A teremtés titkát kimondani^*

Lehet-e egy galaktikának sűrű haj-bozontja? Hasonlíthat-e egy csillag gyermeki szemű pulihoz? Mekkorára tágúl a pupilla, ha a kor belecsöppen? Látni-e azt, ami fáj, ha a tekintet ekkora? Asztal, szék nem illik ide. Kellene néhány egyszerű szerszám: kalapács, véső. Vagy talán szentpéteri kulcs a világegyetemhez.

 

*

 

Miképpen lehet ez: él valahol egy család, földet művel vagy szenet csákányoz abban mindenki: az ősök őse, s a hétszer hetedizigleni szépunoka is: aztán egyszer csak jön valaki muzsikával, keze mesteri hajlékonyságával, vagy éppen verssel, a költészet szívdobogásával: s hirtelenében megvilágosodik, értelmet nyer minden?

 

Három dolog van, ami a költészetet létrehozhatja, létrehozza. Egy: az állandó valóság: a természet és jelenségei. Kettő: a cselekvésben megtörtént valóság: az, ami az emberrel vagy egy nagyobb embercsoporttal történik, megtörtént. Három: a teljes érzelmesség, tehát a valóság kizárólagosan egyéni felérzése, a költőnél: a szubjektív indulat… S hogy mi történt énvelem? Miféle törvény, biológiai beidegzettség okozta azt, hogy az ember arra figyelt, amire figyelt, milyen hajlam munkált, hogy tárgyi, természeti, tapasztalati, emberi, elvont környezetéből azt vegye észre, amit észrevett? Egyetlen szövethalmaz, szövődmény ez, amelyben semmi sem vonatkoztatható el a másiktól. Sokat töprengtem, töprengek magam is azon, hogy egy családfában, biológiai életfában, mely évszázadokig megy vissza, le a földbe, mikor, hol és miért jön létre egy személyében megtestesűlve valamilyen különleges képesség. Jelen esetben a költészet képessége. Olyan családban, mint az enyém, ez nehezen követhető. Nem maradtak meg az anyakönyvek. Csak úgy nagyjából következtethet az ember. Azt kiderítettem, hogy anyai, apai ág egyaránt szegényekből állt. A kifejezett szellemi érdeklődés az én családomnak az anyai ágából nőtt ki. Anyám bátyjában, öccsében, anyai nagyapámban nemcsak hajlam volt, szellemi tevékenységre való hajlandóság. Mindegyik valamit próbált. Ki zenélni, ki festeni. Anyám pedig a falusi szokások ellenére sokat olvasott. Hogy mitől támadt benne a láz? Belső magyarázatot nehezen találok erre. Majdnem csak genetikait. Visszatérve kérdésed lényegére: az érdeklődés, a látás, mely költészetemig vezetett, nyilván már bennem volt, génjeim parancsa lehetett. A szemem, az agyam, mióta vagyok, eszmélek, mindent állandóan, folyamatosan regisztrált. Ez két vagy három jelenségtartományban történt. Egyrészt közvetlen környezetemben, ahol, akik közt felnőttem. Egy Budapesttől húsz kilométerre fekvő faluban, bejáró munkások világában, akiknek kicsike kertjük is volt, akik valamiféle paraszti munkát is végeztek. (Apám-anyám a maga negyed hold földjén.) Másrészt az érzelmi környezetben, ami az én esetemben azt jelentette, hogy igen szorongattató körülmények között nőttem fel. Ennek nem pusztán a szegénység volt az oka. Apám betegsége is. A tébécé, mely az ilyen szűkös világban az életet nehézzé tette. Napjainkat átszőtte néhány dolog, amitől az ember folyamatosan menekűlni akart. Egy szoba-konyhát képzelj el, mosdóval, néhány evőeszközzel. Köztünk és velünk a rettegés a fertőzéstől. S apám érzékenysége, kínja, ha tárgyait elkülönítettük. Ettől is szorongott az ember. Ő pedig haláláig szenvedte ezt az állapotot. Csupán azután értettem meg: léte minden napjában, órájában, percében úgy kellett lennie, hogy a halál a mellén ült, a torkát markolgatta. S hogy ezért ivott. Mert hazajövet a férfiak kártyáztak és ittak. Úgy ivott apám: majd mindennap civódás lett a vége. S én voltam a békítő, de mindhiába. Sokat tűnődtem ezen. Apám oly gyakran italba fulladó jókedvén, anyámon, aki szeretett volna rendezett életet élni. Innen vizsgálva: gyermekkorom tele volt régies, szép szóval élve: elvágyódással. S igyekeztem is mennél kevesebbet otthon tartózkodni. El-elkószáltam, erdőt-mezőt jártam reggeltől estig, ha lehetett. Órákig el tudtam nézni egy szőlőkacsot, ahogy rezegteti a szél, vagy a halakat, amint a tóban uszkálnak.

