A költészet megközelíthetetlen szíve^*

GARAI G.: Nem először járok Juhász Ferenc írószobájában, mégis most, amikor erre a látogatásra készültem, azon tűnődtem, hogy is indítsam a beszélgetést. Eddig azokat az írótársaimat, akiket volt alkalmam ilyen ügyben meglátogatni, arról faggattam, miért ilyen a szobájuk, miért van ez, miért van az, tehát az enteriőrrel kezdtem, gondoltam, hogy esetleg itt az ekszteriőrrel fogom kezdeni, hiszen Juhász Ferenc ablakából gyönyörű kertre látni, amit gondolom, ő maga ápol, gondoz és szeret. De aztán most, ahogy ismét körülnéztem, mégiscsak másképp döntöttem. Azzal szeretném kezdeni ezt a beszélgetést, hogy a te szobád, a te írószobád falán láthatók azok a képek, nagyon jó minőségben fölnagyítva, amelyekkel egyébként, ha jól emlékszem az Anyám című köteted – illetőleg hosszú versed, hogy a te műfajmeghatározásodat használjam – illusztrációjaként találkoztam. Ezek nekem nagyon rokonszenves képek, olyan kedves emberek láthatók rajtuk, annyira úgy érzem, hogy otthon vagy köztük, és mégis valahol – ha jól emlékszem, az Írás egy jövendő Őskoponyán valamelyik prózai írásában – azt írod, hogy nem szeretted a szülőfaludat. Te vagy az első olyan népi költő, most ne érts félre, nem rögeszmés kategorizálásként mondom, hanem úgy, hogy paraszti, népből származó, tehát te vagy az első ilyen magyar költő, akivel találkoztam, s aki nem szereti a szülőfaluját. Hogy van ez?

 

JUHÁSZ F.: Hadd kezdjem azzal válaszomat, kedves Gábor, hogy nem sértődöm meg, ha népi költőnek nevezel, de azon sem sértődöm meg, ha urbánus költőnek mondasz. Én a költészetet nem e két kategória szerint osztanám meg, és osztottam meg, sem költészetem gyakorlatában, sem az élet gyakorlatában, sem eszmélkedésem történetében. Nagyon sokszor és nagyon sokat beszéltem már arról, hogy miért nem szeretem a falumat. De hozzá kell tennem azt a nem kérdőjeles és nem is felkiáltójeles, de mindenképpen zárójeles mondatot, hogy senki falumbeli embert, aki ott született, valaha élt és jelenleg is ott él, azzal, amit mondandó vagyok, megbántani, vagy megsérteni nem akarok, hiszen ez a nem-szeretem nem az emberekre vonatkozik, mondhatom azt is, hogy ez az odatartozás-hiány, hogy így megfordítsam a fogalmat, nem az emberekre vonatkozik és nem születésem tárgyi helyére, valóságos helyére! Ennek talán leginkább és legerőteljesebben a gyerekkor emlékeiben, a gyerekkor emlékrétegeiben, vagy rétegződéseiben, réteggyűrődéseiben található meg a képlete, mint ahogy egy őskőzetben a csiga lenyomatát a sziklák közt mászkáló gyerekember, vagy a kutató megtalálja. Az a falu, amelyben születtem: különleges-létű és létformájú falu volt, egészen a felszabadulásig, tehát 1944 karácsonyáig. A szülőfalum Bia, most Biatorbágynak nevezik, voltaképpen két falu, időnként közigazgatásilag egyesítik őket, időnként különválasztják. Most Biatorbágy. Nos, ez a falu a fölszabadulás pillanatáig nagyon furcsa képződmény volt. Magában hordta, szívében őrizte, sőt léte kiteljesedésében és léte formájában is a feudálkapitalizmus klasszikus formáit, ráadásul az egyházi feudálkapitalizmus klasszikus formáit! Ez a képződmény azért volt nagyon furcsa nekem, és azért volt nagyon furcsa ennek létét később az eszmélettel tapasztalni (tehát nem a gyerekkori élményeket földolgozva, akkor, gyerekkoromban, hanem később eszméletileg is), mert ez a falu Budapesttől csak húsz kilométerre van. Falum egy óriási Metternich-birtok közepén feküdt, s ezzel már létében is hordozta és létében is őrizte e nagybirtokok minden szörnyűségét, minden embertelenségét: a termelési formáktól a szombat délutáni kilovaglásokig. A falunak voltak, mint a nagybirtok faluközpontjának, pusztái, olyan pusztái, ahogy ezt létformájában és állapotaiban Illyés Gyula A puszták népében megfogalmazta. Ennek a falunak fele sváb volt, a fele úgynevezetten magyar. Ezt csak azért mondom, mert ők nevezték így. A svábok katolikusok voltak, a magyarok reformátusok.

 

GARAI G.: Te milyen vallású vagy?

 

JUHÁSZ F.: Katolikus. A svábok általában kisbirtokosok voltak, vagy egy-két holdas emberek, gyárimunkások, akik proliföldeken gazdálkodtak. Ezek a proliföldek fél holdat, egy holdat jelentettek. Volt ezeknek az embereknek egy kis szőlejük is. A falu alsó része, a magyar, nyolc-tíz holdas kisgazdákból állt. De a dolognak nem is ez a lényege, a dolog lényege az, hogy ez a falu szellemében és természetében épp konzerválódott feudálkapitalizmusa miatt a kiválni akarót és a kiválni akarást gyűlölte: hitem szerint és eszméletem szerint! Én mindig kiválni akartam, mindig el akartam jönni, nem a faluból és nem a falutól, de más akartam lenni, mint amire születésem, és a szülői elképzelés eleve rendeltetett. Ennek a mássá-lenni-akarásnak a híre természetesen el is terjedt a faluban. Ezért egész gyerekkoromban, kamaszkoromban és legénykoromban rendkívül sok és nagy megaláztatás ért az emberektől, az ott-élőktől. Nem akarok példálózni. Nagyon sokat jártam Bián kőművesmunkára, napszámba, különböző emberekhez, gazdákhoz, a nagybirtokra. E munkában, munkahelyeken a megaláztatás különböző és mégis ugyanazon formái értek. Nyilvánvalóan ezek fölhalmozódása és a kiválni-akarás ellenzése volt az, ami bennem ilyen erős ellenszenvvé, ilyen dacos nem-rokonszenvvé nőtt! Még azt is mondhatom, hogy az ember szívében, mint mindenre, az élet minden gyötrelmére, örömére vagy bánatára, de főleg gyötrelmére és bánatára keres föloldást és akar föloldást! Én a visszafelé-utat, tehát az emberek szívéhez való utat mindig próbáltam keresni és most is keresem. Mondják, sokat és sokszor, hogy én mindig a halottakról írok, nagyon sokat írok temetőkről. Igen, létem elemi izgalma is a halottak! Is, ezt a szót nagyon aláhúzom, kétszer, piros vagy kék ceruzával. De én a csontvázakon, csontokon át, a temető csöndjén keresztül gázolva próbáltam visszamenni a falumba! Meg is találtam az „alvilági utat” és vissza is találtam az emberek szívéhez. De hát az elszakadás óta eltelt már huszonöt esztendő.

