A titkok kapuját kinyitó szeretet^*

Juhász Ferencet az Új Írás szerkesztőségében kerestem föl, hiszen a nap felét ott tölti, sűrű és megfeszítet munka lázában. Íróasztala fölött Berzsenyi Dániel arcképe, az évfordulóknak tisztelgő falinaptáron. Nézem a két költő fejét: arcformájukon, tekintetükön valamiféle hasonlóság dereng. Ez, hogy hogy nem, magától értetődőn hat, még akkor is, ha Juhász Ferenc szikrázó írásai a robbanás erejével törtek be életünkbe. A költészet korszakokat átívelő legbensőbb folyamatossága nemegyszer külső jegyeiben is megmutatkozik.

 

*

 

Két év óta szerkeszti az irodalmi folyóiratot, vajon mi a nyitja annak, hogy ez a másfajta koncentráció nem gátolja költői tevékenységét?

 

Életem felelősségét nemcsupán művek megteremtésében érzem, hanem abban is, hogy a kortárs irodalmat és költészetet egy folyóiratba, egy szigetre szervezzem. A jó szerkesztés fontos eleme az okos és szép szóval kérni-tudás, sőt a megköszönni-tudás is! Az irodalom szétzilált, sok ellentmondással teli erővonal-kúszaságát jó lenne közös erővel egységes akarattá formálnunk. Mindent-virágzó egy-szerkezetté!

 

Úgy tudom, pályája kezdete óta a költészeten kívül mindig másféle munkát is vállalt.

 

Munkakönyvem tanúsága szerint 1946-ban előbb gyári munkás voltam, majd 1948-ban szellemi tevékenységre tértem át. Szabadúszó író sosem voltam, mert hiszem: ennek kiszolgáltatottság az ára. Ez a veszély főképp a fiatalokat fenyegeti, akik áruvá kénytelenek süllyeszteni költészetüket és naponta piacra viszik, amit írnak, hogy legyen miből kifizetniük a lakbért. Az állás, a munkahely valóban megkötöttség, de ugyanakkor megteremti szellemi, emberi, erkölcsi, gyakorlati függetlenségünket is.

 

Hogyan szervezi meg egy-egy napját, a versírás lehetőségét?

 

Hatkor kelek, rendbe teszem magamat, meg a lakást, ezzel nyolcra elkészülök és tízig (amíg a szerkesztőségbe el nem indulok) telefonálok, és följegyzem legfontosabb gyakorlati és szellemi teendőimet. Kati lányommal és édesanyámmal élek együtt, de otthon sok mindent én csinálok. Nézze azt a teli szatyrot a sarokban: spray, szappan, kölni, hanglemez, könyv zsúfolódik benne. Ezeket ma vásároltam. Ami a versírást illeti: napjaim csakugyan feldarabolódnak, más az időbeosztásom, mint azelőtt a Szépirodalmi Könyvkiadóban volt. Rengeteg a félbemaradt, könyvnyi terjedelmű írásom, de ezek lassan mégiscsak megszületnek, kiteljesednek, hiszen: állandó, folyamatos ihletettségben élek. Ez olyasféle folyamatállapot, amelyet sem kialudni, sem elfelejteni nem tudok.

 

Mi határozza meg, hogy az ihletettség íróasztalhoz szögezze, versírásra kényszerítse?

 

A vers a költő fejében és szívében, mindíg van, állandóan történik. Ahhoz, hogy ez a meghatározatlan, de célszerű gomolygás írássá alakúljon át, mindig valamiféle tény, vagy akarat ösztökél. Egy példa: évek óta tűnődöm azon, hogy versben fogalmazzam meg a várost. Azt a különös képződményt, amelyben élünk, az otthonunkat. Vagy végzetünket!

 

Ennyire elszakadt a falutól?

