Ezen az égitesten*JUHÁSZ FERENC:
KÉRDEZŐ: Most negyvenhét éves vagy. Nemsokára harminc éve lesz, hogy megjelennek verseid. Harminc évvel ezelőtt hol voltál, mit csináltál, mik voltak a gondjaid, céljaid?
JUHÁSZ FERENC: Kérdésedre el kellene mondanom kamaszkorom, meg ifjúkorom történetét, fiatal férfivá-válásom történetét. Én kereskedelmi iskolába jártam, 1942-ben kezdtem és 1946-ban érettségiztem.
KÉRDEZŐ: Hol?
JUHÁSZ FERENC: A Márvány utcai Kossuth Lajos Kereskedelmi Középiskolában. Iskolai éveimet kettévágta a háború, engemet is, mint annyi diáktársamat, bevonultattak, megszöktem, bújkáltam, mikor fölszabadúltam, 1945-ben folytattuk a tanulást, 1946 nyarán érettségiztem, 1946-ban jelentek meg első verseim, akkor ismerkedtem meg a nálam idősebb írókkal, kortársaimmal, 1948-ban kerűltem végleg Budapestre, a József Attila Népi Kollégiumba. Az akkori verseim, írásaim (egyetlen novellát írtam, elárulom Neked, életemben, dehát az sajnos nem maradt meg, elégettem, sok versemmel együtt) tükrözték mindazoknak az íróknak, mindazoknak a költőknek, magyaroknak és nem-magyaroknak hatását, akiket olvastam. Nem titkolom előtted, hogy nagyon sokat-olvasó gyerek voltam már egész pici korom óta. Ennek következtében nagyon sok szellem, vagy szellemiség hatása volt érezhető akkori írásaimban. Mikor megházasodtam, 1948-ban: egy ládányi kéziratot, otthon: Bián, Édesanyám házának kertjében, szülőházam kertjében elégettem, most már nagyon sajnálom! Írtam én akkor Tóth Árpád-verset, írtam én akkor Baudelaire-verset, vagy Baudelaire-ebb verset, mint a Baudelaire, írtam Verlaine-verset, írtam Stefan George-verset, írtam Rilke-verset, Petőfi-verset, Illyés Gyula-verset, akivel frissen ismerkedtem meg, Kosztolányi-verset. Sorolhatnám tovább, szinte az egész irodalomtörténetet.
KÉRDEZŐ: Példából tudom, hogy a szülők közül az anya többnyire a szárnyra bocsátó ember, az apa pedig inkább a visszafogó, a megtartó, a helyhez kötő, ez Nálatok hogy volt?
JUHÁSZ FERENC: Én nagyon sokat írtam erről, úgyhogy sok erről-írásom, sőt írástömegem ellenére nagyon nehezen válaszolok rá! Mi nagyon szegényen, nagyon szomorúan, nagyon puritánúl, nagyon egyszerűen éltünk, ha mondhatom így. Anyám volt az olvasó ember. Apám? Ezeket én vereseimben, vagy époszokban megfogalmaztam. Arra emlékszem csak, hogy varrógépén Édesanyámnak négy Mereskovszkij-kötet volt, meg egy imakönyv. Meg a padláson rengeteg Tolnai Világlapja, meg valamilyen füzetes regények. Ezeket én nem olvastam, csak Mereskovszkij könyveit. Olvasni itt, Budapesten olvastam, meg Bicskén, ahová polgári iskolába jártam, a tanári könyvtárban. Bejáró diák voltam, de ez akkor egészen másképp nézett ki, másképp történt, mint manapság. Bejöttünk reggel hat órakor az iskolába, az iskolai órák befejeződtek egykor, fél kettőkor, a vonat viszont hat órakor, vagy fél hétkor ment vissza falum felé. Úgyhogy rengeteg időm maradt arra, hogy könyvtárba járjak, hogy antikváriumokba járjak, antikváriumok raktárait keressem, ott kutassak, ott olvassak! Ezek az olvasatok szőtték át egész életemet, ezek az olvasatok riasztották el aztán Apámat attól a ténytől, hogy belőlem költő lett, vagy hogy költő akarok lenni! Ezt nagyon szégyellte! Hogy a fiából költő lett és nem tisztességes ember.
KÉRDEZŐ: Gyerekkorodról írva, gyakran használod a „gyűrődés” szót, ami valamilyen módon jellemzi ezeket az időket.
JUHÁSZ FERENC: Megmondom mi volt ez. Ha most visszagondolok rá, nem hiszem, hanem tudom, hogy folyamatos szorongás. Ha most megkérdezed, hogy mitől szorongtam, akkor megint csak el kellene mondanom életemnek ezt a részét! Dehát most ezt nem akarom.
KÉRDEZŐ: Én előbb arra kérnélek, hogy életrajzodból feltétlenül mondd el azt, ami ember-költői lényed értéséhez feltétlen szükséges. Vázlatosan, vagy egy részt kiemelve, ami Téged magyaráz.