 

GARAI G.: Az előbbi válaszod során megütötte fülemet egy fél mondat. Arról beszéltél, hogy szüleidnek volt valami elképzelésük arról, hogy mi legyen belőled. Nem tudom, hogy a hallgatót érdekli-e, de engem nagyon érdekel, hogy mi volt ez az elképzelés, mit akartak ezzel elérni, hogy tervezték a sorsodat?

 

JUHÁSZ F.: Édesapám, ezzel nem mondok újat: kőműves volt, aztán altiszt lett egy festékgyárban, ahogy ezt Apám című versemben megírtam, édesanyám cselédlány volt, majd háztartásbeli lett, amikor férjhezment. Azt is megírtam nagyon sokszor már, hogy anyám egész életében nagyon sokat olvasó asszony volt és apám nem szerette a könyveket. Én akkor értettem meg és akkor tudtam meg agyammal és szívemmel apám halálát, már halála előtt, amikor 1949 őszén, vagy telén, először kért tőlem életében vastag könyvet, hogy elolvassa. Akkor adtam nagy fehér kezébe Thomas Mann József és testvérei című regényét, illetve Móricz Zsigmond Rózsa Sándorát, amit apám el is olvasott! Ebből a „halál-olvasásból” megértettem, hogy életéből már nem sok maradt hátra, hogy rövidesen meg fog halni! Apám nem akarta, hogy tanuljak. Apám azt akarta, hogy ipari munkás legyen belőlem! Vagy a Magyar Optikai Műveknél, vagy a Gamma-gyárban, legyek műszerész vagy elektroműszerész, hiszen akkoriban ez volt a két leghíresebb és legfontosabb szakma. Édesanyám azt szerette volna, ha községházi tisztviselő leszek. Gondolkodásában és eszmélkedésében ez volt a legnagyobb rang, amit egy magamfajta falubeli fiú elérhet. Tehát: apám taníttatni nem akart, valahogy (úgy emlékszem) el is intézte, hogy a Magyar Optikai Művekhez kerüljek inasnak. Én meg addig kértem édesanyámat, hogy tanulhassak, amíg ő rábeszélte apámat az iskolára. Így kerültem kereskedelmi iskolába, polgári iskola után, Budapestre. A Márvány utcai Kossuth Lajos kereskedelmi középiskolába. Az előbbihez csak annyit: én ezt a falut, Biát, ezt a visszatérést gyermekkorom falujába szeretném újra és mégegyszer megfogalmazni! Méghozzá (és nem furcsálod, ha tőlem hallod): klasszikus módon, klasszikus formában akarom megfogalmazni azokat a létformákat, élményeket, hiteket, ábrándokat és kiábrándulásokat, a tájat, azokat a tájformákat, amikben nőttem és amikkel felnőttem. Klasszikus forma alatt a magyaros versformák valamelyikét értsd! Hiszen egész költő-létemet nagyon izgatja és egyre jobban izgatja, hogy lehet-e, tudjuk-e a magyaros versformákban a kor lényegét és lényegi tartalmait kimondani? Lehet-e okosan használni, és lehet-e szépen használni a magyaros versformát, úgy, hogy a vele épült vers ne legyen anakronisztikus, ne legyen avitt, ne legyen modoros, ne legyen behavazottan vagy elzsírosodottan múltszázadbeli.

 

GARAI G.: Már elnézést, hogy „bátran a szemedbe mondom”, úgy érzem, az Anyámban, A halottak királyában, A tékozló ország igen sok részletében, de az egészében is – bocsáss meg, hogy itt magyarosról szólván azt mondom: a lazán anapesztizáló hosszú sorokban, mert azért azt is lehet integrálni a magyar költészetbe – ha valaki sokat tett ez ügyben, akkor az te vagy. De hadd lépjek vissza az írószobába, ami tulajdonképpen csak most az írószobád: míg Erzsike élt, úgy tudom, a másik szoba volt a tiéd. Egyszer, ha jól emlékszem, 1971-ben az Írószövetségben volt valami rendezvény, majdnem biztos, hogy 1971-ben volt, mert Váci már nem élt és Erzsike még élt, sőt akkor készültetek el gyönyörű, ízléses új lakásotokkal. Én a Szövetségben javasoltam, hogy fogadd el sofőri szolgálataimat, szívesen elviszlek haza, te elfogadtad és nagyon kedvesen meginvitáltál az otthonodba, és akkor kb. azzal az érzéssel mentem én el tőletek, hogy úgy látszik, nem feltétlenül muszáj, hogy mi magyar költők szerencsétlenek, balsorstól, tragédiáktól körülzártak legyünk, hiszen itt vagy te, aki ennyi küszködés után nagyon jó formában vagy, megírtad már addigra A halottak királyát; és akkor Erzsike is nagyon kedves volt és vidám; mondom, nagyon jó érzéssel mentem el tőletek, arra gondolván, mégiscsak itt az országnak egyik legnagyobb költője harmonikus életet él, otthonában, feleségével s boldogan. Ezután jött a tragédia. Tudsz erről beszélni? Ne kérdezzem?

