs, s nincs már gőgre időd, téged a sors kinőtt, |
| mint gyerek a ruhát, halálod szűk kabát, amibe nem fér be az űr |
| mindensége, téged a gond kinőtt, mint gyerek az időt, keze, lába, |
| megnőtt, mint a gomolyfelhők, hisz több a nem-létnél a tomboló nap- |
| szél, a növekedő test, mint a semmi-szőttes, bomló ember-szőttes, |
| halál-gyáva gőg-test, márványos hab lettél, olvadozó páncél, itthagytad |
| a jövőt, ittmaradt a cipőd, ittmaradt az inged, kék nyakkendő-selymed, |
| cipőd a szekrényben, bőr-fény a cipőben, a testszag az ingben, hullaszag |
| az ingben, te fogatlan barlang, tobzódó hullám-rang, tajtékzó |
| magasság, gyáva gyónás-vadság, őslények világa sárkánynép ruhája, |
| páfrányból, zuzmóból serdülő utókor, ordítozó ásvány, szivárvány- |
| kiáltvány, Watteau szent bohóca csillaggal beszórva, hörgés Isten- |
| nyálból, szivacs-vár magányból, tobzódó fény-horda: mítosz kentaur- |
| csorda: embertörzs-lóbánat, Isten-emberállat, világtudat-szemgömb |
| homály-állattörzsön, szabadság és börtön, árnyföld és fény-kölcsön, |
| könnyű ég s föld súlya halandóvá gyúrva, aki már feszesen, halál- |
| vízszintesen fekszel földre-sejtve, mint öreg jegenye, kidőlt jegenyefa: |
| zöld csipketoll-gyertya, zöld jegenye-csónak: Noé-bárka, hervadt, |
| mint a semmi-nászba, mint az önmagába göngyölt viasz-zászló, s szemed |
| márga és só, akárcsak egy ember, Arthur Schopenhauer könnye viperákból, |
| keselyűk hiányból. Szörny-gyüledék márvány: emberfejű sárkánygyíkdenevér- |
| párduc: a sötétről mit tudsz? „Ars poeticám te”, írtad a könyvedbe, |
| amit nekem küldtél! Szivemben tél lettél. Én a felhőt nézem, árny- |
| lépted igézem, úgy totyogsz el árván: gigász ősgyíksárkány. Ceruzahegy-pontnál |
| kisebb pihe-szőrszál foszlány-bogaracskát fújok el, mint gyertyát, itt lebeg |
| előttem óriás fényrögben, mint a pontszőr-oszlás mozaik-lomb látás. S |
| Kosztolányi-szájjal mondom a halállal J. Ramon Jimenez versét, |
| a vers kövez, hiszen te tudtad: így vagyunk mi, hiszen rothadás a te álmod: |
| „mivel te meghaltál, aludni” „Jaj, átaludni a halálod!” |
|
Árny a Mandula-utcában*
| Mint kivégzés előtt. Mint kivégzésre várva. Mikor a versre várva! Ülsz |
| az írószobádban, mint rab siralom-cellában. Fulladás, szív-lökések, akár |
| a földrengések, asztma-szuszogással szivedben a vízfal, beleid gyűrű-hengerre |
| égetve és tekerve, nem tudod mikor jönnek, de most már érted jönnek, minden |
| kopogás, kongás, minden csoszogás az ami nem oltalmaz, a kukucskáló-árnyban |
| dülledő zöld parázs van, nagyujjal félretolva a kukucskáló-ostya, az ítéletpáncél- |
| pénz, a hóhér Küklopsz-szemmel néz! Gondolom te is így voltál. Erről mi nem |
| beszéltünk. Nem is sokat beszéltünk. Csak, hiszen ember voltál, jöttél, rám- |
| mosolyogtál, mentél: rám-mosolyogtál. Te elmentél az árnyban, én elmentem |
| a fényben, mentünk a merengésben, vagy tán a tévedésben. A Szemlőhegy- |
| utcában, a Mandula-utcában. Én nem voltam az árnyad, te nem voltál az |
| árnyam. Ó, hányan jöttek erre, hány testnek nyílott ajtó, s most már mind csak, |
| mint árnyék a földdé-olvadt bajból, hömpölygő puha nyáj-hab a beözönlő |
| árnyak: Macbeth-szivembe ömölve a mozgó árny-erdő zöldje. Őz-szivemből |
| selymet csapol: árny-denevér, árny-vadkan, árny-bagoly. Jött a köddel- |
| parázsló fénysercegésben Nagy László, a vasrács-csizma léptű bicegve és |
| csörögve, mint a páncél sebzett ménje, bottal az utat szeletelve, árny-söprűvel |
| gyötörve, mint az időt fémlapon körbe biccenve söpörve, bicegve fölszeletelő |
| másodpercmutató, az időt fölhasogató körforgó fémszál-fejsze, s rózsával |
| Illés Endre, mindíg óriás-csokorral, mint meghajló ember-lángfal és |
| szőkén a Mandula-utcán a szöcskeláng Simon István, haja, mint szálas |
| felhő, kezében piros esernyő, s a szikla-száraz nyáron a hó-óra Tamási Áron, |
| ellőtt kezében a forgó éj: égő csillagszóró, s jött nagy léptekkel, tisztán, mint |
| az embercsönd: Bibó István, kék szitakötőszemében: osztás, szemérem, |
| szégyen, s csizmában, fekete kalappal Veres Péter: a terített család-asztal, |
| s bajusszal körüljárt, nézett, mint a gond az emberiséget, s bíborfolt- |
| rácsba fonva, mint gigászi kucsma-gomba, de növése ezer seb: a gyík- |
| pikkely Berda József, s mindíg, mint pontos óra: Illyés Gyula, s Kozmucza |
| Flóra, már öregen, még ifjan, fiatalon még, öregen már, ahogy a hold |
| fölszáll, ahogy a hold nyugszik, mint történelem-fújta emberiség- |
| naptár, jött a két öreg felnőtt, könnyen, mint könnyű felhők, s a felhő |
| nem haragszik, legföljebb barnán mordul és arany-legyezőt lök, arany- |
| repedéslomb dörgése visszabarnul s gyűrődnek lila hab-öblök, a férfi |
| nagy kezében a nő kis keze rejtve, mint csiga csigaházban: mészhéjban |
