Anyám: kilángolt a szegénységből^*

Költői természetem része: hogy minden személyeset is megírok magamról és magunkról. Ez nem minden költő akaratának dolga, de az enyém, igen. Anyámról is elmondottam sokat – éposznyit, mit is mondhatnék hát most. Én szüleimmel (így anyámmal is) együtt éltem tizenhét éves koromig, szülőfalumban, Bián. Életünk, minden külső hánytorgása és háborgása ellenére nagyon zárkózott volt. Önmagába zártan konok és kevély, szinte rideg. Oka talán ennek az volt, hogy apám tüdővészes lévén (s mivel nagyon szegények voltunk), a fertőzés-veszély aktivitása ott gomolygott az otthoni, szegénység-levegőben. Anyám: csöndes, zárkózott, önmagát befelé-égető asszony volt fiatalon és ma is az. Egy térben tizenhét éves korom óta nem éltünk, de élünk feleségem halála óta: hárman: anyám, lányom és én. Anyám 1907 Január 4-én született Bián. Volt napszámos és kiscseléd, aztán cselédlány Budapesten, majd gyárimunkás, majd kőműves-segédmunkás – egész a házasságáig. Aztán: nevelte a gyerekeket. S dolgozott a szakadásig. Mondhatom: panasztalanúl. Testvérek hárman voltunk. Kisebbik öcsém tíz hónapos korában meghalt. Minket: nagyobbik öcsémmel meg iskoláztattak. Ezt is meg kell írnom egyszer! Bár mondom: írtam már róla – époszt, hosszú verset. Mégis: ez is kevés. Minden kevés. Mert mindent mindíg újra kell mondani. Őt is! Anyám minden külső baj előli befelé-menekülése a könyv volt és maradt. A könyvek! Tudom: tőle kaptam a költészetet! És szeretném neki visszaadni a költészetet. Még nagyon sokszor. Époszomban, az Anyámban (évekig töprengtem megvalósítási lehetőségén és módszerén) azt a széptestű ifjú asszonyt mondtam el törmelékes és bájoló szavakkal, aki volt: ő! Mert milyen szép is volt. Sugárzó. Magát-meg-nem-adó és magát föl-nem-adó! Kilángolt a szegénységből! Mert azt mindíg elfeledjük mi: költők, hogy anyáink: asszonynak, testnek, szerelemnek fiatalok is voltak egykor! És miért kell, vagy miért kellene ezt eltagadnunk szívünk elől? Dicsőség hát anyáinknak, a szerelmes ifjú asszonyoknak, akik szeretvén, kihordván: megszültek bennünket, hogy kimondjuk testükből a világot.