JUHÁSZ FERENC: Nézd, nem akarok nagyképű lenni, ezért nem is szívesen beszélek róla. Én is, de sok-sok velem-korú társam, tehát úgy kortársam, hogy velem életkorban nagyjából azonos, nemcsak két ember szerelmének szülötte, de a történelem szülötte is. Hogy ez szerencse, vagy szerencsétlenség: nem tudom. Én azt hiszem, az én életemben szerencse. Irgalmatlan nagy váltás történt 1945-tel, abban az életben, élettel, amelyben születtem, amelyben fölnőttem és amelyből kiváltam és kiváltunk. Ez a váltás rendkívül gyorsan történt, rendkívül hirtelen történt, szinte sokk-hatásszerűen ért. Személyes életemben megszűnt, elmúlt, elpusztúlt, elfolyt, mint a köd, egyrészt a rettegés, másrészt mind az az állapot, vagy előjáték, vagy előtörténet, ami az én „gyűrtségeimet” (ahogy azt annakidején az Új Írásban írtam) megteremtette, létrehozta. Hiszen gyűrtségeimnek oka: a folyamatos szorongás volt! Ha akarom, azt is mondhatom: a folyamatos társadalmi szorongás volt, anélkül, hogy tudtam volna ezt akkor, gyerekfejemmel, tudatosítani. Ez a társadalmi szorongás s az ebben élő rettegés, tehát a rettegés folyamatában való élet szűnt meg 1945-tel. Dehát: megszűnt a gyűrtségek lehetősége is, mert Édesapám akkoriban már olyan beteg volt, hogy nekem kellett hirtelen, váratlanúl, gyorsan családfővé lennem. A történet, vagy a történelem (akár rám vonatkoztatod, akár a korra): hatalmas, majdnem elmondhatatlan. Fiatal verseimben, akkori verseimben, ifjúkori verseimben próbáltam ezt megfogalmazni. De ez majdnem elmondhatatlan! Szinte azt érzem most, már harmincadik éve gyakorló költőként, hogy azokat a dolgokat, amiket akkor, fiatalon gyerekfővel próbáltam megfogalmazni, újra és újra el kellene mondani, újra és újra, talán mondandóim legfontosabbjaként. Ezt az iszonyatosan szép és iszonyatosan nagy-lángú üstökös-változást: ami akkor történt, személyes életemben is. Meg kellett érteni önmagamat, és meg kellett érteni azt a fortyogást, azt a fortyogó, bugyborékoló, zuhogó, buborékoló kort, amely ebben a változásban vajúdta ki önmagát, és el kellett viselni ennek a vajúdva-kínlódásnak minden gyötrelmét, minden ellentmondását is, ami akkori fiatal költőket és fiatal írókat, bennünket és nyilvánvalóan a társadalom más embereit is nagyon megviselt.
KÉRDEZŐ: Innen visszanézve most mit jelent Neked Bia? Megtartó erő ez?
JUHÁSZ FERENC: Nem akarok én senkit megbántani! Én nem szerettem a falumat. Lehet, a hiba bennem volt. Nem tudom. Mint egy mikroszkóp alatt látható furcsa növényállatka-képződmény, az én szülőfalum! Megmondom, miért. Budapesttől húsz kilométerre van csak, és húsz kilométerre volt akkor is, amikor gyerek voltam. A falu Metternich-birtokok közepén feküdt. Tehát létezésével, létformájával, létezési állapotaival jobban őrizte a feudalizmust, vagy az aranyrácsozatú egyházi létformával átszőtt feudálkapitalizmust, mint mondjuk egy Budapesttől kétszáz kilométerre lévő falu. Hát ezt én gyűlöltem! De gyűlöltem azt is (és ez talán nem véletlen az előbb jellemzett, előbb elmondott állapottól), hogy ez a falu gyűlölt minden kiválni-akaró törekvést, mindenkit a szegények közül, a szegénység alvilágából, aki nem akarta vállalni a folytonosságát annak a létformának, amelybe beleszületett! Amire én szánattam Apámtól, az a gyári munkásság lett volna. Amire szánt Édesanyám, az legfeljebb tisztviselőség lett volna, nagy rangként, községházán tisztviselőnek lenni! Ezt én nem akartam! Én mindenképp el akartam jönni! Mondtam már Neked, hogy 1948-ban kerűltem kollégiumba, a József Attila Népi Kollégiumba, de azt is mondhatom, hogy sok időt nem töltöttem ott, mert a kollégiumok természetét, belső életét, belső életfolyamatát nem szerettem, a létmódját se szerettem, aztán 1948. november 14-én megnősültem, és akkor a kollégium vezetősége nem engedte meg, hogy továbbra is ott lakjam a kollégiumban, feleségemmel. Mint minden fiatal költő, én is, és mint minden fiatal kortársam akkor, én is azt hittem (amit szeretnék változatlanúl hinni), hogy költészetemmel, szavaimmal, vagy szavaim összegével meg fogom váltani, meg tudom váltani, vagy segítem megváltódni a világot. Azt is hittem, és hittük (nem akarok teljesen egyesszámban beszélni, hiszen nem egyedűl voltam fiatal, és nem egyedűl voltam akkor fiatal költő, vagy fiatal művész)! valamennyien, kortársaimmal együtt azt hittük, azt hittem én is, hogy a művészetnek, adott esetben a költészetnek: nemcsak kötelessége, de joga is ez a változtatás, változtatni akarás. Valamennyien, a hívők, a változtatni-akarás varázsában éltünk! Ennek jegyében írtam én első verseim után egy (voltaképpen) lírai verset! Dehát én ezeket a hosszú lírai verseket époszoknak mondom. Egy époszt. A Sántha-családot. Aztán a másodikat, az Apámat, aztán a harmadikat (amit talán a legjobban szeretek, éppen mert örülő eredendő természetemhez rendkívül hasonlít) A jégvirág kakasát. Ez a vers, mint egy égő rádiumrögöcske a biológiai szervezetet, az öröm elemi anyagcsomójával átsugározta a létezést, gyógyítóan átvilágítja. Eredendő természetemet, örömös, játékos, kötekedő, játszó embervoltomat mondja ki A jégvirág kakasa című elbeszélő versem.
KÉRDEZŐ: De úgy emlékszem, ebből baj lett.
JUHÁSZ FERENC: Igen! Nagyon haragudtak érte. Nagyon haragudtak érte! Nem akarom most a vers belső történetét, tehát a vers mondanivaló-történetét elmondani. Hiszen egy versét nem is lehet pontosan elmondani és meghatározni, így élőszóval, de még a leírt szóval sem, mert akkor lelkét veszti, hitelét veszti, elveszti önmagát önmagában. A jégvirág kakasában az emberről szerettem volna szólni, arról az emberről, aki ember-voltával él ebben az új történelemben, és meri ember-voltát használni az életben, a szerelemben, a munkában, az örömben, a mámorban, a szeszben, a tréfában, szeretkezésben és mindenütt. Ezt úgy vette az akkori kritika, mintha én a termelőszövetkezeti mozgalmat, vagy a falu szövetkezeti átalakítását, vagy átalakulását támadtam volna meg versben, gúnyoltam volna ki költészetemmel. Igen sok és igen kemény, igen nehéz bírálatot kaptam A jégvirág kakasára, majdnem hogy imperialista ügynöknek neveztek annakidején a kritikusok. A legcsúnyább talán az Irodalmi Újságban jelent meg! Dehát a természetem, ha valamennyire ismered a természetemet és a költészetemet, olyan, hogy én az írott kritikára vagy a szóban elmondott bírálatra a szó szép értelmében nem vagyok érzékeny! Ezzel nem azt mondom, hogy nem fáj, ha bántanak, mert egyszerűen nem lennék ember, ha nem fájna! Nem azt mondom, hogy nem gyötör meg, ha bántanak, hiszen nem lennék ember, ha azt mondanám, hogy nem gyötör meg a bántás. De a fájdalom, a gyötröttség, vagy a gyötrettetés máglya-tüze nem tart sokáig, elhamvad élő, eléghetetlen szívem alatt, elfoszlik, mint a köd. Megáldott a Sors oly természettel: hogy tudjam és merjem elhinni: ha nekem jogom van ahhoz, hogy valamit megfogalmazzak, s ezt a megfogalmazottságot kinyomtatják, könyvben megjelentetik, akkor mindenkinek joga van erről a könyvről tisztességesen megmondani a véleményét. Hozzáteszem, ha újra-olvasnád ezeket a kritikákat, megdöbbennél: mennyire nem voltak tisztességesek!