 

JUHÁSZ F.: Nyugodtan kérdezz! Tudok róla beszélni, merek róla beszélni! Hiszen úgy érzem: kötelességem is beszélni szerelmes múltamról és erről a halálról. Nemcsak neked, de versben is! Nem beszéltem még eleget, nem szóltam még eleget, nem mondtam még eleget! Ezt a halált, ezt a nagyon nehéz halált nem tudtam még magamból kisírni, kiordítani! Meg kell mondanom, folyamatosan gyötör, az évek múlásával egyre konokabban (hiszen 1972. december 14-én halt meg Ő, majdnem három esztendeje), egyre keményebben és egyre komorabban gyötör nemcsak halálának módja és halálának természete, hanem halálának oka is. És gyötörnek mindazok a tényezők is, amiket említettél. De egy folyamatosan lángoló és újra és újra legyőzhetetlenül föllángoló önvád is van bennem! Önvád, vad, kegyetlen, amelynek igazságát vagy igazságtalanságát keresem! Meg kell mondjam neked, amit tudsz, és amit említettél is, hogy Erzsike beteg volt. Tiszta, bájos és emberséges lény volt Erzsike, s ezzel megint nem mondok újat, hiszen ezt is tudod. De ha a betegsége, ahogy az orvosok mondják és mondták ezt annakidején: manifesztálódott, tehát föllángolt, akkor betegsége, a betegség más fázisba, más időszakba robbant át. Akkor nehéz volt az életünk, és nagyon nehéz volt, tudom, az ő élete is, hiszen az ilyen elmebeteg nemcsak azzal beteg, hogy beteg, hanem azzal is beteg, hogy rettenetesen megszenvedi emberkörnyezete szenvedését és saját betegségét! Az a betegség-állapot, amelyben Erzsike is szenvedvén pusztult, sivárult, tudatos betegségforma. Ő tudta, hogy beteg, és azt is tudta, hogy legyőzhetetlenül beteg, hiszen talán azért is lett öngyilkos. Megmondhatom, ez a vele való, halálával-verekedésem, vagy lelkiismeretemmel-verekedésem, ez öngyilkos ténnyel küszködésem még nem győződött le! Hosszú verset kezdtem írni. Ebben megpróbálok mindent elmondani életünkről és erről a létről. Ne époszra gondolj, de olyan siratóra, vagy hosszú versre, mint amilyeneket a XVIII. században írtak, konok és kemény versre, valamiféle leszámolásra, nem, nem vele, hanem önmagammal! És ha már kérdeztél, azt is megmondhatom, nagyon-nagyon sokszor nevetnek rajtam és nagyon sokszor kinevetnek élethitemért! De én ezt a hitemet föl nem adom! Hitemet, hogy a személyes tragédia, egy ember életében (hiszen minden embert, költőt ér és érhet személyes tragédia) nem lehet a költő tragédiája, a költészet tragédiája. A személyes tragédiák nem válhatnak költői tragédiákká! Ez nem kell hogy szívrohamként ütve égjen és nem lehet törvényszerű! Van a magyar költészetben egy nagyon régen élő, nagyon virágzó és nagyon burjánzó, vad betegséggel burjánzó téveszme, vagy téveseszme (ha már erről a betegségről beszélünk), amely azt súgja sziszegve szívünkbe, azt hiteti el eszmélő agyunkkal, vagy azt akarja elhitetni sokszor elárvult szívünkkel, hogy az igazi magyar költő az önsorsrontás vitéze, bajnoka, hogy az igazi magyar költő az önsorsrontás létformáival tudja csak megvalósítani önmagát. Én ezt nem hiszem, nem akarom, nem tudom és nem fogom elhinni, hiszen a világ más népeinek és nyelveinek költői és költészetei ennek az ellenkezőjét teljes erővel és hatalmas teremtő hittel és fenséggel bizonyították. Szeretem ezt a XVIII. századi szót: fenséggel! (Ez alatt nem fensőbbséget, hanem valódi fenséget értek, tisztán, úgy ahogy Kazinczy Ferenc, vagy Bessenyei György használta és égte a szót.) Igen, fenséggel mondhatom, hogy az emberi kiteljesedés és a költői kiteljesedés tűzforrása nem a költő személyes létének, eszméleti létének, fizikai létének korai lerombolása, leromboltsága, vagy önmaga elpusztítása! Nem hiszek ebben! Azt hiszem, hogy sorsunkat akkor teljesítjük be mi magyar költők igazán, te, én, kortársaink, ha életünket teljesen élve és bőséggel használva, a teljes életidőt is élve dolgozunk, ameddig a természetes halál (hiszen feleségem nem természetes halállal halt meg!), ameddig a természetes halál a földbe nem kér minket.

 

GARAI G.: Egyetértek veled, nagyon örülök, hogy ezt tőled hallom, tulajdonképpen nem tudtam, hogy még ebben is egyetértünk.

 

JUHÁSZ F.: Azt hiszem, a legtragikusabb sorsú költőknek, a magyar költőknek, költőinknek is elemi éhsége, elemi indulata volt a boldogságvágy. Vágyódunk a tiszta boldogságra! Te is, én is, mindannyian a világon. Én lassan harminc esztendeje „csinálom” ezt az átkozott vagy áldott mesterséget, s nem csitul szívemben a boldogság-vágy erjedése. Most szerkesztőként is nagyon sok fiatal költővel találkozom, s velük szinte csoportos tömegesedéssel föltolulnak ezek a gyászárnyékú negatívumok. E fiataloknak állandóan mondani kell azt is, hogy nem szükségszerű és nem törvényszerű az önsorsrontás, még akkor is, ha sok az előd, sok a példa, a gyászgomolygású, a költészetben, más nemzetek költészetében, Gérard de Nervaltól Szergej Jeszenyinig, Csü-Jüanig vagy a magyar költészetben Balassi Bálinttól Ady Endréig, vagy Ady Endrétől az áldott és szerencsétlen József Attiláig! Ez is megtörténhet. De egy sors csak egy sors, és egy sors, ha más megismételni akarja: hazugság! Mindenki csak a saját sorsát élheti és csak ezzel tudja kiteljesíteni önmagát!

 

GARAI G.: Az írásaidból, nemcsak verseidből, de versprózáidból, hogy ismét a saját műfajmeghatározásodat használjam (egyébként teljesen indokolt műfajmeghatározások), azt látom, hogy te is rengeteget küzdöttél a depresszióval, a depresszióban és természetesen a depresszió ellen. Véletlenül ez is összehozott minket: nekem az elmúlt években szintén rettenetesen kísértő depressziós korszakaim voltak. Megmondom őszintén, odáig nem jutottam, egyszerűen képtelen lennék azt hiszem odáig jutni, hogy elvessem az életemet, de voltam ebben az időszakban olyan mélyponton, hogy egy kicsit vagányos pestiesen fogalmazva azt mondtam: adnék egy húszast annak, aki szívességből agyonver. Na most, te hogy küzdöttél meg ezzel a szörnyeteggel?

