Hiszek a költészet jövőjében!^*

Az újvidéki Ady Endre-esten felolvasott bevezető előadás több egyéni vonatkozása, Juhász Ferenc Ady-értelmezése érzésünk szerint megkívánja és megérdemli a gondolatsorok bővebb kifejtését. Elsőnek mégis azt kérdezzük meg: milyen új könyvet készít a költő?

 

Az Írás egy jövendő őskoponyán volt a legutóbbi könyvem. Azóta írtam egy verses játékot, ez még könyvalakban nem jelent meg. Azért nem nevezem színműnek, mert a szó elemi értelmében nem is az.

 

Mi a címe?

 

Az aranyszeplős levelibéka.

 

Ebből részlet jelent meg az Új Írásban.

 

Igen, az Új Írásban és a Jelenkor című pécsi folyóiratban. Páros rímes magyar nyolcasokban íródott, s veheted hosszú versnek is, vagy éposznak: azzal a különbséggel, hogy itt az én lírai gondolkodásomban történt egyfajta váltás, és tulajdonképpen nem számít, hogy a vers részei személyekhez, nevekhez, szereplőkhöz kötöttek.

 

Milyen váltásról van szó alkotómunkásságodban?

 

Olyanról, amelyet nagyon fontosnak tartok a magam élete és a magam lírája szempontjából is. Hosszú idő után először történt meg velem, hogy azokról a lényegi kérdésekről, amikről minden lírikus beszél, mert beszélnie kell róla, akármilyen formában és akármilyen módon: életről, halálról, emberi együttlétről, szenvedésről, szerelemről, játékról, tehát ezekről az alapfogalmakról tárgyilagosabban tudtam ebben a verses játékban beszélni, mint eddig. Nos, ez a „tárgyilagosabb”, ez a kicsit kívülről-nézés olyan lírai váltás kezdete, amelyikre én már rettenetesen régóta vágyódom!

 

Ha már a vágyaknál tartunk: melyek a további írói terveid?

 

Van egy nagyon nagy adósságom, amit, sajnos, nem rendeztem, nem csináltam meg, de hát ebben az idő meg a személyes sorsom sok baja, szenvedése is nagyon közrejátszott. Annakidején igéretet tettem a könyvkiadómnak, hogy írok Petőfi Sándorról egy könyvet: az én Petőfi Sándoromat fogom megírni! Ezt még nem tettem meg, ezt szeretném elkészíteni. S itt már rá is térhetek első kérdésedre, az Ady Endre szívéhez vasaltra. Előbb azonban megmondom, miért fáj, hogy nem csináltam meg azt, amit vállaltam. Azt hiszem, nekünk, a jelenkor költőinek, s minden szellemben-kortársunknak, bárhol éljünk is a világon, nemcsak kortársainkat, de az elődöket is újra kell értelmeznünk, újra kell szeretnünk, újra kell élnünk: a magunk szívével, a magunk szemével kell újrateremtenünk őket. Mivel én magyar költő vagyok, természetesen az újraértelmezési, újraépítési vagy újra-szeretési formákban elsősorban a magyar költészet múltjában gondolkodom. Petőfi Sándorról: költő (nem irodalomtörténész, nem irodalomtudós) könyvet utóljára Illyés Gyula írt a harmincas években. A jelenkor magyar költőinek elemi kötelessége: megírni a maguk múltra-emlékezéseit, a maguk Petőfi Sándor-életrajzát, a maguk Ady Endre-életrajzát, a maguk József Attila-könyvét, Radnóti Miklós-könyvét, és így tovább. Ez még nem történt meg! Én azt szoktam mondani: annyi fajta költészet van (tehát nemcsak lehetséges, hanem van!), ahány emberi agyvelő született az emberiség kezdete óta a földgolyón, ahány szempár néz a világba. Nincs két agyvelő, vagy két szempár, amelyik a dolgokat, a tüneményeket azonosan látná. Így, az elmúlt (kihamvadt, kialudt, megalvadt, kihúnyt) jelenségek azonos látására sincs mód, hiszen másképp értelmezzük azokat – mindenki a maga módján. Én nagyon szeretem Illyés Gyula könyvét, hiszen fölszabadító, tiszta, nagy könyv volt annak idején (s az ma is!), és valamennyiünk ifjúságának és szellemi ifjúságának valahogy meghatározója is. Bizonyára az a Petőfi Sándor-kép, amit az ember ma rajzolna, egy másik Petőfi Sándor: a magam gondolkodásának a Petőfije lenne. Ugyanígy van ez Ady Endrével is. Az elődöket az utódoknak mindíg újra kell mondaniuk és újra kell értelmezniük.