| szeretve. És jött a két szinész is csönd-deres magány-dobozából: az ősz |
| Bihari József, a barna Pécsi Sándor és néztek izgatottan, akár a |
| hangya-hajnal, pezsegve és nyüzsögve, vas-lombbal füstölögve, finom, vad |
| rozsdalánc-púppal bokrukat széttenyészve a skarlát-hasábokban izzó |
| fény-idomokban. És most már csak az árnyak! A nyurga, tömzsi árnyak, a |
| keskeny, széles árnyak, a vékony, nehéz árnyak! Árny jön az utcán szembe: |
| árny karol elevenbe, árny ölel élőt árnnyal, úgy jön árnypapír-szárnnyal |
| az élő mintha szállna, s szárnya volna az árnya, árny-férfi, láthatatlan, |
| karol kis üveg-asszonyba, mert az az öreg asszony mintha csak üveg volna! |
| Árny-öreg árnyfény férfi asszonya kezét fogja, az eleven-hús kagylót, a |
| bizsergő polip-ágat, s mészkorall kéz a bánat, virágzik alkonyat-sót. |
| Most tél van és halál van, és nincs hó itt a földön, és nincs hó itt a fákon, |
| és nincs a háztetőkön. Én most az utcán állok, a Mandula-utcában, |
| szivembe tél szivárog, a felhők, mint sírásók az eget kékkel bontják, |
| mint sírásók a földet, kiszórják a fény csontját és kapálják a zöldet |
| a híg test anyagából, mint ásványt a hiányból. Látom: jössz le az |
| utcán, lassan a Mandula-utcán, nagy nehéz Árny-Alak jön, csak |
| nekem láthatóan, hát-púpja a fény-öblön ringó hold viasz-tokban, |
| nagy nehéz aktatáska fény-szeplős árny-kezében, árny-vén télikabátja, |
| mint éj a szenvedésen, árny-kalapjából árnyék arcán árny-sisakrostély, |
| s mögötte is árny ég, mint éjbe-szőtt viharos tél, s fehér az árny-tömörben, |
| az árnycsipke-lazában, nem is a földön: földben, mint hóvihar az |
| erdőben. Az aktatáskát súlya a Föld Véréig húzza, mert nehéz |
| állapot van a táskába begyúrva: súllyal az Isten súlya! A Létezés |
| Kisujja, akár egy szent kisujja, vagy kisujja-csontja arany-tokba |
| bújva. Autók jönnek és mennek, gyerekek viháncolnak, biciklin fékeznek, |
| biciklin kerekeznek, rajtad át dobják a labdát, árnyadon átrohannak. |
| Hisz ki látna így téged?, hisz csak én látlak téged: árny-tömör árny- |
| sugártest emberárny-egyszerűséged! Jössz lefelé az utcán, lassan a téli |
| utcán, lassan a Mandula-utcán: fénykristály embertest-Árny! Árny- |
| lényed árny-kabátja az aszfalt-utat söpri, a repedezett, hámló ólomláz- |
| kérget betölti, mintha egy harang jönne, Árny-harang, árnyat kondul, |
| árny-szava téli húsvét, árny-viasz könnye csordul. Fölöttem víz- |
| árnyak, az űrben epe-szárnyak, szivacsot nyújt izsópon a nem-gonoszabb |
| tegnap, ecetet és tömjént, kábító szivacs-kortyot, foltos méh-arc az |
| alkony: arany-foltok, májfoltok. És jössz és átmész rajtam, akár a |
| sugárzás, amit az ősanyag küld: az egyesülten bomlás. Én meg az |
| alkonyt nézem. A piros-szemű tél űrrel köszön. És hó jön és halál van. |
| Emberiség-Föld: Sors-Gyönyöröm! |
|
A Jégverem-utcai harangok*
| Elnéztelek a napokban, asztalodnál ülve, s szivemet oly melegség |
| lökte arany-tenyérrel, mintha a forró őszbe léptem volna hideg kőházból |
| s mellem sújtja az űrkéreg súlyos búcsúzás piros-tenyerű arany-taszítással. |
| Ültél kicsit megdőlve ferdén oldalt: halandó gerendák, lécek, tömbök, hasábok |
| szögletes és sorssal-szabályos ember-összege, mintha árny-lombokba és árnycsipke- |
| szigetekbe szőtt középkori templom lennél emberi testszövetből. Olyan voltál, mint |
| az egyszerűség meg a szenvedő hűség, nagy osztott élet-tömbökből emberré-halmozott |
| egyneműség, ahogy nagy kezed a sötétből a lilaparázs lámpafény-kúpkorongba |
| érve bort töltöttél hosszú kristálypoharamba, amin festett barna fácánok merengtek |
| ácsorogva festett barna csipkeligetben, s kéz a lila fényparázs lebegés-kúp- |
| szigetben, mint a nehéz tiszta boldog hamvadás fáklyatartó és serlegtartó |
| ízelt vaskapocs-kesztyűje, izzás-zománccal bőrözött szivacs-horog. Vulkán- |
| esőben tengergyűrődésen ziháló arany csónakok, nehéz sajkák a lila sűllyedésben. |
| Valamit beszéltünk vérről és halálról, halál-megmutatkozásról s a szemgolyód |
| alja görbe sárga láng sziromtövében lassú könny nőtt és elcsuklott a hangod, |
| de válaszodban bánat, nem harag volt és megszólaltak a gyászoló harangok |
| a szobában, a házban, a Jégverem-utcában, a Jégverem-utca Dunába- |
| zuhanó magas kővályú-kútja ferde sikoly-tetején, a meredek, hideg utca- |
| zuhogás űr-tetőzetén, ami feketéből volt meg mennyei aranyból, űrtér-posztóra |
| préselt csillagokból: harangok szivárványlila szivacsos koromsalakból, harangok |
| ezüst-ütésből és hosszú-cikkelyű szelvényes aranyból, piros harangok, kék |
| harangok, barna harangok, selyemharangok, márványharangok, cserép- |
| harangok, agyag-harangok a szobában, a házban, a tavasz-bimbózás |
| gyászgömb-éjszakában. Merengésünk harang-zúdulás világtest-súllyal |
| kaszálva, zúzva, merengésünk haranggal világtűzvésszé gyújtva. Árny- |