 

JUHÁSZ F.: Ha szervezetileg (a szervezeten a biológiai szerkezet minden alkotó részét, rész-egységét értsd, így az agyvelőt is) egészséges embert üt meg deres vasával a depresszió, akkor ki tudja védeni ezt a fagyos vasütést, meg tud annak sújtó kardjától menekülni! De meg kell keresni a depresszió okait. Ez ok-keresés ideje rendszerint nagyon hosszú. Megmondhatom, a nagy, igazán nehéz és vétkesen súlyos depresszióba 1958-ban hulltam. Ez a vad depresszióm két, vagy két és fél esztendeig verejtékeztetett, gyötört lángjaival.

 

GARAI G.: Feri, az előbb mondtál megint valami nekem nagyon fontosat. Hogy a költő, ha igazán az, akkor a hozzátartozója halálát túl kell hogy élje, meg kell hogy írja, valahogy így mondtad, ha nem is szó szerint. Na most tartozom neked azzal a vallomással, hogy amikor anyám meghalt ez év június 2-án és eltemettük június 11-én, akkor tőled és Illyés Gyulától kaptam tulajdonképpen hosszabb – szóval egy-egy féloldalnyi levelet, és akkor te azt írtad, most nem tudom szó szerint idézni, de valami ilyet: írjál tovább, énekelj tovább, ez benne volt a levélben. És akkor én azt mondtam, hogy csaknem a könnyekig meghatott Juhász Ferenc, akivel én ezt a potenciális barátságot alig éltem, csak úgy talonban volt nekem mindig, hogy mi barátok is lehetnénk, és Illyés Gyula is írt, akitől rengeteget tanultam, meg te is tanultál, meg mások is tanultak. Ketten fogtak tollat, Juhász és Illyés, aki nem ismerte anyámat személyesen, csak hallott róla, és akkor az elindította az én kimászásomat a nyomorúságból.

 

JUHÁSZ F.: Egész életem bizonyította (és bizonyítja ma is), hogy a szeretet, valakinek a szeretete, tisztelete, emberi szeretete, munkáinak szeretete, műveinek szeretete, létének szeretete: (és ezt nagyon kemény sorssal tanultam meg és nagyon sok keserű tapasztalattal) nem a folyamatos vagy folytonos, az állandó együttlétben és együttléttel testesül meg. Van egyfajta sejtelemsugallatú, immanens, elvonatkoztatott, de mindig jelenlévő, létünket átható, sugárzó szeretet is, amely őriz, mint a középkori himnuszok, amely, mint a számontartó vallomás, késő vallomás-vágy, mindig figyel a másikra, figyel annak munkájára, szívére, élőire és halottaira. Az ismert titkos szem, amely mindig néz! Azt hiszem (és ezt megint létem buján gazdag keserű tapasztalatából és burjánzó szép tapasztalásából tudom), hogy mindig lehet segítség! Ez a „bolond” hitem költő-létem teljes vallomása is, és mindig élő vallomása lesz! Még akkor is, ha romantikusnak mondanak, még akkor is, ha már „konzervatívnak” mondanak e boldog hitemért. Hiszem és tudom, hogy mindig van segítség, Gábor, hogy mindig van, ha nem több, egy ember, ha nem több, talán két ember, akinek csöndes szíve nagyobb segítséget küld esendő szívünknek gondjában, bajában, szégyenében, vagy szánalmában, mint az az ordító szeretet, amely oly sokszor hazug, amelyről oly sokszor bebizonyosodott nehéz életünkben, hogy mennyire hazug! Az előbb beszéltünk a depresszióról. Nyírő Gyula professzor annakidején, a Neurológiai Klinikán minden reggel bejött a szobámba. Mosolyogva biztatott kedves felnőttséggel, okos, ősz, ifjú öregként, hogy meg kell értenem valamit. „Meg kell értened, fiam, mondta, őszen mosolyogva, jobb mutató ujja hosszú fehér hegyét izzadt homlokomra forrasztva, hogy a depresszió megunja önmagát, a depresszió kifárad, a depresszió unatkozni kezd, egyszercsak váratlanul elfoszlik, abbahagyja önmagát!” Ha van annyi türelmed, benti erőd, belső erőd és hited, a legnagyobb gyötrelmek lángjaiban, a legnagyobb fáradtságok kőhasábjai alatt heverve (hiszen a depresszió irgalmatlanul fárasztó), hogy az elfoszlás-pontot kivárd, kibírd valahogy, elviseld szörnyű szégyeneidet, elviseld (hisz költők vagyunk) az írni-nem-tudást, akkor a depresszió megunván önmagát, fölszívódik, mint testen az ütés bevérzése, egyszercsak abbahagyja önmagát, megszűnik, eloszlik, mint a vastag köd. És az új teremtés kezdete ez! Hadd szóljak most egy közös, nagyon kedves barátunkról, valakiről, akit mind a ketten emberként és költőként is tisztán szeretünk és tisztelünk, Vas Istvánról. Pista nekem akkor mondott valamit! Tudod, az én depresszióm abban lényegült létem-ellenessé, hogy nem tudtam fogalmazni, nem tudtam érvényesen egyetlen sort sem leírni! Erzsike rászoktatott akkor, hogy füzeteket vegyek. Ötvenfilléres irkákat vettem. Kockás irkákat, elsőosztályos számtanfüzeteket, mint az elemi iskolások! Erzsike azt mondta akkor nekem, hogy mindent le kell írni! Ő lángelméje volt valaminek! Igen, Erzsike! Szeretném most megírni a hosszú vers-siratóban lángelme-lényét. A tündérit! Túl vad hiányán, túl kárhozatomon és gyászomon, azon, hogy léte nélkül, akármilyen gyötrelmes volt is léte és akármilyen kegyetlen volt is léte, perzselő pusztulása, sivatag-pusztasága, akármilyen kegyetlen volt is halála, halál-szivárvány léte nélkül kiszolgáltatottabb vagyok, önpusztította teste, önkéntes halála után most ebben a három esztendőben, mint voltam létével és életében. Pedig elég sok gyötrelmet és gyötrettetést hurcolt szívében és lángolt kifelé szívéből. Ő arra tanított engem, mint anyja a kisgyereket, azt mondotta nekem mindig, hogy mindent írjak le, ami eszembe jut! Nem tudok eléggé hálás lenni neki, transzcendens lényének, vagy csak már kopasz csontjainak, kontyos csontvázának, fehér emlékének dacosan kemény és konokul fegyelmező szerelmes-szidalmú, gőgös, értem-gőgös, rám-gőgös mondataiért! Akkor megfogadtam mosolyos, szorongó tanácsát és mindent leírtam, ami örvénylett zaklatott koponyámban. Azokban a füzetekben (talán húsz füzetben) éposztöredékek vannak, hatalmas verslehetőségek növénymagvai, virágmagvai, amik majd kicsíráznak, kivirágzanak egyszer, ha égni és zöldellni fölgerjednek. Igen, Erzsike lángelméje volt valaminek, és ezt szeretném végre kimondani: a fölismerésnek! A ráismerésnek, a figyelmeztetésnek, a rászólásnak volt a lángelméje Ő, nagy égő elfogultsággal, nagy égő szerelemmel és nagy égő szenvedéssel! Hadd fordítsam vissza egy pillanatra szavam szavaid felé, vagy szíved felé. Azt hiszem, Gábor: a gyásszal, akármi szörnyű gyász az, vagy akármi gyönyörű gyász az, hiszen többfajta gyász van, nem lehet betelni! Csak a törvény része a gyász! És a törvény természete, akarata: hogy a gyász nem lehet végleges! A gyász az élet része lehet csak, mint ahogy hitem szerint kegyetlenségében gyönyörű része is. Ez nem negatívum, ez nem létértelmezési negatívum, mert ennek fordítottja igaz törvényszerűen. Az életfolyamat a halál része csak! A Halál része! A halál állandóságának virágzó része. E végső törvény és első törvény fölismerése, e teljes lényegiség törvényszerű fölismerése tanított engem arra, hogy ezt mindég és újra és újra meg is fogalmazzam. Nézd, én egyszerű emberek között nőttem föl, egyszerű emberek gyereke vagyok. Nagyon sok halált láttam, nagyon sok halált éltem meg. Falunkban (talán hogy megszoktassák velünk ezt a másik állapotot), nekünk, gyerekeknek minden halottat meg kellett nézni! Kicsi korom óta koporsók mellett álltam, aztán koporsókat vittem ki tántorogva a házakból, aztán halott-szagú koporsók alatt görnyedeztem botladozva a temető felé a kocsiúton, aztán koporsókat cipeltem a sírokhoz, aztán koporsókat eresztettem le a sírokba! Na, ne gondold, hogy reggeltől estig ezt csináltam! De minálunk így szokták. Az embernek pici társai, óvodástársai, iskolástársai, barátai haltak meg, fiúk, lányok. Őket, barátaimat, barátainkat mindig nekünk kellett eltemetni. Én meg is szoktam a halált, de ez a halállal való együttélés, ez a halállal való mindig-együttlét nem halálhitet jelent, de élethitet. Pontosan a fordítottját! A fordított halált! Az élet-arcút!