KÉRDEZŐ: Milyen következtetésekkel járt ez akkor benned?
JUHÁSZ FERENC: Arra a következtetésre jutottam, hogy a társadalmi szerkezet és a társadalmi szerkezetből kinövő szellemi szerkezet között valamiféle ellentmondás van, és ezt az ellentmondást a napi élet és a napi életnek minden törvénye föloldani és megoldani nem tudja! Tehát valahogy nekünk, költőknek, nekünk művészeknek, nekünk, a szóban szólóknak, az agyagban, vagy a festészetben, vagy a festékben, festékkel beszélőknek, a szó gyakorlóinak, az anyag gyakorlóinak: a művészet-anyaggal meg kell változtatni a gyötrődő valóságot! Ki kell mondani a jót is, de ki kell mondani a rosszat is! Ki kell mondani a szorongattatást is, és ki kell mondani a szorongást is! Nagyon megrendítettek mindazok a dolgok, amik a kritikában és a kritikával engem annakidején fiatal költőként vertek. Hisz nemcsak az idős művészt, nemcsak a művészetet, de a fiatal költőket is, és általában a művészeket inkább szeretni kell, és szeretve szidni, mint gyűlölve nem-szeretni. Ez a megrendűltség is elgondolkoztatott! Ez a megrendűltség is megérttette velem, hogy a világ (legyen az társadalmi világ, legyen természeti világ, legyen az a létezés másfajta világa), nem is olyan egyszerű, mint amilyennek azt kamaszfővel, ifjú-fővel, fiatal férfiként hittük és gondoltuk. Azóta nagyon nehéz nekem (vagy nekem is). Hogy el ne veszítsem a hitemet abban (megint egy szót írtam föl: legyező, vagy szétlegyeződött), hitemet abban, hogy érdemes és kell dolgozni, csinálni a verset, az életet! És itt, magyar nyelven, az anyanyelvemen, ebben az országban kell csinálni, akármi történik, akárhogy bántanak, akkor is! Az én testemmel, az én szellememmel. Igaz, nagyon kemény a fejem, nagyon dacos vagyok! Ez is segített! De segített ez a fölismerés és ez az akarat is ebben az életben, és segített a költészetben, az újfajta megvalósulásban, vagy megvalósításban. Mindíg gyötört, hogy nem jó, amit csinálok, hogy nem elég! Hogy nem jó, amit csinálok és még mindíg nem elég, amit csinálok! Fiatalembernél ez természetes, hiszen ha elégedett lenne önmagával, akkor már nagyon nagy baj volna! Mégis, rettenetes gyötrődések közepette, tehát nem hittelenségek közepette, de gyötrődések között éltem. Nekem két olyan barátom van, akik nagyon sok mindennel: létükkel, gondolkodásukkal, életükkel, művészetükkel hatottak rám (és gondolom, ennek a fordítottja is így van)! Mindkettő festő. Az egyik Franciaországban él, Hantai Simon, a másik (most már szintén Franciaországban él) Csernus Tibor. Amikor átlövődött a fejemen, mint egy elemi ős-részecske a sűrű anyagtömbön, hogy most már másképp fogok fogalmazni, mást fogok írni, másképp fogok írni, mint eddig, annak pillanat-története a Hungária-kávéház forgóajtójában történt, tudod, akkor még New-York kávéháznak hívták. Csernus Tiborral a Könyvkiadóból jövet, ahol dolgoztam, leültünk egy kávét inni, és ahogy Tibor ment elől, ahogy a forgóajtó üveg-legyezőjében, mint egy üvegrózsa sziromkötegében, cserebogár szétlegyezett üvegharmonika csápjában, egymást nézve és egymásra mosolyogva, egy beszélgetést félbehagyva, forogtunk és mentünk be a kávéházba, hirtelen akkor ért ez az átalakulást-nemző, átalakító villámcsapás engem. Akkor verte át aranykésével szívemet és agyamat! És e perctől kezdve tudtam, hogy ezután már másképp fogok fogalmazni, másképp fogok írni, másképp lesz minden a lírámban, másképp fogok élni, másképp történik minden létemben! Akkor Tibornak azt mondtam: te ülj le, rendeld meg a kávét, én mindjárt visszajövök! Elrohantam a legelső könyvesboltba és az eladótól egy kórbonctant kértem: illetve megkérdeztem az eladót, hogy van-e kórbonctanuk. Kinevetett, azt mondta, nincs. Kérdeztem: hol lehet egy kórbonctant venni. Azt mondta, sehol. Akkor, rögtön, elmentem az Egyetem Orvostudományi Karára és megkérdeztem a dékánt, hogy hol lehet egy kórbonctant kapni. Vagy venni! Mert tudni akarom a halált! A múlandóságot, a szerkezetelbomlást, a lényegelfoszlást, a romlást, rothadást, a törékenységet, a bomlást, pusztulást. A titkot! A válasza: nem, nem lehet venni, de majd én adok magának egyet! Így kaptam én egy jegyzetes kórbonctant, s még az éjszaka elolvastam. Aztán elolvastam egy kőzettant, ősnövénytant, aztán elolvastam egy kristálytant, őslénytant, aztán elolvastam sok természettudományos, sokfajta természettudományos könyvet. Ennek az átalakulásnak a csíráit, vagy elemi sejtjeit, vagy (mit tudom én)! spóráit hordozták magukban ezek az olvasatok, és ezek az új megtudások ott kavarogtak