 

A Budapesthez bogáncsként tapadó falvak, a napkeltével pulzáló embersokadalom, a bejárók, ingázók virradatszagú serege még úgyszólván ismeretlen irodalmunkban. Ilyen oda-visszadohogó vonatokon jöttél te is, nemcsak a nagyvárosba, a könyvhöz, a vershez is…

 

Épp a közelmúltban említettem Illyés Gyulának, hogy ez a világ nincs még megírva. Vonataival, villamosaival, kopár külvárosaival, hajnalonta. Meg fogom írni ezt a világot. József Attila azért is volt oly természetes számomra, mert ebben az érzeti-tárgyi környezetben jöttem-mentem. Leszálltam Kelenföldön, s a 49-essel utaztam iskolába. Villamosút hajnali ötkor. Zsúfolt, tömött kocsik. Egymáshoz szorítva álltunk. Nem volt kesztyűnk. Odafagyott az ember keze a rézfogantyúhoz. Egymás testébe kapaszkodva, furcsa ölelésben függeszkedtünk. De ez a proletársivárság mégis szép volt. Jött be az ember a Körtérig. Látta a füstködöt rózsaszín derengésben. A Napot. Egy korong sütött át a ködfelhőzeten. Szén- és salakkupacok, járművek, didergők – megőriztem a városba érkezés kopár, tiszta szépségét, szeretetét. S amikor megérkeztem, itt éltem az életemet. De nem voltam itthon. Bementem a Széchényi vagy a Szabó Ervin Könyvtárba, antikváriumba. Olvastam, elbogarászkodtam. Télen állandó helyem volt a gellérthegyi Szikla-kápolna, mert jól tudtam ott melegedni. Ha jött a jó idő, valamelyik padon olvasgattam. Irtózatos mennyiségű könyvet: ebben kerestem feloldódást. S a szemem, az agyam szerkezete lehet olyan, hogy mindent lefényképez: az olvasati és látványtapasztalatok részleteződtek. (Mint korábban is, amikor iskolai szünetekben már nyolcévesen munkába jártam. Hajnali négykor kezdtünk, dolgoztam favágóként, ácsok mellett, kőműveseknél, kaszáltam, kévét kötöttem fél zsák búzáért. És mindent megnéztem, szétszedtem, megjegyeztem.) Így alakúlt ez bennem. Módszeresen. Láncreakciószerűen történt, kapcsolásszerűen. Megvettem a magyar nyelvű Koránt, s máris érdekelt mindaz, ami a Koránt körülvette. Turgenyevet olvastam. Kerestem a környezetét, érdekelt tehát az egész orosz irodalom. S minden egyberakódott, mint légynek a szeme.

 

Verseid tenyészetében, a legsűrűbb sűrűben, mikor már fél és fullad az ember, hirtelen ott a lehetetlen: tisztásra léphet. Dal következik, köznapi szó, vagy éppen a kétkezi munka dicsérete. S tudni lehet és kell: valóban két kézzel élted a munkát, sebet is ejtő szerszámokkal, sebet is osztó szerszámos emberekkel.