 

GARAI G.: Hát ezt próbáltam megérteni belőle magam is.

 

JUHÁSZ F.: Igen. Tűnődöm sokszor, ha halállal-beszélő, halál-testű írásaimról írnak: miért nem értik meg azok lelke lényegét? Lehet, a meg-nem-értés oka a pontatlan fogalmazás? De hát én próbálok mindig pontosan fogalmazni. Mindig pontosan akarok fogalmazni! Soha nem felejtem, ahogy nagyanyám meghalt! Halála formáját, tényét, módját megírtam az Anyám című hosszú versemben. Ahogy feküdt a picinyke ráncos sorscsomag, fagyott sejtelemrózsa, halálszagú szőrös rejtelem-nárcisz koporsójában a ravatalon és ahogy vele-korú társai, asszonytársai, hetven-nyolcvan-kilencven éves öregasszonyok körülülték a koporsót. Árvaság, félelem, halál-ütöttség, szégyen, riadalom nélkül, a lét természetességével tudták, hogy ez a halál is az élet boldog folyamatos része, hogy nemsokára bizonyára ők is részei lesznek e folyamatosságnak. Halottvirrasztó látásuk csak megerősített és biztatott ama hitemben és tudatomban, hogy költő-töprengéseim halálhite, halál-élete, halál-látomása, halál-tudata igaz. Mert élet! De hadd beszéljek újra Vas Istvánról, hisz az előbb említettem őt, csak nem fejeztem be a mondatot. Akkor Vas István ezt mondta nekem a Szépirodalmi Könyvkiadó folyosóján: „Feri, ne légy gyáva (és ez, ha vert is a víz, fagyasztott is a dacos gőg, hánytatott is ökrendeztetve az önundor szégyene, a depresszió legyőzésének része volt), ne félj attól, hogy most talán rosszabb verset fogsz írni, mint azelőtt, hiszen te azért nem írsz, megalázódva azért hallgatsz, mert attól félsz, hogy verseid rosszabbak lesznek. Az új beszéd, a vers bátorságát meg kell szerezned, és akkor majd megtalálod újra önmagadat.” Soha nem fogom Vas István keményen gyöngéd, vagy gyöngéden kemény, meztelen mondatát elfeledni! Örökké hálás leszek Pistának, hogy depresszióm szorongva, vacogva rejtegetett szégyenét és gyávaságát a szívemre vágta, mint föloldó édes korbácsot. Hisz szavaival ő is segített kimászni a depresszióból, kimászni abból a véres gödörből, ami a depresszió! Én megírtam mindezt A halottak királyában. De A halottak királyát csak tizenegy évi lángoló, komor töprengés és önvád után tudtam megírni. 1959 februárjában megírtam a látomás-versből, öngyötrés-önvád-versből tizenegy és fél versszakot, aztán az istennek se tudtam tovább írni! 1970-ben irgalmatlan önpusztító, öngyilkos tudattal, élet-dühösen asztalhoz ültem és három hónap alatt megírtam az ötezerkétszáz-soros verset. Nyilvánvaló: mindazok a tartalmak gyűltek tizenegy éven át könnycseppként és vércsöppként árvaságomban, amik a vers lelkének föltámadásához adtak tápláló folyadékot, tűzerőt, nemcsak csontváz-szerkezetéhez, sejt-molekula-atomszerkezetéhez! Ezek nem csupán történeti tartalmak, hisz A halottak királya történeti vers is, de ebben az éposz-versben égtem meg kitörésemet a depresszióból, lángoltam vallomásomat az életről, az életért, sírtam boldogan mindarról, amit érdemes élni, írni, tenni, cselekedni, akarni, bírni, reményleni, csinálni.

 

GARAI G.: Az előbb kimondtad a szót: pontosság. Én úgy szoktam nevezni: szabatosság. De lényegében ugyanazt értjük rajta. Csakhogy: én arra igyekszem, nem mindig sikerrel, hogy beletaláljak egy lövéssel a tízesbe. Te viszont szitává lövöd olykor a céltáblát. Na most, lehet az, hogy ez a kettő mégis ugyanaz?