a szívemben. S tudtam, hogy a világ, nem a társadalmi létezés, nemcsak a társadalmi lét, de a világ sokkal bonyolultabb, sokkal részletesebb, sokkal másképpebben történik, mint ahogy én azt eddig gondoltam és megfogalmaztam. És azt is, hogy ezt a másfajtaságot, ezt a fölismerést új szavakkal, új módon kell megfogalmazni, ehhez rengeteg ismeretet kell szerezni. Ezeknek az ismeretszerzéseknek a lehetőségeit kerestem én e könyvekben. Mindenki hazudik (és voltaképpen nem a másikat, önmagát csapja be azzal), ha azt mondja, hogy ő olyan világot teremt művészetében, ami teljesen új, mert teljesen új tizenötezer, vagy húszezer év óta nincs a művészetben! A művészet folyamatos építkezés! Csak az az időpillanat a tiéd, vagy az enyém, amelyben te fogalmazol, amelyben neked megadatott a fogalmazás módja és kegyelme. És ha sikerült a kettőt összeforrasztanod: visszafelé, a múltba gyökereztetni, és előre, a jövőbe lomboztatni művedet, akkor talán megtetted azt, amit költőnek megtennie kell, vagy amit költőnek megtennie kötelessége. Szóval, 1954-ben történt, amikor eszmélkedésem (költői eszmélkedésem, történelmi eszmélkedésem, emberi eszmélkedésem) megváltozott. Ez eszmélet-változásnak volt első könyve A tékozló ország című éposz, és ez új szívütésnek volt első könyve A virágok hatalma című verseskönyv, amelyben megírtam e hosszú verseket, A mindenség szerelmét, A virágok hatalmát, a Krisztus lépesmézét, és a többit.
KÉRDEZŐ: Én úgy gondolom, hogy a Huszonhat évesen című versed már ezt a programot tükrözi, ezt a magatartást.
JUHÁSZ FERENC: Igen, hát ez egybe is esik azzal, amit mondanék, csak akkor meg kell keresni a könyvben.
KÉRDEZŐ: Olvasd el.
JUHÁSZ FERENC:
HUSZONHAT ÉVESEN
Hosszú verseim (ezért is, hogy nem eposznak, de éposznak, tehát ráteszek egy vesszőt!, mondom őket) nem elbeszélő versek! Sok hosszú verset írtam már életemben, de ezek A Sántha család és A jégvirág kakasa kivételével, igazában nem elbeszélő versek. Ezért is kereszteltem el őket hosszú verseknek. Ezek a versek: mintha egy időpillanatot a végtelenné (tehát egy jelenkori pillanatot a végtelenné) fölnagyítanál, vagy egy mikropillanatra rátennél egy nagyítólencsét és ez égő lángoló lencsenézésben ennek az érzeti, érzelmi, tudati, társadalmi, pokol-tudatalatti mikropillanatnak pöfögő, gőzpáfrányt fújó, hólyagzó, vonagló sejtrészei is és lüktető, hullámzó, pontkévés sejtfalai is kitetszenek. Így fölnagyítódva mutatkoznak meg a dolgok! Tehát ezek a hosszú versek, az én hitemben, az én megvalósítási elképzeléseimben: lírai versek, csak az időpillanatban fölnagyított lírai versek! Vallomások, hitek, mámorok, szerelmek, szégyenek, halálok! Nem egy elbeszélés-történet folyamatának részei. Lehetnek azonban olyan részei, szakaszai is e vers-állapotnak, amelyben az elbeszélés, mint létforma jelentkezik. Mint például A tékozló országban.
KÉRDEZŐ: A későbbiekben ezek a viták, viharok műveid közt és a kritika közt, illetőleg műveid közt és az olvasóközönség között újra és újra föltámadtak. Fogalmazhatnék úgy is, hogy költészetet provokált újra és újra. Gondolok itt a József Attila sírjára, mely jóval később volt A tékozló ország után. Hogyha ezeket a viharokat közös nevezőre kellene hozni, miben találnád a magyarázatát?
JUHÁSZ FERENC: Az ember fiatal korában, amikor fogalmazni kezd: azt mondja el ami van. Amit látott, amit érzett, amit addig megtudott. Ahogy aztán eszmélkedése, vagy gondolkodása történik, az idő-folyamatban, később, vagy kristályosodik az időfolyamatban, egy csomó kérdés merűl föl a költő szívében is. Éppúgy, mint minden ember szívében. Mik ezek? A miértek, a mikorok, a hogyanok, az, hogy valami miért van úgy, ahogy van, s úgy, ahogy nincs, a nincs miért nincs, úgy, ahogy nincs? Tehát a gondolkodásban lukak, likacsok, üregek, barlangok űrök támadnak, hiányok, ezeket meg kell tölteni képzetekkel! Ilyenkor alakúl át a költészet, ilyenkor változik meg a költészet. Mert az ember nemcsak a „van”-t akarja megfogalmazni, de a viszonyításokat is, a vonatkozásokat is! Meg a szerveződéseket is el akarja mondani! Ha valami nem egyszerű, akkor azt nem lehet egyszerűen elmondani! Mindíg mondom, hogy a költészetben (de az életben is)! nem egyszerűség van, vagy nem lehet egyszerűség, vagy bonyolúltság! A művészetben csak pontosság lehet! A pontosság az egyszerűség! Ha valamit nem tudsz, vagy nem lehet kevesebb szóval elmondani, mint amennyi szót elhasználsz arra, hogy azt elmondjad, akkor nem tudsz mást tenni! Fölmerűl gondolkodásod folyamán, vagy lírai töprengésedben