| hallgatásunk harang-kristályfa buddhista cserép-palota-templom, |
| világmindenség harang-karácsonyfa. A szobában homály volt, rózsaszín és |
| ezüst fólia-lemezekből gyűrt taréjbarlangok őslétezés-emberhomálya. |
| S lent, a kőhárfa-kőszalag-láncívelés kezdet-alján a két hűséggel elheverve |
| fekvő, szelvényes kőpárna-mancsú kő-oroszlán, s orruk kétbarlangú kő- |
| pajzs pázsit-szivén a pórusok a kőben, s a kőlépcső hullás-harmonika- |
| kanyar öreg hónaljában a történelem-előtti gyermek-létből borongva bőr- |
| szilánk levélág-emeletekkel vízszintes magassal áttolongó ecetfa! És csak az |
| éj és csak a szelíd pásztor Jézus-szelíd nyája. S te, dolgos bánat-ember, |
| a változás szelíd Eötvös József-szabálya, XIX. század hasonmás, |
| ezüst-indás ezüst-levelekkel burjánozva benőtt szorongás. És az asszonyok |
| és mi ketten. Én másutt és másért születtem, másból és másként növekedtem, |
| később a történelem-időben: törékeny kicsi cselédlány-napszámos-mosónőben. |
| És most már nincs különbség: együtt őrizzük a halandóság kincsét, mint |
| fogolytáborból szabadultak a kis élet-motyót, emlékeinket, a kenyérből |
| nyállal gyúrtat, s az elmúlásnak is együtt vagyunk társa: rom-fölépítője, |
| mindenség-látomása. Emberek: lét és hiány. Bűnbe-esés előtt, bűnbe-esés után. |
|
Az uszályról integetők*
| Ha most a Duna-partra lemennénk, s a vízbe-omló lépcső-tetőn állva |
| merengnénk, a lépcsősor tetején, mely mint összehajtogatott itatóspapír, |
| csak kilegyezve s kőből, azt látnánk: a sárga sorsunk-folyón, a Dunán, az |
| olaj-penészes néma sorsunk-folyamon nagy fekete uszályok mennek lefelé, a |
| szűkebb végtelen felé, a lassan és irgalmasan, fényes bőrredő-habosan lefelé csúszó |
| örvényes agyagszínű folyam híg testében nagy fekete uszályok csúsznak a pára- |
| tört tágabb mennyiség felé halállal-megrakottan, látomással hegyekké púpozottan, |
| mint óriás gyomor-hal elnyúlva merevülten, sűllyedten páncélperemig merülten a súly- |
| teherrel, a halandóság-rakománnyal, s a szögecselt uszály-tetőkön, páncél-karéjos |
| uszály-széleken, a szivárványos salakhalmaz halál-hegyeken halandóbb halottak |
| nyüzsögnek, bozsognak, integetnek pezsegve állva, kiabálva, fekete kalapot lengetnek |
| nevetve, ordibálva, integetnek nagy fehér zászlókkal és nagy fehér kezekkel, hajukat tépi, |
| fújja az átlátszó aranyüvöltés tiszta szél, állnak derékig meztelenűl, állnak fekete |
| nagykabátban, állnak fehér ingben, kékcsíkos piros nyakkendőben, cigarettázva, |
| szivarozva, ecsettel, fröccsös-pohárral, töltőtollal, ceruzával halál-malachit |
| ujjaik között, mint piros számjegyek, zöld számjegyek, fekete számjegyek a csillag- |
| sziget szemhéjpereme elmúlás-listán, zsíros ujjhegyektől elzsírosodott nevek az |
| örökös kivégző-listán: a szőke kazalfény szöcske-pillanat Simon István, ferdén |
| előre lehajtott fejjel, mintha most érne célba: Kondor Béla, a bicegve zöld gyűlöletben |
| ázó járógép-angyalnyikorgás Nagy László, a baljós-istenünnepű Béládi Miklós, |
| a tisztán-özönlő ezüsthús zápor-kehely Kormos István, s mind a többiek, akiknek |
| boldogtalan és véres lénye sikoltva, mosolyogva, zokogva, káromkodva ember-tajtékkal |
| ott pezseg a lassú fekete gyászon: az uszály-vonuláson, a halandókkal-úszó nehéz, |
| páncélos sors-tetem világszigeteken. Jaj, nem hallani mit mondanak, mit ordítanak, |
| mit kiabálnak, üvöltésük, jajgatásuk ide nem ér, mert a szél, a szél, a szél, a |
| szél nagy fénylő fehér üvegtömbjei, rángó, lihegő, forogva szétmálló és süvöltve |
| torony-oszloppá tarajló, fényes szilánk-kévékként széthullva robajló iszonyú |
| iszap-tömegei temetik húsukba a lény-hangokat, ember-harangokat, a kiáltás- |
| zászlók fehér csóvái, mint jégbe-fagyott halak arany pikkely-szitákkal domborúan |
| ragyognak, s a száz és ezer és millió halottan-világító emberszem a szél átlátszó |
| dübörgő csöndhalmaz üveglávájába fagyva, mint ős-szitakötőszem dupla, domború |
| dülledt ponthalmaz-kéreg-gömbje ősidő-ásványüvegben. Mint a kristálymély néma |
| szivében, a kristálymögötti messzi mélyben a boldog embervolt uszályról-integetők! |
| S csúszik a múlt felé, az elmúlhatatlan öntudat felé a lassú lomha sárga |
| vízben, a híg sorsfolyam-csúszásnehézben az emberszivekkel kúposan árván |
| megrakott fekete uszályhajó, s a szél fehér dunyháiban, a fehérparázs embervarázs |
| szélben, a szél-mögötti világ-súlya világ-messzi térben az elmúlás-kalappal |
| integetők, a köd-ásvány kezekkel integetők, a bedagadt-gégével kiáltozók, |
| lilára lazúlva és lilára szorúlva, mintha kivágott emberszivet nyeltek le volna, |
| s a véres emberszív torkukba dagad. A halandóság emberfalat. A bűnbe-esés |
| szív-tudat! Mert testük köd és bűn az integetőknek, köd és bűn és alázat. |