 

JUHÁSZ F.: Azt mondod: szitává lövöm a céltáblát? Nem sértés ez! Csöppet sem. Hiszen egy beszélgetésben, és különösen ilyen beszélgetésben semmi sem lehet sértés! Kérdező hasonlatoddal azt is mondod (hisz a céltáblának több köre van, fekete és fehér köre), hogy a céltábla minden részébe lövöldözök, amíg egyszer a közepébe találok. Lehet: ez a költészet lényegének tudatos rejtelme. A pontosság! A pontosság megközelítése, a pontosság lehető legpontosabb megépítése (mint egy bonyolult gépszerkezet rajza) a költő elemi, talán legfontosabb föladata. A költő folyamatosan töpreng és mennél többet éli gyakorolván ezt az áldott és átkozott mesterséget, annál bizalmatlanabb lesz építő önmagával, annál kevésbé lobog föl eszmélő szívében az ifjúság piros hite, az a vad hit, hogy mindenre adatott képessége. Hisz az ember húszévesen azt hitte, mindent meg tud csinálni! És csak a harmadik, vagy negyedik verseskötete után értette meg fölrémült idegzetével, apadt gőgjével, kételyes gyötrelmeivel, hogy azért nem is olyan könnyű ez az egész! Egyszer, egy éven át tanítottam a Bölcsészkaron. Előadásaim céltábla-szíve a költészet volt. E szív közepébe kellett volna nyilammal belelőnöm. Pontosan. A költészetről beszéltem hallgatóimnak.

 

GARAI G.: Én két évig tanítottam ugyanott. Te hogy buktál bele?

 

JUHÁSZ F.: Én úgy, hogy megértettem: mennél többször és többet beszélek a költészetről, annál elvontabb lesz a beszéd-mód, annál megközelíthetetlenebb a költészet szíve! Az a valami, a lényegnek az a valamije, vagy a lényeg elvont szíve, ami talán a költészet atom-erősűrűsége, atommag-tudatszíve, ami a költészet rejtelem-anyagában, sejtelem-tudatában dobog.

 

GARAI G.: Megint szubjektív vagyok. Tegnap egy nagyon szép és egyre szebbé váló vidéki városban, Szentesen irodalmi estet rendeztek a verseimből, ezzel tiszteltek meg, és én nagyon meg voltam hatódva. Igen sokan eljöttek, és nagyon érdekes kérdéseket tettek fel. Egy bájos fiatalasszony azt a kérdést tette fel, kiderült később, hogy könyvtáros, tehát félig-meddig szakmabeli, hogy miért vagyok én közéleti költő. Erre én azt a szokásos, már-már elcsépelt válaszomat mondtam, hogy én ezt a közéleti költő kifejezést nem tartom szerencsésnek, azt merném mondani, hogy én szeretnék kommunista költő lenni. Na most ezek után újra szó került arra, mit értek azon, hogy kommunista költő? Kérem, azt értem a magyar költészetben, hogy József Attila, aztán hozzáfűztem, hogy szocialista költő feltétlenül Illyés Gyula, és ugyancsak biztosan kommunista költő nekem Juhász Ferenc. Azért hozom ezt szóba, mert éppen a legkritikusabb pillanatokban, a mi XI. pártkongresszusunk előestéjén, és annak a szüneteiben, amikor éppen anyámat temettem lélekben, mert tudtam már, hogy menthetetlen és eléggé rossz alany voltam a replikázásra, igen sokan megszólítottak, derék, őszinte, komoly pártmunkások. Mondja, hogy lehet az, hogy a mi kultúrpolitikánk által maximálisan támogatott, nem is oly rég főszerkesztőnek kinevezett, többszörösen Kossuth-díjjal kitüntetett Juhász Ferenc a hitről beszél a Vigilia interjújában? Erre én dadogtam valami olyasmit, hogy a hit az nem vallásos hit feltétlenül, jóllehet én a Bibliát nagyon szeretem, a Biblia nélkül nem lenne európai irodalom, de ez más kérdés. És azt mondtam, hogy én nem olvastam el azt a Vigilia-cikket – máig se olvastam el –, de alig tudom elképzelni, hogy Juhász Ferenc amikor hitről beszél, teológiai vagy tételes hitre gondolna.

 