 

A megaláztatásról, a goromba, nyers tréfákról nemigen beszéltem még. A legdurvább durvaságról, mely mégsem nélkülözte a szeretetet. Pici termetű gyermek voltam. Féltem, hogy én is, mint apám, beteg leszek, hát védekeztem. Úsztam, tornásztam, jógáztam, s megizmosodtam. Amikor a kőművesekhez szegődtem, a malteros ládát naphosszat zokszó nélkül vittem az emeletre. Ha elfáradtam is, igyekeztem mennél kevésbé megmutatni. Marha nagy legényt állítottak elém. Rámnehezedett a súly, ruhámra csurgott a malter. Társaim ezen jót röhögtek. Máskor meg vigonyos voltam. Éjjel kettő és három között, mikor már majd elájúl az ember a fáradtságtól, leültünk a gépek mögötti ládára. Ebbe vert bele valaki egy akkora szöget, ha ráülök, szívemig fölszaladt volna. De titokban figyelmeztettek. Legközelebb viszont beletelepedtem vagy húsz kiló olajos gyapotba. Egymást tréfálták meg, mikor engem: a közűlük valót. Önmagukat. Saját felszabadulásuk, felszabadításuk dolgozott ebben a kegyetlen védekezésben, torz örömkeresésben. De megérezték azt is, hogy az ember kiválni akart. Megtréfálták a mássá lenni akarót, mert nem szerették a különbözőt. Akiről talán sejtették: azzá válhat, akire egyszer büszkék lesznek. Búcsúztak is, férfivá is avatták az embert. Mert ez a törvény. De nekem fájt, hogy így kell lennie.

 

Kiválni, elszakadni, mintha a csecsemő foggal tépné önmaga köldökzsinórját: századunkban majd minden nemzedék ilyen kegyetlen és tragikus erőszakossággal fordult el szüleitől. Vége a hosszú zajtalan öröklésnek. Gondolom, az efféle ragacsos-szöges tréfa csak jele volt a csontig hasító szakadásnak.

 

Minden szegény ember szeretné, ha gyermeke jobban élne, mint ő. De továbblépésén azért szeretné rajta tartani a szemét, kezét. Menyasszonya például rendszerint ki van szemelve. Én tudtam: nem szabad odahaza megnősülni. A faluból el kell jönni. Mert a falu itt volt ugyan Pest közelében, de csak állt, maradt ott az élet. Tizenhat éves koromra végleg eldöntöttem, hogy elszakadok onnan. De hogy mi lesz velem, nem is sejtettem. Kistisztviselő legyek s lakjam albérletben? Aztán kezembe kerűlt a Szabad Nép kollégiumi felhívása. Jelentkeztem. Fölvettek a kollégiumba. Még abban az évben megnősültem. De akkor az isten sem tudott volna visszafordítani. Csak így szakadhattam ki, nem a közösségből, a létformából, melyből ki kellett szakadnom. S csak így illeszkedhettem a kollégium közösségébe, egyívású barátok közé. Költők, írók, művészek közé. Mert akkor, 1946-ban már megjelentek a verseim. Az elszakadás azt is jelentette, hogy aktív költő lettem. A Central kávéházban megismertettek írókkal. Ennek a megismerkedési, együttélési módnak volt egy nagyon szép sajátossága: ha rákérdeztek tehetségünkre, elfogadtak, s az életkori különbségek megszűntek. Ilyen volt a mi ifjúságunk a költészetben: bár a teremtésre kezdők voltunk, a nálunk idősebbek szeretetükkel, barátságukkal, s azzal, hogy létezésükben részt vehettünk – egyenrangúnak tekintették az embert. Húszévesen megismerkedhettem Tersánszkyval, Tamási Áronnal, Hatvany Lajossal, Ferenczy Bénivel, Vas Istvánnal, Veres Péterrel, Lukács Györggyel. S beszélgettünk, mintha mindíg ismertük volna egymást. Ez most, ha akarod sincs meg. Pedig de szeretném! Mindíg azt mondtam, most is mondom, bár nem akarták elhinni, most sem hiszik: a szidalom, a gyűlölet mit sem ér. Az ilyen befogadás, a közös szeretet nagyobb erő. És Nagy Lajos!

 

Talán Ady óta nem ócsároltak s dicsőítettek senkit úgy költészetünkben, mint téged. Szinte ciklikusan vissza-visszatérnek az elmarasztalók, akik hol a vers hosszáról-szélességéről akarnak kioktatni, hol a Juhász-líra tágasságától kapnak tériszonyt. De költészeted rendkívüliségét senki sem vitatja már. Most azért aggódnak egyesek: kárát látod annak, hogy két esztendeje az Új Írás főszerkesztője lettél.