mondjuk két dolog: a szilárdság és a törékenység. Hogy mondjam el én ezt, hogyan fogalmazzam én meg ezt a költészetben? Mondok rá példát. Nekem nincs ugyan személyautóm, de egy időben nagyon sokat jártam autóval. Jöttünk vidékről Budapestre, hazafelé. Azt láttam, hogy a szélvédő üvegének százával és ezrével csapódnak apró hártyásszárnyú lényecskék. Elkenődnek az üveglapon. Kis nyálas petty marad helyettük, kis kemény vércsöpp, csöpp takonyvéres zúzalék-test-anyag. Sárga fosadéklángfröccsenet-csillag, madárfosadék-üstökös, véres lényfoszlányok lángja, mészvonalak, festékcérnacsíkok, mint elemi részecskék belövődésének szikravonalai, szálka-sugárcsillagállatkái az ólomlapban, tejútfoszlány-fosgyűrűk, ürülék-koszorúk, halálkosz-halálürülék-koszorúk, rovarállatanyag-halálhabkorongok, mint festés után festékfoszlány-pöttyök az ablaküvegen, az autó szélvédő üvegén, amit a csuklós ablaktörlő, a fémlábszár-gumitalp légyláb súrolva nem tud letörülni, a sikáló légyláb: tapadó gumi-kaszálásban, domború ívmozgásban, ritmikusan lüktetve nem tud ledörzsölni az üvegről, a nikkelnyelű csuklós gumikefe, a fémszarvú, gumisöprű-tapadócsáptollpáfrány! S mire Budapestre érsz, le kell vakarni a sárgazöld hullapépet, véres halálpetty-maszat-törmeléket, a halálszeplő-maradékot a szélvédő-üvegről, mint vakolatot kőműveskanállal a vedlő falról. Itt a halálütődés-üveglapról! S fölmerűl töprengő gyásztalan szívedben, hogy egy ilyen szervezetecske, ez, amelyik rettenetesen bonyolúltan van fölépítve (s ha ezt fölnagyítod az említett lencsével, akkor megtalálod a csodát!), ez a csodálatos biológiai szerkezet, csöpp gyönyörű állatgép, az önmaga szilárdságában létező rendkívül szép és pontos szerkezet, egy másodperc töredéke alatt elkenődik, halállá maszatolódik! Pillanat-törmelék alatt. És miért? Ha ezt el akarom mondani a költészetben, nem tudom csak ennél bonyolúltabban elmondani, mert fölmerül rögtön kutató agyamban az, hogy ha már ilyen pontosan megszerveződött valami, ha már ilyen hihetetlenül bonyolúlt szerkezet fölépűlt, és nyilvánvalóan évmilliókon keresztűl épűlt, akkor miért, hogy egy perc töredéke alatt szétmázolódhat, akkor miért teremtődött atomjaiból, szerveződött sejtjeiből? És így tovább. És így tovább! Minek az egész? Ki akarta, mi akarta, minek akarta, kinek akarta? A szilárdság és törékenység erő-gyöngeség kölcsönössége: mi? Hogyan? Az ember egyre bonyolúltabb társadalmi, szellemi, erkölcsi, emberi, biológiai, filozófiai, fizikai tapasztalatait akarja elmondani! És másképp nem tudja elmondani, mint ahogy elmondja! Úgy látszik ezt tartják bonyolúltnak, érthetetlennek! Pedig a kérdések: viszonyítások, vonatkozások! Írtam egy bonyolúlt hosszú verset (ötezer, vagy ötezerkétszáz sor, nem tudom pontosan)! A halottak királyát. Ha most én e vers tartalmát Neked egyszerűen elmondom, hát az két mondatban „elmondható”! Elmondható, de hát ezzel nem mondtam el a verset. A verset nem tudtam elmondani csak azzal az ötezer sorral. Tartalma csak annyi, hogy a hitét-vesztett, csatát-vesztett király a szárazföld partja és a tenger kék óriás-gyomra között csónakban ül a vízközéppontban és mereng életen, halálon, történelmen, saját gyávaságán, saját elesettségén, az önhittségen, öngyilkosságon, végül kijön a partra és elkezdi élni életét. És népe életét! De nekem ebben a versben mindent el kellett mondanom, amit csak lehetett és kellett, ezt nem tudtam, ezt nem lehet egy szonettben megfogalmazni. El kellett mondanom a magam létét, nyomorát, gyászát, szégyenét, a magam depressziójának történetét is. Egyszer versprózában azt írtam, éppen ez időre vonatkozóan, hogy nem tudom pontosan: én voltam-e a Hazában depressziós, vagy a Haza volt-e bennem depressziós? Nekem ebben a versben ezt is el kellett mondanom! Eljajgatnom! El kellett mondanom, hogy mit élt át ez a király, meg én is! Amíg eldöntötte, hogy nem lesz öngyilkos, nem ugrik bele a vízbe, nem a Halál Királya lesz többé, nem a halak királya lesz, de a nagyon esendő Élet Királya akar lenni újra, annyi veszteség, annyi gyávaság, annyi megfutamodás, annyi önfeladás, annyi pusztulás után! Persze az ember szívében folyamatosan ott ég a fehér szorongás: hogy ha valaki az ilyen szerkezetépítők dühödt mámorában él, és szenved ily őrűlt mániában, mint én a verseimben, akkor ha rövid verset kezd írni, nem bukik-e meg? Nem bukik-e meg költészetével? Hitével, érzelmeivel, léte természetével?
A VEDLŐ ARANYCSIPKELÁNG-OSZLOP
KÉRDEZŐ: Hogyan dolgozol? A körülményekre, a módszerekre, a szokásaidra gondolok.