 

S talán hozzá is segíteni az újabb nemzedékeket a múlt értékeinek méltó és éltető vizsgálatához?

 

Igen. Töprengő hitem mondja, hogy: a dolgok hullámmozgásszerűen, vagy a hullámtermészetnek megfelelően történnek a fizikai valóságban, a természeti valóságban és a szellemiben is. Tehát az emlékezet valóságában is, a ráérzés, a szeretet valóságában is! Másként nem tudom megmagyarázni azt, hogy időszakonként a költők (a régi korok költői vagy a közelmúlt idők költői, a lángelmék is, egyáltalán: az igazi költők) a közös tudat emlékezetében elvirágzanak. Egyszer csak nem hatnak jelenlétükkel. Aztán ismét fölparázslanak. Mert azt nem hiszem, hogy igazán jó költő, vagy igazán jó író (ha valaha is érvényeset teremtett) véglegesen elfelejtődjék. Vannak gyakorlati, történeti, talán élettani szakaszok is, amikor egy-egy alkotó hatása fölvirágzik, és vannak szakaszok, amikor ez elhal. Elpernyésedik. Megszűnik. Én is nagyon sok ilyen elpernyésedésnek és újraszületésnek voltam már tanúja. A föltámadásnak! Annak is: aki Ady Endre! Középiskolás koromban Ady Endrét még a halála utáni virágzásban, csillagszórószerű fényben láttuk. Aztán ez a virágzás elhervadt. Az 1950-es évek nem egészen pontos Ady Endre-képe és a köztudatra ráerőszakolt Ady Endre-arca lazán szétpontozódott ugyan, mint a táguló világegyetem csillagtömegpontjai, mint a „széthúzottan” fölnagyított fénykép-arc raszterpontjai, de az igazi Ady Endre-hit nem ég újra. Nem ismerik annyira, amennyire ismerni kellene: zsenijét! Ezzel nem azt mondom, hogy nem szeretik. Nyilván te is töprengtél már: oka mi lehet ennek? Lírájának természete, módszere? Lírája módszertana? Az okokat keresve, arra gondoltam: talán nem jól ismertetjük, tanítjuk az elődöket, s köztük Ady Endrét? Nem tanítjuk meg gyerekeinket okosan és jól olvasni. Nem lehet és nem szabad költőt úgy olvasni, ahogy az ember virágot szedeget a mezőn: itt is, ott is letépve magunknak egy-egy versét. Az egész jelenségegyüttest kell olvasni, ahogy okosan és jól olvasni tudó ember egy regényt olvas: történési folyamatában. A kezdetektől végpillanatig! Ha ilyen folyamat-hömpölygést él meg valaki olvasóként, akkor egészen más jelenségegyüttes bontakozik ki az olvasatból, mint hogyha csak egy-egy verset szakít ki a vers-világegyetemből. Azt hiszem, erre az olvasásra nem tanítják meg az embereket. De hát ez már nem is tanítás, hanem nevelés! Ha életmű-egészében olvassuk például Ady Endrét, akkor ott tündöklik előttünk, szeppent fehér szívünk előtt az egész, a lángoló jelenség! Ady Endre: az életet roppant ragyogással megértő, hallatlanúl szerető jelenség! A halált ismerő jelenség! A történelmi tudat teljességével bíró jelenség! Élet-hívő és élet-szerető fény-tombolás. Küldetéses Hit és Átok. És lefoszlanak azok a lírai mellékkörülmények, mint a rossz helyen kinőtt szirmok, amelyek még zavarják, vagy ingerlik napjaink olvasóját: a nagybetűk, a fogalmak, amiket talán már meg sem értenek. És kiteljesűl előttünk a Csoda, megrendítő ereje, nagysága, szeretete, hite.