 

A költészet tapasztalati meggyőződésem. Minden költészet állapot. Ha úgy tetszik: mániás-depressziós állapot, melynek vannak mániás és depressziós szakaszai. S kiszámíthatatlan, hogy ennek egy-egy fázisa meddig tart. Különféle jellemzésekben az ember szellemiségét vizsgálva, ezt persze másképp fogalmazzák meg. De nekem meggyőződésem: az egész teremtésfolyamat ilyen ciklikussággal történt és történik bennem. Az irodalomtörténészek azt mondják a depresszió helyett: felkészűlés. Mások így fogalmaznak: kiégtél. Ám mindez nem sokat számít. Énbennem valóban fellángoló, felhabzó szakaszossággal fogalmazódnak meg a dolgok. S akkor jön mindíg az árapály. A teremtés lényegét érintő depresszió ez. Csak akkor fáj annyira, amikor először éri az embert. 1958-ban ért első ízben, s úgy tarkón ütött, hogy csaknem belehaltam. De azóta ismerem törvényeit, kitanúltam a depressziót. Aki hiszi, hogy most is birkózom vele, téved. Ez csak látszat. A gyakorlati teremtésidőm szűkült le, mert valóban sok időt fal fel a szerkesztési munka. Korábban délelőtt dolgoztam. Most délutánra fáradt vagyok, s akkor érvényesen fogalmazni már nem nagyon tudok. S csak halmozódnak a könyvek, folyóiratok is. De azért írtam körülbelűl négyszáz oldalnyi versprózát, van vagy húsz-huszonöt publikálatlan versem, írok egy még befejezetlen versjátékot, nyolcezer sor készűlt el belőle. Nem készítettem el viszont Petőfi-könyvemet, noha a kiadó már 1971-ben szerződést kötött velem, s költőként utoljára Illyés Gyula írt Petőfi Sándorról, érvényesen. Az a Petőfi Sándor, akit én szeretnék megfogalmazni, már nem azonos azzal a szép és nemes Petőfi-portréval, amelyet mindnyájan ismerünk. Mert ahány szemgolyópár van, annyi a látás és annyi a tapasztalat, annyi a tudat és annyi a tapasztalatfeldolgozás. Más Petőfi az enyém, más az én adósságom, és elszomorít, hogy még tartozom vele.

 

Adósságról szóltál az imént. Furcsa ezt attól hallani, akinek olykor épp műve mennyiségét vetik szemére azok, akik nem tudják áttekinteni. Miféle tartozásod van még? Példáid jelesen sorakoznak megírott könyveidben. Talán kortársaid nem kaptak elég helyet a teljességre törekvő műben?

 

Van négy verspróza kötetem (az egyik még nem kinyomtatott). Ha valaki elkészítené ezeknek a könyveknek a névmutatóját, akkor azért élő és nem élő, kortárs és nem kortárs szellemiségünket megtalálná a regiszterben. (Kritikát, recenziót persze nem írtam, csak Simon István verseskönyvéről 1955-ben.) E versépítés módszerével alakúló írásoknak a legnagyobb része felkérésre készűl. Előszót kell írni, meg kell nyitni egy kiállítást stb. Hogy kiről írtam, nem csupán rajtam múlt. Ám hogy az írások végűl is megszülettek, annak azért valamilyen törvényszerű oka van. Oka van annak, hogy írtam Nagy Lajosról, Tersánszkyról, Vas Istvánról, Berdáról, Zelkről, Simon Istvánról, Rákos Sándorról, Képes Gézáról, Somlyó Györgyről, Kiss Benedekről. De azért sokat jár a fejemben, hogy meg kellene írnom a magam „Költészet és valóság”-át, amelyben nem az életrajzomat fogalmaznám meg, hanem egy tudat belső tapasztalásainak, felépűlésének, fölépítésének történetét. Ebben már nem csak az elődökről, a hivatkozási lehetőségekről beszélnék, hanem mindenkiről, aki a kortársam volt, aki a kortársam, attól a pillanattól kezdve, hogy vele találkoztam. Visszatérve kérdésedhez: ha arra vonatkozott, hogy van-e bennem valamiféle elfogúltság, azt válaszolom: nincs. Semmiféle elzárkózási, csoportosúlási vagy politikai indokot nem tudnék kitalálni arra nézvést, hogy kiről írtam s kiről nem. Mindenkivel tartok, akiben nemcsak a tehetség – mert az kevés –, hanem a jellem tehetsége is megvan. Mert ez több…!