JUHÁSZ F.: Egy pillanatra hadd térjek még vissza a pontosságra! Hiszen ez a válasz lényegének égő része. Mint a csikó szeme. A pontosságot a költészetben a költő: szeretné megtalálni, akarja megteremteni! Fogalmilag meghatározhatjuk a pontosságot a filozófiában, az esztétikában. De hogy a pontosság a költészetben, tehát a dolgok, lényegek, anyagiak, érzetiek, eszméletiek pontos megfogalmazása és kimondása sikerült-e vagy sem, annak ítélete nem lehet csak a költő joga! Bár ha a költőben van nem-hazug önismeret és nem-gyáva önszeretet: megpróbálhatja ezt is. Igazad van, veled vallom én is, hogy a közéleti költő fogalmát nem hiszem elég pontosnak és szabatosnak. A közéletiség meghatározása a költészetben sokkal egyszerűbb és lehet sokkal bonyolultabb! Nem lehet erről a nagy-izgalmú „állapotról” néhány mondatban beszélni. Azaz mindenképpen megtisztelsz, ha kommunista költőnek tartasz! Mert én annak tudom magamat. Mások minden kifehéredett mosolya, viasz-arc hulla-mosolya ellenére is! Mert kommunista költő vagy, ha hiszel az élet értelmében, az vagy, ha hiszel az ember létezésének értelmében, az emberlét értelmében, mert az vagy, ha hiszel az emberi munka, a hasznos emberi munka értelmében, mert az vagy, ha hiszel az ember-lét szolgálatának örömében és diadalában, győzedelmes akaratában, abban a szolgálatban, amely az ember, a kiteljesítő és tudatosító közösség, az ország, a nagyobb, a világ, a földgolyó-emberközösség létét segíti szebbé és akarja jobbá, könnyebbé, örömösebbé tenni! Említetted, barátom, a Vigiliában megjelent „beszélgetésemet”, és azt is: milyen kritikus pillanatban jelent meg ez a „beszélgetés”, s hogy milyen visszhangot váltott ki! Megmondhatom: akarva vagy akaratlanul (most nem tudok és nem is akarok „pontosan” válaszolni), módosultak, megváltoztak „tartalmaim”, azok a lényegek, amiket én a Vigilia munkatársának magnetofonszalagra mondtam. Szavaim más-arcúvá lényegültek át, mint mozivásznon a filmkép: ha más képpé olvad át, s megkeményül, vagy fekete pontokból összecsomósodva megszilárdul. Mint ha haldoklóból kilángol az utolsó véres lélegzet, s ottmarad a holttest viasz-kopár szikrázattal. Mintha Swedenborg nem-nélküli, vagy kétnemű, hermafrodita angyala írta volna mássá láthatatlan kezeivel: életemet! Ami a magnetofonszalagon rögződött az elektromágneses selyem-írással, azt változatlanul hiszem, vallom. Nincs abban semmi eltagadni, letagadni, elhallgatni való! Hisz aki verseskönyveimet (a kezdetektől máig) vagy verspróza-könyveimet olvassa, e tartalmakat találja meg írásaimban! Én azt mondottam a Vigilia szerkesztőjének (és ez lényegült „vallásossá”, pedig nem vagyok sem gyakorlatilag, de még esztétikailag sem vallásos), hogy én a létezés értelmében hiszek! Az élet értelmében hiszek! Hiszek abban, hogy a földgolyó gyötrelmes és gyönyörű létének, sőt a befejezhetetlen teljességű világegyetem létezésének is van és kell legyen értelme! Hitem daca gőgösen farkasszemet néz, virággal üt a század egyik legerőteljesebb és legnegatívabb filozófiai irányzatára, az egzisztencializmusra! Arra a filozófiai világkétely-gyötrelemre, amely a léthit értelmét tökéllyel és szenvedve tagadja: filozófiai gondolkodásában, esztétikai gondolkodásában és gondjaiban, filozófiai és lét-etikai értelmezéseivel, lét-szerkezettani, költői, drámai és szépprózai műveivel. Nekem nagyon sok fizikus barátom van. A fizikusok és csillagászok töprengésének egyik alap-pontja ma (nemcsak a jelenkor időpontjában, de évtizedek óta már, és lesz évtizedek múlva is még), az, hogy van-e más bolygókon élőlény. Ők azt mondják: bizonyára van, a „világegyetembe-foglaltan” lehetséges. De mondják azt is, hogy az érintkezés, a találkozás más égitestek értelmes lényeivel, „lelkes” lakóival a törmelék-semminél is törpébb, alig lehet. Az idő-tértömbök, téridőtömegek iszonyú halmazait biológiai lény, biológiai-szervezettségű, agyvelős létező nem tudja élő-szívével áttörni. Ez magyarul azt jelenti, hogy az az ember, az az emberiség, amelyik bolygónkon született, amelyik földgolyónkon él, s hal meg majd; e földgolyóra, ez égitestre van ítélve. E földgolyóra-ítéltségből, világegyetem-rabságból kétfajta erkölcsi következtetést vonhat le az ember. Az egyik: ha már életünkkel halálunkig halálosan elítéltettünk, ha már magányunkba vagyunk elítélvén lökve és zárva, az égitest-földketrecben kuporgunk, mint megőszült hím-majom és nőstény-majom, magányunkba sajtolódtunk, mint a beszélgetésünk elején említett őskori csiga kürthéja egy őskori kőbánya kőszálkás kőfalába, akkor lehetek rossz is! Földgolyó-magányom rothasztó iszonya buzdít a rosszra! Miért ne? Nincs transzcendens felelősségem! Nincs világegyetem-felelősségem! Nincs bűntudat-halálfelelősségem! De én, a költő, inkább a jót választom! Azt mondom: a magányra-ítéltség, a földgolyónyi magányra-ítéltség, csak a jóra kötelez, a jó cselekvésre, a jóra és nem a rosszra! E hitemet semmiért, senkiért föl nem adom! Én ezt mondtam el a Vigilia szerkesztőjének. Sajnos, a megjelent lapszámban mondataim módosultak, elferdült-ajkú szélütöttek lettek, rózsaszínűek, mint a borjúszáj, misegyertyaszagúak, vallásosak. Hit helyett vallást írtak, élet helyett vallásosságot. Bizony, ez nagyon bántott engem! A válasz-módot keresem már dérütött szívemben, és rövidesen meg is fogom találni égő válasz-szavaimat. Talán egy nem-is-rövid írásban!

 

GARAI G.: Na most még két kérdésről szeretnék veled beszélni. Az egyik az, hogy az Őskoponyában (már ne haragudj, hogy ilyen rövidítve említem, nem szabatosan a címét, de hát úgy is tudjuk miről van szó), te párhuzamosan írsz Babitsról és Illyésről, Aranyról és Petőfiről, és így tovább, csupa olyan nagyságról, aki természetes, hogy a miénk és közel áll hozzánk. Igen ám, de én visszaemlékszem egy olyan dologra, most utólag be kell valljam, hogy egyetlenegy olyan írásod volt, amit szerkesztő koromban közöltem, és ami miatt kikaptam, amikor Babits sírjánál beszéltél valamilyen évforduló alkalmából és azt írtad, hogy szerethetjük mi Adyt úgy, hogy Babitsot sem kell kidobni a sírból, vagy a tudatunkból, vagy az eszméletünkből; akkor én majdnem lemondtam a szerkesztőségi posztomról, nem azért, mert annyira megsértődtem, hiszen letolást kaptam már máskor is, megvédtelek, nem szorultál rá ugyan, illetve magamat védtem egyszerűen, hogy ezért meg ezért közöltem az írásodat, mert mély meggyőződésem, hogy ez üzenet a mának, ez nem Ady- és Babits-vita, hanem azt üzeni, hogy egymás mellett élhet Illyés Gyula és Vas István, Déry Tibor és Goda Gábor és folytathatnám.