 

Nekem a falu már nem otthonom, szeretem ma is, de ott élni nem tudnék. Hogy folytassam az előbbit: készűlő versemhez 1969 óta jegyzeteket csinálok, verssorokat írok, s ma reggel hirtelen arra ébredtem: a vers belső történésével megérlelte önmagát. A vers-magzat születésre-érett a szív versmagzatburkában. Így: A várost vagy jól, vagy rosszúl, de meg kell írnom, meg kell fogalmaznom.

 

Külső esemény sosem kényszeríti írásra?

 

Dehogyisnem. Feleségem, Erzsike öngyilkosságát megírtam már. Habár huszonnégy évi házasságunkat sokféle zűrzavar kavarta fel, de én mindvégig szerelemmel szerettem őt. Amikor meghalt, úgy éreztem, életemnek egyik része lezárúlt, s ez nemcsak döbbent, verejtékes kín, hanem megkönnyebbedés is volt! De aztán ahogy halála időben távolodik, mind erősebb, gyötrőbb a jelenléte. Három héttel ezelőtt szombat délután beállított az öcsém, azzal a hírrel, hogy Latinovits Zoltán öngyilkos lett. Rögtön megkerestem azt a levelet, amelyet Latinovits Zoltán Erzsike öngyilkossága után írt nekem, és hirtelen úgy éreztem, ez a két halál összegyökeredzik a szívemben. Márcsak azért is, mert mind a ketten ugyanabban a betegségben szenvedtek, ugyanaz lökte őket a halálba. Ebből a sáppadt zokogásomból született aztán két nap alatt az a háromszáz soros kemény konok versem, amely lényegében kegyetlen üvöltözés azok ellen, akik a maguk halálát odavágják a szívembe, és mindíg ők a győztesek.

 

Maga sohasem akart öngyilkos lenni?

 

Ki az, aki nem akar, főképp fiatal éveiben! Volt idő, amikor ittam, de ennek már vége! Gyűlölöm azt a hamis legendát, amely arról akar meggyőzni, hogy a művész önpusztító. Ezt nemcsak Latinovits Zoltánra mondom, de mindenkire. Ha valaki megszületett, vállalnia kell azt a tényt, hogy él. Legyen annyi bátorsága, hogy megőrizze magát mindaddig, amíg a természetes halál le nem dugja a földbe. Ez az alapja annak, hogy az ember tehetségének mindenét teljesítse ki, s ne feledje, amire hivatott. A világ nagy szellemei alkotás helyett nemigen mentek neki a falnak, hanem dolgoztak, műveket teremtettek!

 

Milyen érzések, elképzelések fűzik a színház műfajához?

 

A színház nekem: ünnep, mindíg nagyon szerettem. Nemcsak a néző kíváncsiságával figyelem, hanem a másik művész szemével is. Belső szerkezetét is megtanúltam, jól ismerem, millió színházzal kapcsolatos tanulmányt, írást olvastam el. Életemnek volt olyan korszaka, amikor próbákra is rendszeresen bejártam, és a kész előadásnál is majdnemhogy jobban szerettem azokat a heteket, napokat, amikor a játék a színpadon elrendeződik és a színészek forronganak, lázadoznak a rendezői akarat ellen. Ez jobban vonzott, mint az elért eredmény.

 

Miért éppen ez?

 

Mert az alkotás-folyamatot belűlről szeretem és akarom megélni, nemcsak a színházét, de a szobrászatét, a festészetét is. Gyerekkorom óta sok műteremben jártam, éltem és a művek születése, megvalósúlása mindíg a gyönyörűség édes gyötrelme volt!

 

De darabírásra, előadható drámára nemigen szánja rá magát. Miért nem?