JUHÁSZ FERENC: Munkaszokásaim nagyon korán kialakúltak. Tulajdonképpen Budapestre költözésem óta. Mondtam már, hogy bejáró diák voltam, így megszoktam a koránkelést. Bejáró diák koromban öt órakor, félötkor, négy órakor keltem, hogy időben beérkezhessem az iskolába. Azóta is reggel öt-hat óra körül ébredek, rendbeteszem a szobámat (mert azt mindíg magam teszem rendbe!). Rendbeteszem magamat és leülök íróasztalomhoz. Ott dolgozom, egy csésze kávé kortyolgatásával és egy nagy pohár tea mellett, ameddig dolgozni tudok. Munkaidőm (vagy fogalmazási időm) öt óra, hat óra, hét óra, nyolc óra, sokszor tíz óra. Mindíg addíg dolgozom, ameddig meg nem érzem azt a csomót a torkomban, amely már fullaszt, a glóbus-érzést. Olyan ez, mint egy kemény vattagombóc a gégében! Elfullaszt teljesen! Ekkor abba kell hagynom a verset. Az írást. A hosszú verset különösen! Ennek az „abbahagyásnak” módszere van: hogy folytatható legyen a hosszú vers. (Nagyon sokat és nagyon sokan kérdezték tőlem: hogy a csudába lehet több ezer soros verset folyamatos ihletettségben írni? Hát úgy, mintha regényt írna! Úgy dolgozik a hosszú versen az ember, mint ahogy az asztalos dolgozik egy tárgyon, amit reszel, gyalul, kalapál, szögel.) A hosszú versnek, mondjuk A halottak királyának, vagy a Gyermekdaloknak írástitka, folytathatóság-módja, a másnapi folytathatóság titka: hogy mindig úgy kell az aznapi versmunkát, vers-fogalmazást befejezni, a papíron abbahagyni (hiszen az a szívben, a szorongásban, agyvelőben, de az alvás-álomban sem hagyódik abba)!, hogy (ahogy lányomnak mondani szoktam) az utolsó versszak végén olyan sort, olyan mondatot hagy az ember, amely a karácsonyfa ághegyén buzogányosodó csillagszóróhoz hasonlítható. És ha meg tudom teremteni azt a sort, azt a mondatvéget, azt a rímet, azt az utolsó ihletpillanatot, amelyet csillagszóróhoz hasonlítottam, akkor másnap mást nem kell tennem (a föltajtékzó izgalom, szorongás, hányinger, gyötrődés után), mint: ihletem sárga lángnyelv-folyamatosságával a versfenyőfaághegy drótlábszárú csillaganyag-buzogányát, a csillagszórót, mint égő gyufaszállal meggyújtani, s abban a percben a rímvég, a sorvég, az ihlettörmelék, ami ott virrasztott az előző napi kéziratsoron, fölgyullad, csillagkévét lobban, kezdi fehér sugárkoszorúban a csillagokat szórni, köpni! Ekkor már lehet folytatnom az írást. Nos, hogy egy nap mennyit tud az ember megírni? Ezt csak úgy tudom Neked elmondani, ha kivallom: minden mű más megírás-természetű! Nem árulok el titkot, ha mondom: a Gyermekdalok című époszomat (tizenhárom és fél ezer sort)! két hónap alatt írtam. Naponta nyolc-tíz órát dolgozva. A halottak királya című hosszú-versemet három hónap alatt. (Hozzáteszem, hogy az első tizenegy és fél versszak után, mert ott abbahagyódott az írás 1959-ben, és tizenegy évig nem tudtam ezt a verset továbbépíteni)! Önmaga szorongás-csigahéjába húzódott vissza, önmaga depressziós, tekert mészkürtjébe! És tizenegy év után megírtam a vers-kastélyt, a jövőt-kérő százötvenhat, vagy százötvenhét versszakot! De írok prózát is. Ezeket a versszerű prózákat (éppen, mert a vers természetével, versmódszerrel építődnek fel, szerveződnek meg, mint egy biológiai létező) nem próza-versnek, de vers-prózának mondom. A vers-prózákat általában egy-iramban írom meg, négy-öt órai munkával. Mindíg füzetekbe írok. A füzetbe-írásnak története van. Amikor fiatal költő voltam, nagyon kevés volt az országban a papíros! Az ember ott szerzett papírt, ahol lehetett. Csak jó papírra szeretek írni, és sose ceruzával, soha golyóstollal (igaz, akkor még nem volt golyóstoll)!, sose gépbe-fogalmazva, de töltőtollal. És papírt nem kapván, a papírosüzleteket járván, bekötött, kövér, fehér papírlapkötegű füzet-könyveket kerestem. (És boldog voltam, ha találtam. Tenyeremen szétnyitva őket: belefújtam a fehér laprózsába, s a szájmelegtől fölborzolódtak a fehér papírlap-tollak, mint a katicabogár szétlegyezett csáplapkévéje. Mint gémek háta-tolla a szélben)! És ha valaki meg akart ajándékozni valamivel, azt kértem: szerezzen bekötött füzetkönyvet, amelybe verseimet írhatom. Az egyiket elhoztam Neked, hogy megmutassam. Ezt feleségemtől kaptam ezerkilencszázötvennégy szilveszterén. Ez: vendégkönyv! Ez a vendégkönyv A virágok hatalma című verseskönyvem s a Harc a fehér báránnyal című verseskönyvem kéziratos-könyve. Nézd meg, így néz ki, ilyenek ezek a füzetbe írott versek! Ilyen a fogalmazásmódjuk, természetük! Mindíg csak a könyv jobboldalára írok, hogy a baloldalon javíthassak. A vers-szövegbe nem javítok, csak a vers mellé, a túloldalra, és aztán a már legépelt versbe, majd a kiszedett versbe (a nyomdászok gyönyörű rémületére)!, s a tördelt versbe is sokszor beleírok, javítok, változtatok a versen.
KÉRDEZŐ: Éppen a címadó vers A virágok hatalma.
JUHÁSZ FERENC: Igen, mint mondtam, e bekötött füzet-könyvben, Vendégkönyvben A virágok hatalma című kötet kézirat-versei vannak és a Harc a fehér báránnyal című kötet egy-két verse.
KÉRDEZŐ: Igen. S látom, még itt jegyzetek is vannak mellette.
JUHÁSZ FERENC: Igen. Én mindíg jegyzetekkel írom verseimet! (Hosszú-verset nem is lehet másképp)! Lásd, itt egy papírcsík, amit annakidején Csernus Tibortól kaptam, pontosabban: kértem. Tudni akartam, kíváncsi voltam: a festők milyen színeket használnak, s kértem Tibort, írjon föl nekem néhány színfajtát, megnevezést! A szín-jegyzeteket láthatod itt.
KÉRDEZŐ: Van fogalmad róla, hogy hány verssort írtál már le?
JUHÁSZ FERENC: Nem tudnám pontosan megmondani
KÉRDEZŐ: Dehát körülbelül?
JUHÁSZ FERENC: Körülbelül negyvenezer-ötvenezer sort.
KÉRDEZŐ: Barátaid elsősorban nem az írók köréből kerülnek ki, hanem más művészeti ágak művelőiből, vagy éppen a tudomány művelőiből. Említetted Hantai Simont, Csernus Tibort, Marx Györgyöt, ha jól emlékszem.