| Mintha fényből és árnyból, sugárból és árny-tartományból, felhőből és gyanta- |
| homályból lenne összegyúrva testük. Mintha hiányból, pusztulásból, |
| nem-ből, elérhetetlen könnyű türelemből, áteresztő szabályból, sűrű gézfátyol |
| hiánytudatból, halandóság-aszályból, gáznemű adományból, semmi-szigorból, |
| hiányból szikrázó füst-gyopárból, elúszás-pillanat ragályból. Akik vannak, mert |
| nincsenek, akik nincsenek, mert vannak, akik hiába intenek, kiáltoznak hiába, |
| hömpölygő halál-folyamon lassan csobogva csúszó sors-uszályok utas-népe |
| utazók. Mint lassan lebegve uszó tengermélyi korallszigeten egymáson hemzsegve |
| púposodó millió bizsergő, mocorgó, bolyhos és csöves nyaláb-lombokkal himbáló |
| és bomlottan viszolygó szines virágállat. Integető és mosolygó virágzó nyaláb- |
| hab. Lényük csak látható, létük nem fogható. Nézzük őket. Nézed őket komoly |
| szivedben gyász-parázzsal derengve, ahogy elcsúsznak integetve és föld-színű |
| szemgolyókkal, föld-arcú dáridókkal dideregve a nagy fekete uszályok utasai. |
| Mióta ismerlek? Hány éve ismerem hited és arányod könnytelen uszály-néző, dörgő |
| és dübörgő semminek-visszaintő? Te velem egyforma történelem, kiközösítettje |
| és kivetettje ugyanannak a varázsnak, sose-legyőzöttje a megmaradásnak, mindíg |
| embercsillanás a gyászban, okos figyelem, a figyelem szorgalma látás, hűség ezüst- |
| pohara vörösborral, rózsaszirmokkal beszórt szegénység, hűség: földből, esőből, |
| növényi tavasz-tolongásból, sárga homokkal befújt hajnali nyárikonyha- |
| derengés, jövő-csíra a történelem-tojásban, utcakövön-kúszás a tank-gépfegyver- |
| ropogásban, düheimtől sose-akartad megadó gyermekként részeg, jövő-alkalom |
| bánat-szorgalom, aki kenyeret adtál és áhitatomnak emberiséget, versnek papírost! |
| Mert volt megszületés, föltámadás, irgalom, futás, vékony vállakon Krisztus- |
| kereszt súlya, véres hernyótalp-csikordulás és volt minden ami emberrel alíg |
| mérhető! Verem és tető. Völgy, kőszirt, ember-lapály, s emberen-túli sugárzó |
| könnyű táj, zivatar-dörgésben keskeny sárga koporsó. Szivárványhíd-össze- |
| zúdulás, mintha szines kristály-oszlopok parázs-kérgei és parázs-sugárívei zúgva |
| omlanának jajgató szenvedéskupaccá Szivárványrom-halálalkalom. A |
| szines űr-parázs világrothadék-sercegése. Sziget-képző vágyaim bizalma! Most |
| oda jutottam, hogy elmondom neked: sziget vagy, egyszerű sziget-bizonyosság a |
| torlódó és dühöngő emberi dologban. Lángoló, lobogó vizekben ember-sziget. És a |
| látás-közös látás-része is vagy, a látás-egész része. Pont-szerű sugár-út. |
| Mint a méh összetett szemének egy szemsejtje: a fordított üveg-kúp. Az összetett |
| látás egy üvegliliom-pénze. A látás egyik csillaga. Hisz csak az összetett látás a látás |
| maga! És jó, hogy így lehet, hisz jó közösen látni veled! A lét csak így virágzás! |
| Ó, te Uszály-néző! Integetnek a nem-lét halandói neked, bámúl az elúszó arc-halom. |
| Feléd tódúl a szél-üveg fölnagyításban az elmúlás: aki hatvan éve születtél Karcagon. |
|
Ferenczy Károly-fénysziget*
| Mint lombos zöld erdősűrűben a napfény zebra-nyája, tömött, sűrű, |
| szelíd vadonban fehérfoltos-barnafoltos ménes, tarka lovak vonuló, lassú |
| ember-magánya: ember-éjszakámban lihegve, prüszkölve, fújva, lágyan, |
| lassan átcsobog, megáll, topog, zizeg, suhog a megváltó áldott lény-sokaság, |
| s a lovakon zöld aranyhímzés, s a lovak farán aranypalást, fénypalást aranyból, |
| s a súlyos arannyal átcsurgó szelíd zöld parázs, mint a megmaradás üszke, |
| selyemvigasz reménye, s itt-ott a zöld suhogás alatti aranyroncs-sűllyedésben |
| világító viasszal rost-seprű levélként lengve hull, mint a fény varázsgolyója |
| dülledve áll az aranykalász Krisztus-szakáll, a fény hüvelyéből kidudorodó |
| óriás fekete tojás: a szikrázó ásvány-szilánkokkal behintett ló-szemgolyó, |
| s Jézus palástja zöld-eres sárga rózsaszirom, s zöldbe-olvadt sárga gyertyák az |
| apostolok, s mint napfoltos vízben ringó zöld moszatnyál örvény-nyalábba |
| szórt, halról lekapart arany-pikkelyek: a zöld némaság arany-pénzekkel, arany- |
| pontokkal rezeg. S ott bennt, az arany-fésűkkel fölszántott vadon-sűrűben, |
| amely csak lomb-tetejével susog, zenél, dörmög, sziszeg és döngicsél, mint |
| óriás zöld ásványos bogár a felhő-kagylós kék üdvösség alatt, s lombközépen, |
| lomb alatt nincs szélbeszéde, vitorlája, szárnya, csak a cserjék, bokrok, füvek, |
| csalánok árnytörpe barna duzzogása, fekete csipke-lapátja, küllő-kúszasága, |
| ott bent a zöld-hiányon, sűrűség-hiányon, a lény-üres ritka lapályon, mint |
| aranytálon ül, áll, merengve ácsorog, rózsaszín nyájként némán zsibongva tolong |
| az Isten-állapottal emberi-szép Hegyi Beszéd, s páncéling, szelvényes, ízelt, |
| vaskesztyűs páncélkar, páncél-sisak, homlokra-fölhúzott páncélrostély ezüst |