 

Major Tamás már fiatalkoromban biztatott: írjak darabot, de erre sosem éreztem ellenállhatatlan vágyat. Talán azért nem, mert riaszt a dráma színpadi létének megosztottsága. Én írom meg, más valaki rendezi és megint mások játsszák. Költői természetem része, hogy nem szeretem a térbeli, időbeli korlátokat. De meglehet, hogy megírom majd a magam Bolond Istókját, Petőfi Sándor, Arany János Weöres Sándor zseniális remeklése után. Az én Bolond Istókom két-virágzású történet lenne, jobban hasonlítana az ősmeséhez. A legszebb Bolond Istók történetre Kálmány Lajos gyűjteményében akadtam. Sok év óta él a fejemben ennek a barbársága, nyerssége, lenyűgöző kemény, komisz humora. Falun, otthon sok ilyen dolgot láttam! A falu bolondját kiuzsorázták, megkergették, gúnyolták, kegyetlenkedtek vele. Én megéltem a népmesét. A darabot verses játéknak írnám, a gonoszkodás minden változatát felsorakoztatnám, amelyet Bolond Istók ellen elkövetnek. De mindez csak a darab első felének a történése, a másodikban Bolond Istók meghal, és akkor már ő mindennek az ura, ő csináltatja a többiekkel mindazt, amit életében vele csináltattak. A falu bolondja sosem igazi bolond, hanem túlságosan sebezhető, érzékeny szívű ember. Ember, ha szellemileg fogyatékos, vagy beteg is!

 

A Bolond Istók-dráma egyelőre csak a terveiben él, de írt már néhány évvel ezelőtt darabot, amelynek egy-egy részlete meg is jelent. Mi volt annak a színházi sorsa?

 

Nyilván Az aranyszeplős levelibékára gondol. Színházi sorsa túlságosan bonyolúlt ahhoz, hogy ezt most röviden elmondjam. De a darabról szívesen beszélek. Versjáték, páros, rímes, magyar nyolcasokban. Ha valaki felületesen olvassa, Dérynéről szól, pedig valójában a színésznek, a teremtő művésznek folyamatos kiszolgáltatottságát sírja, jajgatja, énekli. Kiszolgáltatottságát a betegségnek, a sikernek, sikertelenségnek, kegynek, megvont kegynek. Vagyis a darab a színházi „bagázs” belső története. Azt akartam elmondani, hogy a színpadi alakítás, amint megszületik, egy perc múlva máris szertefoszlik, és a színész ottmarad árván, kiszipolyozottan. Magányosan. Szinte kiokádva önmagát. Mint a mélytengeri hal! Ha a levegőn: kiökrendve szerveit, önmagából kesztyűként kifordúl!

 

Hány felvonásos ez a darabja?

 

Nem szabályos felvonásokra tagoltam a vers-játékot, hanem szigorú formákra épűlt nyolcezer sorban írtam meg. A költő képzeletében a realitás irrealitással keveredik, s nemegyszer régies nyelven huszadik századi eseményekről beszélteti figuráit.

 

A verses drámák általában ezer-ezerkétszáz sorosak. Hogyan adható elő színpadon az ennyire túlméretezett hosszúságú mű?

 

Ez bennem is felvetődött. Épp ezért beleegyeztem abba, s most is beleegyeznék, hogy annyit húzzanak a darabból, amennyi szükséges. Az én mondanivalómból ilyen sokra, ekkora terjedelműre tellett, ahogy megírtam. Egyébként megjelenik könyvalakban, s a többi már a színházak dolga.

 

Költészetének hatalmas a tábora. De némelyek azt mondják, hogy nem mindent értenek a verseiben. Fontos magának, hogy rögtön megértse, amit ír?

 

Kézirataim legelső olvasója az édesanyám, az értés vagy nem értés dolgában ő számomra a legmérvadóbb. Hat elemit végzett, falusi asszony, de apámmal ellentétben mindíg rengeteget olvasott. Nem kis szorongással adom oda neki írásaimat, de aztán minden alakalommal kiderűl, hogy a lényeget jól megérti. A nyelvi, fogalmi módszer, az más kérdés. Annak idején Ady Endréül, Vajda Jánosúl is meg kellett tanulnia az olvasónak.

 

Bántja-e, bosszantja e, ha egyik-másik kritikusa megbírálja?

 

Hazudnék, ha azt mondanám, nem érdekel, de semmiféle tartós harag nem él bennem. Indulatos vagyok, olykor nagyot ordítok, de dühöm hamar elpárolog.