 

Vallomást, tehát költői munkát valóban sokat írtál. De az az érzése az embernek, mintha újabban az alkotók nem is ismernék egymást. Pontosabban mintha nem vennének tudomást egymásról. Írott véleményt kevesen s nagy ritkán mondanak. Mintha kihalt volna az író írta kritika. Pedig ennek is szép hagyománya van.

 

Nemcsak írói, szerkesztői kapcsolatom is van kortársaimmal. Huszonhárom éve dolgozom a Szépirodalmi Könyvkiadóban. Nem volt élő író (beosztásom szerint ez a dolgom), akinek a regényei, verses- vagy tanulmánykötetei közűl ne olvastam volna. Valamennyi olvasmányomról úgynevezett szerkesztői jelentést kellett írnom. Eltettem mindegyiknek a másolatát: négyezer oldal. Abban megírtam az élő magyar irodalom történetét. Veres Péter könyvének, A Balogh családnak én voltam az első olvasója. Déry Tibor Feleletének, Nagy László, Simon István, Vas István versesköteteinek is. Révai József kívánságára én szerkesztettem Gábor Andor összes műveit. Rendezetlen kazlakon rágtam át magam. S nem volt fiatal se, akinek a könyve a kiadóban ne kerűlt volna a kezembe, akit ne olvastam volna Bihari Sándortól Buda Ferencig. Noha az ötvenes években kezdtem el írni: ennek a négyezer oldalnak vállalom minden sorát. Megtörténhet, hogy jó címmel, jó előszóval egyszer majd kiadatom.

 

Barátság, gyűlölség az írónak is ugyanúgy kijut, mint bárki másnak. De jut-e elég kézfogás, s nem több-e az oktalan füstölgés (nem ritkán: acsargás) a kelleténél?

 

Csernus Tibor és Hantai Simon festők. Távol élnek, de azonos a rádióhullámhosszunk. Szellemiekről szívesen beszélek festőkkel, tudósokkal. Számos íróbarátom, aki az életemet átszőtte, halott. S noha úgy érzem, mintha Nagy Lajos, Tamási Áron, Veres Péter, Hatvany Lajos, Ferenczy Béni mégse haltak volna meg, rettenetesen hiányzik eleven emberségük. Ami az élőkre, megmaradottakra vonatkozik: aktív, tápláló barátság van Illyés Gyula meg köztem, Vas István meg köztem, Illés Endre is, akinek a szíve alatt nőttem fel, barátom. Azonban a velem-korú társak közt elnehezűlt, mególmosodott a kapcsolat. Valamiféle térritkúlás történt. A barátságot illetően egy tágúló világegyetemben élünk. Ezért is várom, köszöntöm mindíg a fiatalokat, akiket oly igen szeretek. Ők mindíg jönnek, s nyitva az ajtó.

 

Miféle ridegség ez? Milyen vélt vagy valóságos indulatok tartják egymástól távol nem csak az egymásrautaltakat, még az összetartozókat is?

 