| borongása, redves ezüsthomály gyásza, a rózsaszín intés, a rózsaszín fényzöld |
| fényizom ember-fonat varázsa, s a fekvő meztelen asszony Goya-búcsúzása, |
| Renoir-alkalma, Manet-irgalom-máglya, s arany-tömbsziklák, napernyő- |
| citromlepke bordás szárnyfülek választják el cikkelyesen és merőlegesen |
| a fehér valóság-izzást a barna valóság-homálytól és lilán hull redő- |
| ünnepével a bíbor bársonysátor, s a barna lovas-kocsi, a sárga a templom- |
| torony szerelmes izzás-szelvény Csernus Tibor délutáni Alföld-szivéből, |
| s Ferenczy Béni szakáll-bolyhos tünődés-koszorú arca éghabos földmező! |
| Ki figyel rád? És rám ki figyel? Ki akarta, hogy élve meg ne haljunk? |
| Ki mondja most, hogy lenni érdemes? Ki mondja most helyetted és utánad |
| a fényt, a fényt, a fényt, a tiszta fényt, te Fényigaz Fényvigasz, Fényvarázs, |
| Fényerő? Nézlek, Magyarország-éjszakám fényszülötte magányos: nagy |
| elhagyottság-éjszakám fekete ősüregében lebegsz Messzi Tiszta Okos Fénysziget, |
| világsziget fényből, űrtestek messzi-messzi emberfény-emlékezete, mindíg- |
| bíztatás a fény-valóra, hűség fénymező-lebegése a fekete csönd-ravatalon. |
| És Ady Endre ráncos, gyűrt gipszkéreg halotti maszkja a sárga hold, sötét |
| bársony-völgyben, s fölötted kő-szarkofág, hódító római-kori kő-indás, kő- |
| rostos, kőfonatos rothadó fehér kődoboz a Kerepesi Temetőben. |
|
Üzenet Csernus Tibornak*
| Arany merítőháló szivedben, vastag nehéz lét-kötegeket emelsz |
| ki a halállal-párolgó csöndmagányból, s habzik, reng, lüktetve |
| lobog amit az elmúlásból merengéshálóval kiemeltél. Az látszik ami |
| van, ami a látható mögött, a bőr alatt: pontos erjedés, tömény örök mozgó |
| tenyészet. Ami látható: az a végzet, a mindíg-megtörténő egyszeri kész |
| állapot, amit az ember-szemgolyó a valóságból látni megkapott: a ragyogás- |
| irgalom, a sűrű párás homály-gyapot, s minden dolog, tény, tárgy, alak, |
| ami a nehéz, sötét homály-arányból kiragyog, amit megérintesz lágy |
| daccal és szerelmes iszonnyal, a virághabzás óriás virágasztal, a fehér |
| ló, s a fehérfoltos barna, a szörnyszép tengeri lény, páncélos puhaság zöld |
| iszonyhal, az Idő-középen a gólya, mint a múlandóság kereszt-alakú |
| fekete-fehér óramutatója, a hónaljánál-emelt te-arcod-arcú sárga |
| meztelen Krisztus-teste férfi, fölötte semmi-itélet-kereszt, húzzák |
| az Eleven Halált, ki érti, ő sem érti, az óriás-papagáj, a szín-özön |
| halál, csőre szaruhorgony-fejfa, a kígyó, a repkénybokor, az asszonyi |
| test, minden amit a sötét ragyogás hatalmával a barna gyászból |
| aranytömbbé, fényfelületté, izzás-arannyá kinöveszt, ami kiáll a hiányból. |
| Az vagy: amit merengéshálóddal kiemelsz a homályszégyenből és a |
| testekké-teljesűlt magányból: lét-belseje sötét, kristályparázs, arany- |
| nehéz jelenség-vigasz, fénysziget az űr-éj tartományból. Fényvarázs, |
| homályvarázs, halálvarázs. Isten-rejtelme lénybeli titkos megmaradás. |
| Nehéz sötét enyészet borong szivedbe-épített hazádban, kövér bomlás- |
| szag párolog a tűnődő anyag-tartományban, a fehér rózsahabzásból, |
| sötét növény-pórusokból, fényhátú szőrös levelekből. Merengésből vagy, |
| gyász-virágból, ló-szempillákból, életcsend-üzenetből. Hisz a lét |
| súlyával arravaló, ami meglátható és megfogható! Feketeláz márványsír- |
| csoportképekkel habzó temetők, homályhullások, izzástömeg sávok, tetők, |
| arany-hátak, arany-emlők, arany-karok virágzás-mámora vagy te, s |
| messze a homályfüggönyök mögött fehér bárkában ül: hozzájuk-térő-szánalmadra vár |
| Caravaggio, Ribera, Louis le Nain, Poussin, Van Dyck, Bernáth Aurél, Renoir. |
|
Ember a hasonlatokban*
| Ahogy a pók besző nagy szobasarkot, zöldlombos fekete ág-viszályt: úgy szövi |
| be ember-futásod, autó-rohanásod a Földgolyó egy szögletét, a zöld-viszály |
| Európát, a súlyos ág-összevisszaság Magyarországot, ember pók-futkosásod beszövi |
| az alabástrom-időt, pók-beszőtte ország a hazád, s ragyog a szálkás és szálas, rácsos, |
| feszes csillogás-tányér, szikrázó többszögű rácsvonal-tányér, amit a csönd feszít, az |
| őszi lassú szél homorú vonalrács-napraforgó-fejjé, s a csönd ágaira ragasztott fehér |
| rács-zászlókkal üzensz a megmaradásnak! Hiába! Hiába, hiába, hiába, hiába! |
| Nem tudsz elfutni önmagadtól, nem tudsz elfutni önmagadból, hiába, hiába, hiába: |
| veled fut az Árnyék és veled fut árnyékod, a szétzilált, rádzuhant állapot, ami nagy |
| üveg-süvegekkel és üveg-kúpokkal rakódott köréd, mint mész-égető máglya, hulla- |
| égető máglya hasábfái, börtönöd fényfelhős üvegdoboz, üveg-tetőpalástú deszka-doboz, |
| rézrúd-szerkezet üvegbaldachinos üveghintó-üvegágy, bronz-oroszlán-mancsú üvegkoporsó |
| és visszafutnál már apádhoz és visszafutnál már anyádhoz, visszafutnál halott anyádhoz, |
