A teremtés tegnapi akarata^*

A három éposz (A Sántha család, Apám, Anyám) eszmélkedésem, gyászom és örömöm hármas csillagképe! Bár teremtődés-idejük, megteremtődésük térideje és időtere, más és más belső kozmikus pillanatok gyönyöre volt, mégis: hármas-egységük csillagtest-lángolása ugyanabból az egységes anyagból lövődik ki, mert egy az anyag, a kozmikus térben s az egy tudat-terében e vers-époszok csillag-anyaga és csillagtér-anyaga, csillagközti téranyaga, vagy élő s holt anyagpontokkal lebegő haláltalan fekete csöndje. Ez az anyag (mint a fizikában, a valóság kozmikumában, a fizikai létben, a vegyi és biológiai létben) az élő szív gyötrelmeiből, szánalmából és szerelméből, piros szabadságból, árnyéktalan halálból, lehetetlen-árnyékú haláltudatból, emlékek megkövűlt, fenyőtoboz-csápos szúnyogpillanataiból, holtakból, múlandókból, halandókból, temetőkből, az új történelmi megvalósúlás akaratából, szívem szerelmes szégyenéből szerveződött vers-akarattá: atomjai szív-cafatok, szerelem-cafatok, halál-cafatok, s a szabadság ifjú mámorának sose-őszülő kamaszhite! Mert én ez éposz-versekben nemcsak énekeltem, hogy a szóban a halott és élő dolgok megmaradjanak, lebegvén az emlékezés dörej-csöndjében: de akartam, hogy megmaradjanak szétmállhatatlanúl és rothadhatatlanúl a halandóság szívei és a szabadság gyors kamasz-szívütései. Akartam, hogy megmaradjon az esendő teremtésben: ifjúságom s e nép ifjúsága, s virágozzék örökké az anyag testté alakúlván (csillaggá, égitest-tömeggé, vagy biológiai szervezettségű vegyi s fizikai létté) a teremtő költészetben. És mit akartam még? Állítani emlék-örömöt, emlék-állandóságot a szabadságban: azoknak, akik megérdemlik a gyermekszívű hálagyermektől, (a pompában és gyászban) a megőrzés minden kegyetlen kegyelmét! Jobban, mint a Kréta-szigeti mítoszi királyok (kék selyemgyűrődés robbanás-víz-kupacainak anyagszigeteiben fekvők)! őrzés-álarcai, az aranyhártyaránc-álarcok, amik mögött a rothadó hús és a korhadandó koponyacsont nem maradt meg, csak a penészes árva sziget-föld mikrobás tenyésző magánya. Virágzó élő koporsót építettem a verséposzokban, virággal-burjánzó élő, lélegző kristálytéglákat, hogy akik és amik e kristályanyag húsába forrasztva mosolyognak, dacolnak, élnek, gyászolnak és szerelmesen fölszabadúlnak: a halandóság ellen rózsáztassák eleven testük és élő szabadságuk múlhatatlan rejtelmét és kegyetlen tisztaságát.