 

Volt idő, amikor trágársággal vádolták. Vajon milyen szándékkal írta a nemrég még tabunak minősített szavakat?

 

A szavak önmagukban nem szennyesek és nem tiszták, hanem eredendő értelmükben valaminek a kifejezésére alkalmasak. Amikor a József Attila sírja című versemet írtam, azt mondták: magyar költő ilyen szavakat nem mondhat ki! Pedig ezek a szavak csak a fölmérő indulat szavai a versben. A szavak alkalmazásában számomra nincs dogma. A vers nem attól válik erkölcsössé, vagy erkölcstelenné, hogy milyen szavakat hordoz testében, hanem hogy mit hirdet.

 

De hogy visszatérjünk bonyolult kifejezésmódjához, meghökkentő zeneiségéhez, lenyűgöző dús szóképeihez, szófűzéseihez, verseinek a magyar irodalomban szokatlan terjedelméhez: hogyan teremti őket?

 

Amikor már arra kerűl sor, hogy leírjam, amit elképzeltem, akkor olyan gyorsan dolgozom, hogy környezetem még nézni se bírja az iramot. S kézirataimon legfeljebb egy-egy szót javítok, többet sohasem. Téves esztétikai szemlélet az, hogy a vers legyen rövid és harmonikus. Ez szamárság. A lényeg az, hogy sikerűlt-e pontosan elmondanom azt, amit akartam. A mű akkor teljesűl be, ha szerkezete nem megbontható. Ezzel nem arra utalok, hogy egy-egy részlete nem kihagyható. Fiatal költőknek mindíg azt mondom: jó költő nem ír homályos verset. Minden igazi alkotás szerkezeti vázlata pontos, jól megépített. Ha erre rárakodunk, rátapasztjuk az anyag-anyagot, ez hordozza, ez világítja át a látszólagos homályt is. Vajon az életben rögtön és egyértelműen megérthetők-e a leglényegesebb kérdések? A szerelemé, a halálé, vagy magáé az életé? Mennél többet töprengünk, mennél többet tapasztalunk, annál nehezebben férkőzünk szívükhöz. Mindez a művekre is vonatkozik. Én sosem írok előre kiagyalt sorokat, a szavak úgy nőnek a fejemben, úgy bújnak elő, akár a síron a gaz.

 

Úgy hallottam, hogy a zene is igen fontos része az életének. Igaz?

 

Együtt-élek vele! A zenével! A népzenétől a legyötrőbben tiszta, égő mai zenei törekvésekig, sokféle zenével foglalkoztam. S külön izgatnak, érdekelnek a zenében, csakúgy mint minden művészetben, az átmeneti korszakok mesterei. Ezek többnyire lángelmék, mégis lenézik őket, mert kötődnek a régiekhez, és újat akarásuk még nem robbantotta szét teljesen a régi szerkezetet! A zenehallgatás nekem nemcsak érzéki állapot, nem elégszem meg azzal, hogy ülök a karosszékben és a szobában Mozart zenéje szól. Én a zeneszerző szellemi, gyakorlati, akarati részesévé válok.

 

Mert zenehallgatásban is tehetséges. Nem gondolja?

 

Inkább azt hiszem, hogy a művészet nem élvezeti cikk, nem csokoládé vagy fagylalt, amit szopogathatunk, nyalogathatunk. A művészet használata: kemény munka. Persze csak akkor, ha ahhoz a valósághoz kötődik, amelyben élünk. Nemcsak társadalmi valóságra gondolok, hanem természetire, pszichológiaira is. A dolgok általában homályba csomagolódtak, a fizikai, természeti, szellemi jelenségek némák. Várakoznak.

 

Mire várakoznak?

 

Arra, hogy valaki szeretettel szóljon hozzájuk. Csakis a szeretet az, amely a titkok kapuját ki tudja nyitni! A művészet folyamatának voltaképpen a segíteni-akarás, a válaszolni-akarás a legigazibb értelme. Magam is ezért élek, s ezért dolgozom.