| máshova menni úgyse tudsz, csak a földbe, ha mint szerelmes asszony rózsapolip-lábaival, |
| polip-harang karjaival véres ölébe gyúr, az ember-mohó, a férfi-mohó, ha a föld |
| magából kiátkoz! És veled fut a város, a ház, a víz, az erdő, a síkság, az állat, a kő, |
| az erdő, a csillag, a sírkő, a bánat, mint hosszú, halállal-hímzett, ezüstfonállal át- |
| szőtt csillagos nász-palástot: húzod magad után az átkot, futsz a vígasz-falóban, |
| mint gyermek mezitláb a hóban, mint kisgyerek aki magára vette apja fekete télikabátját, |
| a tarajos, csipkés hőmezőn, a kabát szélei fekete gyapjú-ekék a hóban, hó-vágó üveg- |
| ekék, jégfodor haranglengés a fekete-üveg nagykabát: húzod magad után a testedre |
| húzott bő világot, az apa-bő világot, a világ-bő apaságot, húzod a szivedre-húzott |
| halált! Hiába! Hiába, hiába, hiába, hiába, hiába, hiába, hiába! hiába! Hűtlen |
| szerettél volna lenni mindíg, de akárhogy akartad, hűtlen sose tudtál lenni a |
| magányhoz, és nincs ahova elfuss, futva is csak állsz te futás-leleményből szőtt emberi |
| valóság, tisztán-tétova hűség, állsz tisztán-tétova ember a kivégző-listán, kiállsz az |
| öröklét ínyéből, mint az Idő metszőfoga, megharapni a halandóságot, kettéharapni |
| a halált, szétmarcangolni az éden-vesztes ifjúságot! És könnyezik a téli éjszaka nagy |
| fehér sírkövekkel. És mit csinálnak teremtett lényeid? A szívből kiokádott népek? |
| A sáska-csontváz gépek, a sáska-szerkezet embergépek, az űr-sáskagépek, a bütykös |
| rézpálcikák, a műanyag-hideg, vérző, rózsa-faló, rózsa-zabáló, rózsaszál-konyhakés, |
| virághabzsoló fehérhólyag vakság-fejek, a Bibliai férfi-köteg, asszony-köteg izom- |
| fonat fekete sűrű emberiség-rácsok, mítosz-rácsok? Húzod magad után, mint Tejút- |
| fátylat a fekete néma űr a gyász fehércsipke árnylobogóját és ami legbelűl feszűl az |
| már nem a tied, az már a másé, az egyszerű megadásé! És mi van a fehér szájban? |
| Mint rothadás a májban, asszony-méhben óriás szivacsgolyó erjedő daganat? A |
| hervadás, a gyász van, a halandó halál van: kés, ecset, papír-repülő, papír-hajó, |
| papírból hajtogatott gyermeki jó, rózsa, rózsa, rózsa, szegfűszál. Mint rothadás a |
| gyászban: mi van a fehér szájban, mint gyász a rothadásban: az emberfej-alakú |
| üvegekben, a leforrasztott üvegserlegben, mint méhmagzat a méhben, az embrió méh- |
| burokban? Negatív filmtekercsek, filmforgács agyvelő-hab, a vizeletnél dúsabb |
| aranyfolyadék csöndje, az emberiség könnye, a hiábavalóság-lámpa, a híg |
| elmúlás-gyanta. Az Idő ül ott sóra könyökölve, az Idő világ-csöppje, az Idő |
| néz a sóra, szeme, mint zsebóra, néz zsebóra-szemmel, fölpattintott-héjú ezüst |
| zsebórával, és címer-virágrajzos a zsebóra-szemhéj, az ezüst-szemhéj idő-bajusz- |
| szálak fölött függőlegesen, kis csavar-pálcás csuklókon, ezüst bajusz-szőr a csókon! |
| Néz: elmenő-megjövő: az ezüst szemhéjú Idő, ahogy az Őslét néz a sóra, sóbánya Ősidőre, |
| kő a pihenőre, szerelem a nőre, pihenő a kőre, s zöld gyík a szikla bajsza, pislog a bajusz |
| zölden, piheg pikkely-hólyaggal puha gyöngyház-közönyben. Néz a Valóság téged, |
| egyszemélyű emberiséget, néz az elmúlás téged, mint rőzsefüst fakérget, mint alkonyt a |
| rőzseparázs, orvost a méhkaparás, kislányt a halál-szüret első jajtalan küret, mint |
| alkony-máglyát darázs többezer parázsponttal rácsozódva a gonddal. Néz az iszonyat |
| téged, mint atombomba az emberiséget, mint nehéz, függő, lemezes, palás, fehér szilánk- |
| legyezővel arany-pusmogás űr-éjbe tollazó szikla: ez a sors-vallomás. Néz a boldogság |
| téged, mint gyermek jó ebédet, mint éhes árvát szelet zsíroskenyér. És hív az áldomás |
| téged, mint forrásvíz a hajnalt, ahogy mohasziklából, a köves moha-szájból vizelő |
| tiszta ívben csorog, csengve csorran, mintha a kő vizelne, mintha a föld pisálna, s |
| alatta a víz-tálban, mint elolvadt kristályban, mint folyékony órában, a víz-arcú |
| idő-apályban sok gyűrűfutás vízből, vízből szilánk, lángforgács, vízküllő-kerékforgás, és |
| szarvas jön a vízhez, szürcsöl moha-szakállal, iszik páfrány-magánnyal, iszik zsurló-hiánnyal, |
| szürcsölve iszik, szívja szörcsögve a kristályt és mellette egy harkály piros pikkely-mellényben, |
| zöld posztókabátban, gyertyaláng-aranysisakban, s csőrét a vízbe mártva: víz-szemet csíp |
| a vízből, a vízszemcse kristálygyapotból, mintha szitakötő szeméből csipne ki egy szemcsét, |
| egy-egy víz-szál látás-részt, s gyomlál, mint a kertész, a látást gyomlálja csőrrel, mint |
| gyermekszivet tőrrel Heródes éjszakája, szivet ás a habból, a párás hajnal-anyagból, |
| a vízrengés könny-tálból, mint csontvázat halálból, a hideg izomfonatból, amely izzik, |
| gomolyog, vonaglik, mint egy kosár fehér kígyó, vízpikkellyel, víz-sziszegéssel. Hiába! |