 

A közfelfogás, főképp a szülői, azt tartja, hogy a mai tanulóifjúságot megfosztja a szenvedélyes, módszeres olvasás lehetőségétől a túlzsúfolt iskolai tananyag és a sok iskolán kívüli tevékenység. Hogyan szakítson időt a gyerek arra, hogy a klasszikus és a mai irodalom minden egyes kiváló, nagy egyéniségét ilyen teljes összetettségben, életműi egészben ismerje meg?

 

Megfordíthatjuk ám a kérdést: honnan volt nekünk időnk arra, hogy mindezt meghódítsuk magunknak, szeretni tudjuk, tehát fölfogjuk és értelmezzük, életünk részévé építsük? Mitől volt erre nekünk időnk, akik sokkal rosszabb és nehezebb körűlmények között éltünk és nőttünk fel, mint a mi gyerekeink! Talán a belső időnket tudtuk jobban tágítani, s erre képtelenek a türelmetlenebb mai fiatalok. Nem akarom őket bántani, hiszen nagyon szeretem és értem indulatukat és vágyaikat.

 

Hihetjük-e, hogy az Ady-értelmezés meg az Ady-szeretés vagy nem szeretés egyik oka, hogy azok a hitbeli tartalmak, amelyekkel ő építette a líráját, a mostani fiatalok előtt elveszítették a hitelüket?

 

Igen, hihetjük. Az utóbbi két évtizedben a történelem-értelmezésben egyfajta demítizálási, és deheroizálási folyamat játszódott le. Mítosztalanításnak mondott: éntelenítés! Valójában: elhittelenesedés, tárgyiasúlási düh. Cinikus epilepszia. Ady Endre hitt az életben, hitt a történelemben, a történelmi múltban; hallatlan önismerete volt a történelemben is! Neki nem voltak nacionális elfogúltságai; Ő bibliai Dániel-bátor volt: merte a személyes ént fölvállalni mindenben, a személyes én mindenét az élethitben, a szerelemben, a halálhitben, mindenben az égvilágon! Ez az Ady Endre: oly korban, amikor úgy hiszik, hogy mindenben az ént-tagadó, a személyesség szerelmét gyűlölő tárgyias, vagy tárgyilagos, cinikus, kintről-néző ráció a fontos: hitelét veszti. Épp erről szóltam minap az M-stúdióban, nem is tudom, kinek (talán egy színészbarátomnak): hogy azt kellene megértetni a mai fiatalokkal, milyen irtózatosan nagy én-tudatos tudat-szövedék, ráció-szövedék ez az áldott költő, az egész Ady-költészet! Nem igaz, hogy csak poklozó érzelmeire építkező költő volt Ady Endre! Nem! Hatalmas tudatú szellem volt Ő! A lét minden dolgában, így a történelemben is a legtudatosabb Megítélő Személyesség. Az Én Tudatos Hatalma!

 

A tárgyiasodó jelleget a mai líra-szemléletben már többször említetted. Kifejtenéd-e részletesebben ezt a nézetedet?

 

Most egész Európában divatos az úgynevezett tárgyias költészet. A nézem-mert-van költészet. A nem-vállalom-szerelmét-ítéletét költészet. Az elszemélytelenedett-jegyzetelés-a-semmire költészet. A kinyomott-szemű vak tapogatódzás, a kiherélt-szívű eunuch költészet. A részt-nem-vállalok-ellene-benne-érte költészet! A hermafrodita nem-nélküliség-közönye költészet. A tárgyiasságba rejtőző kurva-ácsorgás költészet. Én ezt a költészetet zordon gyűlölöm! Ez a dolgok lecsupaszítása a lírában. Lúdlefosztás, nem hattyúi ének. Strici kifosztás. S a nyelvben is. A gondolkodásban is. Tudom, ez nem lehet véglegesűlt formája a lírai teremtésmódnak, tudom, nagyon időszakos líra-módszer ez. Sőt, meggyőződésem (a magam olvasó-tapasztalatából mondom), hogy ez a „líraiság” már nagyon elvirágzóban van, azt hiszem, mindenütt a világon.

 

A mai magyar lírában voltak-e hasonló jelenségek?