Átörököltünk például egyfajta történelmi tévtudatot, balhitre való képességet. Átörököltük a konzervativizmus folyamatosságát. A kényelmességet, a tunyaságot, tohonyaságot. A gyávaságot! A bátortalanságot arra, hogy ki-ki saját magával szembenézzen. Átörököltük az önismeretre való képesség hiányát. Furcsa, hogy oly sokszor az újnak nem tudunk örűlni. Az újjal szemben folyamatos a bizalmatlanság. Ez olyan gravitáció, mely ellen irgalmatlan erőt kell kitermelned a szívedben, hogy ne szívjon, szippantson magához. Pedig Kölcseytől kezdve ezt oly sokan megírták! Én azt szeretném hinni, hogy amint említettem: nincs bennem semmilyen emberi, faji, származási, vagyoni elfogultság. Mindent szigorú szemmel elfogadok, megvizsgálok, fölemésztek, hogyha az nem hordoz eleve rosszindulatot. Nem vagyok hajlandó semmiféle történelminek nevezett balhiedelemben – mint koordináló erőben – sem hinni, sem részt venni. Mert sokfajta történelmi előzmény miatt az utóbbi évtizedben kiéleződtek az ellentétek, csoportok jöttek létre. Ezért is vállaltam az Új Írás szerkesztését: szerettem volna, hogy a tisztességes tehetségek fölvállalják az együtt-munkát. Hogy ne a ránktapasztott, a kisarjasztott előítélet döntsön, határozzon, hanem egy közös akarat. Hittem: fel tudom, fel tudjuk oldani ezeket a csoportosúlásokat. Hogy el lehet érni: e lap kevés (128) oldalát tehetségben más-más természetű, indulatú emberek írják. Hogy egymás kezét fogva munkálkodhatunk. Mert vallom: az igazi szellemi emberséget, a szellem humánus közösségét csak így lehet létrehozni. A legnagyobb bűn: a kizárólagosság jogának meghirdetése. Ez sajnos szellemi életünket át- meg áthatja: csoportocskák kölcsönösen kiátkozzák egymást. Az ilyen luxust nem engedik meg maguknak a nagy népek. Mi az újról mindíg gyanítjuk: valami más van mögötte. Pedig annyiféle a lehetőség, ahány a tervező indulat. Ezeket kellene egy mederbe gyűjteni. S nem az érdekel, hogy az egyik hosszú verset ír, a másik rövidet, hogy ilyen vagy olyan származék-e, hanem, hogy amit csinál, azt hogyan teszi, hogy azzal szolgálja-e elfogúlatlan szépséggel a teljes emberi szabadságot.

 

Dantét emlegetted annak idején, s újra csak Dantét. S vállalkozásod valóban csak az ő reneszánsz léptékével mérhető. Ebben az áttekinthetetlennek vélt, mind jobban differenciálódó világban sikerül-e megírnod a tenyészet teljességét? Megépül-e a tervezett verskatedrális? S ott lesz-e a hatalmas boltívek alatt az esendő, veszendő ember, vagy csak beépül e roppant szerkezetbe?

 

Tudom, hogy mi az, amit még mondani szeretnék. Hogy ebből mi valósúl meg, az függ fizikai állapotomtól, élettől, haláltól. Meglehet persze, az ember bucskázik: fölépíthet egy téves költői hitet. De fölépíthet olyan valóságot is, mely betetőződik a műben. Ami engem izgat, az nem kevesebb, nem több (a katedrális hasonlatot is így kell értelmezni): van-e mód arra, hogy a kor (a jelenkor) valamennyi ismeretét, tudásformáját, minden önismeretét, tehát a jelenségeknek valamennyi (történeti-elméleti, érzéki) tartományát egy összefoglaló műben megfogalmazhassam, s lehetséges-e ez egyáltalán éppen ebben a korban? Dante a példám, akinek sikerűlt…! Abban az összefoglalásban, amit írok, amelyre készűlök: párrendszerekben gondolkozom. A tékozló országnak a Halottak királya, az Apám-nak az Anyám volt a párja. A Gyermekdalok pár-versét is meg akarom írni: nem a bűntudattalan képzelt jövőt, a fordítottját. Az életnek meg a halálnak olyan tartományairól szeretnék beszélni, amelyről eddig nem nagyon szóltak a magyar lírában. A teremtés titkát terveztem megírni: már az első sorától az utolsóig tudom, hogy mi hol lesz, de a szavak, versmondatok szövődését még nem tudhatom. Hogy ez a csúcsa lehet-e valaminek, vagy még egy gyűrű a Bábel tornyán, azt sem tudom. Talán kiderűl, ha megcsináltam. Munkál azonban még egy igen nagy vágy bennem. Mindazt, amiről beszélgetésünk elején szóltam, egész gyermekkorom világát szeretném újra, másként elmondani. Visszatérve: közelről s mégis magasból.