| Hiába, hiába, hiába! Hiába futsz, hiába. Majd megszáraszt a város, majd fölitat a |
| Város. Nagy szürke itatóspapír-könyv! Mint nagy Növény-gyűjtemény Könyv: a város! |
| Aranyselyem-zöld jelző-szalaga a rojtos és eres Tisza! Nagy Lét-Temető: a város. Nagy |
| Itatóspapír-Könyv. Lapjain virág-testek, benne a levél-testek! Barna, csipkés |
| és száras, tollas, szálkás és boldog öreg nedvesség-foltok az itatóslapokban, akár a |
| koporsókban, s lapjain virág-holtak, pázsit-szivacsán levél-holtak: vékony celofán- |
| lapokkal, átlátszó cellux-téglákkal, áttetsző cellux-hidakkal, sárga üveg-pántokkal, |
| horgonyfürt üveg-ajtókkal a pázsitszőrre ragasztva lapos szélmalom-arca, barnaszőr |
| kacshorog-bajsza, pórusa, rostja, szőre, törzspikkely-szivecskéje virágnak, virág- |
| szárnak, az ér-anyag száraz ásványnak. A levél-mozaik-pajzsok, hártyás sík |
| halál-halmok, barna bordaléc-kagylók, szirom-küllő szivecskék: akár a száraz |
| festék, akár a barna festék: a régi virág-szűzesség, akár a ráncos festék barna selyem- |
| bőre: virágok árny-felhője, virágok temetője, a száraz növényi vigasz. Az árva. |
| E könyvbe van bezárva, mint az elhasznált törvény: csontváz-tisztán: Tömörkény István, |
| ő, a csontváz-hajsza, nagy barna bajsza, mint szélben légypapír enyves fekete, száraz |
| pezsgés-csóvája, dünnyögés szem-sündisznók enyv-zászlója a bajsza, üvegszáras fekete |
| buborék-kéve hinták, hinták arany-foszlásból, s itt fekszik Juhász Gyula: fekete |
| száradék-pamacs arccal, laposra-préselt száraz üvegszita-szitakötőszemekkel, meg- |
| száradt lángocska-tornyokkal, mint fekete gombokkal fekete papi öltöny, fekete papi |
| szoknya, a bőre, csontja, szőre, mint holdpapír-gyapotmezőre fektetett árny-kereszt, |
| s itt fekszik fölragasztva a föld egyszerű haszna a százszor-kilenc-mosolyú Móra |
| Ferenc, az arany-gyapotcsomó, mint kicsi madártestből félig kidudorodó zöldpettyes |
| rozsdaszeplős életvarázs madártojás, az éj csillagmirigy-ánusz parázs-serlegéből kiálló |
| sírbolt-hold, az ezüst tojás-mosolyú, nagy őrtörténelem-kezeiben aranyszalag- |
| kantárssszobor-hordák kezdete Magyarország. Szivén mint óriás
üveg-tetű: fényhomorú ős- |
| hajsza tekintetű pajzs. S ő is ott lesz a sorsban sárga sűrű homokban: vele az |
| Ősidő is: a csontvázakon kotló Trogmayer Ottó. Jaj, Növény-szív! E Könyvbe leszel |
| bezárva. És piros a vadszőlő-levél, a meggyfalevél rózsaszín! És kék a tél gyémánt-iránya! |
|
Rajzzal-verset-író*
| Rajz-költő, rajzzal-verset-író, egyszerű tiszta szó, érett búzaszál: |
| belefeküdtél egy másik dimenzióba! Meghaltál, és nem az a szép, |
| az a szép hogy éltél. Ahogy a búza, az elvetett mag kinő a földből: a |
| fekete kéreg-repedésben előbb egy sárga pont-duzzanat, aztán zöld háromszög |
| laphegy, aztán zöld szármagasodás, levél-selyemkard, tű-kúpüstökös kalász- |
| befejeződés! Így voltál: Egyszerű Jóság, Mindennapi Étel, Kenyér a Gyermek |
| Kezében. S így vagyunk veled, hisz táplálékunk vagy: emberek, s az |
| ember-emlékezet. S most már feszesen a földbe lazítva: aki azzal voltál |
| tiszta, hogy rajzaidban nem a pusztaság, de a tiszta mosoly-szomjúság |
| vonal-hullása és vonal-társulása erjedt mese-hajnalivá és |
| mítosz-emberivé! S lettél, mint a virágos ág: termés-jövővel habzó |
| ifjúság, a megmaradás küszöbén a hajnal, aranypénz-körmökkel, |
| ezüst-dombhát hajjal. S vagy, mint a fénnyel-üres bánya: fekete erek, |
| vonalak, élek, szögletek mélymagas szivárványa. Íme, az írás, akár |
| a sírás: telve élet-múlttal, telve halál-jelennel. Takard be a |
| Halál szemét földrész-nagy tenyereddel. |
|
Világmindenség-rózsaszál*
| Én most letegezlek, Fiú, hisz nincs más, amit akarva ad, amit a halottnak |
| adhat az idősebb, aki élve maradt és nem tudja, hogy még meddig él. Hogy a lét |
| felszinén elevennek meddig maradhat, s egyetlen reménye, hogy még remél, s hitének |
| ez a remény a hatalma. Nem láttalak, nem ismertelek! Kihívlak a pudvás, láz- |
| tömb csöndből Gyerek, Aranygyász Ezüstfény, Elrohadt Kalászfonat-Kastély, aki ha fiam nem |
| is lehetnél, de társam a teremtő tiltakozásban. Gőg a más-módú megvalósításban. A |
| világlét-üzenet továbbító anyaga te, a titok egyik ember-képlete. Azonos más mohó |
| ragyogás. Igen, én élve maradtam, bár annyi támadás torlódott rám tömény dühével: |
| tüdőbaj-apa, tüdőhab lila vérvödör, szegénység, ha nem is a koldulás, de az éhes szép |
| gyerekszem ásvány-könyörgése terítettebb asztalok előtt, háborúban gőgös szökevénység, |
| kéménybe-épített bujkáló öntudat és szikra-gyűlölet, a szolgaság rácsa szégyen-szerkezet, |
| üldözés, gúny, kiröhögés, elmebaj-kés kis asszonyalakban. Nem ismertelek és most |
| azért hiányzol, mert te tudtál valamit abból a lényegi, azonos, isteni másból, amit |