 

Nálunk is voltak ilyen kísérletek. Arra a költőre, aki nem vesz részt létével a versben, csak leírja, ami történik, tehát hidegen kívüláll: azt mondom: ez nem a líra dolga! A líra dolga a teljes szenvedélyű résztvevés, a teljes szubjektivitás. A teljes azonosúlás. A részt-nem-vevő részvétlenség hívei nyilván azt hiszik, hogy az a költészet, amelyik föl merte vállalni ezt a teljes szubjektivitást, az én teljességét; már nem korszerű. De hát a korszerűségről már rengeteg hülyeséget összeírtak. Majd ha meg fogják érteni, hogy a líra elemi, ősi föladata, joga, kötelessége a létben való teljes részvétel, abban a percben Ady Endre és a többi kortársa (meg nem kortársa is) újra „érthető” lesz, újra elfogadott, újra szeretett. E megértés szolgálatában kellene sok mindent csinálnunk. Többek közt jobban tanítani, nevelni az iskolában. A költészet értelmezését és szeretetét, igazi lényegét föllángoltatni a koponyákban.

 

Az eddigiek során valójában már érintetted a líra sorskérdéseit – jelenének meg holnapjának egzisztenciális kérdéseit, de talán sommázó módon, s a világon dehumanizálódási folyamatnak nevezett jelenségbe ágyazva, összegezhetnéd ilyen vonatkozású gondolataidat. Foglalkoztatnak-e ezek a dolgok?

 

Persze, hogy foglalkoztatnak. Nemcsak önmagukban, hanem egyetemességükben is. Hogy is értem én ezt az egyetemességet?: úgy, hogy az élet minden történeti, társadalmi, természeti, ipari, transzcendens, matematikai, metafizikai, szellemi, filozófiai jelenségét megpróbálom együttértelmezni, tehát egyszerre, egy gömbként végiggondolni. Ha nem hinnék abban, hogy a lírának nemcsak jelene van, hanem lesz és lehetséges jövője is, bizonyára abbahagynám az egészet. Ha hiszek abban, hogy az értelmes emberi agy s az értelmes természet magába tudja emészteni az emberiség nagyon is kormosnak, vagy árnyékoltnak tetsző lehetséges jövőjét, akkor abban is hiszek, hogy a líra jövőjének is van céltudata, iránya és a teremtésnek, a lírai teremtés jövőjének is van hitele. Egyébként a lírában semmiféle kizárólagosságot követelni vagy elvárni nem szabad és nem lehet. A lehető legkonokabban, legnyersebben elítélendő dogmatizmus, hogyha valaki valamilyen munkamódszerre kizárólagosan esküszik, s ennek jegyében minden mást elítél, máglyára vet. Az ilyen kényszerképzetekből születő dogmatizmusok megölik a művészetet. Lényegében két lírikus-fajta van: az egyik, amelyik a társadalmat, a történelmet önmaga aktív részének is tekinti, benne aktívan részt vesz, tehát át akarja alakítani, segíteni akar egy folyamatban. Ez mindíg valamilyen erkölcsi elkötelezettség. Fölvállalás. És nehezebb arany-izgalom-lázú, mint a másik, amely a természetet, a társadalmat s annak összes dolgát mint valami színházban a kulisszákat, a maga lírai énje körűl fölállítja, de már nem törődik azzal, hogy ebben a hamis-tudatú, zárt belső térben mi játszódik le. Hogy milyen a játék: véres-e vagy mosolygó? Én az ilyen lírában nem hiszek. Ezek a lírikusok egyet elfelejtenek: azt, hogy a világlíra többezer-éves történetének tanúlságai szerint a legbonyolúltabban megszervezett versnek is valahol érthetőnek kell lennie. Ez a líra alapvető természeti törvénye. Ha valaki ezt nem akarja megérteni, ne írjon verset! A versnek kristálytengelye, vagy csontváza van, s csak erre rakódnak rá a „külsőségek”, a vélt, vagy valódi ködök s a homályok. Nem azért homályos az ember, mert homályos akar lenni. Az a rossz költő, aki azért homályos, mert az akar lenni. S az a jó költő, aki ha homályos, hát azért az, mert ha belehal, sem tudja jobban elmondani!