JUHÁSZ FERENC: Igen.
KÉRDEZŐ: Ez véletlen, vagy nem véletlen?
JUHÁSZ FERENC: Talán nem véletlen. Vonzódom nagyon a tudományokhoz! Mindenfajta tudományhoz, a természettudomány minden részéhez, minden ágazatához, ága-bogához. Egyrészt ezért ez. Másrészt tudnod kell: Hantai Simon gyermekkorom ifjú tanítómestere, barát-tanítótársa volt. Egy faluban születtünk. Ő hat évvel idősebb nálam. Az első könyveket Ő adta a kezembe, könyvekként most a filozófusok műveit értsd, Kantot, az akkor nagyon olvasott Spenglert, vagy Freudot, Heideggert, vagy más filozófusok könyveit. Hantai Simon létével tette lehetővé nekem azt, hogy a festészettel úgy éljek, a festészetben úgy éljek (nemcsak az ő műtermében, és nemcsak az ő képei között, de a Képzőművészeti Főiskolán, annak könyvtárában, a többi festő közt), mintha én is festő lennék. Talán ez az oka, ez a története, hogy barátaim inkább képzőművészek, mint írók. És talán az, hogy költészeti gondjaimat és emberség-gondjaimat, a létről, létezésről-gondolkodásomat megosztani, megbeszélni jobban tudom: fizikussal, festővel, vegyésszel, genetikussal, biológussal, mint íróval. Amit a tudomány több száz éve tud már, amit a jelenkor tudománya egyre jobban tud és egyre többet kutat: az emberi elme még mindíg nem vette tudomásúl, nem akarta önmagába gyűrni, nem tudta, vagy akarta magában lángoló életté gyúrni, tudatába gyömöszölni, gyömni, mint vánkoshuzatba a fosztott tollpihét, szép szent élet-dühhé gyúrni! Talán az ember-elme, emberi elme (most az emberi elmén a Földgolyó-emberközösség átlagelméjét értem)! nem is képes erre. Talán nem is szabad tudatosítania: hogy ez a Földgolyó, a világegyetem egyik lebenyfoszlány-csücsökcsipkéjén: picinyke ponttömeg, tömegpont, a mindenség gyémánt-kakastaréjcsúcsának (részletének) leffegő szélén lebegő picinyke pont. Pörögve keringő. Ha ezt tudom, tudatom tudomásúl veszi emberként, mint gondolkodó ember, akkor ezt a tényt tudnom kell költőként is. Akkor ezt költőként el kell mondanom. Nem lehet ennek tudatával élni és nem beszélni erről! És így van ez nemcsak a fizikával, de a vegyészettel, az ásványtannal, a csonttannal, a szövettannal, a biokémiával, a biofizikával és más tudományokkal is. Amelyeket nem azért használok föl, amelyeknek eredményeit, vagy lehetőségeit (tehát gondolati lehetőségeit) nem azért használom a költészetben, mert hivalkodni szeretnék, hogy én e dolgokat ismerem, tudom, ezekről a dolgokról tűnődöm, töprengek, e dolgokról megkérdezek hozzáértőbb embereket, de azért, mert ha már ilyen egyetemes-tudatú, tehát világegyetem-tudatú költészetet szeretnék csinálni, szavaimmal megvalósítani, akkor a megfogalmazásban így is pontosnak kell lennem! Ezek az ismeretek a költészet pontosságára kényszerítenek!
KÉRDEZŐ: Igen. A természet és a társadalom kapcsolatát, harmóniáját és ellentmondását hogyan látod ma? Milyennek kell lennie a további emberi lét szempontjából?
JUHÁSZ FERENC: Talán ez a legnehezebb kérdés, amit beszélgetésünkben föltettél. Mert a kérdés: nemcsak nekem nehéz, de a kor gondolkodó emberének, a kor gondolkodó lírikusának, a kor gondolkodó tudósának is! Ahány ember, annyi vélemény erről! Azt mondja az egyik: a természet az ember ellensége; azt mondja a másik: a természet ellensége az ember; azt mondja a harmadik gondolkodó: az ember és a természet folyamatos egyensúlyát, valaha állandósúlt harmóniáját bontja meg az ember az ipari civilizációval. A negyedik vélemény a tudományban és a tudósok közt: hogy az emberben és a természetben van annyi asszimilációs képesség, hogy föl tudja dolgozni, magába tudja olvasztani az ipari civilizáció szennyeit és szennyeződési termékeit, hogy lényegében az ipari civilizáció az emberiség hasznára válik és van. S az ember majd (tehát a természet, az állatok, a növényzet, a flóra és a faúna a bioszférában) hozzászokik ezeknek a szennyeződési anyagoknak, hulladékoknak, termékeknek, szennyeződési formáknak létéhez és létezéséhez, és magába emészti őket. Hadd mondjak egy példát. Egyszer Marx Györggyel nagyon sokat beszélgettem erről. Ő azzal érvelt (épp e kérdést facsarva): hogy valaha azt hittük (azt hitte a gondolkodó ember), hogy a modern, ipari városok létezése lehetetlenné teszi a madarak létezését. Mégis: az ipari nagyvárosok (ahogy azt Budapesten is láthatjuk és tapasztalhatjuk) egyre több madárral tömődnek el! Tehát a madarak (Marx György szerint, de látásomban is) hozzászoktak már ehhez a valóban nem-természeti, hanem az ember által létrehozott létformához. Megtanúlták a várost a madarak. Mert meleg a kő, meleget sugároz télen, s a fehér fagyban is bő a szemét, a hulla-maradék, a hulladék-élelem, a halál-szemét, a moslék-rögöcske. Mert megtartó a város. Fönntartó és eltartó. Barát. Az állat barátja is. Volt egy nagyon nagy fizikus, a neve: Erwin Schrödinger. Ő írta egy gyönyörű tanulmányában, hogy a teljes természetben a természetnek az a rétege, amelyben és amelyiken a biológiai létformák megszülettek és lehetővé váltak, életté váltak, az csak egészen vékony hártyája a kemény világegyetem-természetnek. Se fölötte, se alatta, tehát sem e hártyaréteg fölötti, sem e hártyaréteg alatt lévő részében a kopár mindenségnek: semmilyen gondolkodó élet, semmifajta szeretkező, szerető, létező, szaporodó, nemző, termékenységre képes, termékenységet osztó, szülni-képes, biológiai halálra képes létező, létforma, állati, növényi lény nem teremtődhet meg, ilyen nincs. Ha így látom a természetet, akkor már egyszerűsítettem, nem a teljes mindenséget mondom, csak ezt a biológiai hártyát! És akkor fölmerűl szigorú szívemben a szigorú kérdés, a komoly gond, hogy élvén ebben a vékony biológiai hártyarétegben és dolgozván ebben a vékony biológiai hártyarétegben: miféle ellentmondások között, miféle ellentmondásokkal, milyen létezéssel tud (ebben a természetben!) az ember s az emberek közössége, tehát a társadalom létezni. Azt hiszem a kettő majd (e biológiai hártyában élő ember s e biológiai hártyaként fölépült, megszerveződött vékony természet, puha természet) akármilyen diszharmónikussá vált is viszonya, alakúlt is az utóbbi évszázadban (eljön az idő)!, megtalálja egymás harmóniáját; egymást kiegészítve tud létezni! Tehát nem zárja ki egymást egymásból, nem öli meg az ember által létrehozott második természet azt az eredendő biológiai természetet, amely maga az ember (az ember is), s amellyel és amelyben az ember él!