 

JUHÁSZ F.: Amit mondottál, hatalmas kérdés-köteg, kövér, lángoló kérdés-kéve, szikrázó kérdés-halmaz: amire csak hosszadalmasan tudnék válaszolni. De kérdésedben a mi szocializmusunk harminc évének szellemtörténeti, szellem-értelmezési kérdőjele is fölvetődött: gyémántos pikkelyekkel, meggörbült farokuszonnyal, mint holdfehér vízből a ponty. Ha én Babits Mihályról szólok, vagy Berzsenyi Dánielről, vagy Kölcsey Ferencről: azt kellene megérteni (és hiszem, ezt most már megértették a hozzáértő okos emberek gyülekezetei, megértették barátaink és nem-barátaink), hogy a más-más módú teremtéstudat országos szellemi lényegünkből nem zárhatja ki önmagunkból-egymást. Ez nem gyermekien szeppent füllentés, nem pártoskodás! Én a költészet forradalmában hiszek! Én a forradalmi költészetben hiszek! Költő-létem, költő-töprengésem legszebb gyötrelme, legizzóbb gyönyörű akarata, hogy megfejtsem a forradalmi költészet titkát és gyakoroljam ezt az életszép titkot! Dehát ez nem olyan sugárzóan egyszerű! Mint Grünewald föltámadásképén aranyfénykorongban a mennybeszálló Jézus! Nem olyan megváltótiszta, mint hittük húszévesen! Bizony, nem olyan sugarasan könnyű tudni azt, hogy mi a költészet forradalma, mi a forradalmár költő föladata, mitől lesz egy költő forradalmár! (És e forradalmárságon nemcsak költői, nyelvi, képi és fogalmi módszert és rendszert, szerkezetet értek, de politikai odatartozást is és fordítva)! A múltba-tekintés, a múltra-építés a költészet elemi föladatainak része! Múlt nélkül nincs költészet! A Múlt: lehet értékítéletek különbségeiből csillagzó fénypont-halmazat, de nem lehet kizárólagos tűzgömb, vagy kizárásos gyanakvásból fölépülő szerkezet. Hogy én Csokonai Vitéz Mihályt, Petőfi Sándort, Arany Jánost, Vörösmarty Mihályt, Ady Endrét, Vajda Jánost, József Attilát költő-szívem legszebb szerelmének tudom, a leggyémántosabb tüzű eszméltetőnek és szent tudatosítónak, velük, értük és miattuk tudnom kell azt is, bizony a legnagyobb szeretettel és a legnagyobb tisztelettel, hogy rothadandó szívem és jövőnk, jelenünk oszthatatlan sugárzó tápláléka a magyar irodalom, a magyar művészet, a magyar költészet múltjának minden igazi, progresszív szelleme. Gyűjtenünk kell esendő szívünkben elporladott lényük lényegi tartalmait, testük jövővé emésztő munkájával, szervezetük átalakító szorgalmával áthasonított anyagait, mint a méhecske szájában, gyomrában, szőrös tükörrózsa szemén, teste sejtjeiben, combputtonyaiban, kitinpofáján, csápbuzogányán az aranybuggyanás édes nektárt, aranyszőr virágport! Mindenkit őriznünk kell teremtő tudatunkban, mint az egyiptomi halottak szívére tett kis emberalakú fabábu a szíve helyén vésett szívgödörben a búzaszemet, hogy zöld lánggá kicsírázzon, eres növény-bádog-tűzzé földühödhessen, mindenkit, aki a magyar költészet tűzcsipkés és kőlángú toronyépítésében, a magyar gondolkodás tudatosító csillagrobbanásában munkájával vad vagy pelyhes sorsával részt vett. E láncolat arany láncszemei azok a hatalmas emberek és azok a hatalmas alkotók is, akiket bizonyos irodalompolitikai korszakokban rosszul ítéltek meg. De én ezeket a baljós rossz ítéleteket nem vagyok köteles és nem is vagyok hajlandó elfogadni. Nem akarom én most Krúdy Gyulát mondani, vagy Babits Mihályt, s visszafelé mászva a rothadt időben annyi világló lángelme nevét süvölteni! Egy nép (vagy a nép) szellemiségének egysége nagy szerelmében mindenkit őriznünk kell, mint ősember a tüzet, az ősvadont otthonná rózsállót, a jövőt pirosával igézőt, aki okosan és szépen teremtett, aki hasznosan teremtett, s a nép javára teremtett, még ha nem is Ady Endre kérub-indulatával, táltos-őrjöngés és gyászdühével! Mert átok-árnyékú hatalmas luxus volna megfeledkezni róluk, vakond-vak tékozlás nem tudni őket! Hiszen ők is múltunk gyémánt-gyökérágai. Én annak idején, Babits Mihály halálának harmincadik évfordulóján beszéltem a sírjánál, s beszédemben, amit akkor közöltél az Élet és Irodalomban: csak arról volt szó, amit az előbb említettem. Csak arról, hogy a kizárásos eszméletű lét mindig a kevesebbet szüli és nem a többet.

 

GARAI G.: Ezek szerint úgy gondolom, te is úgy vélekedsz, ez a kizárásosság ma is átkos és életveszélyes lenne és talán zárjuk le ezzel a beszélgetést, illetve te fogod lezárni majd, bár nem tudom mit válaszolsz arra, amit kérdezek. Most, amikor az Írószövetség közgyűlésére készülünk, amikor tisztújításra készülünk, hiszen olyan kitűnő emberek hagytak itt minket, sajnos túl korán mint, Darvas József és Simon Pista, közös barátunk; amikor áttekintjük egy kicsit ennek az öt és fél évnek a munkáját, ami lezajlott a legutóbbi közgyűlés óta, ami szintén szörnyű tragikus napokban ülésező közgyűlés volt, ha visszaemlékszel rá, akkoriban temettük Váci Mihályt, Veres Pétert, és még személyesen apámat is, Marconnay Tibort, egymás után egy hét alatt. Tehát iszonyatos tehertételek, veszteségek értek minket. Én mégis furcsa módon jelenvalónak éreztem és érzem most is a jók szövetségét, már bocsáss meg, ezt én most Csanádi Imrétől lopom, akivel legutóbb csináltam egy ilyen írószobai beszélgetést, és ő mondotta, hogy valaha hitt abban és törekedett arra, hogy egyszer a magyar irodalomban meg lehessen teremteni a jók szövetségét.

 

JUHÁSZ F.: Tudnod kell, egyetértek veled! Ezt szeretném létemmel, szerkesztői munkámmal és költészetemmel el-nem-kerülhető halálomig szolgálni! Amikor szerkeszteni kezdtem az Új Írást, azzal a szándékkal, azzal a hittel, azzal az akarattal robbantam a munkába, hogy a jók szövetségét, az igazi, az igazán jók szövetségét (hogy a te szavaidat, vagy Csanádi Imre szavait használjam örömmel), hogy a jók szövetségének a megalakulását, a csillagok galaktikasűrűsödését próbáljam segíteni e lap létével is, a szerkesztéssel, a szerkesztés módjaival. Én a magam izgatott, hevült, gyötrődő és lobogó munkájával azt szeretném megélni, hogy mindenki igazi alkotó, mindenki tehetséges teremtő e hatalmas cél érdekében tegyen, dolgozzon, hogy a régi költő szavaival éljek és fejezzem be ezt a beszélgetést, hasson, alkosson és gyarapítson!