| csak az tud, aki magát föl nem adja, akinek gyémántból van a kalapja s kezében |
| csalán, bürök, epevirág, tulipán, nárcisz és kankalin. Aki tudja, hogy nem a jó a kín |
| és nem a kín a jó. Hogy sorsunk arra jó, hogy kimondjuk vele ami a Titok-derengés Egyenlete. |
| Hogy a teremtett más, nálad a szobor-kimondás, a kivalósítás lényegi lényege az a hősi |
| anyag-benti izzás ami a redők, leplek, szögletek, vonalak szövevény-tolongása alatt pöröl |
| a kifelé-teljesülővel, mint férfi a nővel, nő a férfival a húsból-font repkényszobor |
| egyesülésben. Az átizzadásban és a kisülésben. Hogy minden csak a tűz magánya: a |
| szobor iránya és aránya, a vers lombozata, öltözete csak a világlét-izzás dolog-ruhája. |
| Mindenség-anyagból gyúrok rózsát neked. Rózsaszál-éneket. Nem félelemből, mint B. M. |
| a szobrász, régen, a megtörtént mesében: R. M.-né születésnapján: mert megjelent az |
| asszony komor és rideg-mosolyú kiséretével az I. Főiskola műteremben, ennivalóval teli |
| vesszőkosarakkal, innivalóval teli vesszőkosarakkal, hát a rémület-fehér Szobrászi |
| Éden, hogy ne érje szégyen, hisz az ünnep nem volt a fejében: fehér ujjakkal hideg agyagtömböt |
| fogott, ásványi nedv-ragyogó puhaság-darabot, s rózsát formált gyors ujjaival, volt annak szára, |
| szirma, zöld-eres szirom-örvénye, kék-eres levele, tüskéje, tüske-töve: s azt nyújtotta át, az |
| agyagrózsát az asszonynak, ünnep-fehéren, a rózsafejet tenyerébe fogva, két ujjal csípve a sudár |
| rózsaszárat! Nem így Fiú! Nem a mosollyal kierőszakolt alázat! De belenyúlok az éjszakába! |
| Belenyúlok a csillagos űrbe. Rózsát gyúrok az ősanyagból, a 3×108 (300 millió) ºC |
| hőmérsékletű elemi akaratból, ami hússzor magasabb hőmérsékletű, mint a Nap belsejének |
| hőmérséklete. Rózsát gyúrok neked az izzás-folyamatból, rózsaszálat megváltott |
| hiteledre. Rózsát gyúrok neked az időtér-akaratból és könnyem most a rózsa nedve! |
| És ráteszem a rózsát, a világmindenség-rózsaszálat szétrobbant Götz János-szivedre! |
|
Pegazus-Petőfi*
| Kő, kő, kő, kő, kő, kő, kő, kő, kő, kő, kő, kő, kő, kő, |
| paleovulkanikus kőviharzás, paleomitológikus kő-nyilallás, |
| tektonikus mítosz-ősmozgás kőből, a kő reménye, a kő fölszabadulása, |
| ősanyag kezdet-magányból költészet-lombbá űr felé kiszakadó |
| kő, titáni szárny-születés a kőből, a kő tomboló, vastag, roppant |
| ágaskodása, fölszáll a csöndhöz-ragasztó hallgatás-anyag, éhes |
| tömegvonzást legyező nehéz szárnysuhogás boldog anyag, fölszáll a |
| gravitáción-győztes kősuhanás, a kősuhogás hatalmas szárnyai a |
| költészet kő-diadalmát kiröpítik a zagyva és szomorú, együgyü szép |
| természet tenyészet-kútjából, homály-ragályából a Titok-Akarat |
| titkos, titkos, titkos Ihlet-Szive felé, a Varázsirgalom Teremtés |
| elé, kőtömbök, kő-lemezek, kő-deszkák, kő-roggyant tompor-tömbök, |
| szétterpedt kő-szív-kő-ág ipszilon, gigász kő-combok, kő-harang- |
| bojtvégű kő-horgok, patás vaskos kő-kampók, kőszirt-nyerítés, |
| kő-halcsikó-kecsesség tengeri szempillás kés, kőgerenda-kötegek |
| fölfele-zuhanása, mennybe-ütése, égbe-horgaszkodása ez a |
| megkövesedett lemezes, horgonyos, tollas lángtorony, ez a kővé- |
| változott eleven láng-vonítás, az őskezdet-Föld vulkanikus |
| tűz-lemezeinek összetorlódott vers-jajgatása, a kőszálka-kővályú- |
| kőgerenda-kőárok-kőhas-kőcsóva-kőorrlik-kőszemgolyó földi |
| legyező-villám fordított erőfény-elektromosság: a földről az ég felé habosan |
| dübörgő. És egyszerű, mint egy csillag és bonyolúlt, mint egy fűszál zölden. |
| És zeng, mint a Kezdet: mint amikor az égitest lángoló kőviharokkal lenni |
| kezdett, égő kőlapok földrész égbe-túródásával csillagok tajték-közönyét |
| csókolta és harapta. És fehér szivében Petőfi Sándor néz fehéren, a fiatal |
| Ferenczy Béni-arcú Petőfi Sándor, a kő-fehér szárnyas mindenség- |
| virágból, és fehér arcában, fehér gipsz-arcában, fehér szemében, fehér |
| gipsz-szemében, fehér homlokában, fehér gipsz-homlokában a |
| fekete, fekete, fekete, fekete, fekete, fekete, fekete, halál-futás van, |
| fut, mint fehér csillag a fekete űr-dohogásban, a tajtékos véres |
| lóröhögésben, páncélos hab-csattogásban, fut a szabadság, fut |
| a bekerekített darázsfar-alsóajak-szakállas fehér világ-izgalma láng, |
| fut az ihlet-csoda az elmúlás bőrén, mint vizipók a feszes vízhártyán, |
| s lábai alatt hőtérkép-szivárvány tölgylevelek félelemhő sugárzás hő- |
| fodor évgyűrűkként, más-más-színű hőszivacs korongfodrok egymás köré |
| parazsúlva, mint a fakorong évgyűrűi, fut az élet hogy meg ne haljon, |
| fut a költészet, hogy szabad maradjon, fut a fehér fehéren a feketében, |
| ahogy a pusztán tündér-szekéren jár a szél, ahogy Shakespeare éj-szemén |
| tündér-kocsin vágtat a végzet. És csak fehér és csak halál és csak fekete és enyészet! |
|
|