KÉRDEZŐ: Továbblépve, az atombomba megjelenése, véleményed szerint, minden eddigi hatásnál erősebben megváltoztatta az ember, az emberiség tudatát és helyzetét?
JUHÁSZ FERENC: Sajnos nem az ember tudatát, de az ember helyzetét változtatta meg, ezen a picinyke égitesten! Az ember tudatát nem változtatta meg, mert az ember valahol meg mindíg nem akarja tudni, tudomásúl venni, hogy ez az írtóztató, ez az iszonyatos fegyver, ez az egész Földgolyó életét elpusztítani kész fegyver, ez a világot zabálni-éhes börtönbezárt ősmohóság, irgalmatlan változataiban (hiszen rengeteg változata van már!), hogy ez a fegyver létezik! Ezt a létezést, ezt a van-t az emberi tudat, talán védekezésből, talán tohonyaságból, talán tudatlanságból tudomásúl venni nem meri, vagy nem akarja! Ennek ellenére ez a fegyver van! Dehát ezek a fegyverek fölhalmozódnak, ezek léteznek és ezek valóban az Egyetemes Földgolyót, az Egyetemes Emberiség létezését (azzal, hogy vannak)! fenyegetik létükkel! A vak, égő, lángoló pusztítás lehetőségét hordozzák fém-méhükben. A teljes emberpusztulást. A teljes emberiség-pusztulást! A Földgolyó teljes fiziológiai, biológiai és fizikai pusztulását! Mondok valamit! Olvastam egyszer egy nagyon érdekes könyvet. A címe: Egy világ, vagy egy se. Sajnos, a második világháború végén két japán városra ledobták az atombombát. Hiroshimára és Nagaszakira. Nagyon sok ember halt meg! Az Amerikai Egyesült Államok szenátusa akkor (meg az elnök) számonkérte a matematikusokat, fizikusokat, beszámolóra kérte azokat a tudósokat, akik részt vettek az atombomba előállításában. Nem akarok sok nevet említeni, csak Albert Einsteint, Szilárd Leót, Fermit. Valamennyien odaálltak a szenátus elé és elmondották nemcsak azt, hogyan állították elő az atombombát, hanem azt is, hogy mi az atombomba létezésének veszélye, a jelenben, s mik ennek a létezésnek veszélybeli lehetőségei. A jövőben. Az egyik tudós a kérdésre: hogyan lehet fölfedezni, hogy X országban, vagy X városban csinálnak egy atombombát, amivel azt az országot, vagy azt a várost föl lehet robbantani, a tudós mosolyogva, de nem cinikusan így felelt: „Kérem, venni kell egy csavarhúzót!” Erre nagyon kíváncsian és nagyon furcsán néztek a tudósra. A tudós mosolygó válasza: „Mert elvileg már (és gyakorlatilag is)! egy bőröndben, vagy egy ólomdobozban annyi hasadóanyagot lehet behozni egy-egy országba, amelyből egy egyszerű iparos elő tud állítani egy olyan atombombát, amellyel egy város felrobbantható. A csavarhúzó arra kell, hogy azt marokra fogva, azzal fölfeszítsenek, fölbontsanak minden ládát, ládatetőt. Minden lakásban, pincében, padláson. Így talán megtalálják az elrejtett hasadóanyag ólom-hólyagburkát!”
KÉRDEZŐ: Költészeted a legvilágosabban és legegyértelműbben, hitelesen optimista, ha úgy tetszik, hitköltészet.
JUHÁSZ FERENC: Én hiszek abban, hogy érdemes élni! Hiszek abban, hogy az egész élet nem értelmetlen, nem cél-nélküli, nem céltalan! Sőt, hiszek abban, hogy az egész Világegyetem létezése nem céltalan önmagában-gomolygás, kúsza, céltalan önmagát-gomolyítás és önmagát-fölépítés, és lerombolás, de célszerű irányúltság valami felé! Sokszor megvádoltak: hogy ez tulajdonképpen vallásosság! Nem, megmondhatom Neked, nem vagyok vallásos ember. De az Élet értelmében hívő ember vagyok! Ez azt jelenti, hogy szemben a század egyik legnagyobb, legizgalmasabb és legfájdalmasabb filozófiai irányzatával, az egzisztencializmussal, elsősorban a Martin Heideggerivel!, azt hiszem: hogy az ember, az erre a Földgolyóra ítéltetett ember mégsem magányos! Nem lehet magányos! És azt hiszem, ha magányos, a költőnek költészetével el kell ültetni minden ember szívében az élethitet. Minden ember szívébe egy-egy spórát, vagy csírát kell ültetnie lét-hitével! És el kell ültetnie az érdemes ember-szívbe azt a hitét, hogy élni érdemes, dolgozni érdemes, s hogy folytatni érdemes és kell életünket, egész a természetes halálig.
Magyar Televízió, 1976. Kérdező: Bihari Sándor. |